Belső udvar - Kerengő

~Rico~

Verőfényes napsütéses szép délutánunk van. Legalábbis a jelek szerint. Ugyanis hétágra süt az a sárga gömb, de annyira, hogy majd? megvakulok. Mi a fenének ez? Nem egyszerűbb lenne, ha sötétség lenne? Áhh, annyira elegem van ebből az egészből. A suliból, a tanulásból, az emberekből, mindenből. De legfőképpen ebből az elcseszett életből. Miért, miért, miért?

Miért azon csapódik mindig az ostor, aki egy ártatlan bárányka, semmiről sem tehet, senkinek sem ártott?
Hmm. Ez érdekes okfejtés? Christine Avoyane Limda ugyanis erős túlzással sem tartozik a fent említett személyek közé. Szerény személyem egy undok, számító dög, akit nem érdekel senki és semmi Na, akkor hogy is van ez? Nem érdekes?

De az szemmel látható, hogy ma nem érdemes zavarni engem, mert nagyobbat harapok egy magyar mennydörgőnél is. Az pedig biztosan fáj? nagyon?

Lassan lépkedek a kis udvaron, ami tele van emberekkel. Nincs jobb dolguk, minthogy pont ott rontsák a levegőt, amit éppen királyságom székhelyévé kívánok tenni? (Legalábbis egy rövid időre biztosan?) De ami a legidegesítőbb az egészben, hogy egyetlen korombelit, de még csak hasonló egyedeket sem látni széles e világon. Csupa pöttöm elsős. Blöá. Hogy ezek mindig csak láb alatt vannak? Szándékosan követnek engem, vagy csak nem tudják felfogni, hogy az okosakkal (jelen esetünkben ez én lennék?) nem célszerű újat húzni?? Hát, azt hiszem mégis lesz itt egy kis mulatság? Ha már alkalom adódik rá, miért is ne?

Tovább lépkedek, majd megállok a fal mellett. Karba teszem a kezeimet. A környéket pásztázom, mint gyilkos, amelyik épp a leendő prédáját lesi. Arckifejezésem is ezt tükrözi. Szemeim keskenyekre húztam össze, ajkaimon gonosz vigyor jelenik meg. Pálcámat már készenlétbe helyezem, arra az esetre, ha szükségem lenne rá?

Christy


Ismét csak egy szokásos unalmas, szürke nap. Ráadásul meleg is van, Az a fojtogató meleg, mikor az ember legszívesebben beülne egy kád jégbe, s ott maradna mindörökre. De a legszörnyűbb, hogy szinte mindig eső, vihar követi az ilyen hőséget. Az pedig nem jó, mert olyankor az embernek a kastély falain belül kell unatkoznia, nem mehet ki, hogy seprűjére felpattanva repüljön pár kört a birtok felett, s unalmában már a leckének is nekikezd. Azonban szerencséjére még csak meleg van.
Szerencsére a melegből, valamennyit felfognak a kastély vastag falai, s a klubhelyiségben egész kelleme az idő.
Éppen az  ágyán fekszik, s a Kviddics Évszázadait olvassa immár sokadszor.
Unatkozik.
Szeretne beszélni Chrissel, de testvére még reggel lelépett, s így csak az üres, vetetlen ágy maradt utána. Talán meg kellene keresnie, de túlságosan lusta hozzá.
Csend
Egyedüllét
Unalom
Már az utolsó oldalaknál tart, s ismét elérkezik az az idő, mikor befejezi a könyvet. Még azzal sem foglalkozik, hogy a helyére tegye a könyvet. Egyszerűen csak ledobja az ágy végére, miközben felül, s egy hatalmas nyújtózásban részesíti magát

*Meg kellene keresnem Chrisst. Remélhetőleg nem a könyvtárban nyúzza az agyát, hanem inkább Gwennel csavarog valamerre. Talán én is csatlakozhatok hozzájuk. S talán még a repülésre is rá tudom venni őket.*
Elhatározásának megfelelően ládájához lép, s rövid keresgélés után magára kap egy pólót. A talárt most inkább a szobájában hagyja, s úgy indul el megkeresni a testvérét

Elsősök
Kevés ember lézeng ilyenkor a folyosókon, és azok is mind első, és másodévesek. Mintha a felsőbbévesek egyszerűen eltűntek volna. Gondolkozik, keresi, kutatja, hogy hova tűntek a többiek. alán kviddicsmeccs van? nem, arról ő is tudna, ráadásul arra az alsóbb évesek is lejárnak. Ekkor egy emlékkép villan be pár nappal ezelőttről.
- Hát persze. Ma le lehet menni a Roxmortsba, és szinte minden felsőbbéves ott tanyázik. Az alsósok, meg itt kell maradjanak. Szííívás
Mondja félhangosan csak úgy magának, s közben megpillant egy ismerős arcot a diákok rengetegében. Rövid gondolkodás után, hagyja a testvérét, s inkább odalép a lányhoz

- Szia Christy! Hát te? Hogyhogy nem vagy a Roxmortsban?
Kérdések tömkelegével árasztja el ötödéves háztársát.
- Azt hittem, hogy mindenki lement, csak én meg az alsósok maradtunk itt.
Ezt csak úgy magának mondja, majd a lányr pillant.
Nézi.
- Csak nem akarsz megátkozni?
Bociszemek^^

//Hannah //       (ezer, tízezer, százezer bocs az eget rengető késésért...nagyon el vagyok havazva )

~Egy pillanat, máris jövök??~
Vajon hova készülhet...mit tervez? Vagy esetleg bent hagyta valamelyik könyvét, és azért siet vissza...vagy mi lehet? A hangsúlyból arra következtettem, hogy nem ez a megoldás. Kíváncsi arccal fordultam felé, és csendben vártam a fejleményeket. A nemrég még fülemben dübörgő zenekütyü most ott pihent mellettem a könyvem társaságában. Figyeltem. Majd kicsit előredőltem, tekintetemmel követtem Hannah-t, nem mozdultam. Arra azonnal rá kellett jönnöm, hogy nem a nagy kapu felé veszi az irányt, szóval a "benthagyott cucc" variáció kilőve. Pontosan azokat a srácokat vette célba, akik az imént oly kedvesen beszóltak. Nem mintha túlzottan felvettem volna az ilyeneket. Tulajdonképpen megszoktam már ezt. Máshogy viselkedtem, nem voltam az a tipikus roxforti diák, aki él-hal a varázslásért...vagyis én nem csak ezért éltem-haltam. Megvoltak azok a bizonyos mugli dolgaim, amit az aranyvérűek nem nagyon akartak elfogadni. Engem viszont ezek az apró tárgyak, mozdulatok tettek boldoggá. Én ez vagyok, és kész...aki pedig nem bírja ezt elfogadni, azt csak sajnálni tudom. Kezdetben még fel tudtak idegesíteni a különféle beszólások, de hamar rájöttem hogy ezzel csak még egy lapáttal teszek a tűzre. Nem kell támadási felületet hagyni, egyik fülemen be, a másikon ki. Persze azért vannak olyan szituációk amikor nem tudom megállni, és keményen odamondok valamit. Na ez a ritkább...4 év alatt megtanultam visszatartani magam. Mert higgyétek el, a szaltókhoz, és egyéb mutatványokhoz bizony kell erő...szóval nem biztos hogy egy verekedésben én húznám a rövidebbet. Hehe...verekedés. Látszik hogy nem vagyok egy vérbeli varázsló. Hiszen itt olyan nem igazán létezik hogy verekedés...itt egy szó létezik, a pálca. Hát persze. Na de azért abban sem vagyok rossz. Mikor idekerültem jóformán azt se tudtam mire való, most azért már el tudnék átkozni néhány "kedves" egyént.

Szóval még mindig ott álltak...azok. És egyenesen feléjük tartott. Elég erélyes csajnak tűnt, kinéztem belőle, hogy jól megmondja nekik a magáét. De ez rámnézve elég ciki. Egy kiscsaj védjen meg? A mozdulatokból arra következtettem, hogy itt bizony kemény szavak hangozhatnak el. Sőt az "el lehet tünni" kifejezést már saját fülemmel hallottam. Húha...nem semmi ez a csaj, mit ne mondjak...van vér a ...akarom mondani tökös csaj...vagyis baromira bátor. Szóval értitek.
Miután befejezte a kioktatást, vigyorogva tért vissza szerény személyemhez...mintha az előző kirohanás nem is tőle származott volna.
~Bírom ezt a csajt, nem semmi.~

- Te aztán nem vagy kispályás...de úgy érzem ezt kihagyhattad volna. Én magasról tojok az ilyenekre, nem érdemes fölöslegesen jártatni a szád, erre már rájöttem.- mondtam lazán, de érződött a hangomon, hogy kicsit cikis ez az ügy nekem.

Gyorsan túlléptem a dolgon, és visszanyertem eredeti formámat. Elmosolyodtam az arckifejezésén. Ugyanis eléggé meglepődött hogy tudom a nevét. Ezt nem sokan tudják rólam, de nagyon jó a memóriám. A neveket pedig mindig is megjegyeztem. Griffendéles volt...igaz hogy alattam járt, de azért hallottam legalább egyszer a nevét, és az bőven elegendő volt.

- Hogy honnan? -küldtem egy apró mosolyt felé, miközben mindketten kényelembe helyeztük magunkat. Épp az imént csiripelték a madarak...sajnálhatod hogy lemaradtál róla. -nevettem. Na jó viccet félretéve, jó a memóriám, mindent megjegyzek első hallásra, így a neveket is...jah és arcot is társítok mellé. Nem, nem vagyok kém...bár most hogy mondod...nem is lenne rossz -kacagtam.

- Az éneklésemmel mindenki így van, pedig ha tudnád mennyire felemelő érzés. Te nem szoktál a fürdő...vagyis néha mikor nem órán ülsz? Hidd el teljesen kikapcsol...ennél nincs jobb. Vagyis, hamár szeretnél többet megtudni rólam, mégiscsak van egy legalább ennyire jó dolog. A tornamutatványok. Imádom. Egy kis szaltó, egy kis bukfenc, egy kis végtagcsavargatás...hmm mindig, minden mennyiségben. Jah, és egyébként ötödéves vagyok, csak úgy mellesleg.

Figyeltem az arcát, de már most el tudtam képzelni mennyire idiótának néz. Na de majd bizonyítok.

~ Draco ~

Lám-lám. Érzékeny pontjára tapintottam - ismét. Hiába, a nagy Draco Malfoynak mindig is az egyik legérzékenyebb pontja lesz a hiúsága. Csak pár pillanatig élvezhetem azonban azt a fájdalmas és sértett fintort az arcán, aztán átveszi a helyét a teljes apátia. Mintha mi sem történt volna.
Valami furcsa, baljós előérzet már azelőtt átfut a gyomromon, mielőtt megszólalna. Legszívesebben ekkor állítottam volna meg a pillanatot, de ez nem áll hatalmamban.
Olyan jó lenne végre egy kis csend... Vihar nélkül.
Amint kimondja a szavait, elfut a méreg. Hogy képzeli ezt?! Eddig tűrtem, bár idáig is rosszul, és eléggé meg is viselt, ahogy bánik velem, de ezzel vége, betelt a pohár.
Észre se veszem, hogy felpattanok a padról, a mozdulat teljesen önkénytelen, és a kezem már lendül is, hogy pofon csapjam.
- Ezzel játszadozz, te felfuvalkodott hólyag! - vágom a képébe, bár szinte rögtön meg is bánom. Szőke hajam az arcomba hullt a lendülettől, most pedig úgy állok, mintha éppenhogy engem pofoztak volna fel.
Mi ütött belém?
Hisz ezzel is csak azt érem el, hogy még inkább felhergelem. Nem félek tőle. De attól a fájdalomtól igenis félek, amit okozhat, és most nem a fizikai fájdalomról beszélek. Hisz minden egyes sértést, minden egyes arcul csapást háromszor kapok vissza. Mégis, egyszerűen képtelen vagyok leállni.
Már nagyon régóta képtelen vagyok neki ellenállni.
- Tűnj a szemem elől... - mondom halkan, hangom pedig valami miatt teljesen rekedt, mintha csak valami mélyről jövő, de elfojtott sírás mardosná a torkomat. Nem nézek rá, egyszerűen nem akarom látni az önelégült képét.

~Rico~

Csönd.
Nyugalom.
Egyedüllét.
Ezekre lenne most szükségem. Szükségem, mert csak. Nem érdekes, hogy miért. Ne is kérdezze senki, mert nem vagyok épp bájcsevegős hangulatomban.
Már csak azért sem, mert mindezeket nem kaphatom meg. Ezeknek pont az ellenkezője zúdul rám.
Ricsaj, hangzavar és tömeg. Elsősök (és másodévesek) tömege.
Szórakozás gyanánt, vagy csak azért, hogy kitöltsem valakin a mérgemet, nem is tudom pontosan, milyen felindulásból, de hihetetlenül erős belső késztetést érzek arra, hogy valami nagyon csúnya dolgot tegyek velük, amit életük végéig emlegetni fognak?
Gonosz vigyor, szúró tekintet. Egy-két oldalrapillantás a diákokra. Arckifejezésem, mimikám is tökéletesen tükrözi tervemet.

Ekkor hirtelen egy ismerős hang üti meg fülemet. Váratlanul jelent meg mögöttem. Egy apró sikkantással reagálok. Észre sem vettem, hogy más is van itt rajtam kívül.
-Hogy mi? Roxmorts? Miért lennék ott? Egy dögunalmas hely, tele roxfortos diákokkal, nyüzsgéssel, és már egy utcán sem tud végigmenni úgy az ember, hogy meg ne támadná őt valaki.

Ez utóbbi éppen a mai nap termése. Tudniilik ugyanis, hogy épp most tértem vissza Roxmortsból, amelynek főutcáján rám támadott egy hatalmas, vérszomjas kutya. Én ezen persze nagyon felkaptam a vizet, jól kiosztottam a pasit, és mint egy sértődött hercegnő, sarkon fordultam, és visszajöttem a kastélyba. Ezért is vagyok most olyan ideges, és ez kihallatszik a hangomból is. Semmi kedvem most beszélgetni.

Hátrafordulok, és ekkor megpillantom a mögöttem álló srácot. Ismerősnek tűnik. Valószínűleg ő is ismer engem, mivel a nevemen szólított. De hogy őszinte legyek, cseppet sem érdekel, hogy ismerem-e vagy sem. Első pillantásra feltűnik, hogy milyen helyes is a srác. Aranyos. Édes.
-Áhh, szia! Nem is láttam, hogy te vagy az...
Mosolygok csábosan a köszönés mellé. Jobban megnézve őt, rájövök, hogy ki is ő valójában. Rico Ashmore, az évfolyamtársam. Hmm, nem rossz. És az időzítés is tökéletes. Most éppen erre van szükségem. Egy jó kis flörtre. És Ricot ismerve ő bármikor kapható az ilyesmire?
-Hogy megátkozni? Áhh, nem. Téged nem. Csak idegesítenek ezek
Az elsősök felé intek fejemmel.
-Számukra keresek éppen valami hatásos kis bűbájt, amin jót lehet nevetni? Nincs esetleg valami ötleted?
Szivatós tervemről nem mondtam ám le azért, mert Rico megjelent. Egyszerűen muszáj most valami aprócska kis kegyetlenséget tennem?

Kev <3<3

*Hannah kis ?kiruccanása? a gúnyolódó kis ivadékok felé sikeres volt, s a lány kiadhatta egész napos dühét, talán kicsikét túl is lőtt a célon, na de ez őt természetesen a egy csöppet sem érdekelte, nemhogy még zavarta volna. Mindig is tele volt spiritusszal és kimondta amit gondol, bármikor, bárkinek? na jó ezen azért javítanék egy picit, de csak annyit, hogy a tanároknak nem igazán mert azért még ő sem beszólogatni. Viszont egy hetedéves mardekárostól aztán nem ijedt meg, olyan még nem volt, hogy harcra került volna a sor egy ilyen miatt, de ki tudja mit rejt a jövő? A lényeg, hogy egy lánynak jóval könnyebb ilyet tennie, mert vannak olyanok akik erkölcsileg képtelenek bántani egy nőnemű egyént, de leggyakoribb, hogy visszadumálnak Hannah kotnyeleskedésére, s ekkor a lány sokszor még keményebb hangnembe vált át. Ő úgy tartja, hogy vele aztán senki sem szórakozhat, sem ártatlan és gyámoltan társaival az iskolában.*

~ Hmm? a hangsúlya? talán rossz dolognak tartja azt amit az előbb tettem. Nos én azt hittem, hogy azért gúnyolták megjöttemkor is, mert ő nem volt elég határozott ahhoz, hogy elküldje őket a búsba? De talán mégsem ez a helyzet? Jajj én meg az a kemény fejem? Ezt most lehet, hogy nagyon elszúrtam? ~

- Kispályás? Nem bizony! ? mondta mosolyogva ? Ööö? sajnálom, ha esetleg problémát okoztam ezzel, de én nem tudom néha türtőztetni magam, ha ilyet látok. Ez olyan? szemétség! Jó az igaz , hogy néha más megoldás célravezetőbb, de számomra ez a ?néha? nem sokszor jön el! ? fejezte be egy kicsit erőltetett vigyorral, amiről le lehetett venni, hogy szégyelli magát ez kicsit, hogy beleütötte az orrát amibe a jelek szerint nem kellett volna.

*Aztán eleresztett egy kis viccet, amitől Hannah jobb kedvre derült, s vidáman kezdett bele a szórakoztató válasz lereagálásába.*

- A madarak? hmm? de kár, pedig láttam őket idefelé jövet, de hát pechem van. Nah majd legközelebb! ? mosolygás (mint mindig) ? Jó memória, hú az nekem is elkelne. Bár azt mondják a többiek, hogy nem panaszkodhatom rá, de mégis egy csomó minden ki szokott menni a fejemből. Hát ez van! De örülhetsz a saját okos buksid miatt, viszont ha kémhálózatot tervezel üzemeltetni a közeljövőben akkor hagyj ki engem az áldozatok listájáról, oké? ? ezen még mosolygott egyet, talán többet mint általában szokott (pedig az rekordmennyiség) de ezzel a fiúval mégis 5 percnyi ismertség után is jól szórakozott.

- Éneklés? hmm igen? a házunk otthon tele van a kiskori videóimmal ahogy karaokézok és anyukám minden egyes vendéggel végignézeti az összeset? olyan ciki? - szája legkisebb szegletében egy aprócska segítségért kiáltó mosoly ? Szóval én is szerettem? szeretek, de azért nyilvánosan nem mernék, vagy talán azért mert akkor elveszteném a temperamentumomat, amivel elkergetem ezeket a pukkancsokat! ? meleget sugárzó csillogó kék íriszei rámerednek a fiúra ? Torna, jaj na azért én is odavagyok? sajna a szaltó még csak a medencében megy, és többnyire a bukfenc is, de azért fejlődök. A magasugrást viszont imádom! Amiben viszont tényleg teljesen borzasztó teljesítményt nyújtok az a kézenállás meg a fejenállás. Olyan ciki, hogy egy csomóan meg tudják csinálni és meg olyan szerencsétlen vagyok?

~ Talán eddig azt gondolhatta, hogy hülyének nézem az iménti monológja miatt, de erről szó sincs. Tök jó, hogy nem csak a szája jár, sőt. És ha úgy vesszük abban hasonlítunk, hogy őszinték vagyunk, csak ő nem szóban, hanem azt csinálja amit szeret, akkoris ha másoknak ez nem tetszik. Viszont nálam ez egy jó pont! ~

[- Áhh semmi gond, felejtsük el.]

//Hannah //

Hannah vidáman tért vissza "kis kitérőjéről", de mikor megszólaltam, és kerek perec megmondtam a véleményemet, mintha megváltozott volna az arckifejezése. Kicsit talán bepánikolt, hogy olyat tett amit nem kellett volna, olyanba ütötte bele az orrát amihez semmi köze. Ami részben igaz is volt, és talán a hangom is arra engedett következtetni, hogy ezt mégsem kellett volna...de nem éreztem haragot. Engem nem lehet ilyen könnyen dühbe hozni, és egyébként is tudtam, hogy jót akart nekem. Csakhát mégis csak fiúból vagyok, az a fránya férfiúi büszkeség bennem is ott van, és egy kicsit cikis volt ez a helyzet, mert valószínüleg a nemtörődömségemből arra következtetett, hogy nem merek beszólni nekik, nem merem kimondani amit gondolok. Pedig erről szó sem volt, és úgy éreztem ezt mihamarabb tudtára kell adnom. Azonban alighogy megszólaltam volna ő egyből bocsánatért esedezett. Láttam szegénykén, hogy kicsit rosszul érzi magát, és félve tekint rám, ezért gyorsan a segítségére siettem.
- Áhh semmi gond, felejtsük el. -küldtem felé egy bíztató mosolyt. Tulajdonképpen csípem az erélyes csajokat, de nem szeretném ha félreértenéd a helyzetet. Tudod engem már elsőben kinéztek ezek a majmok...merthogy van pár mugli szokásom, amiről még az ő kedvükért sem mondok le.- keményen megnyomtam az "ő" szócskát. Szóval azóta szívatnak, és hidd el az elején még én se kezeltem ilyen lazán a dolgokat. Keményen odamondogattam, vagy csak elhülyülve a helyzetet beszóltam valamit. Egy idő után azonban rájöttem, hogy semmi értelme...úgyse szállnak le rólam, ez a vérükben van. Na azóta eleresztem a fülem mellett a mondókájukat, és hidd el ez sokkal hatásosabb. Nem érdemes rájuk pazarolni a drága szavakat. Ők ezt sem érdemlik meg. -fejtettem ki elég részletesen álláspontomat.
- Hát nekem ez a megoldás a nyerő. Szemétség ide vagy oda tojok az egészre. Jobban megéri. De szerintem hagyjuk is ezt a témát, mert tudod...a rájuk fecsérelt szavak... -vigyorogtam Hannahra.

Majd visszatértem az én kis vicces világomba, és próbáltam jobb kedvre deríteni Hannaht. És láss csodát...sikerült. Nem is volt annyira nehéz. Boldog voltam, hogy félresöpörhetem ezt a cseppet sem vidám témát, és szabadon kezdhetek egy új, sokkal testhezállóbbat. A poén a véremben van, ez az ami éltet.
- Bizony, bizony nagy kár, pedig annyira szépen csicseregték a neved -nevettem rá, majd folytattam - de legközelebb megmondom nekik, hogy várjanak meg, hátha hallgatnak rám. Na figyuzz, tesztelem a memóriád... ha erre a kérdésemre tudsz felelni, akkor minden rendben van, ha viszont nem...ajajj -röhögtem, majd feltettem azt a bizonyos megerőltető kérdést. Hogy köszöntél nekem mikor ideértél? Na? Nem lesz a, b, c válasz...ne is álmodj róla! -nevettem, majd vártam.
- Kihagylak ne félj, bár szívesen kinyomoznám minden apró titkodat. Egy ilyen vidám csaj nagy kincs. -kacsintottam rá.

- Komolyan? -néztem rá tágra nyílt szemekkel. Akkor ebben is hasonlítunk. Nálunk anyám mániája volt, hogy kiskoromban minden kis szárnypróbálgatásomat magnóra vette, "hadd maradjon meg az utókornak a kis tehetség" jelszóval. Szerintem nincs ebben semmi ciki, fogd fel úgy, hogy ez is egy okkal több a nevetésre. Ha visszanézed biztos nem fog el a sírás. És a vendégek is jól szórakoznak, ami nem utolsó szempont. -hozakodtam elő a régi karaoke videók előnyeivel. Engem a nyilvánosság sem zavar, de ezt már tapasztalhattad -küldtem egy apró mosolyt felé, szám szegletéből. Én ott eresztem ki a hangom ahol rámjön...na jó kis túlzással. De hidd el a helyszín, és az idő nem olyan fontos...az érzés...az a lényeg. Nem kell ettől megijedni, ha egyszer kipróbálod, meglátod mennyire felemelő érzés. A rád meredő arcokkal meg ne törődj! Tudom, könnyű ezt mondani, de megtenni se annyira nehéz, csak ki kell zárni a külvilágot, és csak a zenével foglalkozni.

- Kezdetnek nem rossz, bár én medence közelében sem voltam. -vigyorogtam a lányra. Ez olyan velem született tehetség, asszem így mondják. Már kiskoromban furcsa volt, hogy ahelyett, hogy a kis kocsikkal játszanék én inkább bukfenceket hányok, és törökülésben járkálok. Nem mindennapi dolog. Amikor meg nagyobb lettem direkt rátettem egy lapáttal, és elkezdtem fejleszteni a mutatványokat. Ma már nem okoz gondot a kezenállva menetelés, vagy a többszörös szaltó, de a lábam is simán a nyakamba tudom pakolni. Ezért is ragadt rám a Gumiboy megtisztelő cím. -mosolyogtam kedvesen.
- A magasugrás se rossz, mennyit viszel át? Amúgy ha annyira cikinek tartod, hogy nem tudsz kezen meg fejenállni, ami hidd el cseppet sem ciki, akkor szívesen leszek a személyi edződ...persze csak ha akarod. -pillantottam rá.

Nem tudhattam mit gondol rólam, de azért sejtettem. Ha itt beszélget velem, és még nevet is az esetleges poénjaimon, akkor azért nem lehetek olyan rossz társaság. Én kifejezetten élveztem a beszélgetést.

((Júlia))

Júlia túl sokszor próbált már győzedelmeskedni felette, Draco Malfoy felett, és az utóbbi szemtelenségével túl messzire ment, azt nem lehetett megtorolatlanul hagyni. Tudta jól, hogy mi lesz a lány reakciója, várta a pofont, és nem is tért ki előle. Be akarta bizonyítani, hogy Ő az aki irányít,  Vikitria csak egy játékszer, és ezt jobb ha az eszébe vési, hisz már az megtiszteltetés lehet a számára, hogy vele lehet.
Az önbecsülését sértette meg a lány aznap este, mikor felcsigázta a csókjaival és végül ott hagyta néhány névvel, amit ő is kitalálhatott volna. Mit várt Júlia, azok után mit fog kapni? A legnagyobb diadal volt a számára, hogy végre elérte a lánynál, hogy mellé álljon, hogy elfelejtse azokat a senkiházi barátait, akik azt hiszik, dacolhatnak a Nagyúrral, erre a végén meggondolta magát.
Figyeli, ahogy a mindig erős Vikitria, most összetörten áll előtte. Aranyfürtjei az arcába lógnak és érzi, hogy most megtörte a lányt, hogy most ő győzedelmeskedett, de mégsem olyan édes ez a győzelem, mint azt képzelte.
Tűnj a szemem elől? Hallja sokadszorra is azokat a mélyről jövő szavakat, melynek mintha a mögöttes tartalma azt jelentené, hogy soha többet nem akarja látni a lány. Hogy most valóban messzire ment és Vikitria végleg otthagyja. Ez a gondolat rosszabb volt akárminél, még a Nagyúr haragjánál is, vagy annál, hogy nem sikerült még végre hajtani feladatát.
Lassan a lány álla alá nyúlt, hogy felemelje annak fejét és a szemébe nézhessen. Mit művelt vele ez a nőszemély? Hogy volt képes Júlia, őt Draco Malfoyt gyengévé tenni, hogy képtelen itt hagyni, hogy képtelen lenne elhagyni? Szüksége volt a lányra, még ha ezt nem is vallotta be magának - Júlia megértette és ismerte a titkait, előtte nem kellett hazudoznia és a lány így is, minden bűnével együtt megtett volna neki bármit.
Nem szólalt meg. Csak a lány szemeibe akart nézni, tudni akarta mit is gondol Júlia, pedig soha nem tudott olvasni a lány fejében. Mikor azt hitte, ismeri, a lány előrukkolt valami teljesen újjal. Most is. El akarta érni, hogy Júlia bocsánatért esedezve a karjaiban kössön ki, erre odáig fajultak a dolgok, hogy a lány tenyere megint az arcán csattant, de ahelyett, hogy ezek után megint valami velőset vágott volna Vikihez, csak gyengéden az álla alá nyúlt. Mit művel vele ez a nőszemély?
-?Hogy menjek innen, hogyha itt a szívem?
  Fordulj, sötét föld, és keresd a napfényt.?
Nem tudja miért jutott ez most eszébe és nem is tudja miért mondta, de valamit mondania kellett, nem állhatott csak ott a lánnyal szemben némán. De semmi értelmes nem jutott ezen kívül az eszébe.

Az utóbbi időszakot az életemben méltán hívhatjuk zavarosnak. Leginkább olyan érzés ez, mikor beültetnek egy vidámparkban a hullámvasútra, és azt se tudod hol jársz, hogy épp fejjel lefelé csüngsz a semmi közepén. Csak egyet tudsz felfogni; ki akarsz szállni.
Hát valami ilyesmit éreztem én is. A vizsgák, az elmegyógyintézet, aztán Luc halála, és Sean? túl sok volt ez. Túl sok és túl váratlanul ért minden. Mint mikor az ember elmegy nyaralni, s mikor visszatér, minden a nyakába szakad, még azok a dolgok is, amelyek korábban messze elkerülték.
Egyedül mindössze annyi vígasztalt, hogy Ben rádöbbentett, tényleg meg kell változnom. Ám ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Ő könnyen beszél? de?
Nem tagadom, a tantermi beszélgetésünk több volt, mint érdekes. És valahol számítottam rá, mint barátra. Hisz ki látogatott meg Yolandán és Luc-ön kívül a Szent Mungóba? Ben. Ki volt az, aki megvédett, mikor más nem tette, még a tudtom nélkül is? Ben. És ki volt az, aki rajzolt rólam, amely egyszerre hízelgő és félelmetes a számomra? Ben. Mindent Bishop tett, tesz vagy tenni fog. És ez más esetben, más körülmények között nagyon is zavarna, oly annyira hogy nem vetemednék meg még jó kis beolvasástól sem. De ez most más. Egyszerűen más. És ennek egy oka van; meg akarok változni.

Igazság szerint fogalmam sincs, hogyan kellene belekezdenem. Belekezdhetek-e egyáltalán? Én, Yvette Delacour, a ?Jéghercegnő?. Valószínű, a világ röhögne rajtam, ha ezt hallaná. Na nem mintha érdekelne. Viszont egy valami biztos, mindezt Benjamin szavainak köszönhetem. Meglepő hogy most mintha először úgy igazán szembeszállt volna velem. S ez rádöbbentett arra, nemcsak nekem lehet igazam. A másik, amit viszont bevallom titkon irigylek tőle, a kitartása. Ezért akárhogy is vihorászik bárki, nem mondok le erről. Megváltozom. Kedvesebb leszek. Kedvesebb? Jó ég ezt én mondtam?
Nem akaródzott kimozdulni a könyvek mellől. Valahogy nem ment, hiába nyaggatott Yolanda, aki persze ki nem állhatta, ha fél percnél tovább kell bent időznie a négy fal között. S az ő unszolása hatására rávettem magam, hogy a hétvégén egy teljes (!) napot Roxmortsba töltsek. Persze belém hasított az érzés, hogy Ben is a faluba lehet, hisz ide akart levinni, amikor leszúrtam a szavaimmal. Hiába, de tilosban járt, és ő ráadásképp egy Prefektus. Szép kis példa lett volna ez másoknak. S mégis? ott álltam a faluban a testvérem oldalán, s bántam mindent, amit tettem. Éreztem hogy ez szánalmas viselkedés, de nem tehettem mást. Még Yo viccei és történetei sem vidítottak fel, s mivel ő megtalálta a többi barátját a Három Seprűben, így én ?kimenőt? kaptam.
Míg magányosan róttam az utcákat és bámultam a kirakatokat, azon gondolkodtam, hogyan tehetném jóvá. Jóvá ezt az egészet. És vajon Ben szóba áll-e velem? A kérdések záporoztak, a válaszok meg mint ilyenkor lenni szokott, elmaradtak. Csak az írószerbolt kirakataiban lévő újabb csodás pennák mutogatták magukat a fényben csillogva, várva az újabb gazdájukra. Sarkon fordultam hát, és beléptem az üzletbe.

A Roxmorts-i kirándulás óta már három nap is eltelt. Félelmetes, hogy szalad az idő. Azóta Bent csak egyszer láttam talán, de ő rám sem nézve távozott. Meglehet észre sem vett, így nem is hibáztatom. Amúgy sem lenne jogom hozzá. Inkább magammal voltam elfoglalva na és a tanulással, amely hál istennek mára már nem okoz problémát. A lemaradásom 90%-át behoztam, s így viszonylag könnyedebb tempót tudok diktálni magamnak.
A mai szokásos könyvtári látogatásom után pedig úgy döntöttem, a szokottnál kicsit korábban vonulok vissza a tanulás elől. Utam az udvaron vezetett át, ahol szinte senki sem járt. Jobb ötlet híján letelepedtem hát az egyik padra a nagy fa árnyékába, ahol kevesen láthattak és én keveseket láthattam. Yolanda úgyis későn szokott beesni a klubhelységbe, szóval nem érdemes rohannom és rá várnom. Mivel pedig szünetet tartok, azaz kivételesen nem a könyveket bújom és magolok, így egy másik könyvet vettem elő. Egy könyvet, amely meg se közelítette az ittenieket. Igen, igen egy regényt. Meglepő de még ez engem is szórakoztat. Talán jobban, mint mások, ami hiba elvégre, megfogadtam, ezentúl megpróbálok társasági lényt játszani. Kíváncsi vagyok ez mennyire fog sikerülni. Ám egyenlőre inkább nem foglalkozom a kérdéssel. Helyette felütöm a vaskos könyvet a középrésznél, ahol megjelöltem, s folytatom az olvasást, fel se pillantva a közeledő léptekre?

***Kev***

*Kínos csend egy ideig. Nos igen, Hannah mindig is híres volt szép nagy szájáról, mely hosszas monológokat volt képes egy kellemes dialógusként feltüntetni, de volt néhány titkos módja ennek kivédésére. Például az egyik egy ilyen volt, mint a mostani. Pokolian érezte magát, a bűntudat úgy söpört végig az önérzetén, mint egy hurrikán. Persze azért nem olyanok jutottak eszébe, hogy most rögtön főbe lövi magát vagy elbujdokol, de úgy vélte ezzel a baklövéssel elvesztett egy esetleges barátot, ráadásul akár még az ellenségévé is válhat, de ebben azért kételkedett.
Mégis, a feje nem volt tiszta és nyugodt, nem járta át testét az az idilli, frissítő érzés, mint máskor, most nem. Most ideges volt és nagyon izgult azon, hogy vajon olyan jófej lesz-e a srác, hogy fátylat int az egészre, vagy talán csak ő értette kicsit félre a dolgot és nem is szánta letolásnak az iméntieket, vagy mindkét megoldás téves és gyűlölködő tekintettel suhan el mellette, a messzi távolba és minden egyes találkozásuknál, mikor a szemük egy síkba fog esni, ezt a pillantást kell elviselnie. Számára ez szinte még a halálnál is rosszabb lenne? na jó azért talán annál nem? de akkor is, ő nem szeret veszekedni, csak másoknak beolvasni, persze azt is csak akkor ha jogos a dolog. De ettől az újonnan kialakult helyzettől a hideg futkos a hátán még neki is? *

~ Felejtsük el? Most komolyan ezt mondta? Én vagy hallucinálok vagy? vagy? áh? ez biztosan nem képzelgés volt, el sem hiszem, hogy ez történt. Úgy látszik még nem szúrtam el nagyon. Lehet, hogy tényleg csak az én törékeny lelkivilágom fogta fel ilyen borúsan a dolgot és nem is volt szó ily komoly esetről? szuper? most nagyon megkönnyebbültem? ~

- Hmm? értem? és felettébb örülök, hogy nem fajultak el a dolgok, én senkivel sem szeretek rosszban lenni. Persze nem is vagyok érdekbarátságban senkivel sem, például az efféléket nagy ívben elkerülöm. De talán a legeslegjobb barátaim nagy része nem is Griffendéles, ezért szeretek ismerkedni, de nem így. Vannak olyan vérmániások akik még néha engem is meggondolatlan cselekedetekre kényszerítenek. Persze azért nem kell olyan nagyon komolyra gondolni, de megesett már, hogy nálam idősebb fiúk arcán is csattant a tenyerem. Hát na, akkor tényleg megérdemelték! ? sóhaj ? Lehet, hogy most magam alatt vágom a fát, de ahogy te sem mondasz le a szokásaidról, amiket szeretettel űzöl, így én sem adom fel számomra hasznos jellemvonásaimat. Lehet, hogy néha kissé nyers vagyok és túlontúl határozott, de az igaz barátokkal szemben kenyérre lehet kenni! ? mosoly ? Viszont, ha ilyen eseteket látok, mint a mostani, sajnos már ösztönből nem tudok nem beleavatkozni. Szóval ezért bocs és ha ez számodra tényleg jelentős indok, hogy most elhúzz a közelemből, csak tessék.

*Még az ő monológja kapcsán néhány kósza mosolyt és szívből jövő elvigyorodást intézett a lány irányába, melyeket ő szívesen tudott be barátkozás jelének, s gondolta, hogy ezek után hátha van esély, hogy ez a srác nem viharzik el mellette, mintha sosem találkoztak volna?
Kevin ezután viccesebbre vette a figurát, melynek Hannah tényleg nagyon örült, nem volt kedve ilyen elszomorító beszélgetést folytatni senkivel, melyben ő csak szánakozik és szörnyen érzi magát.*

- Hogy hogyan köszöntem? Nos a memóriámmal általában nincs gond, de most a passzolást választanám. Bár ha nagyon elkezdek töprengeni akkor valamiféle ?hello?-t vagy ?hahó?-t, esetleg ?halihó?-t vethettem oda neked legelőször, mert nem tudtam, hogy minden rendben van-e?! ? most nagyon elmosolyodott, tudta hogy a kérdés valójában költői kérdésnek is felfogható volt, sőt? de nem érdekelte, mert szeretett volna rá válaszolni, hisz egy jónak bizonyuló társaság igazán fel tudja vidítani az embert.

- Minden apró titkom, ne is akard őket tudni! ? széles vigyor, jókedv, minden szuper. Talán még egy kis, nagyon apró, icuri picuri pirulás is benne van a válaszban, elvégre a fiú iménti mondatát mindenki bóknak fogná fel.

- Hmm? van benne valami, de hát a család azért mindig megtalálja azt a dolgot, amivel cikis helyzetbe hozhat? gének? - mosoly ? Bár talán egyszer kipróbálom, hogy nem fogom vissza magam, de talán egy lánynak erre nehezebb rávennie magát. Az elvvel viszont abszolúte egyetértek, tényleg. Csak valakinek megy, valakinek nehezebben, néhányaknak egyáltalán nem?

- A vicces az, hogy tényleg el tudom képzelni, hogy amikor a kis aranyvérű csöppségek a méregdrága játékboltokban keresték a megfelelő ajándékot a születésnapjuk negyed év múlvai bekövetkezésére, akkor te vígan mutatványoztál otthon. És ez szerintem tök jó dolog! A Gumiboy pedig igazán találó? Gumiboy? hihh? ? majd Hannah még egy mosolyt intézett felé ? Tudod az sem túl gyakori, hogy valaki annyit mosolyog, mint én? hmm lassan komoly vetélytársam leszel ebben! ? mondta viccesen, majd újra szélesre nyílt a szája.

- Nos azt hiszem, hogy olyan 1 méter 15 centi volt eddig a maximum, de azt mondják ez nagyon jó egy 13 éveshez képest. Nos, remélem?

- Személyi edző? benne vagyok, miért is ne? Talán nem vagyok olyan reménytelen eset és egyszer talán majd az olimpián szurkolhatod végig a talajgyakorlatomat! ? elmosolyodott ? Ki tudja??! ? kis kacaj.

*Hannah felettébb élvezte ezt a beszélgetést, rég volt már így feldobódva, és rég talált már egy hasonlóan szabad gondolkodású embert, aki képes elengedni magát és hülyeségekről is dumálni.*

[- Elfajulni?? Ne viccelj!]

Hannah

Ahogy kimondtam azokat a bűvös szavakat, egyből látszott mekkora súlyt veszek le ezzel Hannah válláról. Arcáról eltűnt az ijedtség, a megkönnyebbülése szinte hallható volt...de talán valóban sóhajtott egy aprót. Eszemben sem volt megjátszani, hogy haragszom, és hogy mekkora baklövés volt ez, mert nem akartam méginkább megrémiszteni szegényt. Persze egy haverral simán megtettem volna, nem lehetett volna kihagyni, de ez a helyzet más volt. Mégiscsak egy törékeny lány állt előttem, igaz, hogy a humor a vérében van, de felmérve a szituációt, a poénomon nem nevetett volna olyan nagyon. Ígyhát gyorsan el is vetettem egy pillanatra a bolondozást, és mihamarabb próbáltam feloldozni a kétségek alól. Ahogy ránéztem, már-már kezdtem megbánni, hogy olyan lényegretörően fejeztem ki magam, de nem hagyhattam, hogy olyat higgyen ami nem úgy van.
Hamarosan azonban kifejtettem álláspontomat, és sikerült meggyőznöm, hogy ennél azért lazábban fogom föl a dolgokat...embert meg főleg nem eszek. Nem szeretek haragudni másokra, na jó a mardekárosok kivételt képeznek, de valójában rájuk sem haragszom, csak kerülöm őket különböző okokból. De szerintem ez tök érthető, aki kicsesz veled, azt miért kedvelnéd, nem igaz? Szóval velük sosem jópofiztam, viszont a többi házba tartozókkal próbáltam mindig jóban lenni. Persze közülük is voltak kiemelhető személyek, akiket igaz barátaimnak mondhattam...és mertem remélni, hogy Hannah is csatlakozik majd hozzájuk. Nagyon aranyos csajnak tűnt így elsőre, és máris sok közös tulajdonságot fedeztem fel kettőnkben. A humor az máris nyerő. Anélkül nem könnyű hozzám közel kerülni, mert a depresszió és állandó lehangoltság...jajj ettől a hideg is kiráz. Persze vannak az embernek rossz napjai, nálam is előfordul, hogy valami nem klappol, és kicsit rosszabb a hangulatom, de úgy tartom, hogy az ilyet hamar el kell űzni. Ezért vannak a barátaim, akik ilyenkor könnyen visszahoznak eredeti formámba...főleg Bastian...na róla azért tudnék mesélni, de majd máskor.

- Elfajulni?? Ne viccelj! -mosolyogtam. Ilyen apróságokon nem szoktam fennakadni, ez nem léphet egy alakuló barátság útjába. Igazából én úgy vagyok ezzel, hogy minden barátot jól megbecsülök, mert tudom, hogy sokan idiótának néznek és a közelembe se jönnek. Szóval örülök ha valaki meglátja, hogy ki is vagyok valójában. Nekem talán többet jelent egy barátság mint másnak...de ha jól belegondolunk sok esetben nem is lehet két ember kapcsolatát barátságnak nevezni. Felszínes haverság...na ez az amire egyáltalán nincs szükségem. Inkább egy igaz barát, mint sok "haver".

Az iménti monológon még én is meglepődtem. Mintha nem is én beszéltem volna, annyira komoly volt az egész, hogy sokáig meg se szólaltam. Csak ültem, és néztem magam elé. Valójában azonban átgondoltam az előbb kimondott szavakat. Ez is én voltam. A megfontolt, komoly Kevin. Hihetetlen, de mégis igaz. Hát de miért ne lehetne megfontolt egy örök bolond srác? Jó kérdés, mégis általában mindenkit meglep ha komolyan beszélek...még engem is. Pedig vannak pillanatok amikor ki kell mondanunk a legbelső gondolatainkat, és Hannaht alkalmasnak láttam arra, hogy ezt megtudja. Ennyi az egész, nem is kell ezt túlragozni.

- Pontosan így vagyok ezzel én is...utálok haragot tartani, sőt ha lehet kerülöm a konfliktusokat. Érdekből pedig semmit sem teszek, nem ér annyit. Hát nekem a legjobb barátom griffis, nélküle talán semmit se érnék. Bastian volt az, aki megmutatta nekem, hogy attól még, hogy "más" vagy lehetsz különb sokaknál. Ő imád festegetni, és ezt sosem adná fel holmi beszólongatás miatt...mint ahogy én sem a dobolást, és a tornát. Azok már nem mi lennénk.- Lehet, hogy igazad van, és néha én is jobban érezném magam ha egyszerűen odamennék és jól behúznék egyet valamelyik marhának. -húztam mosolyra a szám hosszú idő után először. Csak mégis valami visszatart...nem a félelem, inkább a reménytelenség. Következő alkalommal úgyis folytatódna elölről...ezért hagyom inkább a fenébe. Figyelj, ha nekik ez okoz örömet...áldásom rájuk. Legalább ennyi örömük legyen az életben. -mosolyogtam a lányra.

- Dehogy, én nagyon csípem a vagány, bevállalós, szókimondó...és még folytathatnám a sort...csajokat. Te pedig pont ilyen vagy! -kacsintottam rá, majd következő mondatára felkaptam a fejem. Elhúzni??? Most viccelsz ugye? Figyu, ha én egyszer azt mondom valamire, hogy fátylat rá, akkor azt úgy is gondolom. Viszont ha még egyszer felemlegeted ezt, szó nélkül lelépek. -próbáltam egy apró mosolyt intézni felé, de ez most nem igazán jött össze.

Csak erre az egy mondatra tudtam gondolni:Szóval ezért bocs és ha ez számodra tényleg jelentős indok, hogy most elhúzz a közelemből, csak tessék. Mi az, hogy ez tényleg jelentős indok? Mondtam én valaha olyat, hogy emiatt lelépek? Nem értem. Csak tessék...furcsa, nagyon furcsa. Gyorsan megpróbáltam túllépni ezen, de nem volt túl könnyű. Ez esett rosszul, nem pedig az iménti incidens. Igaz, hogy ez csak egyetlen apró mondat volt, és biztos nem rosszindulatból mondta, mégis úgy éreztem, hogy engem nem ismer annyira mint én őt. El tudja rólam képzelni, hogy elhúzok és itt hagyom, pedig azt hittem kiderült ennyi idő alatt, hogy nem vagyok egy merev srác. Na mindegy, talán nem is ilyen vészes a helyzet.
Felderült az arcom, ha minden igaz sikerült visszanyernem eredeti formám. Ígyhát elkezdtem irányítani a társalgást, nehogy megint visszakeveredjünk a kínos esethez, és a bocsánatokhoz, mert azt már tényleg nem tudtam volna elviselni. Szóval új, sokkal vidámabb témákat dobtam fel, ami láthatóan Hannaht sem hagyta hidegen. Végre mindketten szívből nevettünk, és azt hiszem sikerült kiverni a fejünkből az iménti lehangoltságot.

- Nyert a "hahó"...nem rossz, nem rossz. -kacagtam, és örültem, hogy egy ilyen idióta kérdést sem eresztett el a füle mellett.

- És ha én mégis szeretném... -húztam egy kicsit, látva az apró zavart a lány arcán. Na jó, abbahagyom. -vigyorogtam.

- Próbáld ki, szerintem neked simán menne. Egy ilyen vidám csajszinak. -mosolyogtam folyamatosan.

- Örülök, hogy jó dolognak tartod. Gyűjtöm az ilyen kivételeket, akik nem hülyének tartanak. -röhögtem.
- Remélem le is győzlek... a "mosolygás királya", megtisztelő cím lenne. -huncut mosoly.

- Nem semmi, te tényleg nagyon ügyes vagy. Még a végén magasugrásban világbajnok leszel. Én mindenesetre támogatlak, ha úgy döntesz megcélzod a nagy versenyt. -mosoly.

- Akkor ezennel örömmel kijelentem, hogy tanítványommá fogadlak. -kacsintottam a lányra. Az edzések időpontját pedig majd megbeszéljük, de nyugodtan mondd ha van ötleted a napokat illetően. Ohóó, első sorból fogom végigszurkolni...jah nem is, mert az edződ leszek, aki ott áll majd a szivacs mellett. -kacagtam ráébredve a valóra.

Igazán felemelő érzés volt Hannahval beszélgetni, és a kezdeti rossz hangulat nagyon hamar elszállt. Úgy éreztem ő is megérdemli majd az "igaz barát" címet.

[YVETTE]

YVETTE

Azért még messze járunk az év végétől, ennek dacára a tanárok úgy tesznek, mintha maholnap már az évzáró vizsgákat írnánk. Hihetetlen, úgy rohangálnak a tananyagban, mint a mérgezett egerek, és azt is elvárják a diákjaiktól, hogy tartsák a tempót. Mit tartsák, még teljesítsék is túl önnön magukat! Na persze, mintha mindannyinkban egy kis stréber bújt volna meg, csak arra várva, hogy buzgómód bizonyíthasson.
Hogy a Hollóhát kék-ezüst címerét viselem a szívem fölött, még baromira nem jelenti azt, hogy bármi kedvem is van a tanuláshoz, sőt. Mostanában annyi erőt nem érzek magamban, hogy pennát fogjak a kezembe, és.. pont. Még a penna megtartása is komoly erőfeszítésbe kerül. Reggelente literszám vedelem a kávét, de más mind emellé nem kívánkozik lecsúszni. Nem sok étvágyam van, bár ezt jól titkolom a többiek előtt. Nem mintha annyira figyelnének rám, de azért adok a látszatra. Így is elég nyüzüge vagyok, a saját testsúlyom egynegyedét sem lennék képes felemelni.. száánalmas, de ez van. Majd talán egyszer kipróbálok valami sportot. Mondjuk valami mugli izét, azok a sportok sokkal változatosabbak és egyik-másikban talán még én is megállnám a helyem. Pingpong! Van is egy asztalunk otthon, csak elő kell pakolni, és kész is az edzőpálya. Ha napi tizenkét órát játszok, elképzelhető, hogy olyan izmos karom lesz, amiről korábban még csak nem is álmodhattam. Én leszek Izmos Jobbkar.

Magvas gondolataimat a Házam színeiben pompázó sálam bugyraiba motyogom, de úgy, hogy közben a szám sem nyílik egy aprócska résnél nagyobbra, a kezeim pedig változatlanul fekete kabátom zsebeinek mélyén matarásznak. Rém szociális alaknak festhetek a sok vidáman fecserésző diák között elhaladva. Még szerencse, hogy egyikük sem akar tőlem semmi különöset. Egek, mikor lettem én ilyen negatív? Rossz hatással van rám a kora tavasz, meg az olvadó jégcsapokról pötyögő vízcseppek idegesítő-monoton hangja. Bárhova megyek, ezt hallom. Jó, ez talán nem meglepő, ha a szabadban sétálok, de a kastélyban sem volt már maradásom. Tulajdonképpen.. legalább magammal őszinte leszek: semmiképp sem akartam összefutni a Delacour lányok egyikével. Ilyen sem volt még, mióta itt tanulok! De fogalmam sincs arról, hogy mi történt Yvette-tel a két héttel korábbi péntek óta, amikor egyszerűen otthagytam az egyik üres tanteremben. Miután szépen kiosztottam. Részint azóta is gyötör a lelkiismeret, amiért olyanokat mondtam neki, részint pedig örülök annak, hogy végre kimondtam azokat a dolgokat, amiket már korábban ki kellett volna.
És ezek után persze hogy megint én vagyok összezavarodva. Talán kissé erős lépés volt ez a kerülősdi, de szerintem nem tűnt fel a lánynak. Láttam a második emeleti folyosó ablakából, amikor a Roxmortsba látogatók gyülekező csoportját gyarapította a személyével, és rögtön elfogott a féltékenység. Nagy hülyeség, tudom, de olyan fojtó volt azt látni, hogy Yo mellett toporog. Ha elfogadta volna a furcsa meghívásomat a faluba.. áh, mindegy, biztos nem sült volna el szerencsésen. Jobban alakult, hogy a testvérével ment el szórakozni, ezt szentül hiszem. Na de hé! Már megint Rajta gondolkodom!

Egyébként is, kinek kell a mélabú ilyenkor, a szünetek küszöbén. Azt hiszem, új korszakot nyitok az életemben. Igen, kell a változatosság.
Új, de korántsem kirobbanó erővel lendítem a mellkasom elé a régi-régi táskámat, hogy némi kotorászás után a kezeim közé kaparintsam a jegyzetfüzetemet meg egy közönséges ceruzát. Már csak egy megfelelő hely kell, és el is leszek a kora délutáni órákban, mint a befőtt. Tanulni a klubhelyiségben ugyanis semmi kedvem.
A déli passzázson menetelve egyenesen az északi udvar mérsékelten kicsiny kerengőjéhez érek, ahol megpillantom ? mint valami istenségnek emelt főoltárt ? azt a benga nagy fát, amit igazság szerint mindig is kedveltem, bár sosem kerestem fel félórás semmittevős ücsörgésre, vagy szerelmes szavak fatörzsbe vésésére. Most viszont újítok a szokásaimon. Egyenesen a tövét körbeölelő padokhoz szökkenek, de nem állok meg előttük; felpattanok a padra, és a háttámláját foglalom be ülőhelyemként. Úgy láttam, hogy egyedül az enyém a kerengő, bár nem néztem az öles fa mögé. Gondolom, megtaláltam a birtok legmagányosabb területét.

[Jajj örülök, hogy így gondolod és nem vagy kibukva rám. Pedig azt is megérteném. Tudom, tudom hogy kotnyeles vagyok és szervezkedő és túl sokat jár a szám, mint most is? szörnyű vagyok? Valójában, ha én te lennék tuti szóba sem állnék magammal ezek után, meg amúgy se?]

Tölem, neked

*Nah igen, a kimondatlan érzelmek talán még nagyobb kárt okoztak volna Hannah lelki világában, mert ha máskor is megtette volna ezt akkor lehet, hogy még kellemetlenebbül érezné magát. Így már kezdett megnyugodni afelől, hogy ez csak egy baráti monológ volt, s csak azért mondta el Kevin, hogy Hannah is tudja ?mi merre hány méter?. Természetesen nem bánta volna, ha igazat adnak neki a kis elüldözésében, de talán így jobb volt, mert nem élte bele magát tévhitekbe. Emiatt, hogy a srác nem félte a szemébe mondani a valós tényeket, még szimpatikusabbá vált a lány számára, hisz ő úgy tartotta, hogy az őszinteségnél nincs is fontosabb. Az minden kapcsolat alapja, akár baráti, akár másféle?
A lényeg, hogy ő nagyon meg tudja becsülni ezen nemes tulajdonságot, úgyhogy Kevin szerzett nála még egy piros pontot. Azt persze nem öntötte ódákba, hogy mennyire hálás a ?kis letolásért?, ami persze nem volt az, csak először tűnhetett talán annak. A lelke mélyén viszont remekül érezte magát, hogy végre valaki ténylegesen becsüli őt annyira, hogy elmondja a véleményét, még ha az nem is feltétlenül pozitív. Voltak olyan barátai is akik inkább azt mondták neki, hogy szuper az a ruha amit vett, majd aztán a többi lánytól kellett megtudnia, hogy elég pocsék. Ha az a bizonyos személy hamarabb megmondja az őszinte véleményét nincs gond, de így Hannah nagyobb rosszul érezte magát ezután az eset után.
Ennél a Kevines dolognál sem értette igazán először, hogy miért baj az amit csinált, de aztán felfogta és azt is, hogy a fiú értékeli, hogy segíteni próbált, még ha nem is volt rá szükség. Ez így sokkal jobban jött ki, mintha azt hazudta volna neki, hogy nagyon hálás érte, mert a következő alkalmakkor is ez történt volna és egy egész hazugságlavina vette volna kezdetét. Így, hogy még az elején tisztáztak mindent, mindketten nyugodt érzésekkel vághattak neki a csevelynek? *

- Jajj örülök, hogy így gondolod és nem vagy kibukva rám. Pedig azt is megérteném. Tudom, tudom hogy kotnyeles vagyok és szervezkedő és túl sokat jár a szám, mint most is? szörnyű vagyok? Valójában, ha én te lennék tuti szóba sem állnék magammal ezek után, meg amúgy se? - vont le rossz következtetéseket Hannah ? De ez az elméleted a barátságról, ez nagyon bölcs dolog. És igaz! Tényleg lehet valakinek rengeteg ismerőse, akikkel jóba van és összefutnak néha, de igaz barát nem sok adatik meg egy életben és ha kifogod azt az egyet-kettőt, akkor meg kell becsülni? - mélyült bele a gondolatmenetbe ? Persze most nem magamról beszélek, mondom hogy én tuti nem barátkoznék össze magammal! ? mondta már kicsit oldottabban és mosolyogva.

*A lány látta, hogy Kevin az iménti kis beszámolóján eléggé elgondolkozott, amit meg is értett, mert ő sem hitte volna, hogy ez a bolondos, viccelődő srác képes ilyen szép gondolatokat is kiejteni a száján, ráadásul saját kútfőből. Ez tiszteletreméltó tulajdonság szintén, és hiába még csak pár perce ismeri a fiút, mégis már vagy 10 jó jellemvonást összegyűjtött vele kapcsolatban? Furcsa, ilyen még nem akadt? *

- Igen, valójában igazad van és ezt én tudom is. Lehet, hogy egyszer a gyengéledőre küldenéd a mocskokat, de utána kezdődne előröl? sőt rosszabb esetben utána hív magával az illető két jó nagydarab havert, aki kiveri az emberből a szuszt. Nah még ez az én nagy bajom? hogy nem gondolkozok előre. Én már ösztönből rögtön leütöttem volna bármelyik, nem átgondolva a lehetséges következményeket. Nos első látásra nem gondoltam volna rólad, de nagyon sok minden bölcsesség van, amit tanulhatnék tőled? komolyan! Nem hízelgés, tény! ? mondta mosolyogva.

- Áh szóval ez a bizonyos Bastian a te legjobb barátod. Biztos ő is olyan megfontolt lehet, mint te. Sajnos nem ismerem, talán csak látásból, de a neve nem rémlik. Nos nekem olyan nagyon igazi legjobb barátnőm talán kettő van, de lehet hogy több. Az egyik Abbey, ő Hugrás és imádom. Aranyos, kedves, kicsit visszahúzódó, de barátok közt azért nagy a szája neki is. Aztán még ott van Beatrice is. Ő Mardekáros, vele véletlenül futottam össze egyszer, de nagyon bírom azt a csajt. Ő is őszinte, kimondja amit gondol, nem kertel. És még sok olyan ember van akik tényleg megérdemlik, hogy szeressék őket, talán túl sok is! ? tette hozzá fülig érő szájjal.

- Jajj ne, inkább nem ejtem ki többet a ?bocsi? szót, csak most ne húzz el! ? mondta kacarászva ? Örülök, hogy neked is bejönnek ezek a tulajdonságok, sok embernek túl sok ha valaki mindig megmondja amit gondol. De szerintem így helyénvaló. És ha már itt tartunk én meg az ilyen őszinte, egyenes, humoros mégis komoly fiúkat bírom, mint te! ? mondta kicsit hízelegve - Szóval kvittek vagyunk! ? mosoly.

- De igazából nem gondoltam ám rólad azt, hogy lelépnél csak úgy? igazából ez aféle ?próba? volt, kíváncsi voltam, hogy tényleg az vagy-e akinek gondoltalak. És azt hiszem örömmel elmondhatom, hogy igen! Szóval ne rágd magad az előbbin, ha az zavart. Mert láttam az arcodon, hogy eléggé hidegzuhanyként hatott rád? Szóval nem volt az olyan komoly! ? szólalt meg kicsit megnyugtatólag Hannah.

- Jó? köszi? - és sikerült eltüntetni a kis pirulást, s gondolta hogy a fiú is azért hagyta abba, mert meglátta akis zavarba jövést.

- Esküszöm neked, hogy egyszer ki fogom próbálni! ? nyugtatta meg Kevint efelől.

- Ugyan, szerintem téged csak a hülyék tartanak hülyének? - vigyor ? De tényleg! Jah és ha trónomra pályázol, akkor nem fog sikerülni! ? és kierőszakolt magából egy akkora mosolyt amekkorát csak bírt, majd kacagott egyet.

- Óh nagyon köszönöm, de néha úgy elbénázom az egészet, hogy még a 80 centit is leverem. Egyszer fent, egyszer lent. Ez rám SAJNOS igaz? Ilyenkor legalább hozok pár örömteli percet a többi felkészülőnek! ? mondta vidáman továbbra is.

- Óh nagyon köszönöm ezt a megtisztelő kinevezést, hol kell aláírni? ? mondta nevetve ? Nekem szinte minden nap jó, a tanulást pedig bármikor letudhatom. Igaz az fontos meg minden, de hát ha mindig csak a könyvek felett ülnék akkor lekésném az élet nagy ?lehetőségeit?. És ez bizonyos annak számít! ? mondta egy kedves mosollyal övezve.

*A beszélgetés eddig tényleg sikeres és Hannah láthatóan jól érzi magát, s remélhetőleg társa is, akivel eddig minden jel szerint barátságot kötött. Ennyi idő alatt? Ez még a lánynál is rekord? Ez mindenesetre tényleg egy különleges barátság kezdete? *

A könyv a kezembe, a gondolatok pedig a fejembe kergetik egymást. Felpillantok, hiszen az egyedüllétemet a léptek zaja zavarja meg, akire most joggal haragudhatnék. Csakhogy azt se tudom kire is, bár ez nálam sosem volt probléma. Bárkit szívesen kiosztottam, mint például régen Benit is, csak azért mert vagy olyan hangulatom volt, vagy mert tényleg zavart. Nem tehetek róla, egyszerűen... ilyen vagyok. És ennek Yolanda a megmondhatója.
De most m ás a helyzet... azt hiszem. Igaz, a tekintetem villámokat szór, mert hát van, ami túl régóta bevett szokás ahhoz, hogy egykönnyen levetkőzzük, de most kivételesen nem emelem fel a hangom. Nem esek neki az idegennek, bárki legyen is az -akár egy mardekáros szájhős...- mindössze csak jól megnézem -és megjegyzem- magamnak. Nem csoda hát, hogy, amint a nyakam engedelmeskedik, s a fejem megemelkedik, hogy végre valahára a látszószögembe kerül az idegen lábszárán kívül az arca is, megdöbbenek.

Túl ismerős az alak, mert talán túl jól is ismerem. Vagy ő engem. Végtére is mindegy. A lényegen nem változtat. Az arcot mindössze egyetlen pillanat erejéig szemlélhetem, addig, míg a másik meg nem fordul, így nekem háttal áll, s le is ül a pad tetejére. Ne, nem a rendesen kialakított ülőke részére... dehogy is. Na igen, mit is várok én a viszonylag normálisnak vélt emberek normálisnak vallott viselkedésétől. Igazából eljátszom a gondolattal, hogy Frics mit szólna ha így látná az egyik szeretett iskolai berendezést, amelyért -mint minden másért is- ő a felelős. Biztosan diadalordítással vetődne a meglepett Bishop felé, aki köpni-nyelni nem tudna.
Na de nincs itt Frics csak... én. S mit tehetek én azután a tanteremben lezajlott veszekedésünk után?
Meglepő volt már az is, hogy ez az egész nem érintett hidegen. Korábban nem sokat törődtem mások érzéseivel, ahogy ők sem az enyémmel. Persze a kivétel már akkor is Benjamin volt, de az akkoriba nekem semmit sem jelentett. Most pedig... itt állok, azaz ülök, és azon töröm a fejem, mit is kellene tennem. Bocsánatot kellene kérnem, elvégre azok a rajzok teljesen ártalmatlanok voltak, de akkor se hajlok erre. Miért? Mert RÓLAM készültek. A megkérdezésem nélkül... bár ha megkérdezett volna, akkor meg se születtek volna, az biztos. S tehetetlenségemben csak Ben hátát figyelem, hogy aztán hangos csattanással zárjam be a kezemben lévő könyvet és rakjam el a táskámba, miközben egyúttal a szavak is megtalálnak engem és elhagyják a számat.

- Miért van az Bishop, hogy mostanában gyakran fordítasz hátat? -
Legszívesebben hozzátenném azt is, hogy korábban bezzeg nem bírtam levakarni magamról, de nem teszem. Azért még nekem is van szívem... a kegyetlen jéghercegnőnek...
Inkább csak elfoglalásképp a táskám mélyéről szedem elő az átváltoztatáskönyvemet. Egyedül az a házidolgozat maradt mára, amelyet meg kellene írnom. Kivételes alkalom a mostani, nem égek a vágytól -mint általában amúgy mindig- hogy ezt most rögtön és azonnal megtegyen. Inkább csak átrágom magam még egyszer a harminckilencedik fejezeten -amit mellesleg kívülről betéve tudok de nem baj, elvégre ismétlés a tudás... anyja...^^ - hogy este majd a klubhelyiségbe ennyivel is kevesebb dolgom legyen. S hogy miért csinálom mindezt miközben elvileg ott van mellett valaki? Az a valaki, Benjamin. Aki nem áll szóba velem. Aki kerül. És akivel csöppet sem voltam kedves az előző percben sem. Nem hiszem hogy hosszasan elnyúló értelmes társalgást fogunk folytatni. Az... ki van zárva.

[- Ne, kérlek ne...hagyjuk ezt a témát, de tényleg, teljesen. Vegyük úgy, hogy nem történt meg, és haladjunk tovább, evezzünk élvezetesebb témák világába!]

//A mosolygás királynőjének //

Jajj ne, már megint kezdi...vagyis folytatja! Hogy tudnám ezt a csajt egy kicsit leállítani? Vagyis nem úgy, csak, hogy abbahagyja ezt az önsanyargatós, bocsánatkérős egyveleget. Nem értettem miért kell ezt az ügyet ennyire túlspilázni. Oké, odament és elhamarkodottan cselekedett, de bocsánatot is kért...és számomra ez ennyivel le volt tudva. Sokkal szívesebben maradtam volna a mosolygós, viccelődős beszélgetésnél, végre hátam mögött hagyva az előzményeket. Ha tudom, hogy ez lesz belőle, inkább nem is mondtam volna semmit az incidens után...csak az a baj, hogy azt nem bírom megtenni. Ha van egy bizonyos véleményem, márpedig a legtöbb esetben volt, most is, akkor azt bármi legyen is megmondtam. Fő az őszinteség. Most azonban kezdtem úgy érezni, hogy a halgatással többre mentem volna. Elkerülhettem volna vele ezt a kínos párbeszédet, mert a sok mentegetőzés valóban kínossá tette a szitut. Nekem legalábbis az volt, és valószínüleg ő sem volt felszabadult. Pedig a szabadság, és lazaság a legfontosabb az életben...szerintem...jah és a vidámság. Na ez az ami most nem volt meg.
Kettős érzések kavarogtak bennem. Egyrészt semmi esetre sem akartam megbántani, távol álljon tőlem. Másrészt viszont véget akartam vetni ennek. Egyikünk se boldog így, akkor meg miért is csináljuk? Miért is kell ennyire túlragozni...? Ő úgy gondolja, hogy így tesz jót...talán ez a magyarázat. Igen, ha viszont így van, akkor tényleg nem ismer még (mondjuk ennyi idő után nem akkora csoda), mert ha én egyszer valamit lezárok, akkor az bennem le is van zárva. Az nálam azt jelenti, hogy ennyi, és nem is beszéljünk róla. El van felejtve...ebben az esetben. Lazán és cseppet sem feltűnően kellett megoldanom a helyzetet, fel kellett szabadítanom a lelkiismeretfurdalás terhe alól, és végérvényesen lezárni ezt a témát.

- Ne, kérlek ne...hagyjuk ezt a témát, de tényleg, teljesen. Vegyük úgy, hogy nem történt meg, és haladjunk tovább, evezzünk élvezetesebb témák világába! -mosolyogtam rá, és nagyon reméltem, hogy nem következik ismételten a sajnálkozás.

A barátsághoz már inkább semmit sem fűztem, túl akartam lépni ezen az egészen. Meg a lány utolsó mondatát már kedvem sem volt lereagálni. Mi az, hogy nem barátkozna össze magával? Ekkora butaságot. Azt hittem ennél azért több önbizalma van ennek a csajnak. Na mindegy...ezzel lezártam magamban is.

- Na ez az, látod. Sok barátommal egyetemben én se vagyok az a kigyúrt állat, aki bármikor elbán pár rám uszított, jól megtermett ződdel. Hidd el, néha jobban jársz ha inkább hagyod a fenébe, mintsem kék és zöld foltokat szerezz...vagy ami még rosszabb a gyengélkedőn köss ki. Nem éri meg. Nem olyan nagy baj az, néha az is bejön -vigyorogtam- lehet, hogy valamelyik mardist el tudod ijeszteni, ha kemény vagy...mondjuk én ilyennel még nem találkoztam. -mosoly. Ááá, nem vagyok én olyan bölcs...lehet, hogy pont az a hülyeség amit én mondok...de azért köszi -kacsintottam rá, miközben hízott a májam.

- Így igaz, Bastian a király. -röhögtem, miközben a legjobb élményeinkre, és bolondozásainkra gondoltam. Valóban megfontolt, de azért nem ez a legjellemzőbb rá...mint ahogy rám se. Mi, ha egymás közelébe kerülünk, abból sok jó nem sülhet ki. Igazából alig lehet vele két komoly szót váltani, de amikor vele vagyok nem is akarok. Meg se fordul a fejemben a komolyság. Jó, mi? -nevettem. Abbey...Abbey...na várj csak, mindjárt eszembe jut...ismerős. Igen, megvan, Abbey Green, igaz? -ismét előjött a szuper névmemóriám...bár az arca nem ugrott be így hirtelenjében. Sajna ismerni nem ismerem, de biztos aranyos csaj, pont mint te -pillantottam rá szemem sarkából, olyan bokorba csalogatóan. Persze, vannak a mardekárosok közt is jófejek, nehéz rájuk találni, de azért akad. Mondjuk Beatricet annyira se ismerem, mint Abbeyt, de már a nevét hallottam.

- Óhh, pedig olyan szívesen elhúztalak volna a másik padig -hülyültem. Örülök, hogy bírsz, titkon reméltem, hogy szimpi leszek neked. Elvégre két vicces ember... -néztem mélyen a szemébe.

- Most végképp megnyugodtam. Sikerült elűznöd a kételyeimet, mert valóban volt pár, jól láttad az arcomon. De, ha tényleg az vagyok akinek gondoltál, akkor az jó hír...örülök, hogy ilyen hamar rájöttél erre. -kacsintottam rá, majd pillantásom a mellettem unatkozó könyvre tévedt. Hogy állsz a mugliismerettel? -vettem kezembe az elhanyagolt könyvecskét.

- Igazából én se tartom magam túl normálisnak, ha jobban belegondolok. De egyszerűen így érzem jól magam, nem is akarok olyan lenni, mint a többi roxfortos diák. Nekem nem a varázslás a minden, de azért nem rossz, hogy megvan ez a képességem -vigyorogtam. Viszont a mugli világtól képtelen vagyok elszakadni...ebben nőttem fel. Aki meg ezt nem tudja elfogadni, azt csak sajnálni tudom.

- Ha azt hiszed, hogy ez az egetrengető mosoly és kacagás elég lesz a győzelemhez...akkor csalódást fogok okozni -és úgy elkezdtem röhögni, mintha csikolnának...sokat gyakoroltam ezt.

- Hát az mindenkivel előfordul. Én is estem párszor a fejemre, öröm, hogy még nem tört be soha. -hogy bizonyítsam, hogy valóban hülye vagyok, leguggoltam és a középső ujjammal lekopogtam ezt 3-szor a fából készült pad alján...majd mint aki dolgát jól végezte visszaültem Hannah mellé. Sőt egyszer sikerült a karomat magam alatt hagynom esés közben...gondolhatod mi lett a vége... -húztam el a szám, felidézve azt a mérhetetlen fájdalmat, amit akkor éreztem.

- Ide a homlokomra kérek egy aláírást hölgyem -mutattam nevetve a pontos helyet. Így igaz, a mozgás mindig nagy lehetőség. És gondolj bele, ha majd kézenállva közelíted meg a görény mardisokat...felugrasz és úgy boxolsz be -röhögtem, ahogy elképzeltem a szituációt.

Igazi felüdülés volt ez a társalgás. Szerintem kimondhatom, hogy bővíthetem a barátaim listáját.