Folyosók

[Miss Álarc]

Miss Álarc
[*alias Letti ^^]

Ohh, frappáns kis megoldás, mondhatom. Már majdnem kezdem megsajnálni, mikor előveszi zsebkendőjét, és letöröli az arcán végigcsorgó könnycseppet. Remélem, ez nem csak színészkedés, mert akkor nagyon, de nagyon kiborulnék. Karba teszem a kézem és nézem, hogy mi a francot akar kihozni ebből az egész helyzetből.
Komor és gúnyos arcom kissé felenged, ahogy elkezd szipogni és olyat mond, amit álmomba se mertem elképzelni.
 - Szóval te komolyan gyűlölsz.  Mindig tudtam, hogy a diákok utálnak minket, de hogy Te is közéjük tartozol... - mostmár zokog.
Na, ez nekem már sok. Én egy percig se gyűlöltem, csak téves előítélettel néztem felé. Áh, ezt már elrontottam...
Nagyon nem értem ezt a lányt, pedig szeretném. Örülnék neki, ha abbahagyná és normálisan meg tudnánk beszélni a dolgokat, de szerintem nem fogja hagyni. Sajnálom, hogy most így ki van borulva, pedig én csak színészkedtem, játszodtam és azt hittem ő is. Úgy is tűnt, de most... most már semmit sem értek.
És jön még a ráadás:
 - Annyira undok vaaagy. – immár rendesen sír. – Pedig én nem tehetek róla, hogy ilyen vékony vagyok, és nem fértem el azon a szusszanatnyi helyen, amit hagytááál.
Hát, öszintén nagy mértékben ledöbbenek. Nem is tudom, hogy mit kéne most lépnem...
Na, szó szerint veszem, és szépen lépek egyet felé.  Felé nyújtom kezeimet, de ebben a pillanatban, mint ha az őrangyalom szólt volna hozzám, egy holló krágokott hatalmasat az ablakban, mire én visszaléptem a biztosnságot nyújtó zónámba, alig két méterre a névtelen lánytól. Sajnálkozó tekintetet mutattam.
- Bocsáss meg, ha megbántottalak, őszintén sajnálom, de neked se kellett volna így nekem esned. És ismét csak bocsi, nem kellett volna sértegetnelek. - mondom teljesen higgadtan, ami most tőlem telhet.
Közben próbálom kifürkészni gondolatait. Látom gyönyörű, piros pozsgás, ám alapjába véve hófehér arcát. Kisírt íriszeit. Igazán megsajnáltam a csajt, ez van...

[[ Akinek az előadás szól – Sky ^^]]

[ Akinek az előadás szól – Sky ^^]

Hülye, nyamvadt kánya. Vagy holló. Vagy valami gyökér madár. Pedig már majdnem célba ért.
Majdnem.
Na nem baj, majd megoldja máshogy. Egyelőre muszáj sírnia, és nemcsak a szerep kedvéért, hanem azért mert szó szerint könnyezik a röhögéstől. Képtelen abbahagyni, mi több alaposan rázendít a megfelelő helyeken, és még a zsebkendő is előkerül. Tökéletes munka, csak kár, hogy senki nem dicséri meg érte – még. Na de ez változhat.
Élvezettel nézi, ahogy a fiú arca hirtelen zavart lesz. Bevette. Szinte gyönyör nézni, ahogy minden kis mozdulatot úgy értelmez, ahogy szánja. Már most sajnálja, pedig hol van még a vége?
Nagy nehezen megpróbálja lenyugtatni magát, és lehetőleg nem kiengedni a torkából azt a röhögést, amivel leleplezné magát.
Pislog néhányat, kellően szipog hozzá, percenként beiktatva egy csuklást, és felemeli a fejét. Egyenesen Sky íriszeibe pillant, szomorúan, nyamvadtul, akár egy kiver kóbor, ártatlan bociszemeket meresztő kiskutya. Ha ez nem, akkor semmi nem fogja meghatni.
- Persze, vigasztalj csak. – mondja egy oktávval magasabban a szokásosnál, miközben törölgeti a szemeit. Egy egyszerű pálcamozdulattal rendbe tudná hozni a letörölt sminket, de az még ráér. Bőven ráér. Hova sietne, amikor nem hajtja senki? – Tudom, hogy az volt a célod, hogy alaposan megríkass egy ártatlan lányt – kezdi rá a szipogásra. Már jó előre jelzi legalább, hogy készülőben van egy újabb kitörés, amennyiben Sky nem vigyáz a szavaira.
A folyosó felé néz, és miután meggyőződik arról, hogy közel, és távol senki nincs a közelben, egy lépcsőfokot feljebb lép, megkapaszkodik a karfában, úgy intézi Skyhoz a további mondanivalóját. Kissé bensőségesebb, kissé őszintébbnek ható, mindez csupán azért, hogy tökéletes legyen az álca. Fedjen, rejtsen, mutasson, titkoljon, éljen. A kedvenc szokása újabbat, és újabbat létrehozni. Mi sem izgalmasabb annál, mint új, és új kihívás elé állítania magát, csak hogy bebizonyítsa, hogy igenis tud valamit. Képes arra, hogy összezavarjon, és megtévesszen mindenkit a környezetében. Igen, talán ez az a valami, ami majd megtetszhet benne. Ha eljön az idő..
Addig pedig ideje szórakozni egy kicsit.
- Mind egyformák vagytok. – mondja, és az utolsó szónál kibuggyan egy újabb könnycsepp. A kis hamist újabb, és újabb követi, nem telik bele fél perc, és a lány ugyanolyan hangosan zokog, mint eddig. – Mind. Pedig.. én nem vagyok rossz lány. Vagy az vagyok?! – teszi fel a kérdést hirtelen. – Gyerünk, ne kímélj, már így is ronggyá tapostad az önérzetem, hát rajta! – bömböli fennhangon.
Sértődötten fordul el Skytól, ezzel is éreztetve, mennyire meg van bántva. Méghozzá mélyen meg van bántva. Hát szabad így egy lánnyal elbánni? Komolyan szabad? Még szép, hogy nem. Ha pedig nem esedezik a bocsánatáért, biztos, hogy előbújik belőle a rossz. A rossz, amit Sky soha, se soha nem akarna megismerni. De nem most… még várnia kell.
Színpadiasan felsóhajt, és újból a könnyeit törölgeti. Türelmetlen. Mint mindig. De muszáj fékeznie magát. Még nem akarja elrontani az egészet. Még nem. Előbb ki akarja élvezni minden egyes percét. Minden egyes pillanatát, amivel közelebb kerülhet a céljához…

[Miss Álarc]

Miss Álarc
[*alias Letti ^^]

Szóval. Ebből nekem elég. Elég.Hagyjon már békén ez a cafka. Sírja el bánatát a hülye mardis haverjainak. Kit érdekel?Hát... sajnos engem nagyon is. Sajnos...
Már megint sír. Egyre jobban. Erősebben. Csak nézem ott bambán, ötletem sincs, hogy mit kezdjek a helyzettel. Kezdeném átgondolni higgadtan a helyzetet, mikor észreveszem, hogy körülnéz. Megnézi, hogy ki van a közelben, és abban a pillanatban mintha abbahagyná a sírást. Gonosz kis boszorka, anny szent. Most vagy az a célja, hogy átverjen és jól megszivasson, vagy teljesen őszinte. Most nem tudom mit higyjek. Még nem.
Elkezd nekem papolni. Oh, nagyon sajnálom. Bárcsak levehetném ezt a sz*r maszkot!
~Nem, egyáltalán nem célom, hogy megríkassalak~ válaszolok neki magamban, csakhogy neki is kelenne valamit mondani...
Próbálom behatóbban értelmezni a helyzetet. Mi van, ha csak játszik velem? Mi van, ha tényleg megbántottam? Mi van ha az esik jól neki, hogy szivathat? Én már semmit sem értek... Most valami mentőöv kellene...
Egyre jobban kedvelem ezt a lányt. Nem tehetek róla, de mintha az ártatlansága tetszene. Magamat sem értem...
 -  Mind egyformák vagytok. – Mind. Pedig.. én nem vagyok rossz lány. Vagy az vagyok?! – tör ki belőle hirtelen a kérdés. – Gyerünk, ne kímélj, már így is ronggyá tapostad az önérzetem, hát rajta!
Ronggyá?? Tessééék??
Feljebb lép egy lépcsőfokot és sértődötten elfordul. Most vagy soha.
Barátságosan keze után nyúlok. Megfogom kecses csuklóját, majd visszafordítom magam felé, de semmiképp sem erős mozdulattal.
 - Bocsáss meg, ha megbántottalak, nem volt szándékos. - mondom mélyen szemébe nézve.
Hát, nem akarom túlzásba vinni, de szerintem már ezen túlvagyok, beleestem saját csapdámba. MIndegy, már ez van. Próbálom tarta ezt a pozíciót. Nem vagyok biztos érzéseimben, de ez a pár percnyi beszélgetés sokat jelentett nekem. Lehet, hogy egy szemét kis csitri, aki nagyívből lesz*r egy magamfajta senkit, de valami megdobbant szívemben, mikor hozzáértem. Ha gondolatait nem láthatom, a könnycseppet észreveszem szem alatt...Még mindig sírdogál.

[[Aki még mindig nem tudja a nevem ^^ - Sky]]

[Aki még mindig nem tudja a nevem ^^ - Sky]


Soha nem értette, hogy lehetnek ennyire naívak a pasik. Soha. Na de nem baj. Neki így is megfelel. Úgyis szórakozni akart, Melin tálcán kínálta neki az első embert, aki az útjába tévedt.
Tökéletes…
Ha már barátai nincsenek, legalább játszótársai hadd legyenek. Ennyit az unatkozásról. Ékes példa arra, milyen jól megvan nélkülük is. Nem. Cseppet sem arról van szó, hogy nem örülne jobban, ha széles társasága lenne, de vannak dolgok, amik változnak, és vannak, amik nem. Nem óhajtott belemenni semmi mély érzelmű dologba, hiszen ki tudja, lehet hogy szeptemberben úgy fog visszatérni, hogy már a karján lesz a sötét jegy. Abban a percben pedig.. minden meg fog változni. Bármennyire is fájlalja, de így lesz. Így kell lennie…
Azért, hogy előrébb lépjen a haladás létráján áldozatokat kell hoznia. Ha előrébb akar lépni. Márpedig jelen helyzetben nincs mit veszítenie.
Semmit, és senkit.
Tovább folytatja a megkezdett játékot. A show megy tovább, mindegy hogy mit hoz a jövő. A show megy tovább, pontosabban a színdarab, amit elrendezett magának. Hmm.. talán érdemes lenne ilyen pályára állnia? Ha aurornak menne a Roxfort után, otthon biztos, hogy kinyírnák, nem mellesleg, a saját apját is kéne kergetnie. Gyógyítónak esze ágában sincs, annyira nem bírja a vér látvánát, és sajnálkozni is képtelen tiszta szívből. Marad valami igazán nagyra törő élet, halálfalóként, vagy valami másként inkognitóban. Szerencsére ennek még nem jött el az ideje.
Megmerevedik, amikor megfogják a kezét. Egy hajszálon múlik, hogy azonnal el ne rántsa, és visszakézből le ne zavarjon egy pofont, aztán eszébe jut, hogy hol is van, és éppen mit csinál. Megereszt egy halovány mosolyt, mely cseppet sem őszinte, de legalább azt a látszatot kelti, hogy igazán boldog ettől a ténytől. A mosoly kiszélesedik, ahogy a másik bocsánatkérését hallja. mennyivel egyszerűbb lenne most megforgatni azt a kést. Nem kellene tovább színlelnie, húznia, halasztania a lesújtást. De nem. Még nem szabad. Még nincs itt a megfelelő pillanat.
Türelem…
Minden ajtó nyitja a végtelen türelem. Azzal, amit születése óta birtokol. Muszáj várnia. Muszáj, különben elrontja az egészet.
Vesz egy mély levegőt, és felsóhajt. A fejét lehajtva esik gondolkodóba, hogyan is tovább. Nem egészen így képzelte el a dolgokat, de alkalmazkodnia kell egy bizonyos fokig.
Megtörli a szemét, és felszegi a fejét. Hosszan néz Sky arcába, valami apróság után kutatva. Szép fejét félrebiccenti, arcáról semmit nem lehet leolvasni. A maszk, mint mindig, tökéletesen elfedi az eredeti szándékokat.
- Nem, mi? – kérdez vissza, és a szeme sarkában újra megjelenik egy könnycsepp. A kezét finoman húzza el, ezzel is csak azt akarja éreztetni, hogy Sky ilyen könnyen nem fogja megúszni. vannak dolgok, amiket könnyen megbocsájt, és vannak, amiket soha, bárkiről is legyen szó. Nem az első eset lenne, és nem az első ember. Azokban, akikben hatalmasat csalódott, soha nem fognak visszakerülni arra a helyre, ahonnan kikerültek.
Soha…
De most nem erről van szó. Ez csak egy játék, egy futó kaland, aminek már előre eltervezte a végét. Valahol mélyen még sajnálja is. De muszáj kitöltenie a mérgét valakin.
- Akkor miért nem gondoltad ezt végig azelőtt, hogy sértegetni kezdesz? – újabb műkönny, és műcsuklás. Lassan kifogynak a készletei, hogyan festhetne a legjobban egy elesett kislányhoz. Vesz egy újabb mély levegőt, sóhajt is hozzá, és karjait védekezően fonja össze maga előtt. Ha az apja látná, most büszke lenne rá. Ha mások látnák, azt mondanák, mégis halálfalónak való. Ilyen művészien megtéveszteni… A NagyÚr talán elégedett is lehetne vele.
Talán…
De előbb be kell fejeznie azt, amit már oly sokszor elkezdett. Újabb áldozat, újabb győzelem, csak így tovább a végtelenségig. Talán érik neki egy jó kis csalódás. Egy igazi kellemetlen helyzet, ahol nem Ő a győztes, de az még mérföldekkel odébb van.
Most csak Skyra koncentrál. És a feladatra: megmutatni, hogy vele nem viselkedhet így senki.
Legalábbis nem büntetlenül…

[Miss Álarc]

Miss Álarc
[*alias Letti ^^]

Na, most mi van?
A lány, akinek még most se tudom a nevét, elengedi a kezem, és ismét könnyezni kezd. Még mindig sajnálom. Nem tudom miért. Gyönyörű kék szürkés-kék szemei arcomat figyelik. Zavarban érzem magam, mikor tekintetünk összeakad, én pedig oldalra nézek, mert nem bírom tartani a szemkontaktust. Nem bírom nézni őt. Nem tehetem.
Azért egy percig reméltem, hogy ha megfogom a kezét és őszíntén, maszk nélkül bocsánatot kérek, talán megenyhül, de úgylátszik nem. Elejtett két szót, melyek mélyen szívembe hatoltak, mintha csak tüskék lennének.
 - Na jó, szándékos volt, de csak mert azt hittem, hogy egy kis fruska vagy és azért állítasz nekem, mert unatkozol. - felelem epés, rövid kérdésére.
Mostmár kezdek őszínte lenni, legalábbis szeretném azt hinni, hogy az vagyok.
Levetem az állarcot és könnyező szemeibe nézek. Erősen. Mélyre hatolok, egészen a lelkéig és hirtelen meglátok valamit... nem igazán tudom, mi az. De látom és semmi jó. A szeme elálrulja. Ő is maszkot hord, és állarcos bálra készült, mikor velem találkozott. Rendben, ha harc, hát legyen harc.
Bár... már megint beleestem ebbe a hibába. Az előtt is előítéletek alapján álltam le vele beszélgetni. Most inkább óvatos leszek.
Ismét megszólal. Ezúttal még jobban szívemhez kéne kapnom, de most már valahogy nem hat meg. Vagy mégis? Nem hazudhat. Ennyire nem játszhat jól. Ennyire nem...
Kezdem elhinni azt, hogy ez az egész megtörténik és felocsúdok, mikor egy kisebb diák jön felénk. Én oldalra húzódok, de még most sem fér el a lánytól. Míg ott áll a fiatalabb fiú, még lejjebb lépek és úgy beszélek a titokzatos lányhoz:
 - Csak a szokásos előítélet. Arrébb lépnél kicsit? - kérdezem gúnyosan, közben a kisebb srác köszönettel teli tekintettel néz rám.
Nem törődök vele, csak a lányra koncentrálok... Csak rá.... De miért teszem ezt?
Miért van az, hogy most más eszembe se jut semmi és senki, csak ő ott velem szembe.
- És kérlek, áruld el a neved! Elég nehéz így névtelenül társalogni, tudod? - ezt most nem epésen, vagy gúnyosan kérdezem, csak úgy. Emberi hanglejtéssel.

Hercegnő
             mi lenne velem nélküled...

Nem néz rám. Még egy apró, lesajnáló pillantásra sem méltat. És ez, akárhogy is próbálom szépíteni..., mindent elárul. Tényleg semmi esély nincs arra, hogy kibékítsem. De egy ilyen kis apróságon így felhúznia bárkinek is magát... Ez már nevetséges!
Mély sóhaj tör fel belőlem, amely az elkeseredettség, a tudomásul vétel és a csalódottság fura egyvelege. Talán ez bizonyíték a lány számára, hogy többé nem zaklatom. Zaklatni? Inkább fordítva történt a dolog, de... mindegy.
Már nem számít.

A szavaim mintha süket fülekre találnának. Mintha... a falhoz beszélnék. És ez azért nekem is kényelmetlen. Igazából hozzá vagyok szokva, hogy ha nem is teljes mértékben, de figyelnek rám. Vikitria a legjobb példa... néha vissza kell kérdeznie de... valahogy mindig sikerül megnevettetni.
Erre itt van Christie, aki a tipikus sértődöttséget szimulálva, noha tényleg az is, azt is elfelejti, hogy más is létezik a bolygón, ráadásul egy fél méterre van tőle. Szééép.
De se a siránkozás se semmi nem segít, tekintve hogy a másik meggyőződését nem lehet egykönnyen megváltoztatni.
Mi marad hát?
A csend, amely újra beáll köztünk, mert minek jártassam a szám fölöslegesen?

Mindössze pár szót vet végül nagy kegyesen hozzám. Pár szó... és ennyi.
Ha esélyt akarsz...
Esélyt akarok? Esélyt a kibékülésre, mert igenis, megbántottam, akaratom ellenére. Esély... Ő más esélyt adna...
Ez tisztán látszik a tekintetéből.
...akkor dolgozz meg érte...
Istenem, ez a nő, az összes nő... idegesítő. Szívesen megkérdezném, hogy vajon merlin szent szakállára, mégis mit hisz, minek jöttem utána a kényelemes és nyugalmas klubhelységből, de... nem teszem. Nem, mert ez csak még több olaj lenne a tűzre.

Inkább nem válaszolok. Semmit. Még egy halk 'jó'-t sem. Mert minek?
Esély?! Hahh....
Mindössze bólintok, de ezt ő már nem látja, mivel elkopog a női mosdó felé, amely mint valami mentsvár megvédi őt... többek közt tőlem.
Vicces is belegondolni, hogy egy mellékhelységnek többek közt ez is előnye lehet. Talán Christie mégsem annyira elveszett lélek... vagy csak az első lehetőséget ragadta meg, amely a szemébe ötlött a folyosón hirtelen. Ki tudja...
Akárhogy is legyen, ezen már semmi nem változtat. Mindössze a tekintetem követi a lány sziluettjét, míg el nem tűnik, s az utána becsapódó ajtó jelzi, nem kéne tovább ácsorognom.
Némi bosszúsággal lelkemben hát visszaindulok a Hugrabug tornyába, noha észre sem véve a hosszabbik útvonalat választva a Griffendél folyosóira tévedek, mert akarva akaratlan Viki arca jelenik meg előttem.

Köszönöm a játékot!
Vége

[[ Mr. Hugrás, aki szeret sértegetni - Sky ]]

[ Mr. Hugrás, aki szeret sértegetni    - Sky ]


Komolyan fontolóra veszi, hogy le kellene állnia, mielőtt a gyengélkedőn kötne ki súlyos nevetési rohammal. De megállja. Meg kell, hogy állja, különben oda az egész szépen felépített színdarab, és az egész játék. Azt pedig senki nem akarja elrontani. Pláne nem a rendező, és a főszereplő, ami alatt jelen esetben önmagát érti. Neeemnem. Nem úgy van ám az!
- Fruska? – kérdez vissza döbbenten. A szája megint sírásra görbül. – Szóval még egy hülye kis fruskának is tartaaasz!- megint bőgni kezd. A könnyei fátylán át nem látni, hogy belül majd megszakad a röhögéstől.
Mindazonáltal óvatos marad, és keményen koncentrál a maszkra. Ha az leesik, cseszheti az összes rápazarolt időt.
Amikor Sky a szemébe néz, őszinte búskomorságot erőltet. Nem szabad, hogy bármit is meglásson. Nem, és nem. A gúnyt fel sem veszi . Ha bántásnak szánták is, elég gyenge volt. Kapott Ő már ennél szebb jelzőket, és mondatokat is. Ez… amolyan gyakorlás. Gyakorlatból pedig mindig kitűnőre vizsgázott. Miért lenne ez most másképp? Hányan is próbálták meg betörni, vagy megváltoztatni? Egy kezén sem tudja megszámolni. Legszívesebben mindezt odavágná, aztán hátbaveregetné, hogy azért ne adja fel, de az túl éles váltás lenne, és nem illene a szerepéhez. Azt pedig semmi pénzért nem veszítené él. Mi van ha nem fedezik fel, és valami unalmas kis szobában tengeti a mindennapjait, valami halálosan undorító munka mellett? Nemnem. A karrierépítést már az iskolában el kell kezdeni. És ha már itt tart, épp az újabb darabot adja elő a repertoárból.
- Előítéletek. – köpi a szavakat, miközben odébb lép. – Ezt nevezem! Ugyan miért is gondolhattam volna mást. Minket mindenki utál, de mondd csak, beszéltél velem valaha? Ismersz egyáltalán? Nem! – visítja önkívületi állapotban. – Akkor mégis miért bántaaaasz? – törölgeti a szemeit. Kis szünet az iménti sírógörcs produkcióra. Lassan elapadnak a könnycsatornái, de olyan jól szórakozik.
- Név. – ismétli utána a szót, és a lépcsőt tünteti ki a figyelmével. – Minek egy név, ha amúgy is gyűlölsz? – teszi fel a kérdést, de továbbra sem néz fel.
A látszat kedvéért, még egy picit meg is piszkálja az egyik lábát a másikkal, csak hogy biztosan úgy tűnjön, hogy nem játssza meg a szerepét, és tényleg hatalmas kínban fekszik, pontosabban kapaszkodik a korlátba.
- Olyan egyedül érzem magam. – hüppögi halkan. – Miért nem kedvel engem senkiii? – újabb orrfújás. – Különben Laetitia, de mit számít az? – kapja fel a fejét. – Tökmindegy, hogy mint mondasz, úgyis tudom, hogy egy szörnyetegnek tart a fél iskola, téged is beleértve. – lelkiismeret-furdalás. Ezt akarja kisajtolni. Működnie kell…  Ha pedig megkapta amit akar, jöhet az újabb felvonás. Aztán a kézfogás, amikor elismerik a tehetségét, és a tipikus rosszindulatú kis szörnyecske mivoltját. Már alig várja, hogy az legyen, aki lenni akar, az, akinek született. De addig… türelem.
Most nemcsak ez a lényeg, hanem az, hogy a show megy tovább. Nincs leállás, nincs szünet, és nincs hiba. Sőt. Legfőképp az nincs.

[Miss. Actress]

Miss. Actress

Csak állok ott, némán. Nem tudom felfogni a dolgokat, nem értem az egészet. Számomra teljesen irracionális a helyzet, nem érzem, hogy tényleg ott állok. A fejemből kifolyik a vér, alig állok a lábamon. Mi a franc van velem? Elkaptam valami betegséget? Nem igazán van időm ezeken gondolkozni, mert miközben a lány csak mondja és mondja, majdnem elájulok. De nem. Én nem. Erősebb vagyok annál.
Próbálom magam gyógyitgatni...
Szinte mintha nem is lennék, úgy vesznek homályba a képek. A lány, aki egyébként feltűnően csinos, ég mindig mondja, de már a könnye is kicsordult. Gondolom azért, mert ilyen bambán nézek rá. Sky! Szedd össze magad!!!
Nem megy...
Épp eljutnak hozzám a szavak, mikor észbe kapok. Fruska, előitélet, beszéltél, velem, ismersz, nem, bántasz...
Eléggé udvariatlan, hogy semmi sem jut el az agyacskámig abból, amit hallok, de csupán jószándékból nem él meg az ember. Most már elég. Vagy itt omlok össze, vagy felmegyek a hálókörletembe lepihenni, esetleg a gyengélkedőre... Megfontolandó.
Épp nyitnám a számat, mikor meghallom végre a nevét: Laetitia. Nem hétköznapi név, az biztos. Mostmár azért egész más szellemben kezdek neki mondandómhoz.
 - Nem hiszem, hogy az iskola szörnyetegnek tartana, én meg pláne nem... Leatitia... - kissé ismét megszédülök, a beszéddel csak megerőltetem gyenge idegeimet, de uralkodok a fájdalmon. - És, miből veszed, hogy utálnának téged? Szerintem, teljesen jófej vagy, nincs veled semmi baj...
Elég szarul vagyok, mit ne mondjak. Még csak eszebe se jut jobban megfigyelni a lány bájait, bár nem is agyon volna szabad, ugyebár... khm...
Lágy szellő érinti a tarkómat, kissé lehűt. Jólesik. Libabőrös lesz a hátam, a rosszullét visszavonul, s én várom, mikor vonul el végre, közben a lány szemében keresni valami pontot, amiből kiindulhatok valamilyen irányba vele kapcsolatban, mert egyelőre nem tudom mire vélni a hisztijét...

{szinvonal... az meg mi? most itt nem ismertem, bocsi :/ ez sikeredett...}

[előzmény: KLUBHELYISÉG]

A klubhelyiségből kilépve magam elé engedem, közben van időm elgondolkozni azon, hogy vajon miért is ment bele ebbe az egészbe. És, hogy én miért mentem... Ha sikerülne a saját okaimat megfejteni, akkor talán őt is könnyebben megérthetném. Talán.
Miért is annyira fontos nekem ez az egyedül-is-tudok-boldogulni-dolog? Miért érzem ennyi idősen olyan égető szükségét annak, hogy bebizonyítsam, nem vagyok életképtelen?
Régebben, amíg inkább azzal törődtem ami adott volt és nem azzal, hogy én mit teszek, minden könnyebb volt. Bár, lehet, hogy ennek semmi köze az egészhez, de akaratlanul is felrémlik bennem az a kép, mikor az unokatestvérem szidja a félvéreket vagy mikor kinevet, hogy a bénák házába kerültem. Nem, az életem sosem volt problémamentes, de a Sötét Nagyúr visszatérése után minden csak nehezebb lett. Azok a piti kis ügyek amin eddig az iskolában vitatkoztunk vagy csak nevettünk, mások életének rombadöntőjévé váltak. Most már az ember nem viccelődik olyan könnyen azzal, ha valamelyik mugliszületésű nem ismeri a Walpurgis Leányait, hiszen ezzel csak utalnánk arra, hogy az apja valami hasonló miatt bukott le és támadták meg, "eddig ismeretlen elkövetők".
Végletes vagyok? Lehet, de attól még ez az igazság, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. Ezekben az időkben gyereknek lenni teljesen mást jelent, mint régen. Szerintem mi mind egy kicsit felnőttek vagyunk, mert nem adatott meg az esély arra, hogy a gyerekek tudatlanságára hivatkozva ne vegyünk tudomást a körülöttünk zajló eseményekről.
A hangulatom egyre borúsabbá válik, pedig reméltem, hogy ez legalább egy problémáktól mentes éjszaka lesz. Persze, képtelen vagyok megálljt parancsolni a gondolataimnak, de jobb így magamban puffogni, mintha Julest terhelném, nem? Nem. Nem kellene alábecsülnöm őt, emiatt a hátterben zajló háborús készülődés miatt biztosan neki is épp annyi gondja és félelme van mint nekem, nem csoda, hogy ő is gyorsan lecsapott egy ilyen kikapcsolódási lehetőségre.
- Azt kérdezted komolyan gondolom-e a levelet. - ismétlem a szavait. - - Hát, nehéz megmondani, inkább nevezzük csak hirtelen felindulásnak. De mégsem, hiszen már régóta érlelődött bennem, csak sosem volt bátorságom megfogalmazni. - Nem tudom, az okára is kíváncsi-e, de mintha ott lebegne a ki nem mondott kérdés, ezért folytatom. - Igen, érdemes felkészülni, megpróbálni vagy legalábbis felkészültnek mutatkozni, főleg egy félvérnek, mint én. - Hát, kimondtam, előbb-utóbb úgy is ki kellett volna, na nem mintha szégyelném, de... Dehogyisnem. Szégyellem és azt is, hogy szégyellnem kell. - Nem mondom, hogy bármit is meg fog változtatni az a rövid, értelmetlen kis "nyaralás", de valahogy úgy érzem sokáig nem lesz ennél megfelelőbb alkalom az ünneplésre vagy arra, hogy egy kicsit elfelejtsük a problémáinkat. Hamarosan már nem olyan gondjaink lesznek amiket olyan könnyen el tudunk felejteni. - Mint egy aggastyán. Pfúj.
Nem tehetek róla, hogy ilyen negatívan állok a jövőhöz, de tudom milyen az, ha az embernek szégyellnie kell az apját. Eltitkolni a származását és lehajtani a fejét, ha azt mondják nem teljesértékű. Mert én ebbe a csoportba tartozom, a visszaszólás nem megy könnyen, félek, hogy még jobban megsebeznek és félek, hogy igazuk van. Hogy tényleg többet érnek nálunk. Persze, nem hiszem, hogy nincs jogunk a mágiához, de van egy másik fontos kérdés. A nemesség. A rang. Mintha egy régi birodalom visszamaradt uralkodói csöppentek volna közénk és mi arra születtünk volna, hogy szolgáljuk őket.
- Tudod, nekem elég kétes ez az egész származás-dolog. Nem vagyok egy egoista típus, így, ha bármelyik aranyvérű beszól, képes vagyok napokig azon rágódni. Most pedig attól félek, hogy hamarosan eszközt is adnak a kezükbe, hogy "végre" tényleg megmutathassák, hogy mennyit érünk és a hatalom is mellettük fog állni. Ne érts félre, bízom benne, hogy, ha tényleg háború lesz akkor Dumbledore, Harry Potter és a Minisztérium képes lesz tenni ellene, de mikor már nyíltan kimondhatják amit gondolnak és nem lesz aki megállítsa őket... - Gyorsan észbekapok. Mintha azt terveztem volna nem zúdítok rá, mindent egyszerre. - Ne aggódj, nem szándékozom ilyen negatív maradni az este hátralevő részében, csak, hát próbáltam egy elég teljes képet adni arról pontosan mit is szimbolizál nekem az a Londoni kiruccanás. Hogy ez nem egyszerűen a buta-tinik szabadságmániájának egy újabb formája. -  a mosoly halványan visszatér az arcomra. Nem akarom elbátortalanítani és az sem lenne jó, ha a siránkozásom után elkönyvelne nyafogós kicsilánynak, majd igyekezne elkerülni a társaságomat. Mondjuk igaz, elég intelligensnek látszik ahhoz, hogy meglássa a határvonalat az értelmetlen nyafogás és a tényleges problémák kifejtése között.
Lassan lépdelek tovább a folyosón, egyre nagyobb várakozással tekintve mai kis kiruccanásunk kimenetelére. Ahogy haladunk a bagolyház felé úgy nő bennem a várakozás és az izgalom is. Vajon tényleg sikerül egy hétre mindent elfelejtenem?

[meggondolják]

Miközben osonunk a folyosókon, és próbálok minden apró neszre figyelni kifinomultnak nem mondható érzékeimmel, figyelem Melore mondandóját.
Menetelünk a sötétben. Próbálok minél halkabban haladni a sötét folyosón. Minden apró nesz, egy faliszőnyeg libbenése, egy óra ketyegése vagy bagolyhuhogás messze lenn a birtokon ricsajként zúzza szét a csöndet, és nem tudok arra figyelni, hogy elkülönítsem a zajokat. Mindeközben Melore történetét is hallgatom, ami ugyan kicsit lelassít minket, de ez most egy cseppet sem zavar. Teljesen meg tudom érteni, hogy amíg megteheti, megpróbál kitörni és élni egy kicsit, mert valljuk be: senki sem tudja, manapság meddig teheti meg. Persze ezt nem mondom neki... Épp eléggé le van törve, ahogy hallom, és nem biztos magában. Pörög az agyam, hogy vajon mi lenne a megoldás, és mivel nem ismerem még olyan jól, de a helyzet ellenére elég érettnek tűnik, úgy döntök, elmondom neki én is őszintén, mit gondolok.
- Nem baj, hogy lelépnél egy kicsit. Hogy miért pont most, az is értehtő. Én nem tudom, hogy döntenék a szüleid helyzetében. Egyrészt biztosan kiakadnék, hogy a lányom ilyen vészterhes időkben egyedül akar flangálni, minden ismerős nélkül a fővárosban, másrészt viszont kimondhatatlanul büszke lennék rá, amiért képes egy ilyen döntést meghozni. És ha még tudnák, hogy miken mész keresztül, csak hogy meggondolják, hogy egyáltalán elengedjenek... - mosolygok rá hátra. A holdfény rám vetül, így biztos látja a mosolyom. Meleg együttérzés áraszt el, mikor származására, pontosabban az emiatt őt ért atrocitásokra panaszkodik - joggal.
- Én nem foglalkozom ezzel, szerintem neked sem érdemes... Az én szüleim muglik, és nagyon jól elvagyok én így is. Igaz, többször annyit kell aggódnom, hogy mi történik majd velük, mint a legtöbb varázslógyereknek, de ettől függetlenül nem érzem magam kevesebbnek az "aranyvérűeknél" - húzom el a szám, és megtorpanok. A következő pillanatban mintha valami surrogást hallottam volna elöl, de csak vaklárma. Irány tovább mind az úton, mind a lassan egyoldalú beszélgetésben, ahol kezd velem talán kicsit elszaladni a ló. - Sőt! Ha belegondolunk, én még több tisztelet is érdemelnék, mert nekem nincs a véremben öröklődés útján a mágia. Tehetséges, különleges vagyok, az összes többi "sárvérűvel" egyetemben, és itt vagyok. Ha kell, igenis szembeszállok azzal, aki fenyeget, és ezért belém köt. Nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak senkinél, csak azért, mert annak születtünk, amik vagyunk. Az persze igaz, hogy nem fogok Voldemortnak - igen, Voldemortnak- nyomatékosítom a nevet - szándékosan nekimenni. Jó, tudom, hogy sem vele, sem a leghűségesebb talpnyalóival szemben semmi esélyem nincs, de nem fogom feladni már csak azért sem. És hát, végülis... ő is "csak" félvér, nem igaz? - kukkantok hátra nagy lelkesen, amitől kis híján nekimegyek egy páncélnak. - Habár, nekem nincsenek előítéleteim a vérrel kapcsolatban. Vannak igazán kellemes és jófej aranyvérűek is, és találkoztam már kiállhatatlanul gonosz mugli származású kölökkel is... Embere válogatja, a származás csak rátesz egy lapáttal. Meg hát én úgy gondolom, az ember olyan, amilyen. Ha a lelke mélyén gonosz vagy jó, mindegy, kik a szülei. És ha elég erős jellem, biztos, hogy kitör a körből. Például ez a Sirius Black, tudod... Nem sokat hallottam róla, csak hogy köze volt Harry Potterhez, meg hogy mindenki félreismerte, mert pár szemétláda (elnézést a kifejezésért, de ilyenkor mindig felhúzom magam) képes volt bemártani! Azért, amit szeretett, képes volt feláldozni az életét. Pedig milyen családból származott? Vérmániás famíliából, és mégis jó ember volt. Na ezért mondom, hogy nem mindig bízom az előítéletekben...
Újabb kanyarhoz érkeztünk, és most határozottan valami gyanús villan előttem a folyosón. Ha Mrs Norris volt, akkor szednünk kell a lábunk. Viszont nem akarom Melore-ra hozni a frászt, úgyhogy inkább még csendesebben folytatom a monológomat.
- Ha eljön az idő, a jó oldal is mozgásba lendül, hidd el, nem kell aggódni. Felesleges. És addig neked van igazad: ki kell használni minden időt arra, hogy megtegyük azt, amit addig nem mertünk. Ez is csak segít abban, hogy bátorságot nyerjünk. Szóval csak azt akarom mondani, hogy szerintem jó ötlet, amit csinálsz. Nekem is találnom kellene valamit, amin "edződhetek" - merengek el, és egy ideig hallgatok. - Habár elég ostoba vagyok, hogy minden hülyeségbe magamtól is belemenjek, mint látható. Na mindegy. Ami a negatív hozzáállást illeti, ne is törődj vele. Mindenkiben van némi keserűség, elég rossz a helyzet, mit tagadjuk? Túl kell tenni magunkat rajta, és erre vannak a család meg a barátok.
Értem én, mire jó a Londoni út, és őszintén remélem, hogy megengedik neked. És persze hogy nem lesz semmi baj... Én is szívesen mennék valahová, de mivel nekem még annyi mágiával rendelkező rokonom sincs, mint neked, így kénytelen leszek az időt némi tanulásra fordítani, hogy legalább én megvédhessem őket. Meg hát védővarázslatokat is kellene gyártanom otthonra, vagy valami...
Nocsak, én is megnyílok még a végén neki. Réges rég nem beszéltem így senkinek erről, mert nem nagyon van olyan, akivel ezeket megoszthatnám. Pedig olyan jó érzés kicsit kiönteni magamból a mocskot. Melore mondjuk nem épp a legmegfelelőbb alany, elvégre épp egy pulzusnövelő túrán haladunk a tilosban, és még önmagában sem biztos szegény, de az őszinteség őszinteségre ösztönöz, pechére. Már percek óta csak folyamatosan beszélek, a fáradtság úgy látszik szómenést okoz nálam.
- Bocs, ha most meg én nyomlak agyon a dumámmal, csak örülök, hogy kiderült, hogy nem vagyok egyedül a kétségeimmel meg a mindenféle nyomasztó előérzetemmel. De azért bízom a jövőben, szerintem nem lesz gond- mosolygok rá megint, és ezúttal nem kerülöm el az amforát tartó kis oszlopot, a váza pedig elegáns ívben röppen el a legközelebbi lépcső felé.
- Invito!! - suttogom el, és csak remélhetem, hogy hat a varázslat.
És hat. Hála a jó égnek... A vázák ma nincsenek jóban velem, bár ez készségesen visszatér a kezembe. Mindjárt leizzadok. Szerencsétlen Mel levelét kéne célba vinnem, erre miattam fogunk lebukni. Micsoda égés lenne...?!
- Ha ezt épségben túlélte a levél és mi, és még sem Frics sem Piton nem darabolt fel minket, emlékeztess rá, hogy készítsek valami tervet, mielőtt bárhová is indulok sötétben. Mondjuk elhozhattam volna a zseblámpámat. Mugli ketyere, nem tudom, ismered-e, csak az vele a gond, hogy itt benn a kastély falain belül nem túl megbízható... Mellesleg hogy állsz a futással? - kérdezem meg tőle a biztonság kedvéért, majd gondterhelten sóhajtok egyet. Nekem semmi kedvem nem lenne rohangálni.
Legszívesebben leülnék szépen egy puha fotelba, és egy forró csoki mellett elbeszélgetnék Lore-ral. Kár, hogy az éjszaka lassan kezdi belenyomni a szemeimet a fejembe, és alig látok ki rajtuk. De nem fogom feladni, akkor se, ha össze akarnék esni az álmosságtól. Most, hogy felfogtam, milyen fontos is ez a levél, nem fogom némi fáradság miatt szétrombolni egy ember talán utolsó lehetőségét a szabad világ megismerésére, mielőtt kitörne az a bizonyos háború.
Hiába a csillagfényes este, az aranyos és kissé félénk lány mögöttem, aki számít rám, nehezen tartom magam egyenesben. Már szinte vágyom rá, hogy történjen valami, mert képes leszek, és elnyúlok a padlón egyik pillanatról a másikra, hogy hangos horkolásban törjek ki...

[Mr. Most épp betegnek érzi magát – Sky]

Mr. Most épp betegnek érzi magát – Sky


- Gyerünk már, meddig akarsz váratni? – gondolja sírásra görbített szájjal. Már nem tudja, meddig képes fenntartani a látszatot, kezd egy csöppet fáradt lenni.  Jobban tenné, ha most szépen az útjára eredne. Különben is, nem olyan biztos az, hogy bizonyos személyeknek tetszene amit csinál. Na jó, Garynek talán, mert Ő egyetlen pillantásból értené, mire megy ki ez az egész.
Egy mély sóhajjal dől a karfához, és hűvös tekintetével a lépcsőket tünteti ki. Valamit most már komolyan jó lenne kitalálnia, különben itt fog megőszülni. Azt pedig nem óhajtja megvárni. De nem áám.
- Mitől vagy Te különb, mint bárki más? – teszi fel a kérdést csendesen. – Az imént még ugyanazon a véleményen voltál, mint a többi idióta. Mardis vagyok, tehát jó nem lehet, igaz?!
A „kirohanás” után ellöki magát a vastól, és mélyen Sky szemébe néz.
Ha nem lenne ilyen kis naiv, még meg is gondolná, hogy mit kezdjen vele. Eggyel több, vagy kevesebb hátvéd nem mindegy, ha atrocitás éri. Hiába a szervezés mindig is a vérében volt. Csak ne lenne ilyen nehéz dolga. Hát mennyit kell még sajnálgatnia magát?
Még az utolsó pillanatban nyom el egy fintort. Pont az hiányozna még a napjából. Megszenved, aztán egyetlen hiba, és oda a munkája. Neeem, nem. Neki kell az a bizonyos gyümölcs. Megdolgozott érte.
- Miből veszem? Elég, ha visszaemlékszem az első megnyilvánulásaidra. Szó szerint nem kell idéznem ugye? – hunyja le a pilláit. Sokkal könnyebb úgy beszélnie, ha nem kell a szemébe nézni. Na nem mintha nem menne úgy is, de már fárad. Ugyanakkor ennek a fáradtságnak a jelei nem látszódhatnak meg rajta. – Jó fej. – folytatja szelíden. – Nekem még soha nem mondták azt, hogy jó fej vagyok. –újra a lépcsőfokot bámulja. Kivételesen még csak nem is füllentett. Azt a szót komolyan nem mondták még neki. Azt már inkább, hogy briliáns, vagy tökéletes, de olyan lekicsinylő jelzőt, hogy „jó fej”…
Persze erről Sky mit tudhatna. Semmit. De miért is kellene tudnia róla? Majd ha eljön az ideje. Ha eljön.
- Mondd csak Sky – szólította meg lágyan. – Ugye nem azért viselkedsz velem kedvesen, mert sírni látsz? – kérdezte komolyan. – Ugye nem?... –ellazította a vonásait, hogy minden pontosan illeszkedjen a helyére. – Mert abban az esetben nagyon szomorú lennék… - bökte ki végül, majd félárbocra engedte a pilláit, hogy így várja a reakciót.

Ahogy beszélgetünk egyre csak lassulok, majd hamarosan - és kissé ijedten - konstatálom, hogy egyre kevésbé várom a célt, sokkal inkább beszélgetnék még újdonsült sorstársammal. Ha választ kapnék néhány kérdésemre, ha biztos lehetnék benne, hogy nem kell egyedül éreznem magam, akkor... Akkor mi? Semmi nem változna, nem lenne jobb vagy könnyebb. Ugyanolyan kétségbeesetten akarnám bizonygatni magamnak, hogy van helyem a világban, mint előtte. Azt hiszem, kicsit reménytelen vagyok. Kicsit.
Ahogy hallgatom Julest, egyre inkább úgy tűnik, hogy sikerült kiválasztanom a tökéletes embert a beszélgetésre. Úgy látom tényleg megért és el tudja fogadni a kétségeimet, csak neki sokkal egészségesebb a hozzáállása ehhez az egész őrülethez. Hiszen, miért is ne lenne jobb? Végülis tényleg, neki sikerült mindenfajta örökség nélkül is előhívnia magában a mágiát. Ugyan annyi joga lehet a kiválasztottság-érzéshez, mint bármelyik nagy és nemes aranyvérűnek. De mégsem nézi le a többieket, hiszen neki ott van a rossz példa, tudja milyen ha kevesebbre tartják, mint ami. A világ megfordul körülöttem, ahogy végre, életembe először sikerül más szemszögből is néznem a dolgokat.
- Elgondolkodtató amit mondtál, mármint, hogy talán több tiszteletet érdemelnének a "nem tiszta" vérű varázslók és boszorkányok. - mondhatnék sárvérűt is, hiszen ő is azt használja, mégsem jön a számra. Túlságosan pejoratív. Túlságosan lekicsinylővé vált az évek során. - Akkor vajon miért nem ti vagytok azok akik most röhögnek az aranyvérűeken. Hiszen a vér nem határoz meg túl sok dolgot, biztos van néhány mugliszületésű is, aki szívesen átvenné az "uralmat" az aranyvérűek fölött. Annyi lenne az egész, hogy évszázadokkal ezelőtt egy sötét varázsló kitalálta, hogy így van, mi meg elfogadjuk? Ha mondjuk Malazár azt mondta volna, hogy az aranyvérűek nem érnek annyit, hogy a Roxfortba járjanak... - A gondolataim máris száguldoznak a lehetőségek és a lehetséges jövőképek között, de végre bevillan az a valami, ami miatt lehetetlen az egész. - Bár a vér mindig is számított. - fejezem be jóval kevésbé lelkesen. Eszembe jut az általános iskola, a görögök, akiknél csak azok szavazhattak, akiknek már a szülei is görögnek születtek. - Hiszen még a mugliknál is így van, a származás meghatároz, bármit is teszünk. Bár az elméletem alapvetően annyira nem lenne hibás, ha a muglikat nem tekintenék kevesebbnek a mágusoknál és nagy szó lenne, ha valaki ért a számítógép-szereléshez vagy mondjuk az útépítéshez. Nekünk minden egyszerűbb, hiszen néhány mozdulat bemagolása után eljutunk oda, amiről a varázstalan emberek csak a mesében olvashatnak. - Mondjuk én sem vagyok normális, mindjárt elalszom és itt fecsegek elvekről meg előítéletekről. Inkább gyorsan megszaporázom a lépteimet, hogy bele ne aludjak az egyik lovagi páncél hívogató karjaiba. Bár, most, hogy így belegondolok... Nem, nekem mára még tervem vannak. Inkább figyelek arra ami fölött az előbb csak úgy elsiklottam: Voldemort. Mármint a magát, mint mágust sosem tudom igazán figyelmen kívül hagyni, de a neve egy elég érdekes kérdés, amit órákig tudnék boncolgatni, de így az éjszaka közepén csak a zanzásított verzióra futja. - Kimondtad a nevét. - Gratulálok Melore, sikerült megállapítanod valmi nyilvánvalót. Ismét. - Én sosem tudtam rá "Ő Akit Nem Nevezünk Nevén"-ként gondolni, hiszen olyan mintha valami mese lenne, a gonosz főszereplő, akinek a nevétől is félni kell. Ha valamiért muszáj hivatkoznom rá akkor nekem Sötét Nagyúr marad. Mert tényleg sötét. - elvigyorodok, ahogy kimondom, bár először nem az értelmi szintjére céloztam, de végülis így is érthetttem volna. - És bármennyire is kellemetlen elismerni, tényleg nagy úr, akár a félelem. Hiszen könnyen legyőzhetnénk, ha mindeki összfogna, ehelyett viszont csak arra várunk, hogy valaki megmentsen minket. Nem fogom, a rendes nevén nevezni, hiszen az nekem olyan, mintha a "bátrak" közé tártoznék, mármint azok közé, akik szembeszállnak vele és, hisznek abban, hogy le tudják győzni. Én nem tudom megérteni, hogy nagyjából egy év múlva, mikor kikerülök a Roxfortból, hogyan tudnék harcolni ellene, hiszen olyan... Olyan gyáva vagyok. - Attól féltem a hangom a végére már motyogássá halkul, de szerencsére sikerült emelt fővel beismernem a gyengeségemet. Igen, azok közé tartozom akik azt várják, hogy megmentsék őket, de nem mernek tenni azért, hogy segítsenek a Világos oldalnak.
Ezek után nem ártana valami vidámabb téma felé kanyarodni, így - bár, elég esetlenül hangzik - még hozzá teszem: - Mondjuk, én nem vagyok egy kviddicsezős típus, de a futással szerencsére semmi komoly problémám nincs. Szóval, ha esetleg rádöntesz egy vázát Mrs. Norrisra akkor meg tudunk majd lépni, mielőtt Frics ideérne. Sőt talán jót is tenne, mert végre kiverné az álmosságot a szememből. - Rámosolygok, hogy lássa, nem kell folytatnunk a kellemetlen témát, nekem csak jólesik, ha beszélgethetek valakivel. Eléggé egyedül vagyok mostanában, főleg ezekkel a gondolataimmal, de szívesen tervezgetem a kalandunk további részleteit is, ha az egy kicsit feldobja a hangulatot.

- Gyáva? Te...? - mosolygok rá hátra. - Ne viccelj már, hiszen épp most fáradozol az éjszaka közepén azon, hogy egy hét függetlenséget kicsikarj a szüleidtől! Nekem ez meg sem fordulna a fejemben, komolyan. Szerintem igenis vakmerő dolog.
Olyan folyosószakaszra érünk, ahol nincs sem fáklyafény, sem ablak. Innen már csak egy köpésre van a bagolyház, ha nagyon fülelünk, még a szárnyak halk suhogását is hallani lehet. Muszáj megkocáztatom egy kis fényt.
- Ne ijedj meg! - suttogok hátra Melore-nak, majd fényt csinálok. - Lumos...
Vörös színben villan a folyosó, és az első pillanatban megvakít, de hamar hozzászokom, és látom, hogy sehol semmi. Eloltom a fényt.
- Én szeretem a kviddicset, csak tehetségem nincsen hozzá - jegyzem meg még egy előbbi mondatára. - Na, célegyenesben vagyunk.
Elteszem a pálcám, és felé fordulok.
- De elég hosszú az út és sötét. Ha most nem borítok fel semmit, akkor soha. Levél megvan? Láb a helyén, pálca a zsebben,... Minden oké? - mély levegőt veszek és belefúrom a szemem a sötétségbe. - Akkor előre, és meg sem állunk a madarakig! Ha akarod, futhatunk is, hogy kondiban maradjunk... Mit gondolsz, hány képet verünk le, amíg odaérünk? - vigyorgok rá.
Mintha olyan könnyű lenne egy páncélokkal és szobrokkal telepakolt kanyargós folyosó végigmenni az éjszaka kellős közepén, miközben majd leragad a szemem... De elindulunk, a percek csigalassúsággal telnek, és még mindig minden sötét árnyék Mrs Norris alakú. Egyszer csak odaérünk, nem igaz?

Szemöldököm felszalad a homlokomon. Meglepettségemben kicsit nekimegyek az ajtófélfának. Már nem azért, mert Marcus rányomult Scarlette-re, hanem mert a lány úgy vette észre, hogy el vagyok kalandozva. A kérdés, hogy hogy gondolta... Hogy rózsaszín felhőcskéken üldögélek-e éppen, és ábrándozom, vagy valami kellemetlen dolog miatt vagyok elvarázsolt? Ugyanis mindkettő szóba jöhet, ha jól belegondolok, de a rémisztő az, hogy nekem nem tűnt fel, hogy másképp viselkednék, mint egyébként.
Először azonban arra reagálok, amit elmondott.
Marcus. Hollóhátas srác, nem nagyon találkoztam még vele (de meglepő...). Fiúügyekben valamiért sosem voltam otthon, nem vagyok túl kelendő. Azaz eddig nem voltam. Elmosolyodom, és elgondolkozom, vajon meséljek-e neki a kellemes élményemről, Julianről, akivel mondjuk még csak egy levélváltáson vagyunk keresztül, na meg egy emlékezetes találkozáson; vagy másról beszéljek. Azonban mikor belegondolok egy másik emlékbe, ami az elveszettségemet okozhatja, elfacsarodik a szívem.
Kiérünk a folyosóra.
- Értem. Hát őszintén szólva nem mozgok valami otthonosan az ilyesmiben - mondom grimaszolva. - Engem még sosem próbáltak meg csak úgy lekapni... Habár, ha belegondolok, egyszer egy mardekáros sráccal nekem is volt egy kis félreértésem. De mi nem vagyunk jóban. Szóval nem tudom, hogy mit kéne tenned. Ha azt mondta kedvel, akkor lehet benne valami, nem? Ha elég régóta ismered, biztos tudod, hogy mennyire gondolja komolyan... Egy esélyt mindenki megérdemel. Ami meg engem illet - sóhajtok fel - hát nem igazán tudom, mit mondjak. Történik ez-az mostanában, kapok meleget-hideget.
Forgatom a szemeimet mosolyogva, miközben beszélek, jelezve, hogy mennyire "drámai" is a dolog. Nem tudom eldönteni, hogy meséljek-e neki, de aztán úgy határozok, hogy megosztom vele.
- Lehet, hogy azért tűnök másnak, mert nem is olyan régen kaptam egy levelet... Apáéktól.
Mély levegőt veszek, mert bár jó úton haladok, hogy sikerüljön feldolgoznom az esetet, azért nehéz.
- És hát... az állt benne, hogy az egyik jó ismerős családot megtámadták a halálfalók. Azaz ők nem ezt írták, dehát...
Ránézek szomorú mosollyal Scarlette-re.
- Egyértelmű jelek voltak. Pontosabban nem voltak, és innen tudni. Muglik voltak ugyanis. De már jól vagyok! - sietek a megnyugtatással, mert nem igazán szeretem a sajnálkozó pillantásokat. - Tényleg. Már túltettem magam rajta, amennyire lehet.
Megeresztek egy őszinte mosolyt a lány felé.
- De nem gondoltam volna, hogy ennyire látszik. Viszont - lendülök bele a mondandómba, és váltok témát - kezd körvonalazódni bennem, hogy mihez kezdjek suli után. Baromira sokat töprengtem, és meglehet, hogy bestiákkal fogok foglalkozni. Nagyon vonz a sok veszélyes dög - magyarázom vigyorogva, vállrántva. - Te tudod már, mit fogsz csinálni?
Igyekszem ez ő figyelmét is elterelni a pasi-ügyről, és az enyémet is a gyilkosságról. Kellemesebb most azzal foglalkozni, mit hoz a jövő, mert még mindig jobb bízni abban, hogy ugyan furcsa munkáink lesznek, de legalább lesz jövő, ahol hasznosíthatjuk magunkat. Ahogy sétálunk, az ablakokon keresztül a napfény hátán beárad a nyár meleg illata, és mosolyt csal az arcomra.

((más időben, másik dimenzióban  ))

Lassan, de biztosan vágunk át a kastélyon. Már fel sem tűnik a sok ember, de a pillantásaik, a méregetéseik igen. Mégis, abszolút nem zavar. Sean mint valami pajzs őriz tőlük, amiről valószínűleg nem is tud, vagy ha igen, akkor meg nem foglalkozik vele. A helyében én sem tenném. Hosszúak a folyosók, nem kis idő, amíg visszaérek a klubhelyiségbe, ahonnan egyenesen a hálóba fogok menni, a párnámba fúrom majd a fejem, és minden erőmet elhajítva hagyom majd, hogy a mai nap emlékei, ha akarnak, a hatalmuk alá vonjanak. Talán szerencsém lesz, és nem történik semmi, üresen bámulok majd ki az ablakon, amíg el nem alszom, de az is megeshet, hogy az immár hamuvá vált levél tartalma kicsikar majd belőlem némi könnyet. Viszont addig még el kell érnem az ágyba, és sok emberen keresztül visz az út nem csak engem, hanem kísérőmet is.
A kérdést épp ezért komolyan gondoltam. Menet közben kénytelen vagyok megállni, mivel megtorpan. Hátrafordulok, hogy mi történt. Széttárt karokkal válaszol, és süt belőle a megismert hanyagság és nemtörődömség, hangjában azonban egy árnyalatnyival több van valamiből, mint eddig. Nem tudnám megfogalmazni, mi az. Mondanám, hogy több benne az élet, de az nem lenne megfelelő kifejezés. Talán az érdeklődés, de ebben sem vagyok biztos.
Mosoly játszik a szám szélén. Csak egyetlen kicsi hangsúly egy szón, és máris teljesen máshogy hangzik a válasza. Kicsit kihívó, kicsit érdektelen, ahogy előadja. Mivel megálltunk, így az emberek kénytelenek kikerülni minket, amit nem szívesen csinálnak. A megszokotthoz képest kevesebben vannak, de a csendes üldögélés és séta után irritáló nyüzsgésnek tűnik.
Tehát az foglalkoztatja, hogy engem aggaszt-e a sok bámészkodó és az esetleg útra kelő pletykák?
- Igazad van - lépek közelebb hozzá egy lépésnyit.
- Nem volt valami értelmes kérdés - nézek a szemébe, még mindig fürkészőn. Szinte várom, hogy csináljon valamit. Dörrenjen rám, vagy fordítsa el a tekintetét, bármit, de nem, mintha egy szoborra néznék. Jégszoborra.
Mindig is élesen érzékeltem, ha valakinek szélsőségesek az érzelmei, legyen szó bármitől: bánat, düh, öröm, félelem... Bármi, még akkor is ha, nagyon ügyesen el tudta rejteni, de Sean egy kicsit más. Nála egyedül csak azt érzem, hogy valamit elrejt, valami van odabenn, és nem az aggaszt, hogy én nem tudom, mi az, hanem az, hogy lesz-e valaha bárki, aki meg fogja tudni. A jeges, kifejezéstelen szempár azonban néha megcsillan, mégsem tudom sokáig fenntartani a szemkontaktust. Nem mintha zavarban lennék, az egyedüli, ami zavar, hogy nem tudom, hogy viselkedjek vele. Ilyen kiszámíthatatlan emberrel még sosem találkoztam, és kíváncsivá tett, és mégis olyan, mintha ismerném. Különben nem lehetne szimpatikus a zárkózottsága, a szépen fogalmazva durva stílusa, az egyedi és nyers életszemlélete, amik gyakorlatilag szinte teljesen az ellentéteim.
Ahogy ezen merengek rádöbbenek, hogy a rejtélyei, amiket nagy valószínűséggel sosem fogok megtudni, annyira lekötöttek, hogy pár percig megint kirángattak a sajnálat mocsarából. Csak azt bánom, hogy ezt nem közölhetem vele, mert elég hülyén jönne ki, és bár valószínűleg nem bántanám meg vele, nem akarom megkockáztatni. Minden magyarázkodás helyett, ami átfut az agyamon, a kérdések, a köszönetnyilvánítás helyett, amiért egyszerűen a jelen van, egy egyszerű mosollyal fejezem ki magam, és pár szóval.
- Ez esetben rendben - lépek vissza egészen mellé, ránézve félrehajtott fejjel. Magasságra körülbelül ugyanakkorák vagyunk, így a szemünk is egy vonalban van. Az diákok még mindig körülöttünk keringenek, és kedvem lenne mindenkihez odamenni és közölni vele, hogy Sean Blaine-nel megyek végig a kastélyon, és még minden testrészem ép, nem lettem megfenyegetve, és aki azt hiszi erről a srácról, hogy egy vadállat, akkor igaza van. A megoldás ez esetben, hogy nem piszkáljuk meg a veszélyes vadakat, ha nem tudunk velük bánni, hagyjuk őket békén, és akkor nincs semmi probléma, mert nem őrültek. Az emberekkel többségével az a baj, hogy nem képesek elfogadni, ha valaki más, nem ismerik fel a különbséget az őrült és a különös közt.
- Nos, azt kell mondanom, hogy én sem fogadtam volna el a felajánlást, ha nem gondoltam volna komolyan - jelentem ki, én is megnyomva egy cseppet az "én" és a "komolyan" szavakat. Azt hiszem ennél egyértelműbben neki nem tudnám máshogy kifejezni, hogy
Nem kellene hozzá sok, hogy valahogy hozzá érjek, amire elég erős késztetést érzek, de tudom, hogy a tűzzel játszanék. Inkább lassan tovább indulok, nem gyorsan, csak szép kényelmesen, egészen mellette, és rájövök, hogy az általam alkotott kis megállapítás mennyire találó.
Sean veszélyes, és nem szabad megpróbálni megszelídíteni, mert akkor automatikusan támad. Így csakis azok viselkednek, akiket már eleget bántottak, és nem őrültek meg. Sean pedig nem tűnik őrültnek. Már csak pár folyosószakasz választ el minket a Hugrabug klubjának bejáratához, ahol pedig elválnak útjaink, egy időre biztosan, anélkül, hogy bármit is megtudnék útitársamról.