Észak-déli összekötő híd

[Egy támadás Bijoutól...Mérlegelte a helyzetet Adam, majd az állatka kissé morcosan elengedi a fiú cipőjét és C.C. felemeli, majd simogatni kezdi.- Semmi gond - szól mosolyogva, és ő is megsimogatja az állatot, már ha a gazdája és ami a legfontosabb az állat is engedi.- Aha, értem - szól megértően amit C.C. elmondott.- Emlékszem mikor még elsőben feltúrt egy kukát a King's Crosson - nevet, majd eszébe jutnak az emlékek amikre néha szép máskor rosszként emlékszik.Az év még jól kezdődött, de az ősszel rosszabra fordult aztán szakítottak Kayjel... Legalábbis Adam így tudja hiszen a lány nem nagyon keresi a fiú társaságát és ebből egyértelműen a szakítás ténye látszik.De legalább nem utálják, és ez már egy jó dolog. - Még rengeteg időnk van a vacsoráig.- Ha esetleg majd visszaviszed akkor nincs kedved kijönni és repülni egyet a gyakorlópályán?- Ha már ilyen szép az idő... - ezzel be is fejezte a társalgást és várja Christine válaszát.]

// Christine //


Egy támadás Bijoutól...
Mérlegelte a helyzetet Adam, majd az állatka kissé morcosan elengedi a fiú cipőjét és C.C. felemeli, majd simogatni kezdi.
- Semmi gond - szól mosolyogva, és ő is megsimogatja az állatot, már ha a gazdája és ami a legfontosabb az állat is engedi.
- Aha, értem - szól megértően amit C.C. elmondott.
- Emlékszem mikor még elsőben feltúrt egy kukát a King's Crosson - nevet, majd eszébe jutnak az emlékek amikre néha szép máskor rosszként emlékszik.
Az év még jól kezdődött, de az ősszel rosszabra fordult aztán szakítottak Kayjel... Legalábbis Adam így tudja hiszen a lány nem nagyon keresi a fiú társaságát és ebből egyértelműen a szakítás ténye látszik.
De legalább nem utálják, és ez már egy jó dolog.
- Még rengeteg időnk van a vacsoráig.
- Ha esetleg majd visszaviszed akkor nincs kedved kijönni és repülni egyet a gyakorlópályán?
- Ha már ilyen szép az idő... - ezzel be is fejezte a társalgást és várja Christine válaszát.

//Adam//

- Noooooooon! – kiáltja el magát, amint meglátja, hogy a srácnak nem volt elég annyi, hogy a görénye a lábát kezdte trancsírozni, most még meg is akarja simogatni. Azonnal hátrább rántja a kezét, amiben a kicsi állat már nyaldosni is kezdi a szája szélét.
- Azt akarod, hogy leharapja az ujjad? – förmed rá a fiúra, de közben azért kezd lenyugodni. Simogatja a görény fejecskéjét, aki szinte már dorombolna, ha macska lenne, de nem az, így a szeme azért kíváncsian forog körbe-körbe, azt nézve, kit is vehet ismételten célba. Valahogy Adam nagyon bejött neki, ami nem igazán tetszik Cc-nek, mert nem szereti, ha a kis kedvese mindenkinek csak úgy neki megy.
- Repülni? – csillan fel a szeme. Naná, hogy van kedve, hiszen nem tudná megmondani, hogy mikor nem lenne. Bár bűntudata van egy kicsit Bijou miatt, mert oda nem viheti, nem hagyhatja magára. De a repülési vágya gyorsan legyőzi az állatkával érzett érzetét.
- Rendben – válaszol végül. – Beviszem Bit a helyére, adok neki egy kis finom falatokat – ami nem más, mint szárított hal, amivel a teknősöket etetik. – S mondjuk 10 perc múlva találkozunk a pályán. Okés?
S ha a fiú rábólint, már rohan is el, néhány puszit nyomva a kedvencének, aki morcos arccal figyeli a folyosó másik végét, ami mögött ott lenne a szabadság. Helyette megint a bezártságot kaphatja, bár a jutifalatok azok mindig csábítóan hatnak rá.

[Adam egy kissé meglepődik azon, hogy milyen habitussal förmed rá Christine.Megérti, hogy vad egy kicsit, de azért annyira mégsem lehet az, vagy mégis?- Bocsi - szól és egy kicsit lesüti a szemét, de látja, hogy C.C. is kezd megnyugodni.Bijou-nak nagyon szimpatikus Adam... ezt valahogy a fiú is észreveszi mivel az állatka egyfolytában felé kacsingat és nyújtogatja a nyakát.- Igen repülni.- Remek - elmosolyodik, mivel örül neki, hogy a lánynak is van kedve repülni.- Oké... akkor 10 perc múlva a gyakszi pályán.Ezzel le is zárták a beszélgetésüket és mindketten a kastélyba indulta sietős léptekkel.Adam gyorsan bement egy-két ajtón, aztán megmászott pár lépcsőt a Griffendél toronyig.Majd elhadarta a jelszót a Kövér Dámának és már keresztül is futott a klubhelyiségen és fel a szobájába.Az ágya alatt féltve őrzött csillogóra fényesített seprűjét nagy gondossággal és odafigyeléssel kivette majd ismét lerótta az utat de ezúttal visszafelé.Majd a gyakorló pálya felé vette útját.]

// Christine //


Adam egy kissé meglepődik azon, hogy milyen habitussal förmed rá Christine.
Megérti, hogy vad egy kicsit, de azért annyira mégsem lehet az, vagy mégis?
- Bocsi - szól és egy kicsit lesüti a szemét, de látja, hogy C.C. is kezd megnyugodni.
Bijou-nak nagyon szimpatikus Adam... ezt valahogy a fiú is észreveszi mivel az állatka egyfolytában felé kacsingat és nyújtogatja a nyakát.
- Igen repülni.
- Remek - elmosolyodik, mivel örül neki, hogy a lánynak is van kedve repülni.
- Oké... akkor 10 perc múlva a gyakszi pályán.
Ezzel le is zárták a beszélgetésüket és mindketten a kastélyba indulta sietős léptekkel.
Adam gyorsan bement egy-két ajtón, aztán megmászott pár lépcsőt a Griffendél toronyig.
Majd elhadarta a jelszót a Kövér Dámának és már keresztül is futott a klubhelyiségen és fel a szobájába.
Az ágya alatt féltve őrzött csillogóra fényesített seprűjét nagy gondossággal és odafigyeléssel kivette majd ismét lerótta az utat de ezúttal visszafelé.
Majd a gyakorló pálya felé vette útját.


// Akkor folytatás a Gyakorlópályán //

[[ Abbey ]]

[ Abbey ]

Már maga sem tudja, hogy akkor, miért is kérdezte meg Abbey-t lenne-e kedve valamikor, valahol összefutni vele, és beszélgetni. Azt a döbbent arcot, melyet a háztárs akkor vágott, talán soha nem fogja elfelejteni…
Na igen, egy rendes ember ezen már meg sem lepődik, hiszen nem arról volt híres, hogy bárkivel is csak úgy szóba elegyedjen. Nem, Ő mindig olyan felsőbbrendűen, és kimérten tudott viselkedni, ahogy nem méltó egy hugrabugoshoz. A könyvtárban történtek, a parkos, majd a csónakházas események, azonban ha akarta, ha nem, ha beismerte, ha nem, sokat változtattak rajta, az azóta eltelt pár napban. Már olykor-olykor lopva rajta feledte egy-két közelibb társán a szemét, feltűrte a pulóvert, és láttatni engedte a heget, és sétálás közben ugyan megmaradt a fejtartás, és a felhúzott orr, ám már rá-rápillantott azokra, kik eddig soha nem láthatták a hidegkék íriszeket. Megváltozott... tagadhatatlanul...

Lassú, nyugodt léptekkel haladt végig a folyosón, cipője alig keltett valami kis zajt, talárja hang nélkül suhant utána, körbeölelve a törékeny testet. Miért ezt a helyet adta meg Abbey, fogalma sem volt. Ám nyugalom szempontjából az tökéletesen megfelelt. Nem szerette volna, ha esetleg kihallgatják, miről is beszélnek… Senkinek semmi köze. Ha egyáltalán elmondja neki, miért is olyan nyúzott, ha rákérdez, ha észreveszi a heget, ha…
Megrázta a fejét, és az apró fintor újra kiült a rózsaszín ajkak szegletébe. Biztos, hogy ezt kellene tennie? Mély sóhaj, amint kinyitja a hídra vezető ajtót, és átlépi annak küszöbét…

A késő délutáni nap fényében pillant el a csónakház irányába, ahol nemrég egymásra találtak Davisszel. Gyanakodva pillant körbe, hogy valaki látta-e amint idejött. A találkozóig még volt pár perce, Abbey is amondó volt, hogy ilyen tájt találkozzanak, közvetlen a hugrás kviddicsedzés után. Persze arra nem számított, hogy miután megkérdezi az órán Abbey-t napokra rá, Ő a mólónál fog csókolózni Davis Perryvel, ami egyébként nem lenne akkora kuriózum, ha nem pont Róla lenne szól. Félmosollyal az ajkain idézte fel azt a viharos napot, ami megpecsételte a sorsát, felkavarta minden idegszálát, s újfen olyan érzéseket ébresztett benne, melyek túl régóta kerülték el...
A fekete szőttes meg-megvillant a talár mentén, ahogy a hídon sétált. Benne ott rejlett a könyv, amit nemrég olvasott, s amelyre anno a Parkban rálógott a fiú kabátja.

Különös,hogy éppen aznap kérte meg Abbey-t... Micsoda egybeesések... Álmában nem gondolta, hogy ekkorát fog változni az élete egyetlen Vele eltöltött nap után...
Értetlenül meredt maga elé, elunva a sétálást, újból körbepillantott, és halk sóhajjal felhúzta magát a híd széles kövezetére. Most úgysem látja senki, vagy ha igen, hát csak rajta, kürtölje szét…
Hidegkék íriszei a távolba meredtek, és a múlton gondolkozott... Boldog volt, de félt is...
Még mindig nem akart megnyílni, de valakinek muszáj volt, és erre ki más lehetett volna alkalmasabb, mint Abbey, akire bármikor számíthatott, mégha Julia olyan volt, amilyen…

Rápillantott az órára, vele együtt az az alatt húzódó hegre. Lassan emelkedett a jobb kéz, és siklottak végig annak vonalán az ujjak. Elméjében körtáncot jártak az emlékek, biztos, hogy beszélni akar erről?…
Mély sóhajjal vette maga elé vette a táskát, melyben benne lapult a könyvecske. Éppen csak kinyitotta, amikor halk surrogást hallott a háta mögül. Ösztönösen ereszkedett le jobbja, és ragadta meg a pálcát rejtő kapcsot, melyet, ha kinyit, az láthatatlanul, és engedelmesen siklik a kezébe. Nem veszi elő, csupán kinyitja, bármi történjék is… Végül nem bírja tovább, megfordul, és szembetalálja magát a seprűjén ülő Abbeyvel.
- A frászt hoztad rám… - csóválta meg a fejét, miközben háta mögé rejti a karját, és visszacsukja a pálcát rejtő kis kapcsot. Nem száll le a helyéről, újabb meglepetésre okot adva, csak elpakolja a könyvet, és feltűri a talár ujjait… A heg megmutatkozik, de ezúttal nem takarja el, ha a háztárs kérdezni akar, hát csak rajta…de óvatosan...

[[A titokzatos barátnőmnek]]

[A titokzatos barátnőmnek]

*Alig pár nap telt el, hogy Julia bájitaltanon megkérdezte tőle, hogy nem akarnak e összefutni valamikor, valahol... Na az a meglepetés, amit akkor okozott még a találka napján sem múlt el. Az az arc, amit akkor vágott... na arról akár tanulmányt is lehetett volna írni, ami a varázsvilág legbénább és legmeglepettebb boszorkánya címet viselhette volna. Tény, Juliat öt éve ismerte, s egy olyan lány bontakozott ki előtte, aki ritkán vetemedik olyanra, hogy órákon kívül bárkivel is találkozzon, még ha az az illető esetlegesen egy jó barátnője. Mert Abb, Ju-t nagyon jó barátjának tartotta ahhoz képest, hogy szinte csak órákon látták együtt őket. De, ő mindig is kereste a lány társaságát. Maga sem tudta miért, de szerette, az olyan típusú embereket, mint a milyen évfolyam és háztársa volt.

A meghívás előtti napokban, még teljesen másképp viselkedett. Valahányszor találkoztak, ott volt a gőg a szemében, a felemelt orr, a büszke jégszín íriszek. A Jégkirálynő... tipikus. De mit van mit tenni, vannak ilyen emberek. S persze Abb, egyáltalán nem volt rossz véleménnyel a lányról, sőt. És ezt elég sokan tudták, hogy a Hugra CSK-ja mennyire... hogy is mondjam keresi a Jégkirálynő társaságát. Volt, aki ezt rossz szemmel nézte, olyan, aki nem tarotta a Hugrába valónak Ju-t, de persze ezeket az embereket rendszerint helyre tette Abb, és minden jó is lett.
Aztán jött az a nap... az a bizonyos, furcsa, sokat sejtető nap. A reggel is furán indult, s a továbbiak sem változtattak az ötödéves fura érzésén, hogy ma történni fog valami, valami...csak ő maga sem tudta, hogy mi. Aztán jött a bájitaltan, a jó kis feladat, a meghívás – ami kicsit padlózta a lányt -, a sikeres bájital elkészítése és a K osztályzat. Tényleg furcsa és jó is volt a nap. De persze a találkozójuk volt, az amit valószínű Abb megérezhetett. Időpontnak az edzés utáni szabad órákat beszélték meg a lányok. Többek közt azért, mert Abb úgy érezte szüksége van fizikálisan lefáradnia, s edzőtársain kitöltenie mindent, hogy ne az éppen megnyílni készülő Ju-t küldje vissza csigaházába az esetleges fura megnyilatkozásaival és kirohanásaival. Bár ismerte már a lány annyira, hogy lehet, nem történt volna semmi ,de jobb volt nem kockáztatni.

Az edzésnek vége lett, kellőképpen megnyuvasztotta a csapatot, láthatólag elég kevés embernek maradt kedve gyalogosan visszamenni a kastélyba. Mindenki jobbra-balra dőlt, mikor földet értek, de kiválóan játszottak, egyre jobban. Csak jó lenne, ha leszoknának már a folytonos késésekről, mert az baromi idegesítő... Arra viszont még nem jött rá, hogy hogyan is lehetne megzabolázni a rendetlen csapatot... De majd rájön, ha addig él is... Rájön!
Tehát a fárasztó edzés és kiabálás után seprűn száguldott a kastélyba, s a megbeszélt helyre is. Ott igen halkan libbent Ju mögé, aki a híd peremén üldögélt és egy könyvet olvasott. Mögé suhant, ezzel persze a fárszt hozta a lányra. Még sem fáradt el eléggé... ha elfáradt volna, nem lett volna kedve itt poénkodni. Ju meg is dorgálta, majd elpakolta könyvet, feltűrte a ruhája ujját s Abb felé
fordult.*


-  Szija Ju. - köszönt vidáman. - Bocs, ha megijesztettelek, viszont azt nem mondhatom, hogy nem volt szándékos. Azért azt reméltem, hogy tán csak nem átkozol le. - nevetett a lány, mert nem kerülhette el a figyelmét Ju mozdultat, mikor meghallotta maga mögött a zajt. Azt pedig már tudta, hogy mi rejtőzik a lány talárjában.

- Látom unatkoztál, azért próbáltam sietni, de mit van mit tenni, az a késős csürhe... - tette hozzá nevetve. Persze, ezt nem gondolta teljesen komolyan, de jó volt elmondani valakinek. Katnek csak nem mesélheti el, hogy már megint elkéstek a többiek... Vagy Lyrának, Freddienek... esetleg a többieknek. - Mit olvastál? - tette fel a kérdést, s ismét végig követte a már nem létező mozzanatot, s ekkor siklott tekintete évfolyamtársának kezére. A hegre.

*Arra a hegre, amit eddig még soha nem látott, pedig egy szobában laktak öt éve. S mégis, ez a dolog eddig elkerülte a figyelmét... akarattal? Vagy akaratlanul? Ez jó kérdés... Lehet, teljesen megadta a lánynak a titokzatosságot, s nem is figyelte, hogy mi van rajta, vagy... vagy olyan jól titkolta? Elgondolkozott... Tekintetét a hegen felejtette. Eszébe sem jutott, hogy Ju esetleg észreveszi, hát hogyne venné észre, hiszen csak látja, hogy mit néz. Hirtelen elkapta a barna szempárt a társa csuklójáról, s a jégkék íriszekbe fúrta kíváncsi tekintetét.*

-  Szóval, mit is olvastál? - tette fel ismét a kérdést, ha eddig nem válaszolt volna a lány, bár ha válaszolt, azt sem biztos, hogy meghallota. Lekötötte figyelmét az a dolog.

*Megvárta míg válaszol, majd hogy oldja a dolgot, s magában döntésre jusson leugrott a seprűjéről, letámasztotta, majd odatelepedett a lány mellé. Figylmesen végig hallgatta annak válaszát, esetleges extra hozzáfűni valóját a könyvvel kapcsolatban, vagy kérdéseit. Mindeközben tekintetét mélyen a lány szemeibe fúrta, hátha...hátha felolvadt odabent valami, és végre megismerheti ki is az a Julia Woodrow... Igen, elhatározta magát. Öt év ismeretség után, most végre megismeri barátnőjét!*

[[ Abbeybaba ]]

[ Abbeybaba  ]

Még nem tudta, vajon meg fogja-e bánni, hogy akkor elhívta beszélgetni Abbey-t, de valakivel muszáj volt beszélnie Róla… Abbey... nos, Ő pont az a személy volt, aki a végletekig kitartott mellette, pedig talán nem is érdemelte ki. Nos, talán itt az ideje, hogy meghálálja, vagy legalábbis nyisson felé. Az elmúlt időszak szinte teljesen megváltoztatta, újjászületett Davis mellett. Alig egyetlen nap, és mégis másképp látta a világot. Nem, a stílusa, a fennköltsége ugyanaz maradt, mint annak előtte, nem lett előzékenyebb, kedvesebb, csupán eleddig egyetlen emberrel, vele, és senki mással…
Még volt visszaút, akár vissza is lépkedhetett volna a klubhelyiségbe, de nem akart. Abbey nem érdemelné meg, hogy cserben hagyja ily rút módon.

Egy apró sóhaj, és egy félmosoly. Vajon a lány mit szól a Davis, és közte kialakult érzelmekhez? Vajon…? Megannyi kérdés, melyre választ várt, és amelyről tudta, idővel fel is lebben róluk a fátyol csupán neki is engednie kell egy picit.
Az engedés megtörtént, innentől már nemcsak rajta múltak a dolgok. Lassú léptekkel sétált el az ajtótól pár lépést, és telepedett fel a hídra. Maga a mozzanat is annyira elütő volt, a mindig pedáns lánytól, hogy nem csodálkozott volna, ha másoknak szemet szúr. De nem érdekelte, ahogy eddig sem, és ezután sem. Kivételek persze vannak, de az olyan helyzetekben még most sem félt volna pálcát ragadni, és figyelmen kívül hagyni olyan mások szemében talán cseppet sem aprócska tényt, hogy háztársra nem szegezünk varázstárgyat. Ha csak egyetlen is közülük megkérdőjelezi a tetteit, nos, nem lenne a helyében.

Kósza félmosollyal nyitotta ki a könyvecskét, amikor halk suhogást hallott a háta mögül. Egy mozdulattal a kezében volt a míves fadarab. A lopakodó ki más is lehetett volna, mint a kviddiccsapat kapitánya. Futó mosoly, szinte olyan halovány, hogy alig látni, majd becsukva a könyvet rejtette kezét el, és kapcsozta össze a pálca rejtekét szolgáló varrott zsebet. A lány persze nem volt vak, tudta jól, ha felbosszantják a Jéghercegnőt, honnan is kerül elő pillanatok alatt az a bizonyos kis tárgyacska.
- Á dehogy, nem vagyok én annyira hirtelen. Csak nem tudtam ki settenkedik a hátam mögött. – válaszolta hűvösen, de a hangnem, mégis olyan más volt, mint általában… Észre kellett vennie a háztársnak.

- Késős csürhe? –kérdezett vissza reflexből. – Ejnye-ejnye, hogy beszélhet így a csapatáról egy kapitány? – a mondat végére kiszélesedett az iménti ajakgörbület, és már Abbey is láthatta azt a bizonyos arcot, mely a maszk mögött rejtőzött évek óta.
Futó pillanat csupán, ahogy a pulóver ujja felcsúszván láttatni engedte a hosszú heget. Megborzongott, majd a lányra emelte a hidegkék lélektükröket.
~Neki is feltűnt… ~ Egy mély sóhaj, de nem tette szóvá a dolgot, ezzel is jelezvén, nyitottságát, ám azt is, hogy ha kérdez, óvatosan tegye…

- Ó, most kivételesen nem anyám művét. –lóbálja meg a könyvet, amiből széles ívben kirepül a könyvjelző. Megcsóválja a fejét, előveszi a pálcáját, majd elmormol egy invito-t, és az egészet a táskába süllyeszti.
- Nem ajánlom, hogy kiröhögj. – emeli vissza a tekintetét, ezzel is kis fűszert adva a beszélgetésnek. Talán érdekesen fest az „új” Julia, de egy cseppet sem zavarja, sőt, lassan kezdi mulattatni a helyzet immáron tapintható komikuma. Na igen, a vihar előtti csend, már ha vihar lesz.
Egy gondolat, egy fiú, és elfordulva újra a csónakház felé néz. Felsóhajt, és éledező kíváncsisággal nézi, ahogy Abbey mellé telepszik.
- Talán feltűnt, hogy nem a könyv miatt akartam veled találkozni… - kezd bele, aztán a mondatnak vége szakad, mintha elvágták volna. Segélykérően fúrja a lélektükreit a lányéba,e mintha azt mondaná, dugóhúzó módszerrel kell kiszedned belőlem, egyedül nem biztos, hogy menni fog… Az álca visszacsúszik, immáron csak a szemek árulkodnak az odabent zajló lelki tusákról...

[[Olvadásnak indult Jéghercegnő]]

[Olvadásnak indult Jéghercegnő]



* Kellőképpen ráhozta a frászt Ju-ra, s ő ezt láthatólag rossz néven vette, mert a mozdulatsora egy pálca előkerülését sejtette. Ezt persze Abb gyorsan egy mókás megszólalással el is került. Szerencsére Ju sem volt olyan hirtelen, s nem átkozta le őt a seprűjéről. Sőt, a válasz, amit a megjegyzésére kapott.. nos olyan más volt. Nem Julia volt... Illetve ő, de mégsem ő.
Aztán váltottak, s a hugrás CSK beszámolt az elmúlt órákról, az edzésen történtekről, amit persze barátnője nem hagyott szó nélkül. Mármint, hogy hogy beszélhet a csapatáról úgy.
És a végén... a végén elmosolyodott. Nem olyan teli szájjal, mint ahogy Abbs, vagy Hannah szokott. De mosoly volt. Egyszerre, mintha látni vélte volna a lepattanó viasz darabokat, amelyek eddig a lány maszkját képezték. Mintha kalapács csapott volna egy ablaktáblára, úgy hullott darabjaira az a Julia, akit Abbs az elmúlt öt évben ismert.
Ledöbbent. Amit látott teljesen letaglózta. Nem volt elég a „meghívás, most még ez is...
A fiatal lány hirtelen nem tudta, hogy hová legyen, s mit mondjon. Első körben csak állt ott, barátnőjével szemben, s nem tudott megszólalni.
Nem, nem akart rá kérdezni, hogy mi volt ez. Elsőre, így most nem. De elhatározta, hogy a beszélgetés végére kideríti. Lám, jól sejtette, hogy fontos lesz ez a mai nap.
Majd gyors váltás. Arcát a megdöbbentről az érdeklődő és bőszen mesélő kinézetre varázsolta, majd bele is kezdett, a „csürhe” megmagyarázásába.*

-  Hogy hogy? Hm, hol is kezdjem. Asszem az elején... a legkevesebbet Kat, és Mike késett... ők voltak, akik nem. A többiek... hááát... azt hiszem nem minősítek. Bár ez legyen a legkevesebb. Ezt leszámítva szuperül játszanak, még pár ilyen kemény edzés, s le kell hogy seperjük a Griffendélt a pályáról. - mondta minden magabiztosságával a lány.

*Majd óriási vigyorral folytatta. Sugallván, hogy egyelőre még ő sem ilyen biztos magában, de szeretné elhitetni ezt, s nagyon bízik a csapatában.
Abb tekintete a könyvre vándorolt, aztán kérdezett... Elsőre nem is vette észre a heget... Ismét meglepetés. Ju-tól ez már a harmadik. Mi vár még rá, ma?
A válaszból megtudja, mit is olvas épp a lány. Kivételesen nem édesanyja egyik művét. Eközben a hugrás lóbálni kezdi a könyvet. Eredmény? A könyvjelző szép ívet hoz, majd landol a földön. Abbs már épp röhögni kezdene, mikor leesik neki, hogy ki is az, aki a párkányon ül. Valószínűleg ez a lány az egyetlen, akit még soha, semmilyen körülmények között nem nevetett ki. Soha nem parodizálta, soha nem tett olyat felé, amit mindenki más felé meg merne tenni. Ju valamilyen értelemben Tabu volt. A Tabu.
Apró mosoly jelenik meg a szája sarkában, mikor a párkánybirtoklótól dorgáló szavakat kap. Ezek a szavak mégsem olyanok... nem olyanok, mint eddig... Pont ezért engedi meg magának a következőt.*

-  Én? Soha. Honnan veszed, hogy megtenném? - mondja, majd az apró mosolyka valódi, baráti, csipkelődő mosollyá szélesedik.

*A kis közjáték után, Ju réveteg és vágyódó tekintettel néz a távoli tó felé.
~ Vajon mi van ezzel a nővel? ~
Leugrik a seprűjéről, letámasztja, majd felküzdi magát Ju mellé a párkányra. A lány vár pár pillanatot, majd bele kezd... Illetve mégsem. A mondat felénél abbahagyja. Abbre néz. Szemeiből, most nem a hideg fennköltség sugárzott, valami más. Valami olyan, amit egyelőre nem tudott hová tenni. A szempár, ami rá tekintett... kérlelő volt. Azt sugallta, hogy mindent megtudhat, ha a kérdéseit jókor és jól teszi fel.
Az arc, amelyről korábban leolvadt a maszk, most ismét megszilárdul, s csak a kéklő íriszek mutatják, hogy ez a lány, nem az, aki napokkal ez előtt volt. Nem az, aki öt évig volt.
Akkor legyen. Arca komolyra vált, majdnem komorra. Majd gondolatait összeszedi, s bele kezd.*

-  Igen, az elmúlt percek eseményei erre engedtek következtetni. - nyitott a lány. - Én nem tudom, hogy konkrétan mi miatt találkoztunk, aminek persze nagyon örülök, de biztos vagyok benne, hogy azóta is történt valami, mióta megbeszéltük a találkát.

-  Tehát, ha nem a könyv, akkor? - szemeit továbbra is a jégszín íriszekbe fúrta, s azon gondolkozott, hogy hozzá fűzzön e még valamit.

*Majd Julia tekintete azt árulta el, hogy igen. Kell, hogy mondjon még valamit. Kell, hogy hozzá fűzzön még valamit.*

-  Talán szeretnél... elmesélni valamit?- tekintete végig futott a lány karján, s a hegen állapodott meg.

*Feltűnően.
Láthatóan.
Direkt.
A labda most Juliánál volt. Bele kezd, vagy továbbra is elhallgatja? Esetleg, van valami más is, s abba kezd bele, hogy erről ne kelljen beszélnie? Esetleg az, ami láthatólag nyúzottá tette a lányt?
Volt valami fura érzése a fiatal hugrásnak, hogy köze kell, hogy legyen a hegnek a mai találkozójukhoz, ha nem is közvetlenül... *

[[ Abbey ]]

[ Abbey ]


Ez a nap tényleg más lesz, mint a többi…
Soha nem hívta még találkozóra a másikat. Soha nem beszélgettek úgy, mint két jó barátnő, és soha nem mosolyodott el előtte.
Fürkészően, de mégsem feltűnően figyeli Abbey minden rezdülését. A szemeit, az arcát, a mozdulatait. Fél perc is elég volt hozzá, hogy tisztában legyen a helyzettel, és annak súlyosságával. Zavarban van, nem tudja hova tenni a váltást. Hát persze. Öt évig csak a maszkot látta, melyen senki, és semmi nem volt képes áthatolni, és az most egyszerre minden előzetes jel nélkül darabokra omlik előtte. Már azon se lepődne meg, ha a lány feltenné a tízmillió galleonos kérdést, miszerint most szórakozik-e vele. Ezt az utat azonban maga választotta, egyedül kell végigmennie rajta…

A hidegkék lélektükröket előbb a kövezetre, majd a másikra szegezi, és apró mosollyal a szája sarkában hallgatja a magyarázatot, miért is csürhézi a csapatát egy kapitány. A témát lezárja, és másra tereli a szót, történetesen a kezében tartott könyvre. Apró lóbálás, egy könyvjelző, és máris kiesett a visszavett szerepből. Ám Abbey elmosolyodik, mégha csak haloványan is, és ez már megérte a beszólást. Csupán a szempillája rebben a játékos szavakra, a mosoly kiszélesedik, ám a stílusa megmarad.
- Csupán, mert nyitottabb vagyok a kelleténél… - nem fejezi be a mondatot, a szavak magukért beszélnek. Egyfajta jelzés is a másik fél számára, innentől komolyabb lesz a hangvétel, már ha egyáltalán sikerül megtennie azt, amire készül.
Egy pillantás a Tó felé, egy félmosoly, mintha az akire gondol erőt adna neki a folytatáshoz…

Belekezd, ám a felénél újból abbahagyja. Nyílt tekintet, furcsán csillogó, és több mindent képes egyszerre közvetíteni, mint ahogy azt bárki is gondolná. Egy mély sóhaj, csend, melyet csupán a hűvös szél kavar fel. Nem megy. Még nem…
A csapatkapitány arcáról is leolvad a mosoly. Komolyan pislog háztársára, mint aki nem tudja, hogy most szabad-e kérdezni vagy sem. Végül megszólal, és a lány már tudja, hogy hosszú estéjük lesz…
A kezdeti mondatok érdekesen keverednek, mint a pohárban a koktél elemei. Egy lépés előre, egy lépés hátra. Elfordítja a fejét, nem tud a szemébe nézni. Már nem…

- Én... –szólal meg újra, de nem tudja folytatni. Kérdés, és találat. Csak annyit kellene hozzáfűznie, hogy igen, nem emiatt, hanem…
Segélykérően pillant a Tó felé, az eddig szorított vonások ellágyulnak, ahogy a távolban felderengnek a fiú körvonalai. Kivetülés csupán, de számára mindennél többet jelent.
Lehunyja a szemeit, és Davis alakját maga elé idézve bólint egyet, majd nyitja szólásra a száját.
- Valóban nem. – vallja be, amit a másik már önmagától is pontosan tud. Időhúzásra játszik, egy ilyen súlyú dolgot, nem két perc alatt fogja az ember kibeszélni magából. Annál sokkalta fájóbb élmény, melyről eleddig csak egyetlen emberre volt képes beszélni… Vele…
A jégkék íriszeket takaró szemhéjak felemelkednek, és a kérdezőre vetülnek…
- Én… engem… - lesütötte a pilláit, és újfent a Tavat kezdte el fixírozni. Nem tudta, hogy kezdje. Davissel teljesen más volt, Ő kerek perec megkérdezte. Persze, ha akart volna, akár azt is megtehette volna, hogy nem válaszol. – Te csak a pletykákat hallhattad. – szólalt meg hirtelen – De kevesen tudják, mi a valóság. Az, hogy egy mardekáros miatt, végzősök megkínoztak egy elsőévest... Akkor szereztem ezt itt… - mutatta fel a bal kezét, melyen élesen világított a csuklót éktelenítő heg. A heg, melyet oly sok évig takart, és ami megváltoztatta az életét…

[[Zsüli]]

[Zsüli]

*Abb megjegyzésére, élcelődő válasz... Nyitottabb? No igen, nyitottabb lett a lány, és nem is kicsit. Furcsa volt látnia barátnőjét ilyennek, de a hugrás nagyon örült, hogy végre kiszabadult saját üvegkalickájából Julia, és ismét él... Illetve... szóval Abbey nem ismerte őt Az előtt... nem tudta milyen is volt, mert az első év, az... olyan... szóval gyorsan eltelt és akkor nem voltak jóban. Ennyire nem.
Elvoltak, együtt jártak órára... Beszélgettek. De Ju, akkor is kicsit más volt. Persze nem zárkózott a jégfal mögé, de megvoltak benne azok a jellem vonások, amelyek a zöld szegélyesek házát jellemezték inkább. És, láthatólag szívesebben is barátkozott a lány velük. Így hanyagolta saját háztársait.
Viszont a változás igen szembe tűnő volt, s a fiatal csapatkapitány el tudta végre képzelni, hogy milyen is lehetett volna a barátnője, ha nem történik vele valami... S hogy ez mi volt, egyelőre rejtély maradt... De valamikor fény derül erre is... lehet hogy még ma?
Aztán tovább lép... Abbs elmés megjegyzésére Ju elhaló választ ad.

~ Szóval mégsem, hát ezt sejtettem, csak jó lenne tudni mi miatt... ~ morfondírozott. Meg kell jegyezni, hogy a lánynak volt egy fura tulajdonsága. Soha nem hajtotta annyira a kíváncsiság, hogy ha valaki nem mondta el akkor és ott a dolgokat, akkor nem faggatta, s nem kíváncsiskodott, még ha ez lett volna célra vezetőbb mindkét fél – de főleg a másik – számára.
Tekintet a Tó felé, mintha onnan jönne a messiás, vagy valami... Esetleg az előre megírt szöveg hever a parton s a lány azt próbálja elolvasni...
Aztán ismét megszólal... Igen, bevallja és talán bele is kezd... De nem, megint csend... Majd mély levegő... Abbs kérdése... és... és... és belevág.

Elmeséli az egész történetet, amit eddig a hugrás lány tényleg csak pletykákból hallott. S most döbben rá, hogy mennyire is képes az ember elferdíteni a valóságot. Hány olyan buta mesét hallott az esetről, aminek – így a tények tudatában – még csak annyi köze sem volt hozzá, mint Trelawneynak a jósláshoz. Olyan meséket, miszerint azért történt a dolog, mert a lányka összetűzésbe került a mardekárosokkal, és ők tették... Vagy, véletlen baleset volt... Volt olyan, ami a lány halálhírt rebesgette... S a legszebb az volt az egészben, hogy az illető kilétét nem fedte fel egyik sem... legalábbis azok, melyek hozzá eljutottak.
Ennek tekintetében teljes megdöbbenéssel hallgatta a lány szavait. Eleven kép jelent meg előtte, ahogy Julia meséjét hallgatta. Lassan teljesen összeállt a kép.
Most már értette a lány viselkedését, értette a falat, a bizalmatlanságot, a ridegséget... mindent. Illetve mindent nem érthetett, hiszen konkrétan fogalma sem volt, hogy mit élhetett át, még csak el sem tudta képzelni, de valahogy, valami folytán érezte... átérezte a lány helyzetét.*

- Ööö, most igazán nem tudom, hogy mit mondjak. Egyelőre annyit tudok, hogy nagyon sajnálom. Nem akarok közhelyekkel élni, hogy megértem mit érzel, mert nem érthetem. És soha nem is fogom. Viszont azt tudom, és értem, hogy miért is lettél az, aki vagy. - szólalt meg végül, pár percnyi hallgatás után. - Nem fogom felszakítani még jobban a régi sebeket azzal, hogy bele vájkálok, hogy pontosan mi is történt. Ezt rád bízom. Tudd, hogy én meghallgatlak, de ha nem mesélsz, hát akkor sem fogok rosszallóan nézni rád.

- Azt, viszont nem értem, hogy mire fel történik ismét egy változás. Nem, korántsem azt mondom, hogy ez rossz. Ellenkezőleg. Én nagyon örülök neki, hogy végre újra láthatom azt a Juliát, akit még elsős ként ismertem... akiből keveset láttam... aki voltál... aki leszel...

* Majd miután befejezte a mondatot, furcsa ötlettől vezérelve, leugrott a párkányról, Ju-hoz lépett és átölelte a lányt. Remélte, hogy jól fogadja. Ha esetleg nem, és eltolja magától a lányt, akkor sem változik semmi. Mindkét esetben csendesen visszaül, s várja, hogy magyarázatot adjon, ha tud és akar, az ismételt változás okára. *


//ne haragudj, hogy csak most//

[×Jooos ×]

×Jooos ×


Vagy ötvenszer elolvastam a levelet, melyet a kezemben szorongatok, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Minden szó olyan, mintha kitépnének egy darabot a szívemből, de nem érdekel, ismét elolvasom… Még egyszer, még kétszer, még háromszor… Nem, nem akarom elhinni, mert ha elhiszem, az olyan, mintha egyszerűen beletörődnék… És nem tudok beletörődni… Nem megy… Talán nem is akarok. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben. Emlékek, melyek most elhomályosodnak, elmosódott képek, egy arc… Egy mosolygó arc, és mégis, tekintetéből árad a szomorúság, a fájdalom… Miért kellett így történnie a dolgoknak…? Nincs kire támaszkodnom. Minden támogatóm eltűnt, nincs senki, akire számíthatok… Elveszett minden…

Lassú, alig hallható lépésekkel haladok végig az északi és déli szárnyat összekötő hosszú, széljárta hídon. Fedettsége csak a csapadéktól véd meg, a széltől nem, így fázósan összehúzom magamon a kabátomat, és úgy sétálok tovább.

Hirtelen megtorpanok. Nem tudom, miért, de furcsa érzés tölt el… Szinte megmagyarázhatatlan érzés… Nem lehet semmihez sem hasonlítani. A híd széléhez sétálok, és letekintek. Kezd felkelni a Nap, így a táj most vöröses – narancssárgás színben pompázik. Égszínkék szemeimből egy könnycsepp hullik alá, s folyik végig keskeny, hófehér arcomon. Nem lenne szabad sírnom… Hiszen mindig ezt mondta… ~Csak ne sírj, ha valami elmúlik… Gondolj arra, hogy mennyire jó volt, amikor együtt voltunk… Gondolj a szép emlékekre, és akkor sosem vesztesz el…~ Könnyű mondani. Mégis, hinnem kell benne, elvégre Ő soha nem volt képes hazudni nekem… Lehajtom a fejemet, ezáltal hollófekete hajam a szemembe hullik, így eltakarja a fájdalmat kifejező tekintetemet, lassan vöröslővé váló lélektükreimet. Nekitámaszkodok a híd szélének, és csak állok… Csukott szemmel, mélyeket szívva a friss levegőből. Csak várok… Várom, hogy megnyugodjak, hogy összeszedjem magam, hogy felfogjam…
Meghalt.

((Emiiii))

- Josey...
Valami birizgálja az arcát. Nyöszörögve hessegeti el.
- Josey, ébredj...
A feje alatt megmozdul párnája. Erre azonnal kinyitja a szemét. Dohányszag és tiszta ing illata csapja meg az orrát, ahogy szemét dörzsölgetve felegyenesedik. Elaludt volna?
Csak a következő pillanatban jut el a tudatáig, hogy már nem éjszaka, hanem reggel van, ez is csak abból, hogy kialudt a tűz a méretes kandallóban, az idelenti lámpások pedig élénkebben világítanak, mint éjjel szoktak. Az ébrenlét vaskos kezei ellenmondást nem tűrve rángatják ki édes szendergéséből, ahogy hirtelen megrohanják a gondolatok. Hétfő. Bűbájtan. Nem gyakorolta a feladott bűbájt. (...) A klubhelyiségben van. Nem kell oldalra néznie, hogy tudja, voltaképp Keith karján (vagy karjában) aludt el az éjjel, most pedig itt vannak, és...
Késésben.
A francba!

Tíz perccel később már a folyosón szalad, és épp a talárba próbál belebújni, de ez elég komplikált műveletnek bizonyul, főleg hogy közben a pálcáját próbálja belegyömöszölni a táskájába a dögnehéz tankönyvek mellé, persze sikertelenül. Végül az egész kiborul, mert miért ne... Ő meg hozzáláthat összeszedegetni a holmijait, mikor az óra már öt perce tart, és...
Áááárgh!
Kifolyt a tinta...
Na jó, kész, feladta. Lassan lehajol, és türelmesen elkezdi összeszedni a holmijait, és közben azt is eldönti, hogy a ma reggeli bűbájtan órát inkább elblicceli. Úgyse sokat csinálta még az évben. Majd azt mondja, rosszul volt, nos, neki ezt bármikor készséggel el is hiszik. Ez legalább pozitív.
Annak ellenére, hogy elég pocsékul indult ez a nap, mégis jókedvű. Miután megszabadította a könyveit és a cigijét a kiömlött tintától (még jó, hogy Keith gyújtója nem lett csupa ragacs...), talárját is belegyömöszöli a táskába, és fél vállára vetve úgy dönt, hogy inkább kiballag az egy emelettel felette levő hídra, és elszív egy cigit... Vagy kettőt. Ilyenkor az elég néptelen hely szokott lenni.
Amint kilép azonban a lengőfolyosóra, megpillant valakit nagyjából középtájt. Fogalma sincs, ki lehet az, de ahogy egyre közelít, észre veszi, hogy lány, és azt is, hogy nagyon természetellenes szögben hajol kifelé.
Pár nappal ez előtt ő is ezt csinálta. Igaza volt a srácnak, tényleg ijesztő látvány...
Először úgy gondolja, nem szól bele, hagy csináljon a lány, amit akar, de aztán hirtelen beugrik neki. Tyara osztálytársa. Látta már a hálójukban. És...
Sír?
Nem tudja, mikor torpant meg, de nagyjából fél perce már ott ácsoroghat a lány mögött, hátrafordulva. Mikor erre ráeszmél, becsukja a száját, és belekotor a táska oldalzsebébe, hogy kivegye a cigijét. Rágyújt (ez kisebb nehézséget okoz a huzatos hídon), majd odalép a lány mellé, és ő is kikönyököl.
Szeme sarkából szemmel tartja.
Nem szól.

[×Az óraelbliccelőnek×]

×Az óraelbliccelőnek×


Hosszú percek óta álldogálhatok ott, az összekötő hídon, és úgy tűnik, hogy feleslegesen. Cseppet sem érzem magam jobban, a nemrég érkezett levél felzaklatott, egyszerűen fogalmam sincs, mit csináljak, és nem tudom, hogyan állhatna helyre az életem ismét. Egy újabb esemény, ami elszomorít, megint egy ok arra, hogy egyedül, magányosan üldögéljek valahol, hogy elvonultan rágjam magam a múlton, hogy kínozzam magam az emlékekkel. Pedig tudom, hogy nem lenne szabad… Ha ezt tovább folytatom, a Mungóban fogom végezni, az meg nem hiányzik nekem. Korlátok, kötöttség… Bármi más, csak azt ne…

Hiába a friss levegő, hiába a halk, csendes táj, és az egyedüllét… Semmi sem segít. A visszatartott sírás csak ront a helyzeten, sírnom kellene, utolsó könnyeket ejteni miatta, de nem lehet, nem szabad…

Lassacskán teljesen kihajolok a hídról, magam sem tudom, miért… Nem akarok olyat csinálni, amit megbánna… Amit Ő nem hagyna… De nem, nincs itt, nem láthatja, így teljesen mindegy… ~Ne ess túlzásokba… Ez nem a világvége… Helyre fog jönni minden, csak hagyj időt…~  Talán így van, mégis, tehetetlennek érzem most magam…

Lépések. Halk lépések. Valaki közeledik felém. Nem nézek oda. Mindegy, ki az, senkivel sem akarok beszélni… Most nem.
Elhalkulnak a lépések. Megszűnik a nesz, ebből is tudom, hogy az illető megállt. Valószínűleg mögöttem áll, de nem, ennek ellenére sem fordulok meg. Majd elmegy… Ismét lenézek a magasból. Egy pillanatra megszédülök, így beljebb lépek. Az izgalom hatása… Vagy tériszonyos lennék…? A mögöttem álló továbbra is ott van, így felegyenesedek, megigazítom a hajamat, letörlöm a könnycseppeket az arcomról, és sóhajtok egy mélyet, majd visszatámaszkodok a híd szélére. Alig hallható kattanás, majd füst… Szóval rágyújtott. Nem zavar, sosem zavart, így akkor is ugyanúgy viselkedek, mikor mellém lép. Oldalra tekintek, és megállapítom, hogy láttam már a lányt. Apró, igen sovány termetű, akihez az ember fél hozzáérni, nehogy eltörje véletlenül. Hallgat. Nem szól, ahogy én sem. Csak az eget kémlelem, de hosszú hallgatás után mégis megtöröm a csendet:

- Rossz nap…?

Egyszerű kérdés, mégis, akár egy hosszabb beszélgetés elindítója is lehet. Minden azon múlik, megtaláljuk-e a közös hangnemet, és a megfelelő témát, vagy sem…

(( Emiemiemiemiii ))

Talán zavar. Talán el kéne mennie. Ő is gyűlöli, ha sírdogálás közben zavarják meg.
Gyűlölné...? Tényleg? Nem csak arra vár inkább olyankor, hogy valaki rátaláljon, és azt mondja csendben, "nincsen semmi baj"?
Mindegy igazából, hogy ő mit gondol, hiszen az, hogy a felsőbbéves hogy látja ezt, az pillanatokon belül ki fog derülni. Előreláthatólag.
Ő csak cigizget itt csendben. Itt van, ha kell, de bűntudat nélkül is faképnél lehet hagyni, a legnagyobb lelki nyugalommal. Sose akart beletolakodni mások életébe. Sose akart tehet lenni.
A cigiből lassan két centi is elfogy, mikor a lány megszólal végül. Hogy hívják? Hogy is hívják...
Mindenestre távolságtartó vele, mint ahogy bármelyik felsőbbéves is az lenne egy kisebbel szemben. Egészséges öregségtudat, tekintélymegőrzés... nevezzék ahogy akarják. A külvilágnak szól, és nem neki.
Mindenesetre elmosolyodva ereszti ki a füstöt.
- Éppenséggel nem - válaszol. Hangja mély és fátyolos a sok cigitől: ez fura, hiszen még csak 14 éves. Bár egy gyerekben talán több kárt tesznek és rövidebb idő alatt ezek a dolgok, mint egy felnőttben.
Tekintetét ekkor fordítja csak el a lányról - és ekkor veszi észre, hogy keze, hiába pucolta meg teljesen a táskában levő holmikat, csupa tinta. Lehet, hogy a kérdés ennek a ténynek szólt?
Mindegy. Nem foglalkozik most a kékes foltokkal, ragadni úgyse ragadnak már. Ebben a szeles hídban az a jó, hogy minden könnyen felszárad. Ahogy a tinta a kézről, úgy a könnyek is az arcról. Nyomuk sincs.
Lepöccinti a hamut. Örvényként tűnik el a mélyben.
- Jól vagy? Kicsit szarul nézel ki.
Őőő...
Ez most talán nem volt túl udvarias...
Mindenesetre őszinte.

[×Miss Őszinteségnek×]

×Miss Őszinteségnek×


Sokszor kerülik az olyanokat, mint én, akik egyedül, mindenkitől elzárva élnek, és senkit sem engednek közel magukhoz – talán jobb is így. Az, hogy most idesétált a lány, és nem ment inkább el, kicsit furcsának tűnik számomra, de la kinézetéből, és a róla szóló történetekből, pletykákból, melyeket az iskolában terjesztenek, az jön le, hogy bizony sokkal, de sokkal érettebb, mint a korabeli lányok. Nem nézem le, mert alsóbb évfolyamra jár, nem viselkedek bántóan vele, mert fiatalabb… Főleg azért, mert nem tűnik gyerekesnek, igyekszem úgy beszélni vele, mintha egyidősek lennénk… Elvégre nem kisgyerek…
Kétségtelen, nem fogok a nyakába borulni rögtön, és elsírni neki minden bajomat, hiszen nem is ismerem… Nagyon keveset tudok róla, viszont nem egyszer láttam együtt Tyával, az évfolyam- és osztálytársammal. Mikor hozzászólok, elmosolyodik, majd kifújja a füstöt, mely a szélben gyorsan szerteoszlik. Megszólal. Hangja mély, kissé talán rémisztő is, elvégre nem ilyet vártam… Ha jól emlékszem, negyedéves, márpedig egy negyedikes lányhoz nem éppen ilyen hangot gondolna az ember. Biztos túl sokat dohányzik…

- Hát akkor? Unalmas az első órád?

A kezére néz. Hirtelen nekem is feltűnik, hogy itt-ott kékes foltok színezik el a bőrét, valószínűleg tintás lett…
Idővel felszáradnak a könnyek, eltűnik a fájdalmas arckifejezés, és kezd kitisztulni a fejem. A gondolatok most szertefoszlanak, még ha pár percre is csupán, de megnyugszom…
Visszakérdez… Meglepődök, majd válaszolok neki…

- Végre egy őszinte ember, aki tényleg megmondja, mit gondol… Kérdésedre felelve… Semmiség, kicsit rossz napom van.

Az őszintesége meglepő, mégis, jó, hogy van még olyan ember, aki őszinte tud lenni… Én már rég nem vagyok az. Íme egy óriási hazugság, és nem csak vele próbálom elhitetni, hogy minden rendben – saját magammal is…
Én még magamnak is hazudok.

(( Emiiiii... Emiiii... Emiemi... *-* ))

Gyorsan visszakérdeznek... Mintha fontos lenne, hogy miért van itt. Tökmindegy, nem? Csak itt van, és kész. Utálja, ha bármit is számonkérnek rajta. Gyorsan megnézi, prefektus-e a lány, bár hülyeség... mindenki tudja, hogy a hatodév prefektusai az utánozhatatlan Parkinson-Malfoy páros. Keh. Tehát elávileg el is árulhatná, hogy lóg.
- Olyasmi - biccent féloldalasan, miközben hanyagul vállat von. Nem fontos, nem fontos. Sokkal jobban érdekli a tény, hogy ez a lány az imént ugyanúgy hajolt ki a korláton, mint ő, amikor épp azt latolgatta, miért is érné meg, ha átvetné magát a perem felett, és miért lenne rossz ötlet. A másik ugyan ezt nem tudhatja, Joseyban mégis fura szimpátiát ébresztett a látvány.
Amúgy meg... a Buttler-lányról úgyis az a hír járja, hogy teljesen kattant. (Ami mondjuk tény.) Akkor meg miért ne közölhetne különös kijelentéseket, és tehetne fel furcsa kérdéseket?
A téboly híre egyfajta szabadságot ad - miközben persze szoros béklyókat is ró rád. Citromból limonádé...
Ez se menne Keith nélkül.
Tekintete ismét a lányra szegeződik. Már a meglepettség látványa is megmosolyogtatja, a döbbent közlést hallva azonban halkan fel is nevet. Igen. Őszinte ember. Kivéve, ha saját magáról van szó. De azokról, amiket eltitkol, tényleg jobb nem is tudni.
Semmiség, mondja a lány.
Nyilván. Ő is ezt mondaná. Nem felel rögtön, hagyja, hogy a másik megmaradjon abban az illúzióban, hogy hisznek neki. Egy kicsit még.
Nem akar ő betörni a személyes terébe. Azt se akarja, tényleg, hogy kiöntsék neki a szívüket. Persze meghallgatná, nem arról van szó. Csak tény sajnos, hogy nem tud tenni semmit a másikért. Ennek egyszerű oka pedig az, hogy ő sem tud megtenni egy lépést sem anélkül, hogy ne fogná valaki más a kezét. Egy percig arra gondol, hogy Eminek is Keithre lenne szüksége, de persze nem cipelhet minden szomorú embert a fiúhoz... Nevetséges gondolat. El is hessegeti.
- Végül is - válaszol végül, kellő idő elteltével -, ha képes vagy ezt állítani, az azt jelenti, meg tudsz bírkózni a problémával...
Még jobban ráhajol a párkányra: ráhasal, két kezét álla alá téve. Súlyos, bordó válltáskája valahol a térdénél lógicsál.
- Mostanában úgyis annyi szar hírt kapunk, hogy hozzászokik az ember...Nem?