Bagolyház

[Az ösvényen - Hagrid kunyhója mellett]

Az ösvényen - Hagrid kunyhója mellett

A pillanatnyi megtorpanást követően Davis jómaga is elmerengett a másodperc egy igencsak apró töredékére, miért is tette azt, amit tett. Ahogyan haladtak a Bagolyháztól lefelé vezető, durva kavicsokkal rakott úton, jó ötletnek tűnt. Úgy érezte, ennek most itt az ideje, hiszen szavainak súlyosságát azzal is szemléltetni tudja, ha megáll, és mélyen a másik íriszeit kémlelve mondja azokat. Minden apró mozzanatnak jelentése van egy beszélgetés alkalmával, csak sokan nem képesek ezeket a jeleket észrevenni… esetleg, ha képesek is, nem biztos, hogy a jelentésükkel is azonosítani tudják azokat. Egy félreértelmezett cselekedet, mozzanat akár az egész diskurzust, sőt a kialakult érzéseket is megölheti. Ezt pedig a jelenlegi helyzetben nem engedhette meg, elvégre lovag módjára kellett viselkednie. Amennyiben a diáktársak közül bárki belelátott volna a fejébe ebben a pillanatban, biztosan elnevette volna magát. Természetesen a következményekkel nem számolva tette volna, hiszen Davis soha nem tartozott azon emberek közé, akik tűrik, ha rajtuk nevetnek, ráadásként úgy, hogy okot nem szolgáltat arra. A lovag szó a jelenben teljesen elcsorbult, senki sem gondol arra, amire a régen élő emberek. Szemükben a lovag nem egy páncéllal fedett hős volt, aki szelte a mágikus lényeket, vezette seregeit. Nem, sokan sajnos elfeledték, hogy a szó olyan embert takar, aki törődik a másikkal, védi az ártatlanokat, segít, ahol tud. Egy igazi lovag figyelt a környezetére, és amennyiben valakinek rossz kedvét látta, próbálta azt feledtetni. Egy lovagot nem a páncélja határozott meg, hanem a jelleme. Davis valamilyen szinten magáénak tekintette a múltat, lévén vére miatt rengeteget tanult arról. Nem is beszélve az illemtan, és etikett órákról, amelyet kénytelen-kelletlen okítottak számára. Akkor várta minden egyes tanítás végét, hogy szabadulhasson végre, napjainkban azonban ráébredt arra, miféle tudásanyagot szerzett ezáltal. Képes úgy viselkedni, ahogyan mások soha nem fognak az iskolában, de még a Roxfort falain kívül sem. Talán nyelvének járásából, szavainak másságából is lehet erre következtetni, hiszen közel sem a jelenleg trendnek tartott szófordulatokkal szokott élni.

Pár másodpercig álldogálhatott csak a páros a Hagrid kertje melletti ösvényen, amikor az olasz díva kellemesen dallamos hangja ismét felcsendült.
~ Minden változik… minden változik… ~
A szavak egyszerre voltak meglepőek, mégis vártak. Akárhogyan is, de a hatodéves lány megvonva vállait lépett egyet hátra, melynek folyományaként kezével lassan maga felé húzta az ötödévét koptató fiatal, mégis korához mérten mind szellemileg, mind pedig testileg igencsak érett fiút. Az pedig egy pillanatra sem habozva engedett. Érdekes volt megélni a Perry család egyetlen leszármazottjának számára azt, hogy hiába szeretett volna ott, egyhelyben megmaradni, egyszerűen nem engedelmeskedtek az izmai, az érzékszervei. Annyiszor megfogadta már, hogy soha, senkivel nem lesz olyan, mint amilyen most a lánnyal. Nem értette miért, nem tudta, mi okból kifolyólag, de Zana mellett olyan nyugalmas volt minden… olyan másképpen viselkedett. Megrémítette önmaga, mégis, kedvére való volt a „változás”. A már többször is dívának titulált lány előhozott belőle valamit… haloványan elmosolyodva fúrta tengerkék szemeit a másikéba, majd hetyke, mégis úrias táncmozdulattal lépett el mellette, kezét megemelve, hogy azalatt bújhasson át Zana. Igaz, ennek eredményeképpen ismét ráléptek az ösvényre, amely egyenesen a kőkörhöz vezetett, valamint a fahídhoz, azonban volt egy másik folyománya is. Davis azon karja, melyet a lány fogott, átfűződött annak derekán, míg Zana karja a háta mögött kulcsolódott továbbra is össze a fiú tenyerével. Fejük igazán közel került testtartásuk végett egymáshoz, persze oldalra kellett fordítani, ha mélyen a másik íriszébe akartak tekinteni. A fiú pedig akart, tudatva, valóban van, ami változik… hiszen ez a dolgok rendje… de vannak dolgok, amelyek hiába minden gondolat, szavak, soha nem fognak sem eltűnni, sem pedig alakulni. Mindig és mindenkor érintetlenek maradnak.

A mélyreható pillantást követően elmosolyodva emelte ismét kezét, melyben Zana tenyere is nyugvott, hogy a lány egy újabb perdülettel szabaduljon „öleléséből”.  Elengedvén a hollós bársonyos tenyerét hajolt meg színpadiasan, megköszönvén a táncot, melyet rögtönöztek.
- Kegyed tánctudása cseppet sem kopott az idők során.
Az önözés a játék része volt, amely továbbra is arra irányult, hogy feledtesse a hatodévessel kellemetlen emlékeit. Davis ajkai nem lankadtak, továbbra is mosolyra húzódva hirdették, az utolsó fájdalom óta felszabadult, és végre jól érzi magát. Felegyenesedve lépett közelebb útitársához, majd ismét karját adva mutatott az útra, mely szerint folytathatják megkezdett kalandjukat.
- Ugyanolyan bájos és kecses maradt, akár te!
Maga sem értette a véget nem érő bókok armadáját, amelyet a másikra zúdított, de minden egyes szavát komolyan gondolta, minden egyes szó onnan érkezett, belülről, a mélyből.


//Szánom-bánom bűnömet, mely szerint ily sokáig maradtam távol. Bocsánatodért esedezve remélem, játékunk folytatódhat. //

zene

Halkan nevetek fel mikor Davis egyszerűen nem válaszol, hanem cselekszik.
Furcsa ő ilyennek látni, noha ismerem elég jó, már amennyire lehet valakit. Na persze ez is olyan dolog, ami könnyen változhat, de... még engem is meglep.
Főleg, hogy ellép mellőlem, s kezét emelve ösztönöz forgásra, egyenesen mellé, míg a kezei továbbra sem engednek el.
Túl közel van. Túl közel vagyok. S ez kicsit bizarrnak hat. Kicsit nagyon... de mit mondhatnék? Mit tehetnék?
Az égkék szemekbe nézve szóhoz se tudok jutni. A torkom amúgy is kiszáradt, maximum reszketeg sóhajra futná, de ezt erőteljesen fojtom vissza. Nem akarom hogy ilyen hatással legyen rám. Egyáltalán bármifélével.
Mert nem engedhetem meg magamnak ezt. Még egyszer nem. Bármennyire is jó lenne és mert... mert nem...

Lehunyom a szemeim. Érzem az illatát, érzékelem a teste melegét, a kezét a kezemben, az ölelését. Talán ő nem bántana... talán ő... más mint bárki... de mi erre a garancia? Semmi...
Töprengek. Rajta. Vagyis ezt tenném, de... felvillan egy kép... egy kép ahol ő fekszik, véresen, mozdulatlan... halottan.
Felsikoltanék, de... megmozdul velem a világ...
Ő perdít ki, s ez csak akkor válik világossá, mikor már a saját lábamon állok, valamivel messzebb tőle.
Mosolyog, s mond valamit... mozognak a szép ívű ajkai, de... nem értem. Nem hallom... mert még mindig a látomás hatása alatt vagyok.
Ajkamba harapok, és aggódón pillantok fel. Félek, valami rossz lesz. Rossz jön. És... Ő...
El kellene mondanom neki. Ez lenne a legésszerűbb, leglogikusabb, legjobb megoldás. De nem tudom megtenni. Csak bámulok rá, mintha nem is Davis lenne előttem.
Egyszerűen nem tudom elhinni hogy meghalhat... pedig a kép tisztán, élesen villant fel előttem...

Tévedhetek. Győzködöm magam. Mindig tévedhetek.
Miért érzem biztosnak ezt? És miért fojtogat a sírás? Nem értem. Nem is akarom.
De amint a kezét nyújtja, elcsodálkozom. Ő ennyire nyugodt mikor én láttam vérbe fagyva...? Ő semmit se érzékel, semmit se érez, semmit se... Hát persze. Ő nem tudja. Ő nem látja. Ő nem...
Mellé lépek. Belé karolok, s hagyom hogy vezessen.
A tánctudásomra nem is felelek. Nem is tudok jól táncolni, és amúgy is... ez az egész...
Mióta egyedül vagyok, pontosabban mióta James elhagyott, most láttam először. Soha előtte ezen időszak alatt senki közelében és semmikor nem gyötörtek rémálmok és látomások.
Megrettenek.
Újra kezdődik az egész? Előröl? Már megint?
De miért pont Perrrynél?

Mély levegőt veszek, miközben eldöntöm, nem hagyom annyiban a dolgot. Nem, nem és nem.
Mert Ő nem halhat meg. Nem.
Megmentett engem, a totális összeomlás küszöbéről húzott vissza... ennyivel tartozom neki.
- Davis... - kezdem, de hangom elcsuklik s zavart pillantásom lekapom az arcáról. Magam elé bámulok, egyenesen a földre. Így valamivel könnyebb. -... gondolom te se szeretted a jóslástant, de... elhiszed hogy Trelawney professzor tényleg lát... bizonyos dolgokat? -
Nos az első nagy körkérdés meg is volna.
Félszegen pillantok fel, mert kissé tartok a választól, sőt a zavaró kérdésektől és a fiú pillantásától.
- És... hogy... esetleg... mások is? -
Pirulok el, amit oly szívből utálok, így gyorsan, hogy remélhetőleg ne lássa, elfordítom a fejem. A választ, bármi legyen is az így is hallom. S legalább addig megpróbálom kitalálni hogy hogyan is mondom el neki, hogy... láttam őt meghalni.


<3<3 remélem nem baj hogy belevettem az elkövetkező jövőt...

[Fel a domboldalon - A kőkörnél]

Fel a domboldalon - A kőkörnél

Az igencsak kecsesre, és valahogyan érzékire sikeredett táncmozdulatokat követően, amikor a Roxfort egyetlen dívája már szemben állt a fiúval, látható volt az arcán valami megmagyarázhatatlanul furcsa fintor. Davis pár pillanatig méregette, nem tudta mire vélni az ismételt hangulatromlást, de úgy sejtette, a mozdulatokkal talán eszébe juttatott valamit a másiknak. Nem akarta a múltra emlékeztetni, mert éppen az volt a célja, hogy feledtesse azt. A másodperc egy töredékére talán ott is volt a nyelve hegyén, hogy bocsánatot kérjen, ha esetleg tapintatlan volt az imént. Akkor, abban a pillanatban jó ötletnek hatott a táncmozdulat, és noha még magának is nehezen vallja be, így közelebb kerülhetett a lányhoz. Egészen. Maga sem értette az okokat, de jó érzés töltötte el, ha a közelében tudhatta magát. Olyankor megnyugvás sugárzott belőle, mintha a világ minden problémája szertefoszlana, és nem maradna más, csak egy végtelen, de boldog űr, amiben ott táncol vele… Zanával.

Közelebb lépését, valamint karjának karolását követően az ábrázat nem változott, valami történt az elmúlt percben, és a fiú érzte, hogy nem fog szó nélkül maradni. Csendesen indult meg a domboldalon felfelé, hangot nem adva. Egyértelmű volt számára, hogy kell egy kis idő, amíg a mellette sétáló összeszedi a gondolatait. Azzal, ha most szavával szegné a kettejük között kialakult csendet, megtörne valami fontosat. Akkor talán soha nem kerülne a felszínre a minden bizonnyal fontos, mégis, úgy fest, fájdalmas érzés. Aztán a kőkörökhöz érve az olasz díva megpróbált erőt venni magán, legalábbis Davis Perry erre következtetett a mély sóhajból. Mi több, a mardekáros fiatal azonnal leszűrte a következtetést, a mondanivaló esetleg még fájdalmasabb, mint ahogyan azzal számolt. Nem volt soha az a fajta ember, aki találgat, szeretett két lábbal a talajon állni, és nem belebocsátkozni eshetőségekbe. Persze ez olykor elkerülhetetlen volt, olykor pedig saját elméje csalta ezekre az igen szövevényes utakra. Ez azonban nagyon ritkaságszámba menő volt. Most is efféle dolog történhetett, mert a sóhaj pillanatában két dolog jutott az eszébe. Az első a lány egykori párja volt, aki miatt annakidején nem lépett, vagy tett semmit. Olykor kemény, de fair embernek tartotta magát, emiatt nem kezdeményezett, pedig igencsak szimpatikusnak hatott számára Zana. A másik eshetőségnek a kettejük között lévő valami okfejtésére gondolt. Maga sem tudta mi is az, de más nem jutott az eszébe.

A kőtömbökhöz való érkezéskor oldalra pillantott, hogy mélyen a másik szemébe nézve bíztathassa azt, nincs semmi baj, nyugodjon meg. Abban a pillanatban csendül az édes hangocska, de a neve kiejtését követően elcsuklott. A fiú nem szólalt meg, de a karján lévő lány kézfejére tette szabad kezét, és lágyan végigsimította, hátha ezzel is bátorítja, segít neki elkezdeni a nehéz beszélgetést. A hang ismét felcsendült a mozdulatot követően, a kérdés azonban érdekesként hatott, mégis baljósként.
- Ködös tárgynak tartom, de bizonyos vagyok benne, hogy valóban lehet a háttérben valami.
Kezdett bele a válasz megadásába, de hangsúlyával jelezte, nem zárta a mondatot, még folytatná, ha a másik nem bánja… amennyiben mégis, természetesen vár, hogy kifejthesse az álláspontját.
- Az is természetes, ha neki megvan a képessége, úgy másoknak is megadatott.
Tette még hozzá, azonban az igaz véleményét a dologról most készült elmondani.
- De tudod…
Ennél a pillanatnál az eleddig Zana kézfejét simító tenyér lassan megemelkedett, majd a lány ajkát érintette. Lassú és óvatos mozdulatokkal irányította vissza az igéző szempárt az övére, úgy folytatta.
- … biztos vagyok benne, hogy az életünket mi irányítjuk, nem pedig más, valami megmagyarázhatatlan erő.
Halovány és bíztató mosollyal emelte el az áll ívéről kezét, és mutatóujját meghajtva lágyan végigsimította az arc pírját.
- A jövő mozgásban van, és folyamatosan változik. Akik látnak, a rengeteg lehetséges életszál egyik lehetséges megoldását fürkészhetik ki. Csodálatos adottság, de közel sem szabad evidensnek kezelni a látottakat.
Elvetvén előző elmélkedését már biztos volt benne, hogy Zana róla látott képeket az elméjében, rémisztő képeket. A kettejüket érintő történés, sérülés, halál… nem tudta, de érezte, hogy a következő percekben mindenre fény fog derülni. Bármi is legyen, már jó előre bizonyossággal kezelte, hogy nem fogja megrendíteni… őt nem… ahogyan azt már kifejtette, a realitások embere. Az is fog maradni, ameddig csak teheti.



// Nem probléma //

Gilesnek,

az ő első számú rajongójától

Idegesen igyekeztem a bagolyház felé a nagyszünetben. Az ebéd most nagyon nem érdekelt, megkértem a többieket, hogy tegyenek félre számomra néhány falatot, mivel most fontosabb dolgom akadt. Reggeli közben két levelet is kaptam, az egyiket Lupintól, a másikat Patricktől. Egyik sem tartalmazott jó hírt. Keresztapám súlyosan megsérült a legutóbbi alkalommal, mikor Halálfalókat próbáltak meg elkapni. Jelenleg a Szent Mungóban ápolják, nem tudni, mi lesz vele. Patrick egész nap ott van vele, Lupin pedig ma indult hozzá. Bár Bowen nem tartozik a Rendbe, valami miatt nem akart belépni közéjük, ők mégis szívükön viselik a sorsát, mivel rengeteget segít nekik. Nem tudom,  most milyen állapotban lehet, emiatt akarok minél hamarabb levelet küldeni nekik, mert ha nagy a baj, akkor azonnal utaznom kell Londonba. Út közben nem figyeltem oda, teljesen a gondolataimba voltam merülve, így majdnem fellöktem szegény Flitwick porfesszort. Sűrű bocsánatkérések közepette tartottam meg az idős tanárt, majd rohanvást igyekeztem tovább Cicerohoz. A szívem zakatolt, félő volt, esetleg önálló működésbe kezd és kilép a testemből. Bent a bagolyházban pillanatok alatt megtaláltam baglyomat. Kedvesen megcirógattam, de érezte ő is rajtam a feszültséget, így ficánkolni kezdett a kezeim között.
- Cicero, nyughass, így nem tudom felrakni rád a levelet! - szóltam rá egy kicsit erélyesebben a kelleténél, amire persze megsértődött, s felröppent a többi madár közé.
Idegesen túrtam a hajamba. Nem, nem játszhatja most ezt!
- Cicero, kérlek, gyere ide! - könyörögtem neki, de nem hatotta meg. - Kérlek, az isten szerelmére, muszáj ezt a levelet elvinned Remusnak! Bowen megsérült, tudnom kell, mi van vele! - néztem rá kérlelően.
Láthatóan ez a dolog meghatotta, így kegyeskedett visszajönni hozzám. Felém nyújtotta az egyik lábát, amire gyorsan felkötöztem a pergament, majd útjára bocsátottam. Figyeltem, hogyan repül egyre messzebb, egészen addig követtem, míg apró ponttá zsugorodott a távolban. Elfordultam az ablaktól és egy hangosat sóhajtottam. Ekkor lépteket hallottam beszűrődni, ami kicsit megrémisztett. Reménykedtem benne, nem voltam túl hangos, mikor Remus nevét mondtam, nem lenne ajánlatos, ha például Malfoy megtudná, egy Rend-taggal levelezek. Az apja Halálfaló, s hiába ül az Azkabanban, attól még a barátok ugyanúgy ott vannak. És ki tudja, Draco is miben van benne. Így hát enyhe rémülettel a tekintetemben figyeltem a bejáratot, s füleltem a lépteket, amik egyre közeledtek és közeledtek, végül pedig nyílt az ajtó, s belépett a léptek gazdája is...

[Életemben nem gondoltam volna, hogy majd pont egy Mardekáros baglya fog hozzám szegődni…]

Egy szép, napos reggel köszöntötte a Roxfort lakóit, bár voltak, akik inkább esőt szerettek volna látni, minthogy azt figyeljék, hogyan sülnek meg a többiek az udvaron és olvadnak el, majd rosszabb esetben esnek össze – Giles is ezek közé tartozott. Nem tartozott a kedvencei közé a nyár, mindig csak vergődött az ágyában, soha nem tudta normálisan kialudni magát. Éppen ezért mindig a hideget szerette, bár ez sem volt mindig így, csak miután serdülőkorba lépett nyitotta ki magára esténként az ablakot és hallgatta a szitkozódásokat, amiért nem engedte, hogy a többiek bezárják. Így volt ez ma is. Már reggel hatkor tevékenykedett, rendbe tette az ágyát, amit az éjszaka során igencsak összetúrta, kirámolta az aznapi fontos kellékeket az órákra, majd –mint mindig – most is becélozta magának a fürdőszobát, ahol felálló göndör haját próbálta lelapítani, mindaddig, míg egy kicsit legalább nem sikerült. Nyolc óra tájban végre elérte a haja azt az állapotot, hogy ne álljon égnek, hála pálcájának és annak, hogy sikerült ellesni pár háztársától hogyan is kell úgy forgatni a pálcát, hogy a haja ne álljon égnek. Mikor már elérkezett az idő a távozásra és bemenni első mai órájukra, gyorsan magára kapta szekrényében álló farmerét és ingjét, majd rádobta a talárt, amelyen a Griffendél jelvény ágaskodott. A klubhelyiségen át a bájitaltan tanterem volt első állomása, ahol az év végi ismétlések tömkelege zuhant minden ötödévesre – már megint. Sorra követték egymást McGalagony Átváltoztatástan órája, Flitwick Bűbájtana, majd a nagyszünet előtti utolsó óra: a Sötét Varázslatok Kivédése. Piton hozta megszokott formáját, s durván, de előnyösen mutatta meg az összegző varázslatokat, amelyek ötödévben lezajlottak. Sajnos ez az év már csak ilyen volt. A mostaniak a Rendes Bűbájos Fokozatra – röviden RBF–re – készültek, de belegondolni is rossz, hogy a tanároknak minden évben van egy olyan osztályuk, akiket erre fel kell, hogy készítsék. Persze a diákoknak is borzasztó, de akkor a tanárok mit érezhetnek?
Mikor egy pontos időzítéssel vége lett az órának, a Nagyterem zsúfolásig megtelt diákokkal, akik csak arra vártak, mikor kaphatják meg végre megérdemelt ebédjüket, s teletömhetik hasfájásig bendőjüket. Mikor már mindenki elfoglalta odabent a helyét, Giles már épp nekiugrott volna egy nagy tányér sült csirkének, mikor egy bagoly repült el a feje felett és dobott elé egy levelet. Mihelyst meglátta a címzést rögtön tudta, hogy valaki szórakozik vele. A feladóra anyja neve volt írva. A Mardekár asztalánál kitört a nevetés, mikor meglátták holtsápadt képét Gilnek. Több se kellett neki: Felállt és hozzávágta ahhoz a fickóhoz a borítékot, akit a többiek körülötte agyondicsértek. Eddig észre sem vette, de a bagoly a lábával megkapaszkodott a levélbe, s vele együtt vetődött neki a Mardekárosnak. A barna hajú griffis utánakapott, de már nem tudta megmenteni. Telibe kapta. A koromfekete bagoly csőrével elkezdte ütni a zöldnek a fejét, majd elszállt tőle, nagy meglepetésemre, Giles vállára! Megcsípte finoman a fülét, jelezve arra, hogy kövesse, ő pedig mintha értette volna gondolatát utána szegődött. Egy darabig csak futott, egy hatalmas hídon keltek át, ahol a bagoly egy kis pihenőt tartott, s rárepült a vállára, huhogott neki, majd finoman hozzá dörgölődzött.
- Életemben nem gondoltam volna, hogy majd pont egy Mardekáros baglya fog hozzám szegődni… Mondta a madárnak, akinek feje alatti részétkezte finoman simogatni, mire a fekete tollú behunyva szemét élvezte a kényeztetést. Mikor végeztek a pihenővel, már meg sem álltak azokig a lépcsőkig, amelyek a bagolyházba vezettek. Giles isten tudja miért, de utána szaladt – talán mutatni akar neki valamit. Az ebéd hiánya hangosan meg is hallatszott, miközben a lépcsőket szedte: Hasa vészjóslóan korogni kezdett, egyre hangosabban és egyre durvábban. Megpróbálta kezével benyomni a hasát, hogy elhallgattassa az iszonyú hangot. Eszébe sem jutott bekapni neki egy két falatot, hogy legalább fél óráig kibírja. Mikor felért, egy erőset belevágott a hasába, mire saját maga egy nyögéssel válaszolt. De egyúttal egy másik hangot is hallott, odabentről: A bagoly, aki idáig vezette beszállt egy feljebb lévő ablakban, és látta, hogy teljesen felszáll a legfelső emeletig. Türelmetlenül vágta ki az ajtót maga előtt, s pillantotta meg egy lányt. Egy másodpercig megtorpant: először azt hitte, útitársa ehhez a gyönyörű hölgyhöz vezette, de megrázta a fejét és észbe kapott, majd felnézett a lépcső tetejére.
- Szia. Látom a baglyod rakoncátlankodik. Egy mosolyt megeresztett, majd indult is a lépcsőkhöz, amelyet kettesével szelt, fél szemét azonban az ismeretlen lányon tartotta. Sajnos a szép hölgyek voltak a gyengéi, ráadásul úgy rémlett, mintha már látta volna a Griffendél klubhelyiségében, így nem bírta ki, hogy ne forduljon vissza.
- Egyébként a nevem Giles. Giles Lawrence. Majd a bevilágító napfényben mosolyát kivillantotta, s fordult is vissza, tovább szedni a lépcsőket.

Egy bagoly...egy bagoly röppent fel legfelülre, többi társa közé, nyomában pedig egy Griffendéles fiút pillantottam meg, legnagyobb szerencsémre. Kicsit megnyugodtam, de azért volt még bennem némi félsz, hogy túl hangos voltam. Még a végén lebuktatom a többieket...szépen néznénk ki.
- Szia, látom a baglyod rakoncátlankodik.- szólalt meg a srác egy mosoly kíséretében, miközben elkezdett felsétálni...mit sétálni! Kettesével szelni a lépcsőket. Hű de sürgős valakinek!
A klubhelyiségben már láttam párszor, de még nem beszélgettünk. Azt hiszem, ötödéves lehet.
- Egyébként a nevem Giles. Giles Lawrence.- mutatkozott be.
É még mindig úgy álltam ott mint valami faszent, nem szóltam semmit. Tiszta hülye látványt nyújthatok. Mint aki szellemet látott, holott a srác elég valóságos.
~ Josie, szedd már össze magad! ~ torkolltam le saját magamat gondolatban, s magamra erőltettem egy mosolyt.
- Izé...helló...- tűrtem a fülem mögé a hajamat. - Igen, kicsit rendetlenkedett, nem igazán akaródzott neki elmenni most, nem értem, mi miatt...Remélem, nem voltam túl hangos, ahogy veszekedtem vele. - említem meg a dolgot, ezzel is azt próbálva kiszűrni, vajon mennyit hallhatott meg a dolgokból. Őszintén remélem, hogy semmit. - Amúgy engem Josephine ShieldHeartnek hívnak. - mutatkoztam be én is, ahogy az illem tanítja ilyen esetekben. Pedig most majdnem elfelejtettem. Annyi minden kavarog bennem, nem tudom őket hova tenni. Ilyenkor elő szokott fordulni, hogy kicsit szétszórt, zavaros és kapkodó leszek, ami nem egy előnyös tulajdonság.
Idegesen egyik lábamról a másikra állok, úgy szemlélem Giles-t.
- Te is postaügyben jártál erre? Elég sürgős lehet, ha...ennyire siettél. - pillantok rá.
Jól van, Josie, te is nagyon okos vagy, ezért hozzád vághatnak egy Merlin-díjat, de komolyan. Nem, nem postaügyben jött, biztos csak unatkozott és pont erre járt, gondolta megszemléli, milyen a kilátás a toronyból. Nagy ég, hova tetted az eszed, szedd már össze magad!
Imádom amúgy, mikor saját magammal vitatkozom, ilyenkor azért meg szoktam kérdőjelezni, valóban épeszű vagyok-e és nem a Szent Mungóban lenne a helyem, vagy egy mugli zártosztályon kényszerzubbonyban.
- Ne haragudj, ez hülye kérdés volt...- nevetem el magam zavaromban, s megjelennek az ilyenkor szokásos kis gödröcskék a szám szegletében. - Kicsit szétszórt vagyok most, mivel elég kellemetlen híreket kaptam otthonról. Nézd el nekem. - nézek rá kedvesen, ezzel is próbálva kijavítani a hülyeségem. - Amúgy jópofa a baglyod. Kicsit hiperaktív...de jópofa. - jegyzem meg, miközben a madárra pillantok, majd vissza Giles-re.

[Hé…Minden oké?]

Egy darabig még állt ott, szótlanul, az első hosszú lépcső végének peremén, megvárva a választ, de az nem jött egyhamar, hiába is várt rá, így továbbindult a lépcsőkön, de most már normális tempóban haladva. Nem egyszer fordult már elő vele, hogy egy lány így reagált rá, így inkább nem törődik túlságosan azzal, csak szemével a Mardekáros baglyát figyeli, amelyik most Gilestól pár méterre volt, mutatva neki az utat. Lassan haladt, esélyt adva a lánynak arra, hogy esetleg kövesse, ha szeretne vele beszélgetni. A következő mozzanat egy szív mélyéből jövő mosolyt csalt az arcára. Egy tőle nagyobb évfolyamú zavarba jött tőle!
– Hé…Minden oké?
Hangjában az önelégedettség és magabiztosság tükröződött, holott lehet, hogy csak a hirtelen események kavarták fel ennyire a lent lévőt, de mit sem törődve vette ezt a gondolatot, s lépett ismét egy fokot a lépcsősoron. Bizonyára ennek a személynek úgy mutatkozik meg a zavarba esése, hogy a haját igazgatja, ugyanúgy, mint ahogy ennél a fiúnál a nyak finom dörzsölése. Vállát finoman felhúzta, majd úgy fordult az illetőhöz és mutatta meg neki mosolyát – ismét. A madárról egy pillanatig meg is feledkezett. Ennyi baj van a lányokkal: elveszik Giles fejét és a fontos dolgokat mellékesnek tartja mellettük. A koromfekete bagoly már két lépcsőfordulóval fentebb repült a barna hajú griffistől, így gyorsabbra fogta és lépett fel rajta három lépést, két lépcsőfokot betéve egy lépésnek, majd hirtelen megállt, mikor a lenti illető ismét hozzászólt.
– Á, dehogy. Ha túl hangos lettél volna, már Frics állna az ajtóban és morogna rád fél szemmel. - Egy legyintéssel nyugtázta, hogy semmi oka az aggodalomra, nem volt annyira feltűnő egyéniség, a távolban szinte meg se lehetett hallani az ordítást, csak kisebb morajlásokat. – Bár valamiről mégiscsak hallottam… - Tette hozzá, mikor ismét lépett egyet lábával, s immár gyarapodott a hátra maradt lépcsők száma eggyel. Gilesról tudni lehet, hogy ha jó a kedve, kitűnő színész, bármit el tud hitetni az emberekkel, így ez sem volt kivétel. Bár nem hallott semmit, jobbnak látta, ha mégis úgy tetteti, hátha ezáltal többet tudhat meg a másikról. Egyik kezének tenyerét álla köré fonta, azt színlelve, mintha gondolkodna az elmondottakon. Szemei kis résben álltak, majd leemelte a kezét, s  a másikkal bal hátsó zsebéből húzta ki a pálcáját, majd azzal úgy tett, mintha eltussolta volna a dolgot.
– Ezt most nem mondod komolyan…Pajzsszív? Tényleg pajzsból van a szíved és mindent kivédesz? Bár… [/b] – Folytathatta volna azzal, hogy „Bár nem úgy tűnt, amint az előbb úgy rám néztél”, de ezzel csak elszúrta volna az esélyét Josenál, úgyhogy elhallgatott, amit az ilyen esetekben a legjobb tenni. – Örvendek, Jose.
Hangját feljebb emelte a kelleténél, attól tartva, hogy a hang nem terjed lefelé és nem hallja meg beszélgetőtársa a kimondott mondatokat. Megemlítve a postát, most már szaporábbra vette a lépteit, s néhány másodpercen belül be is érte a baglyot, aki – szerencsétlenségére – még tovább szállt. Gyorsan kifújta magát, felálló tincseit kezével lelapította, majd megigazította elől.
– Hallasz?! – Már több, mint tizenöt méter magasságkülönbség lehet köztük, így kételkedett benne, hogy meghallja amit mond. – Ez így nem fog menni…Sonorus!
A varázsige kimondása előtt pálcáját a nyaka oldalához tartotta, s úgy segített hangszálainak felerősödnie. Egy pillanat erejéig nem észlelt odabent semmi változást, sőt, egy pillanatig az is felmerült benne, hogy a varázslat sikertelen volt, nem sokat gyakorolta, ez tény.
– Hallo…! – Mikor megszólalt, az egész bagolyház beremegett a hangjától. Akármilyen meglepő is, még ő is megijedt sajátjától. Kicsit messzebb emelte a pálcát nyakától, bízva abban, hogy ezzel csökkentheti hangjának erejét vele. – Mondhatni igen, bár…
Elgondolkodott. A kérdés késztette arra, hogy ádöbbenjen, neki sincs fogalma róla, hogy egyáltalán mit keres itt, ráadásul gyomrának korgása egyre csak erősödik, így már Giles is lassabban haladt, mikor a bagoly ismét megeredt, mihelyst az illető beérte. Az is feleszmélt benne, hogy mi van akkor, ha az a Mardekáros csak szimplán becsapta, és valami csapda vagy csíny vár rá itt is? Nem, képtelenség. – Igen, elég hülye kérdés volt.
A zavart nevetést, amelyet a másik hallatott a sajátja követte. Mikor észrevette, hogy a pálcaeltartás és a suttogásnak szánt beszéd halkított hangszálain, elégedetten bólintott egyet. A személyes információkra kelletlen bólintott egyet, nem szeretett volna rátérni erre, főleg, hogyha a személy meg is említi, hogy rossz híreket kapott. Mikor a baglyád kezdte dícésrni, kitágult szemmel fordult lefelé, majd a tekintetét kereste, de nem találta meg.
– Ohó, nem! Nem az én baglyom. Egy Mar…szóval, egy emberé. Kölcsön vettem tőle.
A legfelső emeletig már csak négy lépcsőforduló választotta el őt, ahol már a madár, akit „kölcsön vett” szálldosott körbe és körbe, a plafon környékére mutatva ezzel. Pár pillanatig nem értette, mit akar mutatni, aztán meglátta. Hát igaz volt a sejtése.

Egész kedvesnek és normálisnak tűnik a srác, épp csak nagyon siet azután a fekete hiperaktív baglya után. Ám mikor először hozzám szól azzal a mosollyal az arcán, látok valamit felvillanni a szemében. Ohhó! A kis önelégült! Azt hiszi, tőle estem hasra, pedig nem is! Jó, azért be kell vallani, nem rosszképű a srác, de kicsit visszafoghatná magát. Túl biztosra vesz mindent.
Közben egyre feljebb és feljebb siet a lépcsőfokokon, így én is lassan utánairamodom, hogy halljam majd, amit mond. A kérdésemre azt feleli, nem hallott semmit, ha pedig túl hangos lettem volna, akkor Frics már rég itt toporzékolna az ajtóban csendháborítás miatt. Hmm...mondjuk ebben van némi igazság, de szerencsére a vén kvibli nem járt erre, hogy befenyíthessen. Ekkor azonban kicsit megdöbbenek, és meg is állok, ugyanis azt mondja, talán mégis hallott valamit.
- Tényleg...tényleg hallottál valamit? - kérdezem félre. Picit idegesít a dolog. - Mondjuk nem olyan nagy titok a dolog végül is...talán elmondhatom neked. Elvégre nem vagy Mardekáros. - nevetek. - Lupin profnak küldtem egy levelet és kicsit hangosan ejtettem ki a nevét. És gondoltam, nem igazán lenne jó, ha illetéktelenek meghallanák, kivel folytatok bagolyváltást. - indultam újra el utána, azonban a távolság továbbra sem csökkent közöttünk, sőt, inkább nőtt.
Kezdtem feladni, hogy beérem Gilest, bár végül is a torony tetejétől magasabbra nem lehet, hacsak nem pattan hirtelen seprűre, amit viszont kétlek...vagy a baglyok kapják fel, ami meg egyenesen abszurd, szóval itt be is fejeztem a találgatást.
- Hát kérlek, az attól függ... - pillantottam ravaszkásan háztársamra, mikor a nevem jelentését firtatta, s a hozzáfűződő tulajdonságokat.- Van, amit kivédek és visszaverek, de van amit nem. Meg kell dolgozni a beengedésért. - tettem hozzá.
Ekkor már ő is rájött arra, hogy a távolság miatt egyre nehezebben tudunk kommunikálni. Még a végén valóban idecsődítjük Fricset és mehetünk büntetőmunkára. Amit nem akarok. Rosszul vagyok az öreg irodájától. Kicsi, dohos...és Fricses. Olyan unalmas és tele van papírokkal. Az embernek akkor is klausztrofóbiája lesz ott bent, ha éppen nem szenved ettől a betegségtől.
Giles alkalmazza a Sonorus-t, hogy jobban hallható legyen, amitől viszont az egész bagolyház visszahangzani kezd, s néhány madár ijedtében fel is rebben.
- Na, most már tényleg betöltöd teljes lényeddel az egész teret! - nevettem fel, s közben igyekeztem csökkenteni végre a távot. - Szóval kölcsön vetted...értelek...végülis, ha nincsen jobb megoldás. - értem fel mellé kicsit pihegve, ugyanis már rég nem siettem így fel valahova.
A kölcsön vett bagoly úgy röpdösött a plafon környékén, mint akit megbűvöltek. Nem értettem, mi baja van, láthatóan Giles sem értette, mi a szándéka a madárnak.
- Ez megkergült szerintem... - jegyeztem meg. - Szerinted mit akarhat? - néztem rá, de ekkor feltűnt, hogy a srác már nagyban a plafont bámulja, így hát én is odaemeltem a tekintetem, hátha rájövök az összefüggésekre.

[Dehogy!]

Miután látta a lány aggódó arcát, komolyan elgondolkodott rajta, hogy nem kellene-e a színészi pályafutását elkezdeni: Mi tagadás, van tehetsége hozzá, és hiába füllent, a szeme se rebben tőle. Miután kezét levette álláról, szájáról próbálta lehervasztani a mosolyt, egy kiebb fennakadással sikerült is, csak annak szegletében jelent meg a kurta szórakozás jele. Hangja mégjobban feldobja benne a hangulatot, bár ő nem bírja megállni, hogy a végén ne menjen oda az átvert személyhez és ne világosítaná fel arról, mi is a igazság.
– Dehogy! – Vágta a mondóka közepébe, amikor a másik magyarázni kezdte Lupint, a levelezését és a kiáltást, amelyről biztosan azt hitte, Gil meghallhatta. – Na, most már hallottam valamit.
Nagyon bájosnak gondolta Joset, amiért megosztott vele egy ilyen lényeges információt, és hálásnak, amiért bízik benne - bár az biztos, hogy ő egy először megismert félig idegennel nem osztana meg egy ilyet. Elégedetten kuncogott, mialatt a szók elhagyták száját, azonban nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá, vajon köze lehet-e Lupinnak a rossz hírhez, így aztán lábát egy pillanatra megállította a rohanásban, majd hátrafordult a lemaradt lány felé.
- Aha. És mégis, miről leveleztek? Mi volt az a rossz hír, amit említettél?
Mihelyst végzett mondatával, elbizonytalanodott. Valószínűleg ez sokkal privátabb dolog, mint az előző, amelyet megosztott vele.Mikor ismét elért egy útszakaszt, ahol nem volt lépcső, csak egy betonlaphoz hasonlító tárgy, azon megállt és szemügyre vette a körös körül lévő baglyok fészkét, ahová az egyes csomagokat hozzák, vagy csak megpihennek a fárasztó út alatt. Amikor a vele szemben lévőre tekintett, meglátott egy vörös borítékot, hajszálra pontosan olyat, amelyet a Mardekáros adott oda neki néhány perccel ezelőtt. Mit sem habozva elindult felé - de mikor az egyik lábát tette volna a másik után, észrevette, hogy nincs alatta talaj - zuhanni kezdett!
Jól működő reflexeinek köszönhetően az egyik kezével elkapta, majd nagy erőfeszítések árán felhúzta magát a mesterséges talajra. Csak addig látszódott rajta a rémület, míg abban a pár másodpercben a levegőben lógott, de mihelyst talaj volt a lába alatt, fülig szaladt a szája. Miközben felhúzódzkodott, inge a hasa közepe táján elszakadt, egy vékony kis csíkot hagyva az anyagon, amely betekintést kínál a felső testnek.
- Ó, igen? És engem beengednél? - Ravasszá fejlődött mosolya mellé még egy szemöldökigazításos mozdulatot is dobott, amely teljessé tette a képet.
A sikeresen balul elsült varázslat használat előtt otthagyta a vörös borítékot, s tovább üldözte a koromszínű baglyot. A megjegyzésre egy kisebb kuncogást is megejtett, mellyel fogait is kivillantotta. Mindkét oldalon a fogai hegyesek voltak, ezért nem szerette túlságosan mutogatni - noha a múltban felajánlották neki, hogy lereszelik, akadnak néhányan olyanok, akik szeretik, így nem volt képes megválni tőle - mások véleménye szerint ezek a fogak már a jelleméhez nőttek.
- Nem, nem volt jobb megoldás, gyakorlatilag a megoldás még meg sem jelent - de a feladat sem... - Saját mondókájába még ő maga is belezavarodott, így inkább csak megrázta a fejét és próbált érthetőbben fogalmazni. Elmondta neki, mi történt a Nagyteremben, és hogy a bagoly idáig vezette őt. Mikor befejezre, kifújta magát, s szemei megakadtak a madáron, ami a plafonnál körözött, egy rakat Weasley-féle tűzijátékok és egyebeket pedig vészesen közelített kipukkasztani.
- Remélem nem azt amire gondolok... - Mondta vészjóslóan, majd farmerjába nyúlt a pálcájához, de már késő: A madár kipukasztotta az elsőt, az első a másodikat és így sorjába. Gil meghökkent, Jose felé fordult, átölelte, s mindeközben szemeit becsukta. A füle a hangos robajoktól lüktetni kezdett, de ezt egy szempillantás alatt elfelejtette, miközben egy lány érintését érezte a bőrén.

Pillanatok. Pillantások. Arcrezdülések. Figyelem, szemlélem a srácot, s mikor meglátom a változásokat, legszívesebben nekimennék a falnak. Hogy lehettem ennyire hülye, hogy már megint bevettem ezt a dolgot? A fene vinné el! De olyan hitelesen adta elő az egészet, hogy bevettem, tényleg tud valamit.
Mielőtt a kelleténél többet mondanék, a szavamba vág, s nevetve közli, nem hallott ő korábban semmit, illetve mostanáig nem, mivel én voltam olyan kedves felvilágosítani pár apró részletecskéről. Egy pillanatra megállt a felfelé menetelben, miközben én továbbra is igyekeztem csökkenteni a köztünk lévő távolságot. A rossz hírre kérdez rá, viszont erről valahogy nem szeretnék beszélni. Még. Előbb tudnom kell, milyen állapotban van Bowen. Istenem, annyira remélem, semmi komoly, mert nem szeretném elveszíteni. Ő a családom, rajta kívül nincs senkim. Jó, ott vannak a rokonok, de egyik nagynénit, nagybácsit se ismerem, nem is voltak rám soha kíváncsiak. Idegenhez nem akarok kerülni. Nem, ebbe inkább bele se gondolok. Elhessegetem a gonosz felhőket magamtól.
Giles valószínűleg érezte, hogy ezzel egy kicsit jobban kíváncsiskodott a kelleténél, így annyiban is hagyta a dolgot, s tovább indult. Az egyik lépcsőfordulóban megállt, ahova a baglyok a nagyobb csomagokat szokták hozni. Körbenézett és meglátott valamit oldalt. Elindult abba az irányba, azonban ekkor...
- Giles!- kiabáltam s igyekeztem szedni a lábaimat, ugyanis a srác egyik pillanatról a másikra eltűnt, mint akit elnyelt a föld. Valamilyen módon köddé vált a lába alatt a talaj. Szép kis tréfa, mit ne mondjak, jegyeztem meg magamban, miközben megfogtam a fiú szabad kezét, s segítettem neki a visszamászásban. Az inge egy kicsit elszakadt, de ezenkívül szerencsére kutya baja sem volt, ez abból is látszott, hogy pimaszan flörtölni kezdett velem.
- Hmm...ezt nem tudom. - gondolkozok el, s hasonló pillantással válaszolok a csipkelődésre. - Bár még kopogni se kopogtál, így azért elég nehéz.- böktem meg a mellkasát viccesen.
Tovább követtük a baglyot, ami kezdett egy kicsit idegtépővé válni a számomra. Olyan volt, mint amikor a kislányok hálóval a lepkéket kergetik a mezőn, de sose sikerül egyet se elfogniuk. Giles mindeközben beszámol a Nagyteremben lezajlott eseményekről, amire elhúzom a számat.
- Csak egy Mardekárosnak juthat ekkora baromság az eszébe. - jegyzem meg epésen. - Én a helyedben a baglyában se bíznék, elvégre ő is oda, közéjük tartozik. - teszem még hozzá. A madár ekkor végre befejezte hiperaktív pályafutását és a plafon környékén kezdett körözni. Legnagyobb döbbenetemre tűzijátékok és egy csomó egyéb más vicces dolog volt felpakolva oda. Elkerekedett szemekkel néztem az egészet, nem tudtam, mire számítsunk itt. Giles már nyúlt volna a pálcájáért, de a madárkánk gyorsabb volt. Elkezdte apró csőrével pukkasztgatni a tárgyakat, aminek nyomán hatalmas tűzijáték keletkezett. Reflexszerűen behúztam a nyakamat s befogtam a füleimet, mikor Giles felém fordult, s átölelt csukott szemmel, így reagálva a hangzavarra. Ha erre nem figyel fel senki, akkor az igazi szenzációnak ígérkezik. Újabb durranás, ami jóval erősebb volt, mint az eddigiek, szinte mintha bombát robbantottak volna. Ijedtemben teljesen a fiúhoz simultam, s szorosan megfogtam a karját. Az istenit, abbahagyhatná végre ezt a madár! Lüktetett a fülem, a fejem a zajtól.
Összeszedtem végre magam, s elhúzódtam háztársamtól, épp csak annyira, hogy kényelmesen elő tudjam venni a pálcámat.
- Immobilus! - kiáltottam a madár felé, aki ennek hatására mozdulatlanná vált, s anno, mint a Tündérmanós esetnél, úszni, lebegni kezdett a levegőben. A tűzijátékok továbbra is pukkantak, de már korántsem olyan idegesítően. Megigazítottam a hajam, majd Gilesre pillantottam, aki mindössze pár centire volt tőlem.
- Madár ártalmatlanítva. - mosolyogtam. - Remélhetőleg nem verik ránk a balhét...csak kapjam el azt a Mardekárost, olyan átkot küldök rá...- morogtam.
Ilyen idióta csínyt. Csoda, hogy nem lett komolyabb bajunk, mert ez az egész rosszabbul is elsülhetett volna.

[Te…aggódtál miattam?]

Szinte érezte, rögtön azután, miután megkérdezte a levélről, hogy erre nem fog választ találni mindaddig, míg el nem nyeri a lány bizalmát, amit talán két nap, talán két hónap vagy akár két év alatt tud majd csak elnyerni. A harag egy kis szikrája sem jelent meg benne, teljesen megértette őt, bár szent igaz szerette volna tudni, mi volt az a bizonyos hír. Sejtése és ötletei persze támadtak, de ő csak úgy titulálta be, hogy kíváncsiságának szüleményei a fantáziálgatások. Úgy tett, mintha az előző jelenet le sem játszódott volna, annyi volt a szerencséje, hogy arcán a zavarát megtarthatta magának, hisz háttal volt a lánytól.
Vajon milyen levél lehetett az, amit megpillantott Giles? Egy újabb csapda, vagy netalántán otthonról valami? Ha nem fordul vissza, ezt soha nem fogja megtudni. Hiába minden. Felmászott és szaladt tovább, vakon, bele a csapdába, pedig legbelül tudta, hogy itt nincs rendjén valami, mégis…
Egy hang. Kétségbeesetten üvölti nevét, miközben a tehetetlenség érzése átöleli testét, s rántja lefelé, a mélybe…nincs miért aggódni, nem fogja elveszíteni a fejét, nem teheti. Egy lány féltette, ez már önmagában is egy csodás dolog, meg kell tartania magát. Félig meddig sikerült is, ámde ekkor érkezett egy segítő kéz, amely felhúzta.
- Te…aggódtál miattam? – A meglepettségét tartotta a mosolyával, bár a hangja tükröződött tőle. Voltak már néhányan, akik csak meg akarták kapni őt, de aggódni egyik sem aggódott miatta – de úgy tűnik az ősi átok itt megtört. Nem akart túlságosan érzésekkel telinek tűnni, így egy ideig birizgálta a nyakát, majd megint elfordult tőle. – Igazán kedves tőled, de nincs szükségem rá.
Mondhatni modortalannak, de mit tehet, ha egyszer nem szereti kimutatni az érzéseit? Nyíltan nem, még valaki rajtuk kívül meghallaná. Rá se döbbent arra, hogy az imént beleesett egy csapdába, s odafent csak nagyobbak várhatnak rá. Észre sem vette, hogy hasa mindeközben megsérült, keskeny, de annál hosszabb vágás került rá, amelyből a vércseppek szaladtak le a hasán, a nadrágra vagy épp a földre estek védtelenül. A flörtölés nem épp úgy alakult, ahogyan azt szerette volna, a hangulata és előbbi kijelentése lehetetlenné tette számára a továbbiakat, így csak bólintott egyet.
- Lehet, de mi van akkor, ha mutatni akar valamit? Elvégre elég intelligensek, ahogy én tudom.
Robbanás. Karok fonódása a másikra. Egyre szaporább lélegzetvétel, egy gombóc ült meg a torkában, tüdeje a megszokottnál gyorsabban dolgozott, mindeközben a fülében sikolyok hallatszottak, ordítások, halálfalók jöttek, gyilkoltak, és...
Elengedte, szinte eltolta magától Joset, pálcáját erőszakosan kirántotta a helyéről, majd felemelte, körberajzolta felettük a helyet, s kelletlen elordította magát.
- Silencio!
Saját torkában érezte, ahogyn minden hangszála használhatatlanná dermed, s hiába is nyitotta volna ki száját, nem jött volna rajta ki hang. A körbejelölt hely néma lett, csak Jose szájának néma tátogását látja maga előtt, mikor lebénítja a madarat. Szemeivel rebbenés nélkül néz rá, belefurakodva ezzel tekintetébe. Szája szélét alig láthatóan megnyalta, mint egy éhes vámpír, s fejével egyre csak közelített a másik felé. Megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett hirtelen, ami tettekre ösztönözte. Egyik kezével megfogta a másik jobbját, a másikkal a lány derekát ölelte át. Oldalra fordította fejét, s alig egy hajszálnyira megállt a másik szájától, majd hirtelen egy gyors puszit adott rá. Jose ajkai finomak, könnyedek voltak, így még ha nem is akarta kénytelen volt becsukni szemeit. Legbelül egyre nagyobb lett a nyomás benne, most nem érdekelte, hogyha meglátják mi lesz, a pillanat halvány töredékének mámora megvakította.

Az egész azzal a levéllel kezdődött...ha nem kapok rossz hírt keresztapámról, akkor nem áll feje tetejére a napom. De megtörtént, így belekeveredtem egy olyan dologba, melybe nem biztos, hogy bele akartam kerülni. A Sors ismét fura játékát űzi velem, úgy látszik, szeret engem az események közepében tartani...
Félelem. Kétségbeesés. Ezek mardosnak belülről, ahogy próbálom Gilest visszahúzni a mélység, a rémisztő mélység torkából. Szorítom a kezét, nem akarom elengedni, nem engedhetem el, erősnek kell lennem, mint mindig, eddig minden helyzetben. Józanul kell gondolkodnom, hogy cselekedni tudjak. Mikor végre kint van a veszedelemből, a mosolya még mindig ugyanaz a ravasz, pimasz, de hiába próbálja leplezni meglepődöttségét; a hangja elárulja, a hangja jelzi, meglepődött azon, hogy aggódom érte. Láthatólag még nem esett meg vele ilyen, s legnagyobb meglepetésemre gorombán, már-már teljesen hideg és kegyetlen, visszautasító hangnemben reagál. Lefagyok egy pillanatra, mert nem értem, mi történhetett. Talán rosszat tettem? Vagy rosszat mondtam? Az lenne a nagy bűnöm, hogy ismeretlenül aggódtam érte? Mit kellett volna tennem? Talán  néztem volna végig, ahogy egyedül szenved, s megpróbál visszajutni a szilárd talajra? Nem érzelmek nélkül születtem, én nem vagyok az a típus. Néha kicsit túl érzékenyen reagáltam bizonyos dolgokra, például meg tudtam könnyezni azt, ha láttam egy idős varázslót, vagy boszorkányt, akik sétáltak az úton. Hogy miért? Mert a szemükben láttam valamit...a magányt, az egyedüllétet, az elhagyatottságot. Amit néha én is éreztem. Nagyon könnyen bele tudtam magam élni mások helyzetébe, talán emiatt fordultak mindig sokan hozzám tanácsért, vagy csak azért, hogy elmondhassák gondjukat-bajukat. Épp ezért nem értettem a fiú hozzáállását, de időm...időm már nem volt ezen gondolkozni, mert az események gyors lefolyást vettek, mintha felpörgették volna az időt.
Éreztem szíve minden egyes dobbanását, ahogy erőteljesen, szinte már rémülten vert bensőjében, mint egy kismadár, aki idegen helyre került, idegen kalickába. Lélegzete egyre szaporább és szaporább lett, majd hirtelen eltolt...nem is, szinte ellökött magától, s elkerekedett szemekkel pillantottam rá, ahogy őrült módjára ejtette ki a varázsigét, melynek hatására minden néma lett, mintha megsüketültem volna. Beletekintettem a szempárba, ami követelőzőn, akaratosan fúródott az enyémbe, s magához láncolt, nem hagyott menekülni.
Őrület. Vadság. Vágy. Vonzalom. Mintha hirtelen egy másik ember került volna ide elém. Megijedtem, mert nem tudtam hova tenni a dolgokat, de képtelen voltam mozdulni, bármit is tenni. Megfogta a karom, átölelte a derekam, s szorosan magához húzott, de tekintetem egy pillanatig sem engedte volna el. Szívverésem és pulzusom felgyorsult, s mint akibe villám csapott, úgy hatott rám ajkainak finom érintése. Nem volt követelőző, nem volt vad s szenvedélyes, inkább csak kíváncsiskodó, mintha azt próbálná kideríteni, vajon meddig mehet el nálam. Bágyadtam pillogtam apró csókja után, de sikerült kijózanodnom. Kibontakoztam öleléséből, próbáltam kikerülni a vonzásából. A silencio bűbáj hatását megszüntettem a megfelelő varázsige használatával, ami olyan hatást gyakorolt az emberre, mintha kikerült volna a zajmentesen lezárt üveggömbből. A teret újra betöltötte az izgatott csipogás a baglyok részéről, s időnként még pukkant egy-egy vicces tréfadolog, de azok is csak halkan, nem zavaróan.
Éreztem, hogy torkom teljesen kiszáradt az események hatására. Megköszörültem, csak utána szólaltam meg.
- A sebedet lehet, meg kellene nézetni... - akartam mondani a nevet, de nem jutott eszembe – A gyengélkedőn. - fejeztem be a mondandóm. Hangom rekedtesen visszhangzott a bagolyházban, ahol tökéletesen visszaállt minden a rendes kerékvágásba.
Beletúrtam a hajamba, s elfordultam Gilestől. Sok...túl sok volt nekem ez az egész a mai napra, és még korántsem volt vége, hisz csak a felénél járunk még. Ajkaimat egy hangos, szaggatott sóhajt hagyta el, miközben szemeimet becsuktam. Próbáltam magam összeszedni kisebb-nagyobb sikerrel.
- Vegyük úgy, hogy ez a dolog meg sem történt kettőnk között. - szólaltam meg végül határozottan. Legalábbis reménykedtem abban, hogy így sikerült. - Magukkal ragadtak téged...minket az események. Ennyi. Úgysem lesz folytatása ennek a dolognak kettőnk között. Szóval...lépjünk túl rajta. - ejtettem ki az utolsó szót. Továbbra is háttal álltam neki, így nem láthattam, milyen hatást váltanak ki szavaim nála. Lehet, ezzel beletapostam a lelkébe, de hát...mit is akarna tőlem? Elvégre fiatalabb nálam, ráadásul látszólag nem az a típus, aki képes lenne lehorgonyozni valaki mellett. Hamar elfelejti ezt az egészet. Lefogadom, már ma másnak fog udvarolni. Elvégre egy jóképű srácról beszélünk, aki után biztos bomlanak az évfolyamtársak. Nőkben tutira nem szenved hiányt.
A korláthoz sétáltam, s nekitámaszkodtam. Szívem még mindig hevesen dobogott, nem bírt lecsillapodni, miközben a gondolatok s az érzelmek egymást kergették a fejemben és lelkemben egyaránt.

[Szetszep vagy.]

Furcsa egybeesés. Nem mondhatni, hogy nem örül neki, egyszerűen csak nem találja a helyét, aminek látta is mi lett az eredménye. Hiába fordított neki hátat, mintha sikerült volna belelátnia: látta, hogy a lány, aki az előbb a segítségére sietett meglepődött, már-már kiábrándulhatott belőle, de ekkor még hol is volt az, ami majd történni fog… Oldalra pillantott, próbálta saját magát is meggyőzni arról, hogy őt a táj érdekli és nem más, de hiába: szeme sarkából a mögötte haladót szemlélte, arcáról lerítt, hogy sajnálja a dolgot, egyáltalán nem volt ínyére megbántani egy olyan lányt, aki iránt ráadásképp érzelmei egyáltalán nem voltak közömbösek. Hiába is vették körül őt lányok, amikor idekerült egyáltalán nem ebben a helyzetben volt. Kitaszítottként élte roxforti éveit itt, amit második otthonának nevezett. Nem fogadták be, hiába próbálkozott bármivel is, levegőnek nézték. Volt egy barátja, bár az volt a gyanúja még akkoriban, hogy szeret mindenkivel jóba lenni, így csak egy báb volt. Az ezredik. Mikor már végre sikerült kikászálódnia ebből, a harmadévet taposta, s akkor kezdtek közeledni felé a gyengébbik nem, bár hiába is volt barátnője és udvarolt neki, magányosnak érezte magát. Egyetlen egy lány iránt érzett szerelmet, de őt elvitték a Roxfortból, mikor a 14. Életévét taposta. A mardekárosok elhíresztelték – az a lány is közéjük tartozott, de ő cseppet sem volt a tipikus zöld: kedves volt, igaz néha goromba a többiekkel, de Gilesszal soha -, hogy az akkori Sötét Varázslatok Kivédése tanár, Remus Lupin vérfarkas, s a szülei a lányukat kitiltották az iskolából. A griffendéles azóta felhagyott minden reménnyel, hogy ismét megtalálhatja az igazit, hiszen megtalálta, csak ezer kilométerre van tőle…
Ölelés. Zárt, kellemes meleg áramlat futkosott végig a testében, amikor érezte Jose bőrének tapintását, ahogyan egy bársonyt szokás simogatni, s úgy fogta, mintha a kéz egy üvegpohár lenne, amely bármelyik pillanatban kicsúszhat a kezei közül és összetörhet.
Ugyanúgy, ahogyan ő, most a másik félnél is jelentkeztek az izgalom tünetei, Gilban viszont úgy tűnt, most kíván kiszállni. A kezdeti csók megtette a hatását, mind számára, mind a másik számára. Fél eprcig csak nyelt és nyelt, magába szívva ezzel a csók maradványait. Azt a hatást érte el, amit elképzelt, semmivel sem többet. A hirtelen morajlás bombaként hatott a fülébe, aminek az eredménye egy hatalmas hasítás lett a dobhártyába. Egy pillanatig megrebegett a szeme, a hangok viszont egyre csökkentek, szelíddé formálódtak. Változott. A szemöldöke elernyedt, már nem szaladt le a szemeihez, csak mozdulatlanul voltak homloka alatt, szája résnyire nyitva volt. Sok szép szót szeretett volna egyzerre mondani, így összekeveredtek.
- Szetszep vagy. - Úgy tűnt, mint aki nem hallotta volna a szavakat, amelyeket kimondott, halvány mosolya lezártnak tekintette a bókokat, s többet meg sem próbált udvarolni. Egyetlen pillanatig sem vette le róla a szemeit, még akkor sem, mikor pálcáját kereste, s végrehajtotta a varázslatot, csak nézett azokkal a kék szemekkel, amikben a gyönyör és a szomorúság tükröződött. Mintha egy másik, idegen hang ütötte volna meg a fülét.
- Semmi szükség rá, jól vagyok.
A mosoly, amely a szerelmet ábrázolta hirtelen lefagyott az arcáról, s a meglepettség minden kis darabkája mutatkozott helyette. Talán nem volt jó számára a csók, hát ezért ez a hirtelen változás? Lehet. Egy valamit viszont biztosan tudott: Ezt nem felejtheti el, így esélyt sem tud arra adni, hogy ezt a napot, ezeket a perceket, a pillanatokat elfelejtse. Megrázta a fejét.
- Nem tehetem. - Válaszolta egyszerűen, s lényegre törően. Ha magyarázkodni kezd, azzal semmi jót nem ér el, egy határozott mondat viszont annál jobban megteheti a hatását. Még nem érződött benne az igazi szerelem, de a kezdeti vágy és vonzalom annál inkább. - Ez nem igaz! - Csattant fel végül, minden eddigi színjátékának alakítását elvesztve. - Nézz rám és mondd azt, hogy nem érzel irántam semmit!
Mondandója közben a korláthoz sietett gyors léptekkel, ahol a másik fél is állt, s odahajolt elé, hogy lássa szemeit. Ha mindent nem, egy valamit jól tudott: A szem mindent elárul az emberek gondolatáról.

Csak álltunk ott egymással szemben, egyikünk sem engedte el a másik pillantását. Zavartak voltunk mindketten, én legalábbis mindenképpen. Giles túl sokat akart egyszerre mondani túl gyorsan, így a szavak egy szóvá tömörültek. Elmosolyodtam ezen, mert nagyon aranyos volt...de nem, nem lehet, nem szabad ezt. A varázs megtört azzal, hogy a sebére tereltem a beszédet, amire ő közölte, hogy igazán semmiség, köszöni szépen, jól van, egyáltalán nem vészes.
Ekkor fordultam el tőle, s kezdtem el magyarázni az álláspontomat, mégis mit kellene tennünk ebben a helyzetben. Nem láttam az arcát, de éreztem a hangjából, nem fogja, nem akarja feladni. Ő nem teheti, ő nem felejtheti el azt, ami ma, kettőnk között történt.
Viharok dúltak bennem, kegyetlen viharok, melyek egy pillanatra sem akartak lecsillapodni. Bal kezemmel erősen markoltam a korlátot, szinte fájt, ahogy a kőbe kapaszkodtam, de azt reméltem, talán ettől, a nyilalló fájdalomtól képes leszek lehiggadni, s racionálisan szemlélni a helyzetet. Tévedtem.
Giles levetkőzte eddigi szerepét, s szavaim hatása nyomán idegesen kifakadt. Szinte odarobogott hozzám, közel hajolt, tekintetével ismét fogva akart tartani, s így próbált vallomásra bírni.
Arrébb kellett lépnem, ki kellett kerülnöm a vonzásából, mert ha ezt nem teszem meg, akkor elveszek, elveszek talán örökre és ezt el szerettem volna kerülni...
Patrick...a férfi arca villant fel hirtelen előttem. Az, ahogy a búcsúzásnál tekintett rám, bánatosan, mint aki nem szeretné, ha távol kerülnék tőle. A mosolya, ami minden közös zongora- és énekleckénk alatt meghatározta egész lényét. Sosem felejtem el Bowen arcát, mikor egy alkalommal bejött minket meghallgatni. Mi nem vettük őt észre, felhőtlenül gyakoroltunk, hangunk a másikéba simult, betöltve az egész teret, nem hagyva egy üres zugot sem. Egy hanggá, egy emberré, egy egésszé egyesültünk. Keresztapám arcára az a mosoly ült ki, az a mindentudó, s finoman, némán beleegyező, mikor végre észrevettük őt a szobában, s zavarunkban hirtelen szólalni sem bírtunk, mert úgy éreztük, rajta kaptak minket valami rosszaságon. Pillanatok alatt elöntöttek az érzelmek a férfival kapcsolatban, de közben más dolgok is bekúsztak a képbe, lelki szemeim elé...
Szívem hevesen dobogott, ahogy még mindig ajkaimon éreztem Giles ajkait, az apró csókot, amit adott. Lehunytam a szemem, s közben ismét elfordultam tőle. Miért, miért kell ilyen nehéz helyzetbe keverednem? Miért kell ismét két tűz, két férfi között viaskodnom? Beharaptam az alsó ajkam, de így sem tudtam megakadályozni azt, hogy egy könnycsepp gördüljön le az arcomon. Letöröltem, majd visszafordultam könnyes szemekkel a fiú felé.
- Hát érzelmekről akarsz beszélni? - nevettem fel keserédesen, hangom még mindig enyhén rekedtes volt. - Hogy várhatod el, hogy érezzek irántad valamit? Hisz még nem is ismerlek! - csattantam fel talán a kelleténél kicsit erősebben. - Nem tudok rólad az ég világon semmit se. Nem hiszem, hogy akár neked, akár nekem jelentett volna valamit ez a csók. Maga a helyzet hozta magával. Csak következmény volt. Lefogadom, ha csak úgy, szimplán futunk össze valahol az iskola területén, fel se tűnök neked. - horkantam fel. - Nem tudom, mégis mit vársz tőlem...ha egy újabb strigulát akartál a gondolom már eddig sem rövid listádra, akkor ezt kegyetlenül bebuktad. - vágtam az arcába, miközben megtöröltem az arcomat, amit könnyek borítottak.
Régen voltam már ilyen állapotban, nem szoktam kifakadni, de most kijött belőlem minden. Nem is tudom, talán féltem egy ilyen helyzettől, hisz nem tudtam, Patrick mennyire viszonozza az érzelmeimet. Képtelenség így lépni, hisz nem akarom sem magamat, sem őket tönkretenni, mert az aljasság lenne. Próbáltam valamelyest kezelni ezt a szituációt, de olyan nagyon nehéz volt. Az érzelmi zűrzavar hatására jeges borzongás futott végig rajtam. Rakoncátlankodott a szívem, a gyomrom; szerettem volna megnyugodni, szerettem volna, ha most valaki idejön hozzám, magához ölel és azt mondja, nincs semmi baj, majd túl leszel ezen, kihevered, s elvonulnak a sötét fellegek. De a megváltás nem érkezett meg, továbbra is ott álltam Gileslel szemben, enyhén összetörten, könnyes szemekkel, s olyan hatást kelthettem, mint egy kivert kutya, aki csak egy kis megértésre és szeretetre vágyik.

[Tényleg? Akkor miért engedted, hogy megcsókoljalak?!]

Látszott, hogy a szavak, amelyek értelmetlenül egybefolytak megtették a hatásukat, hiszen mosolyra fakasztotta őt, s Gilesnek nem is kellett ebben a pillanatban ennél több, csak az, hogy mosolyogni lássa. Nem értette magát, olyan sok idő múltán hogyhogy épp most szeret bele valakibe? És miért pont ebbe a lányba? Hiszen már kinézetre is idősebbnek látszott tőle, miért is várná el, hogy egy kis vakarccsal együtt legyen, hiszen egyértelmű hogy nem akar, biztosan van valaki más az életében, akit szeret…
Mikor odalépett hozzá, a lány kezében az erek kipattantak, másképp észre sem vette volna, hogy szinte szét akarja törni a korlátot puszta kezével. Hiába volt a szemkontaktus olyan halvány és érzelmekkel teli, ő elfordult tőle, s ezzel a griffendéles is gyökeresen megváltozott. Arvonásai visszatértek eredeti állapotukba, bár szeme még mindig azt a szomorúságot tükrözte. Igen. A belül lévő érzelmeket nem lehet olyan könnyen leplezni, mint szeretnénk. Pedig mennyivel könnyebb is lenne az élet, ha egy érzéstelen tuskók lennének az emberek…
Prue. Ezt a nevet soha nem fogja elfelejteni. Nem csak csodás emlékek kötik ehhez a névhez a fiút, hanem a csalódás halvány szikrája is. A gyönyörű, szőke hajú lány, aki elhagyta a Roxfortot, s ezzel összetörte az ifjú fiú szívét. Egészen egy teljes évig sikerült elvesztenie a barátait, a vonzerejét, csak egy idegroncs volt, míg ki nem húzta őt újdonsült barátja ebből. Soha nem fogja elfelejteni a lopott perceket, amikor a tanárok elől bújkáltak a hosszú folyosókon és csókolóztak, de jól tudta, az, hogy még egyzser átélje ezeket szinte lehetetlen…hacsak nem egy másik személlyel.
Hiába volt minden. A lány furcsán és zavartan viselkedett. Giles egészen addig nem mozdult, míg meg nem látta, hogy a szemétől valamit letöröl. Ekkor már elvesztette türelmét. A szavak, amelyeket mondott neki fájt, de igazságalapja is volt az egészben. Mikor szembefordult vele, bűntudatot érzett és egész testében kellemetlenség és feszengés volt.
- Tényleg? Akkor miért engedted, hogy megcsókoljalak?! – A nevetés annyit ért el nála, hogy még jobban ideges lett. Hangja magyarázatért könyörgött, de egyben egy szigorúbb hangnemet is tükrözött. Jöhetett volna egy olyan kifogással is, hogy „szerelem első látásra”, de ez már önmagában hülyén hangzott még az ő számára is. Ha ezzel a kifogással élt volna csak még egy gúnyolódás szem – és fültanúja lett volna.
- Szóval te így szerzed be magadnak a szíveket? Bedobod a bájos mosolyod és miután megkaptad amit akartál egy idióta kifogással kimászol belőle? Ha ilyen vagy jó tudni! – Elkeseredett hangváltozása arra kényszerítette, hogy ne nézzen Jose szemébe, mert tudta, hogy megenyhülne ha látná őt sírni. Megfordult a lépcsők felé, de még nem indult el. – Ha olyannak képzelsz, amit az imént elmondtál, akkor… – Hangja egyre halkabb lett, de egy torokköszörüléssel visszanyerte erős, magabiztos változatát. – …nekünk már nincs miről beszélni.
Fájdalmakkal teli volt ezt kimondania, de jól tudta, ha nem teszi meg ez a veszekedés még akár órákig is el fog tartani. Megindult a lépcsőn, s még egyszer, utoljára megnézte az arcot, amit nem fog elfelejteni, ebben biztos volt. A könnyek záporként hullottak a szeméből, így egy ideig megtorpant, s csak állt ott, mint aki útbaigazításért könyörög, de senki nem segít neki. Lelkének egyik fele jégből készült, így nyugtázni tudta azt, hogy akit szeret talán meg fogja utálni, sőt…lehet, hogy már most gyűlöli. A lépcsőfordulóhoz érve ismét megpillantotta a levelet, amelyet nemrégiben meg akart tekinteni, de teljesen elfeledkezett róla. Durván nyúlt a pálcája után, s miután kihúzta hallott egy reccsenést. Olyan volt, mint egy gally törése, vagy mint egy…pálcáé! Gyorsana  szeme elé rántotta, de örömmel látta, hogy semmi baja sincs. Egy bagoly hozott valamit, amit sikerült eltörnie. Ügyet sem vetve rá emelte a boríték felé segédeszközét.
- Invito vörös boríték!
A levél egyenesen a kezébe landolt, s kezdte kibontani. Idegesen kortyolgatta a levegőt, mert tudta, nem, érezte, hogy valami személyes dolog van ebben a levélben. Mikor meglátta a címzést szeme elkerekedett, a levegővétel megállt...Legnagyobb ámulatára nem a mardekárosok szórakoztak vele, de nem is az iskolából…Ezt Prue küldte!