Észak-déli összekötő híd

A tornyokat és az egyes épületszárnyakat fedett, árkádsoros hidak kötik össze. Téliszonyosak ne nézzenek le!

//Sarah Aludra Black kisasszony//

Borongós, szeles márciusi hétvége. A nap éppen hogy süt, ám meleget egyáltalán nem sugároz. A hét eléggé esős volt, igy a diákok sokat kuksoltak az iskolán belül. A Roxfort nagy toronyrengetegében, az északi és déli szárnyat összekötő arkádsoros hidon egy magas fiatalember áll. Hosszú talárja lobog, a nyakán egy kötött sál, barna, eléggé hosszú hajával játszadozik a szél. Könyökével neki támaszkodik a hid oldalának, tekintete a csodálatos völgyet pásztázza. Egyik kezében egy óriási pergamentömböt tart, másik kezében grafitdarabot. A pergamenen éppen megelevenedik a völgy képe, az egyik sarokban a Griffendél tornyával.

A környék kihalt, már egy ideje egy diák sem járt arra. Matthew gondolatai egy kis időre a természetről elkalandoznak. Mint mostanában eléggé gyakran, a jövő jut eszébe. A jövő, mely eléggé ködös képpel kecsegtet. A Roxfort már hét éve az otthont jelentette, bár azt remélhetőleg átveszi a Gyógyitóképző Akadémia. Ám általában a magánytól fél a legjobban, hiszen ha kikerül a nyagyvilágba, nincs sok ember, akihez fordúlhatna.

Kissé megrázza a fejét, hogy a negativ gondolatokat kiüzze, majd újra rajzólni kezd. Egy ideje kimondottan sokat rajzól, már kel fog kelleni menni Roxmortsba, egy új tömböt beszerezni. Mostanában eléggé kerüli a társaságot, mióta Mariella elhagyta az iskolát, sokminden összedőlt benne, csalódott magában, hiszen még mindig hibáztatja magát kissé. Még szerencse, hogy a tanulás lefoglalja, és a Dsre is jár.

A tájkép már majdnem kész, és Matthew egy pillanatra megpihenve, nézegeti a grafit alakokat.

[Even angels fall...]

|| Mr. Matthew Ambrose ||

Gondoltam szívok egy kis friss levegőt, úgyhogy felöltöztem, és elindultam sétálni. Szerettem egyedül sétálgatni, és nézni a többi Roxfortost, hogy mit csinálnak.

Ahogy az észak-déli összekötő hídon sétáltam, megakadt a szemem egy fiún, aki magányosan állt a hídnál, a völgy felé nézve. Hajába bele- bele kapott a kósza szél.Kezében pergamen és szén volt... Valahogy nem tudtam csak egyszerűen elsétálni mellette. Megálltam, és jó néhány percig néztem. A nyüzsgő diákok mellett a fiú olyan volt, mintha egy burokban lett volna, akinek tudomása sincs a többi emberről körülötte.

A rajz, és ez az egész helyzet felkeltette az érdeklődésemet. Én is imádtam rajzolni. Mögé lopóztam, és belelestem a pergamenbe.

Félelmetesen szépen rajzolt... Úgy adta vissza a tájat, mintha csak egy fekete-fehér fotó lett volna. A fákat tépő szél és a borongós égbolt... Mikor a pergamenre néztem, pont olyan volt, mintha csak a tájat néztem volna.

Nem akartam megijeszteni, úgyhogy halkan szólatam meg:
- Gyönyörűen rajzolsz... Egészen elképesztő. Jaj, majd el felejtettem - csaptam a homlokomra - Sarah vagyok, Sarah Black.

||Miss Black||

A graffital éppen a torony tetejét javitgatja, mert nem tetszik, ahogy sikerült. A borongós égbólt képe is álmegy valami változáson. Minden figyelme a tájképen nyugszik mikor egy halk, lágy női hang hallatszik a háta mögül. Hirtelen felkapja a fejét, ám nem ilyed meg. Amint megfordúl, megpillant egy hosszú barna hajú lányt, és felismeri benne évfolyamtársát, akivel elégé keveset beszélt. Sarah háztársa és évfolyamtársa, és szimpatikus neki a lány, de Matt eléggé csendes természet, és kevés emberrel van közeli kapcsolatban. Megfordúl, és mosolyogva néz a barna hajú lányra.
- Helló. Köszönöm. Én meg Matt Ambrose, örvendek.
Amint Sarahra néz, hirtelen eszébe jut, hogy alányt is látta már rajztömbel a kezében, és egyszer talált egy kimondottan jó rajzot a klubhelyiségben, amit azóta is a tömbben őriz.
- Véletlenül nem rajzolsz te is? – kérdezi hirtelen ötlettel, miközben a tömbből kihúz egy pergament, ami egy óriási kúriát ábrázól. - Nem a tied véletlenűl. A klubhelyiségben találtam, és megtartottam, hogy ha majd megtalálom a tulajdonosát, visszaadhassam.
A lánynak nyújtja a lapot, és közben a barna szemeket nézi érdeklődve.

[Even angels fall...]

|| Matt ||

Ahogy a fiú megfordult, azonnal felismertem. Matt volt az, aki évfolyamtársam volt, és még ráadásul ő is griffendéles volt. Hogyhogy nem ismertem fel?
Csendes fiúnak ismertem meg, aki sokszor egyedül üldögélt a klubhelyiségben. Igazából még nem nagyon beszélgettünk ezelőtt. Sokszor méregettem már, hiszen eléggé hasonló gondolkodásúnak tűntünk.

Meglepetésemre az egyik elvesztett- legalábbis azt hittem- rajzomat nyújtotta át, hogy az enyém e. A rajzot az egyik nyári emlékem alapján készítettem, sokat sétáltam, és ez a ház nagyon megfogott. Hirtelen meg sem tudtam szólalni, csak pár másodperc fáziskéséssel válaszoltam, mire le tudtam venni a szemem a fürkésző barna szempárról.
De, az enyém- mondtam. Igazából nagyon megörültem a rajznak- Köszönöm, azt hittem, hogy elvesztettem.
De tudod mit? Azt hiszem neked adom. Eddig is jó helyen volt nálad- szóltam mosolyogva.
Odaléptem mellé, és rákönyököltem a hídra. A hűvös szél lágyan fújta a hajunkat.
Nem baj, ha csatlakozom?- kérdeztem

Sarah egy pillanatra mintha meglepődött volna, mikor meglátta a rajzot a kezemben. Amint a szemét néztem, kiolvastam belőle hogy ez egy számára értékes kép, ezért meglepett a következő mondata. Meglepett, hogy a képet nekem akarja adni, bár alig ismer, és én a képet megörzésre tartottam meg, hiszen gondoltam, hogy valaki majd hiányolni fogja. Hirtelen nem tudom, hogy mit is mondjak. Közben a lány mellém lépve a korlátra könyököl. Amint háturól nézem, egy pillanatra eszembe jut Mariella, de egy gyors gondolatváltással ejtem a képet. Én is megfordulok, a tájra pillantva, majd a kezemben levő rajztömbből lassan kiszakitom az előbb készült tájképet. Még egy utólsó pillantást vetek rá, meggyőződve róla, hogy készen van. Egy pillanatig nézem a lány mosolyát, majd megszólalok.
- Jó, ha akarod, megtartom, de cserében neked adom ezt. – mondom a völgyről készitett képet felé nyújtva. Remélem, hogy nem fog ellenkezni, és elfogadja. Egy ideig csend hónol majd kis belső unszolgatás után, megtöröm a csendet.
- Persze, hogy nem zavar. – mondom az előbbi illedelmes kérdésre felelve. – És te hogy s mint? – kérdezem rápillantva.

[Even angels fall...]

Ahogy a tájat nézem, érzem, hogy Matt még nem fordult meg... Vajon mire gondolhat?
Aztán meghallom a jól ismert hangot... A szakadó papír hangját. Vajon mit csinál Matt? Megfordultam, és szembe találtam magamat vele. Egy rajzot nyújtott felém. Méghozzá nem is akármilyet, hanem azt, amit az imént rajzolt. Neked adom. Mondta. Meg sem tudtam szólalni a meghatottságtól. Tudtam, hogy egy "művésznek" mennyit jelent a rajza. Egy rajz, egy darabka magából az emberből. Egy pillanat, ami fontos volt neki, amiért megküzdött, hogy megalkossa. Igaz, énis neki adtam az enyémet. Egyszerűen tudtam, hogy jó helyen lesz nálla.
- Köszönöm- szóltam remegő hangon.
- Hát, én jól vagyok, köszönöm, habár kicsit hűvös van- szóltam összehúzva magamon a taláromat.
- És te? Hogyhogy csak így egyedül?

Amint Sarah elfogadta a rajzot, én is a völgy fele fordulva, a korlátra könyökölök. A tavaszi szél egyre erőteljesebben fúj, és a hajamat a szemembe söpri. Bár metamorf vagyok, csak a kimondottan szükséges esetekben változtatom az alakom, igy most hagyom, hogy a tincsek össze vissza röpködjenek, bár megrövidithetném őket. Amint Sarah felel a kérdésre, és még jobban összehuzza talárját, eszembe jut, hogy az illem szerint egy hölgyet nem szabad hagyni fázni, és, mivelhogy az én nyakamon ott van egy jó meleg sál, ezen könnyen segithetek. Miközben a tájat szemlélem, könnyedén leoldom a sálamat, és Sarah felé nyújtom.
- Tessék, ezt kösd fel. Biztosan megmelegit. – mondom mosolyogva. Egy rövid szünek, majd folytatom.
- Én is jól, köszönöm. – egy ideig habozok, választ keresve a magányos útjaimra, majd újra belekezdek. – Meguntam a klubhelyiségbeli ricsajt, és sétálni indultam. A diákok nagyrésze nem szeret közvetlen esős idő után a sáros udvarokon járkálni, igy nem hivtam senkit magammal.
Hát ez minden esetre furcsa magyarázat volt, és persze nem is igaz, de reménykedtem benne, hogy ezt Sarah nem veszi észre. Az igazság az, hogy nem volt, akit hivjak, mert mostanában eltávolodtam mindenkitől, csak próbálom leplezni. Tekintetem Sarah arcáról a Grffendél torony ablakaira vándoról, amelyekből máris fény szűrödik ki, bár még nincs este. Túl nagy volt a közénk telepedő csend, igy megszólaltam.
- Jártál ma a gyakorlóterem felé. – kérdeztem teljesen nyugodtan, remélve, hogy megérti a célzást. Természetesen a Ds termére gondoltam, de nem mondhattam ki a rendes nevét, nem lenne ajánlatos Piton elé kerülni vele, még képes velem Veritaszérumot itatni, hogy elmondjam az igazat. És a gyakorlóterem egy mindennapi kifejezés volt, hiszen a hetedévesek rendszeresen jártak ilyen helyekre, a nyilvánvaló okból.

[Even angels fall...]

Ahogy álltunk egymás mellett, nem néztem oldalra, de fél szemmel láttam, hogy Matt csinál valamit. A következő pillanatban a sálát nyújtotta felém. Olyan melegség áradt rajtam végig, amit már rég éreztem. Rég volt már hozzám valaki ilyen kedves. Mosolyogva álltam mellette, és a tájat néztem. Csak kis idő múlva tudtam egy köszönömöt mondani, olyan jól esett a dolog...

Nagy a sár, nem sokan akarnak ilyenkor sétálni... Kaptam a választ az előző kérdésemre.
Egyértelmű volt, hogy nem igaz. Többször is feltűnt már nekem Matt, hiszen egy órákra járunk, és egy a klubhelyiségünk is, és mindig egyedül volt. Mikor a klubhelyiségben üldögélt, szünetekben az udvaron, elhúzódva egy csendes sarokba, vagy ahogy az órákra mentünk.
Pedig akadna neki barátja, abban biztos vagyok, hogyha ő is akarná... Vajon mi történhetett vele? Viszont nem akartam neki mutatni, hogy átlátok a dolgokon, szóval egy Hát, igen, kevesen szeretik ezt az időt megjegyzéssel egyeztem bele az ő válaszába.

- Óh, a gyakrolóterem... - kezdtem a válaszba a kérdése után- Igen, ma is voltam ott... Igazából az az, ami el tudja terelni egy kicsit a gondolataimról... Legalább kikapcsolódok kicsit ilyenkor, meg hát, az sem utolsó, hogy legalább normálisan megtanulunk harcolni.- A mondat végén halkabbra fogtam a hangom, én sem akartam, hogy meghallják illetéktelen fülek.

Téged viszont nem láttalak a tegnapi edzésen... Vagy tévedek?- kérdeztem rá. Igazából tényleg nem emlékszek, hogy ott lett volna, de az is lehet, hogy egyszerűen csak figyelmetlen voltam...

Míg vártam a választ egy másik kérdést is feltettem.
- Sétálunk?- Tettem fel a rövid és tömör kérdést. Igazából a híd nagyon huzatos volt, és a lábam is kezdett már elgémberedni, gondoltam hátha van kedve sétálni egyet...

A lány elfogadja a sálat, ami örömet okoz nekem, hiszen szeretek általában segiteni másokon. Ám a tekintetéből, bár a szavai mást mondanak, kiolvasom, hogy észrevette a buktatót az előbbi magyarázatomban. Minden esetre meg kell változzam ebből a szempontból, és ezért is csatlakoztam a Ds-hez. Mármint ez volt az egyik ok. Már nekem is elegem van az egyedüllétből, de sokszor mégis visszakozok, és egyedül maradok. A másik ok temészetesen a fejlődés a párbajban, amiben máris elég jó vagyok, de mindig is szerettem mindenre jól felkészülni, és a suli után soha nem tudhatom, mit hoz a sors. És a tudás soha nem árt, azt senki nem veheti el.
A szél egyre erőteljesebben fújt, és már eléggé zavaró volt az álldogálás a huzatos hidon. Hallgatom Saraht, és kissé bólintok, egyetértésem jeléül. Majd jön egy újabb kérdés.
- A tegnap? Pedig én ott voltam. – mondom egy kissé szomorkás hangnemben. – Ami azt illeti, és voltam az első. Hamarabb mentem, hogy kipróbáljak egy pár kombinált varázslatot, amit a tegnap találtam egy könyvtári könyvben. Biztosan nem figyeltél. – mondom mosolyogva.
Kissé elszomoritott, hogy Sarah a tegnap észre sem vet, már nem mintha valami szembetünő jelenség lennék, de mégis, már átlátszó is vagyok. Hát igen, én csináltam magamnak, én is kell, hogy helyrehozzam.
- Persze, sétálhatunk. – felelem a javaslatra, már kezdték érezni a lábaim a sok egy helyben állást. – Merre menjünk? – kérdezem, hiszen a lányoké az elsőbbség, igy rá hagyom a döntés jogát.

[Even angels fall...]

Ahogy szomorúan mondja válaszát elönt az önmardosás.
Egyszerűen igazából tegnap annyira szétszórt voltam, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha nem tűnik fel, hogy például senki nincs a DSen.

Pedig nem egyszer volt már, ahogyan kerestem a szememmel a folyosókon, vagy a klubhelyiségben.
Igazából egyre jobban kezdek rájönni, hogy mennyire sok a hasonlóság közöttünk.
Hogy azért mentsem a helyzetet, és ne tűnjön úgy, mintha csak hétköznapi dolog lett volna, hogy nem vettem észre, elkezdek magyarázkodni-ami igazából nem is magyarázkodás, hanem igaz.

- Tudod, édesanyámat tegnap előtt beszállították a Szent Mungoba, azért nem vehettelek észre... Nagyon szétszórt vagyok mostanában - lehajtottam a fejemet, és a földet néztem. Nem igazán akartam kimutatni a gyengeségemet, de véletlenül sem akartam, hogy azt higgye, hogy nem akartam észrevenni, vagy hogy még eddig nem vettem észre sosem.

Miután megkérdezte, hogy hova menjünk, egy pillanatig elkalandozott a tekintetem a barna hajtincseken, amiket a szél kedvére fujdogált, majd összevontam a szemöldökömet, és úgy gondolkoztam...

- Mit szólnál a tóparthoz?- kérdeztem a rövid gondolkodás után
- Persze csak ha neked is jó.  Nagyon szeretek ott sétálni - folytattam, immár mosolyogva...

Igazából tényleg nagyon szerettem a tópartot. Akár leülni egy fa alá, akár a víz mellett sétálni, valahogy mindig mintha egy külön világban lettem volna. Szerettem nézni a sötét víz lassú fodrozódását...

Sarah tekintete kissé zaklatottá válik, amikor elmondom, hogy én pedig ott voltam a tegnapi Ds edzésen. Már sajnáltam is, hogy érződött a szomorúság az előbb a hangomon. Sarah máris belekezd a magyarázkodásba, és amint arról beszél, hogy édesanyja beteg, arcomon aggodalom jelenik meg. Bár nekem nincsenek szüleim, soha nem szerettem hallani, hogy másoké beteg, vagy bajban van. Itt mindig kiütközik rajtam a „segiteni, mintegy hogy ezer idegen” szindróma. Sarah mintha palástolni szeretné a szomorúságot, vagy lehet, hogy gyengeséget, kerüli a tekintetem, és a földet nézi. Kissé megcsóválom a fejem, hiszen nem szeretem ha az emberek palástolni próbálják emberi voltukat. Mert a gyengeségeink is a lényünkhöz tartoznak, sőt, nélkülünk néha nem is lehetnénk olyanok, amilyenek. Persze, néha hátrányt jelentenek, de sokszor előnyt is. Kissé közelebb lépek, és ha engedi, az állát könnyedén érintve, felemelem arcát, és a szemébe nézek.
- Ne szégyeld… - mondom, befejezetlen hagyva a mondatot, hiszen tudhatja, mire értettem.
Arcomon egy bátoritó mosoly jelenik meg..
- És ha nem zavar, hogy megkérdezem, hogy érzi magát, jobban van már. – folytatom, miközben lassan elindulok a hidon, és érdeklődve várom a választ.
Látom, amint tekintete egy ideig elidőzik az arcomon, vagy lehet, hogy a hajamon, majd szemöldökráncolva gondolkodőba esik. Kissé elmosolyodok, a helyes kis redőkön, amiket a gondolkodás a homlokán eredményez. Majd jön a javaslata, amit rögtön helyeslek is.
- A tópart jó lesz. Én is szeretek arra sétálni. – mondom mosolyogva, miközben lépkedek a huzatos hidon.

//Bocs a késésért.//

[Even angels fall...]

Ahogy lehajtottam a fejemet, ő közelebb lépett, és finoman az államhoz érve, felemelte azt, így éppen a folyó szín szemeibe nézek. Ahogy ezt tette, bizsergetés futott végig rajtam.
Ahogy mondta, hogy ne szégyelljem, beláttam, hogy igaza van. Hiszen miért is titkolják az emberek a másik elől ennyire az érzéseiket? Miért is titkolom én Matt elől... Hiszen ő annyira... Annyira... Megértő, és valahogy úgy érzem, mintha már évek óta ismernénk egymást... Annyira félnek az emberek az érzések kimutatásától, hogy inkább elfolytják azt, és inkább örlődnek magukban? Felesleges... És erre Matt döbbentett rá.

Ahogy belegyezik a tópartos ötletbe, szépen lassan elindulunk...


Folyt.köv a tópartnál


//Neked szabad //

[Adam egy kivételesen szép tavaszi délutánon úgy döntött, hogy kimegy az udvarra.Szinte bebarangolta az iskola egész területét.De valamiért úgy érezte, nem akar bemenni.Ezért a kiindulás pontból, vagyis az Északi udvarról elindult az Észak-déli összekötő híd felé.Kicsit megint furán érzi magát... nem tudja, hogy egyedül akar lenni vagy barátokkal ismerősökkel.Olyan furán nyugodt napja volt, mindegyik tanár megdícsérte, természetesen Piton nem, de ma valami csoda folytán nem kötött bele a munkájába.Muszáj lesz egy kicsit megint egyedül lennie. Igen este megint kirepül, akkor jól esik egy kicsit a magány.De most még élvezné a barátai társaságát.Talán összefut valaki ismerőssel... Reméli.A hídhoz egyre közelebb érve egyelőre még csak egy ember sziluettjét vesz ki, még közelebb érve már arra is fény derül, hogy ez az illető egy lány.Méghozzá C.C.Odalép mellé.- Szia C.C. - tanult az átváltoztás órán majdnem kialakult incidensből, ami amiatt robbant volna ki, mert Adam le Christine-ezte a lányt. Megpróbál beszédbe elegyedni vele.- Mi újság?Értelmesebb szavak nem jöttek ki Adam száján.]

// C.C.  -  csak azért is Christine //


Adam egy kivételesen szép tavaszi délutánon úgy döntött, hogy kimegy az udvarra.
Szinte bebarangolta az iskola egész területét.
De valamiért úgy érezte, nem akar bemenni.
Ezért a kiindulás pontból, vagyis az Északi udvarról elindult az Észak-déli összekötő híd felé.
Kicsit megint furán érzi magát... nem tudja, hogy egyedül akar lenni vagy barátokkal ismerősökkel.
Olyan furán nyugodt napja volt, mindegyik tanár megdícsérte, természetesen Piton nem, de ma valami csoda folytán nem kötött bele a munkájába.
Muszáj lesz egy kicsit megint egyedül lennie. Igen este megint kirepül, akkor jól esik egy kicsit a magány.
De most még élvezné a barátai társaságát.Talán összefut valaki ismerőssel... Reméli.
A hídhoz egyre közelebb érve egyelőre még csak egy ember sziluettjét vesz ki, még közelebb érve már arra is fény derül, hogy ez az illető egy lány.
Méghozzá C.C.
Odalép mellé.
- Szia C.C. - tanult az átváltoztás órán majdnem kialakult incidensből, ami amiatt robbant volna ki, mert Adam le Christine-ezte a lányt.
Megpróbál beszédbe elegyedni vele.
- Mi újság?
Értelmesebb szavak nem jöttek ki Adam száján.

//Adam//

Hihetetlen, de szabad a délutánja. A csajok sem találtak ki semmit mára, a tanároknak sem tartozik semmilyen büntetőfeladattal, de még a házijait is befejezte már. Szóval van egy csomó ideje vacsoráig. Ennek azért is örül, mert már réges-rég megígérte a kicsikéjének, hogy kimennek az udvarra, és játszanak.
Fogja a sípját, amit arra használ, hogy visszahívja a görényét, majd magával az állattal, aki a nyakában helyezkedik el – ez csak a kisállatnak kényelmes, mert közben Cc-nek igencsak húzza a haját. 
Kimennek az udvarra, és az állatka már rohan is a szabadba. Hiába engedi el többször is, ilyenkor mindig úgy viselkedik, mintha életében először szaladhatna, érezhetné a fű simogatását, a különleges illatokat, amiket  a szél sodor felé.
Adam is egy ilyen pillanatban talál rájuk a hídon, épp kifelé igyekeznek az udvarra – jobban mondva csak a lány, mert a görke ki tudja, merre jár már.
- Szia Adam! – köszön a fiúnak, majd megfújja a sípot, nehogy messze menjen tőle az ő kedveskéje.
Nem kellett volna olyan gyorsan a sípért nyúlnia, mert a srácnak ideje sincs, hogy felocsúdhasson, mert már egy vadas színű görény csimpaszkodik a cipője orrába, és sehogy se akarja elengedni.
- Bi! – kiáltja el magát a lány, és azonnal hajol is le a vad állatkáért, aki ha nem is szívesen, de morcos képpel végül elengedi a jövevényt, és hagyja, hogy a gazdasszonya megszorongassa. Válaszul pedig arcon nyalogatja, amitől CC elvigyorodik.
- Ne haragudj rá! – mentegetőzik, de olyan hangsúllyal, ami inkább csak azt fejezi ki, hogy ő egyáltalán nem bánja a görénye vadságát. – Éppen kihoztam egy kicsit levegőzni, s ilyenkor még vadabb a lelkem…