|
|
« Válasz #135 Dátum: 2009. 09. 21. - 20:12:21 » |
0
|
Elkerekedik a szemem azokra a szavakra, amiket olyan kis kedvesen lök elém... Még a szám is csak nehezen tudom csukva tartani. Még hogy megfélemlítve kellene éreznem magam?! Na jó, első pillanatban a döbbenetem átcsap valóban némi félelemérzésbe, de aztán azonnal átveszi a helyét a tüske, ami szinte belecuppan az önérzetembe. Melléfogtam Richarddal, de jellemző... A kis naivitásom most is eluralkodott rajtam, bíztam a kivételben, ami erősíti a szabályt. De legalább elárulta, hogy nem a hosszútávú kapcsolatok híve. És még mindig jobb, mint hogyha későn szól (bár ezt is én váltottam ki, kétlem, hogy másnap ezzel ébresztett volna: Szevasz, most, hogy együtt és ilyen jól elvagyunk, három hét múlva meg majd doblak, remélem okés a dolog neked is így...). A fenébe már, hát mindig azoknak adok esélyt, akik a földbe döngölnek?Furcsamód azonban nem is annyira megsértve érzem magam, inkább kihívva, habár Richard célja nagy valószínűséggel nem az volt, hogy húzzon, hanem, hogy lecsapjon rám - ahogy azt meg is fogalmazza szépen tisztán. Az ő "lelke" sem éppen érzéketlen a megállapításokra, mivel azonnal ugrik a megjegyzésemre, és kérdésemre, hogy mégis mi tartott eddig, hogy megszólítson. Azt hiszem, ideje lenne felébrednem, és nem várni a hercegre fehér lovon. Pláne nem olyanra, aki zöld-ezüst címerrel díszített talárt visel... Az értetlenkedő pillantásának, amit a szövegem elején vetett rám, szerintem pont a tükörképét sikerül produkálnom, mikor a mindenféle fenyegetésekkel és azoknak a semlegesítéséről mesél, miközben negédesen rám vigyorog. "Ha esetlegesen összejönnénk... vajon beléd szeretnék-e vagy sem..." Micsoda szókimondás és egyenes jellem, nahát...! Hamar úrrá leszek a meglepettségemen és az enyhe csalódottságomon, amit elsősorban önmagam miatt szenvedtem el. Összeszorítom a szám, de egy kis vigyor mégiscsak kitör rajtam, pedig istenuccse nincs kedvem hergelni az önérzetes herceget, és bár abszolút elment a kedvem még a flörtölés gondolatától is, őszintén bevallva magamnak, szimpatikus ez a kicsit goromba, rideg és magát fensőbbségesebbnek gondoló srác. Már csak azért is, mert ilyenkor mindig késztetést érzek, hogy letörjem a szarvukat az ilyeneknek, csak hát nem mindegyik szarva okozhat halálos sérülést, ugyebár. Kár, hogy ilyesmitől nem tojok be, de szórakoztatónak szórakoztató. Azért vigyázok, hogy ne húzzam túl a cérnát, mert mi tagadás, azért nem egy túl bizalomgerjesztő a szempár, ami most gunyorosan mered rám, várva a gondolom frappáns vagy épp megadó választ. Lassan, kimérten elsétálok mellette, és nekitámaszkodom az ablaknak, vigyázva, hogy a ruhám ma már többször ne kelljen lepucolnom, és nézem az elszálló és megérkező madarakat. - Szóval nehezen esel szerelembe... - jegyzem meg halkan, és elesetten. - Szegény - sóhajtom. - Kellemetlen lehet olyan sokat dolgozni, hogy valakiben megbízz. Ha jól sejtem, a te elveid közt ott áll a bizonyos "érezni egyenlő a gyengeséggel" tételmondat, vagy valami hasonló... De szólj, ha tévedek.Szerintem nem vevő a gúnyolódásra, de majd kiderül. Mivel mint potenciális partner átesett a rostán, kénytelen leszek másképp szórakozni vele. Persze nem szemét módon... Egyrészt nem az én stílusom, másrészt mert igazán nem akarnék összetűzésbe keveredni sem vele, sem az állítólagos kapcsolataival. Mondjuk ha ezzel a szöveggel akart meggyőzni (vagy nem is tudom, mi volt a célja), hát rossz módszert választott. Közelebb sétálok, és megcirógatok egy érdekes, fekete baglyot. - Pár hétre nem szerződöm előre senkivel, az biztos. Menthetetlenül romantikus vagyok. Remélem nem haragszol érte - hajolok egy kicsit közelebb Richardhoz, bizalmaskodva és gúnyosan keserű arcot vágva. - És nem célom, hogy belém zúgjanak. Pláne, ha a "hódolóm" ennyire a csinos arcok pártján áll, és másra nem is figyel. - sétálok tovább egy szintén gyönyörű madárhoz, aki egyik borostyánszín szemét laposan kinyitja és barátságosan huhog, amíg simogatom a hátát. Aki nem képes elfogadni mást, csak a külsőt nézi, annak nincs sok helye körülöttem, de a barátaim közt semmiképp, hát még mint esetleges barát! - De őszinte leszek: hízelgő volt, hogy így rám hajtottál. Viszont látszik, hogy nem ismersz - csóválom meg kicsit a fejem, és azért elönt némi csalódás. Aztán felé fordulok, és állom a tekintetét, legyen az fagyos, gúnyos vagy gonosz. Nem vagyok egyszer használatos, pláne nem eldobható. - Először is: eszembe sem jutott gyávának mutatni téged. Egész egyszerűen senki, eddig legalábbis tényleg senki nem kezdett el ennyire... - keresem a megfelelő szót - nyomulni rám. És mivel eddig nem is tűnt fel, hogy különösebben foglalkoztál volna velem, így meglepett. Másodszor: akármennyire is tűnök elveszettnek, nem vagyok olyan kis nyuszi, akkor sem, ha a hugrabugban vagyok, vagy esetleg nincs húsz évezredre visszamenőleg varázsló a felmenőim közt. Szóval az enyhe fenyegetést sem veszem jó néven, mert lehet, hogy béna vagyok vagy hugrabugos, de nem szeretem, ha ilyesmivel próbálnak rám hatni...- húzom össze enyhén a szemöldököm. - De igen, elfelejtem azokat a mondatokat. Harmadszor viszont, még mindig szimpatikus vagy sajnos, akkor is ha piszokul kimondod, amit akarsz, és még a modorod is az én igényeim szerint legalábbis - kissé nyers és passzívan agresszív. Habár ha jól sejtem - kulcsolom össze a kezem ismét - ez nem hat meg különösebben. Elvégre egy csomó jó csaj szaladgál még a Roxfort folyosóin. Na meg persze azokon kívül is - biccentek a lépcső meg az ablak felé. - Ennek ellenére lágy hugrabugos szívem nem venné jó néven, ha csak azért, mert nem ugrom ágyba veled, már le is mondanál fantasztikus társaságom által felmerülő lehetőségekről. Hogy összejönnénk? Hát... Igen. Az érdekes volna ez után a beszélgetés után - mosolyodom el, és félrebiccen a fejem, ahogy jobban szemügyre veszem, és látványosan végigmérem. Nem akarom tovább növelni láthatóan amúgy sem csekély egóját, de szó ami szó, nem rossz parti a srác. Ezt burkoltan közlöm is vele. - Mindenesetre nem kell aggódnod. Biztos találsz gyorsan más lecsapni való prédára, aki önként beszáll a hálódba, és még utána sem kell kapnod. - hunyorgok rá. Ez van. Helyes, aranyvérű srác, kapnak utána a csajok. Legalábbis a nagy része. És én is kaptam volna, ha nem olyan... "mardekáros". Áh, olyan tipikus... Miért nem hoz össze már a sors egy normális, egyenes mardekárossal?!- Na most vágd a fejemhez, mit gondolsz. És nehogy szépíteni próbáld - mosolygok rá negédesen. - Most már minek? - és megint az ablakhoz sétálok, elhelyezkedem, és várom az udvarias köntösbe bújtatott rideg, goromba választ. Komolyan ránézek, mert kíváncsi vagyok, mivel és hogy reagál arra, ha valaki megmondja neki, mit gondol. Meglehet, hogy mindig kicsikarja másokból az őszinteséget, de engem sosem kellett sokáig sajtolni, hogy egy helyzetet tisztázzak. A rossz érzésem is megszűnt azonnal, mikor rájöttem, hogy ez úgy nem fog menni vele, ahogy elképzeltem. Sajnos. De a nehezebb út nem a rosszabb. Meg hát nem csak egy járható út van...nem?
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Richard Grosiean
Eltávozott karakter
| a rebellis | VIII. |
:: loose angel ::
Hozzászólások: 120
Jutalmak: +162
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Hajszín : barna
Szemszín: kék
Kor: 18
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nyolcadik
Családi állapot: Bonyolult
Legjobb barát: Elena Pierce.
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: cédrus, egyszarvúszőr, 14,5 hüvelyk
Nem elérhető
|
|
« Válasz #136 Dátum: 2009. 09. 22. - 16:45:01 » |
0
|
Engem, mindig úgy neveltek, hogy a nőket, legyenek azok akár fiatalok, vagy idősek nem szabad bántani. Sem testileg, sem pedig lelkileg, sem szavakkal, sem pedig ütlegeléssel, vagyis sehogy. Mikor a lányokat bottal vertem az óvodába, utána két óra szobafogságot kaptam mikor beszóltam valamelyiknek és netán a szüleim tudomására jutott, ismét megbüntettek. Nem csoda, hát, hogy ez ily mélyen belém vésődött, kivételek azonban nagy számmal akadnak s ezt régen sem mondták másképp. Mondták, hogy az ilyeneket sem szabad bántani ugyan, ám mára be kellett látnom, hogy ezt csak azért mondták, hogy ne verjem agyba, főbe az olyan lányokat, akik az én álláspontom szerint jócskán megérdemelték. Ma már teljesen más a helyzet. Nem, csak mert nehéz időket élünk, nem, most nem erre gondoltam. Mi köze lenne a Sötét Nagyúrnak pont hozzám, eltekintve a családi vagyontól és örökségtől, de ahogyan tudom, őt nem igazán a pénz érdekli. Szóval ma, nem tudhatjuk, kiben bízzunk meg, ahogyan azt sem hogy melyik lány mit érdemel meg, ebből kifolyólag, néha-néha semmibe veszem, amit égen tanítottak. Bár ilyenkor egy pillanatra lecsukom szemem és azt kívánom, hogy szüleim erről ne szerezzenek tudomást, sőt, némi bűntudatot is érzek, talán ám gyorsan elhessegetem és könyörtelenül folytatom. Ezt az egészet elmondhatnám Julesnak is, de minek? Mire mennék vele? Talán megsajnálna és kész, talán undorodna tőlem még jobban, ha ez lehetséges, de hasznot semmiképpen sem húznék belőle és megfelelő indokot sem tudok, amiért be kéne számolnom róla neki így hát csak állok, néha rá-rá nézek, de semmi több. Csupán hallgatom, ahogyan beszél, ahogyan száján ömlenek a szavak és egyre több és több lesz. Még jó hogy ily csodás memóriával áldott meg a teremtő, máskülönben már hatodszorra elismételtettem volna vele a dolgokat, de nem minden szavára emlékeztem. Tökéletesen felfogtam az összeset és magamban már azt is eldöntöttem, hogy melyikre fogok válaszolni és melyikre nem. Néhánynak valamiféle szégyent kellett volna kiváltania belőlem, de nem, csupán szavak voltak melyek érzelemkiváltásra tökéletesen méltatlanok legalábbis számomra. Keményebb fából faragtak engem semmint, hogy kimutassam az érzelmeimet egy ilyen beszélgetés legközepén. Természetesen éreztem. Nem sok minden. Például fáztam egy kicsit és talán magamban beismertem, hogy jobb lett volna, ha az imént meg sem szólalok, de ennél több nem igazán volt bennem.
Mikor a végére ért és felszólított, hogy válaszoljak, akkor én halkan kacagni kezdtem, majd elfordultam tőle és fel-alá kezdtem járkálni a kis teremben, hol rajtunk kívül csak pár madár volt semmi több. Agyamban még egyszer utoljára végigfuttattam a kigondolt válaszokat majd csendesen, mézes-mázos, nyugodt hangon belekezdtem a mondandómba. Ömlöttek belőlem a szavak és ellentmondást nem tűrő arccal beszéltem, mint aki azt akarja sugallni, hogy „ne szólj közben, úgysem éri meg”, vagy valami hasonló. - Először is. Engem te ne utasítgass. – mondtam tagoltam mintha valami érthetetlen alaknak beszélnék. – Másodszor, és ez pedig már hosszabb lesz. Igen valóban nem esek könnyen szerelembe, de ki mondta, hogy ezért megdolgozom. Általában hagyni szoktam, hogy a dolgok saját maguktól működjenek, és a sors hozzon össze egy személlyel, ne pedig csupán a puszta akaratom. Az érzelmeket nem tartom gyengeségnek, sőt, bármily meglepő én is szoktam érezni dolgokat, emberek iránt, de akik nem érdemlik meg érzelmeimet, akik méltatlanok á, azok iránt valóban, semmit sem érzek. – jelentőségteljesen ránézek, majd folytatom. – És ha még egyszer gúnyolódni mersz rajtam, akkor szembe kell nézned a pálcámmal, de ne félj, párbajra gondoltam nem pedig holmi egyenlőtlen, hátba támadós módszerre. Azért némi becsület még bennem is maradt akkor is ha ez a többségnek nem tűnik fel. – újbóli szúrós tekintet a hugrabugos leányzó szemei közé. Fejemben végigfuttatom a leányzó szavait. Már eldöntöttem, hogy a soron elkövetkezendő két mondatára nem méltóztatok válaszolni, de az utána produkált kis monológját már nem tudtam így figyelmen kívül hagyni. – Figyelj kicsilány ha mindenkivel így viselkedsz, akkor, nem csoda, hogy eddig senki nem nyomult így rád. – ezt csupán sértésnek szántam, hisz semmi kivetni való nem volt a viselkedésében eltekintve a csípősebb szavaktól ám ezeket lehet még korrigálni – Hogy elveszett lennél? Neem már rég nem gondolok ilyesmire. Amikor nem sikoltottál fel a bagolyköpet láttán már láttam, hogy egy talpraesett csajjal van dolgom ezúttal. – ez volt a bók helye ezek után ne számítson semmi ilyesmire – Ne félj én nem keseredtem el egyetlen kudarctól. Tisztában vagyok a lehetőségeimmel és a képességeimmel is és ne félj, élek velük, mint azt észrevehetted. – megállok, majd felé fordulok – Van, még itt valami dolgod vagy esetleg van kedved lekísérni a lépcsőn? - teszem fel a kérdést, mivel én már végeztem a bagolyházba, és ezt a beszélgetést is többé-kevésbé lezártnak tekintem. Nem akarok már semmit a lánytól, ezek után nem és úgy vélem az elkövetkezendő bűbájtanórán nem igazán fog neki tetszeni a gúnyos vigyorom melyet egyből felöltök, mihelyt megpillantom. Hogy le fog kísérni? Erősen kétlem de a mai nap folyamán annyi váratlan dologban volt részem hogy már fogalmam sincs, hogy mit fog választani.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #137 Dátum: 2009. 09. 22. - 20:19:44 » |
0
|
Emlékszem, mikor egyszer az egész családom elment egy vadasparkba nyáron. Különleges, egzotikus állatok is voltak a repertoáron. Engem mindig is legjobban a ragadozók és a madarak kötöttek le. Nem unatkoztam a kis családi "túra" alatt, minden állat érdekelt, de mikor elértünk a sarkvidéki és hideghez szokott állatokhoz, észrevettem egy gyönyörű nagymacskát. Egy hópárducot. Egyedül volt a ketrecében, és pofáján felsőbbrendű ábrázattal unottan szemlélte a világot. Jégkék szemeit véletlenül sem vetette rá az arra járókra, csak farka fekete vége koppant tompán a betonon. Minden látogató megcsodálta a szépségét, de biztosra vettem, hogy egyikőjük sem, vagy csak nagyon kevesen gondolják át a helyzetét. Elvégre be volt zárva, és nem akadt más szórakozása, mint az egész nap hömpölygő tömeg mustrálása. Richardnál ugyanaz volt az érzésem: az iskolában más dolga sincs, mint azt figyelni, mennyi nála alacsonyabb rendű ember mászkál a folyosón, és melyiket hogy tudná kikerülni, lealázni, használni. Ennek ellenére elfogultság és szinte beteges érdeklődés kezd erőt venni rajtam. Na nem mint pasi iránt... Arról már lemondtam, de mint személyiség, érdekes. Nem hinném, hogy valaha is meg tudnék benne bízni, ahogy a leopárdról sem tudnám elképzelni, hogy valakinek a házikedvence legyen, de az érdeklődésemet ez a fajta udvarias kötözködés és szigor elegye, amivel ápolja a megjegyzéseim és véleményem okozta sebeit, tényleg felcsigázza. Felhozza a párbaj-témát megint, és bár látom a szemén, hogy igenis komolyan gondolja, és tudna bántani, valószínűleg alaposan, mégis nehezen fojtom vissza a nevetésem, és csak egy félmosolyt engedek meg magamnak. Mi ütött belém? Nyílt fenyegetésekre csak nevetek? Nem ez a hosszú élet titka, az biztos. Azt már nem tűrné ilyen higgadtan, hogy nevessek rajta vagy egy unott ragadozóhoz hasonlítsam. Akaratlanul is kicsit félrehajtom a fejem, és hallgatom a kemény szavakat. Ilyesmire számítottam... Pár dologba igazán közbeszúrnék valamit, de ő is végighallgatott, így én sem kotyogok közbe. Azt hiszem, épp eleget járt már a szám. De egy dolog azért nem hagy nyugodni, ám ezt is csak mondandója után közlöm majd vele. Fel-le járkál, és magyaráz. Kedvtelve nézem, de igyekszem, hogy ne lássa rajtam, hogy kifejezetten élvezem a helyzetet. Mikor már azt hinném, ki is ismertem, megkérdezi, van-e kedvem lekísérni a lépcsőn. Erre kicsit talán el is kerekedik a szemem. Igazán nem vártam tőle, hogy még a kis félreértés után ennyire udvariaskodik. Pláne, hogy előtte annyi kis sértőnek szánt megjegyzést és megszólítást ejtett el, hogy már talán levegő után kéne kapkodnom megilletődöttségemben. Magam mellé ejtem a kezem, és immár nyíltan, összehúzott szemmel elmosolyodom, és kicsit feltartom a kezem, védekezőn. - Oké, felfogtam. Nem bírod, ha megmondják, mit csinálj. Én sem. Ezzel akkor a téma gondolom lezárva. De azért annyit még megjegyeznék, és tényleg abbahagytam, - mondom deerűsen, miközben elsétálok mellette, egyértelmű szándékát mutatva, hogy csatlakozom hozzá a lefelé úton - nem hinném, hogy minden srác lemond valakiről, csak mert a kiszemelt csajnak van nyelve, és beszédre is használja... De távol álljon tőlem, hogy csipkelődjek veled. Örülök, ha vannak pozitív érzéseid, és azokat igazán nem akarom megbántani, csak kár, hogy ezek szerint ritkán mutogatod őket. Annak ellenére, hogy nem tartod gyengeségnek ugyebár.Felém fordul. Somolygok kicsit, majd elsétálok mellette. Megállok a lépcső tetején, félfordulatot teszek felé, és megcsóválom kicsit a fejem. Belenézek a szemébe, és elégedett mosollyal az arcomon mutatom egy fejbiccentéssel utat. Tökéletesen hülyét csináltam magamból előtte, de a legkevésbé sem zavar. Eggyel több vagy kevesebb ember hisz félnótásnak, ki számolja...? Jól vagyok, köszönöm. De nem ússza meg, még egy ideig el kell viselnie. - Lefelé kell mennem nekem is, miért ne kísérném le nagyságod a lépcsőn...? - cukkolom még egy kicsit, aztán egy lépést teszek lefelé, majd hátrafordulok, hogy jön-e. Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne piszkálódjak vele, és mivel alig néhány másodperce mondta, hogy nem támad rám orvul, így bátran hátat fordíthatok neki, nem? - Ilyen királyi kíséretet amúgy sem élvezhet mindennap az ember, szóval ha már kihasználod a lehetőségeket, akkor ezt sem kéne elszalasztanod. Ha gondolod, meg sem szólalok egész úton, nehogy másik vitát robbantsak ki... - ajánlom fel neki a hallgatásom nagylelkűen. Egoista, béna, igénytelen, butácska, cserfes, idegesítő, átkoznivaló. Úgy sejtem, ebben a pillanatban ezek a szavak peregnek Richard fejében, de ez is csak kajánsággal tölt el. Egyetlen pozitív megjegyzése volt csak felém, és az is felületes és gyors következtetés, habár azt hiszem igaz. De vajon mitől lett ilyen rideg? Tényleg elég a nevelés, hogy valakiből ilyen jeges lelkű ember váljon, aki képtelen tolerálni más véleményét? Azért azon elgondolkozom, vajon mennyi az igazság abban, amit olyan higgadtan, de fojtott indulatokkal mondott, és végül is arra jutok, amire szoktam: számára minden igaz, másnak talán semmi. Emberek vagyunk, különbözünk. Ő ilyen, én nem. Mégis itt sétálunk egymás mellett fenyegetések és flörtölés után. Borzasztó jó perceket okozott a találkozás vele, és bármerre is visz a lépcső alján az út, összefutunk még órán, az biztos. Akkor pedig kénytelen lesz elviselni a társaságomat. Kíváncsi leszek a reakciójára a következő óránkon. Meglehet, hogy hangosan ráköszönök majd egy bájos mosoly kíséretében. Ha tényleg olyan kis udvarias, kénytelen lesz visszaköszönni, és még csak nem is sárvérűzhet... Megeshet viszont, hogy félreismertem (nem lenne meglepő, ennyi idő után), és nagy ívben repülök le a lépcsőről már most, vagy a következő szurkálódásom alkalmával kell majd szembenéznem a pálcájával. Meg azokkal a bizonyos "kapcsolataival". Sóhajtok, és csak most veszem észre, hogy még mindig akad a ruhámon bagolypiszok. Letisztítom, és belül szinte röhögök magamon. Az emberek mindig is bonyolultak lesznek, és kiszámítani őket teljességgel lehetetlen. Beleértve saját magunkat is. Most már gondosan ügyelek rá, hogy ne érjen a kezem az övéhez, de nem húzódom messze tőle. Miért tenném? Nincs mitől félnem, ő maga mondta. Vagy máris megszegné a szavát, csak mert éles a nyelvem, és szeretem heccelni azt, aki nem szokott hozzá?
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Melore Lainey
Eltávozott karakter
------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"
csak gurult, gurult és gurult
Hozzászólások: 121
Jutalmak: +95
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : szőke
Szemszín: zöld
Kor: 16
Ház: Hugrabug
Évfolyam: Hatodik
Családi állapot: Egyedülálló
Kapcsolatban:: plátói szerelem
Kedvenc tanár: Shannon, a cukrosbácsi *-*
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 10 hüvelyk, diófa, főnixtoll maggal
Nem elérhető
|
|
« Válasz #138 Dátum: 2009. 10. 05. - 18:03:52 » |
0
|
~ előzmény: folyosók Ha ezen múlik a bátorság akkor végülis... Ha csak ennyit látnék magamból talán én is ezt mondanám, de az a baj, hogy nem ismeri még a teljes hátteremet, az összes bolond félelmemet és minden mást ami még ugyanannyira a részem, mint ez a kis szabadságvágy. Mázli, hogy ilyenkor ismerkedtünk meg. - Igazad van, ha innen nézzük a dolgokat én sem nevezném magam gyávának, de ha belegondolsz, hogy már évek óta benne lennék az ilyesmikben, de ennyit kellett várnom, hogy egy ilyen, utolsó kis kényszerhelyzetben megpróbáljak önállósodni, akkor annyira mégsem dicső történet. - Már én is mosolygok, hiszen mennyire szörnyen hangozhatott ez az egész? Minek rombolom a rólam alkotott képét? Kész őrültség, hiszen lényegében csak az számít ami volt, az előzményekre nem kell akkora hangsúlyt fektetni. - Talán éppen ezért is tökéletes az időzítés, mivel ezzel bezárul egy kör. Akkor merek próbálkozni ha már felkészültem a változtatásra és akkor kell változtatni amikor minden szempontból érett vagyok rá. Ennek most volt értelme? - Nem vagyok éppen biztos magamban, hiszen álltalában tartózkodom az ilyen általánosságoktól, de sajnos vannak olyan helyzetek amikor elkerülhetetlen az ilyesmi. Annyira elmerültem a beszélgetésben - na persze, folyton én beszélek, néha igazán befoghatnám -, hogy észre sem vettem mikor értünk oda a lehetnyivel keskenyebb, ám jóval nagyobb fokokból álló lépcsősorhoz, amitől már csak percekre van a Bagolyház. - Szerintem jobb lenne hanyagolni a futást, bár kétségtelenül izgalmasabb lenne, de már túl közel vagyunk és nem lenne a legszerencsésebb, ha egy vijjogó madárcsapattal a nyomunkban kellene menekülnünk egész éjszaka. - Rávigyorgok, hiszen ahogy kimondom, már be is villant, hogyan is festhetnénk, ha mégis csak futásra adnánk a fejünket. Egy darabig elgondolkozom azon, hogy talán jobb lenne, ha mellette folytatnám az utam, úgy kevésbé lenne bizarr a helyzet, de ahogy felmérem a folyosó szélességét és összevetem azzal a hihetetlen mértékű szerencsével, ami erre az éjszakára kijutott nekünk már el is vetem az ötletet. A gondolataim újra a kviddics felé vándorolnak, s bár sosem volt közöm igazán magához a játékhoz talán nyáron ezzel is megpróbálkozhatnék. Mondjuk az is igaz, hogy különösebben le sem tudott kötni, de mégis... Csak simán repkedni nagyon felszabadító érzés lehet és nagy valószínűséggel semmi köze ahhoz a görcsös feszültséghez, amit elsőben, a repülés órákon éreztem. Vagy valami mugli sport, akármi ami elég látványos, hogy aztán jövő szeptemberben egy teljesen új Melore jöhessen az iskolába. - Én régen teljesen más voltam, bár valószínűleg mindenki ezt érzi ebben a korban. Mégis, annyira szeretném, ha ez a nyár minden szempontból, de legalább a lényegesebb dolgokban megváltoztatna, mert tényleg szeretném, ha a közvélemény azért tudna arról, a fura kis emberről, aki vagyok. Régen egyáltalán nem volt erre igényem, és az a baj, hogy a hatodév nem éppen a nagy ismerkedések időszaka, arra ott volt az első. Tényleg csak a csodában bízhatok. - Nem tudom mennyire kapcsolódott ez bármihez is, de így utólag visszagondolva inkább csak a gondolatmenetemmel együtt értelmes. Hát, remélem Jules könnyen és gyorsan kapcsol, bár úgy látom ezzel nincs semmi baja, hiszen majdnem fél órája képes engem hallgatni. Engem. Majd végre plotty. Az első szaftos lépésem a bagolypotyadékban, ami jelezte, hogy csak sikerült megérkeznünk.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #139 Dátum: 2009. 10. 10. - 05:56:58 » |
0
|
Az éjszaka egyre mélyebben magába szippant, és már nem is vagyok álmos. Hallom a számomra olyan kedves baglyok neszezését, finom huhogását. Már úgy érzem, megérte eljönnünk erre a túrára. Melore felszabadultabb, és minden perccel egyre jobban érzem rajta az elhatározás bizonyosságát. Talán még ő maga sem hiszi el, de azt hiszem, én már látom: ha törik, ha szakad, el fog menni erre az utazásra, csak önmagát kell végleg legyőznie... Aztán megszólal bennem a kisördög. Akkor is elmegy vajon, ha a szülei tiltakoznának (amire lássuk be, azért van esély)? Nem biztos. Nem lehet egy harcos típus, és én sem vagyok egy agresszív vadállat, de ha az elhatározásaim vannak veszélyben, nem ismerek határokat. Na már most, Melore-t viszont lehet, hogy otthon leblokkolnák egy egyszerű és határozott "nem"-mel, márpedig megérdemli és szerintem szüksége is van erre az útra. Tisztában van a képességeivel, és tulajdonságaival, és ez az igazi tisztánlátás, nem az, amit az a Trelawney művel... Ráadásul értelmes lány is. - Igen, volt értelme. Nagyon is jól megfogalmaztad, és egyet is értek veled. - megérkezünk a bagolyházba vezető apró lépcsőre, és mivel túlestem a mélypontomon, álmosságom-fáradtságom eltűnt, így bátran vágok neki a fokoknak, de előtte azért ellenőrzöm, megvan-e még útitársam, megmosolygom megjegyzését, és suttogva folytatom. - Mindenki változik. Még jó... Halálra unnám magam, ha például a szüleim tök ugyanúgy viselkednének, mint mikor kis pucér kölökként futkostam a kertben. Ráadásul mi két kor küszöbén vagyunk, és már nem lehet minket gyereknek nevezni. Mondjuk én felnőttnek sem érzem magam - húzom el a szám, és tovább hallgatom, amit mond. Egyre feljebb érünk, már érezni a madarak jellegzetes, édeskés szagát, és a tollakból áradó meleget. - Ez a nyár, érzéseim szerint mindenképpen jelentős lesz - mondom szomorúan, de azonnal témát is váltok. Nincs kedvem most letörni, mikor végre jól csevegünk. A "fura kis ember" szavakra prüszkölve, de halkan felkacagok. Még ilyenkor is képes így fogalmazni, hát milyen lehet, mikor igazán felszabadult? - Még hogy nem a nagy ismerkedések időszaka? Hát szép... - fordulok hátra nagy haragosan, játszva a megsértett embert. - És akkor én mi vagyok?Majd mikor meglátom az arcát, nevetve megrázom a fejem, és elgondolkozom, milyen összetett személyiség is ez a lány, akit eddig alig ismertem, és most fél óra alatt többet megtudtam róla, mint néhány barátnak nevezett társa valószínűleg évek alatt. Ez egy szinten jó érzéssel tölt el. Mindig szerettem, ha megbíznak bennem, ez egyfajta biztonságot és bizonyosságot adott, hogy az emberek figyelembe vesznek, és elég jónak tartanak ahhoz, hogy megosszanak velem dolgokat. Másrészt viszont sajnálom a dolgot, hiszen az ember barátai arra vannak, hogy támaszt nyújtsanak. Persze nem kizárt, hogy ezentúl barátok leszünk. Ami nem is lenne rossz, csak nem szabadna sokáig egy helyiségben tartózkodnunk, mert valami felgyulladna, összetörne, összeomlana és a többi... - Hát csodát nem garantálhatok - sóhajtok fel, mikor belépünk a baglyok közé - de egy madarat igen, amelyik elviszi a leveledet. Megvan még? - fordulok hozzá, és körülnézek. Szerencsémre meglátom Micot, amint épp alszik. Igen, baglyom fura egy szerzet, bármikor képes a szárnyai alá dugni a fejét. Jellegzetes hívó hangom, hogy halkan kattogok neki párat. Persze a nevére is hallgat, csak az nem idegesíti annyira. Lustán ki is dugja fejét, és lomhán odatotyog hozzánk a lécen. - Melore, bemutatom neked Micot. Ő az én baglyom, és mint látható, "fura kis bagolyka". Ha nem akarod iskolai bagolyra bízni a dolgot, szíves-örömest rendelkezésedre állunk.Mico ezt nem egészen így gondolja, mert csúnyán mered rám nagy sárga szemeivel. Nem elég, hogy felébresztettem, még ki is dobom az ablakon... Melore-ra nézek. - Már csak egy lépés a nagy kaland. Hogy érzed magad? Na nem mintha le akarnálak beszélni, tudod... - magyarázom neki, miközben cirógatom uhum hátát. - Itt a végénél már nem szabad megtorpanni, csak érdekel, hogy még mindig jó ötletnek tartod-e. Mert én igen - vigyorgok rá biztatóan, ami a holdfényben és a nagy madarak zajongása közepette valószínűleg rémvicsorra hasonlíthat.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #140 Dátum: 2009. 10. 10. - 12:03:17 » |
0
|
Ó, ez a lányka mégis azt hiszi, hogy velem könnyű szórakozni? Persze, hogy nem. Én vagyok az, aki szórakozhat, és természetesen jó is esik, attól függetlenül, hogy néha csak a szerencse vezet ilyen helyzetekhez. A hosszas csend a győzelem elkönyvelésére ad nekem okot, és ennek hatására még a vigyor is kiszélesedik az arcomon. Szó nincs róla, hogy gúnyos, vagy sértő akartam lenni, épp csak sajátos módon játszadozom a hölgyekkel, természetesen csak azokkal, akik ezt kiérdemlik. Raelyn. Nem mondhatnám, hogy sokat tudok róla, de valószínűnek tartom, hogy ő még ennyit sem. Nincs semmiféle különleges képességem, aminek segítségével belelátok az emberekbe, csak ő olyan... más. Amikor végre megint megszólal, kicsit meglepődök, és elhúzom a számat. Ha láthatnám az arcát... Igazából bőven elég a hangját hallanom, abból is érzékelhető, hogy a szavak, amik a száján kicsusszantak nem szándékosak voltak, és valószínűleg rájött, hogy bizony nem kellett volna ilyesmit hangoztatnia. Ezt most kivételesen nem veszem magamra, és mégsem akarom szó nélkül hagyni. - Én meg nem gondoltam volna, hogy ennyire, nos, tűrhető vagy. - Marha... Összeszorítom a fogaimat. Nem hiszem, hogy ezt bóknak fogja venni, akkor talán a haját kellett volna dicsérnem, de többet még sem tudok mondani. Csak megszaporázom a lépteimet, mert mintha ő is gyorsítani kezdett volna. - Szoktam. - Igencsak szűken válaszolok, mert kicsit zavar, hogy néhány lépésnyire vagyok a lépcső aljától. Pillanatokon belül már Raelynnel szemben állok, és azon kezdek agyalni, mivel tarthatnám még itt, csak pár percig. - A szövegelés inkább neked nem az erősséged, vagy azt hiszed elfelejtettem, hogy nem válaszoltál...? - Kacsintok rá az államat megemelve én is összefűzöm a karjaimat a mellkasom előtt. Egy kicsit elszaladt velem a ló, de nem baj. Egyáltalán nem zavar, sőt, még mindig nagyon élvezem a helyzetet, és próbálom tovább húzni Rae tűrőképességét, legalább addig, amíg valami érzelemmegnyilvánulást ki nem harcolok belőle, legyen az akármi is.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Richard Grosiean
Eltávozott karakter
| a rebellis | VIII. |
:: loose angel ::
Hozzászólások: 120
Jutalmak: +162
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Hajszín : barna
Szemszín: kék
Kor: 18
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nyolcadik
Családi állapot: Bonyolult
Legjobb barát: Elena Pierce.
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: cédrus, egyszarvúszőr, 14,5 hüvelyk
Nem elérhető
|
|
« Válasz #141 Dátum: 2009. 10. 10. - 15:17:58 » |
0
|
Megütközve meredek a csajra. Hoppá. De felvágták valakinek a nyelvét. Nem gondolta volna, de ha már így állunk, akkor én sem maradok ki a jóból, akkor is az enyém az utolsó szó, bárki bármit is mond. Nem érdekel, hogy holmi hugrabugosok többet képzelnek magukról, mint amik valójában. - Nocsak, valaki milyen jó emberismerő lett. Nem gondoltam volna, hogy nagyságod pszichológusnak készül. Tudod mit, csak szólj. Tudod, apámnak van jó pár szakmabeli ismerőse, barátja, akinél be tud ajánlani. – felelem kissé sem túlozva, az nem szokásom – Hah, még hogy távol áll tőled a csipkelődés! – rövid kacarászás jön részemről, majd ismét a sorokba vágok – Ilyet az istenért sem feltételeznék rólad. És nyugi, nem bántottál meg, engem ennél keményebb fából faragtak, mintsem, hogy kiakadjak egy ilyen csaj ostoba beszólásain. – amik talán igazak is lehetnek, egészítem ki gondolatban. Felsőbbrendűnek képzeli magát, de nem az. Hallatlan, hogy még ma is élnek ilyen...ilyen… áhh, az agyam eldobom. Mindegy, nem is érdekel már, lesz*rom. A következő mondatát figyelmen kívül hagyom, s megindulok felé, pontosabban inkább a lépcső felé, s mikor elhaladok, mellette gúnyosan megjegyzem. - Ki mondta, hogy lemondtam rólad? – persze ez csak részben igaz. Nem fogok nála többet próbálkozni, legalábbis így nem, de azért egy két veszekedés még könnyen megeshet köztünk. Megvárom, amíg beér, s mellette haladva caplatok lefelé. A soron következő gúnyos megjegyzésére csendesen bólintok. Nincs mondanivalóm számára, feleslegesen pedig nem szeretek fecsegni, így hát beáll a kínos csend. Vagyis általában kínos szokott lenni, most viszont valahogy ilyen fegyverszünetnek, visszavonulásnak tűnik, ami, legalábbis számomra roppant élvezetes.
Oldalra sandítok Ju-ra, majd vissza, előre, hisz roppant megalázó lenne, ha éppen most zakóznék egy hatalmasat. Nem Neville Longbottomból faragtak. Kíváncsi vagyok hogyan fog reagálni a következő találkozásunk alkalmával. Vajon köszönni fog-e? Miért is ne tenné, már csak azért is, jó hangosan, ebben biztos vagyok. És vajon mit fog tenni? Leül velem beszélgetni? Talán, de ezt csak ő tudhatja. Így belegondolva, jó, hogy nem lett ebből semmi. Nem érte volna meg Debbie-t egy ilyen csajjal megcsalni. Tudom, hogy nem tudta volna meg, de akkor is. Most már tudom, s majd legközelebb jobban szemügyre veszem a soron következő áldozatokat. Ezt az egészet tulajdonképpen egy jó leckeként fogom fel, melyből tanultam. Megtanultam, hogy nem minden a külső, nem minden jó nő egy kedves, szeretnivaló teremtés,. s ez sajnos így van jól. Ejj de buzisan hangzik ez, még így gondolatban is. Kelletlenül elmosolyodok, s kezem zsebembe téve lelépek az utolsó lépcsőfokon is. Előremegyek, s kinyitom az ajtót Jules előtt, megvárom, míg kisétál rajta, majd követem, s a lépcső legaljában elköszönök tőle egy egyszerű –Sziá-val, s a karámok felé veszem az irányt, hogy később aztán eltűnjek a sötét fák között, egyik kedvenc helyemet felkeresve. Höh, mit nem ér az udvariasság. A legtöbben hagyták volna, hogy maga nyissa ki a hatalmas fatömböt, de nem, én megtettem, amit belém vertek. A legtöbben köszönni sem köszöntek volna el tőle, de nem, mint mindig, nálam most is az udvariasság, talán kissé bunkó, de megfelelő formája huzakodott elő.
Köszönöm a játékot!
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #142 Dátum: 2009. 10. 11. - 16:48:05 » |
0
|
RAYMOND Szóval tűrhető vagyok? Ezen nevetnem kellett, vajon így akart visszavágni vagy kifejezni tetszését? Pillanatnyilag azonban jobban lefoglalt az a bizonyos monológ, amit magáról mondott. Meg arról, hogy engem is lenyűgözött mint mindenki mást, vagy mi. Hát ha így állunk, akkor inkább nem állok be a sorba! - gondoltam, bár inkább a büszkeség beszélt belőlem. Az eszembe se jutott, hogy csak hülyéskedett és azért mondta, hogy megnézze hogyan reagálok vagy idegesítsen. Nos, elérte a célját. A párbajos válasza szinte elsiklott a fülem mellett, pedig hallottam és fel is fogtam, de nem igazán foglalkoztatott mivel amúgy is csak egy impovizált, véletlenszerű kérdés volt. Majd később. -Hmmm?- Néztem rá kissé értetlenül, amikor azt mondta hogy nem válaszoltam neki. Még rám is kacsintott. Húha, mi is volt a kérdés? -Melyikre nem válaszoltam?- Kérdeztem meg tőle teljesen őszintén, biztosan látta zavarodottságomat az arcomon. Csak a legutolsó jutott eszembe hirtelen, az a bizonyos " Rajtam?" - de szerintem erre tudja a választ. Aztán beugrott: ja, hogy pont az amin épp tűnődtem. Szemtelen egy srác, az biztos... Összefutunk, szerencsétlenkedik egy sort a baglyokkal én pedig segítek neki, és máris azt feltételezi, hogy nem hagy hidegen? Grrr. -Ugyan már- Legyintek egyet a kezemmel, de valahogy nem sikerült olyan meggyőzően mint ahogy terveztem. -Azt hiszed én olyan vagyok mint a többiek- Egyenesen rá néztem, zöld szemem megcsillant ahogy tekintetünk találkozott. Nem is kérdés volt, inkább egy amolyan szemrehányó kijelentés - bár ezzel nem cáfoltam meg teljesen a kijelentését. De amit mondtam, igaz volt. Sosem ültem órákon át a tükör előtt, pletykáltam mások szerelmi ügyeiről, vagy cikiztem valakit hetekig azért mert megbotlott egy kavicsban - és nem is bírtam az ilyen embereket. Tényleg van Ray-ben valami, de ezt magamnak se vallanám be semmi pénzért. Így meg főképp nem, hogy szerinte én csak egy vagyok a sok érte rajongó lány közül. -Na, de akkor én mennék is. Na aggódj, biztosan összefutsz majd még egy-két rajongóddal- Mondtam, én is visszakacsintottam a fiúra, kisöpörtem egy tincset az arcomból majd tettem egy lépést oldalra, mint aki indulni készül. Egyáltalán nem sértődtem meg, inkább felvettem a legjobb védekezés a támadás taktikát. Meg persze kíváncsi is voltam, hogyan reagál. Arra nem számítottam hogy meg fog állítani, gondoltam őt nem abból a kőből faragták; nem tűnt fel, hogy mindketten túl dacosak és büszkék vagyunk, azért viselkedtünk így egymással. Mindenesetre vicces szituáció volt, olyan mint egy kihívás, és már az én arcomon is ott bújkált a mosoly. Aztán rájöttem, hogy pár másodperce már félig háttal és eltávolodva állok Raymond-tól. Nem nagyon akaródzott, de ideje volt indulni - vagy visszamenni? Visszapillantottam rá a hátam mögül, hogy ha mond valamit, akkor lássa hogy figyelek. Végül ha nem szólalt meg, hamar megtörtem a csendet. -Még találkozunk- Halványan rámosolyodtam, de csak halványan, nehogy mégtöbb okot adjak a feltételezésére, azzal elindultam a kastély irányába. Reméltem hogy úgy is lesz, bár nem volt kétséges, hiszen alkímiára is együtt járunk (ha jól emlékszem.) Meghát, nem olyan kicsi ez az iskola. Nem is tudtam hirtelen örüljek-e ennek, vagy bosszús legyek. Majd kiderül. // Köszönöm a játékot! //
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Melore Lainey
Eltávozott karakter
------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"
csak gurult, gurult és gurult
Hozzászólások: 121
Jutalmak: +95
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : szőke
Szemszín: zöld
Kor: 16
Ház: Hugrabug
Évfolyam: Hatodik
Családi állapot: Egyedülálló
Kapcsolatban:: plátói szerelem
Kedvenc tanár: Shannon, a cukrosbácsi *-*
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 10 hüvelyk, diófa, főnixtoll maggal
Nem elérhető
|
|
« Válasz #143 Dátum: 2009. 10. 15. - 20:41:09 » |
0
|
Itt vagyunk, épen, egészségesen és egyetlen harci sebesülés nélkül. Csak annyi a dolgom, hogy kiválasszak egy szimpatikus állatkát és rábízzam a levelet. Már, ha ez ilyen egyszerű lenne... De a kétségek valahogy mindig akkor találják meg az embert, amikor a legnagyobb szükség van a bátorításra. Igazán nagy segítség lenne, ha az a bizonyos belső hang nem azt sikítozná, hogy amíg egy konyhában képtelen vagyok eligazodni, addig talán nem kéne megpróbálkoznom az önálló élettel - Igen, ilyen szép hosszút tud sikítani. Erre sajnos mást nem tudok mondani, mint, hogy majd megyek étterembe és, hogy ennek, ehhez semmi köze. Mert tényleg nincs. Ugye nincs? Ha még ebben sem tudok határozottan dönteni akkor kész, ennyi, feladhatom, de nem azért caplattunk fel idáig, hogy aztán a cél előtt visszaforduljak. Ezt átbeszéltük, szerinte is jó terv, ha lenne bárki más a közelben, akit megkérdezhetnék, akkor valószínűleg az is rábólintana, szóval nem kellene aggódnom. Persze, könnyű azt mondani. Taposok néhányat a trutyiban, megerősítés gyanánt, ami csak nem akar jönni, ellenben egyre biztosabbá válik, hogy rövid kis kalandunk után könnyes búcsút kell majd vennem szeretett lábbelimtől. Így se neveztem még cipőt, látszik, mit hoz ki belőlem a stressz. Jules kérdése hirtelen jön, mivel alaposan elmerültem a kaksib... öhm, önboncolgatásban, de amint sikerült felfognom mire is céloz, már rá is vágom: - Nem azt mondtam, hogy lehetetlen, jól is néznénk ki... - rámosolygok, hiszen tényleg örülök, hogy akármilyen furcsa helyzetbe is kerültem, legalább összehozott minket. Barátból sosem elég, főleg egy olyan lánynak, aki mindenhol kicsit kívülállónak érzi magát. - Csak arra gondoltam, hogy már kialakultak a nagy barátságok, társaságok, és már nagyjából mindenki megalkotta a többiekről azt a képet, amiből nem hajlandó engedni. Valami drasztikus változás kéne, amire felfigyelnek. Mondanám, hogy levágatom a hajam, de sajnos ezzel már elkéstem. Mondjuk az is lehet, hogy olyan emberekkel fogok majd összeakadni, már, ha sikerül és elengednek, akikkel az iskolaidőben is tartom a kapcsolatot. Nem mintha egyedül lennék, de nincs igazán "legjobbam". - Talán megint túl sok voltam egyszerre, de ha egyszer megered a nyelvem akkor képtelen vagyok megálljt parancsolni, egészen addig amíg ki nem fogyok a szuszból. Mikor felajánlja a baglyot, akkor dől el véglegesen a levél sorsa, hiszen ma minden nekem dolgozik, bolondság lenne nem élni egy ilyen lehetőséggel. - Köszi szépen, nagyon drága vagy! - mosolygok rá hálásan és Mico lábára kezdem csomózni rövidke üzenetemet. Kedves állat, talán hasznos lenne, ha én is beruháznék egyre, de azt hiszem a Közlegény nem örülne neki, ha bárki is háborgatná egyeduralmát. - Hát, nem mondom, könnyebb lenne az életem, ha engednék a félelmeimnek, de biztos vagyok benne, hogy megbánnám. Vicces, hogy úgy beszélek erről mintha bármi is eldőlne azzal, hogy elküldöm, holott épp az engedélyre várok. - Jue lelkesedées engem is vigyorgásra késztet, majd hirtelen elhátorozásból útjára engedem a madarat, ami leír pár kört a bagolyházban, majd kirepül az éjszakába. Nem kockáztatom meg, hogy átverekedjem magam ezen a hatalmas mennyiségű piszkon és bűzlő izén, ami olyan otthonossá teszi a helyet a baglyok számára, inkább mozdulatlanul figyelem Mico egyre zsugorodó alakját. - Azt hiszem ennyi volt... Köszönöm a segítségedet, biztos vagyok benne, hogy nélküled nem ment volna. - mosolygok rá, hiszen csak az igazat mondtam. Egyedül nem lettem volna képes egy ilyen kaliberű döntés meghozatalára, ez száz százalék. /KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT *-*/
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #144 Dátum: 2009. 10. 16. - 07:15:36 » |
0
|
Végülis sikerül civilizált módon elintéznünk a dolgokat és se csók se átok nem csattan el köztünk. Nem mondhatnám, hogy kifejezetten barátok lettünk, az azért túlzás lenne, és csak remélni tudom, hogy nem néz hülyének, annak ellenére, hogy azért még odaszúr egy cseppet az "ostoba megjegyzésekkel". Egész kicsit megrázom a fejem, a mosolyom halvány marad. Biztos vagyok benne, hogy nem ennyire felszínes, mint amilyennek tűnik, és ezek a megszólalásai csupán nevelése vagy valami más hatásai. Ránézek, és még mindig a lelkembe döf a szeme jegessége. Elmegy mellettem, és gunyoros kis kérdést súg szinte a fülembe, ahogy elhalad. Felvonom a szemöldököm, és már készülnék valami frappáns válasszal, de aztán inkább visszafogom magam. Ennek a vitaszerű beszélgetésnek sosem lenne vége, ha mindig lereagálnánk egymás szurkálódásaira. Na meg lesz még alkalmunk piszkálni egymást, van közös óránk elég. Mellé szegődöm, ő (nem meglepő módon) megvár, nem rohan előre. Csendesen lépkedünk le a lépcsőn, és most, hogy nem beszélünk, végre úgy érzem, úgy ahogy megértettük egymást, és rájöttünk, hogy mennyire is különbözünk. Te jó ég, mint tűz és víz... Mindenesetre tanulságos volt az eset számomra, levontam a következtetést, amit egyelőre magamnak sem tudok leírni. De a lényege: Jules, legyél óvatos, egy szép szempár nem minden, pláne ha nem érted azt, amit a tekintet súg. Na meg, hogy igyekezzek tartani a szám... Richard elém lép, és udvariasan kinyitja nekem az ajtót. Én ellépek mellette és utoljára rámosolygok. - Hát... akkor azt hiszem, még találkozunk.A lépcső alján egy kölcsönös szia kíséretében búcsút veszünk egymástól, és ki-ki megy a maga dolgára. Két irányba haladunk, egymásnak háttal. Teljesen biztos vagyok benne, hogy könnyű szívvel hagyott ott, és ez egy kicsit rosszul esik, de néhány perc alatt túlteszem magam az eseten, és mire felérek a klubhelységbe, már csak örülni tudok, hogy megúsztam a találkozást mind lelki, mind testi sérülések nélkül... //Mentorom, köszönöm a játékot! //
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #145 Dátum: 2009. 10. 25. - 22:50:53 » |
0
|
Fogalmam sincs mi játszódhat most le a fejében, és talán jobban is járok ha nem tudok többet a nőkről, mint amennyit kívülről látni.Na igen, a látvány most is magáért beszél. Minden egyszerű dologból lehet bonyolultat, megfejthetetlent csinálni ha túlságosan sokat agyalunk rajta. Ennél fogva inkább becsukom, a pillanatnyilag résnyire tátott számat, és elkapom a pillantásom a lány vörös tincsekkel takart nyakáról. Mint a többiek... Hmm - Ilyet nem mondtam. - vágom rá egy újabb éles mosolyt is megeresztve, és ismét belepillantok zöld íriszeibe. Nincs se közel se távol, mégis tökéletesen bele tudok mélyedni a pillantásába. Nem olyan, mint egy nyitott könyv, vagy egy óceán, amiben elmerülni lehet, inkább... Nem. Nincs nekem olyan költői vénám, hogy meg tudjam fogalmazni, milyen elragadó szempárral találkoztam össze. Leírni, megfogalmazni talán még könnyű lenne, de ha akarnám se tudnám az arcomra erőltetni most a fejemben és a gyomrom környékén kavargó érzések mimikáját. Egyszerű, talán inkább értetlen, hűvös arckifejezéssel bámulok rá, amit továbbra is csak a mosolygásom tör meg. - Abban nem is kételkedem. - válaszolom magabiztosan bólintva egyet mellé. Menni készül? Máris? Talán jobb is lesz ha hagyom elmenni, de nem... talán nekem kéne előbb elmennem. Igen. Nem hagyhatom ezt is szó nélkül, még a végén Ő értené félre, és így, végső győzelemnek titulálhatná a dolgot. A kacsintása meglepő, de követem a lépteit, és hirtelen, valamivel elé kerülök. - Ó, már most várom. - Néhány centivel közelebb hajolok hozzá, és bájosan mosolyogva suttogom neki a szavakat. Talán igaz, talán nem, ezt ő nem tudhatja, s épp ez a célom. Nem akarom összezavarni, csak nem szeretném, ha tényleges információkat tudna meg rólam. Teszek még néhány lépést vele a kastély irányába, majd egy biccentéssel búcsúzom, és pillanatokon belül hátat fordítok neki. A kezeimet zsebre vágom, elégedetten emelem fel az állam, és tovább folytatom a sétát, nyugodt, laza tempóban a kastély birtokán.
//Köszöntem a játékot, Hölgyem. ;)
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #146 Dátum: 2009. 10. 30. - 18:09:33 » |
0
|
Figyelmesen hallgatom a fiú válaszait, majd mindegyiket mérlegelem. ~ Ötödikes hugrabugos. Szeret olvasni, repülni. Azokból a tárgyakból jó amit szeret, mint a többség. Nincs háziállata, de szeretne. Pötyi, a puffskeinem lány tesója vemhes, talán majd, ha ős is szeretne, egyet elajándékozhatnánk, de most inkább nem említem meg. Kedvenc órái: legendás lények, átváltoztatástan. Nem zavarja ha kérdezgetem. Átment a teszten, biztos hogy jófej, vigyorgok magamban. ~ Egy ideig néma csöndben sétálunk tovább. Egyikőnk se szól semmit, mikor egyszer csak felkiáltok: - Jaj, TÉNYLEG! - hozom a szívbajt a srácra - még be sem mutatkoztam - majd hozzáfordulok, és kezemet nyújtva bemutatkozom. - Én Mathias Roucus vagyok. ~Peter Ascot Blackman nem ismerős név. Pet, jól észbe vésem. ~ kérdezek egyet ~ Sajnos nem akar beszélni a mai napjáról. Biztos borzalmas lehetett. ~ Egy kicsi hatásszünet következik. Majd egyszer csak elvigyorodik. ~ Fogalmam sincs min vigyoroghat, de van egy olyan érzésem,hogy amíg nem tudom, addig jó. ~ Mindjárt elérjük a bagolyházat. ~ Jó így sétálgatni a kastélyban, bár kint is jó lenne üldögélni - gondolom elhaladva egy nyitott ablak mellett. Kint épp egy bagoly repkedett. - És te mire vagy kíváncsi rólam? - kérdezem tőle. Már csak egy kis lépcsőzés és ott is vagyunk a bagolyháznál. - Hányadikos is vagy? - kérdezi, mikor felértünk a lépcsőn. Be enged maga előtt, én meg - amíg ő választ egy badarat - válaszolok. - Még csak elsős vagyok - mondom. ~ Remélem nem lesz ebből gondja, és nem ezért nem fog velem barátkozni - gondolom. - Auuu. - hallom. ~Mi történt?? Ennyire zavarja, hogy csak elsős vagyok? ~ De aztán rájövök hogy nem azért kiáltott. Észrevettem, hogy a madár csípte meg. Nevetek egy halkat, majd odamegyek és elveszem a kezéből a baglyot. Pet nevetni kezd. ~ Mivan? Miért nevet? Csak átvert volna? ~ Elmagyarázza, hogy csak azért nevetett, mert elképzelte, ahogy lefogjuk a madarat, és leátkozzuk a fejét a nyakáról. Erre én is elvigyorodok, bár nem szép bántani az állatokat. - Jól vagy, Pet? - kérdezem tőle. Látom elég szépen folyik a vér a kézfejénél. - Lemenjünk a gyengélkedőbe, vagy annyira azért nem súlyos? - A válasz után kivenném a levelet a kezéből, rákötném a bagoly lábára, és útjára engedném (ha Pet engedi).
|
|
|
Naplózva
|
"Nem mintha félnék a haláltól, csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik." (Woody Allen)
"Ne a szépet keresd, hanem a jót, mert a jó az mindíg szép, de a szép nem mindíg jó"
"Két féle képpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat, vagy abban, hogy minden varázslat." (Albert Einstein)
|
|
|
Peter Blackman
Eltávozott karakter
Hatodéves őrző
Hozzászólások: 66
Jutalmak: +18
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Szőke
Szemszín: Barna
Kor: 17
Ház: Griffendél
Évfolyam: Hatodik
Családi állapot: Egyedülálló
Kviddics poszt: Őrző
Pálca: 9 és fél hüvelyk, egyszarvú szőr, tölgy
Nem elérhető
|
|
« Válasz #147 Dátum: 2009. 11. 08. - 20:06:16 » |
0
|
...-ááh, nem súlyos -válaszolom neki, miközben érzem ahogy végigfolyik a kézfejemen a meleg vér. Nem tudom miért, de valahogy úgy vagyok vele, hogy nem érdekel, bár tudom, hogy jobb lenne ha letörölném a kezemről a vért, mégis hagyom, hogy hadd csurogjon át szépen a kezemen, majd mikor már tovább nem tud csurogni, lecsöppenjen, egyenesen a levélre, amit időközben átvettem a másik kezembe s még mindig ott tartok. Majd a srác látva ezt, gyorsan az immár kissé véráztatta levél után nyúl. -Ha te is úgy gondolod, hogy meg akarsz küzdeni ezzel a vérszomjas fenevaddal -mondom neki, s vigyorogva oda nyújtom neki a levelet, mire Ő elveszi tőlem, majd kissé ügyesebben mint én a madár szájába adja a levelet, és útjára ereszti. -Most mit csináljunk?-kérdezem tőle, miközben a még mindig erősen vérző kezemre meredek, lehet, hogy igaza van, el kéne menni a gyengélkedőre -fűzöm tovább a gondolatmenetet -ááh, de nem, akkor meg még lehet, hogy ott tart, vagy valami, inkább vállalom a vérveszteség következményeit, ugyanis mintha kevesebb vér folyna már a kezemből, de aztán lehet, hogy csak érzéki csalódás. Aztán. Bumm. Mintha fejbe vágtak volna. Csillagokat látok. Majd émelygés. ÁÁ, csak nehogy elájuljak-gondolom magamban, az milyen égés lenne már Mat előtt... egy kis harapástól itt helyben összeesnék. NEM!!-mondom magamban, s megrázom magam, indulhatunk?-fordulok Mat felé. //Majd elindulok utána, bár nem emlékszem mit mondott, hogy hova akar menni, vagy mit akarna csinálni, de nem is érdekel. Majd egy egyszerű mozdulattal beletörlöm a taláromba a kezemet, hogy lássam, hogy vérzik-e még. Vérzik, de már nem annyira. Megint émelygés fog el. Éppen az ajtóban. Szerencse, így legalább azt tudom szimulálni, hogy csak azért kapaszkodok az ajtóba, mert be akarom zárni, valójában majdnem összeesek itt helyben. Aztán megint összeszedem magam, s az ajtóból még visszanézek a bagolyházra, mielőtt becsuknám: egy sereg madár valami nagy piros tócsa fölött. -Fúj, az én véremet isszák...barbárok -mondom, és elundorodom, s elhúzom a fejem az ajtóból...
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #148 Dátum: 2009. 11. 09. - 20:59:26 » |
0
|
A vér, mely lassan végig csordogál Pet tenyerén, csuklóján, majd lecsöppen a levélre. A levélre pillantva eszembe jut a cél, hogy elküldjük azt, így a levelet átvéve, komprommiszumot kötök a madárral: Ő elviszi a levelet, mi meg nem szedjük le a fejét. A madár tovarepül, én meg ránézek a vérző kézre: - Tényleg el kénne mennünk a gyengélkedőre - adok választ a "Most mit csináljunk?" kérdésre. ~ Nem tűnik nagyon vészesnek, de azért jobb félni mint megijedni - gondolom. A fiún az látszik, hogy nem nagyon szívleli az ötletet, mikor egyszer csak kis híján összeesik. ~ Na szép. Ez most mi a fene volt? - nézek kérdően Petre. - Nem megyünk le mégis a gyengélkedőre? - Kérdezem, azzal már idulok is az ajdó felé. Pet haloványszürke arccal jön mögöttem. Félek, hogy nagyobb a baj egy kis vérveszteségnél. Kilépünk az ajtón, én elől, Pet mögöttem... mögöttem volt, de most hol van? ~ Jaa, csak az ajtót csukja be maga után ~ Nyugodok meg. Megengedek magamnak egy mosolyt, Pet véleményén, de aztán komoly arccal fordulok meg. Lassú tempóval lépcsőzünk tovább, hogy Pet ne kapjon ihletet, egy előrebukfencre. Egy kis idő után már le is érünk, és egy folyosóra jutunk. Ott szépen ballagunk csak tovább. Néhány nálam idősebb diák jön velünk szemben. Naggyából céltudatosan megyek előre folyosóról-folyosóra, lépcsőről-lépcsőre, majd egyszer csak odaérünk a gyengélkedőre. A tágas teremben sok-sok ágy volt. Madam Pomfrey épp egy betegnél tevékenykedett. Az ajtónyikorgást hallva odasiet hozzánk, és kérdezi a fiú szürke arcára és vérző kezére nézve: Mitörtént?
|
|
|
Naplózva
|
"Nem mintha félnék a haláltól, csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik." (Woody Allen)
"Ne a szépet keresd, hanem a jót, mert a jó az mindíg szép, de a szép nem mindíg jó"
"Két féle képpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat, vagy abban, hogy minden varázslat." (Albert Einstein)
|
|
|
L. Kyrie Eleison
Eltávozott karakter
♥Gyógyegér vacsorához♥ 4. DS tag
Hozzászólások: 9
Jutalmak: 0
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Szemszín: A szerelem vak, ezért állandóan fehér bottal üti a barátom fejét, nem csoda, hogy a végén belezápult.
Ház: Griffendél
Évfolyam: Első
Családi állapot: Egyedülálló
Kapcsolatban:: Griffendél
Kviddics poszt: Őrző
Nem elérhető
|
|
« Válasz #149 Dátum: 2010. 10. 24. - 07:02:15 » |
0
|
HeikkiZene >> Mowglis road by Marina and the diamondsBefejeztem a levelemet ami a szüleimnek szólt, lecsaptam a pennát az asztalra majd szépen elkezdtem összehajtogatni a levelet. Felugrottam és a bagolyház felé vettem az irányt, mikor odaértem megkerestem Aliz baglyát Kari-t aki immár az enyém. Rendesen megsimogattam a kis tollast, olyan értelmes szeme van nagy és fekete. A baglyok tényleg rettentő értelmes madarak és nekem a kedvenc madaraim is. A csőrébe adom a levelem aztán nézem amíg eltűnik a láthatáron. Szeretem a bagolyházat, megnyugtató még nekem is aki sosem állok le. Kellemes a környezet, azt hiszem így mondják. Jó a társaság is, néha nagyon örülnék ha bizonyos állatok tudnának beszélni. Vajon ha a baglyok megtudnának szólalni emberi hangon mit mondanának? Mit mondana nekem Kari? Vagy a többi? Érdekelne és én mindegyiket végighallgatnám. Tudom buta gondolat mert a baglyok vagy bármilyen más állatok előreláthatóan nem fognak úgy megszólalni hogy én bármelyiket is értsem. Engem most ez foglalkoztat, az egyik barátom azt mondta hogy nem kéne ennyit fölöslegesen gondolkodnom. Vesztegetem az időmet. Jobb mintha semmire sem gondolva üldögélnék valahol. Az egyik bagoly hirtelen belecsíp az egyszerű fehér ujjatlan pólómba. -Mi az? Kérdezem mosolyogva, tudom hogy nem fog válaszolni de egy próbát megér. -Mit szeretnél, hmm? Vagy hiába csipkedsz? Felnevetek, tényleg remekül elvagyok, baglyokkal beszélgetek egy ilyen szép napos délutánon. Nem baj, a lényeg hogy nekem jó így.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|