Gyakorlópálya

[- Te meg mi a francot akarsz? Egyáltalán nem vagy vicces Eaty!]

//Eaton//

Összeszorítottam a fogam és minden erőmmel azon voltam, hogy valamilyen módon feltápászkodjak és elbattyogjak a hálóba az ottfelejtett pálcámért. Sajnos az első lépés sem akart összejönni, akárhogy is próbálkoztam, a fájdalom többnek bizonyult nálam. Már a legapróbb mozdulat is elegendő volt ahhoz, hogy feljajduljak, pedig legelőször nem tűnt a helyzet ennyire komolynak. Mi lett volna ha a seprűvel együtt csapódok be? Tényleg, a seprű. A gondolatra, hogy netalántán az is elszenvedte a maga sérülését sőt talán súlyosabbat is, felkaptam a fejem és szemeimmel az imádott tárgy után kutattam. Sejtettem, hogy nincs közvetlenül mellettem, valahol arréb landolhatott. Ahogy forgattam a fejem, egy pillanatra még a fájdalom keserű érzete is kiment az eszemből...a seprűm mindennél fontosabb volt. Nem hiába, hisz remek darabnak bizonyult, sok esetben mentett meg már hasonló balesetektől...ez kivétel volt. De erről nem is az tehetett. A dühöm bosszút szült és ezt kaptam. Beletelt pár percbe míg sikerült rálelnem a kincsre, szerencsére egy darabban volt és úgy látszott nem szenvedett komolyabb sérüléseket. Nem úgy, mint a felelőtlen gazdája.
Egyedül voltam és tulajdonképpen ezt is akartam. Most viszont mégis jól jött volna egy kis segítség...nem, még véletlenül sem vágytam társaságra, egyszerűen csak a pálcámra. Hogy lehettem ekkora marha, hogy bent hagytam? Ez is a szétszórtságom következménye, az állítólagos családom hibája. Ennyi kellene csak, egy rohadt apró tárgy, ami megoldana mindent. Egyetlen varázslat és már itt se lennék. De nem lehet, nincs esélyem. Azonban mindenképp magam akartam megoldani a helyzetet, hisz tisztában voltam azzal, hogy ezt bizony én okoztam. Egyébként is egy Reynoldsnak nem lehet probléma egy kis csonttörés. Mi ez? Egy nagy büdös semmi. Erre fogtam magam és önbizalommal telve felemeltem a sérült karom. Nem kellett volna. Óriási ordítás tört ki belőlem, de mentségemre szolgáljon, hogy ezt senki sem bírta volna máshogy. A fájós végtag egyből visszazuhant és lüktető fájdalom járta át.  Rájöttem, hogy nincs más választásom, nem tudok mit tenni. Várnom kell...hogy mire? A csodára vagy egy pálcára. Megmentőre semmiképp.
~Ura vagyok a helyzetnek.~
Ahogy ott feküdtem, teljes semmittevésben gondolataim megint szabadon szárnyalhattak...nem sikerült megállítani, visszaszorítani őket. Felettem álltak, uralták a testem, bennem éltek, rabjuk voltam. Most azonban más vizekre eveztek, már nem a család volt a téma, hanem más...a szerelem, Sue. Próbáltam elterelni a fránya gondolatokat, a felhőket bámultam, a pályát vizslattam sőt tekintetem Kingsley dobozán is átfutott, de végül Suenál kötöttem ki. Tudtam, hogy mi az amit tennem kell...elvégre bizonyítani akarok, le akarom igázni Billt, az ősöket...mindenkit. Ebbe a képbe nem fér bele egy griffendéles szerelme, meg alapvetően senkié. A szerelem túl lágy, bájos, szelíd. Én nem vagyok az, többé nem leszek.

Egy hang zökkentett ki, méghozzá egy fiú nyugodt hangja. Szóval mégis egy ember lesz az, aki... nem. Rápillantottam a közeledő alakra, legalábbis megpróbáltam így tenni, de helyzetem nem igazán engedte. Háttal feküdtem a pálya bejáratának, így még véletlenül sem láthattam ki tette jelenését. Ő mindenesetre ismert engem és közelebb is jött, épp elém. Hanyagul kaptam fel fejem és rászegeztem villámló tekintetem. Ismertem a kölyköt, egy évvel járt alattam és ugyancsak mardekáros volt, de nem kedveltem. Mondjuk mostanság nem létezett a Roxfortban olyan diák akit igen, szóval ez nem volt olyan nagy csoda. Eaton, hisz így hívták a srácot, mindig is idegesített. Tenyérbemászó képe volt és egyáltalán nem illett a zöldek táborába így külső alapján. Amolyan nyálmukinak látszott, akiből nem néztem ki, hogy kicsit is bátor. Anyuci pici fia. De azért a pálcája megteszi.
- Te meg mi a francot akarsz? Egyáltalán nem vagy vicces Eaty! -vicsorogtam a srácra és magamban röhögtem a találó név ötletén.
- Nem láttál még fehér embert? -vágtam a képébe, mivel elég furcsa tekintettel vizslatott.
- Inkább lökd ide a pálcád vagy nagyon megbánod! -vettem elő a tarsolyomból a valóban félelmetes joshos arcot.
Szemeim le se vettem a kölyökről. Vártam.

[??Mio]

??Mio

Nehéz volt most bármi másra is gondolni, az a hangocska a fejében egyszerűen nem akart eltűnni, ösztönözte, hergelte, és sarkallta arra, hogy a DS álljon bosszút, minden egyes, a Mardekár oldaláról résztvevőt diákon, büntessék meg őket. Hiába volt erős, és próbált ellenállni, minden egyes alkalommal egyre nehezebb és nehezebb volt. Olykor már maga is úgy érezte, képes lenne azokra a szörnyű tettekre, amire az elméje akarja kényszeríteni. A kapcsolat közötte és Voldemort között napról napra erősebb lett, a fiatal griffendéles pedig folyamatosan fáradt, de még tartotta magát. Miért is ne tette volna, elvégre, amikor megtudta az igazat, arra tette fel az életét, hogy megölje szülei gyilkosát, vagy legalább visszavágjon neki. Nem mutatta, mert mindenki ellenezte, a dolgot, de ott, mélyen, legbelül mindig is motoszkált a tudat, mekkora megkönnyebbülés és revans lenne a számára. Azt tudta, hogy nem csak jómaga látja úgy a helyzetet, a történtekért a felelőssel beszélni-, az ellenlábas ház résztvevő tagjait pedig büntetni kell?mindenki más is. Még az előtte álló Hermione is, ez biztos. Hiába az álca, a nyugalom, hiába minden ész érv, nem szabadott hagyni, mert azzal csak maguk alatt vágták volna a fát.

Harry azon mondatra kapta fel a fejét, amikor barátja arra sarkallta, jobban mondva, kijelentett, márpedig ő fog beszélni Vikitrivel. Elfordult, vissza az oszlopok irányába, és elfintorodott. Nem érezte magában azt az erőt, hogy képes lenne ép ésszel lefolytatni a beszélgetés fonalát. Biztos volt benne, hogy elragadnák az érzelmei, ami adott helyzetben nem hozna megoldást. De, ő már csak ilyen.
- Fogok én is, ígérem! Meg fogom keresni, de nem tudom, hogy a történtek után hinni lehet-e a szavának. Az a varázslat, az ember tud küzdeni ellene, ha akar! Ez a kulcsszó, az AKAR.
Az utolsó szót kellőképpen megnyomta, miközben a válla felett hátratekintve vette szemügyre, vajon Hermione mit is csinál. Akkor törnek elő a lányból a szavak, amellyel belátja, jobb lesz, ha jómaga is próbál kérdezősködni háztársuktól. Elvégre a lányok hamarabb megbeszélnek dolgokat egymással. Az viszont tény, hogy Harry a DS szervezője, és jobbára a többiek által megválasztott tanár. Ennek fényében neki is kötelessége majd, bármennyire kerülné is, a találkozás. Nem gondolkodott rajta, hogy mit is mondana Vikitrinek, de biztos volt benne, ha el fog jönni az ideje, akkor nem lesz probléma. A lényeg, hogy tudjon nyugodtan koncentrálni, ne kelljen a fejébe furakodóval is megküzdenie. Abban az esetben igen nehezen hozna reális döntést, és elítélne egy talán ártatlan lányt. Most, jelenleg nem látta annak Triát, elvégre ahogyan azt már mondta korábban is, csak akarni kellett volna, és nem történik meg a tragédia.

Mélyet sóhajtva rázta meg a fejét, majd fordult a barátja felé. Pár pillanatig csak méregette, majd lassú léptekkel indult meg az irányába. Itt volt az ideje, hogy lassan visszabattyogjanak az iskolába?közben még úgyis meg tudják beszélni a felmerülő problémákat?ami pedig akadt szép számmal?

A Legjobb Barátnak

Már igazán megszokta, hogy az ő közbenjárásával kerül megoldásra mindenféle probléma, de jelen pillanatban mégsem ő a legalkalmasabb személy, hanem Harry. Hiába ellenkezik, akkor is ő az, akinek beszélnie kell Miss Árulóval, nem pedig Hermione.
Való igaz, hogy egy szobában alszanak, de az még nem jelenti azt, hogy Hermione a legmegfelelőbb személy arra a bizonyos diskurzusra. Hát mindegy, de ha már beleegyezett, nem mondhatja vissza, bár egyáltalán semmi kedve nincs bájologni azzal a lánnyal, akiről feltételezni lehet, hogy átállt a másik oldalra.
Hermione tudomása szerint a Mirol-dinasztia mindig a sötét oldalt szolgálta a kezdetek óta. Nem kell ahhoz sok, hogy valaki gondolkodását megváltoztassák? elég egy befolyásos rokon, aki egyszerűen képes megváltoztatni a dolgokat. Minden bizonnyal nem az első eset, hogy valakit átállítanak a sötét oldalra. Bár, lehet, hogy nem állították át? Az Imperius átok ?kiváló? munkát tud végezni, óh? még belegondolni is rémes!
Hirtelen végigfut a lányka hátán a hideg, melyet talán a csípős reggeli szellő, talán az iménti gondolatok váltottak ki belőle, mindenesetre lehet, hogy jobban tennék, ha bemennének valahová, és ott beszélnék meg a továbbiakat.
Bár továbbiak meg nem nagyon vannak, mert még egyikőjük sem beszélt az érintett leányzóval és addig fölösleges találgatásokba bocsátkozni.
- Tudom Harry, és igazad van. Egy hazugság után nem lehet hinni már senkinek. De? nem tudom? -mondja oly tétován, elgondolkozva. ?Ha valakit megátkoznak azzal az átokkal, akkor nem tud mit tenni. Nem akarom védeni Vikitriát, de bárhogyan történhetett? És most még a könyvek sem tudják a választ, nem igaz?
Eszébe jut azonban egy kósza ötlet, amely talán megoldást jelenthet számukra.
- Mi lenne, ha? -kezdi újra mondókáját az előzőt követve azonnal, de nem fejezi be, mert azzal is csak az ő baja gyűlne meg, vagy akár mindhármójuké, és egyébként is ezt a lapot már egyszer bejátszották. Piton kiszagolná, hogy ők a tettesek.
Egy bájitallal megoldható lenne, de túlságosan kockázatos, és nem biztos, hogy hamar el tudná készíteni. Veritaserum lenne a kulcs a zárba. De nincs kulcs, a kockázat túl nagy és az ára talán az lenne, hogy kizárják őket az iskolából, az pedig megengedhetetlen, legalábbis Hermione szemében, de nyilván Harry is hasonlóképp gondolkozik, Ron meg? mindegy is! Kósza, buta ötlet.
Elgondolkozva bámulja a kavicsos földet, miközben tornacipőjével arrébb rugdos egy-egy követ a fűbe. Barátja elindul a karikákat tartó oszloptól, s talán vissza akarna menni a kastélyba, ám ha még ennek a beszélgetésnek nincs vége, nem túl jó ötlet, hiszen ott a kísértetek bármit hallhatnak és akkor hiába az egész titkolózás, a terv amit ő és barátja megbeszéltek.
- Menjünk be? Csak mert ha még van valami ehhez kapcsolódó mondanivalód, akkor mondd el itt, nem lenne szerencsés, ha egy kószáló kísértet kihallgatna bennünket, vagy akár rosszabb esetben egy mardekáros? -javasolja a fiúnak majd elhúzza a száját, mikor kimondja az utolsó szót. Sosem volt jóban a két hát egymással, de történtek óta meg még kevésbé.

Eaton lassú léptekkel kezdi megkerülni a fekvő egyént, mire az kissé agresszív kérdésekkel támadt reá. A fiú nyugodtan végigmérte mardekáros társát.
- Te meg mi a francot akarsz? Egyáltalán nem vagy vicces Eaty! ~ Nah vajon mit, töketlen? ~ Eaton szájának sarkában felütötte fejét egy aprócska gúnyos mosoly, melyet az igen mulatságos látvány csalogatott elő.
- Nem láttál még fehér embert? ~ Dehogynem, tán túl sokat is. ~
- Inkább lökd ide a pálcád vagy nagyon megbánod! ? morogta a földön fekvő fiú, mire Eatonből előtört a nevetés. Az édes nevetés, mely jókedvet hozott feléje, melytől a fiú teljesen felszabadult. Rövid, de annál erőteljesebb nevetés volt, a vége mintha gúnyos kacajba ütött volna át. De? Csak mintha?
 - Szerintem nem kéne ennyire pattognod, elvégre jelen esetben te nyalogatod a gyakorlópálya homokos talaját, nem pedig én. Mellesleg, öt percen belül vagy háromszor nyögtél fel a karod miatt ? bökött Eaton fejével a srác törött karja felé, mely még mindig tehetetlenül hevert a porban.
 - Az már más kérdés, hogy aki nem képes felállni, pedig csak a keze tört el, az ne ugasson, mert ha továbbra sem leszel képes elviselni a fájdalmat, és feltápászkodni, nem jutnál sehova sem innen. És gondolom, nem várod el, hogy segítsek is egy ilyen kedves és szépszavas fogadtatás után. Nem mondhatod, hogy seggfej voltam, mert hát, valljuk be? Eléggé pozitív arcomat próbáltam mutatni feléd, mikor feltűntem a színen.
A fiú zsebébe mélyesztette kezeit, és akkora távolságra állt a napozó Josh-tól, hogy az ne érhesse el se lábbal, sem pedig kézzel. Furfangos mi?
Eszébe sem jutott, hogy elővegye pálcáját a ruhája alól, ráér még az. Reynolds egyébként is olyan pöffeszkedő kedvében van, hogy senkitől sem fogadna el segítséget, még ha éppen haldokolna, akkor sem.

 ~ Makacs, önfejű és igen szánalmas viselkedés, de nézzünk szembe a tényekkel, így, kívülálló szemmel még mulatságos is. Lehet, hogy meg van rá az oka, hogy bunkó, érzéketlen és tapló legyen, a tiszteletlen lenézést már nem is kéne felsorolnom. De akkor is, az életben nem lehet így megmaradni. A hangos embereket gyorsan elteszik láb alól. ~
A fiú egy pillanatra előkapta zsebéből az óráját, és felpattintotta díszes fedőlapját. Az idő csendesen kattogott markában, mintha csak tőle függne minden.
 - Ha végre ráveszed magad, és normálisan beszélsz, tán leszek olyan kedves, és segítek? Vagy? Ragaszkodsz hozzá, hogy nem kell? ? tárta szét karjait Eaton. Nagyon jól ismerte Josh ezen oldalát, elég volt pár percig figyelnie a klubhelységben vagy a Nagyteremben. Mindent ő maga akart csinálni, legalábbis ez jött le. Bizonyítani akart, de Eaton nem tudta, kinek és hogy mért.
 - Ha nem burkolóznál be a fekete felhődbe, akkor tán még jó haverok is lehetnénk. Nem kéne mindenáron ragaszkodnod a magányhoz és ahhoz az elgondoláshoz, hogy egyedül kell mindent csinálnod. ? A fiú leguggolt poros barátja mellé, majd száját húzva, kissé sajnálkozva tekintett reá. Nem akart mocskos lenni, de némiképp így hathat társának lelkére? Már ha még van ott benn valaki, és nem űzték el a tűzzel.
 - Nos?

[??Mio]

??Mio

A lány utolsó szavaira nemlegesen bólintott, nem volt már más a témával kapcsolatban, amin át szerette volna rágni magát. Éppen eleget beszéltek róla, és kínos volt mindkettejük számára ez a jó pár perc. Harry tudta jól, egyikük, sem Hermi, sem ő nem hibáztathatóak azért, ami történt, mégis, egy barátot titokban kibeszélni a háta mögött mindig is kellemetlen. Ennek ellenére ezt a diskurzust meg kellett ejteni, hiszen a fiú nem dönthetett egymaga arról, mi legyen. Hárman alapították meg a DS-t, ennek fényében hárman kellett azt is megbeszélniük Vikitri jövőjének egy részét. A hogyan tovább kérdés pedig már minden tagot érintett, hiszen egy visszavágás nem csak rajta, vagy a lányon, Ronon múlt, hanem minden egyes tagon, aki a szignójával hitelesítette a csapatba való tartozását. Jó, Ron most nem volt itt a találkozón, hogy véleményt formálhasson, de volt több baja is annál, hogy még ezt is a vállára vegye. Dumbledore üdvöskéje eldöntötte, amint visszaér a hálóba, mindent elmond a legjobb barátjának, hiszen neki és éppúgy van beleszólása, mint kettejüknek.

Odaérve Hermione mellé ökölbe szorította a balját, majd óvatosan és játékosan a vállon bokszolta. Halovány mosoly húzódott az ajkaira, olyan igazi Harry-s, mint amikor nincs semmi probléma. Igen ritka az ilyen eset, de elő szokott fordulni. Most, hogy letudták ezt az egészet, kissé feloldódott, a tudat ellenére is, hogy egyszer így, vagy úgy, de neki is el kell beszélgetnie a háztársával, Vikitrivel. A szándék élt benne, hogy a lányt is kissé felvidítsa, vagy legalább jobb kedvre derítse. Nem szabad mindig stresszesen felfogni a dolgokat, nehéz, de olykor fel kell oldódni. Ráadásul, hogyan festene, ha letargikus arccal sétálnának vissza az iskola folyosóira. Azon nyomban megindulna a pletykálkodás, ami persze már kezdett mindennapossá válni.

Lassú tempóban indultak meg, pillanatokig nem is szóltak egymáshoz?de?most kellett valami, akármi. Egy apró mozdulat, egy téma, ami eltereli a gondolataikat, és visszataszítja őket a mindennapokba. Pár lépést követően Harry nem tudta tovább tartani magát, egyszerűen érdekelte, mi is a helyzet Hermione és Ron között. Elvégre mindketten a barátai voltak, őt pedig nem ejtették a fejére. Mostanában a páros igencsak elhidegülni látszott egymástól, amit nem szeretett volna. Nagyon jó triót alkottak ők hárman, veszni hagyni egy ilyen csapatot, ilyen barátokat pedig nem szabad, mert nem talál minden egyes sarkon az ember. Lépései közben oldalra pillantva kereste ház- és évfolyamtársa tekintetét.
- Amúgy?
Kezdett bele kissé félszegen, hiszen mégiscsak magánjellegű dolgokról akart kérdezősködni.
- ? most mi a helyzet Veletek?
A kérdést követően azonnal előretekintett, az folyosó falainak irányába. Rádöbbent, hogy igen, sikerült kiböknie a kérdést. Azt hitte sokkal nehezebb lesz, de egyszerűen jött az egész magától. Tényleg aggódott a két legjobb barátja miatt? és tudni szerette volna, hányadán is áll Hermione Granger és Ronald Weasley? elvégre már csak a vak nem látta? nem, ez tévedés, mert még a vak is látta az evidenciát? Azon nem aggódott, hogy a lány nem érti majd a kérdést, mert ennél világosabb már nem is lehetett a dolog, esetleg csak a patrónus varázslatának a fénye.

[- Nem vagyok én labda Mclain, tudod pattogni az szokott.]

//Eaton//

Magabiztos, amolyan "most megmutatom neked kivel állsz szemben" ábrázattal néztem fel a közeledő srácra. Szúrós szemeim szinte belehatoltak az övéibe, tekintetem egy pillanatra sem vettem le róla. Vártam a hatást. Néha azonban a látszat csal, ugyanis cseppet sem éreztem a szitut olyan biztosnak, olyan magától érthetődőnek. Kiszolgáltatott helyzetben voltam, akárhogy is nézzük ez az igazság. A fegyver egyenlőre Mclain kezében volt és ha ez még nem lenne elegendő ő állt a helyzet magaslatán. Fel kellett néznem rá, megalázó, szánalmas dolog, de muszáj volt kihoznom ebből a legtöbbet. Tudtam, hogy kivel állok, azaz fekszek szemben, tudtam, hogy nem lesz könnyű meccs, de az számít a legtöbbet, amit az ellenfeled lát, hall, érez. Mclaint erős egyéniségnek ismertem, ehhez kétség sem férhet, olyan volt, aki nem tojt be pár erőteljes, harsány szó hallatán, mindig megőrizte hidegvérét. Legbelül talán tiszteltem is ellenfelem, de ezt egyáltalán nem érzékeltettem vele...azonnal elvesztem volna.
Eaton olyan mérhetetlen, már-már idegesítő nyugalommal állt meg felettem, hogy kicsit magam is meglepődtem. De ez még nem volt minden. Szavaim hallatán mosoly jelent meg szája szegletében, amiből kisvártatván eget rengető kacagás lett, gúnyos, amolyan lenéző hangos nevetés.
~ Provokálni akarsz, Mclain? Valóban ki akarod hozni belőlem a bennem rejlő szörnyeteget? Csak tessék...folytasd csak kölyök!~ - fúrtam szemeim vigyorgó arcába, a düh átjárta egész testem. Tekintetem hirtelen cipőjére tévedt és csak akkor láttam meg, hogy csupán pár centire áll tőlem...nagyon bátor, már-már vakmerően merész. Úgy döntöttem stílust váltok. Hagyom a támadást, mert abból jó úgysem sülhet ki, megrohadni meg mégsem akarok a homokban. ~Okosnak kell lennem, most ezt ésszel kell megoldanom! Taktika Reynolds...egy kis taktika az egész! Kötözködni...mindenbe belekötni, de még véletlenül sem támadni, az most itt nem jó fegyver.~
- Nem vagyok én labda Mclain, tudod pattogni az szokott. -mondtam teljesen nyugodtan, de azért egy halvány mosoly megjelent a szám szegletében, amolyan elismerő mosoly volt ez...~egész jól megy ez nekem!~ - Jah, majd elfelejtettem örülök, hogy ennyire jó kedved van...kívánom, hogy maradjon is meg! - iménti mondatom hallhatóan gúnyosabbra sikeredett, de ez volt a cél, a burkolt kedvesség...egy kis idegesítés, csapda. - Azt hiszem szükséged lenne egy jó alapos szemvizsgálatra, ugyanis se nem nyalogatom se nem eszegetem a homokot...nincs hozzá gusztusom. - Ha ideadnád a pálcád hidd el nem nyögdécselnék többet! -vágtam zárszóként a képébe, de már nehéz volt tűrtőztetnem magam.
~Ha a taktikázás bejönne, nyert ügyem lenne...több szempontból is.~ végiggondolva jóleső érzés járt át, tudtam, hogy tartanom kell magam, ki kell bírnom ezt a hangnemet...a cél érdekében mindent.
- Höh...bocs, de ugatni sem szokásom...nem keversz te véletlenül össze azokkal a házijószágokkal? Ami meg a felállást illeti, jobban érzem magam itt lent, ennél már nincs lejjebb és a karomat se kell támasztani...ez a legpraktikusabb testhelyzet ilyenkor haver -az utóbbi kis szócskát jól megnyomtam és a hangsúlyból is arra lehetett következtetni, hogy igazságtartalma nem igen van.
- Nyugi, tisztában vagyok a helyzetemmel, nem kell lefestened előttem.  Én nem várok senkitől semmit, könyörögni meg végképp nem fogok, az nem az én stílusom...de még térden csúszni sem feléd. Egyet viszont elismerek, rosszul kezdtem a dolgokat. -vettem elő a tarsolyomból a mézesmázos szöveget...ne tudjátok meg mennyire nehezemre esett ezeket a szavakat kimondani. De a cél érdekében...
Mclain ekkor kissé távolodni kezdett, majd ismét megállt. Követtem szemeimmel, próbáltam minden apró rezdülését figyelni, éreztem, hogy ennyi nem lesz elég neki...nem fog máris a tenyeremből enni. ~Talán fél, hogy nem mert mellettem maradni? Nem, ez lehetetlen, hisz nála van a pálca. Mégha felállnék és nekimennék akkor se lenne esélyem...Persze nem vagyok én olyan tökkelütött, hogy bármi ilyesmit tegyek, annál azért több eszem van! De mégis miért hátrál?~
- Most meg mi van? Becsurgott?? Vagy ennyire büdös vagyok, hogy nem bírod ki mellettem? -poénkodtam, de közben majd szétpattant a fejem. Kezdtem elveszteni a türelmem.
A srác eközben elővette zsebóráját és megszemlélte az időt.
- Csak nem randid van Mclain? Mert akkor siess, le ne késd itt miattam! Nem is értem miért nem hagytál még itt megrohadni. - jól megnyomtam az utolsó szót, hogy még kifejezőbb legyen. Tudtam, hogy nem fog lelépni és felhagyni a szócsatával. Élvezte ő ezt. Én már nem annyira.
- Óhh, ez nagyon megható, és mégis mennyiért segítesz? Nem értem mit kell ennyit dumálni, mikor csak a pálcád kell. Nem kell aggódnod, nem rontom el...ha ettől félsz.
Túl egyszerűnek tűnt a dolog, mégsem volt az. Egy dolgot nem akartam, a gyengélkedőn kikötni. Engem senki se ápolgasson egy hülye törés miatt. Egy varázslat lenne az egész és vége.
- Mit gondolsz ki vagy te? Lelkisegélyszolgálat? Kezdesz túlmenni egy határon Eaton! Nem vagyok kiváncsi a gondolataidra, nem kértem tanácsokat, csak egy apró tárgyat és már itt sem vagyok. Vágod?
Úgy meredtem az időközben mellémguggoló Mclainre, mintha legalább megölni akartam volna. De ezt már nem bírtam tovább. ~Mégis mit gondol ez magáról? Seggfej. Mégcsak nem is ismer!~
Pedig talán jobban ismert, mint én magam. És mennyire beletalált a közepébe...

Josh megpróbált taktikázni, hirtelen váltásai túlságosan feltûnõek voltak. Hol megpróbált kedvesebb lenni, hol nyáladzani, teljesen úgy tûnt, mint mikor egy legyet bezárunk befõttes üvegbe, és hagyjuk, had verje magát az üveghez, míg le nem higgad.
Eaton mélyet sóhajtott, miközben végigtekintett az igen háborgó háztársán. Kissé lesajnálóan vette tudomásul, hogy egyesek idáig jutnak agyilag. Dühöngõ örültként tombolnak végig mindenkin, akin csak lehet, s utukba kerül. Josh nem akart a gyengélkedõre kerülni, ezért is nem emelte vol hátsóját idáig, és bandukolt be a falak közé. Mondjuk, Eaton bevallása szerint is eléggé szánalmas helyzet lett volna, elvégre 16 évesen az ember nem annyira szerencsétlen, hogy eltöri a karját akkor, amikor 'csak úgy kimegy gyakorolni'.
Valljuk be, igen nevetséges...

 - Ferula - mondta ki egyenesen es visszavonhatatlanul a bûbájt. Pálcájának végébõl fehér kötözõ fonál jelent meg, mely kígyóként kúszva Josh karja felé a töröt testrészt vette célba. Szempillantások alatt körbefonta a megsebbzett kart, s szorosan rásimulva biztosított tartást neki.
A fiú kis ideig elgondolkozott azon, hogy vajon milyen mértékû sebet okozhatott magának Josh, majd félretéve az episkey lehetõségét, ráküldött egy gyógyító varázslatot is társának karjára.
 - Hippocrax - a bûbáj gyógyító varázslat, de ki tudja, hogy milyen gyorsan hat, vagy hogy mûködik, nem sok embert kell az iskolán belül ápolgatni, elvégre, mindenki fogja magát, és van olyan kedves és elviselni a gyengélkedõ bûzét, meg az ott ért megaláztatást, hogy rászorulsz a gyógyításra.

Eaton eltette pálcáját, természetesen csak olyan közelségbe, hogy ha Josh túl közel jönne, elõkaphassa önvédelem céljából. Még ha nem is varázsol vele, de kiszúrhaja a szemét társának. Ez természetesen sosem volt benne a kitûzött célok nevezetû zsákocskában, de sosem tudni, mennyire sûllyed mélyre elmebeteg társunk, vagy épp mikor van dührohama. Sosem tudni, mardekárossal állunk szemben. Még ha egy is a ház, senkiben sem lehet megbízni.
Összefonta karját maga elott emberként, és kissé morgó tekintettel lesett a porból fölporoszkáló Josh-ra. Apró fejcsóválással jelezte, hogy azért viselkedni tudni kéne.

 - Randim nem lesz, és azért jöttem távolabb, mert még meglehet, hogy az idegbajod ragadós. Nem szívesen kötnék ott lenn ki, ahova te kerültél most, akár fizikailag értjük, akár átvitt értelemben.
Josh beteg, vagy beteg?... Esetleg lehet, hogy beteg? Nem is tudom, alig tudok választani a sok lehetõség közzül, mingyegyik annyira lehetséges és annyira igaz. Áh...

[- Avis!]

Mirabella

Amy gyakorolgatott. Előbb vagy utóbb mindenkinek fel kell készülnie az RBF vizsgákra, s a lány szerint most jött el az idő, alig két hónappal a tanév vége előtt. Nem mintha olyan veszekedetten jó idő lett volna idekint, a kastély falain kívül, ám Joy nem bánta a hűvös, alig-alig napos, tipikusan tavaszias időjárást. Így legalább nem mászkáltak arra diákok, akik megzavarhatták volna a tréninget.
Talán nem a legegészségesebb dolog ilyenkor a fűben hasalni, a griffendéles kamaszlány mégis ezt tette, nem zavartatva magát annak nyirkos voltától sem. Vastag, kapucnis pulóvere úgyis felfogta a víz legjavát, attól a kevéstől meg talán nem lesz beteg, amit farmerja szára engedett át. Edzőcipőbe bújtatott lábfejei vígan lengedeztek a fű fölött, míg az egyik előre lendült, a másik hátra, azután csere.
Eddigi sikeres próbálkozásait ünnepelte a láblógázással.
- Avis! - szólt magabiztos hangon, mire tölgypálcája hegyéből tucatnyi madár kelt szárnyra.
Gyönyörködve nézett a légies könnyedséggel tovalebbenő kékes madárfergeteg után. Hát igen, ők seprű nélkül is tudnak repülni. Bezzeg az embernek ez nem adatott meg, neki szüksége van valamilyen segédeszközre a szárnyaláshoz. Milyen jó volna, olyannak lenni, mint a madarak...
Stop, most koncentrálni kell!
- Locomotor! - szegezte a tölgyfavesszőt az orra előtt császkáló hangyára, aki éppen egy fűszál megmászásán fáradozott.
Az apró soklábú szépen a levegőbe emelkedett, ám helyzetét cseppet sem élvezve, dühödten kapálózva küzdött a rejtélyes lebegtető erő ellen. Amy megszánta a szerencsétlen, ezért hamar véget vetett a varázslatnak, mielőtt szívbajt kaphatott volna a hangya. A gyakorlást azonban folytatta, habár eltökélte, hogy ezentúl lehetőleg nem szadiz élőlényeket, megmarad az élettelen dolgoknál.
- Evapores! - mutatott egy kerekded kavicsra, mely közel fél méterrel feküdt előtte.
A kavicsnak nem volt ellenvetése, illedelmesen eltűnt onnan a varázslat hatására. Ezután még a Baziteo! varázsszóval ellátott növesztő bűbájt próbálta ki egy virágon, majd két perc töprengés után az óriásira nőtt virág felé viccből elmormogott egy Relaxo!-t. Nem hitte volna, hogy elvéti a célt, de hát fekve ugyan ki képes pontosan célozni, ha éppen a könyökein támaszkodik? A pálca végéből hulló szikraeső pont eltalálta a virág mellől előlépő lánykát, ezzel néhány másodpercre megbénítva őt.
Amy döbbenten ugrott fel, holmijai frontális részein terebélyes vízfoltok díszelegtek. Az ijedtség hatására nagyot nyelt, majd ajkába harapott, mire abból vér serkent. Az ötödéves leányzó hebegve kezdett magyarázkodásba, s a nagy dadogásban a bénító varázslat megszüntetéséről is csaknem elfeledkezett.
- Jaj, ne haragudj ööö... izé, én-én nem akartam... nem tudtam, hogy te pont most, hogy te pont itt... Mivel tehetném jóvá? Bocsánat, ezt még... Finite Incantatem! Tényleg sajnálom, szóval nem v-volt szándékos - dadogja tányérnyi szemekkel a balul elsült varázslat miatt.

Amy

Sétálni indultam ma reggel a Gyakorlópálya környékén kötöttem ki, ez a mai rendkívül unalmasnak és eseménytelennek tűnt. Amint kiléptem egy furán hatalmasra nőtt  mögül előre nem látható igalom következett be. Pontosítva egy nem várt bénító varázslatnak lettem gazdája csak pislogni tudtam tulajdonképpen csak a szemem járt meglepődve jobbra-balra valahogy nem ilyesfajta izgalomra számítottam de kezdetnek ez is jó lesz. Aztán egy ijedt lány vágódik elém nedves ruhában és bocsánatot kér én azonnal mondanám is neki hogy minden rendben de egyszerűen a bénító következtében nem tudok megszólalni. Aztán végre feloldja az átkot. Nagyot sóhajtva engedem ki a levegőt a tüdőmből.
-Szia! Semmi baj..azt hiszem már jóvá tetted! Mondom mosolyogva, lihegéssel keverve mert eddig nem nagyon tudtam levegőt venni.
- Egyébként Bella Litwin vagyok. Nyújtok neki kezet, jó erős átok volt én sem csináltam volna jobban csak nem biztos hogy magamnak küldtem volna.

[Reducio!]

Mirabella

Lesütött szemmel nyújtott kezet, egyszerűen nem mert véletlen-áldozata szemébe nézni, mint aki attól tart, hogy a másik mindjárt kirobban az iménti baleset miatt. Ám amikor ez nem következett be, Joy mégiscsak felemelte tekintetét, szemügyre vette a szembeni leányzót. Közel azonos magasságúak lehettek, mindketten szőkék, kékszeműek, ám mégis akadt számos eltérés. Például az áldozat haja ezüstös szőkén csillogott, míg Amyé inkább a barna felé hajlott enyhén. Amy szeme áfonyakék volt, ám a másik lányé babakéken, csillámosan tündökölt. Az öltözködés sem egészen stimmelt, lévén Joy a sportos hanyagság elegancia híve.
Lazán fogta meg Bella kezét, nem állt szándékában semmiféle erőfitogtatás vagy a másik szivatása.
- Jó név, Bella Litwin - mosolyodott el könnyedén. - Én pedig Joy vagyok. Amy Joy. De a barátaim mostanság a cica becézetet ragasztották rám valamiért...
Tétován meredt a virágra a lány, mint aki maga sem érti a becenév keltének okát. Hiszen nem nyávogós, vinnyogós liba, nem cirmos és nem is olyan szőrös, mint egy négylábú bajkeverő. Mindegy, lényegtelen; a barátai időnként így szólították és Amy készséggel hallgatott rá, mert semmi sértőt nem hallott ki ebből a becézésből.
- És még egyszer bocsi az iménti balesetért. Jaj, tényleg, mielőtt még valaki megint bajba kerülne miattam! Reducio! - szegezte pálcáját az óriási virágra a lányka. - Még jó, hogy nem Tarantallegrát szórtam arra a szerencsétlen virágra az előbb, akkor mit gondoltál volna rólam?!
A szöszi elnevette magát a gondolatra. Vajon mennyire tartotta volna elvetemültnek őt a másik varázsige esetén Bella? Valószínűleg táncolva menekült volna az első tanárig, aztán Joy mehetett volna büntetőmunkára a meggondolatlan játszadozás miatt.
- Amúgy mi jót, rosszat csinálsz idenkint ilyen ordenáré időben, Bella? - érdeklődött kedvesen, ám arcán enyhe szégyenpírral a bénító varázslat miatt.

Bella drága, egy óriásira növesztett virág mögül lépsz elő

Amy

Elfogadja a kezem és megrázza, valószínű hogy szegény még mindig szégyenli magát az előbbi incidens miatt pedig én nem haragszom. Akkor se haragudnék nagyon ha direkt lett volna pláne így hogy véletlen volt. Bemutatkozik és megdicséri a nevem, aztán elmondja a becenevét cica hmm. Érdekes lehet hogy kedves és hízelkedő esetleg mindig talpra esik. Én néha pofára, lejjebb húzom a rövid sötétkék ruhámat.
-A te neved is jó. Rövid és kellemes hangzású.
A második mondat egy kicsit halkabb végül is nem akartam igazán kimondani csak hangosabban gondolkodtam a kelleténél, nem tudom hallotta-e Amy és ha hallotta is akkor sem valószínű hogy kifejezetten érdekelné a beható véleményem.
-Engem általában Dr. Szöszinek vagy porcelán babának hívnak.
Nem tudom miért mondom hiszen egyik becenevemet sem szeretem ezért teszem gyorsan hozzá az előbbi mondathoz a következőket.
-Viszont jobban szeretem ha csak Bellának vagy Aley-nek hívnak.
Nehogy az előbb elhangzott neveken szólítson mert azoktól a plafonon vagyok. Érthető becenevek, érhetőbbek mint az övé szőke vagyok, fehér bőrű és hollós. Valamilyen szinten okos vagyok. azt hiszem. Vagy valami ilyesmi. Legalább nem úgy jártam mint egy másik lány akit "lassú víz partot mos"-nak becéznek, idióta becenév és hosszú is. Legalább nem az enyém.

Bella, aki csak nekem Mira

Válasz helyett Amy mindössze elmosolyodott. Sosem volt túl büszke a nevére, néha kissé fantáziátlannak tartotta érte az őseit, ám az tény, hogy sok dolgot leegyszerűsített az életében. Például amikor még a Roxfort előtt azzal kínozták diákként, hogy szabványbetűkkel írja le egy milliméterpapírra az összes létező adatát, előbb kicsi-, majd nagybetűkkel. A nevével legalább alig kellett bíbelődnie.
A Dr. Szöszi hallatán viszont kiszélesedett mosolya, nem tudott mit tenni ellene, majd kuncogva jegyezte meg.
- A Szöszke jobban hangzana, nem?
Érdekes módon a porcelánbabát is teljes mértékben meg tudta érteni, hiszen tényleg úgy nézett ki a csaj, mint akit frissen, ropogósan rántottak elő valamiféle skatulyából, ahogy a muglik mondanák. Az iméntinél némileg visszafogottabb vigyorral folytatta a szövegelést:
- Azért én maradnék a Bellánál, ha nem baj... Az Aley honnan jött? Nincs semmi aleyes a nevedben szerintem.
Érdekes módon Joy kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát mindössze amiatt, hogy a másik hölgyemény sokkal elegánsabban, jobban öltözöttebb volt, mint ő. Apró-cseprő kisebbségérzet kezdett kibontakozni Amy lelkében, némi irigységgel megfűszerezve, ám ezt igyekezett visszafogni a sportleány, s mivel ezek a fílingek amúgy nem sűrűn fordultak meg benne, ezért viszonylag könnyen elnyomta őket.
Nem kerülte el a lányka figyelmét, hogy társa elmulasztott válaszolni az előbukkanást firtató kérdésére. Fejében rögvest "támadásba lendültek" az ironikus agyáramok, melyek általában nem a legjobbkor szoktak volt működésbe lépni.
Biztosan hadititok a jövetele célja, ezért nem óhajt felelni. Vagy a bánat tudja, talán csak szelektív a hallása, elkerülte a fülét a kérdés, ezért nem válaszolt. Ám hadd őrizze meg titkát, nem akarom túlságosan faggatni, nehogy tolakodónak higgyen - vélte Amy, ám mégis újra meg újra ugyanaz a kérdés tolult nyelvére a kíváncsinak. Joy ráharapott az apró izomra, s csak azért is mást kérdezett.
- Mondd csak, Bella, milyen vagy átváltoztatástanból és bűbájtanból? Kéne valaki, akivel gyakorolhatnék, tudod, egyedül nem élvezet és nekem sem megy minden tökéletesen - reménykedve pislogott a babakék szemekbe, hátha pozitív lenne a reakció.
Tényleg elkelt volna némi segítség Amynek, erre példa a virágos eset is. Bár legalább sikerült helyretennie azt a hibáját, a véletlenül félreszórt varázst.

Amy
Édes kiscicalány,szőrös kicsi talány.
Egy kicsit büdös, egy kicsit különös.

Szöszke, hát igen elmosolyodom a szőke hajszín a legtöbb embernél egy dolgot jelent. Buta, szép de buta semmiképp sem hozható kapcsolatban az intelligenciával. Pedig a szőkék nem feltétlenül ostobák. Aztán az Aley becenevemet kérdezi, persze hisz nem teljes nevet mondtam. Szétszórt vagyok és figyelmetlen, megint.
-A teljes nevem Aleydis Mirabella Litwin csak így hosszú lenne , nem szokásom így bemutatkozni. Nem, tényleg nem szokásom mondjuk jobb mintha olyan nevem lenne amit le sem tudnék betűzni. Aztán megkér hogy gyakoroljunk együtt, eléggé szeretem a tantárgyakat amikre rákérdezett és nem is vagyok rossz belőlük. Persze ez nem öndicséret, nem szeretem magamat ajnározni.
-Elég jó vagyok belőlük. Szívesen gyakorlok veled.
Kedvesen mosolygok csak máskor vigyázzon arra hogy merre gyakorolgat mert nem biztos hogy mindenki örülni fog a rontásainak. Nekem végül is pont mindegy, időm van bőven nem sietek. Ha már idő, az is egész kibírható, nem lesz itt nagy probléma.

[Locomotor]

Bella, aki csak nekem Mira

- Még mindig jobb, mintha az összes neved hat rövidke betűből állna... Az ember bemutatkozik, mire tíz emberből tizenkettő ott áll vagy három percig és várja, hátha jön folytatás, hátha mégis valami érdekfeszítőbb figura a bemutatkozó, nem egy ilyen szimpla hatbetűs bige. Na mindegy - vont vállat a lány.
Valójában sok dolgot leegyszerűsíthet egy rövid név, bizonyos helyzetekben viszont mégsem ez a nyerő. Egyszer fent, máskor lent, mondanák rá a muglik. Amy elgondolkozott. Erre a mondásra még sosem hallott semmilyen mágikus verziót, pedig annyi mindent tanulhatott a roxfortos barátoktól az elmúlt öt év alatt. Vajon létezik egyáltalán rá boszorkányos duma?
- Mondd, Mira, van arra valamilyen boszi-szöveg, hogy "egyszer fent, máskor lent"? Tudod, ez egy mugli közmondás - kérdezte teljesen oda nem illően, majd töprengőn meredt varázspálcája mellett a földre.
Pár másodperc múltán hirtelen megrázta a fejét, mintha el akarná űzni a felesleges gondolatokat és csak a lényegre koncentrálni, amiért kijött: a tanulásra. Hiszen mindig így bliccelte el a tanulást, mindig eszébe jutott valami sokkal érdekfeszítőbb probléma, amin járathatta az agyát. Márpedig alig valamivel az RBF-ek előtt nem a legjobb ötlet egy idétlen közmondáson agyalogni.
- Tulajdonképpen a reptető bűbájjal gyűlt meg a bajom, mert alig-alig akarnak elemelkedni a cuccok a talajtól, hiába mondom szépen, hogy Locomotor. És az Evapores sem megy túl jól, általában marad egy darabka abból, amit el akarok tüntetni vele. És mivel nemsokára vége a tanévnek, ezért kezdek frászolni. Tudod, ötödéves vagyok, ergo hamarosan jön az RBF. Elég ciki lenne, ha ilyen alapvarázslatokkal buknám el, nem?
Amy igyekezett a tőle telhető legszebb tekintetével nézni, ekként kérlelve Mirát, hogy szánja meg és korrepetálja. Hiába, ha egyszer rászorul, akkor muszáj, nincs menekvés, most aztán tényleg tanulni fog. Amy remélte, hogy nem csak ő látja bele azt a rengeteg tudást leendő segítőjébe, hanem tényleg van valami alapja a dolognak.
- Tényleg, te hanyadéves vagy? - kérdezte még utolsó menekvésként, hátha ezzel mégis megúszná a leckét.