Bagolyház

L. Kyrie Eleison

A klubház csendes, szinte kihaltnak is mondható. Azonban ha jobban fülelünk, penna sercegésére lehetünk figyelmesek. Az íróeszköz serényen jár fel alá, amint a mívesen megalkotott betűket a papírra veti vele egy fiatalember keze. Ha jobban szemügyre vesszük a papírost, akkor szinte rögtön szembeötlik, hogy nem angol szavakat írt a lapokra, valamiféle idegen nyelven készült el az iromány, ebből is látszik, hogy vagy külföldi rokonoknak ír, vagy csak nem szeretné, ha bárki illetéktelen elolvasná.
Munkája végeztével összerendezi a lapokat, majd gondosan félbe is hajtja őket, hiszen így férnek csupán bele a borítékba. A boríték, amelyet rögvest a kezébe vesz egy kissé fakó, valószínűleg már jó ideje a polcán hever felhasználatlanul. Mihelyt helyére került a küldemény némi viaszt csepegtet a szükséges helyre, majd gyűrűvel zárja le a levelet. Régi módi megoldás, de ez is utalhat egy s másra, mint például, hogy a levél bizalmas vagy akár arra, hogy kinek szól, ebben az esetben az embernek elsőre valaki a belső körből jut az eszébe.
Nem sokat teketóriázik, rögvest kezébe veszi a levelet, s heves léptekkel a bagolyház felé veszi az irányt. Útközben szinte körbe sem néz, csak megy előre rendületlen. Arcán nem ülnek érzelmek, szemében mégis ott ül a szokásos csillogás, ami akkor szokott a kék lélektükrökbe kúszni, amikor valami izgalmas dolgot csinál, amikor valami rosszban sántikál, vagy amikor valaminek nagyon örül.
Amint a bagolyházhoz ér, oda hangtalanul, szinte észrevehetetlenül lép be, hiszen nem akarja az állatokat megzavarni azzal, hogy nagy robajjal vágódik be. Tekintetével megkeresi Terot, majd az állathoz lép, s egy kissé meghajol.
Amikor Terot választotta magának, egyetlen fontos szempont döntött a javára, az, hogy egy roppant méltóságteljes állatot látott benne, egy fiatal, de annál büszkébb állatot. A bagoly lassan leszegi fejét, majd vissza, eztán szinte már-már nyújtja a lábát, hogy Heikki felköthesse rá a levelet, amely pillanatokkal később meg is történik, s ezt követően még egy jutalmazó simítás a tollakon, amit Tero ilyenkor mindig örömmel vesz, majd már indul is a madár, hogy gazdája levele minél hamarabb célhoz érjen.
Heikki egy pillanatra megáll, s nézi a madarat, amíg az el nem tűnik a horizonton, aztán egy laza mozdulattal sarkon fordul, s szinte már menne, amikor észreveszi, hogy nincs egyedül. Tekintetét a lány felé fordítja, s egy pillanatig csupán csodálkozva tekint felé, majd kisvártatva arcára mosoly ül ki, amolyan komisz, „rosszban sántikálok” mosoly. Eztán szép lassan elindul kifelé, azzal a nem titkolt szándékkal tesz így, hogy a lány végül úgy is megszólítja…