Belső udvar - Kerengő

[Felmered venni a szádra a Nagy Ú... Voldemort nevét?]

ROXAN NOX WINTERBELL



  Vajon mi sülhet ki ebből? Lyson szinte már izgatottan várja, mi a lány következő lépése, mit válaszol az elhangzó mondatokra, milyen érzéseket mutat fel neki. Szomjaz rá, hogy a lány tovább folytassa gyerekes vitáját, amelyet, ő maga keltett. Rendben van, elismeri nem csak a griffendéles a vita elindítója, de hogy győztese a szóváltásnak, az biztos. Semmit nem fogott fel a mondatokból. A súlyát nem érzi a vállán, szépen tovább siklik felettük, bele se gondolva, hogy vajon mit akarhatott ebből kihozni Rose. Nem kéne meglepődnie, de ilyen könnyedséggel nem figyelni rá? Oktondi.
   Felszökött a szemöldöke, ahogy meghallotta Roxan hangnemét. Üvöltött! Meglepetésére, erre nem számított. Ilyen érett(nek alig nevezhető) fejjel, így kiborulni! már csak az hiányozna, ha elkezdene itt helyben toporzékolni, de ahogy elnézte a dühét, nem sok kellett hozzá. Ahogy végighallgatja szavait, eleinte lenézés sugárzott arcáról, de amint áttért a mocskolásáról - amit igen unt már - a mumusára, megszeppent. Arcvonásai megkeménykedtek, bármennyire se szerette volna, és elgondolkodott egy pillanatig.

A saját mumusa. Ha szembenézne a mumusával, valószínűleg előkapná a szőlő pálcáját, és elordítaná a gyilkos-átkot. A mumusa keserítette meg az életét, és semmi pénzért, ruháért, gyémántért, pasiért, nem akar szembenézni a mumusával, azokkal a sárga, gyűlölködő szemekkel. Mai napig benne él a bosszúvágy, hogy megkeresse, és véres bosszút álljon a nevelő apján, de ott él benne az undor is, a tartózkodás, a félelem, nem akarja látni se azt az embert, soha, de soha.

   A lány megremeg egy pillanatra, és szörnyű düh fut át rajta. Mégis mit képzel?! Hogy meri őt mocskolni, és megbélyegezni?! Szeme megvillan, és valósággal beleszúrja jégkék tekintetét a másikéba. Vicsorgó fogakkal, sziszegi a szavakat, és féken tartja kezét, nehogy meglendüljön, a pálcája, vagy a csaj pofikája felé.
- Felmered venni a szádra a Nagy Ú... Voldemort nevét?- cinikus nevetése hamar elhalkul- Nagyon vigyázz magadra Winterbell! Nagyon vigyázz! Sose tudni, mi vár rád egy sarokból, vagy egy kamrában, vagy épp az elhagyatott sötét folyosó szegleteiben...- dühöm szétáradt bennem. Ha még egy rossz szót mondd, vagy bármit is tesz, amit megbánhat, nem áll jót magáért- Ja, és igen: veheted fenyegetésnek.

1996. december

A téli hideg hirtelen csapta meg az arcom, amikor kiléptem az épületből a kis udvarra. A könyvtárba igyekeztem, és bár a szél csípős hidege marta az arcom, a vigyoromat nem tudtam elrejteni. Egy kiadós smároláson voltam túl a griffendéles McLaggennel. Nem mondom ahhoz képest, hogy mekkora pojáca a technikájával nem volt baj. Egészen addig rendben volt, ameddig nem kezdett el áradozni a családjáról, meg a nagybátyjáról. Bár igazából ezért kezdtem ki vele, később még jól jöhet.
- Lou! – kiáltott rám hátulról valaki, mire megpördültem. Padma Patil loholt a nyomomban, és tudtam, hogy alig várja már, a fejleményeket. Bár nem egy évfolyamon voltunk, a Patil ikreket szerettem közel tudni. Mindig használhatóak voltak, ha újabb kapcsolatra vágytam. Ismertek minden egyes pletykát és titkot, ami csak mostanság keringett a Roxfortban. – Hogy ment?
- Jól, Cormac olyan aranyos! – mosolyogtam rá bután. – Azt hiszem, igazán tetszem neki – mondtam komolyan. Már egészen hozzászoktam, hogy az emberek egyszerűnek néznek, és beletanultam a szerepbe. Bár nem tagadom, az együgyű elfogadásuk, és lekezelésük dühített legtöbbször. Mindig felhúzott, hogy nem tudtam elérni, hogy komolyan vegyenek, és elismerjék, aki vagyok, hogy átlássanak rajtam. Ugyanakkor amennyire ez dühített, pont ugyan annyira egyszerű volt felhasználni. Már régen meggyőztem magam, hogy ez őket jobban minősíti, mint engem.
- Ez remek! Már alig várom, hogy elmesélhessem Parvatinak! – nevetett ő is, olyan idegesítő lányos nevetéssel, én meg csak lelkesedést színlelve bólogattam. – Remélem, elhív téged Roxmortsba!
- Az olyan romantikus lenne! – fontam össze az ujjaimat, mire Padma megint kuncogni kezdett. Már majdnem elértük az udvar szélét, és nekem eszem ágában sem volt tovább fárasztani magam vele, szóval hitelen megtorpantam, mire Padma is megállt.
- Mi az? – kérdezte.
- Azt hiszem az átváltoztatás teremben hagytam a pennáimat – mondtam és kinyitottam a táskám, majd úgy tettem, mintha keresném a pennáimat. – Gyorsan visszamegyek értük – azzal már fordultam is sarkon. – A klubhelyiségben találkozunk.
Nem hagytam időt Patilnak, hogy akár meg is szólaljon, csak még egyszer visszaintettem neki, mire ő elindult tovább. És őt még mindig jobban viseltem, mint Parvatit, aki az üres beszélgetésekkel egyenként fosztott meg az agysejtjeimtől. Ettől függetlenül még mindig jó kedvem volt, ezért, amikor a nyitott folyosóra lépve megláttam Wolfot, nem bírtam ki, hogy ne szóljak be neki.
- Hallom Lumpsluck kedvence lettél, Lionard – nevettem. Már nem is tudom ki mesélte, hogy az öreg idióta így hívta valamelyik órán. De el tudtam képzelni a jelenetet. James Wolf a hollóhát pojácája. Mégis volt benne, valami, amit imádtam. Úgy tűnt, ő azon kevesek között van, aki hajlandó volt átverekedni magát a buta kirakatboszorkány látszatán, mégha csak a vitáink erejéig is.– Előkellő bohócnév, az előkellő bohócnak!

[- Hát Looooouuuiiiiseeeee!]

   
  Még ez a fene hideg sem tudta bántani testem jelenleg. Bárgyú mosoly ült arcomon, ahogyan az alacsony kis pad előtt álltam, mely térdem aljáig ért csupán. A koromfekete szövetkabát mohó szörnyként nyelte zsebeibe kezeim, melyeken egy-egy vékony, ujj nélküli kesztyű igyekezett taszítani a hideget. A hollóhát színeiben szőtt sálam térdemig lógott le, kicsivel tovább, mint a kabát alsó pereme. Fejem egy részét barna sapka takarta. Teljesen jól elvoltam a kis udvaron, semmi sem tudott aggasztani, annyira tökéletes volt jelenleg az életem, hogy kívánni sem tudtam volna jobbat. Már vagy öt perce, hogy Kat felment a klubhelyiségbe, de még mindig érzem parfümjének édes illatát. Egyre jobban kezdem megszeretni, egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és egyre inkább beleélem magam ebbe az egészbe.
   Szerelmes tovarévedésemből Cormac McLaggen szakított ki, aki úgy dúlt át előttem a bokát verdeső hóban, mint amikor egy disznó foglalja el helyét a csodás mocsárban. Mosolyom rögvest gúnyosra váltott, és apró fejcsóválással hagytam rá, hogy észre sem vett. A griffendéles kviddicsesek hajlamosak az ilyesmire, McLaggennek pedig külön lap van a köcsögökről szóló könyvben szentelve, szóval teljesen felesleges lenne erőltetnem magam miatta.  
   Kiveszem kezeim zsebeimből, összedörzsölöm őket, és összehúzott szemmel nézek körül. Rajtam kívül még csak két griffendéles gyerek van itt. Arthur Bellefleur és Dylan Kyers. Kellemes mosollyal nyugtázom a fiatalokat, akik éppen a fa tetején trónoló baglyot igyekeznek levadászni. Nem ismerek minden alsóst, de ennek az Arthur gyereknek már most nagy híre van, hiába csak másodéves. Már tanárokat is hallottam bosszankodni miatta, azt mondják, a Weasley ikrek méltó utódai lesznek ezek itt ketten. Nem is bántom hát őket, inkább elindulok a nagyterembe, kezdek éhes lenni, ám mikor a folyosóra lépek és meglátom a szembejövő Lottot, rögvest meg is feledkezek az ételről.
   Fülig érő mosollyal nyugtázom szavait, kedvem lenne nevetni rajta, de fontos, hogy a szerepemben maradjak, így nem teszem. Helyette inkább megállok, és megvárom, amíg mellém ér.
- Hát Looooouuuiiiiseeeee! – köszöntöm, gúnyosan-viccesen nyújtva a nevét. Ezt akár hiheti tettetett jókedvnek is, ami mögött maró gyűlölet bújik, bár tudom, hogy úgysem fogja így gondolni. Tudja ő, hogy kedvelem ám, csak nagyon, rendkívül nagyon mélyen, amit neki soha nem fogok megmondani, vagy nyilvánvalóvá tenni. De hát ez ilyen, kellenek ilyen emberek is az életembe. Ha mindenki kedvelne, akkor túl tökéletes lennék. – Kérlek, hagyjuk a formaságokat és a mellébeszélést. – mosolygok rá, különös, de teljesen őszintén. – Tudom, hogy csak azért hoztad fel ezt, mert szúrja a szemed, hogy te nem kaptál meghívót. – csóválom fejem, mint valami dorgáló szülő, kislánya előtt. – De nyugalom. – jobb kezemmel megfogom, s csöppnyit megszorítom vállát. Nagy traumán segítem át, elkél a támogatás. – Ha a megfelelő ember nadrágjában matatsz, majdcsak egyszer sikerülni fog. – egy kacsintással is megtoldom, nehogy aztán túl komoly éle legyen a mondatnak. Aminek mondjuk van némi igazságtartama is, nem vagyok hülye, és tudom, hogy ő sem az. Hallani pletykákat, pláne a hollóhát klubhelyiségében. Egyik kis viszony sem maradhat sokáig titokban. Igaz-e?

Felgyorsítottam a lépteimet és beérve Jamest felvigyorogtam rá. Szokás szerint ő is vigyorgott - bár csak a rekord kedvéért, én még más arckifejezést nem láttam rajta. Láttam a szemeiben azt a huncut csillogást, és tudtam, hogy már kész válaszokkal vár.
- Hát Looooouuuiiiiseeeee! – Látom rajta, hogy próbálkozik a heccelésemmel, de esélye sincs.
- Wolf – kacsintok rá, és végleg becsatolom a táskám, nehogy ki essen belőle valami. Még a végén tényleg elhagyom a pennáimat.
- Kérlek, hagyjuk a formaságokat és a mellébeszélést – somolyogja, mire csak megforgatom a szemem és várom a lényeget. Kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani, és máris a lehetséges válaszokon járt az eszem. – Tudom, hogy csak azért hoztad fel ezt, mert szúrja a szemed, hogy te nem kaptál meghívót.
- Merlinre, hogy jöttél rá? Nekem végem! Tudja még más is? – kérdezem tőle gúnyosan, de alig bírom visszafojtani a mosolyom, mert már látom a folytatást a szemeiben. Lassú mozdulattal megragadta a vállam, mire már tényleg nehezen fogtam vissza magam.
- De nyugalom – mondta, mire már halkan kiszakadozott belőlem a nevetés. Kénytelen voltam ráharapni a smárolástól még mindig duzzadt számra, hogy ne nevessek fel hangosan. - Ha a megfelelő ember nadrágjában matatsz, majdcsak egyszer sikerülni fog. – Kétszer kiszakadt belőlem a röhögés csírája, aztán nagy nehezen sikerült lenyugtatnom magam, de tényleg alig bírtam ki. El sem tudta képzelni milyen közel jár a valósághoz, jutott eszembe McLaggen. Már tudtam, is hogy mit fogok neki válaszolni, csak vissza kellett nyelnem a nevetést, hogy meg tudjak szólalni.
- Jaj, James – sóhajtottam és megfogtam az egyik kezét, bár még mindig nem volt olyan a hangom, mint szerettem volna. Nehéz volt nem felvihognom közben. Tényleg imádtam ezeket a kis szópárbajokat. – Ha tudtam volna, hogy arra vágysz, hogy a nadrágodban matassak – mutattam arra a bizonyos részre a szabad kezemmel, majd én is megcsóváltam a fejem –, már rég megpróbáltalak volna elcsábítani – pislogok fel rá kacéran. – De eddig szentül meg voltam győződve róla, hogy az igaz szerelmednek tartogatod az ártatlanságod – húztam el a szám, és végre sikerült a buta kedveskedő liba hangsúlyát megütnöm. Elgondolkozva rajta szinte biztos voltam benne, hogy már régen meghúzta a barátnőjét. Hogy is hívják? Még szoktam is látni őket. Mindegy. Elengedtem a kezét és kíváncsian vártam, hogy erre mit lép, miközben tovább sétáltunk a folyosón, igazából már azt sem tudtam, hogy merre. Megigazítottam a kesztyűt a kezemen és kisöpörtem a vörös hajam az arcomból, amit oda fújt a szél. Csak reméltem, hogy sem a szám nem égővörös a smárolástól, sem az arcom a csípős széltől. Vörösként egyik sem mutatott túl jól.

[Én mindig csak arra vágyok, hogy a nadrágomban matass, Lott.]

   
   Mondhatni igazán jól szórakoztam a reakcióin. Volt egy ember, aki teljes egészében tudta értékelni, ha a humorom ellene használom, és rajta ércelődök, ez pedig nagyon jó érzés volt. Gwen ehhez mindig túl sértődős volt, Kevin pedig sosem értette rendesen a bunkóság lényegét, és mindig parasztnak tűntem mellette. Lottban, nő létére megvan az a fajta mocskosság, amit azt gondolom mindegyik férfitársam értékelne, és ami kell egy ilyen beszélgetéshez. Már ha lehet ezt teljes jogú beszélgetésnek nevezni, bár biztos lehet már…
   Elégedetten nyugtáztam reakcióit, s kezeim szép lassan zsebre tettem. Úgy voltam vele, bőven eleget fogdostuk már egymást, nem kell azért túlzásba vinni a haverkodást. Persze, kedveljük egymást, deeeee nem leszünk barátok. És az volt a leggyönyörűbb mindebben, hogy nem is akartunk azok lenni.
- Én mindig csak arra vágyok, hogy a nadrágomban matass, Lott. – sóhajtottam boldogan, miközben egy lekicsinylő tekintettel illettem személyét, csak, hogy érezhesse, hol is a helye. – És az ártatlanságom. – horkantok fel gúnyosan. – Mit tudsz te mégis az én ártatlanságomról, kéééérlek!? – indokolatlanul színpadias vagyok? Ja, rohadtul. Zavar-e bárkit is? Kit érdekel?!
   
   Valószínűleg ha tudná, hogy az ártatlanságom még szóba sem került az igaz szerelmemmel, legalábbis a jelenlegi szerelmemmel, mert igaznak nem hinném, hogy nevezném. Mármint a szó értelmében, igaznak igaz, de abban az értelemben, hogy ő a nagybetűs Ő, meg hasonló nyálas dolgok, na úgy nem. Mármint ezt majdcsak érzi az ember, ugye? Mindegy, nem ezen kell most agyalnom, teljesen felesleges.
   Vállat is vonok, hogy elengedjem, csak aztán jövök rá, hogy Lott is tuti észrevette, de mindegy. Ha tehetném, újra vállat vonnék, de azt már nem tussolnám el anélkül, hogy ne nézne hülyének. Bár azt hiszem pont az ő véleményével nem kéne törődnöm. Na mindegy. Vagyis az, de nem. Hagyjuk már!
- Tudtad Lott, hogy a múltkor ezen a folyosón két negyedikes a falra festett egy karikatúrát rólad, és azt írta mellé, hogy Louise Lott, a hegyi trollok királynője? – kérdezem tőle, teljesen komoly hangnemben. Egyébként tényleg történt ilyen, csak nem az ő neve volt a falra írva, illetve a festménynek szánt valami sem hasonlított rá. Csak ha az ember nagyon akarta, én márpedig nagyon akartam. – Mármint ezt most ne heccelésnek fogd fel. Komolyan megtörtént. – nézek rá, ajkaimon apró mosoly játszik, félősen mer csak előbújni, nehogy rontson a játékon.

[Louise Lott, a hegyi trollok királynője]

James Wolf

♦♦♦

- Én mindig csak arra vágyok, hogy a nadrágomban matass, Lott. – Elvigyorodtam és abbahagytam a hajam igazgatását. Ez magas labda volt, még tőled is James gondoltam vigyorogva.
- Ó, a kis barátnőd nem matat ott elég gyakran? – kérdeztem sajnálkozva és még a számat is lebiggyesztettem. Hát, imádtam, amikor Wolf ennyire beleélte magát a kis szócsépléseinkbe. Bár azt el kellett ismernem, hogy vele mindenféle hátsó szándék nélkül is kikezdenék. Csak, hogy kipróbáljam. Mindig is tetszett és hát, ha már ő is erre vágyik. – Bármikor soron kívül fogadlak.
Megkaptam az ajánlatért a szokásos lenéző képét, amitől mindig kicsit fölényesnek éreztem magam. A szó jó értelmében. Wolf ellenérzései olyanok voltak, mint másoktól a bókok. Kihúztam magam és rákacsintottam. Ú, ez az! Még!
- És az ártatlanságom – röfögte, mint valami varacskos disznó, amitől kicsit vesztett a szimpátia pontjaiból nálam, de azért elnéztem neki a segge miatt. – Mit tudsz te mégis az én ártatlanságomról, kéééérlek!?
- Pont annyit, amennyit kell: azt, hogy szívesen elvenném. – Ó, igen! Touchdown! Gratuláltam magamnak és legszívesebben még a kezeimet is összecsaptam volna. Ezt most jól odatetted, Lott! Tudtam, hogy Wolfot még én sem tudom zavarba hozni, meg azt is, hogy valószínűleg tényleg hónapok óta döngeti már a kis barátnőjét, de azért büszke voltam magamra.
Összehúzott szemekkel nézek rá, miután olyan elkámpicsorodott képpel megvonja a vállát, és a kétely felüti a fejét bennem. Csak, nem? Ó, ó… Mindent tudó vigyorral bámulok fel rá, és le se tagadhatnám, hogy most úgy érzem fölé kerekedtem. A kis szende szűz, aki játssza itt a nagymenőt. Hát, az már biztos, hogy Wolf különleges állatfaj. Eddig azt hittem azért ekkora a szája, mert a sok buta liba megdugása önbizalom tréningként hatott rá, de így azért kicsit változott a dolog. És nem mellesleg még izgalmasabb célpont lett a radaromon.
- Tudtad Lott, hogy a múltkor ezen a folyosón két negyedikes a falra festett egy karikatúrát rólad, és azt írta mellé, hogy Louise Lott, a hegyi trollok királynője? Mármint ezt most ne heccelésnek fogd fel. Komolyan megtörtént.– Szép kis téma elterelés, Wolf.
- Gondolom bepróbálkoztak, én meg elutasítottam őket. Azért nálam fiatalabbakkal nem kezdek – kezdtem és a hajam birizgáltam közben. Ideje lesz a következő roxmortsi kirándulás alkalmával egy fodrászhoz is benéznem. – Mindketten tudjuk, hogy a kinézetemen semmi kifogásolni való sincs – vontam vállat. Ez igaz volt, bármelyik srác szívesen közelebb került volna hozzám – hosszabb rövidebb időre. – A hegyi trollok meg nagyon buták is – teszem még hozzá. Ha valaki, ő tisztában van vele, hogy sok minden vagyok, de ostoba az nem. Különben mégis, hogy tartanám az iramot vele az ilyen összekoccanásaink alkalmával? – Legközelebb, ha látod őket, mondd meg nekik, hogy inkább szfinxnek ábrázoljanak. Az ronda, de elfogadhatóan intelligens is.

[+16]

...és bújkálunk, mint két gyerek,
kik elloptak valami fényeset,
a mindenség velünk forog,
s a napkalapban táncolok.

                     

+16

   Egyszerűen csak gyűlöltem a tényt, hogy rohadtul mindenki azt hiszi, hogy X lányon mentem már át, én pedig szemlesütve konstatálom, és veregetem képzeletben a vállam, miközben legszívesebben sírni lenne kedvem rajta, hogy nem. Abszolút egyáltalán sosem nem és nem. Nem történt még meg, jó? Mondjuk ki, igen, kérlek, sokkal jobb lesz tőle. És hogy szexelnék-e? EMBER! Tizen-kurva-hét éves vagyok! Ha tehetném, egész nap csak szexelnék.
   Fú, ideje lenne a fejben való kommunikáció dialógusokban való megvalósulását befejezni. Meg úgy mindenféle önmagammal való kommunikációt. Nem normális dolog ez. Asszem. Ahogyan az sem normális dolog, hogy mikor Lott szó szerint felajánlja magát, kissé elpirulok, holott egyáltalán nem kéne komolyan vennem, de közben meg mégis megindít bennem valamit, amit nem kéne. Na jó, nem a tejelválasztást, még mielőtt valaki arra gondolna. El is fordítom kicsit az arcom, nehogy észrevegye, mert akkor lőttek a kialakult imidzsnek, bár szerintem azt már amúgyis baszhatom.
- Csak szavadon ne fogjalak. – dünnyögöm nagyfiúhoz illően. Hiszen egy macsó ezt válaszolná, sőt, mi több. Rohadtul ezt válaszoltam, és most rohadtul büszke is vagyok magamra. Hogy tényleg megtenném-e? Hát, elég szerelmesnek érzem magam úgy Kat felé, de igazából amikor nincs itt, akkor annyira nem tűnik nagyszámnak a dolog és hát egyszer élünk, nem igaz? Amit ő nem akar megadni, még úgy… hát egy évig – ami elég kibírhatatlan időnek tűnik, na jó, az is, marokmarcsával nem lehet kihúzni addig – és más meg itt lenne, és rendelkezésemre bocsájtaná mindenét, akkor miért is ne tenném meg? Már nagyon nagyon nagyon unom a többiek beszámolóit hallgatni a szexuális élményeikről. Legközelebb én akarok mesélni, csak kár, hogy semmi esélyem sincs rá.
   
   Menet közben vállunk kissé összeér, hátam rögtön libabőrös lesz. Nem, James. Rossz fiú! Nincsenek és nem is lehetnek olyan gondolataid. Fú, nagylevegőőő. Észnél kell lenni, nagyfiú. Kissé kacsázva szedem arrébb lépteim, hogy a felesleges érintkezést kerüljem, bár nem egészen vagyok biztos benne, hogy valóban kerülni akarom. Nem tudom, igazából még sosem tekintettem Lottra úgy, most azonban azzal, amit mondott, kicsit megváltozott a nézőpontom. Na de melyik pasinak ne változott volna meg egy ilyen – mondjuk ki – ajánlat hallatán? Nézzünk már rá te jó ég!
   És a poén az, hogy még fokozza. Nem jövök zavarba, de azért elég sokat kell erőlködnöm hozzá, hogy megőrizzem a hidegvérem. Nagyon fura érzés, mert egyszerre érzem szexuálisan feszültnek magam, és egyszerre van jókedvem is, ami a levakarhatatlan vigyort biztosítja arcomon. Mert egyébként elég jól érzem magam, tök boldog vagyok, az meg már más kérdés, hogy be tudnám-e rángatni a lányt az egyik sarokba, mindenféle rosszat művelni, mert igenis, óóó de mennyire hogy be tudnám… rángatni… meg miegymás. Anyám.
- Jaj Lott, látod. Ezért nem veszlek én téged komolyan. – ha lehet fokozni a lekicsinylő és komolyan-abszolút-nem-vevő mosolyt, akkor én ezt most hű de nagyon megtettem. De tényleg, asszem ez a legjobb mód arra, hogy ne vegye észre, hogy igenis vevő lennék én arra a mézes csuporra.

- Jaj neeeeem. Hát honnan tudnánk mindketten, hogy semmi kifogásolni való nincs rajta? – nézek rá vigyorogva. Jön az újabb humorbomba… vagy nem. Kinek mi. Vagy kinek mi nem. Nem mi. Mi? Megrázom fejem, leginkább, hogy a sok hülyeség, meg a folytonosan dialógusozó és értelmetlen elmélkedő ürge kicsusszanjon onnan. – Ezt csak te tudod meg aki már látott öhm… mindent. – nyögöm ki szenvedve. Ja, szenvedve, mert igyekszem erőteljesen minden másra fókuszálni, nem pedig arra, hogy mégis milyen lehet teljes valójában. Remélem azért nem nagyon hasonlít a nagyira, mert abból a látványból bőven elég volt egyszer, azóta sem tudtam kiheverni.
- Talán megmondom majd nekik. Vagy talán szólok nekik, hogy nagyobb és görbébb orrt csináljanak annak a trollnak. Ez majd még kiderül. – mondom sejtelmesen. Bravó, Mr. Rejtély, tényleg. Közben tekintetem a fiúkra vándorol, akik az udvaron szaladgálnak, talán bújócskáznak, vagy tudom is én, arra hasonlít igazából. Szélesre nyúlik mosolyom, és a lányra pillantok. Pillanatnyilag nem igazán tudom, hogy pontosan mit is csinálok, és nem is nagyon megy, hogy kordában tartsam a gondolataimat, mármint a biztonságos vonalakon belül. Útközben a következő boltíves nyílásnál a napfény ránk vetül, kissé hunyorogva figyelem. Erősen gondolkozok, hogy mégis hogyan kéne tálalnom a dolgot, de talán nem is kell annyira megerőltetnem magam.
- Tudod mit, Lott? Gondolkoztam az ajánlatodon, éééés… - hihetetlenül zavarban vagyok, de közben meg izgatott is és nem tudok a következményekre gondolni, vagy, hogy mi lesz. Egyszerűen csak jól akarom magam érezni, és ha lehet, még ennél is boldogabbnak lenni. Kihasználni a csekély időt, amit itt kapunk, élni akarok a rohadt életbe. – Ha sikerül elkapnod… talán azt mondom, hogy benne vagyok. – búgom somolyogva, majd egy fogvillantós mosoly után megfordulok, teszek két lépést hátrafelé, miközben tekintetem szemeit keresik, aztán visszafordulok menetirányba és futni kezdek…

James Wolf

♦♦♦

But they never told you the price that you pay
For things that you might have done...
They say there's a heaven for those who will wait
Some say it's better but I say it ain't
I'd rather laugh with the sinners than cry with the saints
Sinners are much more fun...
You know that only the good die young

♦♦♦

+16

Hagyom neki, hogy feldolgozza az infót, olyan komótos Wolf-tempóban, és addig igyekszem visszaemlékezni, hogyan is volt a melegítő bűbáj, mert ha tovább keringünk, a kezemnek elkellene hamarosan. Nehéz nem néznem őt, miközben annyira nyilvánvaló, hogy mi játszódik le a fejében. Ha sok mindenben nem is voltam jó – vagy legalábbis elismert -, furcsán könnyű volt kiismernem az embereket. Talán azért, mert nem hittem a sok maszlagban, amivel igyekeztek köríteni a nyers igazságot. Nincs olyan, aki sosem hibázik. Nincs két ember, akinek a hiba ugyan abban merülne ki, és nincs senki, aki ne tudná mit követ el, amikor csinálja. Aztán jön a magyarázkodás, meg a másik hibáztatása, de a lényeg ugyan az, mindig. Megtette és kész.
- Csak szavadon ne fogjalak. – Gúnyosan elvigyorodok, de azért nem rengeti meg különösen a világomat a dolog. Csak kacsintok egyet, hiszen benne lennék a dologban. Na, igen és vannak azok, akiket egyszerűen nem érdekelnek a következmények. Hogy van-e lelkiismeretem? Van. Hogy hallgatok-e rá? Amikor kedvem tartja. Nem azért mert annyira szörnyű ember lennék, egyszerűen csak hamar megtanultam, hogyha valaki rád akarja kenni a mocskát, akkor tök mindegy, hogy szánod-e, vagy sem. Ezért inkább élvezem, amíg lehet. Csesszék meg az apálca-lelkű szőke macák, akik hitegetnek, meg elvárásokat támasztanak, meg elismerést várnak. Én azon már túl voltam.
Miután bevittem a találatot még vigyorgok egy darabig, aztán újra csak azon kapom magam, hogy azt se tudom, merre megyünk. Néha belém jön, de nem kifejezetten zavar. Éreztem magamon a tekintetét, de úgy gondoltam jófej leszek és engedem, hogy kicsit bámuljon. Felmérje a terepet, meg összeállítsa a pro- és kontralistát. Én a végén mindenképpen nyerek, szóval a biztos győztesek nyugalmával várakozok, egészen addig ameddig elő nem rukkol a bugyuta történetével a trollfesményről, meg rólam.
– Ezt csak te tudod, meg aki már látott öhm… mindent. – Hát, ez megint nem volt élete legátgondoltabb mondata.
- Ne álltasd magad túl sokáig, Jamie, mindketten tudjuk, hogy te is szeretnél olyan valaki lenni, aki már mindent látott. – Dobom a buta liba szerepét, mert hát már nincs értelme, bár a játékos hangszínt azért továbbra is megtartom, és még egy mosolyt is villantok neki. Tudja csak meg, hogy komolyan gondolom, meg azt is, hogy mi az, amit ő nyerhet a dolgon. Hát, tádá: engem!
Újra visszakanyarodunk a portrémhoz, mire csak megforgatom a szemem. Ki nem szarja le, hogy néhány gyökér mekkora orrot rajzol nekem? Taps-taps.
Hirtelen szólal meg újra, és alig van időm felkapni a fejem.
- Tudod mit, Lott? Gondolkoztam az ajánlatodon, éééés… - Megint az a drámai szünet. De a kutya vinné el, most is szívesen benne vagyok a játékában. Nem lehet mit tenni, Wolffal ez már csak így megy. Ha kitalál valami baromságot, muszáj engednem neki, mert eddig még sosem okozott csalódást nekem a szórakoztató iparban. – Ha sikerül elkapnod… talán azt mondom, hogy benne vagyok. – Egy pillanatig csak bámulok rá, és ő is a szemembe bámul, mire elnevetem magam, majd hátat fordít nekem és eliramodik. Sosem kötötte ki, hogy mik a szabályok, így gondolkozás nélkül csúsztatom ki a pálcám a talárom ujjából és célzok felé.
- Locomotor mortis! – mormolom, és remélem, hogy el is találom, mert a vigyorom már alig bírom visszatartani.

[Lott.]

   Különös öröm futott át rajtam, ahogyan a folyosón nyargaltam, közben a nap fénye rám-rámvilágított kicsit, és roppant élveztem, ahogyan a menetszél hajamba kap. Ezt szerettem a repülésben is. Az adrenalint, ami úgy elszabadul ilyenkor az emberben, ami felemel, hogy aztán földnek csaphasson, de én sosem bántam. Élveztem azt a részét is. Mindig. Ez tartott életben, és Lottnak bazinagy mázlija volt, hogy jó kedvemben, és energiával töltve talált rám.
   Fél órája még Kattel voltam, annyira nagyon szerelmes hangulatban, most azonban egy lány elől futok, és ha elkap, akkor bizony lesz itt irgumburgum és ereszd el a hajam. Ha ki akarjuk mondani, akkor szex, ha szégyenlősködünk, akkor maradjunk csak az irgumburgumnál. Hiszen ha sikerül elkapnia, akkor jól ellátja majd a bajom. Na nem mintha bánnám, sőt, nem mintha ténylegesen meg szeretnék menekülni.
   Arcomon hatalmas a vigyor futás közben. Őszintén reméltem, hogy majd utánam ered, de nem hallottam lépéseit. Nem érdekelt. Lehet, hogy nem is akar tőlem semmit, és azt mondja, hogy totál hülye vagyok, hogy egyáltalán láttam esélyt arra, hogy köztünk akármi is lehet. Untattam végig, és most végre örült, hogy magára hagytam. Ezen gondolatok közben képemről a vigyor szép lassan lefagy, ám aztán ismerős hangot hallok, majd hirtelen szorítást érzek bokáimon, és elvágódok a kemény kövön.
   Fájdalmasan felnyögök, majd hátamra gördülök, s könyékkel támaszkodok fel, hogy a lányra nézzek, tekintetem felettébb rivalló.
- Lott. – ejtem ki nevét keményen, ám körülbelül eddig is tartott a fene nagy szigor. Elmosolyodok. – Te aljas kígyó. Elég biztosra mentél, hogy Merlin vigyen el! – mosolygok, hiszen elértem, amit akartam, bár tényleg reméltem, hogy majd kicsit többet hagy játszani. Bár lehet, hogy gyerekesnek tartja ezt, és ő inkább már máshol és más szabályok szerint játszana. - Ha eltörted bármimet is, én esküszöm... - nyögök fel fájdalmasan, mert hát azért tényleg nagy zakó volt, bármily férfiasan is viseltem.
   Úgy teszek, mintha nem mozdulnék, megvárom, míg közel ér hozzám, közben pedig apró mozdulatokkal próbálom kicsalogatni a pálcám taláromból. Ha minden jól megy, akkor a tervem bejön – ismét. Hiszen ez is úgy alakult, ahogy én akartam. Ajh, Lott. Nem veszed észre, de rohadtul besétáltál a csapdámba. És akit James Wolf rabul ejt, az nehezen tud szabadulni.

James Wolf

♦♦♦

Ahogy James nekiindult, úgy tört fel belőlem is a nevetés. Imádtam a játékait. Futva, ha akarnám, sem érném utol, olyan gyors tempót diktál, közben pedig nevet. Szerettem, ha Wolf jól szórakozott, mert olyankor általában én is jól szórakoztam.
Egy pillanatra beharaptam a szám, hogy pontosan célozzak, majd már repült is a fénycsóva Wolf felé, aki úgy terült el a kövön, mint annak a rendje. Tipp-topp munka volt. Hangosan nevetve gyorsítottam fel a lépteimet, hogy hamar odaérjek. Vicces látványt nyújtott, ahogy ott feküdt a földön, összetapadt bokákkal. Ahogy elé értem, épp sikerült a hátára gördülnie.
- Lott – morogta, mire még hangosabban nevettem. Nem tartott sokáig a képén a szigor. Jamie értette a viccet, ráadásul a saját butasága áldozata lett. Nem én tehetek róla, hogy lóhalálában megindult. – Te aljas kígyó. Elég biztosra mentél, hogy Merlin vigyen el! – mosolyodott el, mire széles vigyorrá szelídült a nevetésem. A téli hideg marta az arcom, de a jó kedvemnek kevés dolog tudott volna határt szabni. Ilyen előjátékban még nem volt részem és kifejezetten élveztem amúgy is a vadászatot. James csak még izgalmasabbá tette.
- Ccc – ciccegtem neki majd összefontam magam előtt a karjaimat, miközben a jobb kezem még mindig a pálcámmal játszott. – Nem az én hibám, hogy egyesek nem kötötték ki a játékszabályokat – haraptam be az alsó ajkam, majd ismét ráirányítottam a pálcám. – Finite Incantatem – mormoltam.
- Ha eltörted bármimet is, én esküszöm... – nyögi, mire csak megforgatom a szemeimet, majd visszadugva a pálcám a talárom ujjába, felé nyújtom a jobb kezem.
- Akkor mi lesz? – kérdezem tőle nevetős hangon. – Elfenekelsz? – kacérkodtam, és reméltem, hogy sikerül megint zavarba hoznom. Rajta valahogy kedveltem az önbizalomhiányt, ha felütötte a fejét. Máskor mindig olyan magabiztos volt, hogy kisebb győzelemnek érződött letörölni a vigyort a képéről. Már alig vártam, hogy másmódon is megtehessem. – Na, mi lesz, Jamie? Nagyfiú leszel végre? – játszottam vele tovább, és vártam mi lesz a következő lépése. Hogy élveztem-e a macska-egér játékot? Maximálisan. Hogy érdekelt-e a végén ki nyer? Nem különösebben, mivel a szeme sunyi kis villanásaiból tudtam, nagyjából közös a cél. Belógattam a mézesmadzagot, ideje volt végre megkaparintani a macit is.

   Nem is tudom, hogy mi volt az, amit leginkább élveztem Lott társaságában. Talán azt, hogy előtte még sosem játszottam meg magam, hanem mindig az a kicsit bunkó, kötekedő ember tudtam lenni, aki amúgy alapjáraton is voltam. A legtöbb lány ezt nem viselte el, és valahányszor beszóltam, vagy megsértődtek, vagy jöttek a sírós fejek, hogy most ezt miért kellett. Mert jól esik, és itt van velem szemben egy közületek, muci, aki nagyon is jól ismeri ezt az érzést. A közös vérszívás. Ez a mi alapanyagunk, ami táptalajnak tökéletes lenne egyébként, aztán pedig a többit a fene se tudja.
- Persze, hibáztass csak engem. Végülis… - vonom meg vállaim, és kissé megmozgatom lábaimat is, ahogyan feloldja az átkot. Mindjárt kényelmesebb.
   Sejtelmesnek szánt mosolyom villantom rá, ami aligha lenne különb eddigi arcaimnál, hiszen mindenki tudja, hogy szinte mindig vigyorgok valamin. Azt hiszem, ez egyfajta védjeggyé vált számomra, ami ellen nem is nagyon akarok tenni. Sosem voltam az a fajta, aki direkt mód kereste volna idegen emberek társaságát, és emiatt alakított volna önnön stílusán. A megjátszás egyszerűen nem nekem való, hazudni sem tudok rendesen.
- Miért, netán fenekelésre vágysz? – szaladnak fel szemöldökeim, a homlokráncok alatt kíváncsi tekintetek villannak Lott felé. Élvezzük ezt a játékot, de vajon milyen lenne a mosoly az arcunkon, ha valóban komolyabbra fordulnának a dolgok. Mármint… azt sem tudom, hogy én ezt tényleg akarom-e. Eddig nem gondoltam bele, hogy mi lesz, ha… Annyi a kérdés egy kamasz fiúban, pláne ha a szexről van szó, hogy az botrányos. Fogalmam sincs, hogy mit akarok.
   Kérdése minden kételyt eloszlat, legalábbis látszatra, és ösztönből cselekszem, a rögtönzés mindig ment, pláne ha olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy muszáj volt mindenféle ésszerűséget mellőznöm. Kezem mozdul, a pálca teszi a dolgát, Lott pedig máris benyelt egy könnyed rontást, aminek következtében elesett. Mármint… rám esett. Fura ez az egész, mert én meg mindig úgy gondoltam, hogy előbb majd belém fognak esni a lányok, és utána rám, de végülis nem vagyok az a nagyon válogatós fajta.
   Lottra mosolygok, majd csípőmet jelzésértékűen kissé feljebb tolom.
- Én már most is nagyfiú vagyok.