Folyosók

Nyugis, átlátható, széles folyosók, itt-ott padok, másutt lovagi páncélok. Néha kísértetek grasszálnak fel-alá. Teljesen normális.

[[Emily]]

[Emily]


*Abbey, épp LLG- ről tartott a soron következő órájára, mikor rájött, hogy ma szerda van. Így nem lesz több órája. Gyorsan gratulált magának csendesen és úgy döntött, ha már szabad, nem rohan egyből a könyvtárba, vagy a klubhelyiségbe, hanem sétál egy kicsit a friss levegőn. Ahogy haladt tovább a folyosón, egyszer csak egy alakra lett figyelmes az ablakpárkányon ücsörögve. Lassan közelebb ért és meg látta, hogy aki ott csücsül az nem más, mint egy mardekáros. Első ránézésre ötöd-hatod évesnek tűnt. Ahogy közel ért, alaposan szemügyre vette a lányt. Sötét hajú, világos bőrű teremtés volt, sokkal többet nem látott belőle, mert elég lehetetlen pózban ücsörgött a párkányon.
Mivel komolyabb baja nem volt a mardisokkal, és az időjárásra is kíváncsi volt, nehogy pórul járjon, így odasétált a lányhoz.

Először nem szólította meg, csak kinézett az ablakon. Kint elég rossz idő volt. Fújt a szél, csepegett az eső. Nem olyan volt, a mai nap, ami sétára alkalmas lett volna. Így Abb, erről a tervéről le is tett. De akkor mi legyen, gondolkozott. Nem volt kedve még megindulni a többi hugráshoz, úgy döntött tehát, hogy tovább építi a kapcsolatát a mardisokkal. Hisz a bálba is Joshhal megy.

-   Szia, én Abbey vagyok. Abbey Green. – remélte, hogy a lány nincs rossz kedvében és nem ítél túl hamar. Ezek megfordultak ugyan a fejében, de félretette őket, hisz úgy volt vele, hogy mindenki érdemel egy esélyt.

-   Párszor már láttalak itt üldögélni, gondolom szereted ezt a helyet. Remélem nem zavartalak meg, csak nincs kedvem még tanulni menni és jó lenne egy kis társaság. Téged meg még nem ismerlek, így gondoltam megszólítalak.

Megvárta a lány válaszát, és remélte, hogy kapható egy kis csevegésre.

-   Látom, mardis vagy. És hanyadikos, mert azt nem sikerült kitalálnom? – mosolyog a lányra.
-   Gondolom, meglepett, hogy megszólítottalak, de jó fejnek tűntél, meg kicsit magányosnak is. – bombázza tovább szegény lányt a kérdéseivel és észrevételeivel.

-   Izé, ha zavarlak akkor szóljál. – tette hozzá.

Miközben várta a lány reakcióját kinézett az ablakon. Odakint sötét, szürke felhők kergették egymást, s ontották a földre egyre sűrűsödő könnyüket. Az előbb még épphogy csak csepergett az innen szürkének tűnő lé, most azonban váltott és sűrű, szinte függönyszerű szövéssel csapódtak be a cseppek a füves területre. Néhol, ahol köves volt a föld, apró buborékokat alkottak, s egymással versenyezve pattantak vissza, hogy aztán ismét a földre hulljanak, elcsorogjanak, majd a humuszos talajba szívódjanak, s emígy táplálják a Roxfort gyönyörű gyepét.

Ahogy figyelte az esőcseppek táncát, a lassan erősödő szélben, maga is elgondolkozott azon, hogy milyen is lenne, aha ő is egyszer egy sötét felhű, könnyen hulló gyermeke lenne.
A gondolataiból a lány egyik kérdése szakította félbe. Hiába tűnt úgy, hogy nem figyel, még is volt egy képessége, ami miatt bár mit is csinált, gondolt, esetleg elmerengett, még is figyelt arra amit neki mondanak.

Ez az alkalom azonban kivétel volt, a lány utolsó mondata, nem tudott beatolni Abbey agyába.

-   Mi, hogy izé. Megismételnéd? – fordult az ablaktól ismét a lány felé, akiről időközben megtudta, hogy Emilynek hívják.

-   Ne haragudj, - szabadkozott – de úgy el tud varázsolni az eső. Néha késztetést érzek, hogy kisétáljak és csak ázzak. – próbált javítani a helyzetén, majd válaszolt a lánynak.

×Abbey×


Mikor kora reggel Emily felébredt, három dolgot állapított meg. Elsőként azt, hogy újabb hosszú, fárasztó nap következik, utána, hogy rendkívül fázik, majd végül, kinézvén az ablakon, hogy szomorkás, esős idő van. Meglátta, és bármilyen furcsa, ettől sokkal jobb kedve lett. Már akkor eldöntötte, hogy két óra között ki fog menni sétálni egyet az esőben. De az előző szünetben nem mehet ki, mert megint elkésett volna akkor az órájáról, ráadásul pont SVK jött, azt pedig nem vállalta, hogy késik róla. Elindul a folyosón, az udvar felé, de elhalad kedvenc helye mellett, ahol kinéz az ablakon. Végül úgy dönt, inkább csak ott üldögél. Miért döntött így? Ki tudja. Éppen úgy érezte jónak. Leül a párkányra, táskájából elővesz egy vázlatfüzetet. Hozzáér a tolltartójához, ceruzákért nyúl, de eszébe jut, hogy fent hagyta az ágyán őket. Menjen fel érte? Nem, inkább nem. Összehúzza magát, fejét a falnak dönti, majd kibámul az ablakon. Ez az idő… olyan sok emlék jut az eszébe ilyenkor. Általában nem szeretik az emberek az esőt, ő mégis, szinte megszállott eső-rajongó. Egyre nagyobb cseppek hullanak az égből. Csendben hallgatja, ahogy az ablakhoz csapódnak. Pár perccel később valaki beszélni kezd… de vajon kihez? A folyosó eddig mintha üres lett volna. Felnéz, majd meglát egy hugrabugos lányt, aki feltehetőleg hozzá beszél. Nem érti, mit akarhat tőle, de úgy dönt, nem lesz vele gonosz, és utálatos, ha már így odasétált hozzá. Miután megtudja, hogy a lányt Abbey-nek hívják, ő is bemutatkozik.
- Szia, Emily Dean vagyok.
Kicsit felhúzza a szemöldökét, arra vár, hogy Abbey elmondja, mit is szeretne tőle. Szerencsére nem kell sokat várnia, ugyanis a lány nem sokkal később el is kezdi mondani. Áh, szóval semmit, csak „barátkozni”. Érdekes. Nem sokan szeretnének vele, az elvonulós, visszahúzódó Emily-vel beszélgetni, barátkozni. Pont ő lenne a „jó társaság”? Közel sem biztos, de belemegy egy kis társalgásba.
- Oké, hát akkor…öhm… talán foglalj helyet.
Helyet szorít Abbey-nek, aki ha akar, leülhet mellé. Bámulja egy kis ideig a padlót, elgondolkozik, majd felnéz, mikor Abbey újabb kérdést tesz fel.
- Hatodéves vagyok, és igen, mardekáros. Hogy meglepett-e az, hogy megszólítottál? Igen, kicsit. Egyébként nem vagyok magányos, csak szeretek egyedül lenni néha. Mondjuk általában egyedül is vagyok.
Próbál mosolyogni, és kedves lenni.
- Nem, nem zavarsz, nyugi.
Ránéz Abbey-re, aki látszólag nem is nagyon figyel, ugyanis kifele bámul az ablakon. Mikor a lány megkéri, hogy ismételje meg, amit mondott, elmosolyodik. Tudta ő, hogy nem figyel.
- Csak azt mondtam, hogy nem zavarsz.
Miután Emily ezt mondja, Abbey magyarázkodni kezd. Megemlíti az esőt. És úgy tűnik, szereti is az esőt. Elképedve néz rá.
- Te… szereted az esőt? Imádok az esőben sétálni. Olyan szép, ahogy hullanak az esőcseppek… lenyűgöző. És ha belegondolsz, hogy enélkül élni sem tudnánk… Oh, bocsi, nem akarlak ilyesmivel untatni. Szeretek belegondolni ilyen dolgokba…
Reméli, nem ijeszti el Abbey-t. Úgy tűnik, végre talált társaságot…

[Emily]

Emily



A beszélgetésből kiderült, hogy a lányt Emilynek hívják és hatodéves. Mikor hellyel kínálja Abb-et, boldogan elfogadja, és oda fészkeli magát ő is a párkányra. Mikor a lány megismétli a bambulása miatt elszalasztott mondatot, kicsit meglepődig, de örül, hogy beszélgethet valakivel.

- Izé, akkor jó. – mosolyodik el.
A többiek, háztársak, barátok, ilyenkor mindig elfoglaltak, vagy tanulnak, órán vannak, mit tudom én mit nem csinálnak, a lényeg, hogy ezen a napon este szokott velük összefutni.

- Szóval szeretsz egyedül lenni? – nézett a lányra, s ekkor vette észre kezében a vázlat füzetet. – Fú és te rajzolsz? De jó neked, és rajz analfabéta vagyok.- mosolygott a mardis lányra.

Majd reménykedő pillantást vetett felé, hátha megengedi, hogy belepillantson a füzetbe. Sok reményt nem fűzött hozzá, mert általában az ilyen művészek ,nem szerették mutogatni a rajzaikat, de remélte, hogy Em kivételt tesz és esetlegesen megkönyörül kíváncsi természetén.

- Dehogy untatsz, hisz én is imádom. El nem tudom mondani mennyire. Ha látom, hogy esik, akkor egy darab belőlem az esőcseppekkel együtt járja be a felhőket, készül a zuhanásra, majd hullik le a földre, hogy bekerüljön a talajba, s a körforgásba. Szeretem nézni, olyan monoton, és megnyugtató. És igazad van, nem tudnánk nélküle élni. Milyen egyszerű, még is mennyire fontos dolog, amit addig nem értékelünk, míg hiányát nem érezzük. Nem is beszélve arról, hogy mikor villámlik, hááát az valami csodás. Néha fel szoktam lopódzni a csillagvizsgáló toronyba, vagy a bagolyházba, és onnam nézem, ahogy a villámok egymást érik az égen. – fűzte tovább a gondolat menetet, amit Emily kezdett meg.

Majd ismét kipillantott az ablakon, és várt, hátha a kis bíztatás hatására, társának is megered a nyelve, és esetleg többet is megtudhat, erről a kedves lányról. Találtak közös témát, és ez volt a lényeg. Abb, már nem volt egyedül, és jól érezte magát a mardis társaságában.
Miután kibeszélgették magukat az esőszeretettel kapcsolatban, Abb témát váltott.

- Te, ugyebár évfolyamodból kifolyólag, túl vagy már az RBF-eken. Nehezek voltak? Már bocsi, hogy ilyeneket kérdezek, de mostanság, valahogy csak ez tudja lekötni a figyelmem, meg a kviddics. Szóval vagy tanulok, vagy edzünk a csapattal. – szegezi a lánynak a kérdést, és reméli, hogy nem haragítja magára Emilyt, azzal, hogy sulis dolgokról faggatja, de ez most elég fontos volt neki.
Ha megvitatták az iskolai dolgokat, Abbey ismét új dolog felé terelte a szót.

- Ja, és te mit szólsz ehhez az álarcosbálhoz? Szerintem tök jó, hogy lesz megint bál. Alig múlt el a karácsony és a karácsonyi bál, s jön az Ostara. Annyira jó lesz szerintem. Én már alig várom. És te? Te jössz? Válaszottál már ruhát? Maszkot? – bombázta a hatodévest a kérdéseivel, s valóban érdekelte, hogy a lány hogy is áll a bálhoz, és egyáltalán, mi érdekli, és miket mondd.

Mindeközben az időjárás változni látszott. Az eső csendesebben támadta a pázsitot, s a benne mászkáló hangyákat, és egyéb állatokat. A felhő, színüket váltogatták a sötétszürkéből a világosszürke és kék felé. Majd őrült fogócskázásba kezdtek az égen, aminek az lett a vége, hogy sok apró darabra szakadtak és nem volt erejük újra egybeforrni. Így az eddigi erős zivatart felváltotta a gyengébb tavaszi zápor, majd ez is átalakult, s már alig csepegett az eső odakint.
Mindezt a közben egyre erősödő szélnek köszönhették, ami nem kímélte a birtok fáit. Ha valaki kitekintett, nem látott mást, mint a rengeteg fáinak egyirányú, hosszú, monoton táncát, látni lehetett, ahogy a fák próbálnak küzdeni a természet erejével, sikertelenül. A szél volt az erőseb.
Na most nem tette volna ki a lábát szívesen az ifjú hugrás. Az esőt szerette, akkor még kviddicsezni is imádott, de a szél, az távol állt tőle, az nem lopta be magát a szívébe.

×Abbey×


Hm. Igencsak érdekes, hogy képes elviselni a társaságot. Az utóbbi időben ez nem volt túlságosan jellemző rá. Szorítja a vázlatfüzetet. Eddig többnyire ez a füzet, és a macskája volt a fő társasága, most pedig itt ül, és beszélget valakivel. Már majdnem elfelejtette, mennyire jó az, ha társaloghat valakivel az ember.
- Imádok egyedül lenni… olyankor nem kell megfelelned senkinek sem.
Látja, hogy Abbey ránéz a füzetre. Reménykedik benne, hogy nem kell megmutatnia neki, miket is szokott rajzolgatni, de tudja, ha a hugrabugos lány megkérné őt, egy idő után sikerülne rávennie, hogy mutassa meg… nem akarja ugyanis megbántani Abbey-t.
- Igen, szoktam rajzolni. Sokat. És mi az, hogy rajz-analfabéta vagy? Ne hülyéskedj, ilyen nincs. Csak sokat kell gyakorolni. Szerinted én hogyan tanultam meg? Látnád a régi füzeteimet… szörnyűek. De idővel rájöttem, mit hogy kell rajzolni. Itt van például ez a drapéria… ezt…
Félbehagyja a mondatot, mikor észreveszi, hogy már ki is nyitotta a füzetet. Elgondolkozik, arca elkomorul.
- Ezt például 2 hónap alatt sikerült megtanulnom.
Befejezte a mondanivalóját a rajzról, így becsukja a vázlatfüzetet, és maga mellé rakja.
- Igen, tényleg nem becsüljük meg eléggé. Én nem tartom monotonnak azt, mikor esik az eső. Gondolj bele, minden csepp másmilyen. Ennél már csak a havat, meg a jeget szeretem jobban. És a villámok… áh, odavagyok értük. Főleg a szép, nagy villámokat szeretem. A nagyokat. Az erős fényűeket. Néha én is ki szoktam járni nézni, ahogy villámlik. Talán valamikor mehetnénk együtt.
Ezzel a felajánlással reméli, hogy tudatosul Abbey-ben, hogy örül, hogy beszélgetnek. Jó a magány – de most mégis inkább társaságba vágyik. Ritkán fordul elő vele ilyen, talán az esős-szeles időnek köszönhető. Szívesen beszélgetne vele másról is, nem csak az időjárásról, ez olyan angol szokás. Annak ellenére, hogy Emily is angol, nem szeret az időjárásról beszélgetni. Lázasan gondolkozik valami jó témán, de szerencsére Abbey már talált egyet.
- RBF… hát igen. Nem könnyű. De túl lehet élni. Ha rendesen tanulsz, és nem szúrod el az idődet felesleges dolgokkal, akkor simán átmész. Nem kell annyit aggódni. Persze, jogosan mondhatod, hogy könnyen beszélek, mert túl vagyok rajta, de hidd el, tényleg így van. Nyugodtan kell hozzáállni, és csak azt mondogatni magadnak, hogy sikerülni fog. Nekem bevált. Megtanultam hinni akkor magamban. Én is szeretek egyébként kviddicsezni, de nem játszom a ház csapatában.
Minden témának örül, aminek nincs köze ahhoz, hogy milyen is Emily. Nem szeret magáról mesélni – mindenki ismerje meg őt úgy, ahogy akarja.
- A bál… hát… igen. Jó lesz, remélem. Azt hiszem, megyek, bár párom nincs, de úgy gondoltam, egyedül is el lehet lenni. Ruhát még nem választottam, igazából a probléma az, hogy nem tudok dönteni. A maszk meg… az a ruhától függ. És Te? Gondolom mész. Van már párod?
Ezen a bál-dolgon már hosszú ideje rágódik. Rengeteg gyönyörű ruhát talált, de képtelen választani. A padlót kezdi bámulni. Közben mintha elállt volna az eső. Kipillant, de úgy tűnik, nem állt el, csak nem olyan erős intenzitással esik. Elkezdett fújni a szél is. Hosszú ideig nézi, ahogy a fák ide-oda hajlanak. A szelet is kedveli. De csak akkor, ha nem belülről kell néznie.
- Szeretem a viharokat. Eső, szél, villám. Nagyon jó.
Közben továbbra is az ablakon kifele bámul. Pillanatnyi csend után felnéz.
- Ne nézz hülyének emiatt. Mindig is szerettem az idióta dolgokat. Na most a viharban sétálás nem éppen a legnormálisabb dolog.
Kezdi azt hinni, tényleg megőrült. Kinéz az ablakon, majd kezébe veszi ismét a vázlatfüzetet. Kinyitja, megkeres egy rajzot, és megmutatja Abbey-nek.
- Ezt a képet is egy vihar ihlette.
A rajz egy lányt ábrázol, szétfújt hajjal, szomorú arccal. Egy sötét helyen lévő sziklán üldögél. Körülötte pár fa van. Alaposabban megnézve kissé elveszettnek tűnik. Mintha nem találná a helyét, és a vihar csak a belső vihart szeretné jelképezni…
- Hasonlít rám…

[***Emily***]

***Emily***



*Nem úgy néz ki a lány, mint aki nagyon szeretné megmutatni a rajzait, mint minden művészlélek, nem szereti mutogatni, pedig… biztosan szuper lehet. Aztán váltás, megpróbálja meggyőzni Abbet, hogy még ő is tudhat valamit, és hoppá, már nyílik is a vázlat füzet és a fiatal hugrás szeme elé kerül egy csodálatos rajz.
Egy drapéria, mely kecsesen táncol a papíroson, karcsú vonalak követik, árnyékok, fények. Csodálatos rajz. Abbey majdnem tátott szájjal figyeli az alkotást.*

-   Hűű, hááát… hááát ez valami csodálatos. Igazán tehetséges vagy. Én ilyet? Soha nem tudnék, e nem is próbálkozom vele. - mosolygott.

*A varázs nem tart soká, Em összecsukja a füzetet. Kár, pedig megnézte volna a többit is, de nem erőszakoskodik, hogy mutassa meg, nem akarja elrontani az elég jól indult beszélgetést.
Ezek után megvitatták az esőről vallott nézeteiket, amik igazán hasonlóak voltat. Abb el is gondolkozott, hogy ez a lány, mennyire hasonlít rá, korábbi személyiségére, még elsőben. Mikor visszahúzódó volt, csendes és szeretett egyedül lenni.
Szerencsére Em, megnyugtatta az RBF-ekkel kapcsolatban, hogy ha eleget készül, már pedig eleget, akkor sikerülni fog.*

-   Hú, ezt jó tudni, most egy jó nagy kő esett le a szívemről. – vigyorgott.

-   Amúgy, ha van kedved, valamikor játszhatnánk egyet. Van egy két ismerősöm, aki szerintem szívesen csatlakozna egy 2-2 –es kviddicsmeccs erejéig. Nos? – szegezte Emilynek a kérdést, kicsit felspanolva, mert örült neki, hogy ismét talált valamit, ami közös bennük. – Persze, ha nem akarsz, én nem erőszakoskodom, csak egy javaslat. – mosolygott a lányra.

*Reméli, hogy igent mond, és tényleg valamelyik nap levezethetik kicsit a feszültséget a pályán. Igaz, nem is olyan rég volt, hogy Hannahval játszottak egyet, de azért 4esbe még is más.
Aztán a bálra terelődött a szó. Meglepve tapasztalta, hogy a hatodévest nem hozza annyira lázba a dolog, lehet azért is, amit említett, hogy nincs még párja, s nem választott ruhát se. Nem tudja, mi ez az elzárkózottság a báltól, aztán rájön. Hisz a lány nem az a bálozós, társasági típus, ezt maga is mondta. Ezért nem feszegeti tovább a témát, s úgy dönt, a saját dolgait is nagy vonalakban festi fel beszélgető partnere előtt, találnak, majd mást, amiről dumálhatnak.*

-   Hát, igen. Én megyek, a ruhám egy sötétbe hajló kék, hímzett estélyi, a maszkom egy ezüstszínű, viszonylag egyszerű maszk. És a kísérőm, az egyik ház és évfolyamtársad, Josh Reynolds. A virágot meg még nem tudom, de szerintem, előrukkol valami széppel. – vigyorogtam.

*Mikor befejezte, kicsit kínos csend ült meg kettőjük között, amit Emily tört meg, s visszakanyarodott az időjáráshoz. Persze nem a klasszikus értelemben. Kitekintett az ablakon, és a látottak ihlették, hogy újra szóra nyissa a száját.*

-   No, igen a viharokat, én is imádom. De a szelet azt nem. Valahogy félek tőle, egyszer egy kissé szeles délutánon mentem ki a barátaimmal kicsit játszani. Belefeledkeztünk a játékba és szinte észre se vettük, hogy egészen viharossá fokozódott a szél. Persze hozzá kell tennem, hogy kviddicseztünk, és az egyik lánykát, aki kisebb, könnyebb és ügyetlenkébb volt nálunk, messzire sodorta a szél. A szülei csak a szerencsének köszönhették, hogy elég hamar rábukkantak a lányra. Persze, ez nem most volt, hanem úgy három éve. De a szélnek sikerült magát megutáltatni velem. – fakadt ki a kicsit szomorú történet a lányból. – Bocsi, hogy ilyeneket fecsegek, de ezt a történetet nem sok ember tudja, és a szél hozta ki belőlem. – erőltetett mosoly. – Szóval, ne haragudj, hogy ilyenekkel traktállak.

-   Egyébként ne aggódj, abszolút nem nézlek hülyének. – vigyorgott most már teljes szívéből a lány. – Én is nagyon szeretek kint sétálni, ha esik, vagy villámlik. Csak a szelet hanyagoljuk. – nevetett.

*Ezek után, Emily ismét a füzetéért nyúl, és láthatólag keres benne valamit. Hamarosan meg is találta, kinyitotta és újabb rajz tárult Abbey szeme elé. Egy újabb remekmű. Legalábbis Abb, így látta. Egy szomorú lányka, egyedül, elveszetten. Körülötte szomorú táj, pár fa, sziklák, magány, üresség.
Viszont maga a rajz, fantasztikus volt, és minden érzés, amit sugallni akart, szinte sütött a papírról.

~Hasonlít rám…~ vízhangzott az utolsó mondat Abb fejében. Szóval tényleg, annyira magányos, elveszett ez lány. Pedig, elsőre nem tűnik annak, és ahogy így beszélgetett vele, az jött le, hogy egy nagyon kedves csaj, csak… csak kissé zárkózott. De azon lehet segíteni, már ha ő is akarja. De Abbey megpróbálja, ha Emily hagyja magát.*

-   Hogy hasonlít? Szerintem nem. Te nem vagy olyan sötét. – nevetett. – Remélem nem haragszol. – tette hozzá, mert eszében sem volt megbántani a lányt.

-   Ennyire elveszettnek érzed magad? Pedig, én most megtaláltalak, nem vesztél el. – próbálta humorosan rávezetni a lányt, hogy oldódjon fel egy kicsit.

*Bár látszott rajta, hogy valószínű semmiképp nem vehető rá arra, hogy magáról beszéljen. Az ilyen típusú emberek, nem szeretnek magukról beszélni, inkább mást hallgatnak. Ha ezt a kordont sikerül áttörni… hát akkor még akár jó barátok is lehetnek.
De úgy döntött, első körben nem próbál nagyot lépni, csak kis apró lépéssekkel halad, ama bizonyos kordon felé. Talán így hatásosabb.*

-   Van tesód? – váltott témát, hátha ez az út lesz a megfelelő. – Nekem nincs, sajnos apum elég hamar meghalt, így… így én vagyok az egyetlen. – mosolygott ugyan, de átérezhető volt a fájdalom ezen a mosolyon. – Így soha nem tapasztalhattam meg, milyen is, ha az embernek osztoznia kell valakivel valamiben. – folytatta, most már őszinte vidám mosollyal.

-   És háziállatod? Mid van? – ontotta a következő kérdést. – Nekem egy másfél éves Degum van, Dugó. Nagy kópé, a szabaduló művész. Most sem tudom, épp merre jár. – nevetett.

*Majd úgy döntött, a kérdéseket félreteszi, hagyja, hogy válaszoljon Emily, és esetleg átvegye a kérdező szerepét. Ha nyíltabb lesz, az fél siker, ha nem… hát azon elég akkor gondolkozni.*

×Abbey×

Úgy tűnik, tetszik a lánynak a rajz. Ennek örül, és szívesen mutogatna neki még párat, de nem lehet… túl sokat árulna el vele magáról, az életéről, a családjáról… és a csalódásairól. Rengeteg emlék, és különböző érzéseket kifejező rajz van abban a füzetben. Túl sokat mutatna meg magából… fél, de mégis valami azt sugallja neki, hogy igen, megmutathatja a mellette ülő lánynak, nem fog csalódni benne. Keze ismét hozzáér a füzethez. ~Nem, nem mutathatsz meg több képet. Nem lehetsz naiv. Nem bízhatsz meg akárkiben.~

- Ugyan már… legalább próbáld meg. Ha gondolod, megtaníthatlak pár egyszerűbb rajz elkészítésére. Annyira nem bonyolult. Persze, csak ha akarod, nem akarok ráerőltetni senkire semmit.

- Majd drukkolok, hogy jól sikerüljenek az RBF-ek.

Rámosolyog, majd szóba kerül a kviddics. Régen mennyire sokat játszottak… Már közel sem játszik olyan jól, mint régebben. Ettől kissé elkeseredik, és ismét az ablakon lefolyó esőcseppeket kezdi el bámulni.

- Hát… szívesen játszom, de előtte rám férne egy kis edzés. Nagyon régen játszottam utoljára.
Kicsit zavarban van, hiszen tudja, hogy Abbey jó játékos, és a házuk kviddics - csapatának a kapitánya.

Igen, igen, a bál. Gondolta, hogy Abbey ott lesz, és azt is, hogy nem egyedül – túl lelkes, aki pedig pár nélkül, vagy egyáltalán nem is megy, az nem ilyen lelkes, mint ő. Vagy ki tudja. Ő mindenesetre nincs annyira feldobva. Viszont imádja a szép ruhákat, ebből kifolyólag ott a helye. Azt is megtudja, hogy ki a lány párja.

- Biztos szép a ruhád. Josh? Azt hiszem, jó partner, gratulálok!

Örül annak, hogy Abbey-t ennyire feldobja a bál. Alapjába véve mindig örül annak, ha valaki boldog. Aztán ismét az időjárás felé terelődik a szó.

- Én mindig szerettem a viharokat, a széllel együtt. Mondjuk a szobában ülve nem annyira. Főleg amikor óriási szélvihar van odakint. Belülről hallgatni sokkal félelmetesebb, mint kint ülni, vagy sétálni. Egy szeles, esős, hideg napon születtem, talán ezért is szeretem az ilyen időt.

Elmosolyodik, hiszen ez egy elég gyenge és idétlen feltételezés. Inkább csak úgy mondta, nem gondolta komolyan.

- Gondolom nagyon megijedtetek, amikor elfújta azt a lányt a szél. Kviddicsezett azóta? Én nem szívesen játszanék egy ilyen élmény után. Egyébként örülök, hogy elmesélted. Meg annak is, hogy szereted az esőt, és a villámokat. A szelet meg hagyjuk.

A rajzot mutatva előtörnek belőle a rossz emlékek. Vágyak, csalódások, veszteségek. Minden, ami fájdalmat okozott neki. Tekintete elhomályosodik, de továbbra is a képet nézi. Haja az arcába hullik. Megigazítja, becsukja a szemét, sóhajt egyet, majd összeszedve magát, felnéz. Meglepődik a lány válaszán, nevetni kezd.

- Ez igencsak megnyugtató. Ez nem elveszettség, ez csak…

Elgondolkozik. Nem csak azon, hogy hogyan fejezze be a mondatát, hanem azon is, hogy tulajdonképpen kinek hazudik?

- Na jó, talán egy kicsit elveszettnek tűnök, de ez egy régi kép, és… akkor volt igaz rám.
Nem szeretne erről beszélni, ezért megkönnyebbül, mikor másról kezdenek el beszélgetni.

- Nem, nincs tesóm, sajnos. Mindig is vágytam egy bátyusra. De az már elég lehetetlen kérés. Sajnálom, hogy apukád meghalt. Mikor történt? És hogyan halt meg? Remélem, nem veszed tolakodásnak, hogy megkérdezem.

Lehajtja a fejét, majd szomorú, elhaló hangon szól a lányhoz ismét.

- Én a nagypapámat vesztettem el.

- Van egy fekete macskám, Mystery. A nevét apukám adta neki, mert igencsak rejtélyes egy állat. Szereti a pogácsát, meg a sütiket. Elég fura, de nagyon szeretem, mert… tulajdonképpen ő az én legjobb barátom.

Nevetni kezd, majd kinéz az ablakon. Eszébe jut egy kérdés…

- Mit gondolsz a szerelemről? Szerinted… létezik egyáltalán olyan, hogy szerelem?

[// Emily //]

// Emily //


*Emily felajánlotta neki, hogy szívesen megtanítja egy-két dologra a rajzolás területén.*

-   Tényleg, megtennéd? De előre szólok, hogy hozzám sok-sok türelem kell. – vigyorgott. – Nem vagyok egy ügyes ember. Inkább Picassohoz hasonlítanám magam, bár nem hiszem, hogy őt ismered. – nevet a lányra. – Szóval köszi, én szeretném.

-   Azt, meg végképp köszi, azt hiszem rám fog férni.

*És igen, és igen. A kviddics… mondják, hogy a sport össze köti az embereke, hát úgy látszik ez tényleg igaz. Remélte, hogy nem riasztja el Emilyt, hogy ő CSK, de szerencsére nem…*

-   Felőlem annyit gyakorolunk, amennyit szeretnél. És mikor készen állsz, jöhet a meccs. – vigyorog.

*Látszólag kezd feloldódni, s a bál téma sem ront a helyzeten. Úgy tűnik, hogy Em az a fajta lány, akit fel tud dobni az, ha más örül valaminek. Ez egy nagyon jó tulajdonság…legalább is Abb szerint. Aztán vissza az időhöz… Viharok, szél, villámlás… néha egészen ki tudja fejezni az emberben zajló dühöt… Mókás.
Csendben hallgatja a lányt, aki most már kicsit lelkesebben mesél… meséli, hogy miért is kedveli eme természeti csodákat.
Aztán a szél… és a kellemetlen történet…*

-   Hát nem, azóta seprőre sem ült… Több hónapig kezelték a Szent Mungóba… s nem azért, mert összetörte volna magát… De ez már rág volt… és szerencsére, nem én voltam… különben mi is lenne a kviddics karrieremmel. – tette hozzá nevetve – De tényleg hagyjuk. – mosolygott tovább.

*A következő mondata úgy látszik célba talált. Nem, nem akarta megbántani a lányt, de még is ezt sugallta a kép, és ki kellett mondania. Szerencsére Em, nem haragudott meg. Magyarázkodni kezd… majd belátja, hogy Abbnek igaza van. S kitárulkozik a lány előtt. Kicsit meg is lepte vele a hugrást. Nem gondolta, hogy sikerül ilyen hamar bizalmat ébresztenie a mardisba. De ezek szerint még is… sikerült… kicsit büszke is magára… meg persze a lányra… kettőjükön múlt.
Aztán, vehetjük úgy is, hogy Abb „megkönyörült” rajta, persze… ez csak egy kis vissza lépés… egy olyan úton, ahol a végcél ebből a lányból kihozni, ami benne van.
Em beszámol a családjáról, tesójáról… és igen itt jön, mikor Abb is megnyílik.*

-   Á, nem dehogy. Öhm, még kicsi voltam. A minisztériumban dolgozott és az egyik alkalommal összetűzésbe került pár halálfalóval… megátkozták… legalábbis anyukám ezt mondta…
-   Többet én se tudok róla. – tette még hozzá.
-   Ó, sajnálom. És hogy történt, ha nem gond, hogy kérdem. Ismerted? Rég történt? – tette fel most a hasonló kérdéseket Emilynek a nagypapájával kapcsolatban.

*Meg tudja azt is, hogy milyen állata van a lánynak, és mit is kell róla tudni. Jót mosolyog a süti kedvelő cicuson, majd Em egy elég érdekes kérdést szegez neki.*

-   Hogy, izé…ööö – hebegi – mit gondolok a szerelemről? – ismétli meglepetten a lány szavait. – Meg, hogy létezik e? – folytatja.

*Kicsit elgondolkodik a hallottakon, s közben kitekint az ablakon. Odakint a szél továbbra is gyötri a szerencsétlen fákat. A felhők pedig minduntalan úsznak a kék égen, egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy a rakoncátlan szél, mint szertelen birkákat a terelő kutya, próbál irányítani, s űzni minél messzebb és messzebb. A gondolatai is e képen cikáztak, s elég hosszú csend után szólalt meg.*

-   Nos, az igazat megvallva, szerintem, van olyan, hogy szerelem… azt hiszem, talán egyszer éreztem valami hasonlót. Persze, akkor mindenki azt mondta, hogy kicsi vagyok én még ehhez… de én akkor tudtam, hogy ez az volt… Persze… ez vagy öt éve volt. Azóta, elég sok minden kavargott a fejemben és a szívemben, de egyik sem volt annak mondható… Amúgy mindenki tudja, ha egyszer megérzi. Szerintem…
-   Tuti, van vagy ezer fajtája, - vigyorog – és tuti nem fogjuk mindet ismerni, de az esély megvan rá. – mosolyog tovább.

*Kicsit elgondolkozik, az általa mondottakon… vajon tényleg tudja, az ember, hogy mikor szerelmes? Nem csak egy fura érzés a sok közül… amit könnyen téveszthetsz bármivel… vajon nem csak egy láthatatlan dolog, amit mindenki magáénak akar, és elhiteti magával is, hogy az övé, csak hogy ki ne lógjon a sorból… vajon …vajon … vajon…
Ezek keringtek még a fejében, de úgy döntött, ezek a fura gondolatok… elég ha megmaradnak neki.*

- Szóval, szerintem van. –zárja a dolgot. – Miért, te mit gondolsz? – szegezi Emnek a kérdést, s a két gesztenyeszín íriszt a beszélgetőpartnerére emeli, s várja, hogy a lány hogyan is látja ezeket.

×Abbey×


Türelem. Emily nem egy türelmes típus… kivéve, ha rajzról van szó. Ha kell, akár százszor is újrahúz egy vonalat, a lényeg az, hogy tökéletes legyen a mű.

- Persze, megpróbálhatjuk. Azt hiszem, van fent egy üres vázlatfüzetem. Majd odaadom. Öhm… Picasso? Hát… nem igazán tudom, ki ő. De hallottam róla valahol. Tudnom kellene?

Ismét zavarban van, eddig egész műveltnek tartotta magát. Nem tudja, ki az a Picasso. Valószínűleg mugli lehet.

Kviddics… Igen, szeretne kviddicsezni. Nagyon jó lenne, de tényleg sokat kell előtte edzenie.

- Remek lenne veled gyakorolni, biztos nagyon jól játszol. Meg hát csapatkapitány is vagy…

És a szó egy történetre terelődik… egy történetre, amely ennél sokkal rosszabbul végződhetett volna. Látszik a lányon, hogy rossz emlékeket ébreszt benne, ezért úgy dönt, nem kérdezgeti tovább erről. Inkább csak együtt érzően rámosolyog.

Próbált magyarázkodni, de tudja, hogy átlátszó volt. Nem volt erre felkészülve. ~Elég volt. Ne nyílj meg jobban… kérlek, ne.~ Szól egy hang a fejében. Ismét tanácstalan… Az, hogy Abbey is mesél magáról, még bizonytalanabbá teszi. Ha ő mesél, akkor Emily-nek is mesélnie kell. Vagy mégsem? Ilyen gondolatok járnak a fejében, miközben hallgatja a hugrabugos lányt. Halálfalók… Átkok… Emlékek. Tudja, mit érezhet Abbey. Megigazítja a haját, majd beszélni kezd.

- Sajnálom… és… bármennyire is sablonszövegnek tűnik, tudom, mit érzel. Az én nagypapám halálát is a Sötét Oldal okozta. Voldemort ölte meg, amikor 2 éves voltam.

A kérdés, hogy mit gondol a szerelemről, látszólag meglepi a lányt. Nem csodálkozik rajta, gondolta, hogy így fog reagálni. Néha elég idétlen helyzetben tudja feltenni az élet nagy kérdéseit, és elmosolyodik Abbey reakcióján.

- Ne haragudj, hogy ilyen kérdést teszek fel, de néha rám jön, hogy elgondolkodjak ilyeneken. Szeretem a filozófiát. Szerintem ez kicsit látszik rajtam – azért vagyok olyan magányos. A gondolkodás nagy csapás, könnyen el lehet vele idegeníteni az embereket magamtól. De mindegy.

A padlót bámulja, és ő maga is elgondolkozik a kérdésén. Szerelem. Egy szó, egy fogalom, amelyről annyiszor beszélünk… De a létezésén, a jelentésén nem gondolkozunk el. Mi a szerelem? Feltéve, ha egyáltalán létezik. Közben úgy tűnik, Abbey végiggondolta, hogyan is vélekedik a témáról. Ránéz, és hallgatni kezdi.

- Érdekes. Én nem egészen így gondolom. Szerintem… lehet, hogy van, de nem egy állandó dolog. Van, hogy csak eltűnik magától. És ilyenkor… ilyenkor azt feltételezzük, hogy nem is voltunk igazán szerelmesek. Sokszor sokkal több fájdalmat okoz, mint örömöt… akkor meg… mi értelme szerelmesnek lenni?

Elszomorodik, és újra a padlót kezdi bámulni. Nem tudja, miben hihet, kiben bízhat. Nagyon rossz érzést, és folyamatos szomorúságot okoz ez neki. Barátság. Talán ez az egyetlen, ami örök lehet. Már csak egy igazi barátot kellene találnia… Akiben bízni tudna.

- Tudod, gyakran úgy vélem, éppen azok a dolgok, amelyekről a legtöbbet beszélünk… nincsenek is.

[¤Emily¤]

¤Emily¤

-   Fú, tényleg? Az szuper lenne. Kösziiii. Ja Pablo Picasso spanyol (francia) festőművész. Teljes neve: Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso Picasso a modernista korszak legjelentősebb festője. És természetesen mugli volt. – mosolygott. – Ezért is gondoltam, hogy nem biztos hogy ismered.

*És a lány, végre ráállt a kviddics dologra, és igen, jól sejtette Abb, hogy Emily azért tart igent mondani, mert ő CSK.*

-   Az, hogy csapatkapitány vagyok, az azért van… mert, szóval… Igen, minden nagyképűség nélkül, szerintem tényleg elég jól játszom, de fogó vagyok, és a többi poszt, háááát hogy is mondjam nem fekszik annyira. Szóval lehet őrzőként nem állom meg olyan jól a helyem. A CSK-ság, meg hááát, talán, mert elég diplomatikus tudok lenni, meg szigorú is egyben. – vigyorgott, kissé zavarba jött, mert nem szerette magát dícsérni… Az ön dicséret büdös… Az anyukája mindig ezt mondta. És akárhogy is nézzük, volt benne valami.

-   Szóval, én bármikor szívesen vállalom, hogy visszarázzalak a régi formádba és szórakozzunk egy jót. – vigyorgott teli szájból a csajszi.

*Aztán a szél… A vihar története… Édesapja… És Em is hasonló cipőben járhat, mert elkomorul az arca aztán elárulta, hogy nagypapája is így járt. Mennyi ember halt meg, és mennyinek kell még a puszutlásba hanyatlania az Átkozottak miatt, a Halálfalók miatt. Mélységes megvetést érzett csak… Semmi mást, megvetést és szomorúságot. Olyan gondolatok keringtek a fejében, amiket úgy döntött a békesség kedvéért nem oszt meg Emilyvel. Nem azért, mert nem értettek volna egyet, ahogy végig nézett a lányon, úgy gondolta nagyon is egyet értenének, de nem szerette volna, ha az eddig jól alakult beszélgetés a Halálfalók miatt, egyszerű gyűlölködéssé fajul. A lányra pillantott és látta a szemében, hogy egyetért, egy villanással küldte felé, hogy ő is azt érzi, gondolja, amit ő, de ezt ne vigyék a szavak erdejéig.
Ezek után jött Emily kissé fura kérdése. Amit, valamilyen szinten megválaszolt, majd a lány szabadkozni kezdett, hogy miért is kérdez ilyeneket, amit Abb egy mosollyal nyugtázott, hogy ne aggódjon… ő se tudja, néha mit miért tesz.

Majd Em fejtette ki a nézeteit a szerelemről, amik azzal egyeztek meg, amilyen gondolatokat Abb magban futtatott le. Miután a lány befejezte az eszmefuttatását, Abb úgy döntött, hogy megosztja vele azt, ami eddig csak benne létezett. S ezzel elmondta a lánynak a korábbiakat.*

-   Nos, lehet abban valami, hogy ha mindig szenvedünk, akkor mi értelme, de én bízom benne, hogy majd eljön az az idő, amikor már nem a szenvedés lesz előtérben… hanem a boldog család, férj, gyerekek. Amikor nem azon fogok aggódni, hogy vajon tetszem e neki? Találkozna e velem? Jó, persze biztos akkor is lesz min rágódni… - neveti el magát, mert eddig teljesen komoly, elmélázott fejjel és hangnemben beszélt. - … sose lesz nyugta az embernek.

*Kinéz az ablakon… elmereng… vajon… és az a sok vajon… Nem is tudja már maga sem, hogy mi is lenne jó, ha lenne, vagy ha nem…
Odakint a szél, egyre kíméletlenebbül bánik a fákkal. Tépi, csavarja, tépázza őket… Egy fekete a szél miatt kifordult esernyő repül, süvít az égen. Vajon ki kezéből téphette ki a szél…
Megint az a történet… a lányról, a legjobb barátnőjéről… aki már majdhogynem a húga volt. Nagyon szerette. Szegény, ő is valahogy úgy lehetett, mint ez a kis esernyő… Gondolatai visszatértek az esernyőhöz. S azt nézte tovább.*

-   Te Emily, nem lehet, hogy a szerelem olyan, mint egy vihar? Hogy jön, aztán rombol, eláztat, feléget… Aztán megy, mintha mi sem történt volna, s maga után hagyja a pusztulást? A kitépett fákat, villámcsapott helyeket, felégetett rétet. A kezekből kicsavart esernyők, amelyeket elvisz a szél… és nem hozz vissza… az esernyő meg maga az ember… a másik feled. Akit elvisz a szél… és nem hoz vissza…


*Egyszerre megrohanták az emlékek, mind a családi, baráti, szerelmes… Gyorsan ki verte a fejéből, mert nem akart rossz szájízzel üldögélni, és néma csendben várni, hogy a másik megszólaljon, aztán valamilyen semmilyen választ adjon.*

-   Ha már a szerelemnél járunk, nekem valahogy összefonódik a zenével… te milyen zenét szeretsz?

*Nyit meg újabb és újabb utakat, hogy felfedezze ki is rejtőzik a magányos lány mögött.*

×Abbey×


Picasso. Szóval egy festő. Gondolhatta volna. Mikor Abbey elmondja Picasso teljes nevét, pár pillanat erejéig elcsodálkozik. Hogy lehet valakinek ilyen hosszú neve? És főleg… mi értelme van ilyen hosszú névnek?

- Öhm… Ebből a hosszú névből annyit sikerült megjegyeznem, hogy Pablo Diego José Picasso. Na nem baj, ha leírod nekem, majd gyakorolgatom.

Elmosolyodik. Nem csoda, hiszen elég furcsa gondolat az, hogy leül, és bemagolja egy festőművész nevét. Ráadásul egy mugli festőművész nevét. Nincs túl sok értelme. Mire leírja az ember, elment vele egy csomó idő. Lehet, hogy csak ő gondolja ezt hülyeségnek…

- Gondoltam, hogy mugli. Tudod, szeretem a művészeteket, a különböző idegen nyelveket, a zenét… Ezért is furcsálltam, hogy nem hallottam még róla. Rengeteg könyvet olvastam festőkről, de még nem találkoztam a nevével, csak itt az iskolában hallottam diákoktól… Viszont… elárulnád nekem, hogyan jegyezted meg a nevét?

A kviddics… Abbey jó játékos, ezt már látta Emily. És úgy tűnik, ezt a lány is tudja magáról…

- „Tényleg elég jól játszom?” Te tényleg tudsz diplomatikus lenni. Nagyon jól játszol. Annak ellenére úgy gondolom, hogy minden posztot jól be tudnál tölteni. Szeretsz CSK lenni? Nem túl nagy felelősség? Én szerintem – ha tényleg tudnék nagyon játszani – nem lennék képes erre. Egy csapat sorsa a kezedben… meg hát… egy kicsit a házadé is. Mármint kviddics-téren. Érted, mire gondolok? És tényleg hálás lennék, ha lennél az edzőm.

Elmereng, mikor a lány apjára, saját nagyapjára, és a Halálfalókra terelődik a szó. A halálon, az életen. A múlton, s a jövőn, és emlékeken. Vajon barátnője és annak barátja is áldozatul esett? Élnek még? Ha igen, hol lehetnek? Kérdések, melyekre választ képtelen találni. Emlékek, és fájdalom. Mi lehet velük? Elszomorodik, és az, hogy semmit sem tud róluk, őrült fájdalmat okoz neki… Az, hogy Sandy hiányzik neki, érthető, elvégre ő volt a legjobb barátnője. De Sandy barátja… ~Nem, felejtsd el.~ Igen. Hallgat a hangra, és gyorsan elkergeti a gondolatokat.

Szerelem, szenvedés. Két dolog, amely oly szorosan összefügg… Talán nincs is egyik a másik nélkül. Miért olyan nehéz boldognak lenni?

- Nem tudom… annyira nehéz dolog, és nem biztos, hogy megéri annyit szenvedni. És olyan is van, hogy hiába küzdesz, nem éred el a célod… Bele kell törődnöd, hogy az illető nem lehet a tied, soha. Bármennyire szeretnéd, nélküle kell boldognak lenned. De ha egyszerűen képtelen vagy rá? Akkor vagy sikerül valakivel elfelejtetned őt, vagy beleőrülsz a dologba. Nem hiszek a felejtésben. Ha valaki igazán szerettél, nem tudod elfelejteni… és gyűlölni sem tudod, anélkül, hogy beismerted volna, hogy szeretted. Csak akkor jössz rá, hogy szereted, amikor már nincs esélyed… Áh, tényleg nem éri meg.

Kicsit felidegesítette a téma. Bármennyire is szeretne hinni a szerelemben, nem tud… ~All I wanna do is find a way back into love…~

Abb a szerelmet egy viharhoz hasonlítja. Emily elképedve hallgatja. Igen. Pontosan olyan, mint egy vihar. Jön, pusztít, majd eltűnik, romokat hagyva…

- Igen. Nagyon jó hasonlat… Pontosan olyan, ahogy mondtad… Egy vihar.

Az utolsó két szót merengve, lassan mondja ki… Elgondolkozik rajta, csak az rántja vissza a jelenbe, mikor Abb újabb kérdést tesz fel.

- Milyen zenét szeretek? Hm… Hát attól függ, milyen hangulatban vagyok. Van, amikor a tombolóst, van, amikor a lágy, gyengéd zenét. Viszont utálom azokat a számokat, amelyeket állandóan lehet hallani… unalmasak. A különleges, nem nagyon ismert zenéket szeretem. És te? Milyet szeretsz? Szoktad figyelni a zenék szövegét? Tudod, csak azért kérdezem, mert régebben egy barátommal írogattunk zeneszövegeket, de abbahagytuk, mert senki sem arra figyel…

Zeneszöveg… Mennyi hever még fent, a ládája alján… Őrzi az emlékeket, a barátságot, a szerelmet…

[.::Em::.]

.::Em::.




*Mikor a lány megdöbben a festő neve hallatán, és elmondja, hogy mennyit sikerült megjegyeznie belőle, Abb akaratlanul is elmosolyodik. ~ Nos igen, az a fene névmemória, van egy fura tulajdonságom, szinte első hallásra sikerül megjegyeznem a neveket.~ Mikor pedig Emily azt kéri, hogy írja le és majd bemagolja, végképp elneveti magát.*

-   Ugye ez most csak vicc volt? Persze, ha kéred szívesen leírom. – folytatja mosolyogva. – És, hát úgy sikerült megjegyeznek, hogy valamilyen módon, különleges érzékem van a nevekhez. Egyszer max kétszer hallom őket és már tudom is. – vigyorog továbbra is.

*Aztán a kviddics téma, Abbnek nagyon jól esnek Emily dicsérő szavai. Ő nem hitte, hogy annyira jó lenne, és örült, hogy megbízták a CSK, felelősségkörével, de ennyi. Szeret játszani, és sose gondolkozott el azon, hogy sokkal jobb lenne bárkinél. Ami meg a többi posztot illeti, még nem próbálta ki magát… Lehet itt lenne az ideje.*

-   Köszi, jól esik amit mondasz. – mosolygott. – Hogy szeretek e CSK lenni, egyelőre nagyon. Igaz, hogy amint mondtad nagy a felelősség, a csapa felé és a házam felé is, de szeretem a kihívásokat, és megpróbálok mindig a legjobbra törekedni. Most még nehéz, mert az elején vagyunk, és nem is teljes a csapat, de lassan elkészülök az edzéstervekkel és mindennel, aztán csak elég talpraesettnek és határozottnak kell lennem, hogy kordában tartsam a csapatot. Szerintem menni fog… Ha meg nem… hát akkor se történik semmi, max a házam tagjai kicsinálnak. – neveti el magát. – És amint van kedved, én nagyon szívesen vállalom a dolgot… Csak szólj.

*Hallgatja Emily szavait, s közben kinéz az ablakon. Kint kezdenek teljesen feloszlani a felhők, és láttatni engedik, a mostanra ismét világoskékbe váltó eget. A nap is előbújik egy gonosz, fekete felhőpaplan mögül, és sugaraival, megvilágítja a parkot. Korai volt még az előbújása, s ennek következtében csodaszép szivárvány rajzolódott ki az égboltozatra. A lány csendben figyelte az égi tüneményt, és közben hallgatta, hogy mardis beszélgető partnere milyen okfejtést hoz a szerelemről. Érdekes és egyben mennyire igaz dolgokat mondott… Újabb emlék roham, újabb képek, újabb dolgok, amiket el kell rejteni, nem szabad megmutatni, mert ismét csak sérülne a lány…
Ezt többé nem engedheti meg magának. Elég volt… Elég… Az elsős emlékek… A nagy szerelem, s csalódás. Azóta sem hiszi, hogy Ő tette, de minden jel arra mutatott… S nem is próbált ellenkezni, bár, sem Abb, sem Kat, nem is nagyon engedték… Inkább Kat… Ő volt aki kitaszította a srácot a képből…Na nem rossz indulatból, vagy féltékenységből… Csupán baráti és testvéri szeretetből. De lehet, hogy megmagyarázta volna… Hogy lett volna magyarázat arra, hogy miért tette, vagy nem is ő tette. De ez már olyan rég volt… ÉS Ő már nincs itt… Elment, és nem jön vissza. Abb kénytelen úgy élni, hogy sosem tudja meg… Vajon mi is volt az igazság.
De ezeket mélyen magában kell tartania, nem kerülhet ki… De talán egyszer mégis el fogja mondani valakinek. Hiszen csak Kat tud róla… Kat… a kis barátnéja… sokat betegeskedett, ezért szegény egy évvel alatta van már. Pedig anno együtt kezdtek… Most meg… alig beszélnek…
Visszazökken a valóságba, az ablakpárkányra Em mellé. *

-   Azt hiszem, teljesen igazad van… Annyi dolog kavarog bennem, ami az ellenkezőjét mondatja velem, mint amit valóban hiszek és állítok… Annyi minden… Most, hogy végre hallottam valaki szájából… Mennyire más így… Mennyire… - kicsit ismét elgondolkozik, és kinéz az ablakon.

* Majd vissza, szeme már nem fátyolos, hangja is rendeződött, és kiverte a fejéből a korábbi dolgokat… Egy ideig… Egy ideig. Aztán rájön, mennyire kézzel fogható a viharos hasonlata, s mennyire megfogta a dolog lényegét, s Emily is egyetért vele.
De vált is, nem akarja tovább feszegetni a dolgot, mert még a végén kibukik belőle valami olyan, amit lehet, nem szeretne… Vagy lehet, hogy végre ki kéne adnia magából… Kitudja…
Visszazökken ismét, és újabb kérdésre szánja el magát, a zene terén. Em válaszol, és érdekes meglátást vezet elő.*

-   Én szoktam figyelni, mert általában a szöveg az, ami engem elsőnek megfog és nem a zene. Nem tudom miért, de így van. Én például rengeteg verset írok, amik szerintem tök jól hangzanának dalként. Már elég sokszor elgondolkoztam azon, milyen jó lenne egy zenekart alapítani. Énekelni imádok, és szerintem nem kergetem szét a közönséget.
-   Tök jó, hogy írtatok szövegeket. Most irigyellek ám. – vigyorog – S hogy én mit szeretek… hmm hát elég sok mugli zenét, főleg zúzósakat, ha épp olyan a kedvem van, vagy a csendesebb relaxálósat… hmm abszolút kedvfüggő. – vigyorog továbbra is, most már kezd kiszakadni a korábbi keserű gondolatok közül.

*Majd tekintetét ismét az ablakra szegezte, kint ismét széppé vált az idő. S fel is ötlött egy gondolta benne.*

-   Te, Emily, nem akarsz sétálni így vihar után? Szerintem tök jó lenne. No? – s ezzel ugrott is le a párkányról, hátha meg tudja erősíteni beszélgető partnere döntését.

*Kíváncsi íriszeit Emilyre szegezte, és várta, a leányzó válaszát.*

×Abbey×


Névmemória. Nem éppen a legjobb. Annál inkább az arcmemória. Úgy tűnik, Abbey ebben tökéletes ellentéte. Nem akarta megtanulni, azonban most már csakazértis úgy dönt, hogy megtanulja azt a fránya nevet, ezért elővesz egy pergament és egy pennát, majd odaadja a lánynak.

- Akkor is megtanulom. Ha törik, ha szakad, megtanulom. Utálok ilyeneket tanulni. De tartom magam elég ügyesnek ahhoz, hogy órák alatt sikerüljön megtanulnom. Egyébként irigyellek a jó névmemóriádért. Nekem szörnyű a névmemóriám. Nem tudom miért. Én inkább arcról jegyzek meg embereket.

CSK. Ez az, ami Emily-ből még véletlenül sem lehetne soha. Túl nagy feladat… Soha sem vállalná be. Abb elmeséli, hogy tulajdonképpen tényleg nehéz dolog CSK-nak lenni, de legalábbis nem kis felelősséggel járó feladat. Gondolta…

- Huha, nem semmi meló ez a csapatkapitányság. Képtelen lennék egy egész csapatot irányítani… áááh, kizárt. Arra gondoltam, hogy hétvégén lehetne edzeni, feltéve, ha ráérsz.

Kviddics. Emily kedvenc sportága. Erről kezdenek el beszélgetni. Abbey elvállalja, hogy edzi   őt. Kissé elpirul, hiszen még időpontot is ő mondhat… Nincs ehhez hozzászokva. Általában neki kellett másokhoz alkalmazkodnia. Megszokta már, és egy idő után már fel sem hánytorgatta, meg sem említette ismerőseinek. Meglepődött, és jól esett neki.

Szerelem. A csodálatos szerelem. Csak éppen… mi a csodálatos benne? Úgy tűnik, ezt Abbey is így gondolja… Felkavarta ez a téma.

- Öhm… valami nincs rendben, igaz? Ha gondolod, meséld el… Persze, nem muszáj. Teljesen megértem, ha azt mondod, hogy hagyjuk.

Zene. Az, ami mindig meg tudja nyugtatni Emily-t. Zeneszövegek tucatja, melyek fent hevernek valahol a ládájának mélyén. De rég látta őket.

- Szoktál verseket írni? Hu, az tök jó. Majd mutathatnál nekem párat. Ha nem gond… Egyébként néha én is énekelek. Persze, csak ha egyedül vagyok. Összességében nincs rossz hangom, de képtelen lennék megmutatni másnak is. A zeneszöveg-írás… Nem nagy dolog, ha van ötleted. És az nekünk mindig volt.

Mikor Abbey kibámul az ablakon, ő is kinéz. Hm, de szép lett az idő. Az a gondolata támadt, hogy kimehetnének… de nem, nem kérdezi meg tőle. Hirtelen megszólal Abbey, és felteszi helyette is a kérdést.

- Pont erre gondoltam. Menjünk.

Elmosolyodik, feláll, majd összeszedi a holmiját, és együtt elindulnak a park felé, hogy ott folytathassák az eszmecserét… az élet nagy dolgairól.

×Nagyon máskor...Valaki nagyon mással ×


Fekete ruhás alak jelenik meg a hosszú folyosón. Könnyen gondolhatják, hogy felnőtt, kinézete ugyanis nem egy 17 éves lányról árulkodik. Ennek az „alak” nem örül, szereti, ha fiatalnak nézik. Határozott léptekkel indul meg a folyosó másik végén található padhoz. Gyakran üldögél ott, az évek során már szinte a törzshelyévé vált. A pad felett van egy ablak, amely az udvarra néz. Sokszor bámulja az esőt, a széltől hajladozó fákat, vagy éppen a vihar rombolását. Ugyanakkor gondolkodni is ide szokott járni. Lassan odaér a padjához. Mielőtt leülne, összerezzen. Egy emlék… egy emlék arról, hogy miért is lett ez a kedvenc helye. Elmosolyodik, majd kis vigyorral az arcán lehuppan a kőpadra. Kinéz az ablakon. Nincs is rossz idő. Süt a nap, gyenge, tavaszi szellő fújdogál. A kastély bejárata felé vezető útra néz. Meglát egy fekete ruhás embert, a mosoly lehervad arcáról. Fehér bőre most még haloványabbnak tűnik. Valaki olyat látott, aki nem lehet, hogy itt van… nem lehet a Roxfortban. Úgy dönt, hogy nem törődik vele. Biztos rosszul látta. Nem lehet itt, hiszen már hónapokkal ezelőtt eltűnt. Nem jöhetett vissza… Felrakja lábait a padra, elővesz egy könyvet, és olvasni kezd. Nem nagyon fogja fel, miről is szól, de tekintettel arra, hogy már olvasta párszor, nem érdekli különösen. Fejében még mindig a nemrég látott alak jár. ~Ez nem lehetett ő.~ ~De igen. Ő volt.~ ~Tévedsz. Csak képzeled. Bemeséled magadnak, mert azt szeretnéd, hogy tényleg ő legyen az.~ ~Én nem…~ Nem veszekedik tovább saját magával, inkább lerakja a könyvet, előveszi a vázlatfüzetét, és pár ceruzát. Rajzolni kezd. Nem tudja, mit. Egyelőre csak vonalakat húz. Rajzol, radíroz, rajzol, radíroz. Lassan a vonalak körvonalakká állnak össze, és kezd felismerhetővé válni az alak… vagyis az arc. Ceruzát vált, vonalakat erősít meg vele. Erős vonások, finom satírozások alkotják a képet. Enyhén hullámos hajat, és kicsi mandulaszemeket rajzol. A szemre különösen nagy hangsúlyt fektet. Szeret szemeket rajzolni. Ha ügyes az alkotó, az egész kép hangulatát megadhatja azzal, ahogyan a lerajzolt alak néz. Most is annak tökéletesítésével tölti a legtöbb időt. Akkor lesz a szemnek elbűvölő hatása, miután lehetetlen zöldre színezte. Szinte világít. A nő szeme csillog – öröm, boldogság tükröződik a szemében. Mikor befejezte a szemeket, megrajzolja a nő orrát. Az arcra apró, lilás színű ajkak kerülnek. Ezen megint sokáig dolgozik, hogy tökéletes legyen. Árnyakat, ruhát ábrázol. A ruha hosszú, testhezálló, alul kiszélesedik, és fekete csipkével díszített. Az utolsó simításokat is elvégzi. Lassan készen van. Aljára ráírja a nevét, majd a padra teszi a füzetet, feláll, és végignéz rajta. Elégedetten mosolyog, majd visszaül a helyére. Karjait a hasán pihenteti, és fejével az ablak felé néz. Egy ideig még kifele bámul, és ismét meglátja az alakot. Elfordítja a fejét, feláll, összeszedi a szétszórt rajzeszközöket, megragadja a vázlatfüzetét, és elindul a klubhelyiség irányába.

[Emily]

Emily


*Úgy tűnik Em, nem adja fel, s mégis rászánja magát, hogy megtanulja Picasso nevét. Pennát és pergament vesz elő, majd odaadja Abbnek. *

-   Hát jó, én szívesen leírom. – mosolyog, majd neki is fog hogy papírra vesse azokat a fránya neveket… illetve csak egyet… de az jó sok névből áll.

*Írni kezd, körmöl, gondolkozik, hogy is írják… eszébe jut, folytatja, majd mikor kész a mű, átnyújtja Emilynek.*

-   Tessék, most már minden körülmény megfelelő, hogy leküzdd az általad rossznak titulált névmemóriádat. – mosolyog.

*Aztán lefixálták a kviddicsezést… s Emilynek vannak fenntartásai saját CSKságát illetően, mármint, ha ő kerülne ilyen posztba… Pedig nem egy ördöngősség, és Abb úgy vette észre, hogy meg lenne a lányban az ehhez szükséges erő, kitartás és határozottság… Csak elő kell hozni. És ha akarja, akkor elő is tudja. De látszik a lányon, hogy rejtegeti, lehet szándékosan, lehet tudat alatt… Így Abb úgy dönt, az is jó dolog, ha együtt játszanak, edzenek kicsit. Látszik, hogy Emilyt váratlanul érintette a dolog, hogy Abb felajánlotta a dolgot, meg az időpontot. De ez nála csuklóból jön. Neki mindig is a barátai az elsők és csak azután ő maga.

Témaváltás… szerelem… megoszlanak a vélemények a lányok közt… aztán furcsa véletlen… vagy ki minek nevezi, még is ugyan oda jutnak. Ugyan arra a véleményre… a vihar… jön… elsöpör… elvisz egy darabot belőled… és soha, de soha nem hozza vissza. Azt hiszed, pótolhatod valaha, valakivel… valamivel. De előbb utóbb rá kell jöjj arra, hogy esélytelen. Ami volt, elmúlt, ami jön… az egy újabb elmúlás kezdete… semmi több.

Em látja rajta, hogy baj van… baj volt… felajánlja, hogy meg hallgatja… elmondja?? Miért ne?! Végre ki kéne már adni magából. Kattel sem beszélnek… beszéltek róla… már jó ideje. Talán itt lenne az ideje. S miért ne… Emilynek… hisz annyira jól megértik egymást… Forr benne valami, kavarog, dühöng. Egy érzés, ami égeti, szinte mindent kisüt, elszenesít benne, ami valaha érzések kavalkádja volt.
Dönt. Elmondja. El kell mondania. Itt. És most. Neki. Hisz megbízik benne. Megteszi.

-   Szóval, ha már így kérdezed… Azt hiszem megérett a történet arra, hogy elmeséljem. Ez a dolog… hát négy éve történt. Éppen, hogy idekerültem, beosztottak a Hugrabugba, és pár hónap telhetett csak el a tanévből, mikor ránk köszöntött a tél. Kellemes, havas, csodaszép tél. Egyik nap Kattel, úgy döntöttünk, teszünk egy sétát odakint, s hogy hogy-nem – már nem is emlékszem pontosan – de hó csata kerekedett az egészből. Csatlakozott hozzánk két srác… A nevük annyira nem fontos… Legalább is most nem – kényszeredett mosoly – Szóval, csatlakoztak hozzánk, majd fiú-lány csatát vívtunk a friss januári hóból.

-   Jó ideje játszottunk kint, amikor hárman már meguntuk a dolgot, de a negyedik tagunk hathatatlan volt, és tovább játszott volna. Mi, hát nem szép módon, de ott hagytuk és beszöktünk a kastélyba, ahol meg is beszéltük, hogy lenézünk Roxmortsba, ami persze házirend ellenes volt, több dolog miatt is… Hiszen mi lányok elsősök voltunk, a srác másodikos… Meg kiírt kirándulás sem volt kilátásban. De mi vagányok voltunk… Így elindultunk. – merengő tekintet.

-   Már az első pillanattól kezdve volt valami kettőnk között… Nem tudom mi, hiszen iszonyatosan fiatalok voltunk, még is… volt valami… összhang… egy hullámhossz, ami arra engedett következtetni, hogy valami kis szerelem harang csilingel mélyen a lelkem mélyén… és nem csak az enyém mélyén… hanem Zacknek is. Mert, hogy Zacknek hívták a fiút. Szóval összhang oké, harangocskák kipipálva, és egy kellemes kis kalandos út… Mi kell még. – vigyorog a lány Emilyre. – Le is mentünk, beültünk a Szárnyas Vadkanba, hogy ne legyünk annyira feltűnőek… Eliszogattunk egy forró csokit, beszélgettünk, kicsit mulattunk, majd visszaindultunk a kastélyba.

-   Nos, itt kezdődik a történet romantikus része… persze, mondanom se kell, hogy összejöttem vele… No igen… Kicsit mesébe illő dolgok… Holdfényben szikrázó hó… sötét, csillagok, bagolyhuhogás… én megbotlottam, ő elkapott, jött az egymásra nézés, csók stb. – tekintete kicsit elhomályosul, ahogy négy év óta először emlegeti újra a régen történteket, kicsit elréved, félre tekint, ki az ablakon.

*Vajon mit rejt az ablaktábla… mi van mögötte. Bármi, ami kicsit is el tudja rántani ez előbb elmondottaktól. Nem. Nem akar sírni, elérzékenyülni. Lehet, hogy kellene, de nem. Ezt nem engedheti meg magának. Elmorzsol egy apró könnycseppet a szeme sarkában, majd vissza fordul és folytatja..*

-   Szóval… khmm. – a hangja nem az igazi még – összejöttünk és szépen haladtak a dolgok. Boldog voltam mellette, és hiába gyerekek voltunk, valahogy még is képes voltam felnőttként kezelni a dolgokat. Teltek a hetek, és minden tökéletes volt. Aztán jött a Valentin-nap. A véletlen úgy hozta, hogy őt húztam az ajándékozásnál. Így kapott tőlem egy aranyos kis meglepit, s persze én is tőle. Annyira tökéletes volt. Míg nem egyik nap, egy csomag bon-bon várt az ágyamon. Rajta egy levél, amit Ő írt. Hogy rám gondolt, és csak úgy adja nekem az ajándékot. Én persze rögtön kibontottam, s megkóstoltam… ez lett a vesztem. Nem telt bele 5 perc, s már égnek meredő piros hajjal és zöld arcszínnel álltam a tükör előtt. Rohantam a gyengélkedőre, de sajnos ellenszer az nem volt. Kénytelen voltam megvárni, míg elmúlik. Bár nem volt sok az az egy hét… nekem még is örökkévalóságnak tűnt.

-   Akkor nem akartam látni senkit. Csak Kattel beszéltem, és vele üzentem meg Zacknek, hogy miért is nem akarom látni. Pontosan nem tudom Kat mit mondott neki, de miután kiszabadultam saját karanténomból, nem beszélt többé velem, nem jött oda… nem mondott semmit. Majd az év vége után soha többé nem láttam. Azóta sem tudom, hogy mi van vele.

*Eddig bírta. Könny szökik a szemébe, ismét kitekint az ablakon, hátha a jótékony szürke ég, s felhők tesznek valamit… elfeledtetik a régi dolgokat, s szép, új dolgokkal töltik meg azok helyét.

Egy villámgyors téma váltás, s a zenénél és verseknél vannak… versek… amikre Emily kíváncsi, nagyrészt a Zack korszak utáni pár hétben és hónapban készültek.. jó persze vannak mások is… de mégis. Igaz nem számít, hisz a lány ismeri most már a titkot.*

-   Persze, szívesen megmutatok párat, ha érdekel. – mosolyog ismét a lány. A korábbi szomorúság és komorság, mintha egy pálcamozdulat alatt eltűnt volna, átadva helyét a lányól megszokott vidámságnak.

*Majd, leugrik a párkányról és indulásra készen várja, hogy Em is hasonlóképp tegyen.*

-   Na, ha te is így gondolod, akkor menjünk. – ezzel, a mellette termett Emilyvel együtt elindult a legközelebbi udvar felé, ami nem is volt messze, itt az Északi szárnyban.
-   Ööö, amúgy… szóval ne haragudj, hogy ilyet kérdezek… de meg kell kérdezzem. Már nem vagyok egészen biztos magamban. Így, hogy elmeséltem a sztorit, és visszahallottam négy év távlatából… szóval szerinted hamar ítélkeztem… vagy nem is én voltam kemény… szerinted igazam volt? És azért nem keresett a későbbiekben? Vagy csak egy szentimentális kis hülye vagyok és nagyon el…….. a dolgot?

*Tette fel az őt jelenleg eléggé foglalkoztató kérdést a mardis lánynak, miközben, lassan kiértek az Északi szárny kicsiny udvarára. Jó volt végre kint lenni a szabad levegőn. Megnyugtató volt, és frissítő is egyben… az embernek mindig tudott új gondolatokat adni.
Az ég már teljesen tiszta volt. A levegőben az eső utánozhatatlan illata úszott, s a friss fűé, és egyéb zöld dologé. Csodálatos volt. Imádta az ilyen délutánokat. Ez az egész kinti töréténés, egészen ki tudta szakítani a saját kis mókus kerekéből. Elfelejtett mindent, és ilyenkor átadta magát a szabadságnak. Jelen pillanatban egy kedves beszélgetőpartnerrel egyetemben.*