Észak-déli összekötő híd

~ Alma ~

Tévedett. Az a bizonyos áthaladó leányzó nemcsak hogy megáll, hanem még folytatja is általa parodizált dalszöveget. Ijedtében Chris szélsebesen elhajítja az addig lengetett dobozt és egy hangos csuklás kíséretében, követhetetlen sebességgel fordul meg.
A bonbon kihasználja váratlanul kapott szabadságát: szárnyakat bont. Ám nem a szédítő mélység felé röppen, hanem a két hugrabugos közé zuhanna le a földre, ha Christian el nem kapná az utolsó előtti pillanatban.
A fiúnak semmi értelmes nem jut eszébe, ezért azt az egyetlen szót nyögi ki, amire mégis emlékszik:
- Alma...
Majd hihetetlen intelligenciáról tesz tanúbizonyságot, amikor néhány másodperc múlva megismétli:
- Alma...
Alma az évfolyam- és háztársa társa, így aztán persze hogy tudja a vezetéknevét, sőt valamennyire ismeri is a leányzót. Érdekes módon csaknem mindenki a vezetéknevén szólítja Almát, s mindezt megegyezés nélkül. Chris valószínűleg akkor sem tudná felidézni a lány keresztnevét, ha akarná, hiszen az elmúlt öt év során ő mindig Alma volt számára. Mázlijára már első óta ismerik egymást, ezért egy cseppet sincs zavarban; csak éppen ráhozta a szívbajt a lányka, ami miatt biztosan néhány évvel rövidebb ideig fog élni. A füléhez kap, mint ahogy minden hasonló helyzetben teszi, és megzörrenti a különféle lógattyúkat, így ellenőrizván, hogy a helyükön vannak-e még.
A kelleténél mélyebben lélegzi be egy párszor a levegőt, de valahogyan mégis igyekszik túltenni magát az első ijedtségen, ezért aztán egyre terebélyesedő mosollyal folytatja:
- Körte, szőlő, barack... tulajdonképpen csak szórakoztam az előbb azzal a dallal. Kérsz csokit? - kínálja Alma felé a bontatlan dobozt.
Nincs semmi alattomosság a szándékban, tudja, hogy háztársa majd' megőrül az édességért, különben meg sem kínálná. Amúgy meg neki is kell valami idegcsillapító erre a hatalmas ijedtségre. Christian kedveskedő félvigyort csillant a lányra, miközben lazán visszatámaszkodik a korlátra, s már-már fel is ülne rá, ha eszébe nem jutna a mögötte lévő mélység. Márpedig ő tériszonyos, és ha nincs biztos támasz a talpa alatt, akkor a világ minden kincséért sem menne semmilyen szakadék közelébe.
S hogy ne álljanak ott kukán, hanem valamiről beszéljenek is, a fiú megkérdezi:
- Mondd, Alma, honnan ismered azt a számot? A legtöbb embernek gőze sincs róla, hogy ilyen is van a világon, nemhogy még tudja is a szövegét.

[Damien]

[ Damien ]

Május.
A tavasz hónapja. Hamarosan vége a félévnek, és újabb két hónap várja otthon. Talán nem is baj. Épp elég ennyi egyetlen évre.
Már nagyon mehetnékje van. Távol a kastélytól, az emlékektől, mindentől. Felejteni akar. A lehető leghamarabb. De a megnyugtató magány, ahol nem kísérti semmi, fényévnyi távolságnak tűnik a lány szemében.
Hibázott.
Mint mindig. Miért kellett? - Már nem számít. Már semmi sem számít. Az ítéletet Ő szabta ki magára, az utat Ő választotta, és végigmegy rajta.
Lehetett volna másképp is. De, már mindegy. Mindenkinek magának kell a tetteiért vállalni a felelősséget. Akkor is, ha fáj, ha kínos, ha jó, ha rossz. Ő épp ezt teszi, mert ez a helyes.
Kósza szellő lebegteti meg a sötétbarna hajkoronát, a hugrabugos lassú mozdulatokkal tűri el a füle mögé elszabaduló tincseit. Egy erősebb fuvallat azonban újfent az arcába fújja. Felsóhajt, és éledező dühvel lófarokba köti.
Szabaddá vált karjait az előtte heverő könyvecskére helyezi, és szorosan megmarkolja annak felső részét. A finom ujjpercek kifehérednek a szorítástól, hátradönti a fejét, és szemeit lehunyva mélyre szívja a levegőt. Lassan elszámol háromig, majd kifújja, aztán elölről kezdi.
Hosszú percekbe telik, amíg a szorítás enyhül, és végre kinyitja szemeit.
A jégkék íriszek megvillantak a nap fényében.
Még mindig itt van. Egészen elképesztő eredmény. Képes tíz teljes percet megmaradni egy helyen.
Szúr a szeme. Nem, nem fog sírni. Soha többé, senkiért, és semmiért.
Megváltozott. De ezúttal örökre. Nincs, ami visszatartsa, már nem.
- Nincs maradásom. - suttogja maga elé. Tétován az ajtóra pillant, ahonnan jött. Vissza kellene mennie. Be a kastélyba, ahol nem tépázza ruháját a szél, fel egyenest a szobájába, kiülni az ablakba, és csak nézni a messzeségbe.
Nem tud elindulni. Valami fogva tartja, és nem engedi mozdulni. Ettől újra fellobban szemében a gyűlölet. Valahányszor a tükörbe néz, mérhetetlen megvetés sugárzik a tekintetéből. Balja ökölbe szorul, és felsóhajt. Most nem segít a számolás. Az erőlködéstől könnyek gyűlnek a szemébe. Nem sírhat. Neki nem szabad. Soha.
Megkeményíti a vonásait, miközben mélyeket lélegzik. A szíve megvadulva dörömböl a bordái között. Újabb mély lélegzetet vesz, miközben mindkét könyökét a párkányra teszi, és ráhajtja fejét. Hozzá nem illő mozdulatok, de nem érdekli. Az, hogy valaki meglátja így? Az meg pláne nem. Gondoljon mindenki azt, amit akar, lényegtelen.
Halk surrogás üti meg a fülét. Nyilvánvalóan már nincs egyedül.
Különös módon, ez most nem zavarja. A kísértésnek ellenállva azonban nem néz hátra. Kíváncsi, akad e még valaki az iskola falain kívül, aki megszólítja, vagy egyáltalán leáll vele.
Perceken belül úgyis kiderül.
Az álca visszacsúszik a helyére, és már ugyanaz a Julia, aki egy félórája volt. Nyomát sem látni annak, ami az imént történt. Mélyen legbelül legalábbis ezt reméli.
Hátratűr egy hajtincset, ami orv módon elszabadult a többitől, mire a szél varázsütésre abbahagyja a számára kirendelt feladatát.
Előredől, és elmélyülten tanulmányozni kezdi a párkányt. A léptek zaja finoman jelzi, az imént nem tévedett. Valóban erre jár valaki. Már csak az a kérdés, hogy ki, és miért?

Alma  

Storm

Az égbolt elborul, s hirtelen erős szél támad, mely az ágakat arra készteti, hogy romantika nélkül cirógassák az ablakokat, összekarcolva azok felületét. Levelek kavarognak a szellővel, s már messziről érződik az a por és eső illat, amit a távoli vihar kezdeményezett. A sötét felhők gyorsan gomolyognak a kastély fölött, úgy tűnik, a vihar ezen területet sem kerüli el. Egy arc tükröződik vissza a megvilágított folyosó ablakairól, egy sötét, kicsit kócos haj, borostás ábrázat, s egy karikás szempár vehető ki a vonalakból. Az illető ráérősen ballag, egyik keze lazán bújik meg farmernadrágja zsebében, másik keze egy hátizsákot lenget, amely nem tűnik megtömöttnek, mégis súlya van. Clyde kikanyarodik a folyosóról, s felsétál az összekötő hídra. Ahogy kiér a nem teljesen zárt részhez, előrébb tesz néhány lépést, majd megáll az egyik oszlop mellett, s a táskáját leteszi a lába mellé, mely egy halk koppanással ér földet. Pár perc telt csak el azóta, hogy elindult az iskola épületéből, de ez elég volt ahhoz, hogy a szél felerősödjön, olyannyira, hogy ez már a hídon is érezhető legyen. A szellő erősen fújdogálja a sötétbarna, már szinte fekete hajtincseket, s néhány apró esőcsepp is a fiú arcára kerül. Megtámaszkodik az oszlop mellett, majd a mélybe pillant, s közben mélyen beleszippant a levegőbe, mely annyira friss, s annyira természetes. Egy ideig csak nézi a mélységet, ami egyszerűen elvarázsolja őt. Nem fél, nem úgy mint mások és egyáltalán nem zavarja a közelgő vihar. Sőt, mintha csak ezért jött volna ki. Lekapja fekete bőrdzsekijét, így már csak egy barna, hosszú ujjú póló és a nadrágja marad rajta. Lassan lecsúszik az oszlop mentén, nem érdekli, hogy eközben már szitálni kezdett az eső. Élvezi a neszezéseket, a szél süvítését, a mennydörgést és a villámok alkotta fényeket. Egyik lába kinyúlik a hídon, a másikat felhúzza, s azon pihenteti jobb kezét. Bal kezével a földön heverő dzsekije felé nyúl, s annak belső zsebéből kihalász egy cigarettát és egy gyújtót, előbbit a szája szegletébe illeszti, utóbbival meggyújtja a jointot...

[irwine ;;]

irwine ;;

Esik az eső és megtisztítja a természetet. Megtisztítja az egész világot, mert bejut mindenhova. Akárhogy is, de eljut az emberekhez. Imádom, valami mesés. Aztán jön a fény, a zaj, de alig egy pillanatra. Már megy is el, de tudod, hogy vissza fog jönni. És már itt is van. Egy mosolyra késztet.
Nem tudom ,hogyan kerültem ide, csak mentem előre, nem is gondolkodtam, csak kibámultam az ablakokon, aztán ide jutottam. De tökéletes hely ahhoz, hogy az esőt bámuld. Csak dúdolgatok és nézem. az eső, az aprócska cseppek pedig eljutnak hozzám. Rátapadnak a ruhámra, az arcomra, a hajamra, ami máris csapzottnak tűnik, pedig alig fél perce vagyok itt. Dúdolom a dallamot és mosolyogva nézem ahogy esik. Alig látni, de ha valaki jobban figyel, észreveheti a cseppeket ahogy zuhannak alá. Alád, alám, és alá.
Mert észrevettem ám, hogy nem vagyok egyedül, ez nem kerülheti el a figyelmem. Csak azt nem tudom, hogy ki az. Majdnem megijesztett, de nem sikerült ám neki! Nem lehet csak úgy rám ijeszteni, ez csak a profiknak szokott összejönni. Az éneklést azért befejezem, nem kell, hogy teljesen idiótának nézzen, elég ha csak kicsit néz annak. De hát Ő sem teljesen normális, ha ebben az időben itt van.
- Hahó.
Kiáltom felé, de... úgy látom, mással van elfoglalva. Közelebb megyek és beállok mellé. Ejnye, rossz fiú, itt bagózik és összefüstöli a világot, amit már majdnem megtisztított az eső. Csúnya dolog. Beszállhatok?
Egy percre talán ez fut át az agyamon, de aztán csak megrázom a fejem. Én nem csinálok ilyeneket, mert én aranyos meg jó kislány vagyok. Hiszed te ezt. Meg a piszi.
Egy zacskót szedek elő a zsebemből. Gránátalma, még ebédnél szereztem be. Szemezgetni kezdem a magokat aztán a srác felé nyújtom.
- Alma. Gránátalmát?
Egy kis mosoly, aztán bekapok egy szemet. Finom. És milyen kis aranyos, hogy a nevem is benne van.

pictures

Apple

Csak ott ül, hátát a falnak támasztja, s élvezi a joint ízét és bódító varázsát. Már régóta használt ilyen szereket, nem ez volt az első, de nem is az utolsó. Mindig kiválasztott egy megfelelő alkalmat, ahogy most is, egy olyan pillanatot, amikor érdemes volt füstölni. Ez az idő pedig tökéletes alkalom a képzeletbeli szárnyalásra. Ücsörgése közepette még mindig kémleli a távoli eget, s a cikázó villámokat, melyek lenyűgözik őt. Minden egyes dörrenésnél az ő szíve is hevesebben üt, s már azt sem érzi, hogy milyen hidegen fúj a szél. Nincs rajta kabát, pedig ez már nem nyári időszak, itt már nem lehet szórakozni ilyennel, akár még meg is fázhat, de őt ez egyáltalán nem érdekli. Kékesszürke szemei csillognak, ajkai résnyire nyitottak, s talán még egy apró mosoly is megfigyelhető a máskor oly zord arcvonásokon. Ez lenne a boldogság? Számára biztosan, ugyanis soha életében nem volt semmi, amiben örömét lelje, talán csak kiskorában. Eszébe jut az a csodálatos tó, a kis csónak, amellyel mindig kieveztek a zöldeskék színű tó közepére és pecázták a kisebb nagyobb halakat. Két kis kéz nyúl felé, szőke hajszálak lebbennek meg a levegőben, s hallja húgai nevetését. Azon apróságokét, akiket annyiszor ugratott, s akikhez oly sok kedves emlék fűzi. Aztán valahogy vizuálissá válik egy hang, oldalra fordítja a fejét és meglát egy közeledő szőkét, aki odamerészkedik hozzá. Ekkor már kénytelen felpillantani, a fölé magasodó lányra, kinek haját a szél lebegteti. Néhány pillanatig csak nézi, hogy lehet ez, hogy itt van az egyik húga? Ez nem létezik, biztosan csak káprázik a szeme. Aztán felé nyúl a kéz, ő is elindítja saját kézfejét, mintha csak el akarná érni a másikat, de hirtelen eltűnik a képzet, s csak egy ismeretlen lányt lát maga előtt, aki egy gránátalmával kínálja őt.
- Almát? Nem kell. - feleli, bár most nem is olyan bunkó, mint általában, ahhoz talán túl jól van, jelenleg. Kiemeli szájából a cigarettát és a másik felé nyújtja.
- Joint? - villannak meg szemei a másik tekintetén, ha a lány kér belőle, átadja, ha nem, akkor nem erőlteti. Visszafordítja a tekintetét előre, s ismételten a távoli villámokat bámulja...

[christian ;;]

christian ;;

Tényleg ismerem, én ezt már nem is akarom elhinni. Ez taán mintha a lehetetlennel lenne egyenlő. Egy évfolyamra járunk, sőt! Ő is Hugrás, tök Király és így már a neve is beugrott. De hol van az ikertestvére? Mert olyan is van neki, úgy tudom. Valami hülye neve van, azt már el is felejtettem. Hülye neve, mondom ezt én, ejnye. Mintha nekem tök normális lenne.
Áh, megvan! Rico, azt hiszem. Fú, sokat ordítozták már a klubbhelyiségben, szeritnem nem azért mert annyira örültek. De sak üldögéltem tovább, nem is foglalkoztam velük. Nem is akartam.
Hátast persze azért nem dobok. Az arcomon látszik, hogy egy kcisit meglapődtem azért, de semmi komolyabb. Nem kockáztatom a testi épségemet, nem érné meg.

Röpül a doboz, ki tudja, hol áll meg. Szerencsére nem pottyan le, hanem ismét Chris kezeiben van. Remek, kár lett volna a bon-bon miatt. Elmosolyodok, ő meg a nevemet ismételgeti. Vagy másodiknál már a gyümölcsre gondolt? Csudába is, hogy az ember sosem tudja ezt megkülönböztetni, van, hogy néha már átkoznám a szüleimet, hogy így neveztek el. Pedig szép név szerintem, nagyon is, meg egyedi, szóval semmi gond nincs vele. Csak az, hogy ebből kifolyólag azt hiszi a sok hülye, hogy nekem csak almát lehet enni és éjjel nappal ezt is teszem. Bibi van a fantáziájukkal, az egyszer biztos.
Micsoda? Hogy csokit kérek-e? Hát naná.
- Ühümm, kérek, hát persze.
Lesek a doboz után, talán még egyben van a csoki benne, nem érte nagyobb gond repülés közben. De ehetőnek még tutira ehető, effelől semmi kétségem nincsen. Az meg, hogy milyen, kit érdekel. A csoki az csoki, bármi is legyen bele töltve. Én pedig mindegyiket szeretem, nem tudom ,hogyan lehet utálni bármelyiket is. Finooooom. Nyamm, de hol is van?

- Apukám szokta hallgatni. Nem tudom mi ez, csak megmaradt.
Rántok vállat, bár nem esik túl jól, de illett ehhez az egészhez, hát miért ne?
Tényleg sokszor hallgatta, leginkább olvasás közben. Sokat olvasott és mindig ezt hallgatta. Nem kérdeztem meg tőle soha, hogy mi is ez meg miért ez szól állandóan. Lehet, hogy nem is válaszolt volna, ki tudja. De szerette, még talán most is szereti.Furcsa, az egyszer biztos.
- És te honnan ismered, ha már itt tartunk?
Hátamat a falnak vetem és hátradobom a hajamat, egy kicsit már zavart. Sosem tud megmaradni a helyén, a szellő meg játszadozik vele. Csúnya egy dolog ez a szellőtől, nagyon-nagyon csúnya dolog. Na majd még megkapja a magáét. Tőlem, személyesen. Azt nem fogja túlélni, biztos lehet benne.

zene: the kills - black balloon
megjegyzés: bocsi a késésért, nagyon sajnálom.

[irwine ;;]

irwine ;;

Tök nem ismerős a srác, szerintem még életemben nem láttam. Nem is úgy fest, mint aki annyira szeret feltűnősködni, szóval nagyon nem egyezik meg a személyiségünk, ez az első pillanatban lejön. Vagy csak nagyon-nagyon rossz kedvében van, hát fene tudja, nem akarok most ezen problémázni, felesleges.
Eléggé fura arcot vág és... Nyújtja a kezét felém, te jó ég. Ez be van szívva? Hátrább lépek egy párat, de aztán csak megrázom a fejem. Dehogy is, az lehetetlen. És mintha máris értelmesebb feje lenne. milyen meglepő... Lehet, hogy csak képzelődtem, de hát mindegy is.

Leguggolok mellé és tovább kínálgatom a gránáltalma magocskákat, közben én is bekapok egyet. Ropogós, édes, kár, hogy nem kér belőle, igazán bánhatja.
- Nem tudod, mit hagysz ki.
Billegetem meg a fejem oldalra, de hát ez van. Lehet, hogy nem szereti vagy mit tudjam én. Bár van egy csomó ember aki azt sem tudja, hogy mi ez, de hát az Ő bajuk. Én nem tehetek róla.
- Szabad a hely?
Kérdem mellé pillantva. Esetleg vár valakit vagy csak úgy egyedül ücsörög itt kint. Az előbbi tök okés, akkor lelépek, az utóbbi inkább furcsa meg vicces. És akkor nem tud lerázni szerintem, de hát mindegy. Hol érdekelt engem bármi is. Ha-ha.

Ó, Ő is megkínál. Udvariasság vagy mi a szösz ez. És akkor már azt kínálja, ami neki van. Cigi, hát ez tök király, főleg, hogy nemet kell mondanom. Mert tudni kell nemet mondani. Ez olyan, mintha egy elágazáshoz értél volna az életedben. Ő itt kínálgat, te meg eldöntheted, hogy bulik, elvonók vagy tovább az eddigi mesés életeden?
A bulik nem lennének rosszak, ez tény, mintha már nyúltam volna a szál után, aztán mint aki sündisznóba nyúlt, már kapom is el.
- Nem, köszi, nem dohányzom.
Tündéri vigyor és egy újabb gránátalma. Nyamm-naymm. Ez jó lesz nekem.

zene: the kills - u.r.a. fever

music

Wjerk

A távolban egy hatalmas villám cikázik az égből, egyenesen a föld felé, a látvány néhány tized másodpercig tart, s egy pillanatra fénybe borul minden, majd ismét elsötétedik, s ekkor ér el a hang is, egy erős, dübörgő robaj, melybe még az iskola ablakai is beleremegnek. Kicsit ijesztő és nem éppen olyan az idő, amiben célszerű kint tartózkodni. Az eddig csak záporozó eső egyre nagyobb lendülettel tör elő a fellegekből, hallani a lehulló cseppek koppanását, az egész olyan, mintha csak egy öreg bakelit lemez sercegne a lejátszó tűje alatt, a szél pedig továbbra sem unja játékát, a cseppekkel játszadozik, s azokat dobálja kőre, ablakra, arcokra. Clyde maga elé fújja a füstöt, majd a csacsogóra pillant. Féloldalra dönti a fejét, s úgy figyeli a lányt. Igazából nem szoktak hozzá beszélni, főleg nem ennyit, sőt, kínálni sem szokták semmivel. Persze, az is igaz, hogy ő sem tűr meg maga mellett senkit, általában, de vannak olyan pillanatok, amikor nem érdekli semmi, amikor szellemi és fizikai állapotára hatással van a fű. Ilyenkor nem foglalkozik azzal, hogy elzavarja a másikat a pxcsába. A kérdésre csak maga mellé int, ezzel jelezve, hogy akad még hely az amúgy nem éppen kényelmes talajon. Ezután egy apró mosoly a visszautasításra. Látja, hogy a másik mennyire feldobott, szinte sugárzik belőle a boldogság, így nem is erőlteti a füstölgő szálat. Inkább ismét beleszív,majd elnyomja maga mellett a csikket. Táskája felé nyúl, közelebb húzza, elfordul és matatni kezd benne, majd röpke pillanatok alatt egy fényképezőgépet húz ki belőle. A szemei elé emeli, kicsit hunyorít, s a következő villámlásnál kattint. Ismét egy dörrenés, ezúttal sokkal kisebb, mint az előző. A lány felé fordul, s egy újabb kattanás kíséri ujja nyomát.
- Hogyan csinálod? Mi az, amitől így ragyogsz? - teszi fel a kérdést,miközben elemeli arca elől a gépet. Ugyan vannak hallucinációi, amire a villám is rájátszik, azért nem ment el az esze. A kérdést csak képletesen érti, egyszerűen csak tudni akarja, hogy mi az , amitől valaki ilyen boldog tud lenni ebben a nagy kupac fertőben...

~ Alma ~

A leányzó tekintetét látva lassú, nyugodt mozdulattal szeretné feltépni Chris a dobozra feszülő csomagolót, amiből persze az lesz, hogy szélsebes mozdulattal rántja le róla két darabban a nejlont. Ennyit a higgadtságról. Feneketlen mélységű zsebébe gyömöszöli a nejlont, mert otthon arra tanították, hogy az ember sehol ne szemeteljen, pláne ne ott, ahol tanárok is előfordulhatnak, még ha egy jócska szakadék kínálkozik is erre a célra.
Elegánsnak szánt mozdulattal nyújtja a lány felé a dobozt, miközben ősrégi nemesekhez méltón raccsolja - bár azok a bizonyos nemesek bizonyára kevésbé vigyorogtak hozzá -:
- Pahancsoljon választani a hölgy - azután normál hangszínen folytatja tovább. - Roxmortsi csoki, lövésm sincs mi található benne, mert nincsenek ráírva az összetevők, tehát ne lepődj meg semmin. De azért biztosan nem mérgező. A szám eredeti címe pediglen így hangzik: Megüssem vagy ne üssem, előadója a Bikini és 1986-87 körül kezdték el játszani, tehát közül tíz évvel ezelőtt.
Félig hátradőlve támaszkodik rá a kőkorlátra és maga mellé helyezi a bonbonos dobozt is, azonban nyitva hagyja, hogy Alma bármikor vehessen belőle, ha kedve támad hozzá. Chrisnek hirtelen beugrik, hogy ő még meg sem kóstolta a csokit, ezért vesz belőle egy szemet. Arca elé emelve szemrevételezi a formáját, majd beleharap az ínycsiklandó sárgadinnyekrémmel töltött kockába, miközben a haját igazgató lánykát figyeli.
- Én még régről ismerem. Először egy nyaralás során hallottam, aztán később innen is, onnan is,végül már a csapból is ez folyt. Persze akkor még sokkal kisebb voltam, de a fülbemászó dallama miatt valahogy megmaradt bennem, na meg azért, mert jól lehet ferdíteni a szövegét.
Néhány másodpercig tétován nézi Almát, aztán egyéb ötlet híján egy meglehetősen idétlen, sablonos mondat hagyja el a száját.
- És te tulajdonképpen... mit csinálsz errefelé? Na nem számonkérésnek szántam, csak hogy beszélgessünk is valamiről, tudod - szabadkozik Christian a padlót bámulva egyre halkuló motyogással.

[darren ;;]

darren ;;

i don't want to...
... become a memory

Hamarosan kezdetét veszi a kijárási tilalom. Alig van pár hátra pár perc, de én még mindig ott ácsorgok a híd egyik egész távol eső pontján. Nem is lehet igazán kiszúrni, hiszen oly apró vagyok, hogy fel sem tűnök senkinek. Már csak a prefektusok járőröznek a folyosókon, hogy mindenkit betereljenek, de ide nem fúj senkit a szél. Csend és nyugalom. A hűvös, s roppant tiszta levegő végigkarcolja az arcom, melybe megannyi könny vájt hosszú árkokat. Hogy lehettem ilyen ostoba! Ostoba, ostoba, ostoba!

Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, s kezeimmel eszeveszett őrülettől vezérelve kapaszkodom egyre csak a híd korlátjának kinevezett faborításba. Megannyi szálka fúródik most a finom kéz bőrébe, s az ujjakba, de ez nem nevezhető fájdalomnak. Főleg ahhoz képest, amit most érzek, hiszen.. Hiszen megtettem azt, amire életemben leginkább vágytam, de hogyan?! Megremegő ajkaim összepréselem dühösen s leszegem a fejem. Ahogy telnek az órák, melyeket tisztán kell eltöltsek, úgy villannak be egyre másra a képek. Csók, nem is egy nem is kettő, az érintések, a sóhajok, a szavak.. egy vallomás. Ahogy szerelmet vallottam neki ráadásul hangosan! Felkínáltam magam, mint egy utolsó útszéli.. Gátlástalanul s leplezetlenül. Hát csoda, ha ezek után még annyira sem fog rám nézni, mint eddig? Kerülni fog, rólam fog sztorizgatni más körökben. Vagy éppen gyűlölni fog mert.. mert.. mert egyáltalán létezem! Mert ismerem, s mert egy levegőt szívtam vele, s mert enyém volt, s én az Övé hosszú perceken keresztül, megannyi sóhajon át! Bolondság.. őrültség..

A gyengélkedőn tértem magamhoz, s akkor tudatosultam vele, hogy nem haltam meg. Soha nem is haltam meg, nem fulladtam bele a vízbe, pedig bárcsak..! Bárcsak megtörtént volna, s a felpuffadt hullám most vahaol a víz türkén lebegne messze, nagyon messze innen. Minden együtt töltött pillanat valóságos volt, minden szó elhangzott, s egyik sem volt kába hallucináció. Nem látogatott meg, pedig két teljes napot töltöttem ott. Csak a szívem legeslegmélyén vágytam rá, hogy bár eljönne, s bár itt lenne velem, de.. nem. Nem aza  fajta lány vagyok, aki mellett kitartanak jóban rosszban, hanem akitől elveszik amit akarnak. Az értéseit, az odaadását, a csókjait és a testét.. majd elfelejtik. Leköpik. Nem ismerik meg. Darren pedig nem alacsonyodhat le hozzám, soha de soha. Meg sem érdemlem, hogy rám nézzen, hogy szót fecséreljen rám, hogy egyáltalán.. egyáltalán.

Meg akarok halni. Bevégeztetett. Az egyetlen egy célom is ami volt az életemben, megtörtént a kábulat mámorában. Nem akarom látni többé Őt úgy, hogy tudom, minek tart, hogy azokból a csodálatos íriszekből a rideg közöny helyett egyenesen undor süssön. Előrehajolok, egészen túl a korláton, s nézek le a mélybe. A sötét tincsekkel bohókás játékot űz a szellő. Borzolja, érinti, pont ahogy Ő tette azon az éjszakán. Vége, mindennek vége már.

Hangos kongással jelezte a szobámban lévő óra a kijárási tilalom kezdetét. Könyvem hangos csattanással csapódik össze, én pedig egy hirtelen mozdulattal emelkedem fel a fotelből, ahol eddig kényelmesen üldögéltem. Ideje portyára indulni. Igaz nem vagyok prefektus, mégis a legjobb dolog ilyenkor sétálni a kihalt folyosókon. Nincs ember.. és hogy esetlegesen rámförmed valami idióta? Kit érdekel? Engem ugyan nem!

Halk léptekkel közeledek a folyosókon keresztül egyenesen az összekötő híd felé. Agyam valahogy csak egyetlen irányba kalandozik.
Víz, hideg, csókok..
Igen, nem olyan régen volt szerencsém kimenteni egy kislányt a tóból.  Szinte már önkívületi állapotba sétált bele a halál karjai közé. Az utolsó pillanatban rántottam onnan vissza. Természetesen nem köszönte meg.. csak egyféleképpen, az viszont talán még a szavaknál is többet mondott. Teste sóvárgott utánam, engem akart mindenestől. Mintha én lennék számára az egyetlen a világon. Hiába akarom szavait kiverni a fejemből, hiába akarom nem a könyörgő tekintetét magam előtt látni mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Nem fogott meg .. inkább ledöbbentett. Hiszen soha nem találkoztam még ehhez hasonló rajongással, ilyen szintű szeretethullámmal. Furcsa, hogy valaki ennyire imádjon engem.
Engem, aki csak szórakozik, játszik az emberekkel.. engem, akinek egy élet semmit sem ér, csak egy apró játék.. egy apróság, melyet egy intéssel el lehet venni. Hát ez van..

Egyre jobban sietve haladok célom felé, mikor megpillantom az alakot. Vékony lehet, mert körvonala, árnyéka nem épp terebélyes. Ahogy közelebb érek, végre láthatóvá válik arca, óriási szeme. A borzongás egy pillanat alatt végigszáguld rajtam. Belebámulok hatalmas íriszeibe és egy másodperc alatt elveszek bennük. Arcom megkeményedik, előkerül a maszk és vele együtt az a fránya védelmi mechanizmus. Néma csendben sétálok felé, majd torpanok meg pontosan előtte. Kezem önkéntelenül is ökölbe szorul, hirtelen nem tudok mit mondani.. hiszen mit is mondhatnék..
Csak egy éj volt.. egy szenvedélyes pillanat..

[darren ;;]

darren ;;

i don't want to...
... become a memory

Hallottam. Hallottam a durva lépteket, melyeket a szél messze-távolból fújt felém, szétszaggatva az engem körülölelő csend vékony leplét. Lassan kiegyenesedtem, s a zaj felé pillantottam, s ekkor megláttam Őt. A fájdalom éles tőrként hatolt a szívembe, s a heves imádattól láthatatlan borzongás futott végig rajtam. Szavai még most is élénken éltek bennem, mintha csak józan pillanatomban suttogta volna az ajkaimra. Nem, Ő nem az anygalom volt, hanem a Démonom, aki megkísértett, aki uralkodott felettem, aki használt, s aki.. aki még most is rendelkezhetne felettem ha akar, de jól láthatóan nem. Nem akar. Pillantása még ilyen távolságról is a lélektükreim legmélyéig hatol, akár a méreg, s az arca jól láthatóan átrendeződik. Megkeményedik. Rideggé válik.

Gyűlöl engem. Hiszen csak rá kellett néznem! Elfordítom a fejem, ahogyan megteszi az első lépést, s lehunyom a szemei. Kezeimmel a szoknyám alját gyűrögetem, s szinte belefehérednek az ujjaim, annyira görcsösen szorongatom az anyagot. El fog menni mellettem. El fog menni mellettem. Elfordítja a fejét, s úgy tesz, mint aki egyáltalán nem is látott. Levegőnek néz. Semminek. Hiszen az vagyok, főleg a számára. Egy semmi, egy féreg, akit el kell taposni de még arra sem méltó, hogy bemocskolja vele a cipője talpát.

A hangok egyre csak közelednek, dumm dumm dumm, a szívem olyan hevesen ver, hogy szinte fáj. Minden pillanat, amivel egyre közelebb ér hozzám, hogy mögöttem menjen el, megforgatja bennem a tőrt. Fáj, s vérzik. Ömlik belőle, s ha ez így lenne.. valóban így lenne, már holtan estem volna össze. Csak menj, menj, siess! Itt van. Érzem az illatát, újra csak megcsap s megrészegít. Szorosan hunyom még mindig össze a szemeim, s csillagokat látok a fájdalomtól, s egész leszegem a fejem, mint valami házimanó, aki nem nézhet a házurára.

Megáll. Előttem, én pedig nem értem, mi ez az egész? A szemeim felpattannak, s felkapoma  fejem, majd úgy pislogok rá. Fölém magasodik, akár egy torony. Annyira erős, és annyira.. szeretlek. Az alsóajkamba harapok, s nem mondok semmit, csak lesütöm a szemeim, majd hátrálok egy lépést, de a híd tetőszerkezetének egy tartóoszlopába ütközöm, s ott maradok.
- Én.. – Kezdem elhalló hangon, de minek is szólalok meg? Ugyan minek töröm meg  akettőnkre telepedett csendet? Hiszen úgy sem szeretne mást, csak ha örökre megnémulnék! – én.. köszönöm. -
Nem emlékszem, hogy kimondtam volna egy szóval is azt, hogy az életemet neki köszönhetem. Hogy ha Ő nincs akkor már nem is élnék, pedig.. arra vágyok most is. Szomjazom a halált, hogy ennek az egésznek végre vége legyen!
 De ha megtenném.. az olyan lenne, mintha az Ő munkáját mocskolnám be. Megmentett, de nem értem miért.. de lehet, nincs is miért. Egyszerűen Ő ilyen. Tökéletes.

Abbahagyom a szoknyám gyűrögetését, majd a talárom zsebébe rejtem megremegő kezem. Rámarkolok a zacskóra, ami jellegzetesen csörren meg a zsebemben. Túl sok volt a valóvilágból. Az álmaimra vágyom, a látomásokra, a hallucinációkra. S a fehér csodaszer most is itt van nálam. Szükségem van rá.. egyszerűen kell! Oldalazva lépek egy lépést, s cipőim orrát bámulom. Elmegyek innen, elmenekülök, hiszen.. szomjazom rád.

[Gyűlölnöm kellene!]

Gyűlölnöm kellene!
Gyűlölnöm kellene minden egyes porcikáját, minden egyes kimondott szavát.. hiszen sunyi módon próbál csapdába csalni testének babonázó létével, lelkének szerető ragaszkodásával!
Gyűlölnöm kellene, hiszen ki Ő? Ő csak egy senki ebben az óriási világban, egy elhunyt halálfaló egyetlen élő rokona, egy szánalmas alak, aki önkívületi állapotban előszeretettel válik gyenge emberré!
Gyűlölnöm kellene.. azonban mégsem tudom…
Hiszen attól függetlenül, hogy mint gondolok róla...
annyira megérintett!
Megérintett a ragaszkodása, a feltétel nélküli hűsége. A simulékonysága, a könyörgő, rajongó szavai, valamint testének minden egyes mozdulata, mellyel teljességgel körülölelt, magához fogadott. Egy esendő ember csak, és én mégis máshogy érzem! Szinte már szívesen bújnék hozzá, karjainak meleg ölelésére vágyom, hiszen olyan fajta nyugalmat sugároz ebben a rohanó, idegtépő világban, melyre egyszerűen szükségem van. Na jó, nem mindig.. csak néha. Akkor viszont jó lenne szeretetében elveszni, megosztani a problémákat egy olyan emberrel, aki hűsége miatt soha nem fogja elmondani senkinek, és jó lenne, ha lenne valaki, aki a lelkem rezdüléseit magával viszi a halálba, a Pokolba is ha én úgy akarom.. Jó lenne számítani végre valakire, aki értem, miattam vagy éppen velem is halna, ha úgy kívánnám. Aki ingyen, egy szó nélkül adná az életét egyetlen érintésemért, pillantásomért…!

Lassan a földre tekintek, nem akarom, hogy lássa a szemeimben az indulatot. Igen, az indulatot, ugyanis ez a találkozás sikeresen felpiszkált. Gyűlölöm, mert olyan érzéseket vált ki belőlem, melyekre nincs magyarázat, melyek nem én vagyok!
Kezem még mindig ökölbe szorulva pihen törzsem mellett. Inkább azt fixirozom, csak hogy ne kelljen a szemeibe néznem, hogy ne kelljen látnom zavarát, hófehér bőrét, kétségbeeséstől elnyíló ajkait. Lehunyom a szemem, valahogy nincs kedvem ehhez az egészhez. Nem vagyok gyáva, azonban most mégis inkább menekülnék. Hiszen ha itt maradok, meg fogom bántani. El fogom érni, hogy megvessen, hogy gyűlöljön Ő is, hiszen a kettőnk közötti minimális kapcsolatot is le kellene redukálni a nullára. Semmi értelme az egésznek, a nyiladozó érzelmeknek, az esetleges ragaszkodásnak.. hiszen mit akarhat ő tőlem?! Hiszen én egy vagyok a Nagyúr emberei közül.. ő pedig egy senki..

Halkan koppan valami..
Felnézek és látom, hogy hátrébb lépett. Feje jótékonyan beleütközött a tartópillérbe, ennek köszönhető tehát az a tompa puffanás. Ezek után hallom hangját.. erőtlen, szinte már elhaló szavait.
Megköszöni..

Szemöldököm a magasba szalad, majd óriási szemekkel meredek rá, az arcára. Nézem csillogó szemét, a zavar eltüntethetetlen jeleit.. az ujjakat, melyek szinte már elemi erővel markolják a zöld szoknya szegélyét, a kipirult arcot és az ajkait, melyek egy pillanatra megremegnek. Megeresztek egy mosolyféleséget, úgy bámulok rá a továbbiakban.
- És tulajdonképpen mit szeretnél megköszönni? Azt, hogy megmentettem az életedet, vagy az utána következő heves együttlétünket..? – kérdezem vissza pimaszul, csak azért, hogy még jobban zavarba hozzam, hogy megszeppenjen. Kérdésem után egy lépést tesz oldalra, elengedi a szoknyáját, kezét zsebre vágja és távozni készül. Persze én sem vagyok bolond, hogy csak úgy hagyjam távozni. Zsibbadó ujjaimmal megragadom csuklóját, majd rántom vissza az eredeti helyére. Kezét nem eresztem el, nem hagyom, hogy csak úgy itt hagyjon. Hiszen még hátra van pár dolog, melyet tisztáznunk kell. Még el kell érnem, hogy megvessen.. az pedig nem megy egy mondat után.
Eközben erővel szorítom kezét, már csak azért is. Nem fog eliszkolni! Nem hagyom..!
- Hova, hova? Csak nem gondoltad, hogy így itt hagyhatsz? Ez még viccnek is rossz,  édesem! – mondom egy enyhe fenyegetéssel a hangomban, majd állok elé, immár teljesen megfosztva a menekülés lehetőségétől.

[darren ;;]

darren ;;

i don't want to...
... become a memory

Csattan egy pofon. Hirtelen s élesen, s még hosszú percekkel később is érzem a sajgó helyét, még ha nem is emelkedett meg az a hosszú kar, s nem is emelt rám kezet abban a pillanatban, a kérdés felért egy visszakézből érkező áldásra. Minden izom megmerevedik, s szemeim is nagyra kerekednek el, a döbbenettől pedig elfelejtek levegőt venni. Miféle kínzás ez s miféle próba? Miért szól hozzám, s miért emlékeztet a múltra? Hiszen ami volt az elmúlt, napokkal ezelőtt, hosszú órákkal később vagyunk már, az pedig a múlt, egy csúnya folt az Ő múltján, egy csodálatos emlék nekem. Miért vág bármit is a képembe, miért.. mirt és mit akar tudni? Mit akarsz tőlem még? Hiszen ha akarnám se engednéd, hogy szeresselek!.. Egy rekedtes lehelet csupán az, ami feltör belőlem válasz gyanánt, hiszen mit is mondhatnék erre? Nincs válasz. Nincs válaszom. Tehetetlennek érzem magam, s megalázottnak. Viccet csinál az érzéseimből, nevet az imádatomon, a ragaszkodásomon, azokon a vallomásokon, melyeket öntudatlanul suttogtam bele az éjszakába, félreérthetetlenül neki szegezve. Nem tagadhatom le, felesleges volna, elvégre a vak is látta akkor rajtam, hogy soha nem voltam még őszintébb, mint akkor! Zavartan sütöm le a szemeim, s abbahagyva a szoknyám anyagának gyűrögetését, tördelem a hosszú, hófehér ujjakat, s kezdem el harapdálni a telt, alsó ajkat.
- Darren.. én.. – Micsoda egy gyenge próbálkozás! S micsoda pimaszság, hogy az ajkamra mertem venni a nevét, hogy kiejtettem, hogy egyenesen megszólítottam! Legszívesebben a Föld alá süllyednék most szégyenemben, s erről árulkodik a pirospozsgás arcom, mely még egészségesebb fényben tüntet fel engem, s észre sem veszem, mikétn varászolja vonásaibb még szebbé. - .. az életem köszönöm neked. -
Befejeztem hát a megkezdett mondatom, mégpedig úgy, hogy kissé megemelve a fejem, hagytam, hogy pillantásom összekapcsolódjon az övével, s egybeforrjon pont úgy, ahogyan mi váltunk ketten eggyé abban a bűnös, vágyal s kéjel teli órában. Köszönöm, amiért kihúzott a vízből, s köszönöm, amirét érintéseivel ha csak egy éjszaka erejéig is, de életet lehetl abba a porhüvelybe, amit én a testemnek nevezek, amit én birtoklok nem egy éve.

Menekülnék. Elfutnék, ha tehetném, de nem tehetem. Mert nem hagy, s ez meglep. Azt hittem, mit sem fog azzal törődni, hogy egy utolsó kis féregként eliszkolok, hogy a szeme elé sem akarok kerülni a történtek után, s micsoda szégyen, hogy még most is mámorban úszva gondolok vissza azokra a pillanatokra! Ujjai a vékony csuklóra fonódnak, s nem kell túl nagy erőfeszítést tennie ahhoz, hogy kissé visszarántson. Halk nyikkanás, még annyit sem engedek meg magamnak, ahogyan visszarántanak, pedig éles fájdalom nyílal bele a gyönge vállakba, s ez egyre csak erősebbé válik, ahogyan Darren fogása hihetetlen méreteket ölt.
Meghökkenek a becézésen, de bizotsan csak zsigerből jött. Mindenkinek ezt duruzsolja a fülébe, csak a hangsúly más, esetleg sokkal édesgetőbb, vagy éppen esetemben csöpög a gúnytól.
- Sajnálom. – Elnézést kérek.. elnézést azrét, amiért egyáltalán létezem. Azért, amiért szívni merem a levegőt, azért amiért.. akkor éjszaka ott voltam, s viszonoztam a kapott csókokat. – Nem fogom.. soha nem mondanám el senkinek. -
Újabb védekezés. Egy szót sem kell szólnia, már biztosítom arról, hogy soha semmilyen körülmények között nem fog szólásra nyílni a szám. Nem árulnám el.. soha.
- Hamarabb vágnám le a nyelvem, mint hogy szégyenbe hozzalak mások előtt. – Suttogom kétségbeesetten, még mindig lesütve a szemeim, s várva a büntetésem, melyet ezekben a percekben fognak kiróni rám. Annyira szeretlek, hát nem látod? Nem tudsz mit kezdeni ezzel a nagyfokú ragaszkodással, igaz? Túl sok, túl intenzív..

„Ajkadnak lenni édes
pici.
Halál, kincsed bőséges,
ha őt birod,
másként szegényes
(bár egy nap a vágy
s az élet semmi, a csók örök égés).”

Bántom! Szinte már magától értetődően! Hiszen ezt akartam! Azt akarom, hogy végre felejtsen el engem, hogy szálljon le rólam! Ne űzze, hajtsa a lelkemet, mert én nem akarom! Pedig ha tudná, hogy igazából mélységesen megérintett. Hogy szívem szerint most sem bántanám, hanem édes, behódoló ajkait csókolnám, pont mint egy fuldokló. Mégsem tehetem. Egyszerűen lehetetlen a kapcsolatunk! Ő csak egy szánni való kislány, aki nem ér többet annál, hogy szavaimmal, tetteimmel a földbe döngöljem. Egy kis senki, aki az egyik kábulatból a másikba esik. Pedig ha tudná, hogy igenis vannak szép dolgok az életben.
Érdekes, hogy itt áll előttem lehajtott fejével és nekem az élet szép dolgai jutnak az eszembe. Nem vagyok egy romantikus alak, nem vagyok egy olyan ember, akit megérint a szépség, mégis valahogy előhozza belőlem azt a fajta viselkedést, amit való életemben kerültem. Hiszen a Nagyúr sem véletlenül fogadott be a Halálfalók csapatába! Egyszerűen lehetetlen ahogy viselkedem.

Ahogy kezét szorítom, ahogy elállom az útját figyelem mozdulatait. Nézem zavarát, hallgatom szavait, lágy, csilingelő hangját és ismét csak feldühítem magam. Bal kezemmel őrült módjára csapok a falba. A vér apró foltot hagy a fehér köveken, ujjaimon immár a forró nedv csordogál. Lágyan, de fájdalmasan. Hiszen ez is miatta van. Ki akarta, ki kérte, hogy a szemem elé kerüljön. Miért van itt egyáltalán ebben az iskolában? Miért nem vitték el valami intézetbe? Hiszen úgysem normális dolog, ha valaki öngyilkos akar lenni! Ráférne egy alapos kivizsgálás!

Szinte már vadul rántom magamhoz. Vértől vöröslő kezemmel megragadom hajánál fogva és arcát az arcomhoz húzom. Pár centiméter választja el tőlem. Mondjuk nem lehet számára ez egyszerű. Ugyanis jóval magasabb vagyok nála. Vajon meddig bír lábujjhegyen álldogálni csak azért, hogy ne okozzon saját magának is kellemetlen pillanatokat?
- Még szép hogy megköszönöd! Hiszen a nyamvadt életed miatt estem bele abba a csapdába! Mégis mit gondoltál? Hogy majd egy-két érintéssel letudod természetben a hálát? Hát nem! Segíteni fogsz nekem! Tartozol édesem! És ezt nem fogod megúszni, azt tuti! – Sziszegem, majd mikor nekem magyaráz hangosan felnevetek.
- Igen? Levágnád a nyelvedet is? Igazán bátornak hiszed magad, ugye? Bezzeg a halálba olyan simán menekültél volna.. hol maradt akkor a híres bátorságod, mellyel most éppen nekem ígérgetsz? – kérdezem élesen. Nem foglalkozom azzal, hogy esetlegesen pofonnak érzi e a szavaimat, hogy kompromittálóként tekint- e a kérdéseimre. Ezek úgyis jogos kérdések. Pláne azok után, hogy megmentettem a semmi kis életét!

Kezemmel eközben szorítok még egyet a haján, immár nyaka, feje teljességgel hátrahajlik. Belenézek óriási íriszeibe, látnom kell a rettegést. Azonban hiába bámulom közvetlen közelről, csak azt nem látom, amit szeretnék. Inkább érzem úgy, hogy ő egy megszeppent gyerek, mint egy rettegő nő! Talán ez az a pillanat mikor tudatosul bennem..
Ő soha nem fog engem gyűlölni, ő soha nem lesz az az ember, aki elárul. Túlságosan ragaszkodik hozzám, már-már bálványoz.
Hiszen az én zsebkendőmet szorongatta olyan vadul. Lehetséges lenne?? Elképzelhető, hogy menekülésébe én kényszeríttettem tudtomon kívül is?
Pupillám óriásira tágul, arcomra a döbbenet ül ki. Egy pillanat alatt kisimulnak a vonásaim. Nézem őt! Nézem arcának minden egyes részletét.. Szemének csillogó fényét, szemöldökének ívét, orrának egyenesét, az azt körülvevő bőrt, mely a sok fehér anyagtól szép lassan egyre vékonyabbá válik, valamint ajkainak teltségét, melyet olyan gyakran rág idegességében.
- Miért akartál meghalni? Mi elől menekültél? Tudni akarom! – morranok rá egyáltalán nem kedvesen. Várom a válaszát. Hiszen lehetetlen, hogy én legyek az, aki miatt egy ilyen tettre szánja el magát. Ha mégis én lennék az oka.. hát .. valószínűleg egy pillanatra sokkot kapnék.
Hiszen a ragaszkodása, a hűsége, a szerelme.. és amit én érzek annyira rémisztő!
Mintha egy tóban fuldokolnék…