+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Északi szárny
| | | | | |-+  Észak-déli összekötő híd
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Észak-déli összekötő híd  (Megtekintve 24041 alkalommal)

Lashawn Elwyn
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #60 Dátum: 2009. 08. 17. - 19:34:02 »
0

Shaelynn Scarborough

Lashawn sétált a hídon keresztül. Nemrégen ért véget a tanítás és a Hugrabug klubhelyiségébe tartott, hogy letegye a cuccát és pihenjen egy kicsit a tanulás és a vacsora előtt. A híd közepén a fiú egy lanyha fuvallatot érzett, ami kellemes volt és felüdítette a fáradt lélek még fáradtabb hordozóját. Jobban és tovább szerette volna élvezni a fuvallat üdítő hatását, ezért megállt itt. Letette a táskáját a lábához és neki támaszkodott a korlátnak. Pár másodperccel később egy hirtelen ötlettől vezérelve felmászott a korlátra. Terpeszállást vett fel és a két karját vízszintesen az oldalán nyújtotta ki. Nagyon jól érezte így magát, de egy kicsit szomorú volt, mert ha meg tudta volna valakivel osztani ezt még jobb lett volna. Akivel megosztaná az lehetne fiú is, de a legeslegjobb az egy lány lenne. Elég romantikus hely volt és, ha egy lánnyal találkozott volna itt, akkor az ismerkedő és rövid csevejükből később egy kapcsolat is kibontakozhatott volna. Sajnos nem volt erre emberfia se, csak ő. Így egyedül kell élvezkednie ezen a gyönyörű helyen.
Naplózva

Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #61 Dátum: 2009. 08. 18. - 11:15:26 »
0

A tanórák végeztével hugrásunknak kedve támadt egy nagyobb sétához. Egyen szoknyában, fehér ingében, egy fekete converseben (képtelen hordani az iskolai egyen cipőt), s kilazított sárga-fekete nyakkendőjében indult útnak a hálójából, ahol villámgyorsan szabadult meg döglesztően meleg talárjától, rabiga érzetét keltő táskájától és a csúnya fekete harisnyájától. Mivel most nincs az az idő, hogy mugliruhában lehessen a többit kénytelen kelletlen magán felejtette. Karkötőjén igazított egyet, amióta felmerült, hogy talán újra összejönnek a DS tagok, Shay kis ékszerére bűvölte hamis galleonját, hogy ilyenkor, mikor szoknyát visel is érezhesse, ha netán végre felforr ismét. Egyszer Nevillel beszélgettek erről, s kimondottan örül neki, hogy végre van valaki, aki legalább annyira reménykedik benne, hogy újra lesznek edzések, mint ő maga.
Léptei alig keltenek zajt a folyosón, ahol megint meglepően kevesen töltik el idejüket. Tekintete fürkésző, nem régen volt egy kellemetlen találkozása Hóborccal, aminek következtében több óra és 5 hajmosás után sikerült kivakarnia az összes tintát a hajából pluszba nem kis utánajárásra volt szüksége, hogy az arcát is megszabadítsa a maszattól. Igaz magának köszönheti a fölös köröket, hiszen egyszerűbb lett volna azonnal Hermionéhoz fordulnia. Kész lexikon az a lány, ami nem is baj, Shay is szeretne olyan agyat. Most már azt is tudja, mit lehet tenni a kopogószellem ellen, csak akadjon vele össze, na jó talán mégsem szeretné azt annyira.

Nyikorogva nyílik a hídhoz vezető faajtó, s ki nem találnánk ki tűnik fel a nyílásban. Megkímélve magát a lány csak annyira tárja fel a súlyos ajtót, hogy egy shaynyi lyuk képződjön, amin kifér. Nem azért csinálja, mert gyönge lenne, csak utál szerencsétlenkedni velük. Amint bezárul az ajtó és a lány megfordul, azonnal meg is torpan, s még azelőtt kicsúszik egy rövid ijedt sikkantás ajkai között, mielőtt eléjük kaphatná kezeit. Szemei meredten figyelik a csendéletet, melyet láthatóan háztársa hozott össze. Shaynek megremeg a keze, s azonnal a galagonya pálcára fonódnak ujjai, bár ötlete sincs, hogy milyen bűbájjal akadályozhatná meg, hogy még véletlenül se forduljon elő, hogy a másik hugrabugos lezuhanjon.
- Te meg mit csinálsz ott? - kérdezi valamennyire emelt hangon, hogy azért a frászt se hozza a srácra, de mégis meghallja, hogy szólnak hozzá. Nehéz ügy, s talán jobb lett volna megvárni, amíg a fiú legalább a szemeit kinyitja, majd akkor valami zajt csapni. Már késő.
És még rá mondták, hogy gyogyós. Na szép.
Végül kezét még mindig a pálcájára fonva, indul meg lassan a párkányon álldogáló irányába, s ahogy kicsit jobban szemügyre veszi, felismeri, hogy nem ugrani készül...
~ De akkor mi a kénköves ménkűt művel ott fent... ~ zöldjeiből nem tűnik el az aggodalom és a gyanakvás, de ettől függetlenül próbál közelebb kerülni háztársához.
Naplózva

Lashawn Elwyn
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #62 Dátum: 2009. 08. 18. - 11:58:12 »
0

Shaelynn Scarborough

Teljesen kiürült a testéből és az elméjéből a rossz érzések és gondolatok. Ez a pár perc teljesen felüdítette, így maradt élvezni a szellőt. Annyira bele merült e megszokott természeti jelenség nem mindennapi élvezésébe, hogy nem vette észre az ajtó nyikorgását. Ha meg is hallotta volna az iskola egyik fura tulajdonságának fogta volna fel. A sikkantásra kissé magához tér, de csak a szél süvítésének titulálta magának, mert nem hallotta mások lépteit vagy az ajtók hangjait. De a sikkantás után pár másodperccel követő kérdésre már megijedt. Emiatt elvesztette az egyensúlyát és próbálta visszanyerni, nehogy a mélybe zuhanjon. A karjaival elkezdett kalimpálni, hogy még jobban sikerüljön. Egyelőre úgy tűnt, hogy nem sikerült és le fog esni. Végül másfél-két perces küzdelem után nem sikerült elkerülni az esést, de annyit el tudott érni, hogy hátra, a hídra essen. Egy puffanás kíséretében ért földet. A háta egy kicsit fájt és a fejét is a földhöz koppantotta. Most fogta fel azt a tényt, hogy nem egy tanár szólította meg, hanem egy lány. Gyorsan felült és a hang forrása felé fordult. Eltalálta. Tényleg egy lány nem messze tőle. A háztársa volt és elég csinos is volt.
- Én csak élveztem fent a szellőt - felelte a lány kérdésére. - Amúgy  üdv. Én Lashawn Elwyn vagyok. Benned kit tisztelhetek?
Szeretett volna megismerkedni a lánnyal, de a jelenlegi állapotában nem tűnt szalonképesnek. Ráadásul le is járatta magát a lány előtt, amivel romlottak az esélyei. Közben a fejét tapogatta és imádkozott azért, hogy hamar elmúljon a fájdalom.
Naplózva

Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #63 Dátum: 2009. 08. 18. - 12:31:55 »
0

Aggodalma nem volt alaptalan, de csak azután gondolkodott, hogy megszólalt volna, így pedig elég nehéz volt már elkerülni a kibontakozó történteket. Nem számított rá, hogy a srácot ennyire elragadta magával az, amit épp csinált, s hogy egyáltalán nem nyitott a külvilág felé, legalább is annyira nem, hogy a természetesebb hangokat meghallja. Most már ő is tudja, hogy nem volt bölcs dolog ezt az utat választani, mert háztársa élénk viaskodásba kezd a gravitációval és saját egyensúlyával, Shay pedig tanácstalanul toporog egy helyben. Nem tudná megmondani melyik pillanat volt az, amikor előkapta pálcáját, s még inkább nem tudna arra választ adni, hogy mégis mit akar vele művelni. A srác kalimpálása és dűlöngélése sem segít a dolgon ugyanis félő, ha nem őt találja el bűbájával, a keze közelében levő oszlop, vagy a lába alatti korlát robbanhat szét, amivel biztosan elintézné, hogy lezuhanjon a mélybe. Senkinek nem tenne ez jót, talán a fiút jobban megviselné a helyzet.

Kétségbeesetten keresgél, hogy mit bocsáthatna a segítségére, amibe megtudna kapaszkodni, amikor szeme sarkából elkapja a pillanatot, és látja lezúgni a fiút, szerencsére a hídra. Shay nem hezitálva tovább lépett közelebb a földön ücsörgő fiúhoz, akiről, ha nem is 100%-os bizonyossággal, de megállapította már, hogy felsőbb éves.
- Minden oké? - érdeklődik, miközben térdre veti magát, hogy megvizsgálhassa a fejét. Közben a srác be is mutatkozik, miután ad egy elég érdekes választ a kérdésére.
- Üdv, Lashawn - mosolyog rá, majd a srác fején növekvő púpra néz - Shaelynn vagyok, Scarborough. Jó nagyot tanyáltál - jegyzi meg nem kevés vigyorral, mely különös egyvelege a megkönnyebbülésnek és a ténynek, hogy milyen szép hasast mutatott be a fiú. Vékony ujjai kérdés nélkül érnek a fejéhez és kezdi el vizsgálgatni a puklit, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve veszi elő zsebkendőjét, összegyúrja, hogy egy kis párna legyen belőle, majd újra pálcájához nyúl, melyet a földre ejtett pillanatokkal ezelőtt.
- Glacius! - motyogja, mire pálcája megremeg, érzi a kellemes hűvöset, mely áramlik a pálcáján, a másik kezében viszont a jeget, mely a zsebkendőből lett.
- Tessék, ezt szorítsd rá és nyomd. Jobb sajna nem jutott eszembe - húzza el száját, mintha ez azt jelentené, hogy mennyire tudatlan. Mosolya barátságos, majd feláll, mint aki jól végezte dolgát és elindítja kezét, hogy felajánlja segítségét a felálláshoz, de félúton meggondolja magát, ismerve a fiúk mentalitását csak egyetlen esetben fogadnák el a segítő jobbot, ha beakarnának vágódni.
- Egy kérdés, a szellőt nem lehetett volna mondjuk ülve élvezni, vagy hogy jobbat mondjak a korlátnak ezen az oldalán? - a védőbűbájokat meg sem említi már.
Naplózva

Lashawn Elwyn
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #64 Dátum: 2009. 08. 18. - 16:18:13 »
0

                                                          Shaelynn Scarborough

- Minden rendben. - felelte a lány kérdésére. - Jól vagyok és meg vagyok.
Megtapogatja a fejét, ami eléggé fájt. Sőt! Egyre jobban fájt,  de nem mutatta a külvilág felé a fokozódó fájdalmát.
- Hát nem terveztem mára egy esést se -mondta a lány megjegyzésére, de közben már ő is elmosolyodott. Mikor a lány hozzáért a púphoz kicsit megrándult. Azonban a hideg és a jéghatására a fájdalom nem nőtt, majd szűnni kezdett. Ekkor a lány feltett egy jó kérdést, amire nem tudott válaszolni  és sokat gondolkodott azon, hogy mit is mondjon Shaelynn-nek.
- Hát most kicsit fáradt vagyok. Tudod itt az iskola idő vége a RAVASZ és nagyon lefáradtam év közben - kezdte el a fiú. - És a korlátnak támaszkodva nem lehetett annyira érezni a frissítő hatását. Neked is ajánlom, bár most, hogy estem egyet nem nagyon fogsz vállalkozni erre.
Észrevette a lány furcsa mozdulatát, de az elmúlt percek történései, az esés és a lány, hatása alatt állt és nem figyelt semmire.
Ezután felállt a földről és indult volna a korláthoz, de eszébe jutott, hogy eléggé illetlen lenen, ha a lányt nem hívná és csak úgy itt hagyná.
- Oda jössz a korláthoz? - kérdezte a lánytól. - Na persze nem állunk rajta, hanem néznék a tájat, ami olyan gyönyörű, mint te.
Naplózva

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #65 Dátum: 2009. 08. 20. - 15:40:56 »
0

** KedvesEMnek **

A bizalom lassan épül fel, apró téglákból alkot hidat két ember között. Josey tekintete a lányra villan. Hát mégis van bennük valami közös?
Állj, állj. Mi ez az érzés? Nem is érti igazán.
Valaki kérdez. Róla kérdez, és ez egészen megdöbbentő. Hát létezik még a Földön olyan ember, akinek ő számít? Vagy ha nem is, hát jól tetteti. Egy kósza másodpercig fölfelé néz, a lányra, majd lesüti a szemeit. Zavarban van, mint az elhanyagolt gyerekek, mikor egyszer kedvesen szólnak hozzájuk. Téblábol a cigivel, húzza a száját.
- Néha... - nyögi, keresi a szavakat, és már a hülye is láthatja rajta, hogy most megint valami egészen másról fog beszélni, mint ami a kérdés volt... vagy mégsem? - hallom, ahogy beszélnek hozzám. Nem, nem, nem úgy értem! - siet hozzátenni. A francba, hogy ő még a leghétköznapibb dolgokat is úgy tudja előadni, hogy őrültségnek hangozzon!
Inkább visszatér a kérdéshez. Mármint a válaszhoz.
- Elvesztettem a szüleimet, a szerelmeimet és a barátaimat. Gyakorlatilag mindenki halott, akihez közöm volt valaha. Néha elég öregnek érzem magam. Te nem?
Ábrándos, költői kérdés, épp csak megvárja a választ, már kalandozik is tovább.
- Itt van hatszáz másik ember, még sincs semmi közöm hozzájuk. Üres kísértet vagyok a folyosókon. Akihez hozzáérek, megborzong. Az állatok őrjöngve menekülnek előlem. Bár szerintem ismered ezt. - Néz, vár, hogy a lány nevezze meg, miről is beszél.
A Magányt.
- Mit gondolsz, van valami értelmes oka annak, hogy miért ne ugorj le innen? - kérdezi, miközben lazán a mélység felé fordul, két tenyere a kőkorlát felületéhez csapódik, mintha csak lelkesen tapsikolna még a gondolattól is.
- Szerintem mindent összevetve nincs. Mégis itt vagyunk. Az előbb úgy néztél ki, mint aki mindjárt átfordul a korláton. Szomorú halál lett volna. A holttest is összezúzódott volna, nem szép látvány.
Úgy beszél, mintha ez az egész nem lenne nagy ügy egyáltalán. Vajon mi az oka annak, hogy így meglódult a nyelve? Ki tudja... Az utolsó szó joga...
- Mondjuk... ha már az életednek nincs semmi különösebb értelme nincsen, legyen akkor a halálodnak.
Nem is néz Emilyre, csak a mélybe, mintha őt is vonzaná valami furcsa erő odalentről. Le se veszi róla a pillantását, farkasszemet néz a tornyok ködös tövével.
- Most már lassan úgyis én következem.
Bólint is, és elmosolyodik.
- Sose tudhatod, nem igaz?
És felnéz. Ártatlan, bizakodó mosollyal.
Most már egész biztos, totál kattant a csaj.
Naplózva

Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #66 Dátum: 2009. 08. 21. - 11:23:46 »
0

Shay még mindig kissé ideges a történtek miatt. Nem nagyon van hozzászokva, hogy itt a párkányon lát embereket álldogálni, bár még mindig jobb, hogy csak azért állt ott fent, mert élvezni akarta a kellemes levegőt. Nem érti ugyan mire jó az, de nem érthet meg mindenkit, így a végzőst sem.
A nem kicsit epés megjegyzésre pedig egy elég erős arcpír a válasz. Hát a srác nem tervezett esést, ő pedig nem tervezte, hogy valaki ilyen módon zavar meg. Megpróbált a lehető legkisebb hangon a lehető legkevésbé ijesztő lenni, bár talán az lett volna a legjobb, ha egy szót sem szólva tovább megy, vagy épp visszafordul mit sem törődve azzal, hogy háztársának mi a szándéka ezzel a vakmerő húzással.
- Sajnálom... - kér végül elnézést, fejét is kissé lehajtva, mintha szégyellnie kellene valamit, persze erről szó sincs, csak nagyobb így a nyomaték. Tényleg van valamennyi lelkiismeret furdalása azért a pukliért, de nem igazán tehet róla, a DS miatt komolyan lassan neki is olyan szindrómája lesz, mint Potternek. Mármint, amit terjesztenek róla, persze Shay sosem ül fel ezeknek, még ha nem is ismeri igazán Harryt.
- Még egy darabig sajogni fog - néz a jégdarabra - nem szédülsz? Nem látsz kettőt vagy valami? - érdeklődik tovább, miután a srác a RAVASZról beszél. Nem szeretné, ha miatta lenne valami maradandó baja, amitől nem tud majd tovább készülni a vizsgáira. Elvégre ez mégis csak RAVASZ. Erről eszébe jutnak saját RBFjei és kicsit kirázza a hideg. Nem szeret a vizsgákra gondolni.
- Nem, kétlem, hogy felállnék, tudod, jó érzékkel vonzom a bajt, félek én nem lennék ilyen szerencsés - itt Lashawnra néz, majd a púpjára, vagyis az azt elfedő jégre. Na igen, lever mindent, amit más képtelen lenne, igaz az egyensúlyérzéke jó és a reflexei is, csak olykor esetlen egy csöppet.
- Öhm... - épp válaszolna, hogy végül is miért ne mehetne oda a korláthoz vele, amikor a megjegyzése a végére ér. Shaelynn egy pillanatra zavarba jön, zöldjei vidáman csillognak, mosolya is vidám és természetes, ám zavara is látható, ahogyan arca elvörösödik.
- ...most már biztos, hogy túlságosan is beütötted a fejed, talán nem ártana elmenned a gyengélkedőre - méghogy egy végzős azt mondja rá, hogy gyönyörű, és teljesen önszántából.
Biztos, hogy károsodott az agya.
Gondolja magában, s a korlát felé veszi az irányt, felkönyököl és előbb lenéz, majd a távolba.
Naplózva

Daylene Whitehorn
Eltávozott karakter
*****

.•´●`•. Drag Me to Hell .•´●`•.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #67 Dátum: 2009. 08. 22. - 16:54:34 »
0

darren ;;

Feléled bennem a védelmező ösztön, ahogy döbbentem figyelem a lesújtó kezet, s hallom a fülnek szinte hallhatatlan reccsenést. Elkerekednek a szemeim, s a sötét, hosszú pillák megrebbennek egy pillanatra, miközben figyelem, miként váj magának utat a hóka bőrön a rubintosan vöröslő vér. Megragadom az ingem, mely betűretlenül, ziláltan, s gyűrötten hull alá, majd meggyűrve az elvékonyodott anyagot, rántom meg. Az anyag szakad, egy hosszabb csíkot tépek le, hogy aztán megfoghassam a kezét, s a sebes részt bepólyálhassam az anyaggal, ezzel megvédve a sebet.
- Engedd meg.. – Nézek rá kérlelőn, miközben körültekerem a kezén az anyagot, s kötöm össze a két végét. Nem hagyhatom, hogy akár csak egy csepp vére is odavesszen, főleg nem miattam! Nem, nem engedhetem meg ezt, nem tudok ezen az apró sérülésen sem csak úgy túllépni, hiszen a világ legdrágább kincsét jelenti Ő a számomra, s ha tehetném, mindig vigyáznék rá, s óvnám, akár a széltől is, feltétlen szeretettel s odaadással, mint ahogy most is. Lehet, hogy csak egy apróság az egész, ahogyan bekötöm a kezét, ráadásul az ingem egy kiszakított darabjával, de mégis.. minden benne van, aminek benne kell lennie. A mozdulatban, a finom, vigyázó érintésekben, a tekintetben, melyet most ráemelek.. Az életem is odaadnám a boldogságodért.

- Bármit.. bármit megteszek érted. – Reszketeg válaszom határozott pillantással, s elvetemültséggel párosul, mely egyszerre lehet bizsergető s rémisztő. Az őrületbe taszít, ahogyan magához ránt, s közelebb húz. Megakarlak csókolni. Megízlelni újra és újra ajkaid, melyekkel ostorként csapsz le rám, ám legyen bármilyen mély is a seb, sosem tudnálak megvetni. Lábujjhegyen egyensúlyozok, mintha csak a szakadék szélén táncolnék, az valóság és az őrület határán. Összezavarodtam, nem értem, miféle csapdáról beszél, milyen segítségről, de nem is érdekel. Csak Ő, Ő és Ő, semmi más nem fontos. Összerándulok, ahogyan gonosz nevetés harsan, s lehunyom egy pillanatra a szemem, nem hagyva, hogy a könnyek előtörjenek belőlem, hogy végigfussanak az arcomon, még inkább nyilvánvalóbbá téve a gyengeségem, s a szánni való valóm. Hozzásimulok, ám kezeim szigorúan magam mellé szegezem, hiszen nem.. nem érinthetem meg, nem szabad. Csak egy halvány, keserű mosoly fut át az ajkaimon, a kérdését meghallva, de amint szólásra nyílnak a telt ajkak, már ott sincs az imént felfedezett apróság.
- Mit számít az, hogy élek vagy halok e? A félelemnél csak a magány a rosszabb, mely körülölel a nap minden percében. S ha életem utolsó tette téged boldoggá tenne, örömmel teljesíteném azt. Öngyilkosság. Így hívják, pedig e tettnek semmi köze a gyilkossághoz: nincs vérszomj, nincs szenvedély, csak a halál van, a remény halála. – Még mindig nem tettem le arról, hogy az életem eldobjam magamtól. Belefáradtam az élő létbe, a hosszúra nyúlt, semmitmondó napokba, az emberekbe, a magányba, hogy egyedül csak egyedül.. Miért titkolnám, mi a célom? Miért hazudnék a szemébe, amikor olyan mennyiség lapul a zsebemben, ami majd percekkel később, ha karmaiból szabadultam, átsegítenek a túloldalra? Nem kértem, hogy megmentsem, hogy kihúzzon, s most sem kérem azt, hogy fogja meg a kezem, s rántson vissza a biztos talajra. Nem kérek holmi reményekből, melyeket vérző szívembe ültethet, gondos kertész módjára, hiszen.. nem is ez a célja. – A titkot magammal viszem a túlvilágra. -
Nem fogok neked gondot okozni, nem követlek majd úgy, mint egy árnyékot. Nem foglak imádatommal terhelni, ahogy a jelenlétemmel sem zavarni.. soha, soha többé.

Rettegek. Rettegek attól, mit hoz a holnap, s mi lesz vele. Vajon ha élő létemben nem tudtam őt óvni, majd fentről megtehetem? Vigyázhatok rá, mint egy angyali képben? Ám nem rettegek tőle, s ahogy a szemeimbe néz, nem lát mást, csak végtelen hűséget, s odaadást, no meg szerelmet. Fájóan éles s intenzív szerelmet, melyet az ember életében talán egyszer tapasztalhat meg. Nem szisszenek fel, hogy erősebben szorít, nem tiltakozom, hogy a nyakam egyre hátrább hajlik, s akkor sem ellenkeznék, ha itt és most lelökne a mélységbe, vagy ujjai a nyakamra fonódva szorítanák ki belőlem az élet utolsó leheletét. Számomra már nincs kiút, nincs jövő, nincsenek tervek.. nincs mitől igazán félhetnék. Már eldobtál, már visszautasítottál, ugyan hogyan árthatnál még nekem?

Újabb kérdések tolakodnak elmémbe, hiszen érthetetlen a számomra a tény, hogy pont Ő keres okokat viselkedésemre, hogy miért akartam azt tenni amit.. de nem kérdezek vissza, hiszen nem merek oly pofátlan lenni, hogy ezt tegyem. Szürke pöttyök játszanak a szemeim előtt, s érzem, miként tompul az éles nyíllaló fájdalom a lábamban. Úgy érzem, mentem eszméletemet vesztem, de ragaszkodom az ébrenléthez, most az egyszer, hogy megadhassam neki a választ, melyre oly kíváncsi.
- Nincs miért éljek, s nincs kiért éljek, hiszen akit szívből szeretek, pont olyan hévvel gyűlöl s megvet, mint amivel én bálványozom Őt.. Téged. Mi értelme hát egy üres létnek, ha minden elkövetkezendő lépésed láthatom a másvilágról, s őrizhetem földi életed? Nekem nincs már jövöm ezen a Földön. –  Csak egy kongó, üres váza vagyok csupán, egy szánalmas porhüvely, melybe hálni jár a lélek, mégis mit vársz attól a növénytől, mely gondozásra szorul de senki nem ad neki egy csöppnyi vizet? Elgyengülök, s le-le csukódnak a szemhéjaim, s érezhetően elernyednek izmaim, képtelen vagyok tovább tartani magam, s hagyni, hogy rajtam csattanjon a dühe, pedig ha több erőm lenne.. magam kínálkoznék fel eme szerepre, hogy töltse ki rajtam minden negatív gondolatát s érzését.

Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #68 Dátum: 2009. 08. 22. - 21:46:28 »
0



„..When the dusk kisses me
It burns as a light signal
Where you are waiting for me
Is still so far away.

Like shadow I’d like to follow
The print of your steps
If I reached you
I wouldn’t fly further!..”

Elkerekülő szemekkel figyelem reakcióját, melyet a vérző kezem látványa vált ki belőle. Inge hamar feladja és máris egy hófehér anyag puhaságát érzem kezemen. A vörös foltok, szinte már az egész anyagot ellepik, ezzel is a vér színével egyenlővé téve a puha fehérséget. Nézem óriási szemeit, és hirtelen nem tudok megszólalni. Hiszen annyira aranyos, hiszen annyira magával ragadó a lelke. Annyira tiszta. Pont olyan tiszta, mint az a hófehér ing rajta. Kár, hogy az én lelkem a vörös posztóhoz hasonlatos, melyet a vér bemocskolt.

Miközben bekötözi a kezem, elfordítom a fejem. Nem akarom látni a szemét. Nem akarok ránézni, hiszen túlságosan mély érzéseket vált ki belőlem. Olyanokat, melyeket nem kellene. Hagyom hogy azt tegye amit akar. Szinte már megadom magam neki. Ez pedig felér még egy bűnnel. Az esendőség bűnével.. Ahogy a csomó rákerül az anyagra pont olyan hirtelen rántom el a kezem, mint ahogy ő letámadt a gyámolítási mizériájával.
- Elég is lesz ennyi babusgatás..! – szólok rá, majd folytatom a fájdalmas műveletet, mellyel már kínzom egy ideje.

Újult erővel rántom hátra a fejét, na nehogy már elfelejtsük az eddigi dolgokat. Nem vesz le a lábamról ilyen egyszerűen. Arca egyre közelebb kerül hozzám, én pedig önkéntelenül is a szeme helyett az ajkait bámulom.
Hiszen mennyire forrón csókolt, mennyire vadul, mégis tiszta szívvel szeretett azon az estén.  Mintha nem is létezne más rajtunk kívül. Csak ő és csak én. Egy test, egy lélek, mely azon a napon az enyémhez csatlakozott. Egy béklyó a számomra, melyet mások nem láthatnak, és soha nem is fognak látni..  én mégis tudom, hogy létezik, hogy húzom magam után, akárhová is megyek már ebben az életben.. mindig velem lesz.
Szinte késztetést érzek arra, hogy közelebb hajoljak hozzá és végre a sóvárgó ajkaimat az övéire illesszem. Mégsem teszem. Még tűrök, még ellenállok. Hiszen nem lehet elég a betörésemhez egyetlen tündöklő szempár, néhány hosszú szempilla és finom érintés..! Egyszerűen lehetetlen, hogy ezt tegye velem. Homlokomon megjelennek a már jól ismert ráncok, melyeket ismét ő idéz elő. Hallgatom szavait, kérdését.. és ismét elakad a szavam.

Képtelen vagyok feldolgozni, hogy engem szeret, hogy engem akar. Képtelen vagyok megérteni ezt a ragaszkodást, ezt az érzést, melyet irántam táplál. És, hogy a magány miatt akar a halálba menni? Ez nevetséges gyávaság.. és őrültség!! Hiszen senki nem olyan bolond, hogy a nyugodt perceket lecserélje a másvilágra. De hogy nincs miért élnie? Hogy engem imád? Hogy miattam nem akar élni.. csak azért, hogy vigyázza a lépteimet. Ez is tipikus női logika. Én szerencsés vagyok, az Ördög vigyáz a lépteimre, Ő mégis a halálba menne, mintha egy angyal bármit is tehetne értem. Egy angyal soha nem fog vigyázni az én bűnös lelkemre, mely már önmagában is a pokolba jut. Egy angyal soha nem fog egy ennyire ördögi lélekkel foglalkozni, melynek már nincs lehetősége arra, hogy a Pokolból a mennybe emelkedjen.

Ujjaim egy pillanat alatt elengedik haját, majd kezemmel megfogom, még mielőtt összeesne. Óriásira tágult pupillákkal, villogó kék szemekkel nézek meredten magam elé. Arcomon a döbbenet apró jelei figyelhetőek meg, többek között az is, hogy elfelejtek pislogni.
Hiszen nem szerethet engem, nem akarhat! Én nem érdemlem meg az ő kedvességét, az ő tisztaságát. Nem lenne jó se neki, se nekem. Megbántanám, megsérteném, végiggázolnék rajta olyan erővel, hogy utána soha többé nem lehetne az az angyal, aki szárnyalásra képes.
- Hogy mit mondtál? Hogy a magány miatt, melyet mindenki annyira keres – többek között én is – amiatt akarsz a halálba vonulni? És azért, hogy rám vigyázz onnan fentről? – ismétlem meg szavait, majd meredten az arcába bámulok.
- Ez egy hülyeség! Ennek egyáltalán nincs értelme! A magamfajtáknak köze sincs a mennyhez, pláne nem egy angyalhoz! Egy tiszta lelkű kislány, még ha öngyilkosság által hal is meg, soha nem fog angyalként szárnyalni mellettem, és fogni a kezem, hogy segítsen! Hogy is alacsonyodhatnál le a Pokol legmélyebb bugyraihoz?! Hogy?! És egyáltalán, hogy képzeled ezt? Mi az, hogy önkényesen eldöntöd, hogy most, miattam a halálba távozol?! Nincs jogod hozzá, nincs jogod ahhoz, hogy még ezzel is az én mocskos lelkemet terheld. Na nem mintha, annyira sajnálnám, ha történne veled valami.. De akkor is! Nincs jogod ehhez! Érted??? – rázom meg könnyű kis testét, immár ismételten az őrület határán járva. Nem is tudja elképzelni, hogy mennyire fel tud idegesíteni egy pillanat alatt. Teljesen kikészít, és nem veszi észre, hogy egyszerűen nonszensz amit csinál.

Kezem vadul megmarkolja gyenge kis karját, majd elvesztem az uralmamat a testem felett. Agyam felmondja a szolgálatot. Vadul rántom magamhoz, szinte már magamra húzom. Arcom egy pillanatra áll csak meg arca előtt.. csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek. A következő másodpercben pedig már sóvárgó ajkaimmal mohón csókolom száját, nyelvemmel feltérképezem nyelvét, fogát, ajkának belsejét, és szinte észre sem veszem, hogy pilláim eközben lecsukódnak, hogy átadom magam ennek az őrült, hihetetlen vágynak. A kezemben lévő görcsös szorítás enged, ujjaimmal átkarolom derekát, lágyan simítok végig testén, cirógatom finoman, és emelem magamhoz egyre közelebb és közelebb…
Hiszen annyira szeretetre méltó, hiszen annyira másabb, mint a többi nő.. hiszen talán pont ő az, akihez elmenekülhetek a hétköznapok borzalmai és a Pokol mély bugyra elől…

Naplózva


Lashawn Elwyn
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #69 Dátum: 2009. 08. 23. - 10:48:17 »
0

Shaelynn

Amikor látja, hogy a lány elpirul és bocsánatot kér már rögtön tudja azt, hogy rosszul kezdett. Megint. Szerencsére a nőket pár bókkal le lehet venni a lábukról és így elfelejtik, hogy valami bajuk volt.
- Nem kell sajnálnod semmit se - mondta, s rámosolygott a lányra.
- Nem szédülök szerencsére - felelte Lashawn a lány kérdésére. - Szerencsétlenségemre viszont nem láthatok kétszeresen, háromszorosan az előttem álló angyalból.
Imádkozott érte, hogy a lány ne érezzen lelkifurdalást, mert ő leesett és saját magát hibáztassa a történtekért. Lashawnnak ugyanannyira, ha nem jobban hibás a történtekért. Végül is ő állt a korláton. A lány csak megijesztette, amúgy fordítva is hasonló történt volna. Amikor látja, hogy a lány elvörösödik az egyik bókjára tudja, hogy jó úton van a cél felé.
- Szerintem a gyengélkedőből rögtön elküldenének, mert a munka nagy részét elvégezte a legcsinosabb ápolónő, aki a világon van - mondott egy újabb bókot Lashawm. A korlátnál gyönyörködött egy pár pillanatig a tájban, de észrevette, hogy a lány így oldalról nézve szebb, mint a táj. Ezért már nem a távoli csendéletet, hanem a mellette álló isteni szépséget nézte.
Naplózva

Daylene Whitehorn
Eltávozott karakter
*****

.•´●`•. Drag Me to Hell .•´●`•.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #70 Dátum: 2009. 09. 05. - 10:19:43 »
0

darren ;;

Miért oly nehéz elhinned azt, amit látsz? Hisz minden kérdésedre ott van a szemed előtt a válasz. Nem egy mítosz ez, mely az iskola falait körbelengi, hanem a valóság. Nem kérik tőled, hogy higgy egy olyan dologban, ami talán nem is létezik, hogy hazug szavak tartalmát vedd igaznak, nem. A bizonyíték ott van a szemek kéklő csillogásában, a fakó bőr pórusaiból szivárgó melegben, a telt ajkak mozdulataiban, ahogyan a szavakat formálja. Nyisd hát ki a szemed, s ne csak nézz, hanem láss is! Hát hol van most a világokat megrendítő önbizalmad? Hol van a hit, mellyel a saját álmodat kergeted, hogy elérd azt a célt, amit kívánsz? Neked most nem kell küzdened, mint a Nagyúr kegyeiért, hanem el kell venned azt, amit felkínálnak. Hiszen annyiszor tetted már azt, mit számít most, hogy ennél önzetlenebb kínálkozást még a vénséges bolygó melyen élsz, az sem látott?

Az erős karok megtartanak, mielőtt végképp megadná könnyű testem magát a gravitációnak. Hitetlenkedve pislogok magam elé, ahogyan fejem kissé lehajtom, majd szemeim összeszorítom, s veszek egy mélyebb levegőt. A hűs levegő végigkaristolja a torkom, mintha ezernyi tű szúródna a légcsövembe, azt éreztetve velem, milyen nagy ajándék az élettől a levegővétel. Hisz teljesen természetesnek vesszük ezt a mozdulatot, az éltető oxigén beszívását, de mi van akkor, ha erre már nincs több alkalom, s nincs több esély? Figyelmeztetni akarnak némán, s felteszik a kérdést, valóban úgy szomjazom a halált, mint egy haldokló?

Nem látom a döbbenet viharfelhőit gyülekezni gyönyörű arcán, ahogyan azt sem, hogy oly annyira elmerül gondolataiban, hogy még pislogni is elfelejt hosszú másodperceken át. Kezeimmel önkéntelen karolom át a derekát, s kapaszkodom meg benne, visszanyerve kissé az egyensúlyom. Vörössé válok, ahogyan felfogom, mit is tettem, mit merészeltem, egyszerűen csak átkarolni, ruhán keresztül is hozzáérni, mégsem.. mégsem kapom el a kezeim riadt őz módjára, aki megérzi a veszélyt, s elmenekül.  Lassan emelem meg a fejem, ahogy őrültnek tetsző szavaimat visszaismétli. Sokkal magasztosabbnak, sokkal szebbnek tűnnek így, hogy az Ő hangján hallhatom mindezt. Túl vak vagyok, túl elszánt ahhoz, belássam, micsoda bődületes baromság ez az egész!  Mennyire irreális, mennyire abnormális!
-  Az Én létem megpecsételtetett már ezen a Földön. Biztosan tudom, hogy a túlvilágon egy sokkal szebb élet vár rám... ahol több leszek egy átlátszó ablaknak tűnő alaknál. Ahol nem úgy nézel rám, mint az életed megkeserítőjére, ahol szemeidben csillogást láthatok, nem pedig azt, mit is gondolsz rólam, hogy csak egy eltaposnivaló féreg vagyok, akivel még a cipőd talpát sem mocskolnád be. Tisztaság? Én rég nem vagyok már tiszta, hiszen évekkel ezelőtt bemocskoltak. Eladtak, s idegen kezek értek hozzám, nem kívánt csókokat leheltek a bőrömre. Mindenhol. Erős ujjak markoltak, s fogak tépték fel hóka bőröm, mely mindaddig sértetlen s érintetlen volt. Egykoron az lehettem, akit Darren hisz, de most már nem vagyok több egy hervadó virágszálnál, mely napról napra egyre több szirmot hullat el. Mocskos..
A szavai nem mondanak nekem semmi újdonságot, hiszen miért is sajnálná, ha egyik napról a másikra eltűnnék? Csak egy keserű mosoly minderre a válaszom, s szégyenteljesen lesütött szemek. Nem számítok.. nem számítok már.

Nem szisszenek fel, amikor megragad a karjaimnál fogva, s szinte érzem, hogy a vékony anyagokon keresztül a bőrömbe mélyednek a körmök. Édes fájdalom ez, hiszen Ő teszi ezt velem, Ő ragad meg úgy, mint egy bábot, s Ő tölti ki minden gondolatom, éjjel s nappal. Vele szeretnék maradni örökre, de tudom, hogy ez lehetetlen. S most magához ránt, majd a szemeibe néz. Ajkaim elválnak egymástól, hogy újabb vallomást suttoghassak kettősünk közé, de alkalmam sincs rá, hogy a kívánt imát elrebeghessem.
Mintha az álmom, az elmúlt éjszaka csodás perceit élném át újra, ahogyan ajkai az enyémhez érnek, s apró, finom csókok helyét a sóvárgó mozdulatok veszik át. Nem visszakozok egyetlen egy percig sem, boldogan csókolom őt, s ettől a határtalan örömtől reszketve egész testemben húzódok hozzá közelebb, mint aki ezen szenvedély tüze mellett szeretne megmelegedni. Ujjaimmal belekapok a talárja anyagába. Nem akarom elereszteni, nem akarom, hogy mint egy álomkép, úgy váljon semmivé.
- Szeretlek. – Mondom ki hangosan s egyértelműen azt a szót, amit már oly sok ideje a szívemben hordok, s számtalanszor vallottam meg neki némán. Egyszerű, letisztult suttogás ez, melyet más nem hallhat, csak Ő s én. – Ígérem, vigyázni fogok rád. -
A most érzett boldogság nem részegít meg annyira, hogy elfelejtsem azt, amit órák múlva tenni fogok, lent a parton. Felszívódok, mintha soha nem is léteztem volna.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #71 Dátum: 2009. 10. 18. - 18:52:54 »
0

A lány, aki most mellettem áll, hasonlít hozzám. Nem, nem arra gondolok, hogy neki is hasonló színű haja van, mint nekem, nem is a szomorúságra a szemében, ezek a külsőségek most eltűnnek. Már rég eltűntek. Itt nem az a lényeg, hogy is néz ki a másik, kizárólag az, hogy milyen a jelleme, milyen a tulajdonsága a beszélgetőtársnak.
Josey olyan, mint én. A bizalmát nehezen, nagyon nehezen lehet elérni, mégis úgy érzem, hogy megnyílik előttem, hogy elmond olyan dolgokat, amelyeket nem szokott világgá kürtölni.
Ez pedig egy furcsa, szívmelengető érzéssel tölt el. Jól esik. Soha nem bíztak még bennem. Senki sem bízott bennem igazán. Talán mert nem is akartam, hogy bízzanak bennem. Ebben a pillanatban ráébredek, hogy erre szükségem van.
A bizalom apró szikrája azonban kérdések tömkelegét kelti bennem, és hirtelen annyi mindent kérdeznék; de kimondani egyet sem tudok.
Jégkék szemeimet lehunyom egy pillanatra, hogy száműzzem a gondolatokat, és csak arra koncentráljak, ami ténylegesen is elhangzik. Hófehér kezem a korlátra rakom, és a mélybe pillantok. Egy másodperc erejére megszédülök, erősebben szorítom meg a hideg követ, majd tekintetemet Joseyra emelem, úgy hallgatom tovább.
Nehezen jönnek a szavak a szájára, vagy éppen csak nem merné kimondani…?
Ívelt szemöldökömet kissé felhúzom, mikor magyarázni kezd, és csak utólag fogom fel, hogy miért is hangozhatott furán az elhangzott mondat.
Nem gondoltam semmi különösre.
Szavai sűrű füstként elszorítják a torkomat, a szemeimet csípni kezdi a nemlétező gőz, majd lehajtom a fejemet. Miért kérdez? Ne kérdezzen, nem tudok megszólalni! Nem tudom kezelni a helyzetet, valaki segítsen…
Körözök egyet-kettőt a nyakammal, hallom, ahogy a csigolyák a helyükre állnak, a ropogástól kiráz a hideg, majd végül megszólalok.

- Öregnek? Nem. – szünetet tartok – Átoknak tartod, igaz? Azt hiszed, hogy ez a sorsod. Azt hiszed, hogy neked nincs más ezen a földön, csak a szenvedés… – mondom hirtelen, nem is igazán értem, miért, majd folytatom – Én mindig így érzem.

- Éreztél valaha késztetést arra, hogy nyiss a többi hatszáz ember felé? Akartad valaha, hogy közöd legyen hozzájuk? Akartál-e már életedben nem csak egy üres kísértet lenni? Akartad-e igazán, hogy az emberek, akikhez hozzáérsz, melegséget érezzenek, ha megérinted őket? Akartál-e magyarázatot találni arra, hogy az állatok miért menekülnek előled?
Kismilliónyi kérdés, jogosan feltett kérdés, magamban sorra válaszolom a nemeket, magam is elgondolkozom azon, hogy akartam-e valaha kikerülni ebből a mocsokból, amiben benne vagyok.
NEM.
Mert Ő, Ő soha nem hagy el, a társam lett, Vele együtt vagyok ma teljes.
A Magánnyal.
Akárcsak Josey.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, mikor a kőkorláthoz érinti a tenyerét, egy pillanatra azt hiszem…
De nem.
Felsóhajtok.

- Nem hiszem, hogy ezeknek a dolgoknak lenne értelmes oka. A halál nem racionális! Nem lehet, hogy az legyen. Nem SZABAD, hogy az legyen.
Hűvös borzongás fut át rajtam.
Most már lassan úgyis én következem. – mondja Josey, és nem értem, miről beszél.

- Ezt hogy értetted? – kérdezem, de nem ismétlem meg. Bensőmben egy hang szólal meg: Figyelj rá…

És igen.
Figyelni akarok rá.
Vigyázni akarok rá.
Őt meg kell menteni.
Megpróbálom, bár tudom, kevés vagyok hozzá…
Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #72 Dátum: 2009. 10. 31. - 19:50:08 »
0

   

„Üzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.”

Karom egyre nagyobb erővel fogja át karcsú derekát, és húzom magamhoz, szinte elemi ragaszkodással. Pont úgy viselkedem, mint egy fuldokló, aki az utolsó szál, még a vízen lebegő faágba kapaszkodik. És miért? Hát a túlélésért. Hiszen szükségem van rá, szükségem van a szeretetére, a ragaszkodására, az ölelő karjára, mellyel mikor átfog úgy érzem, hogy minden sokkal de sokkal jobb lesz. Egyszerűen be kell fészkelnem magam ebbe a melengető ölelésbe.. a végtelenül határtalan szeretet áramlásba.. melynek most az egyszer nem tudok ellenállni.

Igazából nem értem, hogy mit eszem rajta. Soha nem tudtam még végig gondolni, hogy mi ilyen különleges benne. Volt már több nő az életemben, voltam már szerelmes.. de az az érzés a közelében sem volt a mostaninak. Nem vagyok szerelmes! Nem lehetek szerelmes! Ez egy remegés.. egy gyomor remegés, melyet okoz. Lepkék százait érzem a gyomromban.. nem is értem hogy mi ez az egész. A másik lánnyal soha nem éltem át ilyet, pedig szerettem. Fájt, mikor vége lett.. szenvedtem.. és igen.. eldöntöttem, hogy nekem az ilyen nagy fokú érzelmekre nincs szükségem. Vannak nő ügyeim.. vannak nők az életemben a szex és a kellő kielégülés miatt.. de azok teljességgel mások. Ők nem akarnak semmit! Sőt, nagy valószínűséggel soha nem is akarnának. Elég nekik az az egy alkalom.. hiszen jó pár sebet beszereznek azon az estén.

Egyik kezemmel lágyan beletúrok a hajába, majd fejét így húzom magamhoz közelebb, míg másikkal egy határozott mozdulattal megállapodok a fenekén. Egy rántással szorosan magamhoz vonom, annyira, hogy érezze a bennem feszülő vágyat, mely immár szemmel látható, sőt ruhán keresztül is érzékelhető. Nyelvem lágyan simít végig ajkain, fogain.. és élvezettel harapdálom és szívom meg alsó ajkát.. egészen addig míg csak meg nem hallom az első elégedett apró sóhajt.

Szavai hallatán hirtelen elengedem és óriásira tágult pupillákkal meredek rá. Arcomra kiül a döbbenet. Hallgatok.. jó sokáig.. hiszen éreztem, tudtam, hogy szeret.. de ezt hallani.. annyira ijesztő. Ijesztő és mégis kellemes érzés. És az hogy kellemes érzés.. az még csak egy enyhe kifejezés. A szívem hirtelen hevesen kezd el dobogni.. nem is értem, hogy miért. Hiszen ő csak egy szánalmas kis drogos.. egy kis cafka.. aki ha épp nem én mentem meg, akkor valaki másnak adja oda a testét hálája jeléül. Miért dobog akkor a szívem ennyire? Miért ?

- Szeretsz? Vigyáznál Rám? – meredek rá, majd hirtelen ellököm magamtól és üvöltve csattanok fel..
- Milyen jogon akarsz te rám vigyázni? Nem vagyok egy pólyás gyerek, akire felügyelet kell.. nem vagyok egy szerencsétlen nyomorék.. tudok vigyázni magamra! Rám ne vigyázzon senki! A magam ura vagyok.. a magam ura! Érted? – rázom meg gyenge kis testét úgy, hogy teljesen beleremegjen mindene. Közel állok ahhoz, hogy ebben a pillanatban, most, egy akkora pofont lekeverjek neki! Mert miért maradna ő ki a sorból? Hiszen már annyian megkapták azt az atyai ütést és lehet hogy ő lenne az első aki értékelné is. Hiszen a szerelem nagy úr..

Kezem hirtelen a levegőbe emelkedik.. készen arra, hogy végre lesújtson..

Naplózva


Daylene Whitehorn
Eltávozott karakter
*****

.•´●`•. Drag Me to Hell .•´●`•.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #73 Dátum: 2009. 11. 09. - 18:49:53 »
0


Szeretnék gondolni az utolsó pillanatban. Szeretném, ha az Ő arca lebegne lelki szemeim előtt, vagy ha az ő ölelő karjaiban érne utol a halál. Tudom, ez lehetetlen, hiszen másodpercek vannak csupán hátra, hogy ellökjön magától, a földre taszítson, s átlépjen rajtam. Hátrahagy engem, akár egy eldobott, végletekig megunt játék babát, én pedig egy pillanatig sem ellenkezem.

Ölelése szenvedélyes, és forró. A biztonság csalóka érzetébe hajszol engem. Eddig nem is ismert melegség jár újra át, sokkal intenzívebben, mint akkor éjszaka a parton, összefonódott testünk által. Megadja nekem azt, amit annyi más lány keres nála, olyanok, akik nem is érdemesek rá, meg sem érdemlik egyetlen egy érintésüket sem. Egy másodpercre nőnek érzem magamnak, gyönyörűnek, sőt, csodálatosnak, egy végtelenül törékeny porcelánnak, mely a szakértő kezek között biztonságban van. Odaadóan simulok hozzá, s kínálom fel újra és újra az ajkaim, hogy birtokolhassa. Vékony karjaim felkúsznak a mellkasán, tapogatózva, kitapintva a talár alatt rejlő forrongó feszes testet, a hevesen dobogó szívet, melyet az erős mellkas rejt. Halk sóhaj csusszan ki vöröslő, telt ajkaim közül, rekedten, borzongatóan, könyörgően s hálát adva egyszerre. Semmi érdekem nincs abban, hogy most közelebb simulok hozzá, lábujjhegyre állva fonom karjaim a nyaka köré, ezt pedig Ő is pontosan tudja. Érzem a vágyát, s újra elönt a forróság. Jóleső borzongás fut végig a gerincem mentén, s ösztönösem feszítem csípőm az övének. A legőszintébb s legmélyebb érzelmek által vezérelve csókolom őt, hevesen viszonozva a gesztust, megmutatva neki, mennyit jelent nekem, s az elmúlt éjszaka sem csak a kábulat és a szer irányította a mozdulataim, a tetteim, a cselekedeteim.

A pillanat meghittségét most megtöröm, elrontom, bemocskolom a meggondolatlanul is kiejtett szavakkal, melyek halk imaként kaptak szárnyra, s most meghallgatásra találtak. Hiszen Neki mondtam el, szemtől szembe, nem pedig a párnába suttogott vallomás ez, mely senkit sem ér el. Csend telepszik kettősünkre, én pedig zavartan engedem el Őt, s húzódok kissé hátrébb tőle, megpróbálva kiszabadulni a bűvköréből, a varázsából meg körüllengi, s mely rabul ejtett. Lehetetlen.. képtelen vagyok a képzeletbeli láncokat lerázni magamról, melyek hozzákötnek.

Ellök, érzem a dühöt, a keserűséget, s szinte arcul csap. Nem válaszolok a feltett kérdésekre, nem védekezem a vádak ellen, a hamis megállapítások ellen, nem magyarázkodom. Félreértett, kiforgatta a szavaim, s nem lelte meg bennük a valódi jelentést, a valódi tartalmat, az én ajándékom, amit Neki szántam. Hogyan is tekinthetném őt gyermeknek? Hogyan is gondolhatnám, hogy egy.. szerencsétlen, egy nyomorék? Ezek a jelzők messze állnak tőle, hiszen oly nemes, oly dicső, oly férfias.. oly tökéletes. Nekem Ő a minden, a megtestesült Isten, az Angyal bőrbe bújt Ördög. Újfent nem szerelemmel ragadja meg a karjaim, s nem cirógatóan ér hozzám. Durva és kegyetlen. Meg akar büntetni.. hát tegye! Tedd meg! Figyelem a hirtelen megemelkedő kezet, majd sütöm le a szemeim, s emelem meg az állam kissé, jobb orcám pedig felé fordítom. Tessék, üss meg, pofozz fel, s nem csak a jobb, de a bal orcám is odafordítom, ha kéred. Büszkén fogom viselni a fehér bőrömbe égetett hosszú ujjak nyomát! Nem rezzenek, csak az ajkaim remegnek meg egy pillanatra árulkodóan. Feltörni készülő keserű könnyeim visszatartom, a torkomat szorító gombóccal küszködve nyelek egyet. Nem félek tőled.. nem félek a fájdalomtól, nem félek a haláltól. Már nem.
Naplózva

Lyra Backwood
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #74 Dátum: 2010. 02. 12. - 09:52:50 »
0

[ Endorius Samlard ]


Nem hiszem el, hogy mindjárt vége a tanévnek. Nem akarom itthagyni a Roxfortot. Nem, nem és NEM!
Dühösen sétáltam végig a folyosókon, egyszerűen nem tudom, és nem is vagyok hajlandó elviselni azt, amikor a származásom miatt sértegetnek.
Legszívesebben pálcát rántottam volna, és apró darabokra átkoztam volna annak a retardált majomnak a fejét, de nem tehetem, mert azzal egyenes út vezet haza, akár a biztos halálba.
Ahogy elhaladtam egy csapat mardekáros mellett, egy pirinyót azért mégis irigyeltem őket valahol. A nagy százalékuk aranyvérű. Nekik nem hinném, hogy azt kell hallgatniuk egész nyáron, hogy ha így folytatódnak a dolgok, nem jöhetnek vissza jövőre.
Könyörgöm, hatodéves vagyok, nehogy már pont az utolsó évem ne élvezhessem ki itt a kastély fala között! Egyszer úgyis meghalok, akkor nem otthon szeretnék, hanem valami olyasféle helyen, amit szeretek, amiért bármit megadnék.
Dühös voltam, rettentően, és a tetejébe még csalódott is. Az egész csak Miatta van. Egyedül az Ő hibája.
Ha annyi éven át képes volt rejtőzni, és terveket kovácsolni, hogy térjen vissza, miért pont most? Miért akkor, amikor nekem még dolgom lenne itt, de anyám azzal fenyeget, hogy nem enged vissza. Persze, mintha otthon sokkal nagyobb biztonságban lennék, mint itt.
Egy kicsit talán önző vagyok, hogy csak magamra gondolok, és nem érdekel, mi lesz az utánam jövő generációval. Azokkal, akik most lesznek majd elsősök, és azokkal is, akik most végeznek. Számukra többé nem fog mentsvárat nyújtani az iskola. Nekünk még igen.
Azt se néztem, merre megyek a nagy rohanásban, tervem sem volt, csak sétálni akartam. Kiszellőztetni a fejem, és valahol mélyen szembenézni a jövővel is. Kész öngyilkosság lenne otthon maradni. Anyáéknak így is épp elég bajuk van Ryannel, ne kelljen már velem is foglalkozni.
A családnak össze kell tartani! – szólalt meg egy hang a fejemben.
Össze, igen, de hogy?! A levelek egyre kétségbe ejtőbbek, néha már azon kapom magam, hogy fel-alá járkálok a szobában, és engedélyt akarok, hazatávozni. De azzal semmit nem oldanék meg, viszont az úton könnyebben bajom eshet, mint a diákokkal tömött vonaton.
Hirtelen megtorpantam, amikor a hídra kiérve valami puhába ütköztem.
Felnyitottam a szemeim, és a taláron díszelgő címert kutattam legelőször. A kezem már nyúlt a pálcámért, ahogy a tekintetem haladt fölfele a lábszárától a mellkasáig.
Fiú, de vajon…
Légyszi, csak ne mardekárost, légyszi, légyszi, légyszi… - imádkoztam Merlinhez, pedig sosem volt szokásom.
Megkönnyebbültem, amikor a kék szegélyt megláttam. Ha van egy kis esze, és miért ne lenne, akkor Ő nem fog piszkálni. Legalábbis nagyon remélem.
A biztonság kedvéért, a zsebem mellett maradt a kezem, hátha tévedek, és mégis szükségem lesz rá. Egy párbajtól nem tartok annyira. Lehet, hogy a vérem nem olyan tiszta, mint egyeseké, de a fegyverem gyorsan forog, ha kell.
- Szia. – pislogtam rá óvatosan. – Bocsi. – húztam el a számat. – Én, csak… - kezdtem bele a magyarázkodásba, de aztán gyorsan abba is hagytam.
Minek nekem magyarázkodni? A nagy túrót. Véletlen volt, ha túlreagálja, hát szíve joga. Ugyanúhy, ahogy nekem szépen elsétálni, ha nem tetszik a modora.
Naplózva
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 20. - 08:15:11
Az oldal 0.193 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.