Belső udvar - Kerengő

~Jeremy~

  Nagyot nevet a fiú újabb mókázásán, mikor az lányos zavart mímel. Ezt szereti benne: hogy szerénytelennek tűnhet ugyan, de egyáltalán nem nagyképű. Tisztában van a képességeivel, az adottságaival, a tulajdonságaival, és a magabiztosságát, úgy tűnik, semmi sem képes megrengetni. Irigyli is ezért- lehet abban valami, hogy a diópálcák tulajdonosait könnyen befolyásolhatónak tartják, mert valahol Zoey is az, hiába szégyelli néha.
 - Szerintem is. Ha magaddal szemben ilyen kritikát gyakorolsz, nyugodt lélekkel teheted meg a többiekkel is, és még meg sem sértődhetnek rajta igazán, hisz sem többet, sem kevesebbet nem kapnak, mint amennyit adott helyzetben te. Hogy a Mungóban még nem jutott eszükbe nevetésterápiát is alkalmazni… - csóválja a fejét szálas vigyorral. – Lehet, hogy épp azért nem jutott még eszükbe, mert olyan banálisnak és magától értetődőnek tűnik. Egyébként anyu is sokszor mondta, mikor panaszkodtam, hogy később úgyis csak a jó dolgokra emlékszem, szóval fölösleges.
Az eddig eltöltött idő elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy Zoey kiismerje magát az impulzív fiú témaváltásai közt. Ha Amy Joy gondolatmenetét a gyengélkedőn ökörködés közben követni tudta, most sem lesz akadály, márpedig az szép kis asszociációs lánc volt.
Só. A humor az élet sava-borsa. Egyetért ebben is, bár ezt most csak bólintással és mosollyal jelzi. Nem volt valami mese arról, hogy „úgy szeretlek, mint levesben a sót”? Nem rémlik neki gyerekkorából, pedig anyja varázsló és mugli mesékkel egyaránt traktálta. Mégis akkor honnan hallhatta? Valamelyik mugli származású gyerek említhette, vagy valaki, aki mugliismeretre jár, már ha ott tanítanak ilyesmit.
 - És még azt mondják, az angoloknak nincs humorérzékük, vagy csak kicsavart. –nevet. – Itt vagyunk mi ellenpéldának, hogy csak kettőt mondjak. Meg ott van Amy is, Amy Joy… griffis ő is, a mi évfolyamunkból, biztos ismered. –mosolyog. – Nemrég érdekes kalandunk volt… - tűnődik el. Ha felkeltette Jeremyérdeklődését, elkezd anekdotázgatni, ha nem, hát nagyja a témát.     

[Zoey]

Zoey

Hallgatom Zoeyt, s közben azon gondolkozom, hogy vajon mi lesz ha egyszer elszakít a jó barátoktól a helyzet. „Márpedig engem nem fog!” Jelentem ki magamban, s ekkor mosolyom még szélesebbre húzódik, s úgy figyelek a lányra.
Olyan srácnak tartom magamat, akinek ha úgy tartja kedve, akkor a régi vashídnál ott a házunktól nem messze ugrok egy hatalmas fejest. Engem nehéz megbántani, hiszen bármit könnyen elviccelek, s ezért is alakulhatott ki a lányban ez a kép rólam, de nem is baj, hiszen valóban ilyen vagyok. Kicsit szétszórt kicsit élvhajhász, egy igazi világfi.
Amikor a vicces történetre utal, hirtelen kapom fel a fejemet, hát igen az ilyenek érdekelnek, hiszen ekkor mások viccesebbnél, viccesebb történeteivel leszek gazdagabb. Téves az a tézis, hogy azért mert ilyen vagyok, egyből hülye is és nem látom meg a szépet, a jót és a vicceset vagy nem értékelek valamit, de higgyen mindenki azt, amit akar.

- A humor, nos az, az én igazi fegyverem. Én nem tudok felvágni a tudásommal, nem vagyok egy művész lélek sem, bár a gitározás jó, de nem vagyok művészi szinten, de a humor az, – nevetek egy kicsit – ami az én kezemben veszélyes. Az pedig, hogy az angoloknak nincs humora… Egyszerű sztereotípia.
Vicces történet mi? – húzom fel szemöldökömet, majd kissé oldalba bököm Zoeyt, s mosolygok. – Érdekel minden ilyesmi, szeretem mások történeteit hallgatni. Főleg ha a barátaim mesélnek ilyeneket. –

Egy kis mosolyt is odatűzök a végére. Olykor jó ha tudatom a másikkal, hogy szimpatikus nekem, de azt mondani, hogy a barátaim egyike, no az már tényleg hatalmas szó. Zoey e röpke kis beszélgetés alatt érett meg erre, nem szokványos, hogy ilyen történik, ezt jól tudom, de az sem szokványos, hogy valakivel ilyen jól megértem magam.
Sokszor eltűnődök azon, hogy vajon miért ilyen nehéz igazi barátokra találni, már rájöttem, azért, mert egy olyan embert találni, akiben teljes mértékig megbízol, akivel egy húron pendültök, aki meghallgat bármilyen témát is hozol fel, nem sok van, talán minden életben egy vagy maximum kettő. Eddig csak demagóg károgásnak hittem mindezt, de ma már tudom, hogy koránt se volt az.

~Jeremy~

Zoey még egyáltalán nem gondolkodott azon, hogy mit tenne, ha úgy fordulna a helyzet, hogy elszakadna az iskolától és a barátaitól. Megpróbálna mindent megtenni ennek elkerülése érdekében, természetesen, de hogy ez után mit kezdene, az jó kérdés. Persze még nem sejti, mi vár rá augusztustól… szerencséjére azon két ember társaságában, akik nélkül legnehezebbnek érezné- vagyis Jeremy és Amy oldalán.
Igen, ugyanis a fiú nála is kiérdemelte a barát kategóriába sorolást. Olyan ember, akivel ilyen jól lehet beszélgetni, ráadásul, aki mellett még a csend sem olyan kínos és szégyellnivaló, kevesebbet semmiképp sem kaphat. Előre érzi, hogy élmény lesz a falusi kirándulásuk is, időjárás és választék ide vagy oda.
Elmosolyodik. A humor a fegyvere, hm… nem rossz.
 - Az is lehet olyan hatásos, mint bármi más, akár barátszerzésről, akár visszavágásról van szó. Csak a használótól függ. Márpedig te aztán tényleg tudod, hogy kell használni. –nevet fel. Persze ezt nem szurkálódásnak szánta, csak arra reagált, hogy a srác kicsit érdekes ízzel kezdte a mondatot, mondván, hogy ő nem tud felvágni semmivel. Nézete szerint erre a humorra is fel lehetne vágni, ahogy sok mindenre is… de nem igazán érdemes. Aki elismeri, elismeri, aki meg nem… az így járt.
Nézzenek oda, kezdi átvenni Jeremy filozófiáját!
 - Sok ilyen van, és elhomályosíthatják az ember ítélőképességét… de azért abban mégis van valami, hogy bizonyos népek teljesen eltérő „jellemmel” rendelkeznek.
Tapasztalatból beszél félig-meddig, hisz egyrészt féli francia, ezért anyján és rokonain is látja, másrészt gyakran utaztak Franciaországba is, harmadrészt Lizzie különböző országokban különböző népek fiaival és lányaival dolgozott együtt, és ő is mesélt. Érdekelte a terület, mert az ilyen frázisok, közhelyek mögött szerette volna meglátni az igazat. Főleg, mivel az előítéletekből esetenként neki is kijutott… nem minden griffes, hollós vagy hugrás olyan nyitott, mint Jeremy és Amy voltak.
Széles vigyorral nyugtázza a bátorítást, hogy meséljen csak… ám egy pillanatra el kell gondolkodnia. Csak óvatosan, ki tudhatja, mi jár a tóban úszkálásért… ráadásul Pomfreynak letagadták… Bízik a fiúban, hogy nem adja tovább, de azért körbesandít, elmormol egy Disaudiót, és halkabbra fogva meséli el az esetet - a teljes verziót.
 - Kint a tóparton találkoztunk… úgy árpilis-május környékén. Beszélgettünk, kisütött a nap, így úsztunk egyet a tóban…
És mesél. A hínárról, a viharról, a csúszásról, az agyrázkódásról, meg a gyengélkedőről. Némi szünetet kell tartaniuk, mert ki akar bukni belőle a nevetés az emlékek hatására, és nem szeretne feltűnést.
 - Erre én: „Mink itten békés népek vagyunk…” –idézi kuncogva önmagát. Ahol tudja, felidézi az eredeti szöveget, így hamisítatlanul adhatja tovább a lökött piás patás és a párnacsata esetét is.
 - Szóval, így történt. –zárja le. – Madame Pomfreynak nem mondtunk el mindent, mert ki tudhatja, mit kapunk ha Piton és McGalagony fülébe jut a tavi úszkálás… Szerintem kitérnének a hitükből, amennyire rivalizálnak néha… - vigyorodik el, majd elkomolyodik. – Lényeg a lényeg… te vagy az első, aki a teljes verziót hallotta.             

[Zoey]

Zoey

- Megtisztelve érzem magam. – tekintetem most komoly, majd így folytatom. – Azonban el kell, hogy mondjam ezt McGalagonynak. Sajnálom, de muszáj megtennem, valójában egy pedáns diák vagyok, aki minden alkalmat megragad, hogy árulkodjon. Lebuktatok, s rossz ember előtt buktattad le magad. Most azonnal mennem kell hozzá. – lassan felállok, s amikor tennék egy lépést, egy mozdulattal fordulok vissza kezemben a gitárommal, s közel hajolok Zoeyhoz, majd így kezdek bele énekelve. –
Miféle ember lennék, ha ez így volna? – arcomra mosoly ül ki. – Nem lennék jobb, mint egy spionfióka. – a gitárt eztán leteszem, s hatalmas mosollyal az arcomon, kezdek bele a valós mondandómba. –
Azért kicsit beugrottál? Na? Ne szerénykedj, jó voltam. A lényeg azonban az, hogy vicces kis történet ez és a legviccesebb az egészben, ahogy magam elé képzelem az egészet, bizony, el tudom képzelni, hogy nézhettél ki, és ez nem olyan, mint egy rosszul elkészített fénykép, amit elvehetsz tőlem, így maradsz meg örökre az emlékeimben. A vizes kócos Zoey. –

Nagyot nevetek, annyira, hogy észre sem veszem, amint mellé ülök a korábbi ülőalkalmatosságomnak s a földre huppanok. Ekkor a nevetésem tovább erősödik, s közben szemeimmel keresem Zoey tekintetét, aki valószínűleg szintén nevet, magán és rajtam is.
Milyen csodás nyár lesz, szinte már látom, szörfözés, barátok, csajok és Rock N’ Roll! El tudom képzelni, amint egy tarajos hullám hátán figyelem a parton sütkérező, grillező és bulizó haverokat. Jó is lenne… Valahogy azonban az, az érzésem, hogy ez nem így lesz, az idilli nyárba bele fog szólni valami. Azonban én akkor is jó nyarat fogok varázsolni, a kedvemet semmi sem ronthatja el.

- Azt ugye tudod, hogy a nyáron semmiképpen sem úszhatod meg, hogy találkozzunk. Bizony kötelező jelenésed van nálunk, ami ha csak másként nem rendelkezik a sors, nem itt lesz az országban, szóval úgy készülj, hogy naptej, jó hangulat mindenképpen kell.
Jó oké, nem tervezek ennyire előre, meg nem kötelezek erre senkit, de ha minden optimális lesz, akkor szívesen látlak nálunk, majdan. –

Tekintetemben megül egy boldog szikra, s szemeim reménnyel teltek. Tudom, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi, lehet, hogy egy kicsit izgalmasabb, de ki szereti, ha a nyarak mindig ugyan úgy telnek. Persze a tóhoz le kell menni, persze szörfözni külföldön fogunk, de ha nem így lesz az sem baj. A lényeg, hogy mindenki érezze, hogy nyár van és valami más ebben is, ha beüt valami krach, akkor pedig biztos, hogy izgalmas lesz…

~Jerry~ Avril- Freak out (szerintem nagyon illik Jeremyhez

Már éppen szabadkozna, mikor a megtiszteltetés kerül szóba… De szemei akkorára tágulnak, mint egy csészealj.
Alig bírja elhinni. Hogy ő árulkodjon? Na, ne… Mit vétett?! Összejátszik ellene a sors, nem vitás… Először az a meghívás, amiről még várja a szülei válaszát. Aztán a hírek hiánya. Meg Gary. Most meg még ez is… Ha a fülükbe jut, neki vége, akár csomagolhat is.
Aztán hirtelen visszafordult a fiú. Gondolatban homlokon vágja magát. Hát persze, hogy is dőlhetett be neki, mikor Jeremy Matthews meg a pedantéria két igencsak külön fogalom… Meg egyébként sem ilyen képet alkotott magáról, a griffendélesek pedig nem arról híresek, hogy egyik pillanatról a másikra váltogatják a viselkedésüket.
 - Nagyon megrémítettél! –vigyorog megkönnyebbülten. – Nem gondolkodtál még rá, hogy színésznek állj? Vagy mondjuk humoristának.
Nagyot nevet, mikor a fiú azt ecseteli, hogy látja lelki szemei előtt kócosan, víztől csöpögve, sárosan.
 - Tudok jobbat: gyengélkedős pizsamában, egy rakás toll között, pihékkel teli hajjal és ruhával! –tódítja a képzelgést. Végül is, akkor sem nézhetett ki rosszul, fekete tincsei közt szépen elütő fehér foltocskákkal, amint épp tüsszenteni készül…
Na, most meg annyira nevet, hogy lehuppan. Pont, mint Amy, komolyan… Kész ez a gyerek. De ezért szereti, mi másért? 
Neki is nevetnie kell, képtelenség megállni ebben a helyzetben. Egyrészt ő is látja maga előtt, hogyan festhetett letapadó hajjal, sáros képpel, csuromvizesen, bár persze megnéznie magát nem volt alkalom, hisz nem vett elő tükröt, és amint a bejárati csarnokba értek, megszárította mindkettejüket.
Hallgatja a meghívást, bólogat rá.
 - Ezt is elfogadom. Viszont Amy is meghívott magukhoz, úgyhogy lehet, hogy kettesben toppanunk be, ha nem baj… vagy te is felugorhatsz, kérdezd meg Amyt. –azzal elővesz egy cetlit, amire felfirkantja a címet (London, Boszorkány tér 2.) és átadja.
Nem tudja, mit várjon a nyártól. Azt tudja, hogy Amyvel és Jerryvel biztos találkozik, ami mindenképp jó mókának ígérkezik. Ők együtt fenekestül fel tudják forgatni a világot, ha nekilátnak, persze pozitív értelemben.
Csak adná Isten, hogy élvezni is tudnák… bár, ha jobban belegondol: velük lehetetlen nem szórakozni.   

[Zoey]

Zoey

- Lehet, hogy megkeresem Amyt, hiszen milyen jó lenne, ha a nyáron veletek is össze tudnék futni többször is. – mosoly szökik az arcomra. -  Annak meg különösen örülnék, ha mind a ketten jönnétek hozzánk a nyáron.
Remélem jól fogunk szórakozni, bár miért ne történne így, hiszen ha a nap süt, az ég kék, akkor nagy baj nem lehet. –

Ekkor kicsit elhalkulok, hiszen eszembe jut, hogy talán nem lesz elég a kék ég és a napsütés. Nem is merek belegondolni, mi lesz ha esetleg valami baj történik. Egyenlőre nehéz ezen gondolkozni, úgyhogy gyorsan ki is verem a fejemből, s reménykedek, hogy Zoey nem vette észre ezt a kis megingást.
Arcomra visszatér a tőlem szokásos mosoly, majd lassan ismét csak a vidám dolgok jutnak eszembe, így hamar témát tudok váltani, s megpróbálom úgy alakítani a beszélgetést, hogy Zoey ne nagyon tudjon utalni arra, hogy egy pillanatra bennem is felmerülhetett, hogy talán nem lesz zavartalan a nyarunk. Talán nem említi meg…

- Szóval ha jöttük, akkor mindenképpen készüljetek egy hatalmas bulira, fergeteges lesz, ezt hidd el nekem. Mindazonáltal sok új élményben is részetek lehet, hiszen nálunk nagyon sok mindent ki lehet próbálni, és itt nem az illegális dolgokra gondolok, hanem a legális őrültségekre.
Hamar eljön ám a szünidő, szóval lelkileg készülj arra, hogy ilyen jól még sosem érezted magad. –

Szememben most nyoma sincs a megingásnak vagy a keserűségnek, sem a félelemnek, csak a szokásos Jeremy féle bizakodásnak és vakmerő jövőbetekintésnek. Fejemben csak az jár, hogy ha én nem tartom a többiekben a lelket, akkor ki? Ki hiszi el, hogy lehet még jobb, hogy nem kell mindig a legrosszabbra számítani, hogy lesz még új nap, hogy érdemes bízni…

~Jeremy ~

- Igen, jó lenne többször is összefutni… Ilyen év után megérdemlünk egy kis lazítást… - dől hátra, többet azonban nem szól a kinti helyzetről. Megint csak elrontaná a hangulatot, és nem szeretne ünneprontó lenni. Hiába próbálkozik azonban, valahogy még mindig mintha nem tudná elérni, hogy ne féljen.
Hogy mitől? Hogy az egész csak álom, hogy elveszti, hogy hirtelen összeomlik minden. Szeme sarkából mintha Jeremy arcán is hasonló gondolatokat olvasna, de nem mer hinni a szemének. Ugyan már, hogy ez a vidám és mindig mókás fiú ilyen téma közepén sötét gondolatokkal küszködjön?
Bár… végül is… Miért ne? Azok mindenkinek vannak, még ha néhányan képesek is nem mutatni őket. Mindenesetre egy szót sem szól, mert még az is lehet, hogy egyszerűen rosszul látta… Hisz nem nézett rendesen oda, és meleg is van… játszhatott vele a szeme.
Elvigyorodik. Nagy bulinak hangzik, pont olyannak, amilyet a griffendéles fiú szervezne. Lazulás, szórakozás, némi ökörködés, de mértékkel. Ilyenben ő is teljes mértékig benne van. 
 - Például? –kérdi a legális őrültségek említése után. Az ő szemei előtt például egy medence és egy óriási, nyakatekert csúszda jelenik meg, vagy mugli módra egy gumikötél, amivel a bokádon le kell ugrani több száz méter magasból is… esetleg egy vidámpark. Ki tudhatja, mi van Jeremyéknél?
Annak mindenesetre örül, hogy barátok közt lehet, és hogy ha rövid időre is, de feledni tudja a gondot-bajt.
Mert kikapcsolódni muszáj, különben összeroppanunk. Mindenki. Valahogyan le kell tenni a terhet, valaki kell, hogy megtanítson minket: bízni érdemes.
Hirtelen eszébe jut valami…
 - Azt mondtad, valószínűleg nem belföldön lesz. Akkor hol? –kérdi kíváncsian, lábait lógázva.     

[Zoey]

Zoey

- Nos, ezt még pontosan nem tudom. Tudod milyen vagyok, de amint eldől értesítelek. Az biztos, hogy a tengeren megfordulunk majd párszor és amennyiben nem zavar néhány mugli szórakozási formát is kipróbálunk. Bulizunk és jól érezzük magunkat a parton, tábortűz, grillezés, gitár és éneklés… Lesz itt minden.
Hú, már alig várom. Remélem mindenki el tud majd jönni, nagyon a szívemre venném, ha valaki kimaradna. –

Szemeimben a vágyakozás tüze gyúl, látszik, hogy nekem ez az életem, a barátokkal lenni, csajozni, bulizni. Egy igazi világfi így él. Nem a sztereotípiának akarok megfelelni, egyszerűen csak így érzem jól magam. Ez ad nekem erőt, ahhoz, hogy ha problémám van, akkor azt is át tudjam vészelni. Örülök, hogy így rakott össze az élet, hiszen meg van minden boldogságom.

- Hagyjuk is most ezt, mert nagyon bezsongok tőle és akkor már szinte elviselhetetlen lesz a várakozás.
Terveztek valamit a hétvégére? Kéne valamit itt is csinálni, hogy ne legyen unalmas ez az egész. Komolyan itt semmit sem lehet csinálni. Lesz kviddics meccs? Ki kéne menni és ott ellenni, most szurkolhatnékom van és a haverjaimmal van egy Griffendéles szurkolócsapatunk. Mindenféle különös jelmezben és hangszerekkel buzdítunk, persze mi ebben is csak a bulit látjuk meg. –

Nevetésben török ki, s közben a kezemmel próbálom mutatni Zoeynak, hogy ne haragudjon, de eszembe jutnak azok az emlékeim, amelyek a mugli csapatsportokból maradtak meg, érdekes meg minden, csak sok mindent nem értek benne.

[Arleth Gresham]

Arleth Gresham

Mint akibe hálni jár a lélek, járok kelek a folyosókon. A szemeim égnek, a fejem legszívesebben szétrobbanna, a gyomrom émelyeg, de nem sajnálom egy percig sem, hogy nem hagytam ki a tegnapi bulit.
Kis kotorászás után a zsebemből egy darab papírt húzok elő, amely bár eléggé gyűrött és koszos, de a lényegen ez mit sem változtat, hiszen a név és a ház jól kivehető. Ismét sikerült egy lánnyal összekeverednem az éjjel nyugtázom magamban örömmel, s arcomra kaján mosoly ül ki, akkor egy felém szaladó másodévesre leszek figyelmes, s arcomon még nagyobb öröm lesz látható hiszen tudom, hogy a jó öreg kávém van nála, amely nélkül egy ilyen nap nem is indulhatna el.

- Heló James! Két cukorral, ahogy kértem ugye? – Teszem fel a kérdést, a fiú felé kis szigorral hangomban.
- Természetesen pontosan, ahogyan szereted. –
- Ügyes gyerek vagy te, megfelelő utódom és tanítványom vagy, de túl korán elmentél tegnap. Persze tudom, hogy csak másodéves vagy, de ebben a korban is tartani kell egy szintet, ne felejtsd el. Lányok? –
- Nem semmi sem volt. –
- Ne szomorodj el, ez még nem a világ vége. Fel a fejjel a te korodban még én sem voltam nagy nőcsábász. –

Egy tanári mosolyt engedek meg a srác fel, majd a vállát megpaskolva adom tudtára, hogy mehet. Eztán én is folytatom az ilyenkor jól megszokott utamat. Az egyik ablakpárkányról egy reggeli prófétát is magamhoz veszek végül a kerengő felé veszem az irányt.
A kerengőbe lépve még eszembe jut James. Remek gyerek, akár még olyan is lehet, mint én, bár ahhoz a legtöbb tanárhoz be kell vágódni.
Az egyik padhoz érve leülök s a kávémat kevergetve, olvasgatom az ölembe terített újságot, s egy-egy érdekes hírnél hümmögéssel vagy épp nevetéssel adok hangot véleményemnek. Az újság olvasást befejezve, folytatom az ilyenkor szokásos sznobista napirendemet, s a pad támlájára téve a kezemet figyelni kezdem az arra járókat.
A szemem hirtelen megakad egy mardekáros lányon, akinek épp csak a neve nem jut eszembe. Sebaj, ha elég sokáig bámulom, tuti idejön megkérdezni akarok e valamit…

Jeremy Matthews

Egy méregzöld talárszegély, egy kis susogás, és máris egy sápadt, de annál kecsesebb arcú, fiatal, ötödéves, mardekáros lány jelent meg a kerengő bejáratánál, a maga szokásos, kissé gőgös arckifejezésével, hideg kék íriszeivel, és gúnyos mosolyra görbülő mosollyal. Arleth Gresham, természetesen ...
Kezei elsüllyedtek mély zsebeiben, tekintete útvonalát kémlelte, szeme meg - megcsillant a napsütésben, nameg az arra járók - kelők felismerésében. Sokakat ismert, tény és való. De köszönni ... Cööh, csak azoknak, akik megérdemelték. És olyan kevés volt. A kisebb évfolyamosok tekintetében látni lehetett azt a kis rémületet, amikor meglátták a lányt, és gyorsan eliszkoltak a közeléből. Odabent ez fájt neki, nagyon is .. Csak persze nem mutatta ki. Mardekároshoz méltóan sétált, miközben az utat kémlelve beleütközött egy harmadéves hugrabugosba. Rideg szemeivel rápillantott, mire az motyogott valamit, és gyorsan elszaladt. Arleth nem szólt, csak utánanézett, majd tovább folytatja útját. Végtére is megállt egy padnál, és szemeivel gyorsan végigfutott a diákseregen. És akkor megakadt valakiben ...
Jeremy Matthews, a jól ismert nőcsábász, évfolyamtársa, és méghozzá aranyvérű. De griffendéles ... Na igen. Párszor mintha már beszélt volna vele, de sem több, sem kevesebb. Utálta a griffendéleseket, szívből utálta. De nincs mit tenni. Mivel a srác nagyonis feltűnően bámulta, kissé idegesen odasietett hozzá. Majd nagy levegő, és kicsit élénk hangnem.
- Neked is üdv., Matthews. Megértem, hogy a tegnap bepiáltál, vagy akármi, de ... Muszáj rajtam legeltetned a tekinteted? - kérdezte, egyhe felháborodottsággal. Nem szokott szóba állni nagyon más házból valókkal, de a cél szentesít. Bár valahol mélyen nagyonis sejtette, hogy amiért most ezt megjegyete, még azért is nem fogja békén hagyni a griffendéles. Ismerte .. Már amennyire. Tekintetét a fiú szemeibe fúrta, és mély, égszínkék szemeivel idegesen kémlelt a másik íriszeiben.

Alyson

- Most meg mi bajod van? – kiáltott utánam Celeste. Én már a portrélyuk felé lavíroztam a pamlagok között.
- Levegőre van szükségem – vetettem oda a vállam fölött. Többen is felkapták a fejüket kijelentésemre, de nem törődtem velük. Komolyan levegőre volt szükségem így hát kimásztam az üres folyosóra és elindultam.
 
Szellemként suhantam végig a kihalt folyosókon. Egy olyan helyet kerestem, ahol biztosan nem zavar meg senki. Tudtam, hogy Celeste a lányvécében keres majd először – azt hiszi, olyan sekélyes vagyok, hogy simán magamra zárom az egyik fülkét és alaposan kibőgöm magam.
Micsoda hülyeség!

Végül megtaláltam a tökéletes helyet. A belső udvar teljesen elhagyatott volt, a kerengő holdfényben fürdött. Leültem a fűre és elbámultam a messzeségbe.
Mindig is szerettem ezt a helyet - olyan, mintha kint ülnél a tisztáson, de közben ki sem kellett mennem az iskolából.
Tulajdonképpen nem is Celeste a hibás – gondoltam magamban. Tudtam, hogy amennyiben visszatérek a klubhelységbe, és Celeste-t még ébren találom, akkor nem nagyon fogok aludni ma éjjel. Ezért mindenképpen meg akartam várni, amíg elalszik. Most nehezemre esett az érzéseimről beszélni, pedig ő biztosan kifaggatna és megint átesnénk a szokásos majd-csak-túl-leszel-rajta-típusú beszélgetésen. Celeste első óta a legjobb barátnőm, de még ő sem ért meg engem teljesen. Nem érti, nem tudja, min mentem keresztül!
Néha úgy érzem, senki nem ért meg engem. De lehet, hogy csak velem van a baj és túlreagálom a helyzetet. Újra felidéződött bennem az imént történtek emléke.

Békésen üldögéltünk a parázsló tűz körül a klubhelységben. Celeste egy hollóhátas fiúról áradozott, akivel közösen dolgozott gyógynövénytanon. Egy halkan elmotyogott „nekem nem az esetem” -mel beléfojtottam a szóáradatot. Rám nézett, kék szemeiben szemrehányás csillogott:
- Tudod, csak azért, mert te „Szent Jay Parker” után már minden srácot lenézel, néha adhatnál nekik egy esélyt – az én ízlésemet pedig ne kifogásold, légyszi!
Letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. A kastély toronyórája elütötte az éjfelet. Úgy döntöttem, ideje visszaindulni, Celeste már úgyis biztos lefeküdt.

Már félúton jártam vissza a klubhelységbe, mikor a következő lépcsőfordulóban egy lámpás imbolygó fénye tűnt fel és meghallottam Friccs recsegő hangját:
- Ki van ott? – majd, mintha csak magának beszélne, félhangosan folytatta: - Várj csak, amíg elkaplak! Ilyenkor van kedved császkálni, mi? Na, majd én elveszem tőle a kedvedet…
Megfordultam és hanyatt-homlok rohantam vissza a belső udvarra. Hangtalanul futottam végig a folyosón és lebuktam az alacsony kőkorlát mögé. Arcomat a hűvös fűbe nyomtam, hogy leplezzem lihegésemet. Friccs csoszogó léptei közeledtek, hallottam szaggatott légzését.
A lámpás árnyékot vetett a fűre. Moccanatlanul figyeltem, ahogy lassan közeledik rejtekhelyem felé, majd továbbhalad. Vártam még egy percet, amíg a léptei biztosan elhaltak a távolban.

Óvatosan feltápászkodtam és leporoltam magam. Tudtam, hogy Friccs most egy jó darabig nem tér vissza, de nem akartam összefutni vele a folyosón, ahol nincs hová elbújni. Ezért inkább újra leheveredtem a fűbe és felbámultam az égre.

[Olyan kis tudatlan vagy- játszott sajnálattal csóválja a fejét, majd ismét szétterül a már bájos mosoly a tökéletes porcelán-arcán- Nem tudtad, hogy takarodó után, nem szerencsés kiszökni a pihe-puha ágyikóból. Ej-ej… Vigyázz, mert a végén valamelyik prof rajtakap, és kapsz egy ejnye-bejnyét a kicsi buksidra, az meg bizony nem lenne jó, nem? Vajon mit szólnának a többiek, ha megtudnák, Roxan Winterbell tilosban járt?]

ROXAN NOX WINTERBELL

Nikotin. Ahogy átjárja teste minden szegletét, ó igen, micsoda felüdülés, vagy pihentetés, vagy mindkettő. Lassan pöfékelnek, s egy halvány, füstcsík imbolyog a levegőben, majd, ahogy egyre hosszabbodik, úgy oszlik szerteszét. A füstcsík követ egy árnyat. A folyosó csendjét, csak a halk monoton kopogás töri meg, a koromfekete tűsarkú kopogása. Ahogy az alak elhalad a holdfény előtt, mely az ósdi gigászi ablakokon szűrődnek be, egy női test rajzolódik ki, látszólag az iskolai egyenruhájában van, de egy kicsit másabb. Persze, hisz ő Alyson Leingter. A szoknyájából vagy tíz centi is le volt fejtve, így kacéran megvillannak combjai a kicsit térd fölé érő áttetsző harisnya felett. Ingje ujját egészen felkarjáig feltűrte, s a gombolás kicsit tovább futott, mint a többi diáklányénál. Szőke lobonca hangtalanul úszott maga mögött, egyedül lépked a folyosón. Sosem érdekelték a szabályok, nem kereste a bajt, de nem is tartott a következményektől, boldogan, gonoszul megvillanó mosollyal áll elébe. Éjszakai séta, ch, majdnem minden hétvégén az esti program, természetesen egy édes kis mardekáros elfogyasztása után, az egyik szertárban, vagy udvar egy eldugott szegletében. Cigaretta. Ó igen, lételeme már a lánynak, bár nem érzi szükségletnek, mégis benne van a nikotin utáni vágyódás, ahogy átszövi tüdejét megmérgezve azt. Mind-mind büntetendő, na és? Sosem hal bele egy kis plusz munkába, amíg nem kell összekoszolnia magát, vagy a padlót súrolnia, meg amúgy is, eddig csak párszor kapták el, és akkor sem az ő elkövetett hibája, hanem mások idióta ötletei miatt, ezért szokott egymaga útra kelni, sokkal biztonságosabb, és kellemesebb egyedül.
Északi szárny, kerengő, valahol éjfél körül, vagy akár már egy is. Bevesz egy kanyar, lassú kimért léptei elviszik egészen a füves udvarig. No lám, még sincs egyedül, még csak fel sem vonja szemöldökét, megmarad a hanyag arckifejezése, sosem úszta meg, hogy valakivel találkozzon, ehj, igazán bosszantó. Ott volt Nicolas, az már nem volt bosszantó, és Richard… Richard… Beleborzong az emlékbe, ahogy kiszolgáltatva, elgyengülve, hagyja, hogy Richard lehúzza a blúzát, a fehérneműjét, és…Megrázza magát. Nem bírja elviselni. Azt a fájdalmat, azt az estét, sosem akarja megismételni, nem érdemelte meg, nem, és nem Richarddal, és nem ott és nem akkor kellett volna, elvesztenie lányságát, vele, azzal a mocsadékkal, nem! Visszarángatja magát a valóságba, és ismét felöltve hűvös maszkját, tovább lépked, már nem hallatszik kopogás, a puha fű, elnyeli a hangot. A lány nem vette még észre, csak fetreng a földön az eget kémlelve, látszik, hogy griffendéles… ahogy viselkedik, szégyen.
Mikor már csak pár méter választotta el őket egymástól leguggolva, felkap egy kisebb kavicsot, és visszaemelkedve, lepislant a lányra megvetően, anélkül hogy a fejét megdöntené. Elpöccinti a kavicsot, ami pontosan évfolyamtársa arcába landol, széles mosollyal várja, hogy észrevegye.
- Olyan kis tudatlan vagy- játszott sajnálattal csóválja a fejét, majd ismét szétterül a már bájos mosoly a tökéletes porcelán-arcán- Nem tudtad, hogy takarodó után, nem szerencsés kiszökni a pihe-puha ágyikóból. Ej-ej… Vigyázz, mert a végén valamelyik prof rajtakap, és kapsz egy ejnye-bejnyét a kicsi buksidra, az meg bizony nem lenne jó, nem? Vajon mit szólnának a többiek, ha megtudnák, Roxan Winterbell tilosban járt?- játszott ijedséggel figyelte a lányt, de vissza is rendezte arcizmait, az iménti kárörvendő, ördögi mosolyba.

Alyson

Váratlanul egy kavics hullott az arcomba és felriasztott töprengésemből. Elég kellemetlen módja az ébresztésnek, de a célnak megfelelt. Első gondolatom az volt: „Micsoda szerencse, már majdnem elaludtam!” mikor azonban felpillantottam, hogy köszönetet mondjak jótevőmnek, egészen lefagytam.
Egy mardekáros lány magasodott fölém. Kék szemeiből megvetés sugárzott, ahogy végignézett rajtam, a talár alatt viselt zöld blézerből és fekete nadrágból álló öltözékemen. Belőlem is hasonló reakciót váltott ki az ő ruhája.  Tipikus mardekáros.

Egyébként el kell ismernem, Alyson nagyon szép lány, de mégis, amint megláttam, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Hosszú szőke hajával és kék szemeivel teljesen úgy nézett ki, mint Celeste – de mintha egy fordított tükrön keresztül nézném.
Mintha kicsit keserű lenne... Vajon mi változtatta meg ennyire?
Ilyen kérdések ötlöttek az eszembe, amikor megláttam. 

Felpattantam és gyors mozdulatokkal leporoltam magamat. Gúnyos kérdése hallatán felágaskodott bennem a büszkeség, de egyúttal éreztem, hogy kifut a vér az arcomból – a lánynak ugyanis igaza volt.
Felrémlett előttem Celeste kishúga, Violet, ahogy csillogó szemmel bizonygatja:
- Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint Nox! – mit szólna szegény kicsi, ha tudná, hogy éjjelente szabályszegővé változom és fittyet hányva minden szabályra, kiszökdösöm, hogy a sebeimet nyalogassam?

Mindenesetre felszegtem a fejem és mélyen a szemébe néztem.
- Szóval már hallottál rólam? – kérdeztem, felvonva egyik szemöldökömet. – Nagyon helyes. Nos, tudd meg, én is hallottam már rólad, Alyson Leingter. Ha már itt tartunk, te mióta mászkálhatsz szabadon éjjelente?  Ha most az a terved, hogy megzsarolsz, vagy beköpsz McGalagonynál, előbb gondold végig alaposan: az én szavam a tied ellen. Szerinted kinek hisznek majd? És jobb lesz, ha megjegyzed, hogy Roxan Nox Winterbellt nem szokták büntetlenül sértegetni.
- Egyébként meg honnan ez a keserűség, kedvesem? – indítottam ellentámadást. Felöltöttem egy bájos mosolyt és mézesmázos hangon folytattam: - Mit követett el az emberiség, hogy téged kaptunk büntetésként? – egyre inkább belemelegedtem. Szavaim elérték a kívánt hatást; egy pillanatra megingott magabiztossága.

Úgy döntöttem, most, hogy megvédtem a becsületemet, itt az ideje távozni. Elhaladtam mellette és megcsapott a parfümmel keveredő cigarettafüst összetéveszthetetlen illata. Szóval emiatt mászkál éjjel a kastélyban…

A cigarettafüst illata felkeltette az érdeklődésemet – éreztem, hogy ez a lány titkol valamit. Bár tudtam, hogy csak csípős megjegyzéseket kapok majd válaszul, felébresztette a kíváncsiságomat. Így hát megfordultam és újra szembenéztem vele. Az előbbi kirohanásomat még mindig helyénvalónak éreztem – nem tűröm a sértegetést. Viszont most meg akartam mutatni neki, hogy az éremnek mindig két oldala van – és (ismét a büszkeségemnek köszönhetően) nem akartam közönségesnek mutatkozni - még egy mardekáros előtt sem. Ezért ismét felöltöttem az előbbi bájos arcomat és újra belekezdtem:
- Azt hiszed, rád nem vonatkoznak a szabályok? Tudom, hogy neked is van mumusod, csak talán még magadnak sem mered bevallani. Arra még nem gondoltál, mi történne, ha levetnéd ezt a keserű álarcot és végre egyszer kiöntenéd a lelkedet valakinek? – leheletnyi szünetet tartottam, vártam, hogy esetleg mondjon valamit, de egyelőre kifejezéstelenül nézett vissza rám, ezért folytattam.

- Szerintem hasznodra válna. 

[Én nem mászkálhatok, ahogy te se. Ugyan, te se gondolod komolyan, ezt az üres fenyegetőzést. McGalagony, váó. Édes kis virágszálam, ha beköplek, velem együtt buksz le, és? Engem ismernek az emberek, tudják, hogy ki vagyok, nem lepődnek meg. De te? Az édes Winterbell kislány, aki semmi rosszat nem tesz, bemocskolódik a hírneve, akkor mi lesz? Engem már ismernek, de ha te most lebuktatod magad azzal, hogy engem fenyegetsz, akkor a saját hírneved rontod.]

ROXAN NOX WINTERBELL



Felhúzott szemöldökkel hallgatja végig lerohanását, néha bele-bele szív a cigarettába, de végighallgatja a lányt, az illem, már csak illem, és mivel az ilyenfajta griffendélesekbe nem szorult, valakinek vinnie kell ezt a jó tulajdonságot.
Már az elő két mondatnál nem állja meg, hogy fel ne nevessen. Hangosan felkacag, lágy nevetése kitölti  csendes tért. Nevetnivaló, ahogy a teljes nevén szólítja, mintha csak az anyukája lenne, nevetnivaló, hogy így felhúzza magát, olyan dolgon, hogy megpiszkálták, micsoda nevetséges, gyerekes viselkedés ez, ugyan kérlek! Egy utolsót szippant a nikotin rudacskából, majd lazán elpöccinti, és csak azután szól a lányhoz, hangja nyugodt, kimért, és nem bírja elrejteni a mosolyát, ott bujkál ívelt ajkai szegletében, már most bebizonyította a lány: szánalmas.
- Én nem mászkálhatok, ahogy te se. Ugyan, te se gondolod komolyan, ezt az üres fenyegetőzést. McGalagony, váó. Édes kis virágszálam, ha beköplek, velem együtt buksz le, és? Engem ismernek az emberek, tudják, hogy ki vagyok, nem lepődnek meg. De te? Az édes Winterbell kislány, aki semmi rosszat nem tesz, bemocskolódik a hírneve, akkor mi lesz? Engem már ismernek, de ha te most lebuktatod magad azzal, hogy engem fenyegetsz, akkor a saját hírneved rontod.
Igen, élvezi, értelmes és logikus, magasan felette áll, mint értelmileg, mint...külsőleg. Ápolatlan, lenge ruhák, haja kócos, ahogy fetrengett a földön, rémes.
Az udvar felett már vakítóan égtek az ég villanykörtéi, s a Hold, különösen megvilágította az egész kastélyt. Sosem csodálta a kastélyt a kilátóból, nem érdekelte, hogy milyen szép a táj, az erdő, a tó, vagy akármilyen "gyönyörűség", de a mai éjszaka, igenérdekes. Ezt komolyan ő gondolja, lám vannak még csodák, ahogy az is az, ahogy viselkedik vele Roxan. Erősen kétli, hogy ismeri, csupán hallott róla, hiszen nem tudhatja, hogy vele nem érdemes packázni, ő nem a pillanatba csap le, hanem később, amikor nem is gondolsz rá, hátulról, csendben, szúrja beléd az gondosan kiélezett, ezüst tőrt.
- Az emberiség. Az emberiség, mocskos, büdös, akár egy pöcegödör. Az emberek a saját mocskukban fürdenek, és még csak nem is bánják, élvezettel használnak ki minden embertársukat, ha lehet beszélni emberekről. A világ, a Sors, az Élet, nevezd aminek akarod, kegyetlen. Könyörtelen és durva, eltipor, akár egy undok kis svábbogarat, széttép, eléget, felemészt. Hogy mit vétett? Magát a létet. Önmagát. És miért engem kapott? Mert engem még a pokol szája is kihányt, mert úgy gondolta nem érdemlem meg azt sem- mélyen a szemébe néz, sejtelmes hangja ijesztően hat a sötét éjszakában. Biztosra veszi, hogy nem fogja fel a szavak súlyát, mélységét, ahhoz túl felületes, és ostoba, elsiklik a részletek felett, nem lát a sorok mögé, de nem csalódott, mit is várhatna, pont tőle?
Ó, menekülésre fogja a dolgot, igazán becsületre méltó. A füvet pásztázva mosolyodik el lágyan, minden vonása tiszta, és sima. Nem bírja megállni, hogy ne mosolyodjon el, ő és ő a becses Winterbell, akivel nem szabad ujjat húzni, röhejes.
Kotnyeles, gyerekes, mintha nem egy tizenhat, hanem egy tizenkét éves kislány toporzékolna előtte, hisztizve, hogy igen, neki bizony igaza van.
- Nagy tévedésben élsz Winterbell. Tisztában vagyok vele, hogy rá is vonatkoznak a szabályok, talán jobban is mint te, de az a különbség kettőnk között, hogy engem messze nem érdekelnek. Hogy lehetsz ilyen oktondi, hogy engem minősítesz, úgy hogy nem is ismersz? Ebből is látszik, hogy semennyire se vagy jobb nálam, sőt.  És ha tanult lennél tudnád, hogy igen, mindenkinek van mumusa, még nekem is, és lám, neked is. Hogy mit is ölt fel a mumusom, az nem tartozik rád, ahogy rám se tartozik, hogy a te mumusod mit mutat- elegánsan, halkan ejtette ki a szavakat, egyetlen gúnyos hanglejtés sem bújt meg benne, még maga is csodálta. Tett egy nagyobb lépést, így a lány elé kerülve, mélyen belefúrja tekintetét a másikéba. Az utolsó mondatra csak ennyit felelt:
- Miből gondolod, hogy van lelkem…?

Alyson

Hangosan nevetett mindazon, amit a fejéhez vágtam. Egy pillanattal ezelőtt talán még érdekelt volna, hogy ezzel felhívja ránk a figyelmet, ijedten körbenéznék, fülelnék nem hallom-e Friccs közeledő csoszogását.
De most semmi más nem érdekelt. Csak ő és az, amit mondott.

Éreztem a hangjában bujkáló fenyegetést, de nem figyeltem rá különösebben. Sértett, hogy ilyen lekezelően beszél velem, mintha a bugyuta kishúga lennék, akinek sejtelme sincs az élet dolgairól. Lelkemben újra felszította a büszkeséget, de már okosabban viselkedtem. Láttam, hogy bármit is mondanék, ő pillanatok alatt kifigurázza, kifordítja a szavaimat és csak nevet az egészen.

Egy halk hang a fejemben azt mondta: Én megmondtam előre.

Elhessegettem a hangokat a fejemből és viszonoztam a pillantását. Kedvem lett volna újra visszavágni neki, de tudtam, hogy azzal csak magam alatt vágom a fát. Beláttam, hogy az üres fenyegetőzés tényleg lealacsonyítóan hat. Ezért felöltöttem hideg, közönyös arcomat és szótlanul hallgattam. Hirtelen ráébredtem, milyen ziláltan festhetek mellette.
Tényleg olyan, mintha a húga lennék, akit most éppen jól megdorgál. Ez futott át az agyamon, amint elképzeltem magunkat kívülről. Utáltam, hogy fölém tud magasodni, pedig szerintem egyforma magasak voltunk. Ebben a percben komolyan bánni kezdtem, hogy nem hoztam el a Roxfortba azt a gyönyörűséges, vörös bársonyból készült magas sarkú cipőmet, amit Sarah vett nekem a 16. születésnapomra.

Kifejezéstelen álarcom mögött a fejemben ezer meg ezer gondolat és ötlet csapongott. Bevallom, volt néhány, amik rendkívül csábítóan hangzottak, de ha végrehajtottam volna bármelyiket is, azzal ismét csak szégyenbe hoztam volna magamat. (Például: Megnézném, hogy vigyorog, amikor a cipősarkak a fejéből állnak ki és ehhez hasonlók.)

Süket duma! Méghogy őt még a pokol sem fogadta be! Ugyan, kérlek, ezt nem gondolhatja komolyan! És még engem nevez oktondinak! Mikor ő az, aki ilyen beteges képzelgésben él, hogy nála nincs rosszabb ezen a földön. Tudd meg, szőkeség, láttam én már nálad ezerszer rosszabbakat is!
Hátrahőköltem az utolsó mondataitól. Bántott, ahogy a vezetéknevemet kimondta, mintha egy szitokszó lenne.  Az utolsó mondatnál szemem elkerekedett a megdöbbenéstől, álarcom egy pillanatra megingott, de aztán gyorsan visszarendeztem arcvonásaimat.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltottam rá. – Igazad van, nem ismerlek. Látom, hogy tévedtem veled kapcsolatban, Leingter; nem egyszerűen keserű vagy, te maga vagy a pesszimizmus. Igaz, nem tartozik rám, hogy mi a mumusod, ahogy neked sincs közöd az enyémhez. Én csak azt akarom mondani, hogy ha szembesítenéd magad a saját mumusoddal, könnyebben el tudnád fogadni mások – és saját magad – hibáit.

- Ami pedig a lelkedet illeti – személy szerint én egyetlen embert ismerek, akinek nincs lelke. Ez az ember pedig Lord Voldemort.