Belső udvar - Kerengő

~Uhh, ez nehéz kérdés, igazából ezen még úgy sosem gondolkoztam, de most úgy tűnik, hogy eljött az ideje. ~
- Hát… öhm… ami nekem fontos az az, hogy a srác ne legyen bunkó, se velem se a barátaimmal, ez nagyon fontos nekem, hisz ha nem élvezem a társaságát a bunkósága miatt, akkor nincs miről beszélnünk, vagyis akkor nem érdekel. Az is fontos hogy legyen jó a humora, ne legyen felvágós esetleges aranyvérűsége miatt, vagy gazdagsága miatt, fontos hogy legyenek közös dolgaink, például én szeretem az extrém sportokat, még ha ez nem is látszik rajtam. Ne legyen kis nyeszlett alkatú, nem hátrány a kockahas vagy a kidolgozott felsőtest sem, ne legyen nagyképű, nem szeretem azt, sem ha a fiú túlságosan naiv. Ha azt mondja, hogy szeret, akkor az legyen úgy, ne pedig hazugságokba bocsátkozva éljük meg kapcsolatunkat, fontos hogy hűséges legyen, ne pedig megcsaljon az első szőke cicababával, aki az útjába kerül. Igen, igen, az nálam is fontos hogy szeresse a bulikat, a hangulatos kis beszélgetéseket, az önsajnálatot pedig én sem kedvelem, egyszerűen szánalmasak az olyan emberek, akik egyfolytában magukat sajnáltatják, egyszerűen irritálnak ezek a személyiségek.
Naná, a külső is számít, és a belső is nagyon fontos, például hiába van egy nagyon jóképű, cuki pasim, aki egész álló nap fésülködik, és a haját zselézi, én ettől a falra tudok mászni. Egy fiú legyen igényes, de ne túlozza el. – fejezem be hosszúra sikerült monológom, majd szusszantok egy hatalmasat és Patrickra nézek.

~Milyen helyes és… hé, várjunk csak, a leírása, amit mondott, majdhogynem olyan, mint én.~
Az az érzésem támadt, hogy bejövök Patricknak, hisz visszaemlékezve az ideáljára, én nagyban hasonlítok arra a lányra, akit keres. Ebbe belegondolva kissé elpirulok. Nem mindennapi helyzet hogy találkozok egy sráccal és öt perc múlva már az ideálokról beszélgetünk, kissé furcsa számomra, de élvezem.
Körülnézvén látom, hogy kezd kiürülni a kerengő, valószínűleg az iménti csengőszó lehet az oka, ugyanis a felsőbb éveseknek még óráik vannak, szóval már beszélhetek is hangosabban, nem kell már megtartanom a bizalmasabb hangnemet, ennek örülök, hisz én soha sem voltam az a csendes lány, kinek szavait alig hallani.
Már csak pár rikító kis folt van az udvar másik sarkában, körülöttük meg egy csomó szürke taláros fiú álldogál nyálcsorgatva.
~Szánalmas.~
No persze vannak még diákok a kerengőben, de ők nem hívják fel magukra figyelmet, nekik ugyanolyan szokványos külsejük van mint nekem, vagy a mellettem ülő Patricknak.

[Emma]

Emma

~ Teljesen szokványos véleménye van a dolgokról, amolyan hétköznapi, de ne feledjük el, hogy a hölgyeményt csak baráti szempontból közelítjük, hiszen tényleg jó fej meg minden, de inkább csak haverként, mintsem lányként tekintek rá. Na jó, ebbe nem is nagyon fogok bele bonyolódni, jobb itt mindjárt gátat is szabni a dolgoknak és egy kicsit inkább haverkodósra venni a dolgot még mielőtt félre értené. ~

Elmélkedek ekképp az eseményekről, majd egy kellemes mosollyal nyugtázok mindent, ezzel is jelezve, hogy nem kell aggódni attól a kis csendtől, ami hirtelen ránk ült. Ennek nyomatékot adva rögtön bele is kezdek valami másba.

- Van egy két lány itt az iskolában akiben mindez meg is van, de ráérek még próbálkozni náluk van még bőven időm. És te? Találtál már az ideálodnak megfelelő srácot? Bár tudom nem sok közöm van hozzá, de mégis hátha megosztanád velem ezt. Ki tudja? Nem? – egy kis mosolyt is megeresztek mondandóm mellé – Na jó, ha nem akarod nem kell válaszolni. –

Ezután néma csend lengi be ezt a két személyes társaságot, s én csak várok, vajon Emma mit fog reagálni. Remélem, nem veszi tolakodásnak a kérdésemet. Bár amint az nekem az eddigiekből kiderült nem túl valószínű, s én is próbáltam kellően tapintatos lenni.

Kissé pirulva hallgatom végig Patrick választaná, melyből az derül ki, hogy én csak egy barát vagyok számára, no sebaj, vannak nála sokkal helyesebb pasik is a Roxfortban,, igazából én sem tartottam sokkal többre a srácot, csupán egy jó barát, semmi több. Nem is vártam el hogy rögtön rám ugorjon vagy valami, ez csak egy hirtelen kis fellángolás volt, de már vége, a lángok eltűntek egy szempillantás alatt, egyetlenegy kis foszlány sem maradt és már arcomat sem öntötte el a pír, mely két perccel ezelőtt még vörösre festette arcom.

- Hát még nem nagyon, bár vannak fiúk, akik tetszenek és valóban, tényleg nincs hozzá közöd, de engem nem zavar ez a téma, nyíltan beszélek róla.

Megengedek egy finom mosolyt a fiú felé, kinek társaságát még mindig élvezem. Bamba tekintettel meredek az előttem álló fára és a rajta lévő madarakra, közben pedig gondolataim elkalandoznak távolra, egészen távolra.  
Alakokat látok mozogni egy üzlet előtt, ahonnan finom, süteményillat árad és emberek ülnek egy teraszon. Ott vagyok közöttük én is egy fiatal fiú társaságában, aki szintén fagyit eszik, mint és…
Hirtelen egy nagy sárga „paca” tolakodik látóköröm elé.
- Hé, húzz már el előlem. - kiáltok rá az előttem ácsorgó elsős kis picsára.
De hiába húztam fel magam ennyire, a látomásnak vége lett, nem láthattam a végét. Tuti hogy egész este ezen fog kattogni az agyam és nem tudok aludni sem tőle. Egészen biztos.
Ez volt a második eset hogy látomásom volt és ez volt a második eset hogy valaki megzavart, így nem láthattam a jelenés lényegét.

[Emma]

Emma

Egy pillanatra meglep a lány. Most vagy én voltam kicsit tapintatlan vagy őt érintette ilyen rosszul, hogy barátilag közeledek hozzá. Bár talán nem ez az oka… Azonban, nekem elsőre ez jön le. Nincs mit tenni, úgy látszik, azért elfogadja a dolgot, így nyugodtan tovább léphetünk, minden esetre meglepett a dolog, jobb lesz ha legközelebb kicsit megfontoltabban közelítek, mert úgy látszik most átléptem egy határt.

- Oké, oké! Értem én akkor nem is kérdezlek tovább erről. Ha zavar… - Egy kis mosolyt azért elengedek oldván a szerintem keletkezett zavartságot. – Hogy kiürült az udvar. – Nézek körbe hirtelen. – Szinte alig maradt itt valaki. Így elment az idő? Hiába, ha jól mulat az ember, ugye… - kis kacagás. – Apropó mulatság. Szoktál jó bulikba járni? Kíváncsi vagyok, hogy itt a környéken milyen bulik vannak, mert nekem nincsenek túl jó tapasztalataim, inkább nyáron járogatok el ide-oda. –

Zárom ezzel a gondolatsoromat, amikor hirtelen elkiabálja magát Emma. Egy kicsit megugrok, mert meglep a dolog hirtelensége, s az is, hogy ekképp szólt ahhoz a lányhoz. Hiszen semmit rosszat nem tett, csak ott álldogált. Értetlenül nézek, s cseppet sem leplezem, hogy ez nem egy szokványos helyzet számomra, s valamiféle magyarázat jól jönne ide.

Úgy nézem, hogy Patrickot egy kissé meglepte, hogy ily nyersszavú vagyok, mind a válaszomnál mind pedig akkor, mikor rárivalltam arra a csajra, tulajdonképpen szinte oktalanul. Tudom hogy oktalanság volt, de az egész csak hirtelen felindultságomból jött, nem akartam úgy leordítani szegény csajt, de nem baj, úgyis megérdemelte a miatt a szemtelen felső miatt.

- Bocsi, csak volt egy, öhm, csak…
Olyan rossz, nem tudom, mi történik velem. Nem tudok uralkodni az ilyen látomásaimtól. Nem tudom hogy ezek jót, vagy rosszat jelentenek. Áh, én már nem tudok semmit. De ez most lényegtelen. Igyekszem nem foglalkozni vele, majd este lesz elég időm hozzá, most inkább a mellettem ülő Patrick a fontos, aki még mindig nem tudja, hogy mi történt velem, hogy miért ugattam le egy elsős csajt, és még mindig nem tudja, hogy milyen közel állok hozzá, hogy elsírjam magam. Teljesen elvesztettem nyugalmam és kezdek kissé kiborulni. Még sosem kavart fel ennyire egy puszta látomás, vagy épp egy jelenés, vagy akár egy emlék, melybe úgy merültem el, mint holmi kis bogár a vízben.

- Öhm, bocsi Pat, nem figyeltem, sajnos nem értettem hogy mit mondtál. – felelem neki remegő hangon.

[Emma]

Emma

Mi a fene van ezzel a lánnyal, tűnődök el egy pillanatra. Azonban látom, hogy valami nagyon nincs rendben és leginkább most ez aggaszt engem, olyan hirtelen váltott hangulatot és hiába próbálja leplezni mindezt most észrevettem, hogy valami nagyon nincsen rendjén s így.
Egy gyors mozdulattal felé fordulok, s nagyra nyitott szemekkel, eléggé aggódóan tekintek rá, kémlelem a tekintetét, és látszik, hogy valami nagyon nincs rendben, ezt nem is hagyom szó nélkül.

- Teljesen lényegtelen dolgokat mondtam, de veled minden rendben van? – kis aggodalom hallatszik a hangomban. – Jól vagy? Nincs semmi baj? Tudok segíteni valami? Figyelj… Ha bármiben tudok neked segíteni csak szólj, de tényleg ha nem túl személyes nekem elmondhatod és ha tudok és engeded szívesen segítek is. –

Rég voltam ennyire megijedve, bár most sem igazán ijedtség, ami elfogott inkább aggodalom. Valami itt nagyon nem oké, de ha nem engedi, akkor nem is tudom meg, hogy mi az ami nincs rendjén. Ha pedig nem tudok segíteni, akkor nekem lesz olyan érzésem, mintha elmulasztottam volna segíteni egy olyan társamon, aki nem érdemli meg azt, hogy cserbenhagyjam.

De aranyos, hogy kétségbe van esve, hogy próbál segíteni. Vajon elmondjam neki? Nem fog teljesen kattantnak hinni, ha elmondom neki. Ez most abszolút, de mindegy, ha már ennyire aggódik, akkor joga van megtudni az igazat.
- Hát, nem is tudom, hogy ez mi volt. Olyan volt, mint egy látomás, de, mégis olyan valóságosnak tűnt az egész. Szóval csak ennyi volt, de engem mégis egy kicsit felzaklatott. Nem tudom, hogy miért történnek velem ilyen dolgok, nem tudom őket korlátozni és ez nagyon zavar.  
Egy kicsit közelebb húzódok a sráchoz, majd nagy bociszemekkel ránézek és próbálom kiolvasni szeméből, hogy most miket érezhet. Egy kis aggodalom és talán még egy fikarcnyi kis félelem is van benne.
Fejem elfordítom, le, a föld felé, hol hangyák és egyéb más bogarak szaladgálnak fel-alá a fűben élelem után kutatva.

Eltelik öt perc, így, egy hang nélkül, míg én a földet nézem. Majd újabb öt perc pereg le szinte észrevétlenül és én még mindig nem szólalok meg. Csak üres tekintettel bámulom az alattam lévő füvet, földet és apró kis lakóit.
Nem bírom tovább, nyomaszt ez a csend.
Felemelem fejem és próbálok magamra erőltetni egy mosolyt, hogy Patrick lássa, már semmi bajom, de a művelet nem úgy sül el, ahogy akartam és a mosoly átmegy grimaszba, én pedig gyorsan leveszem tekintetem a fiúról. Nem tudok mit mondani neki. Egyszerűen nem jut eszembe egyetlenegy szó sem, melyet használhatnék érzéseim kifejezésére.  Inkább szétnézek a kerengőben, ma már vagy tizedjére és a látvány szinte ugyanaz, mint az előbb. Senki érdemreméltó nincs itt rajtam és Patrickon kívül.

A Humphrey jelenségnek ^^

Akármennyire is gondolkodom, nem tudok arra rájönni, hogy kitől kaptam ezt a doboz bonbont. Kezeim között forgatom, nézegetem a csomagolást, talán mégis csak van rajta valamilyen jelzés, egy név, egy monogram, egy üzenet. Sehol semmi, pedig még az alját is alaposan szemügyre veszem. Rá kell jönnöm arra, hogy bárkitől is kaptam, titkolni akarja előlem a kilétét. Ez miatt újabb kérdések merülnek fel bennem. Ugyan, miért akarna valaki titkolózni? És miért kaptam a csomagot? Se születésnapom, se egyéb ünnep sincs, hogy ilyet érdemelnék. Talán egy titkos hódoló? Ó, ahogy belegondolok, egy apró mosoly kúszik az arcomra. Bevallom, ez a titokzatosság igen csak beindította a fantáziámat. Jó érzés, ha valaki ajándékot kap, de a bizonytalanság , s a tudatlanság egészen kikészít. Mindig is kíváncsi természet voltam, éppen ezért nem tudok nyugodni, annyira fúrja az oldalamat, hogy ki vihette a csomagot a szobámba. Csak hugrabugos lehetett, vagy nem? Hmm, lehet, hogy valamelyik háztársam lenne? Vagy a szobatársaim közül valaki besegített a titkos ajándékozónak?

És, ha Marcustól van? Lehet, hogy még mindig folytatja azt a buta játékát, amit a főtéren kezdett? Nem igaz, miért nem tud leszállni rólam? Már megunta a gúnyolódást, most azt játssza, hogy odavan értem? Ez annyira gyerekes, felnőhetne már végre...

A hónom alá csapom a dobozt, kicsit dühből, bár ismét forogni kezdenek az agytekervényeim, s már nem tudom eldönteni azt, hogy kitől kaphattam. Annyira bosszant ez a tudatlanság, ráadásul pont a kedvencem, konyakos meggy, aranysárga papírba tekerve. Sárgával szegélyezett taláromban sétálok, jobban mondva odabicegek az egyik padhoz. Már csak egy kis kötés van a lábamon, a bájkenőcs is sokat segített, de azért picit még fáj. Hol is tartottam? Persze, a talár. Ugyan nem szokásom egész nap ezt a ruhadarabot viselni, most , mivel még délelőtt van, s bizony lesz még egy órám, kénytelen vagyok elviselni. Jó, annyira nem zavaró, hisz mégis csak egységesít a háztársaimmal, ráadásul jó minőségű anyagból készült, s a szabása is tökéletes. Mégis, meleg van, így igen csak zavaró. Bal kezemmel lazítok rajta egy kicsit, így a talár alól kivillannak a további kötelező ruhadarabok, úgy, mint a hófehér blúz, egy, a házamnak megfelelő kis sál, egy sötét, térd fölöttig érő szoknya, s egy fekete magassarkú. Talán ez az egy tér el a kötelező viselettől. Nehogy már viselnem kelljen azt a hosszú zoknit ilyen időben, nem is beszélve azokról a lapos topánkákról, amelytől a bokám olyan vastagnak látszik. Jobb kezem gyorsan a pálcámra siklik, s megnyugszom az érintésétől. Nálam van és ez már jó. Azóta a délután óta, hogy megtámadott az a szemét és aljas mardekáros, mindig leellenőrzöm, hogy nálam legyen. Többet nem kerülhetek olyan helyzetbe, s erre lélekben mindig felkészülök.

Körbepillantok, alig lézeng néhány diák az udvaron, legtöbbjük csak áthalad, némelyek bőszen olvasgatnak. Szépen lehuppanok a kiszemelt padra, egyenes testtartással ülök, jobb lábamat keresztbe vetem bal térdemen, de még csak nem is lengetem, nehogy a szemben ülő fiú szexuális célzásnak vegye. Bizony, etikett. Tudtátok, hogy ha valaki előre-hátra lengeti a lábát fiúk társaságában, állítólag jelzéseket ad? Én is csak azóta, amióta édesanyám a fejemre koppintott, ha előkelő társaságban viselkedtem így. Nos, tehát, betartva a szabályokat, szépen ülök, s az ölembe helyezem a dobozt. Annyira csábító ez a sok bonbon. Csak egy kis falatot, na. Ennyit megengedhetek magamnak, az a pár kiló már nem oszt, nem szoroz.

Gyorsan felmérem a terepet, nem néz senki, jöhet az akció. Ujjaimmal nekiesek a csomagolásnak, kibontom a dobozt, majd felmarkolok egy szemet. Megnyalom a szám szélét, elég csak rágondolnom a csoki ízére. Gyorsan be is kapom, de máris bontom a következőt. Úgy esek neki, mint maci a lépesméznek. Az ujjaim már csokisak, talán a harmadik, negyedik szemnél tartok, s meg is feledkezek a külvilágról. Olyan finooom.

Egy könyvet tartva maga előtt, összeráncolt szemöldökkel futva át a sorokat, haladt gyors léptekkel. Rosszul érezte volna magát a sárgák területén? Ugyan kérem. Mintha bárányok közé tévedt volna a farkas. Mintegy automatikusan ki is kerülték, s most ő sem kötözködött, szóval végső esetben ő vonta félre a vállát. Egyébként nem szívesen töltötte itt az idejét, hisz semmi sem kötötte eme szárnyhoz, nade… A közelben kezdődött hamarosan az órája, s előtte szerette volna átolvasni az anyagokat. Már vagy ötödjére. Mert biztos ami biztos, nem igaz? Oké, csak azért, hogy ne kelljen a többi hülyével kötelező társalgást megejtenie. Aznap végkép nem volt hozzá hangulata. Még mindig zsongott a feje a sok hülyeségtől, s az elmúlt, nem épp kellemes élménytől. Nem, nem így szokte rendezni a dolgait. Igazán nem is realizálta magába, hogy lépcső, aztán amikor ránézett… Az arca, nem volt tökéletes hasonlóság, sőt, másoknak tán nem is oly egyértelmű, de ő Morgant vélte felfedezni az ajkak mögött. Ostobaság, vagy csak egy Freudi projekció, de a lényeg a lényegben, újra meg kelett mutatnia, számára semmit sem jelent. Kár, hogy végső soron csak nem ő ült ott. Sajnos erre igen későn eszmélt rá. Akkor, mikor semmit sem lehet helyrehozni. Szerinte legalábbis. De persze ott voltak a megnyugtató rigmusok. Csak egy hugrás, ostoba kis nőcske, kérette magát aztán meg átverte. Ennyi, semmi több. Senki sem ítélné el. Gondolva itt mardekáros háztársaira. Sőt, jó tréfának vélnék a dolgot, mintegy dicsőítve. A gondolatra összepréselte az ajkakat, s dühödten csapta össze a könyvet, megállva az udvar közepén. Dühítette még mindig a dolog. Nem is amiatt, hogy esetleg megbántotta a lányt. Oh, az igazán kis semmiség. Hanem az, hogy ilyen könnyen befolyásolhatták az érzelmei. A régmúlt kinyúlt az idő sűrű homályából, s torkon ragadva, könnyű báb módjára mozgatta, feledtette a józan ész által diktált törvényeket. Egyszerűen egy idióta volt. Már a másikon sem kéne bánkódnia, sőt, semmin sem! Tökéletelenség, hiba hátán, s tán csak rosszabb lesz. Fújva egyet, mondhatni gondterhelt arccal pillantva fel, nézett körül. Nagyszerű, persze nincs egyedül, és… Hűha. Első pillantásra ha nem is, de már másodikra realizálódott benne, hogy ki is a csokimajszoló hölgyemény. Nos… Ezekszerint az atyjának igaza volt. Minden nő megvesz ezekért. Nem mintha bármivel is tartozott volna a másiknak. Sőt. Csak egy felesleges gesztus volt a részéről.
Gondolkozott rajta, hogy írjon rá nevet, esetleg szöveget, de végül, jó pár összegyűrt cetli után úgy döntött, hogy ennyi bőven elég lesz. Ugyanis, ha ráírja a nevét akkor azt jelenti, hogy valamit gondol a dologról, de nem épp mardekáros szemszögből. Ergo, felhasználható ellene. S ha még rá is told erre egy sajnálom, vagy elnézést szócskával, akkor már egy súlyos vétek, hatalmas zsaroló eszköz lenne a kezében. Amit az ő helyzetében természetesen nem engedhetett meg magának. Ha úgy vesszük, szerinte legalábbis, így is a tűzzel játszott. Rávenni egy kis idióta kislányt, hogy juttassa el, s ráadásul ne is beszéljen, vállalva újra meg újra a lebukás eshetőségét. Hát igen, milyen nagylelkű. Nem is gondolta volna mindezt önmagáról. Ez némi enyhet szolgáltatott. Ez nem töltötte el bűntudattal. Végülis… Se több, sem kevesebb nem lesz az ilyen kis ostobaságoktól.
A lányra tekintve, nem kapva el a fejét ha esetleg rá pillantott volna, állt meg egy percre. No, itt jött az igazi kihívás. Az előző, ilyesfajta botlása nyomán nem találkozott újra ama személlyel ki a sérülést elszenvedte tőle. Így még csak nem is kellett azon gondolkodnia, hogy mit tegyen. Mármint, nem volt ott a kínos, mostani perc, mely a távozást sürgeti. Nade mégis, ő egy nemesi… Oké, az elmúlt alkalom során ez nem igazán mutatkozott meg. Egyáltalán, ha nagyon elvesztette a kontrollt akkor az egész odaveszett. Nem gondolta, hogy kitudná magát magyarázni a dologból. Szóval, egy biccentéssel, mondhatni köszönve, ezzel nem is tudom mit mutatva, ült le egy félreeső padra. Az arcán nem bújkált gúnyos mosoly vagy lenéző tekintet. Inkább az a fajta apró riadtság mely a lépcső tetején költözött a barnák mélyére. Persze ezt nem mutatta a világnak, inkább önmaga börtönébe zárta. Így meglehet a másik nem is vette észre. Aminek örült is volna. Jobb ha dühös. Talán neki is könnyebb.

Monty

Ez mennyei, nem is tudom, mikor ettem újra ilyen minőségi bonbont. Mert ugye az édességek között is lehet különbséget tenni. Vannak azok a csokigolyók, melyek kakaómasszából készültek, állítólag, de lehet, hogy kakaót még soha életükben nem "láttak". Vannak a valódi csokoládéból készült bonbonok, melyek töltetlenek, ezek már finomabbak, s végül jön az igazi bomba, az igazi csokoládé, s a töltelék keveréke, legyen az meggy, mandula, vanília, marcipán, meggy. Nem mondhatjátok, hogy meggycentrikus vagyok, de tény, hogy az a kedvencem. Szóval, bárkitől is kaphattam ezt a dobozt, biztosan nagyon szerethet, vagy legalább kedvelhet.

Újabb szemre nyúlok, kihámozom a papírból, s ahogy a számba helyezem a finom falatot, úgy pillantok fel. Miért? Miért kell felnéznem evés közben? Önön gyilkosommá fogok válni, ha így folytatom, mert akkorát nyelek, hogy a bonbon megakad a torkomon. Ott áll, tőlem alig pár lépésnyire és felém biccent. Mit tettem, hogy így üldöz a balszerencse? Hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek, a pálcámért nyúljak, vagy próbáljam megszabadítani torkomat a fullasztó bonbontól, mely eddig még édes , s krémes volt.

Egyszer elképzeltem, hogy milyen lesz a halálom, sok-sok kerítést láttam, meg mertem volna esküdni, hogy vélük fogok elpusztulni, egy gonosz dementor személyében, de arra, hogy egy ínycsiklandozó falat áldozatává essek, eszembe sem jutott volna. A szemeim elkerekednek, a doboz kicsúszik a kezeim közül, s a földre borul. Én meg csak tekintetemmel követem, ahogy leül a padra, s közben hörgök, mint tengerimalac, mikor túl sok magocska jutott a pofazacskójába.

Határozottan úgy érzem, hogy fulladok. Tovább folytatom a hörgést, eközben egyik kezem automatikusan a torkomra fonódik, mintha ezzel sikerülne tovább gyűrnöm a falatot. Szinte felszökkenek ültő helyemből, riadtan pillantok körbe, az olvasó okoskákra, rá, szemeim már a kín könnyeitől csillognak, arcom vöröslik, érzem, hogy a pánik, s a fulladás gyorsan fog végezni velem. Valaki segítsen! Üvöltöm a gondolataimban,csak mily kár, hogy ezt senki sem hallja. Még ez az átkozott mardekáros sem, aki miatt félrenyeltem...

[- Invito csokigolyó!]

- Mi a… ? – elejtve a könyvet, első meglepettségben, ott hagyva az értékes művet a földön, futott a másikhoz, s állt meg előtte. Na akkor most mit?! Oké, oké, semmi pánik! Bár gondolkozásra nincs idő. Előkapva a pálcát, mely a talár belső zsebében pihent, szegezte a másikra, s mondta ki az első dolgot ami eszébe jut, s tudta, hogy segíthet a másikon.

- Invito csokigolyó!- s miután hatodikos volt, ezerszer plusz egyszer begyakorolta eme bűbájt, valószínűsíthető volt, hogy nem fog hibát véteni. Persze… Nem biztos, hogy épp kellemes lesz ha így jön vissza a finom étek. Kikerülve a csoki repülési irányát, a földre irányítva azt, nehogymár hozzáérjen az a valami, grimaszolt egyet. Oké, ez nem a legjobb módszer volt. Valahol mintha valamikor olvasott volna egy olyan bűbájról melyet pont ezekre a helyzetekre találtak ki… Csak épp fogalma sem volt róla, hogy mily szavakkal, mozdulattal lehet létrehozni. Azért ennyire nem mélyedt bele a dologba. Az az orvosok dolga. Ő pedig a világ minden kincséért sem ment volna annak. Szóval…
A lányhoz lépve, elkapva a derekát, ha netán esni kívánt volna, meglepetten hajolt közelebb hozzá, ellenőrizve, hogy él-e még egyáltalán.

- Te atya ég Lena! Mégis, hogy eszel?! – megfeledkezve a magázódásról is, ami lehet kissé furcsán hathatott a szájából, vagy az a tény, hogy emlékezett még a névre, de az az arc amit közben vágott… Mint amikor az apukák megszidják a kislányukat, hogy mégis mit művelnek a nyilvános tereken.
Nem épp így tervezte a következő találkozást. Ujjai feszülten a pálcán, amazt a földre szegezve, megint ártatlan kis léleknek tűnt. Nade egy berzerker meddig is lehet az?! Az erős kéz a derékon, bár könnyű belőle utat találni, s a hevesen dobogó szív ott a mellkas mögött. Mi próbálja megkeresni a rég vágyott ritmust. Ahhoz képest egész jól reagálta le a dolgot. Gyorsan, ügyesen… Egy ige egyszerű dologgal. Szóval az elégedettség mámora kerülte, ám nem törte meg a csendet, nem csacsogott össze vissza, inkább arra figyelt, hogy a másikkal mi lesz. Aggódott volna érte? Nos… Nem szeretette volna felvésni a számlájára, hogy egy halottat is betudhat a háta mögött. S egyébként is. A férfiak megvédik a nőket. Mióta a világ a világ ez így van, s így is lesz. Ezen nem kéne változtatni.

Monty

Ajkaimat kitárom, talán levegőhöz juthatok, de a csokigolyó továbbra is elzárja az útját, így folytatódik a hörgés, s a küzdelem a fulladás ellen. Érzem, ahogy gyengülök, olyan, mint az ájulás előtti pillanatok, a szemeim előtt már fekete, apró pöttyök ugrálnak ide-oda, mintha csak egy bogár mászkálna a szélvédőn. Mondjuk azért nem lehet azt mondani, hogy ne küzdenék, mert igen is küzdök, szeretem az életemet és semmiért nem adnám fel. Gyötrődésem közepette még érzékelem, ahogy felém rohan Colien, s kirántja a pálcáját, majd nekem szegezi.

Remek, ennél aljasabb és galádabb nem is lehetne, olyankor támad, amikor védekezni sem tudok. Hiába kapnék a pálcám után, teljesen felesleges, hisz úgysem tudnék kimondani egy árva szót sem. Jobban belegondolva, talán pont kapóra jön a támadása, mert így majd nem azt mondják, hogy egy bonbon vette el az életemet, s a mohóságom, hanem egy párbaj veszteseként könyvelik el az esetet. Talán még a síromra is kiírják, esetleg híres leszek...

Hihetetlen, milyen gondolatok futnak át a fejemben ezen halálközeli pillanatokban. Annyira mérges vagyok, hogy...Már összeesnék, amikor hirtelen valami folytán a csokigolyó kirepül a számból, s én levegőhöz jutok. Bár, elég lassan áramlik a szervezetembe és már a lábaim sem tartanak. Megindulok a föld felé, azonban mégsem terülök el, érzem, ahogy a derekamra két kéz fonódik, s megtart. Néhány pillanat kell ahhoz, hogy összeszedjem magam. Ezzel egy időben figyelek fel a hozzám címzett szavakra, s tekintetem a fiú arcvonásaira siklik.

Most álmodom, lehet, hogy meghaltam, vagy tényleg ő az, aki megmentett? Lehetséges ez? Miért? Őszintén szólva, nem értem ezt a helyzetet, de ennek ellenére nem változott a véleményem. Még mindig eszembe jut az a pillanat, amikor megalázott ott a lépcsőknél, s kihasználta a tehetetlenségemet. Ezt sosem fogom megbocsájtani neki. Ez a pár pillanat pedig tökéletesen elegendő ahhoz, hogy összeszedve magam, kezeimet a vállaira helyezzem, s ellökjem magamtól, még azt is megkockáztatva, hogy akár a földön köthetek ki...Ha ez sikerül, így vagy úgy, kicsit hátrálok, s pár lépéssel távolabb kerülök tőle, amit még biztonságosnak érzek. A szemeibe pillantok, s értetlenül állok ott néhány pillanatig.

- Ez...ez nem tudom, hogy mi volt, de sosem fogom elfelejteni, amit tettél! - Szikrázom felé a szavakat, láthatóak rajtam a düh, s talán  a félelem apróbb jelei. Lehet, hogy azt várta, hogy majd a nyakába ugrok és hálálkodok, de ez nem így megy. Most talán azt gondolja, hogy kiegyenlítette a számlát, ebben is téved. Bármit tehet, akkor is tudom, hogy milyen ember, biztos ez is valami aljas módszer kezdete. Idegesen kapok a pálcám után, jó érzés, ha a kezemben foghatom. Ki is rántom a talárom alól, de egyelőre nem szegezem felé. Nem szoktam ilyen otromba lenni, de nem vagyok képes megköszönni, nem megy...

Él. Ennyi pont elég. Nem is kellett volna itt maradnia. Persze, hős… Oh, dehogy. Mindössze azt akadályozta meg, hogy a másik ne kísértse őt mint valami ostoba szellem. Még ha apróságot is tett, hiszen nem volt akaratos, biztos volt benne, hogy a lány szemében már rögtön egy teljes nemi erőszakkal határos fóbiái meg rossz érzései maradtak. Az ő fejében, beképzelve, elképzelve, túlozva. Mint ahogy általában a nők szoktak. Mindezen gondolatokra a válasz az, miképp ellöki magától, s dühödten köpi felé a szavakat. Node, drága barátunk, amilyen fejlett érzelemvilággal rendelkezik, nem igazán vette mindezt magára. Az ő részéről 1-1. S innenstől kezdve nem is kell azon gondolkoznia, hogy mi lett volna ha. Mert a tartozását bőven lerendezte. Így, széttárva karjait, mikor is a másik ellökte, szabadjára bocsátotta a „kismadarat”. A fenének lett volna kedve megint ahhoz, hogy összeborzolják a haját, avagy megsértsék a finom kis kezét. Oké, neki durva keze volt, de akkor is, az érzés számít. Megigazítva a ruházatot, mi majdcsaknem gyűrött lett a kis akciótól, kegyesen biccentett a másik felé, mely csak egyet jelenthetett, a szavak nélküli társalkodás kézikönyvei alapján. „Hát rendben, hölgyem”. Igen, beképzelt stílusát tekintve valahogy így fogalmazta volna meg a szavakat. Nem fogja az értékes, s drága szünetét azzal tölteni, hogy egy liba károgását hallgatja arról milyen rossz fiú is. Ezt magától is tudja, nem kell a hízelgés. Így, ellépve tőle, persze nem feledve ama kicsiny momentumot sem, hogy közben pálcát ragadott, sétált visszafele a batyukhoz. Szóval, készen állt rá, hogy esetleg a másik szeretne rajta kikísérletezni valamiféle kis bűbájt. Szóval nem hagyta őt szemkontakton kívül. Persze nem feltűően… Ezt nála könnyen meg lehet jegyezni. Minden kis akció diszkréten, stílusosan. Mint ahogy ő maga is ilyen. Node, ha már úgyis ott volt, s még jobban el akarta mélyíteni a kettejük közt keletkezett szakadékot, egy apró kis megjegyzést tett a másik felé.

- Rendben, hölgyem. De, ha lehet egy javaslatom, előbb a rágás, s aztán a nyelés. – igen, ezt nagyon nem tudta megállni. Már ott pörgött meg forgott az agyában a jó kis mondat, s túlontúl egoista kis majom volt ahhoz, hogy ne csillogtassa meg a jó humorérzékét.

- Ezt még a meggyes bonbonoknál is meg lehet kockáztatni. – olyan szívesen vigyorgott volna, de akkor hova lesz az öntudat? De azért az ajkak szélén ott táncolt valami. Már megint feledve egy ici-pici dolgot. Ugyebár a nagy móka miki tára közben. Mégis, honnan tudta, hogy milyen ízesítésű édességet evett a másik? Persze ezt az apró bakit egyelőre nem fogta fel. Csak öles léptekkel vágott át a kicsiny területen, s intve a pálcával, már minden ugrott is a megfelelő helyére. Úgy döntött, hogy a szünetet mégis a terem előtt tölti el, ostoba kis beszélgetésekbe bocsátkozva, melyeknek úgy sem lesz semmilyen komolyabb haszna. A zöldek óvó gyűrűjében úgyis jobban érezte magát.

~ James ~

A lány egy bólintással nyugtázza az elhangzottakat.
Alakulóban van egy kapcsolatom…? – visszhangzik fejében a mondat, s bizony megfordul mellette a kérdés is: ki volna a választott szerencsés? Csakhogy Joy hiába kíváncsi alkat, akkor sem fog rákérdezni soha az illető nevére, mivel tapintat is van a világon; ehelyett inkább lakatot tesz a szájára. Ha akarja, Jamie úgyis elárulja, ám ha még nem publikus a hölgyemény neve, akkor semmiképp nem fogja tudni kiszedni a pasasból.
Inkább a DS-en kezd töprengeni. Igen, jó kis társaság voltak, csak aztán akadt egy kis problémájuk. Konkrétan azzal. Hogy törvénytelen volt az egész, mármint nem volt engedélyezve Dumbledore által és ütközött a házirenddel meg egy csomó egyéb szabállyal az egész csoport létezése.
- Azért jó lett volna még egy búcsútalálkozás a szünet előtt, hogy feltűnés nélkül elköszönhessünk mindenkitől – sóhajt fel a lány halkan, aztán komoran folytatja. – Tudom milyen helyzet van ’odakint’, a sulin kívül és éppen emiatt szorul össze a gyomrom a hazamenetel gondolatától. Féltem anyát, nem akarom, hogy bármi baja essen, viszont attól is tartok, amit ez a nyár hozhat. Hát igen, itt a Roxfortban megvéd Dumbledore puszta jelenléte minket, de otthon senki ágya fölött nem fog őrt állni a szelleme, Tudodkivel szemben pedig nincs esélyünk.
Amy elhallgat. Végre ki merte mondani valakinek a félelmeit, nem egyedül őrizgeti többé kisded titkát, miszerint bizony ő is félti a szerettei- és a saját életét.
- Jah, a kviddics – nevet fel néhány másodpercnyi csúszással a leányzó. – Természetesen a Griffendél nyeri, miért is nyerné más?! Na jó, ez volt a vicc. Fogalmam sincs ki nyeri, de remélem nem a Mardi, bár a legutóbbi állás szerint nekik nem nagyon van esélyük rá. Majd meglátjuk. De ha ti nyernétek, akkor a vendégem vagy egy italra a Három Seprűben.
A lány szinte teljesen biztos a győzelmükben, ezért is ajánlja fel olyan könnyedén Jamesnek, hogy a Hollóhát győzelme esetén fizet neki egy italt.
- Különben nem értem miért vagy úgy oda a hetedév miatt, hiszen ha az RBF-et túlélted, akkor a RAVASZ már nem jelenthet gondot. Te amúgy is hollós vagy, oda pedig csak az okos srácokat veszik fel, nincs miért aggódnod. A Roxfort után pedig úgyis lesz valami, lesz más hely, ahol jól érzed magad, szerzel új barátokat akár továbbtanulsz, akár trógerolsz – találja ki Amy a fiú gondolatát.
Hát persze. Neki sem lenne kedve elmenni, imád a kastélyban lenni a barátaival. Ha jobban belegondol, rengeteg szép emléket vihet innen magával, többet mint egy mugli kollégiumból tudna, mivel itt a hétvégéket és néha az ünnepeket is töltötték, együtt a haverokkal, a dolgozatok és felelések pedig nem is olyan rémesek – ebből a távlatból nézve –, mint amilyennek az órákon tűnnek néha. Még a vizsgák is túlélhetőek. Naná, hogy nem akarná itt hagyni ő sem a Roxfortot, csakhogy a fiúval szemben neki még két teljes éve van itt.

ne haragudj a késésért *szépen néz*

semmi baj *ölelölel*

Amy, a támadó
***
   

Kémlelve fürkészem a csaj arcát, aki ahogy látom eléggé elmélyedt gondolataiba. Biztos kíváncsi lesz a lány nevére és tapintatlanul rákérdez. Ismerem már annyira Amy Joy-t, hogy tudjam a lány eléggé kíváncsi típusú. De nem tapintatlan. Nem tudom, hogy mire várhatok, mit fog mondani, így hát kíváncsian felé nézek.
Hál’ istennek a barátnő témát ügyesen kikerülte és rátért a DS-re. Igaz az sem volt olyan kellemes téma, de pont megfelelt. Mostanában kissé szomorúan gondolok a kis csoportra, mely kényszerűen felbomlott.
- Hát igen. Egy újabb találkozó, de jó lenne. Még a szünet előtt. Jól összejönne a kis csapat, abban biztos vagyok. Tényleg, neked meg van még az ál-galleonod? – kérdem a lánytól az aranyszínű kis érmékre gondolva, melyeket még a tavalyi évben használtunk Umbridge ellen. – Én még ma is magammal hordom mindenhová, most is itt van a zsebemben. – válaszolok a csaj újabb kérdését megelőzve.
Nem tudom, hogy lehet kötődni ennyire egy tárgyhoz, de mióta ez a kis érme megvan, azóta a zsebemben hordom, minden egyes nap. Csoda hogy még nem adtam oda valamelyik boltba fizetségképpen.
- Valóban. Keserves időket élünk, úgy bizony. Ha így halad a roxfortos diákok hazavitele évvégére csak mi ketten maradunk itt. – mondom Amynek, hogy kissé felvidítsam. Szeretném már végre látni a lány gyönyörű mosolyát, mely régen mindennapos panoráma volt. – Persze, ez természetes, amit érzel. Én is féltem a nagyanyámat és Abbyt, de hát Abb még itt van a Roxfortban, a nagyi pedig London egyik legeldugottabb mugli részén él, egy társasház tizedik emeletén, ráadásul kiválóan forgatja a pálcáját. – számolok be saját helyzetemről Amynek, majd hogy megnyugtassam, gyors mozdulatokkal előrehajolok, majd lágyan megölelem, kezeimet hátára téve.
Végre egy mosoly, végre egy kis nevetés. Ez hiányzott nekem.
Én is elmosolyodok a leányzó pillanatnyi örömén, mellyel a kviddicset üdvözölte majd figyelmesen végighallgatom, és csak azután felelek.
- Jó, hát valóban. A hollóhátnak már nem sok esélye van megnyerni a kviddicskupát, de a házkupára azért még számolhatunk, igaz, a jelenlegi állás a mardekárnak kedvez ezen a téren. – mondom neki keserűen, majd gyorsan eszembe jutott az ajánlat. – Oké, menjünk, de ha már ilyen ígérgetős kedvedben vagy, akkor én meg megígérem neked, hogyha a Griffendél nyeri a házkupát, akkor elviszlek a Szárnyas Vadkanba és fizetek neked egy jó kis kecskeszőrös mézbort. Kóstoltad már? Komolyan mondom jobb, mint Madame Rosmerta címeres borai. – ajánlom fel tisztességes adományaimat Amynek, majd hangosan kacagok egy jót magamon.
Bezony, a Szárnyas Vadkan nem volt valami luxus-hely ebből a szempontból, meg hát más szempontból sem, de most ezt a témát hagyjuk, szörnyű, ami ott megy, nem tudom, hogy lehet a kocsmáros ilyen igénytelen.
Nagyot mosolygok a hollós fiú-okos fiú elméleten, majd kissé szomorú arccal próbálom védeni magam.
- Nem is inkább a RAVASZ-tól tartok. Sokkal inkább attól, hogy itt kell hagynom a sulit. Itt van minden barátom, minden ismerősöm, mindenki. Nagyon a szívemhez nőtt, de gondolom ezzel te is így vagy, meg hát szinte mindenki.
Szomorú arccal szétnézek a kerengőben, de nagyon fel sem fogom a látottakat. Gondolataim elködösítik látásomat, így csak a fejemben kavargó ezüstös színű hosszú-hosszú emlékfonalakra összpontosítok.
- El sem tudom hinni, hogy egy év és vége. Egy év és itt hagyom a sulit. Jó, persze, ha nagyon keménynek akarnék látszani, akkor mondhatnám, hogy nem azt sajnálom, hogy itt kell hagynom, hanem a többieket, akik itt maradnak, hogy milyen rossz lesz nekik nélkülem. – vázolom fel a helyzetet Amynek, majd megejtek egy kis mosolyt és vigyorogva a lányra nézek.