Az utolsó napok az évből a Roxfortban, én pedig olyan emberrel töltöttem az estét, akivel még csak soha nem is beszéltem. Röviden összefoglalva az eseményeket, azt hiszem a tanulságos kifejezés tükrözné a legjobban. Meg ha őszinte akarok lenni, akkor hozzáteszem a meglepőt, és igen... még a kellemest is. Már csak azért is jól éreztem magam, mert újdonság volt, hogy az emberek megnéznek maguknak. Tetszett a meglepettségük, habár tudtam, hogy ez elsősorban nem nekem szól.
Minden lépés, ami közelebb visz a hálóteremhez és klubhelyiséghez, egyszerre dob fel és tesz egy kicsit szomorúvá. Ott benn szinte sosincs nyomott hangulat, a Hugrabugról tudom, hogy azt tartják, az együgyűek háza, azoké, akik semmire sem jók. De az is biztos, hogy ennyi vidámság, nyugalom és derű egyik másik házban sincs, és már csak ezért is megéri. Ha Hollóhátas lennék, talán nem is lenne szabad hely, mert legtöbben tanulnának, már csak hobbiból is. A Griffendélnél valószínűleg épp akad valami balhé, hülyéskedés vagy hasonló, amitől nem lenne nyugtom. A Mardekár pedig... hát azt inkább el sem képzelem. Habár erre a gondolatra megint a mellettem sétáló srác felé terelődnek a gondolataim. Az ok, amiért mégiscsak egy kicsit bánatos vagyok az, hogy elválnak az útjaink. Igazán érdekes volt az időt vele tölteni, és annak ellenére, hogy elég furcsa gondolat, és nekem sem tetszik, hogy ehhez hasonlítom őt, de igenis olyan érzés mellette sétálni, mintha egy ritka veszélyes lénnyel (teszem azt egy sárkánnyal vagy mantikórral) sétálgatnék a folyosón. Még a pillantások is ezt tükrözik. Mégsem tetszik ez a hasonlat, mert Sean a legkevésbé sem... állat. Azt azért nem mondom, hogy nem veszélyes.
Nem egy háztársam úgy villantja rám a tekintetét, mintha elment volna az eszem, amin jót mulatok, még mosolygok is rajtuk. Holnap, vagy még ma este bombázni fognak a kérdésekkel, hogy mégis mi a fenét csináltam én VELE. Én pedig majd rájuk nevetek. Hadd főjenek a saját levükben...
Egészen könnyű léptekkel haladok, Sean mellettem talán nem veszi észre a változást, mert olyasmit mond, amitől a mosolyom még szélesebb lesz. Ennek oka egyrészt, hogy valamiért különösen örülök annak, mikor hozzám szól. Szeretek beszélgetni, és úgy, hogy a levél és a tartalma csak egy fekete, égett lyuk a lelkemen, ami majd begyógyul, hamar visszaáll a régi béke a lelkemben. A másik ok pedig, amiért vidámabb lettem, a mondandója tartalma. Valószínűleg minden eddig felépített véleménye - már ha van - meg fog változni, mikor megint rámnéz. Minden bizonnyal azt fogja hinni, a levél csak valami hülye játék volt, vagy hogy szimplán buggyant vagyok. Figyelmesen felé fordulok, és mivel elég halkan beszél, egy egészen kicsit közelebb lépek, hogy jól haljam. Már nem aggaszt, hogy esetleg ezért az apró gesztusért nekem esik.
"...az a valami..." Csak egy kis rándulás a bensőmben jelzi, hogy miről is van szó.
-
Hát igen... kiakasztó volt, az biztos, de a barátaimnak nem kell erről egyelőre tudnia, azt hiszem. Mindenkinek megvannak mostanában a maga bajai, már ez a kis idő is kicsit kényelmetlenül érint, mármint... - remélem érti, hogy rá célzok. -
Nem akartam kényelmetlenséget okozni senkinek, csak mert nekem van valami problémám.Menet közben végigsimítok az egyik kedvenc faliszőnyegemen, ami egy oroszlánt ábrázol. A szőtt bestia dorombolva simul a kezemhez, és követ végig, amíg csak tud.
-
Amúgy sem olyasmiről volt szó, amit bárki is segíthetne rendesen átvészelni az élők közül.Csak válla rándítok. Éljen, már a cinizmusom is visszatérőben. Ráfordulunk a folyosó utolsó szakaszára. - Mindenesetre neked sikerült valamelyest... öhm... megalapozni a felépülést - motyogom gyatrán, és elfintorodok a fogalmazáson. Ráadásul nem is mondtam teljesen igazat. Valójában elég sokat segített. Már értem, az emberek miért szeretik idegeneknek elmondani a bajukat. Igaz, én gyakorlatilag semmit sem mondtam el, ami a levélben állt, mégis sokkal jobban érzem magam.
A Hugrabug klubhelyiségének a bejáratánál megállok, és először érzem igazán furán magam, mikor megáll mellettem. Talán fel sem fogja, mennyit segített. Sőt, talán nem is érdekli. Legszívesebben hálálkodva omlanék a nyakába, de az már ényleg túlzás lenne. Mikor mosolyogva a szemébe nézek, visszatér az érzékenységem. Meglátom benne azt a tompa fényt, ami nemrég még belőlem is sugárzott, és a mosolyom némileg halványabbá válik. Hirtelen nem bírok magammal, és kitör belőlem az, ami általában csak a kisebbekkel vagy gyengébbekkel szemben: az ösztön, hogy védjem azt, akit kell. És bár Sean sokkal erősebbnek, és tapasztaltabbnak is látszik nálam, tudom, hogy van, amihez nem ért, és amit nem fog fel igazán. Vagy nem akar.
-
Figyelj, a ma este után azt hiszem tartozom neked. Úgyhogy szeretném, ha tudnád, hogy... haaa... bármiben tudok segíteni, vagy... szóval ha megint úgy érzed, hogy kell valami - és itt most nem kifejezetten egy végtagra gondoltam - akkor megkereshetnél, vagy ilyesmi... Igen. Ez nagyon kétértelműen hangzott, de bízom benne, hogy Sean intelligensebb annál, mint hogy ezt félreértse. Mielőtt válaszolhatna, visszatér a régi énem, és gesztikulálva magyarázok tovább, habár már biztosan sejti a lényeget.
-
Tudom, tudom, nem is ismerlek rendesen, pedig öt éve ugyanott lakunk, ráadásul még a házaink sem éppen rokonlelkek, meg valljuk be, mi sem, de ennek ellenére... jól esett ez az egész - fejezem be sután. Erősen kételkedem benne, hogy valaha szüksége lesz bárminemű segítségre tőlem, de hiszek a csodákban. Persze nem azt akarom, hogy szüksége legyen rám, hanem azt, hogy tudja, ha mégis, akkor talán én is tudok segíteni, ahogy ő tette, öntudatlanul.
Magam sem tudom, mit várok válaszul. Akár egy biccentés is megtenné, amiből tudom, hogy megértett.
Fura, de elnézve ezt a furcsa srácot, habár valószínűleg az ég világon semmi közös nincs bennünk, megvan egy fajta hasonlóság. Mintha én egy gumilabda lennék, ő meg egy ágyúgolyó. Ellentétes célokra születtünk, játékra és támadásra, de a formánk ugyanaz.