Bagolyház

[Sean bácsi]

Sean bácsi

Véget ér a dal.
Csend.
Csak a szél játékát hallod már.
De hopp, mintha ajtó csapódna hirtelen. Talán csak a huzat miatt. Ócska, százéves ajtók, akármikor összedőlhet ez az egész kastély. Talán holnap, talán holnapután, talán pár pillanat múlva. És? Mi lesz akkor? Semmi. Elveszti még Cedrah bácsit is. Nem! Nem! Nem!
Léptek halk zaja. Nem fordul meg, nyilván valamelyik semmirekellő diák jött csak be, aki épp egy bagolypostát kíván lebonyolítani. Vagy nem? Mégsem? Mit akarhat…?
Megszólítja a lányt. Kiscsillag? Biztos, hogy neki címezték ezt a rangon aluli megszólítást? Kiscsillag… Arcátlan viselkedés. Biztos valami sárvérű lehet, ki más?
Lassan megfordul, nem aggódik, hiszen ki úgysem eshet, hisz még a szél is átfúj rajta, de mindegy, tehát most megpillantja nagy kék szemeivel az újonnan érkezőt.
-Sean bácsi?! –kiált fel hirtelen, s meglehet, hogy a fiú számára meglepő lesz ez a viselkedés a kislány részéről. Hiszen még csak egy kislány. Csak.
Lehet, Sean nem tud róla semmit, viszont ez fordítva egyáltalán nem így van. Iriske mindenkiről tud mindent, unalmas perceit olykor azzal tölti, hogy rászáll egy diákra és követi mindenhová, természetesen az illető tudta nélkül. Milyen lenne már az, ha felfedné a kilétét?
Unalmas kis játékok, mindig ugyanazok. De valamivel el kell ütni az időt, nem igaz?
-Mi az az öl? –kérdezi vékonyka, kislányos hangon. Mert hiszen honnan is tudhatná, mikor szegény még az iskoláig sem jutott el tíz évvel ezelőtt. Ó, de rég is volt már. Tíz év. Most egyidős lenne Sean-nal. Talán ő is ide járna. Talán ő lenne a kijelölt jegyese. Hát… Erre inkább azt mondaná, hogy inkább ne, viszont ismerve Iris szüleit, nagyon is elképzelhető. Nemesi családokban gyakori, hogy unokatestvérek házasodnak össze. Legalábbis gyakoribb, mint az unokahúg-nagybácsi házasság. Ó, de szép is lenne… Szép esküvői ruha, mint a mesékben a hercegnőkön.
Gyakran elkalandoznak a gondolatai erre-arra.
-Én ültem itt hamarabb. De ha mindenáron itt akarsz maradni velem, akkor ülj le Jennifer mellé! –mutat a terem egyik sarkában levő ülőalkalmatosság felé, amin egy szépen megfésült, fekete hajú, sötétzöld ruhában pompázó baba ücsörög.- De lehet, nem fogja megengedni, kérdezd meg tőle szépen. Épp teázni akartunk. Ha gondolod, te is csatlakozhatsz.
Ritkán beszél, de ha megszólal, akkor alig lehet leállítani. A kislányok már csak ilyenek.

[.-= A gőgös Kiscsillagnak =-.]

.-= A gőgös Kiscsillagnak =-.


Megfordul.
Kibuggyannak a szavak.
Némán állok.
Amennyiben egy minden hájjal megkent szarházi kamugép lennék, akkor azt mondanám, hogy nem lepett meg a dolog. Mégis, meglepett, persze mértékletesen. Az arcomról ugyanaz a tipikus Sean Blaine-es semmitmondó tekintet sugárzott, mint ami már négy éve, és ki tudja hány hónapja. Peregnek a napok, és egyre jobban feledem, milyen is mosolyogni. Mosolyogtam én valaha? Szívből? Van nekem olyan? Rengetegszer elkalandozom, ha egy gondolat az eszembe jut, és érdekelne rá a válasz. De, szerencsémre a fapofa annyira beleégett az arcizomzatomba, hogy ha tenni szeretnék ellene is igen nagy munkámba kerülne.
A kék szemek.
Az én kék szemeim.
A családunkban örökletes ez a jégszín szem, amellyel meg lettem áldva…az Övé…ugyanaz a szín. Olyan világos, olyan kihívó, míg így fehéres, áttetsző árnyalattal is. Köze kell, hogy legyen hozzám. De erről miért nem tudok, és Cedrah miért nem mesélt róla egyetlen szót sem? Kifaggatom, korholom majd érte.
A nevem.
Mintha koros lennék.
Ismer.

A lánynak a legtermészetesebb dolog, ahogy ejti a nevet, mintha már évek óta ismerne, ez pedig meglepő. A hangja nagyon vékony, már-már bántja a dobhártyám, de elsusogja a kérdését.
Tudtam.
Nem kellett volna.
Elszúrtam.
Annyira idiótának érzem magam az ilyen helyzetekben, amikor leszólítok egy hisztis picsát, tudván, úgyis nyavalyogni fog nekem. Most is hibáztam, mert megszólítottam a lányt, noha már az első pillanatban egyértelmű volt a korára való tekintettel, hogy nyüszíteni fog, mint egy ordas az éjszakában. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok, ami az enyém, amit megszoktam, az szót érdemel, még akkor is, ha a későbbiekben rájövök arra, marhaságot teszek azzal, hogy megszólalok.

Csend.
Nem válaszolok.
Mi lenne az öl? Hajbodorító! Persze ezt nem mondhatom neki, mert abból további fecsegések lennének csak, az pedig éppen annyira kell, mint egy Big Ben méretű púp a hátamra.
Figyelek.
Csend.

Képes megtörni az idillt, mégpedig meglehetősen gőgős válasszal illetve szerény személységem. Felháborító, és ha élő lenne, valószínűleg éppen a Bagolyház tornyából zuhanna lefelé, a földútra, amely felvezet. Tompán koppanna, és nem lenne kirívó…a vért pedig felitatná az éjszaka esőzése, és magába szippantaná a föld. De, Ő egy szellem, nem árthatok neki azzal, ha…semmivel.
Jennifer.
Micsoda név, hallatán oldalra pillantok, hogy szemügyre vehessem, miről is lehet szó. Mert abban biztos vagyok, ha még valaki lett volna velünk idefent, az ilyen sokáig nem kerüli el a figyelmem.
Egy baba.
Lemondó fintorral pillantottam vissza a lányra, lévén, szeretem látni azok szemét, akikkel beszélgetek.
- Nem kérdezek! Nem teázok! Ülök, és szájharmonikázom!
Azzal a lendülettel léptem ki a lépcsősor elől, majd indultam meg az ablak irányába, ahol Ő üldögélt…

[Sean bácsi]

Sean bácsi

De furcsa… hiába az imént elhangzott szavak, a fiú csak áll, rezzenéstelen arccal, s ezt a kislány nem tudja mire vélni. Mintha meg sem hallotta volna, amit az imént mondott neki.
Most már bizonyos, hogy fogalma sincs arról, hogy ki is Iris valójában, azon kívül, hogy egy roxforti kísértet egy halott nyulacskával a kezében.
Hát Cedrah bácsi akkor elhallgatta Sean elől Iriske történetét, vagy lehet, nem, csak a fiú ugyanilyen unott ábrázattal figyelte a mesét, s másodpercekkel később már el is felejtette az egészet. Nem baj, nem baj. Talán süket szegény. Áh, nem.. arról tudna a lány, mint minden másról persze.
Semmi reakció.
Csak megindul felé, az ablak felé. Bizonyára akkor is oda akar ülni, ha a kislány nem mozdul onnan. Áh, kicsit kellemetlen lenne, de ha ez Sean minden vágya, akkor csak tessék!
Azt sem sikerül megtudnia, hogy mi az öl, mintha nem akarná meghallani, amit mond neki. Milyen furcsa!
Nos, nem így képzelte el a Sean-nal való első találkozást, de ha neki így jó, akkor ez van. Nem túl beszédes. Olyan… rideg. Pedig egy kislánnyal áll szemben, aki olyan, mint egy meséből szalajtott királylány, de ez sem hatja meg túlzottan a fiút. Ráadásul még azt is felajánlotta neki, hogy teázhat vele és Jenniferrel.
Mit kapott válaszként? Egy érdekes grimasszal reagált, és kész. Hát, úgy tűnik, nincs túl sok hasonlóság közte és Cedrah bácsi között, hiába a rokoni szál, na mindegy, illúziók ide, illúziók oda, már látja, hogy Sean bácsit nem fogja elhívni az esküvőre. Még ha Cedrah akarná is, Iriske majd gyönyörűen kihisztizi, hogy ne kelljen ott lennie. A nők mindig csodákra képesek.
De most…
Jé!
Meghallotta! Meghallotta, amit mondott neki a kislány. Hát akkor mégiscsak együtt teáznak majd? Ó, milyen jó is lenne! Legalább most nem csak ketten lennének, már Marielle is mondta, hogy nem akar teázni, lassan csak Iriske marad egyedül. De ha teljesen egyedül marad, akkor kénytelen lesz Cedrah bácsit megfűzni, hogy teázzon vele. Ó, milyen romantikus lenne!
Hát mégiscsak hallotta a fiú Iris szavait, mert most hirtelen előtörtek belőle a durva, ellentmondó szavak. Hát mégsem.
Szomorú arccal odalebeg Jennifer mellé, majd leül és a kezébe veszi a babát.
-Látod, milyen gonosz bácsi? Csak magára gondol. De hát legyen, mi majd elleszünk itt magunknak, ugye? Ne is foglalkozzunk vele… Üljön csak ott az ablakban, majdcsak kiesik egyszer… -mondja a babának címezve, azonban nagy kék szemeivel a fiú felé pillant, hogy az vajon meghallja-e, amit motyog.

[.-= Morcos Tündérke =-.]

.-= Morcos Tündérke =-.


A felismerés.
Lebiggyesztett ajkak.
Gőg és szomorúság festi arcát.
Olybá tűnt, az áttetsző kis Tünemény először azt hitte, hogy majd kedvesen elcseverészem vele, mintha ez olyan természetes lenne a részemről. Egyszer sem voltam még képes itt az iskolában normális megnyilvánulásra, hogy mások szavaival éljek. Ez érdekes, merthogy Cedrahval viszonylag jól el lehet diskurálni, még akkor is, ha tudom, vagy legalábbis érzem, egyenlőre nem vagyok több neki egy szaros ismeretségnél. Azt nem mondom, hogy nyűg vagyok, elvégre nem lógok éjt nappallá téve a nyakában. Akkor keresem, ha kell, és ez fordítva is így van. Tisztelni? Még nincs mire, talán nem is lesz, ez még a jövő zenéje. Nem osztogatják azt olyan könnyedén, meg kell dolgozni érte. Egyébiránt, megcáfolva a rémes mendemondákat, voltak már két, esetleg három szavas beszélgetéseim is, amelyeknél a másik fél úgy meglepődött, hogy majdnem elájult. Hát ki vagyok én, hogy kockáztassam az életét szavakkal? Késsel annál inkább, pálcával, ököllel, talán más, ridegnek tűnő tárgyakkal. Node a monológjaimmal? Azt csak azok érdemlik ki, akik képesek voltak teljesen kihozni a sodromból. Ritka eset, szerintem…megint mások szerint egy hirtelenharagú állat vagyok. Érdekes észrevétel, és tény is, hogy aki ezt állította rólam, annak már nincsenek fogai.
Lassan sétálok felé.
Lemondó szavak
Ellibben.

Tüneméééééééééény? Most ébredtem rá, hogy a gondolataimban…Szedd össze magad te barom, ennek nem lesz jó vége. Még akkor sem, ha családtag volt. Nincs kivétel, senkiben sem lehet megbízni! Soha! Egyedül vagy ebben a velejéig rohadt világban! Magadra számíthatsz…csak magadra. Mindenki ellenség!

Megtorpantam az ablak előtt, magam sem értem miért. Mintha a fejem önálló életre kelt volna emelkedett meg, és az eleddig padló termésköveit vizslató szemeim a lányka lebegő, és áttetsző alakja felé vetültek. Furcsa érzés kerített a hatalmába, régen éreztem már így magam. Mintha…nem, az kizárt, nem vagyok egy szaros gyenge idióta.
- Az öl egy mértékegység! Hosszúságot mértek vele annakidején!
Meg kell mondanom, magam is meglepődtem, hogy egyáltalán válaszoltam neki az alig pár perce feltett kérdésére. Nem akartam, és mégis kicsalta belőlem. Érdekes, és nem tudom a magyarázatot…de zavar, a tudat, hogy…basszus…
Az ablak.
Szembe ülök le.
Vele.
A szegélyére heveredtem le, bal lábam a föld felé lógott, míg a jobbom felhúzva pihent meg. Hátam a köveknek vetettem, majd nem sokkal utána a fejem is. Őt néztem, mert meg akartam érteni, mi a francos fene is van? Miért viselkedtem az előbb úgy, ahogyan…és miért tört rám valami megmagyarázhatatlan érzés. Ami még most is mar.
Figyelem.
Szájharmonika.
Csend.
Elővettem a belső zsebemből a régi ereklyét, amit még Davidtől kaptam. Játszani akartam rajta, de valami azt súgta legbelül, még mondanom kellene valamit a Picúrnak. Veszettül zavart a dolog, és megfordult a fejemben, hogy elporolok. De az gyengeség lenne…mi van velem? Mi? Megráztam a fejem, önmagam titulálva marhának.
Zavar.
Minden.
Belül.
Beszélgetés, hát legyen értelme is a dolgoknak.
- Honnan ismered Cedrah Lupent?
Fogalmazódott meg bennem a kérdés, amelyet azzal a lendülettel ki is mondtam. Érdekelt, hogy honnan ismerhet a lány, és Cedrahval milyen kapcsolatban áll…

-Nos, Jennifer, ma ketten teázunk. Kár hogy nincs olyan jó idő, hogy kimehessünk, sokkal jobb lenne valamelyik fa alatt üldögélni, de jó nekünk itt is, bár ez a csúnya bácsi elég idegesítő, de majd nem nézünk rá, jó? –kérdezi a babától, mit sem törődve a fiúval, aki továbbra sem túl beszédes, hát jó, majd csak ellesznek valahogy.
Szégyen és gyalázat, hogy egy ilyen tagja is van a családnak. Egyszerűen felfoghatatlan, Cedrah bácsi mit kedvel ebben a fiúban, na úgy tűnik, lesz egy kis beszélnivalója a vőlegényével. Meg különben is… sárvérűeknek helye nincs a családban. Ennyi volt, amit megtanítottak neki már hároméves korában. Bár még fogalma sem volt arról, mi mit jelent, ezt már akkor az eszébe vésték.
Jé, megérkezik az órákkal ezelőtt elhangzott kérdésre a válasz. Mi az öl? Fantasztikus, most már ezt is tudja. Nyilván semmi hasznára nem lesz ez az információ további élete során, de legalább már ezt is tudja. Nem… semmi reakció, higgye csak azt a fiú, hogy nem hallotta meg a lány, amit az imént mondott. Viszont mégsem tudja megállni, hogy ne nézzen rá ezek után, így hát gyilkos tekintetét Sean felé fordítja, majd egy hirtelen jött gondolattól vezérelve felpattan, és kiölti a nyelvét az ablakban ücsörgő fiúra, majd duzzogva hátat fordít neki és visszatér a babájához. Jelenleg nincs tőle jobb társaság.
Igazából azt várja, hogy majd felcsendül valami dallam, amit Sean játszik majd, de csak nem és nem… Csend van. Biztos nem is tud játszani, csak direkt üldözte el onnan szegény Iriskét, mert ő egy gonosz fiú és passzióból ilyen elvetemült dolgokat csinál. Különben is, órán kéne lennie, ilyenkor minden rendes tanuló az iskolapadban ül. A lány is ott ülne, ha lehetne, de sajnos az élet elvette tőle ezt a lehetőséget.
Aztán gyönyörűen elszórakozik a babájával, néha motyog neki egy-két szót, mintha igazából beszélgetnének, és értené, amit az válaszol, amolyan kislányos módon. És egyszer csak megszólal a gonosz fiú a háttérben, és Cedrah bácsiról érdeklődik. Iris mintha meg sem akarná hallani, ugyanúgy, mint Sean tette először.
Egy perc, és kettő és három…
Aztán úgy gondolja, nem rangjához méltó, ha nem válaszol a kérdésre, mert hiszen már ötévesen megtanították a helyes viselkedésre, tehát akar, nem akar, illik válaszolni, és az a baj, hogy hiába súgta Jennifernek, hogy mondja el a fiúnak, a baba nem akart megszólalni, így hát Iriskére marad.
-Cedrah bácsit? –kérdez vissza duzzogva, mintha rosszul értette volna az imént feltett kérdést. –Nos, ő az apukám testvére. –Ha nem szellem lenne, most kirázná a hideg az apjára gondolván, de „szerencse”, hogy immáron ez nem történhet meg. –A Nagybácsim, aki majd elvesz feleségül, ha hétéves leszek.
Naiv, kislányos gondolatok. Tíz éve már…

[.-= Iriske kisasszony =-.]

.-= Iriske kisasszony =-.


Néma csend.
Nemtörődöm hozzáállás.
Percek telnek el.
Tessék éééés lássék csodát a pirinyó világ, az ember egyszer próbál amúgy igazán emberien viselkedni, és mi a válasz? Hatalmas kuss, körítve egy kis sértődéssel, mert attól biztosan jobb lesz mindenkinek. Neki azért, mert fenn hordhatja a nem létező orrát, amit jobb esetben már régen bevertem volna, ha élő valakiről van szó…a másik eset én vagyok, és nekem veszettül nem poén azt figyelni, hogy le sem bagóznak. Más helyzetben örülnék neki, szívből, sőt…egyes szituációkban a pofonokon kívül akár fizetnék is, hogy kopjanak le rólam a majmok. Az igazat megvallva nem értem, mi a fészkes fenének töröm magam, elvégre egy szellemről beszélünk, akin átnyúlok, átsétálok. Hóborcot is csak arra használom, hogy legyen hová célba dobálni bármit, ha éppen nincsen kit lemészárolni a folyosókon az órák közötti szünetekben.
Percek.
Hosszúra nyúló pillanatok.
Némaság.

Nem mozdultam, mert nem akartam megtörni azt a fura valamit, ami kialakult, és ott vibrált az aszott szagú, áporodott levegőben. Ugyanazzal a testtartással üldögéltem, ahogyan ledobtam magam, és vártam, hogy végre egy hangyányi nyikkanás hagyja el a Csöppséget. Pedig milyen egyszerű lett volna leszarni a kis fruskát, és nekilátni annak, amiért tulajdonképpen kiszabadultam abból a koszfészekből, ami a horizonton röhög…az iskolából. Nem egyszerű elviselni a mindennapokat úgy, hogy egy nagyobb rakás szerencsétlen idióta szaladgál az ember körül, magamutogatva önnön baromságukat. Csoda, hogy nem golyóztam be, vagy váltam eggyé a kis nyavalyások közül. De neeem, erős vagyok…erős…erős. Annak kell lennem, különben elbukok. Addig nem tehetem, amíg nem nyugtattam meg a lelkem…három élet, már csak ennyit akarok…elvenni.
Megszólal.
Hátrapillant.
Duzzog.
Hogyan is tehetne másképpen, elvégre egy gyermek lelkéről beszélünk. A mondandója azonban roppant érdekes, hiszen egyértelművé válik a szavak hallatán, ha távoliak is ugyan, de rokonok vagyunk. Azt nem tudom, ez miért jó nekem, de ezzel plusz egy fővel emelkedett azon családtagok száma, akikkel hajlandó vagyok szót váltani. Így már ketten vannak, Cedrah és a kis jegyese. Azért ez mondjuk hatalmas röhej, és ha nem rokonról lenne szó, már megkapta volna afféle baráti áldásként az ívet emiatt.

Az első pillanatban azon voltam, hogy elmondom, én kitől származom, és milyen kapcsolatban állok emiatt Cedrah-val, de a Pöttöm egyértelműen ismer, feleslegesen pedig rühellem koptatni a számat.

Halovány mosoly.
Leeresztem a jobbom.
Összefonom kezeim.
Az eleddig térdben hajlított jobbom most kibuggyant az ablakon, és a semmibe vészve lógott lefelé. Kezeimet a mellkasomra helyezve fontam össze, elég úriasra sikeredett, még akkor is, ha a hely nem illett ehhez a tartáshoz. Az üres és kifejezéstelen tekintetem egyszeriben megváltozott…talán enyhültem a szavak hallatán, nem tudom. De jó volt egy kicsit nem arról hallani, hogy ki-kivel kavar, ki hogyan készül a következő szaros kviddicsmeccsre. Vagy éppen azt, hogy az órák után vajon a kedves delikvens a parkba menjen, vagy a nyamvadt Nagyterembe. Mekkora problémái vannak egyeseknek, hogy szakadna rájuk két zongora. Nem, az nem jó, kárt tenni két értékes tárgyban…egyszerűen csak rohadjanak meg az ilyen emberek. Aztán itt van egy Csöppség, aki már nem is létezik…és feleségül akar menni egy férfihez, aki évekkel idősebb nála. Teszem hozzá rögtön, mérföldekkel rusnyább is, annak ellenére, mennyire tartja a külsejét. Pfeeeeeeeeehhhh.
Halk szavak.
Teljesen más hangnem.
Olyan más.

Úgy döntöttem, belemegyek a kis játékba, ha már egyszer idetévedtem…nincs menekvés, ismerkedés van egy rokonnal. Valahogyan ezt is el kell kezdeni.
- Cedrah büszke lehet, hogy ilyen tüneményes felesége lesz!
Esküszöm, ha rühellném azt az idiótát, holnap már mindenki rajta röhögne az iskolában…de nem gyűlölöm. Meg, szemétség lenne a Picúrral szemben is, annyira elszánt. Egyenlőre nem tett semmi rosszat ellenem…csak a rohadt gőg…le kell törnöm a szarvait…

Gőg.
Ugyan mi mást várhatnál egy kislánytól, aki már megjárta a Mennyet, és megjárta a Poklot?
Azt hitted könnyen átgázolhatsz rajta. Persze… Megteheted, mint ahogy megteszik ezt mások nap- nap után, és ő csendesen eltűr mindent.
Ne csodálkozz hát, ha nem akar hozzádszólni.
-Gyere Jennifer, énekeljünk! Tudod, amit tegnap tanítottam neked, amit a Mami énekelt mindig, ha nem tudtam aludni. Emlékszem, zongorázott, és mindig úgy énekelte, és még most is itt van a dallama a fejemben, soha nem fogom elfelejteni. How can You see into my eyes like open doors, leading You down into my core, where I’ve become so numb without a soul my spirit sleeping somewhere cold, until You find it there and lead it back home.
Csend.
-Te is hallod a zongorát, Jenny? Ugye, milyen szép? A Mami mindig csodásan zongorázott, azt mondta, ha nagy leszek, majd engem is megtanít…
Hát hogyne.
Emlékek, melyek soha nem törlődnek ki a fejéből.
Álmok, melyek örökké visszarántanák az életbe, de nem… nem megy. Nem lehet. Soha nem válhatnak valóra, senki nem válthatja valóra. Soha. Soha. Soha.
Hát nem látod?
Mégis mindenki számára olyan, mint egy egyszerű kísértet, aki már évezredek óta kóborol a kastély sötét falai között.
Ő nem azért van itt, hanem Valaki miatt. Ő az, aki van neki, senki más.
De várj csak…
És Te?
Te is itt lehetnél neki, de mintha nem akarnád, hogy közötök legyen egymáshoz… Vagy ez nem így van?
Meglepő, de vannak érzései, nem is akármilyenek.
Ha tudnád, hogy ki lakozik az álarc mögött, vajon akkor is ilyen lennél vele? Dehogyis… Dehogyis…
-Save me from the Nothing I’ve become –s a dal még mindig tart, még mindig. Számára sosem ér véget, mindig elölről kezdődik és ez olyan, mint a kör, mert sosem ér véget, már lehet, hogy Te is hallod a zongoraszót a fejedben.
Hallod?
Őrjítő.
-… bring me to Life.
Sosem értheted meg őt. Senki sem értheti meg.
Talán Cedrah. Talán.
Sötét tekintetével lopva rádpillant. Mosolyogsz? Mosolyogsz.
Mosolyog.
-Tüneményes? –kérdezi durcásan. A babáira mondták már, hogy tüneményes, de rá… Sosem.
Nézd csak… Tényleg. Olyan mint egy baba, nem igaz?

[.-= Kiscsillag =-.]

.-= Kiscsillag =-.


Énekel.
A dallamok.
Ismerősek.
Annyira ismerősek, de nem tudom honnan…egyszerűen, ahogyan énekelni kezdte, felismertem, emlékeztem rá. Olyan képek villantak végig az elmémben, amiket már évek óta eltemettem, nem akartam emlékezni rájuk…volt olyan is, amelyet csak napokkal ezelőtt éltem át. A múlt a részünk, legyen az rossz, vagy jó, nem feledhetjük. David bá summás mondatai. Mindig tartogatott valamit a tarsolyában az öreg. Borzongtató, és szép az ének. Nem csak a hangfestés miatt, hanem maga a mondandó is letaglózó. Szeretem az efféle nótákat, jobbára csak ilyeneket tanultam meg eljátszani a fogadott apámtól kapott szájharmonikán. Elmerültem a lágyan csengő hangocska színeiben, és csak figyeltem, hogy a Csöppség mit is csinál. A gyermekekre jellemző durcáskodással fűszerezett mozdulatok mellett azért érezni lehetett, hogy előbb, vagy utóbb, de meg fog törni, és talán másképpen viszonyul majd hozzám. Akkor is, ha a kezdetek nem úgy alakultak, ahogyan arra számított, és gondolt. Ha már én is nyitottam felé, talán értékeli ezt az igyekeztet. Nem tudom, miért tettem, miért próbáltam Vele kedves lenni…kedvesebb, mint bárkivel ezen a rühes Világon. Talán a szálak miatt, amelyek összekötnek? Nem tudom…nem tudom a válaszokat. Ez pedig zavar.
Ülök.
Merengek.
Figyelek.

Az élet annyira és annyiszor megtréfált már, hogy nem egyszerű másképpen állni valakihez, mint a megszokott…távolságtartón. Azzal, hogy kizártam az embereket az életemből, minden olyan egyszerű lett. De…most itt van Ő, és nem tudok úgy bánni Vele, mint másokkal. Alig ismerem, mégis, meg akarom adni azt az apró esélyt…mert más…mert több. Igen, akarom, hogy közöm legyen hozzá. Vannak érzéseim...vannak...

Fapofa.
Tökéletes álarc.
Kavargó érzések.
Elrejtettem a gondolataimat, és az ezekből fakadó érzéseket az álarc mögé, amelyet oly régen varázsoltam az arcomra, hogy talán már eggyé is vált azzal. Valami megszólalt…ahogyan dalolt, és kérdezte a babát…a zongora. Hallottam, kristálytisztán, mintha mellettem játszottak volna, karnyújtásnyira. Hirtelen nem tudtam, mit is kezdjek a helyzettel, mert bármennyire hihetetlen is, de meglepett. Minden meglepett…az, ahogyan rám zúdult…ahogyan volt…ahogyan…
Oldalra pillantottam.
Lágy dallamok.
Gondolatok.

Válaszút.
Magam sem tudom, miért tettem, hiszen tisztában voltam azzal, hogy nincs ott senki, és semmi. Főleg nem egy zongora, és egy művész…mégis, éreztem a késztetést. Aztán amikor megszólalt, tekintettem vissza Rá. Kérdés, furcsán csilingelt, és furcsa volt visszahallani egy szót, amelyet én ejtettem ki. Amelyet azelőtt talán még soha…most mégis. Látszott halovány arcán a meglepettség. Érdekes, amikor az emberben mozog valami megmagyarázhatatlan…ha…
Felkeltem.


Behúzva a jobb lábam, fordultam ki oldalra, és ugrottam le az ablak szegélyéről. A kezem ügyében lévő szájharmonikát továbbra sem tettem el, mert éreztem, hogy még szükségem lesz rá…éreztem, hogy játszani fogok. Lassú léptekkel indultam meg az irányába, a kis ülőalkalmatosság felé, ahol a babájával játszott. Odaérve, ledobtam magam egy kiszögellésnek vetve a hátam.
- Nos? Milyen teát is fogunk inni?
Furcsa kérdés, de félretettem mindent, amit rá akartam zúdítani a Világra…csak…halovány mosollyal pillantottam rá. Lehet, hogy nemet mond, de maradok…akkor is maradok…

~ Lilia ~
Nagyon sajnálom, hogy csak most ...

Minden elkövetkezendő nap hozhat valami újat. Valami olyat, amire senki sem számít. S talán lehet, hogy ez az új dolog nem a legmegnyerőbb. Lehet, hogy nem segít... s lehet, hogy  csak ront a helyzeten. De hálát kell adnunk az Égnek, hogy mindennap felébredhetünk. Hogy kinyithatjuk szemünket. Hogy rátekinthetünk a világra…
Még ha az nem is mosolyog vissza ránk…
Csillogás, Csillogás.
Csillognak a mogyorószín szemek, ahogyan törékeny angyalt látnak maguk előtt. Se nem. Kénytelen levenni róla tekintetét. Mint mikor a mérgező füstöt szívod be, s egyfolytában azt mondogatod magadban:
Nem elég…
Nem elég..
Csak még egy kicsit…
Csak még egy kicsit.
Ajkai önkénytelen somolygásra húzódnak. Alig félredöntött fejjel szemléli az előtte álló tüneményt. Hallgatja, hogyan a vérvörös puha ajkak közül finom francia akcentus szűrődik. S arcáról szűrődik az a lemoshatatlan somolygás.
Mardekáros…
Óh, ugyan mikor is szólították meg őt? Megszólították valaha? Nem. Szimplán néztek át rajta a vastag ódon falak között, bámulták őt, elsutyorogtak mellette. Sosem mondták a szemébe azt, amit gondoltak. Akkor meg mi értelme a beszédnek? Már úgyis csak egyetlen éve van hátra. Egyetlen rohadt év.
Túl sokan emlegetik oly gyönyörűnek a Roxfortot. Túl sokan… ám ez is csak egy vörösen izzó alma. Melynek mélyen ragyogóan villan meg a déli Nap sugara. S mikor megfordítod, rájössz. Az alma belül rohadt… ehetetlen. S olykor az a legrosszabb, hogy aki a kezedbe nyomta az almát, nagyon is jól tudta milyen az. Nem… Itt sosem az alma a hibás.
Nem azt kell a földhöz vágni.
Némán tekint végig az aranyszínben pompázó fürtökön. A csigákra, melyeket a Nap utolsó rúgásai gyönyörködtetnek meg. S valóban. A sugarak mintha csak erre az egyetlen dologra akarnának tündöklést árasztani, mit sem törődve a horizonton túllal, a mezőkkel, s a finom selyem fehér szirmos virágokkal.
S egy pillanat alatt, mintha eltűnnének az utolsó sugarak. Mintha valami óriás felhő törne elő a semmiből. Minden homályba borul. Vonásai megfeszülnek, szemei alighogy összehúzódnak. Kérdezné, hogy mindenrendben… de léptei, mint valami mágnes megindulnak. Vonzza Őt… vonzza. Szótlanul sétál a lány mellé, kinek térdei összerogyva hullottak a kemény kőre. S mint egy tündérnek, mint mikor kialszik a fénye, rájön. Ő is ember. Ő is az. Mindenki.. Lilia.. Josey.. Angelle..Ő..
Mindenki…
Szótlanul hallgatja a tündér lélegzet vételeit, közben teste megrogy s fél térdre ereszkedik. Megérintheti? Meg... Érint…heti…?
Csontos ujjai akaratlanul, finoman rásimulnak a hátra, keresztül az aranyban pompázó csigákon. Némán hallgatja, ahogyan a vörösen izzó ajakak közül kiáramlanak nevének betűi..
Christopher…
S szemei egy percre eltűnnek a világ elől. Emlékek rohannak végig elméjében. Emlékek egy fiatal nőről hosszú, szőke hajtincsekkel.. s emlékek egy kócos kis fiúról.. a nevén szólítják.. Oly rég volt már..  Oly rég…
- Öt éves lehettem, mikor utoljára hallottam ezt a nevet.
S ujjai lehúzódnak, a sima hajtincseken, térdei összecsuklanak, s felhúzódnak, ő maga pedig a földre ül. Bámulja az egyre elsötétedő eget. Hosszan elnyúló csontos ujjait kitárja maga elé lába között, mintha csak megszámlálná, hogy megvan-e mind az öt ujja. S nézi, ahogyan szinte rendezetten remegnek azok. Ostoba emlékek ezt mondják sokan. De minden fájó emlék, valami jóból indul ki. Valami jóból.

Bárcsak tudnád. Bárcsak tudnád. De nem.
Egyszerűen képtelen arra, hogy bárkinek elmondja, könnyebb fenntartani a látszatot. Vagyis… lehet, hogy nem könnyebb, de ez a legjobb, amit tehet.
Bájos kis tündér, igaz? Ahogy a babájával játszik, olyan kis imádnivaló csöppség, nem is gondolnád, hogy kit rejt.
Miért nem szólalsz meg? Olyan csendes vagy. Nem akarsz mondani neki semmit? Pedig nehéz lehet megállni, hogy egy ilyen kis bűbájos tündérhez ne szólj hozzá. Látszik, hogy hasonlóak vagytok. Nos, ahogy a nagy filozófus mondta: „Hasonló a hasonlónak örül.”
Ugye… ugye, hogy te is hallod? A lágy dallamot a fejedben, mely mintha sosem akarna véget érni.
Visszakérdez, de választ nem kap. Jellemző…
-Nekem ne mondd azt, hogy tüneményes, mert megmondalak Cedrah bácsinak, és akkor rosszul jársz, az biztos. Majd előveszi a szép piszkavasát, amilyen nekem is lesz majd, ha nagy leszek, és akkor…
Gonoszan mosolyog rád, de bizonyára tudod, hogy nem kell félned a Nagybácsitól, mert úgysem fogja megmondani neki. Csak naiv módon azt hiszi, hatalma lehet feletted ezáltal. Igazából másokkal is ezt szokta csinálni, akik ilyen elutasítóak vele. Tekintve, hogy kvázi mindenki így bánik vele, ritka az olyan ember, akit igazán kedvel és szeret. Talán csak Cedrah az. Bár ő különleges eset. Mindegy, ez most nem fontos.
Nocsak!
Megtört a jég? Lám-lám… Látod, mire képes egy bájos kisangyal?!
Igazából nem csinál semmit, csak üldögél a babájával, és néha-néha rád pillant. Dúdolgat.
Mikor odaérsz mellé egy halovány mosolyt villant rád, s azonnal felel az általad feltett kérdésre.
-Mi vaníliás teát iszunk, de te bizonyára nem akarsz csatlakozni hozzánk, mert azt mondtad, hogy szájharmonikázni akarsz. Akkor csak tessék! Te nem kapsz teát. Háh… De várj csak, megkérdezem Jennyt, mit szól hozzá.
Odahajol a babához, és a fülébe suttog valamit. Nem hallhatod, annyira halkan mondja. Majd odatartja a fülét a baba szájához, mintha hallgatná annak válaszát, s eközben rajtad tartja hűvösen kéklő tekintetét.
-Sajnálom. Jennifer azt mondja, nem tart igényt a társaságodra. –közli az ítéletet egy vállvonás kíséretében.

[.-= Kiscsillag =-.]

.-= Kiscsillag =-.


Ültem.
Figyeltem.
Vártam.
Nem kellett túlzottan sok időt merengéssel töltenem, mert amint leültem a hideg, gerendákból rakott igencsak mocskos padlózatra, az áttetsző kis durcaság szinte azonnal felém fordult. Halovány mosollyal nyugtázta, hogy végre oldódtam egy kicsit, legalábbis úgy gondolom, ez lehetett a háttérben. Aztán a kedves kis mosolyát megtoldotta egy cseppet sem üdítő válasszal, mely szerint nagyon nem szeretné, ha Vele teáznék. Igen, persze, a baba…de ugye az is Ő, csak kicsit másképpen. Érdekes jelenség, ahogyan az egyik akaratát kivetíti egy játékra, míg a másikat Önmaga mondja ki. Tulajdonképpen jól teszi, amit tesz, mert így sokkal elfogadhatóbb egyesek számára egy elutasítás. Rengetegszer hallottam már, hogy nem kellene mindent kimondanom, ami a szívemen, mert ezért utál mindenki. Igaz, soha nem foglalkoztatott a dolog, merthogy nagy ívből leszarom, ki és mit gondol rólam. Nekem csak az fontos, hogy aki elment, mit gondolt. Ő pedig sz…sze…igen…ez pedig megnyugtat.
A fejem.
Megráztam.
Fókusz.

Nem merenghetek ilyen dolgokon, még akkor sem, ha nem mutatom ki, nem látszik rajtam. Gyengít, és én nem vagyok gyenge, soha nem voltam, és nem is leszek az soha…aki gyenge, az eleve bukásra ítéltetett. Az erősebb vadak felfalják az apróbbakat, és ez nincsen máshogy az állítólagosan tápláléklánc tetején álló embereknél sem. Mindezek ellenére, a közelében valami folytán olyan más minden…nem tudom megmagyarázni…ez pedig zavar. Egy újabb emberi gyarlóság, az új zavaró tud lenni. Nem, nem félek az újtól, csak érdekes és szokatlan…zavar…zavar…zavar…zavar.

A másik érdekesség, hogy az élő rokonaim mellett, ergo a családom, Cedrah-n kívül mellette oldódtam fel annyira, hogy közelítsek. Lásson csodát a világunk, beszélgetek Vele, és még csak meg sem fordult a fejemben semmi ártó gondolat, vagy szándék. Érdekes.

Megemelem.
A szájharmonikát.
Felé mutatva én is elmosolyodok, haloványan…nehezen megy, régen csináltam már szívből ilyet. Ez pedig onnan jött, mélyről, és végigmarta az egész testem, mire kiszakadt. Hát csak sikerült ezt is megérni, nem kis dolog egy ilyen múlttal rendelkező fiataltól.
- Akkor kössünk üzletet!
Ez már csak vonzóbb a Lupen családhoz tartozó apróság számára, elvégre nem azért ad teát, mert kedve van hozzá, hanem azért, mert megdolgozik érte a másik.
- Eljátszom a dalt, amit énekeltél, cserébe egy csésze teáért!
A mondatok elejtését követően megemelem egy pillanatra a jobb szemöldököm, afféle játékos vonásokat belevéve a beszélgetésünkbe. Azt hiszem Ő az, aki nem fog senkinek sem arról fecsegni, hogy Sean Blaine micsoda rendes srác…mert az igazat megvallva nem vagyok, ezt állítják. Pedig én tényleg ott segítek az embereken, ahol csak tudok…az már a sors fintora, hogy ezt egyesek szemétségnek élik meg. Viszont itt és most egy eleddig ismeretlen családtaggal van dolgom. Talán nem árthat az ismeretség, főleg annak fényében, hogy ismeri Cedrah-t, nagyon is jól.
Hátradőlök.
Játszom.

Keith.

Van rosszabb annál, mint mikor a saját életünk tart minket rettegésben? Félni a világtól, a láthatatlan lidércektől, zokogni esténként, titkolni mindenki elől, hogy ki vagy, elbújni a sötétben, mikor igazi lényed életre kel, kéjes szavakat súgni halott szeretődnek álmaidban, ki annyira eleven a fantázia világában, mint te vagy én.
De meddig tart fantázia határa? Létezik az a pókháló finomságú szál, mi elválasztja a két világokat egymástól?
Nézi a fiút, aki egy két percre karjai közé vette a földön.
Soha senki nem tette meg ezt érte az elmúlt évben. Talán meg se érdemli. Vörös a keze. Csepegnek a vércseppek az ujjakról.
- Christopher. Gyhönyöhrű nevhed vanh.
Majdnem, hogy kínosan elneveti magát. Mégsem.
Sötét van. Egyszerű megállapítás villan elméjébe. Nem szereti a sötétséget. Nem. Nem. NEEEM.

„Felismerhetetlen szörnyek közelítenek. Szájukból vér csepeg. Az összes szörnyeteg maga Lilia.”

Megrázza szép fejét, hosszú szőke hajtincsei repkednek a félhomályban.
Felül.
Ujjai a fiú arcához érnek, ha az nem húzódik el és gyengéden simogatni kezdi. Egy éve nem ért senkihez. Fél.
Ujjai tovább vándorolnak az ajkakra. Szintén megsimogatja őket. Érezni a vér lüktetését, a bőr melegségét. Rosszabb ezer Imperionál. Mámorítóbb, delejezőbb.
- Csakh egy álomh vagy. Thudom. Dhe könyhörgöm ne tűnjh mosth el. Khérlek. Várjh még egy perchet.
Félénken maga felé fordítja a fiú fejét, persze csak ha engedi Keith.
Szorosra zárja hosszú pilláit.
- Te vagyh az énh angyhalom. Christopher.
Morbid. De olyan, mintha visszakapta volna kedvesét. Szerelmét. A tündért, akit Ő kínzott meg, akit Ő gyilkolt meg.
- Christopher.

Eltelik egy perc. Kettő.
Újra végigsimít az ajkakon. Másik keze a csontos ujjakra vándorol.
- Thudom ki vagyh.
Közelebb hajol. Talán elvesztette az eszét. Cseresznyeajkai a fiú ajkaira simulnak, aki talán a meglepetés miatt még hagyja is magát. Ha ez így van, akkor a lány egyik keze az arcra simul, a másik pedig a nyakra.
Ujjairól ismét vérvörös rubintok csepegnek.
Visszatért kedvese? Az élet …. Az élet …
Kegyetlen.
Keith halálfalóvá akar válni, azzá, aki megkeserítette a lány életét, annak a csoport tagja akar lenni, akik tönkretettek egy ártatlan életet.
De sajnos ebben a pillanatban Gabrielle az angyal nem törődik azzal, hogy Keith kicsoda, talán tényleg elhiszi egy- két percig, hogy halott szerelme tért vissza hozzá.

Nahát, milyen kitartó valaki! Igazából már a kezdet kezdetén meglepődött azon, hogy egyáltalán hozzászólt, s válaszolt a kérdésére. Ki sem nézné az ember a Nagy Sean Blaine-ből, hogy hajlandó szóba állni egy ilyen butácska kislánnyal, mint Iris. Kislány… Hát persze! Ugyan mi más lehetne…?
És tényleg, és igen, odamegy mellé a fiú. Nem éppen olyannak ismerte meg őt, aki csak úgy játszásiból leül teázni egy szellemkislánnyal. Tudja ő azt nagyon jól, hogyan viselkedik a többi diákkal, és a tanárokkal és mindenki mással. Milyen furcsa ez… Vajon melyik lehet az igazi Sean Blaine? Nocsak… lehet, hogy neki is két énje van? Iriske lehet az, aki ismeri mindkettőt? Milyen szép is lenne… Lehet, hogy neki ő is képes lenne megmutatni, hogy ki is valójában, de… nehéz ez… olyan nehéz!
A visszautasítást követően a fiú nem távozik, olyan, mintha mindenképp maradni szeretne. Vajon mi bírta maradásra? Vagy ki bírta maradásra?
-Kössek üzletet veled? Ééén? Minek nézel te engem? Épp az imént mondtad, hogy nem akarsz csatlakozni… Nem, nem kell udvariasnak lenned, nem árulom el Cedrahnak, milyen egy ördögi unokaöccse van szegénynek. –mondja ártatlan, kislányos hangon. Ez az a tipikus hang, melynek egyszerűen lehetetlen nemet mondani… Talán Sean is beleesett a csapdába? Szegény Sean… Ha tudta volna, hogy mire vállalkozik!
Igencsak kedvére való a fiú ajánlata. De sajnos nem engedheti meg magának, hogy csak úgy egyszerűen belemenjen egy üzletbe. Azért nem, mert egy úri, elkényeztetett kislány nem engedhet semmit a saját akaratából. Vagy lehet, hogy most az egyszer kivételt kellene tenni?
Mosolyog?!
Nem nagyon emlékszik, hogy bármikor látta volna mosolyogni a fiút. Kezdetben azt hitte, hogy nem is tud… Bár nem meglepő egy olyan családban, mint az övék… Mindenkinek van valamilyen gyilkos hajlama. Remélhetőleg Sean nem örökölt semmi efféle dolgot, bár elnézve a viselkedését, ez a gondolat kezd szertefoszlani. Rémes.
Szájharmonika. Érdekes kis bigyó, meg kell hagyni… A megszólaltatása meg már nyilván igazi művészet. Kislánykorában már kipróbálta az édesapjáét, hát valami rémálom volt, amikor az hangot adott ki magából.  Nyilván Sean mestere a hangszernek, különben nem ajánlaná fel, hogy eljátssza az altatódalt. Igazából felettébb kíváncsi, hogy mi sül ki a dalból… Na, jó… Enged.
-Hááát… Jenny azt mondta az imént nekem, hogy hajlandó elviselni a társaságodat, ha eljátszod a dalt. De teát nem biztos, hogy kapsz, ez attól függ, mennyire rontod el… -mondja affektálva, amolyan tipikus elkényeztetett kislányos stílusban.
Majd hirtelen megszólal az imént elhangzott ismerős dallam… Milyen szép!
-Mondd csak, te honnan ismered ezt? Mindig az anyukám énekelte nekem...

~ Liliám ~
Drága Liliám...

Másodpercek alatt borít be mindent a homály. Eltűnnek a hegyek, a fák vonulatai, a madarak kecses árnyai, s sötét borul egyszerre a világra. Sötét, mely szabadon ereszi az árnyakat, melyek köztünk mászkálnak. Az árnyakat, melyek mindig velünk lesznek. Lemoshatatlanul.
Christopher…
Mintha csak ugyanazokat a szavakat hallaná. Mintha ugyanazok a cseresznyeajkak mondanák ki a betűket sorjában, s mégsem. Ez oly más most. Olyan különleges. Mert most tükör kék szempár tekint vissza rá. Egy szempár, mely mintha üres lenne, s mégis olyan, akár a csordogáló patak tükörsima vize. Átlátsz rajta, de mégis van benne valami, ami hatással van rád. Ami közelebb hív… Egyre közelebb.
Finom női kezeket érez beesett arcán. Vékony ajkain. S mogyorószín szemei értetlenül figyelik az aranyszínű csigák mozgását. Nincs értelmes az egésznek.
De jó.
Oly jó…
Kínoznak? Kit kínoznak?
Kit kínzol édes érintéseddel. Selymes ujjaiddal, melyeket érdes arcon pihentetsz. Kit kínzol érintéseddel, mikor körbezárod a csontos ujjakat? Kit kínzol mézédes csókoddal, mikor vöröslő ajkaid megnyílnak felé?
Szavak.. Mintha nem értené őket. Ujjai lágyan emelik meg a finom női állat. Mocskos gazember lenne? Ugyanolyan, mint az apja? Ki szemérmetlenül nőkre veti magát?
Ki kínoz kit?
Kicsoda?
Kicsoda.
Kicsoda…
Vékony ajkai mágnesként vonzódnak a másikéhoz. Érzi, ahogyan Lilia keze nyakát öleli körbe. Hátrálnia kéne. Kellene. Nem tud. Nem akar…
Érzi, ahogyan még nedves, nyaktőig érő vörösesbarna hajtincseit selymes kezek cirógatják. S saját ujjai lágyan markolnak, s túrnak bele még a sötétben is csillogó aranyszín csigákba.
Tudják ki Ő.
Honnan tudják?
Ajkai egy pillanatra elszakadnak a vérvöröslő méregtől,s homlokát a lány homlokához támasztja. Ujjaival hátulról támasztja Lilia fejét, s ha engedi, belemered a tükörsima szemekbe.
- Miért kínzol? – hangja zihál, szabadon maradt keze, hosszú évek által szerzett méregtől remegve simít végig a lány puha, női orcáján – Ne kínozz…
S újabb hirtelen csók ugrik az ajkakra, ha nem taszítják el.
Miért nem lát semmit a szemekben?
Óh, miért ilyen csábítóan tükörsima benne minden..

[.-= Kiscsillag =-.]

.-= Kiscsillag =-.


A válasz.
Elutasító.
Nem zavar.
Igen, szinte a végletekig biztos voltam benne, hogy az Apróság válasza nemleges lesz, hiszen hogyan is lehetne más. Elvégre olyan családban nevelkedett, ahol megkövetelték a keménységet, még a gyermekektől is. Egyszer elhatároztál valamit, hát vidd is végbe, különben gyengének mutatkozol. Talán emiatt alakult ki ez a fajta kettősség benne, az, hogy a másik akaratát, amely titkon a szívében lapul, a babájára vetíti ki. Így nem kellett attól tartania, hogy megkérdőjelezik a szülők, rokonok a belénevelt keménységet. Soha nem gondolkodtam még el ezen, hiszen felesleges is lett volna. Az én helyzetem teljesen más volt, teljesen más.
A szívével?
Most ötlött be, hogy tulajdonképpen min is elmélkedem az ezt megelőző pillanatokban. Elvégre, egy halott kislányról volt szó mindvégig. Lenne szíve? Úgy festett az eddigiek alapján, vannak érzései, és gondolatai. Érdekes.
Játszom.
A dallam.
Neki.

Nem tartozott a legegyszerűbb dallamok közé, amit dúdolt, mégis. Rendkívül szépnek találtam, már akkor is, amikor először hallottam. David bá játszotta el nekem a szájharmonikáján, amit aztán nekem adott. Igen, az ereklye, amit jelenleg is a kezemben tartok, az övé volt. Már csak ez a kis emlék maradt belőle, és az, amit odabent hordoztam. Szörnyű, hogy ilyen dolgok járnak a fejemben, bizonygatva, milyen gyenge is vagyok. Pedig nem, egyszerűen csak…
SZEDD ÖSSZE MAGAD!
Örülök, hogy felhorkant bennem az igazi énem, kezdtem olyan kis gyökeres magatartás felé konvergálódni, amilyenek az idebent élő „diákok”…pfeeeehhhhh. Az érzés iránta nem fog múlni, mert Ő volt az egyetlen, aki azért szeretett, aki voltam. Ennyi, slussz.

Vége.
A dallamnak.
A kettős jelenléte teljesen megbolondította az elmémet, nem szabad egy helyen tudnom őket. Az Apróság, és a Davidtől hallott dallamok erősek együtt, így a duót soha nem szabad egy helyen megtűrnöm ezentúl. Akkor rám fognak szabadulni az emlékek, az pedig rossz, helytelen. Most is alig tudtam ellenállni annak, hogy felkeljek, és kiszaladjak a világból. De maradni akartam, beszélgetni Vele, ha egyszer már a családom tagja.
Érdeklődik.
A dal.

Lassan engedtem le a szájharmonikát, mellkasi magasságba, majd egy utolsó pillantást vetve rá bújtattam azt a belső zsebembe. Összekulcsoltam a kezeim, alkarom a térdemre helyezve. Újfent halovány mosollyal az ajkaimon pillantottam oldalra.
- Egy olyan ember tanította meg, aki sokat jelentett a számomra!
Az első igazán mélyről jövő megnyilvánulás az itt töltött öt évem alatt, amely bizony leleplezte, odabent is ketyeg valami szív féleség. Persze elnyomva, nagyon elnyomva. Kellett az éles váltás, így a babára pillantottam.
- Nos Jenny, mennyire volt hamis a dallam?
A kérdés egyértelműen arra vonatkozott, vajon megérdemlem-e a megígért teát, avagy annyira szörnyen ment, hogy nem kapok semmit. A második lehetőséget kizártam, mert ez a dalocska jelentette számomra a múltat, a szebbik múltat. Azt pedig soha nem feledi az ember…egy pillanatra sem.