Folyosók

Lorelei

Az első, ami az eszembe jut a csajjal kapcsolatban, hogy egy kissé furcsa. Aztán, amikor közli, hogy unatkozott, átértékelem magamban az első benyomásról alkotott véleményem. Unatkozni nem jó, viszont kiderült, hogy nem dohányzik. Legalábbis nem emiatt viselkedik különösen, már ha hihetek neki. De miért ne hihetnék? Miért hazudna? Ráadásul a ruhája nem áraszt cigi szagot, ami megint csak amellett szól, hogy bízhatok benne.

Lorelei. Szép neve van. Meglehetősen nyílt emberre utal, hogy ilyen gyorsan bemutatkozott. Nincs semmi rejtegetnivalója. Kicsit mondjuk nyersen kérdezett, de hát nem várhatom el tőle, hogy egyből a nyakamba ugorjon. Szép is lenne. Bár, lehet, hogy nem zavarna túlzottan, mert egyáltalán nem csúnya. Na de fék, itt még nem tartunk. Villantani kéne valamit a szövegemből, ha nem szeretném, hogy itt hagyjon.

- Én Vince Marlow vagyok. Szólíts nyugodtan Vince-nek, vagy Vinnie-nek, ahogy jól esik. A barátaim az utóbbin szoktak, bár az előbbi felnőttesebben hangzik - elmosolyodom. Kíváncsi vagyok, melyiknél marad.

Basszus, a cigi. Kis híján meg is feledkeztem róla. Érzem az ingert, egyre erősödik, egyelőre uralkodok rajta. No persze nem azért, mert annyira önmegtartóztató lennék, de mivel ő nem dohányzik, lehet, hogy beárulna, amiért én igen. Ebbe bele se akarok gondolni. De lehet, hogy inkább az zavar valójában, hogy ha ellenzi, akkor kapásból rossz ponttal indulok nála. Marha szar úgy barátkozni, ismerkedni, hogy valaki már előéletet gyártott neked úgy, hogy félreismert, félreértett. Nem szeretnék most is így járni, ezért inkább benyúlok a dobozba, megszorítom, majd újfent megszólalok.

- Azt mondtad, hogy unatkozol. Akkor, azt hiszem, a legjobb, ha nem itt maradunk, hanem sétálunk egyet az épületben, vagy ha szívunk egy kis friss levegőt. Van hozzá kedved?

Na most ugrik a majom a vízbe. Ha leolt, mint egy lámpát, akkor mehetek cigizni, de bennem marad az a kellemetlen érzés, hogy csak akkor tudok ismerkedni, ha közben a fél iskolát a feje tetejére állítom. De ha nem, akkor itt a lehetőség, és végre szert tehetek egy normális barátra.

¤ Megint te ¤

Nos, rögtön jött is a válasz. Szóval Vince. Most vagyok nagyobb bajban, többet kell az ő becézgetésén gondolkoznom, mint a sajátomon. Vince, Vinnie, hát öhm... Vagy ahogy tetszik. Nekem minden tetszik, szóval édes mindegy, hogy én hogyan szólítom őt, az is lehet, hogy neki éppen nem tetszene, de nekem is mindegy, hogy ő hogyan szólít engem.
- Hát, akkor Vinnie. Valahogy jobban tetszik.- egy édi vigyor, ami nekem sose sikerül olyan szélesre, nevetni jobban szeretek, mint vigyorogni. Node, nem késlekedik, rögtön belevág a közepébe. Meg ahogy érzem, azok közé a tinédzserek közé tartozik, akik cigiznek. De jóóó, én még ki se próbáltam, és nem is fogom, nem akarok elkapni bármilyen tüdőrákot, nekem minden egészséges, kivéve akkor, amikor nem.

Kajás vagyok, de kibírom. Szóval egy séta? Lehet róla szó, addig nem is unatkoznék, meg... mondjuk nincs egy jó témám, azt sem tudom, hogy mi iránt érdeklődik leginkább, nem tudom, hogy mit szeret, de... még én sem tudok magamról se sokat. Mit is szeretek valójában? Édessséééég. *-* Ja, megint nyalókán járt az eszem, meg rágón. Csokit nem szeretjük annyira, mert attól elhízunk, én meg tartom magam. De akkor, most mondom azt, hogy simán belemegyek ebbe a kis dologba, és megyek szívok egy kis friss levegőt. Ez nem friss? Nem friss. Jó.

- Okés, benne vagyok. Legalább nem fogok unatkozni, meg...- mit is akartam mondani? Ja, igen.- Meg nem fogok annyit tűnődni kis dolgokon.- jó, de merre visz a lábunk? Akarom mondani utunk, mert az van előttünk, mögöttünk, az is lehet, hogy mellettünk is van. Szóval, udvarra odakint, vagy idebent maradunk? Nem, idebent tuti nem. Szóval valami kinti hely, és le van tudva.  :

Lor^^

Vinie. Hát ez van, ha neki ez tetszik, akkor ezt kell szeretni. Végül is nem utálom, ha így hívnak, ergo semmi gond. Kedves mosolya van, egyáltalán nem erőltetett. Kezd jó kedvem lenni, úgy érzem, volt értelme felkelni a mai napon. Elengedem a cigis dobozt, kihúzom a kezem a zsebemből.

Nincs kifogása a séta ellen! Király. Megfeledkezve a dohányéhségemről, azon gondolkozom, hogy merre induljunk. Talán a tópartra? Annak marhára randi szaga lenne. Maradjon a park, ott mások is felbukkanhatnak, és eggyel kisebb esélyt adok annak, hogy pletykákat kezdenek szőni a néhány perces ismertségünkről.

- Mit szólnál, ha kimennénk a parkba? Csöndes, nem túl forgalmas, nyugodtan tudunk beszélgetned, és nem kell attól félned, hogy előtör belőlem a pszichopata és belefojtalak a tóba - vigyorgok rá. - Szeretek ott lenni, az egy tökéletes hely, ha el akarok menekülni a világ elől.

Hát igen, az életem nem más mint menekülés. A káros szenvedélyeim mind emiatt alakultak ki, de erről ő még nem tud, kivéve, ha a doboz szorongatása közben nem hullott ki a zsebemből némi dohánytörmelék. Gyors pillantást vetek a padlóra, majd megállapítom, hogy erre nem került sor, legalábbis még nem. Felemelem a tekintetem, és a válaszára várok. 

× Vinnie ×

Most is kicsit félrenéztem... vagyis nem pont rá, hanem úgy véltem, másfelé is kell néznem ahhoz, hogy merítsek egy kis beszédszomjat a falakból. Pedig az egyáltalán nem súg semmit. Sőt... még azon sincs mit néznem, hiszen a falak... azok falak. Bár most sem nézhettem azokat sem sokáig, mivel Vinnie valahonnan a fejéből összeszedett dolgokat, és kitalálta, hogy menjünk a parkba... hát, végülis mindig jobb, mint tócsázni. Szóval most rá néztem, és nem azokat a sivár falakat, mik nem mondanak semmit. Így hát magamtól kell választ adni mindenre. Elmenekülni a világtól? Miért kellene elmenekülni a világtól? Én azt szeretem, ha mindenki rám talál. Nos, ebben az egyben nem vagyunk egyformák. És lehet, hogy több dologban sem.

- A park megfelelő. De miért kellene elmenekülnöd a világ elől?- nincs értelme ennek a kérdésnek, sőt hülyeség. Lehet, hogy nem is szó szerint érti, csak képletesen, de ha még képletesen is, én aztán nem értek belőle semmit. - Egyébként nem gondoltam rá, hogy belefojtanál, vagy ilyesmi.- rám jött egy kisebb nevetésroham, de hamar elmúlik, mert ez nem volt olyan nagy poén, hogy az én nevetésem 5 percnél tovább hangozzon idebent. Most csend van, csend. Őt sem értem igazán, hogy mit kell a padlón bámulni. Ezek szerint mindketten bámészkodós fajták vagyunk, csak ő a padlót, én meg a falakat szeretem nézni, legalábbis én arra szoktam rá.

Most kicsit visszafogottabb voltam, nem vall rám, szeretném megint magamat adni, szóval elő az igazi énemmel, és mutassam meg, hogy igenis dumás vagyok.
- Akkor mehetünk is, ne ácsingózzunk egy helyben, még a végén itt helyben leülök.- na, most már előbújt az igazi valóm, meg a vicces énem is. De mehetünk is akár, mert egy ideje tényleg csak itt állunk, és nem csinálunk semmi érdekeset, még a végén tényleg megteszem, hogy itt helyben leülök... amúgy nem.

[|| Alice, azaz nem, Amy ||]

|| Alice, azaz nem, Amy ||

Alice fellobbanó dühe határozott jóérzéssel tölti el. Keresztben összefonja maga előtt a karját, és elmosolyodik. Pofátlanul. Elégedetten. Különösebb érzelem nélkül. Még a tekintete is hidegnek, számítóan, önelégülten hidegnek hat, ami ritka barna szeműeknél. Inkább feketén villan már a szeme a sötét folyosón, ahogy végigsimít az arcán egy kósza holdsugár. Ha dühös, akkor ez már a levezetés. Huh. Megkönnyebbülés csorog le a gerince mellett; ha valaki meglepett, és főleg, ha dühös, azt megérti, tudja kezelni. Például megenged egy-két nyolc napon belül gyógyuló pofont, esetleg, ha már nagyon erőltetik, akkor alázatosan vergődik egy sort a padlón. Azt szeretik. Neki meg már rég mindegy, hányat mutat majd a számláló, ha egyszer kiakad.
Kár, hogy a düh a legtöbb lángoló érzelem puszipajtása. Fákk.
- Mi az, hogy nem érdekel, mit akarsz? ? vonja fel a szemöldökét. ? Miért kellene érdekeljen, mit akarsz? Tündérem, a legtöbb embert piszkosul hidegen hagyja, hogy mi a fenét akarsz. Mellesleg? a két ember között esetlegesen történő dolgok kölcsönösségen alapulnak, kisszívem. Vagy azt szeretnéd, hogy emberbaráti érzületemre támaszkodva, merő együttérzésből teperjelek le? Én már eldöntöttem, mit akarok. Lefeküdni. Egyedül.
Még rátesz egy lapáttal, ugyan, kit izgat a saját tahósága? Laza, ő aztán oltári laza. És mégcsak hazugságtól sem feketedik a nyelve, mert mostanra már annyira kész van Alice-től, hogy lassan valóban aszexuális lesz, és rá se bír majd nézni a nőkre, attól való félelmében, hogy valami hasonló, mélyen gyökerező rajongás villan fel a megfényesedett tekintetekben, és kezdődik előlről ez az egész. Minő arrogancia volna ettől tartani; a felszínt leszámítva ő azért többé-kevésbé tisztában van azzal, hogy nem ő az atyaúristen, nem ő a legvagányabb, a legjóképűbb, a legimpozánsabb izomzatú ? s persze nem ő a legtehetségesebb, a legokosabb, a legsikeresebb, de ez nem érte meglepetésként, a jövője a fényeshez képest olyan, mint egy baromi mocskos ablaküveg, amiről csak a kosz miatt nem lehet megállapítani, hogy akkor most törött-e, van-e egyáltalán mögötte valami, vagy vakablak ?, sőt tulajdonképpen már minden második szembejövő végzős lecsaphatná, mint a? mint az állat. Az már finom részletkérdés, hogy eddig miért van meg az összes csontja épen.
Felsóhajt, mikor arra mászik ki a zavaros, hajnaltájt viszont kifejezetten normálisnak számító gondolatmenetből, hogy Alice arca megint ragyog. Miért nem lehet neki a homlokára írni, hogy érzelmileg gyík vagy szociopata? Oké, ez persze nem teljesen igaz, de sokkal kényelmesebb lenne, mint ez a szituáció. Bizonygatni, hogy nem, bébi, tényleg nem zúgtam beléd egy léha csóktól, sőt, mostmár megfektetni sem akarlak, mert most olyanom van, hogy nem, különben se hallottad még, hogy a dohányzás impotenciát okoz?
Elerőtlenedve hagyja, hogy Alice a csuklójára fonja az ujjait, megkerülve pár rituális jelentőségű, gyöngyös-tollas-franc-tudja-milyen karkötőt, és leereszkedik mellé a padra. Még azt is eltűri, hogy az ölébe másszon, és sajnos cseppet sem úgy, ahogy esetleg szeretné, vagy inkább szerette volna. Az érintést viszont imádja ? ő már csak ilyen fogdosós típus, szexuális érdeklődéstől függetlenül ?, úgyhogy körülbelül öt másodperc után feladja, és tenyere végigsimít a leányzó hátán. Egyelőre csak a hátán. Ha jobban érdeklődne, nyilván nem kezdené ilyen finomkodással, de most csak egyszerűen gyenge pillanatai egyikét éli, úgyhogy egyszerűen és ártatlanul átkarolja Alice-et, aztán meg is lazul az ölelése. A falnak dönti a fejét, a háta meggörnyed, lehunyja a szemét, és sem a padra koppanó pálca, sem a lány reményteljes-ravasz somolygása nem jut el a tudatáig; egyszerűen csak élvezi az érintést, a közelséget minden hátsó szándék nélkül. Nehéz hullámban engedi ki a tüdejébe rekedt levegőt, ahogy a lány arcából áradó meleg végigsimít az arcán. Szempillája megrebben, tekintete újra felparázslik.
- Kicsi, talán az, hogy te készpénznek veszed, hogy egy csók miatt máris szeretlek vagy legalábbis kívánlak, nem számít előítéletnek? Miért kell nekem követnem azt a mintát, amit megszabtál nekem? Az odakinn meg idebenn mászkáló emberek nem félkész tündérmeseelemek ? a hangja erősebb érzelmektől mentes, nem teljesen fásult, de ezúttal teljesen hiányzik belőle a pattogós gúny, a pergő életkedv. Megrezzen, ahogy a lány az arcához ér, aztán hagyja. Lehet, hogy őt mégis valami gazdátlan játékszernek rendelték. Legyen. ? Nehéz lenne elhinni, hogy nem akarok tőled semmit? Nem, ne is mondj semmit. Inkább megvárom, amíg rámunsz.

[Tündérem, a legtöbb embert piszkosul hidegen hagyja, hogy mi a fenét akarsz...]

~ Ethan, avagy Marcel ~

Szórakozottan rajzolja körül ujjaival az arcot, majd hasonló stílben forgatja az Ethan csuklóján lévő karkötőket. Most jó neki így. Így, hogy itt lehet Ethannel, mert végül nem zavarta el fiú, nem küldte a fenébe vagy aludni vagy bárhová máshová.
De a kölyök mindent képes elrontani, mert ő egy ilyen ember.
Tündérem, a legtöbb embert piszkosul hidegen hagyja, hogy mi a fenét akarsz... - visszhangzik majd' egy percig Joy fejében.
Halk csikorgás hallatszik a lányka felől, a fogaié. Amy mégis visszafogja magát, nem szól egy árva szót sem, nehogy elriassza a fiút. Mert Marcel képes arra, hogy csak azért elrohanjon, hogy megőrizhesse a látszatot, miszerint ő egy "felszínes Ethan", akit senki és semmi nem érdekel, akinek nem lehet áttörni a páncélját. Joy képtelen lenne mindezt nem támadólag elmondani a fiúnak, ezért inkább hallgat és élvezi a srác kezéből áradó meleget.
A kelleténél talán durvábban nyilvánul meg Marcel költői kérdését hallván. Bár meglehet, csak átvette a jellegzetes, gúnyolódós, morgós Ethan-stílust.
- Hitte a fene, így nem is lehet előítélet, Ethan - túlhangsúlyozza a fiú valódi nevét, bár ezzel mindent elronthat. De mi az a minden? Egy csók, egy szippantásnyi cigarettafüst... és a léha vágy; semmi több. Ha csak ennyiről lenne szó, Amy nyikkanás nélkül képes elrontani, azonban hiába igyekszik elhallgatni: a lista végén ott tornyosul mégegy szó, a legfontosabb, a szerelem. - Nem kell követned semmilyen mintát és csak azért nem, mert nincs is. Igazad van, túl szép lenne, ha mindenki kedves, jóindulatú, egyszerű lélek volna. Nekem feltétlenül bonyolítanom kell az ügyet holmi érzelmekkel, neked meg ezek utálatával. De megsúgom, mert most más nem hallja: attól, hogy néha kimutatod az érzéseidet, még nem válsz érzelgőssé. S bár a kezdeti viselkedésedhez képest túlzottan eltérő a mostani, attól még fel tudom fogni mit nem akarsz tőlem. Engem mégis az érdekel, hogy mi az amit akarsz tőlem.
Amy a karkötőkről ismét az arca vált, ezúttal azonban a fiú hajtövénél húzza végig ujjait, majd a nyakat rajzolja körül. Végül megállapodik a méretes ádámcsutkánál, s míg a csontot rajzolgatja körbe, kicsen egy szál cigit Ethan zsebéből, aztán az öngyújtót is magához veszi. Törökülésbe fészkelődik a fiú comjain, s ezenközben egyszer sem rúgja gyomron a sötétben a humán fotelt. Udvarias kamasz lévén megkínálja a hörgőropi forrását is, miután kettőt-hármat szippantott a cigiből.
- Kérsz, Marcel? - kérdi rekedtesen, ámde köhögés nélkül. - Nem mintha én ilyet tartanák a pizsimben, frissen rekviráltam. Tőled.
Cigizés közben újrakezdi iménti (talán zavaró) játékát: vontatott mozdulatokkal rajzolja körbe az arcot, az ádámcsutkát, a vállakat és a teljes mellkast; mindeközben élvezvén a hátán pihenő tenyér melegét, mintha egy fűtőtestnek dőlve firkálna titkolt vázlatfüzetébe. Pár percnyi csendet követően a falon nyomja el a csikket, Frics úgysem fogja soha megtudni ki tette, és ha már ott van Marcel ölében, a fiú nyakát átkarolva röpke csókot lehel szájára. Már úgyis hiányolta azt a különös, mégis oly finom ízt.
- Tudod, Marcel vagy Ethan vagy akárki, ha ebből semmi nem lesz, mármint semmilyen kapcsolat, nekem akkor is megérte. Mert piszkosul jól csókolsz - kuncogja el magát, miközben a fiúhoz simul, hogy még többet kapjon annak testmelegéből -, és mert olyan jóízű a szád, olyan tipikusan ethanes. Ez van, de nehogy elmenekülj emiatt, csak az ellágyulás mondatja velem ezeket.
Ellágyulás ide vagy oda, Amy repetázni óhajt az iménti csókból, válaszolni sem hagyván Ethant; hacsak a pasas testbeszéddel le nem reagálja az elhangzottakat.

[|| Amy ||]

|| Amy ||

Lehet, hogy azt mondják, ez a nők és főleg a feleségek specialitása, de azért ha nagyon akar, tud ő is úgy heverni mások karjaiban, mint egy darab fa; vágy, élvezet, bizalom, minden nélkül, érzéketlenül. Főleg, ha ezek a mások már nem állnak érdeklődése célkeresztjében. Hagyja, hogy a lány ujjai bebarangolják az arcát megint, tűri, hogy Amy összefogdossa a kabaláit ? pedig ez biztos szerencsétlenséget hoz ?, amelyek külön-külön mind valami borzalomtól hivatottak megvédeni viselőjüket, így az az apró, csontból faragott teknősbékákkal teletűzött darab a tebókat és az erupmenteket, egy másik, hosszúkás, megsárgult fogakból fűzött lánc a nundukat tartja távol viselőjétől. Meg akad mindenféle egyéb gyöngyös csecsebecse, ami szemmel veréstől, szerelmi mágiáktól, emberfeletti csáberejű démonoktól, rémálmokban garázdálkodó bestiáktól és mindenféle egyéb kutyafülétől óv. Állítólag. Ő mindenesetre felfegyverkezett. Csak azt tudná, hogyan mászhat ki hasonló helyzetekből, igen, erre a célra nem ártana egy külön amulett. Nem mintha olyan sűrűn fordulna elő, hogy lekap valakit, és ez a valaki csak úgy minden átmenet nélkül belezúgási tüneteket produkál. Általában inkább csak zavarba jönnek, elrohannak, szélsőségesebb esetekben pedig bevörösödik a fejük, pofozkodnak, és változó hatásfokon megpróbálják őt hidegre tenni. Szívük joga. Hirtelen mély vágyakozás tölti el egy hasonló vérmérsékletű nőstényegyed iránt.

A legtöbb ember testhőmérsékletéhez képest az egészséges felső határértékeit ostromolja általában ? égi jel, forró vagyok, vigyázz velem ?, így bizonyos értékeken belül nem különösebben zavarja a hideg, de most kezdi bosszantani, hogy a lány bőszen lopkodja tőle a meleget. Aztán tovatűnik a bosszúsága, inkább csak iszonyatosan fáradt. Sértésnek szánt szavakat kap a pofájába, amiket jókisfiú módjára próbál is sértésként felfogni annak ellenére, hogy meglehetősen haloványra sikerülnek, de Amy igaz, hogy osztja, otthagyni azért nem hagyja ott. De miért nem? Légzése lassan teljesen átmegy vég nélküli sóhajtozásba. És mégegy sóhaj, hátha a súlyától elröppen a kislány. De nem. Fákk.
- Mégis milyen érzelmeket mutassak ki, édes drága cicabogár? ? rebbenti meg a szempilláit, és rágyúr arra, hogy tahó legyen, vagy minimum idegesítő. Hátha. ? Miért hiszed azt, hogy nekem is kellesz, csak mert neked én kellek? Nem vagy egyedül. ? A lányok általában nem szeretik, ha elismeri előttük, hogy ő az atyaúristen. Ahogy azt sem, ha tudomást vesz arról, hogy olvadnak érte. Az élet kegyetlen. ? Semmit nem akarok tőled. Nem akarlak. Egyáltalán. Nem. Akarlak ? tagolja lassan, érthetően, mintha egy óvodással beszélne (így születnek a hugrabugos erények, igen, éljen a véget nem érő türelem). Arra viszont nem bírja rávenni magát, hogy kimondja a mondatot, ami ezt az egészet testi dimenziókba helyezné, meglehetősen ocsmányul, trágárul, vérig sértő pontossággal. Ennyire azért nem könyörtelen.

Elkezd visszaszámolni, hogy mikor unja meg a halántékcirógatást, és borítja le az öléből a leányzót. Nem, már lefeküdni sem akar olyanokkal, akik minimum az aranylakodalmukra gondolnak közben. Érzelmek? Milyen érzelmek? Megnézné ő azt a lányt, aki kicsikar belőle bármilyen érzelmet is, ami mélyebb a szimpátiánál, vagy ha már feltétlen mocskosul akar gondolkodni, akkor az ágyékok között feszülő vonzalomnál. Nem arról van szó, hogy nem mutatja ki az érzelmeit. Egyszerűen nem érez semmit olyan nőnemű ? vagy hímnemű, ha már lúd, legyen kövér ? lények iránt, akik a legkisebb reményt sem táplálják benne, hogy teljes deluxe alpinista felszereléssel is, de valaha is felkúszhatnak az ő elsöprő szellemi magasságaiba. Amy iránt sem érez többet annál, hogy nem néz ki rosszul, én meg magam vagyok a két lábon járó adoniszi potenciál, magassága megfelelő, karosszériája relatíve kellemesen párnázott, sz?al végülis egész jól összeillenénk, ha egyszer összefeküdnénk. Nem tud szerelmes lenni belé úgy másodpercekre, percekre, hogy több legyen az egész holmi testi szükségletek kielégítésén. Nem tudja elképzelni, hogy egyáltalán beszélgetni tudna ezzel a lánnyal azon túl, hogy most minden fáradt agysejtjét beveti, hogy ezt a tudtára hozza. Még ha fáj is. Isten látja lelkét, ő aztán senkiébe nem akart beletaposni, elvégre tapintat is van a világon. És ő alapvetően rendes srác, na.

Mostmár cigarettalopkodás, újabb halántékciri, újabb feleslegesen lefutott körök, hát kész ez a lány. Ha nem bosszantaná ennyire a szituáció ? ami egyre erőteljesebben kezd hasonlítani egy asztrál-mentál megerőszakoláshoz ?, talán még csodálná is azért, hogy milyen mesterien képes nem észrevenni magát. Egy géniusz. Most viszont ? főleg, hogy a cigarettájára úgy lopja a pénzt Edward zsebéből, elvégre nevelőatyja a tanulmányait és a gyomrát finanszírozza (pedig egyiket sem érdemes), nem az érkezési sorrend szerint tüdő- vagy gégerákját ? ennek a groteszk csodálatnak se híre, se hamva. Kellemetlenül borzong meg Amy ujjai alatt, és megrázza a fejét, próbálva kizárni az agyából a bőrében rejlő érzékeny pontokon szteppelő kezet. Ha már megfogta, hadd vigye, és menjen is Isten hírével, ha már ott jár. A fenébe, hogyan várhatja el bárki tőle, hogy egy akármilyen nő vagy lány össze-vissza simogassa és fogdossa, és ő csak várjon, mint egy faszent? A teste igenis reagál Amy próbálkozásaira, és hiába próbálja kizárni a kellemesen mocskos-állatias gondolatokat, egyre nehezebben megy. Mostmár kezdhet aggódni amiatt, hogy őt erőszakolják meg. Egy nő persze simán ellenne, ha egy rámenős pasas fogdosná össze, meg csókolgatná, és nem érezne sürgető kényszert, hogy lekapja a krapekről a ruhát, és maga köré csavarja a másik testét. Nincs igazság a földön, állapítja meg dühösen, miközben próbálja normalizálni a légzését. Próbálja figyelmen kívül hagyni, hogy zaklatottsága.. külső jeleket ölt.

- Állj le, kislány ? utasítja a másikat, a hangja sebzően rekedt, kemény, elfordítja a fejét, hogy kibújjon az erőszakos ajkak elől. ? Nem akarom, oké? Egy csókot se akarok már tőled. Miért nem érted meg? Még kapsz három másodpercet, hogy lemássz rólam, aztán nem fog érdekelni, hogy nő vagy, kapsz egy fülest. NEM. AKARLAK. Neked nem vagyok senki. Tűnés.

Tessék, ezt is megérte. Egy fruska, aki előbb úgy tesz, mintha ő lenne élete férfija, aztán meg nemes egyszerűséggel leteperi, ő meg még védekezni is alig tud, mert azért mégis nekipréselődik egy puha, meleg test, és? Nem, ilyen is csak vele történik meg, jön egy kis, fehérneműs dög, és máris elveszíti a fejét. Tényleg eljutott oda, hogy lassan már mindegy, kivel bújik ágyba? Remek. Ennél már csak az lesz jobb, ha talál egy ilyen Alice-et hímben is. Most áldania kellene a szerencséjét, hogy nem talált, mert azt nyilván nehezebben pattintaná le magáról. Egy pöttömebb kislánnyal még gond nélkül elbánik, de mégse ő az Arnold Schwarzenegger. Lovagénje ellenben még él benne valahol a felkorbácsolt férfi-fenevad mögött durmolva, és jelenleg épp arra vár, hogy Alice hajlandó legyen kimászni a személyes szférájából. Még egy fél másodpercig, kábé.

~ Ethan ~

Joy kezd átmelegedni Ethan kezétől, míg a fiú körül érezhetően csökken a hőmérséklet. Amy hangtalanul élvezi a nyárias meleget, azonban ismeretségük rövid ideje ellenére némileg kiismerte a pasast, így nem lepődik meg annak lázadását hallván. Mégis olyatén érzete támad, mintha hideg víz csordogálna a gerince mellett.
Hangosan számolja az ígért három másodpercet, ám nem és nem történik semmi; konokul ücsörög a hugrás térdein. Változásnak legfeljebb az tudható be, hogy kihúzza magát, egyik kezét az ölébe ejti, miközben a másikkal a frissen meggyújtott cigivel játszik. Pörgeti ujjai között a csikket, akár nemrég a varázspálcáját, s nem zavarja az sem, hogy ez ég. Időnként beleszív, hogy fogyjon is, amúgy meg a parázs által előrajzolt formákban gyönyörködik.
Nem igaz, hogy nem veszi észre magát. Pontosan érzi Ethan dühét, ahogyan annak kiváltóját is sejti. Ő maga az. Ethan az a fajta hapsi, aki menekül ha azt tapasztalja, hogy fut utána egy csaj, mindemellett gyenge és esendő, mert csak egy férfi és akarata ellenére is reagál a teste; csakhogy mindezt még önmagának sem vallaná be. Amy belátja, hogy nála nem megy semmire, ha ezek elmagyarázásával próbálna segíteni, ezért ráhagyja az egészet, kacagva vállat von.
- Azt csinálsz, amit akarsz, Marcel. Felőlem szájon vághatsz, de előre szólok: vissza fogok ütni és fájdalmas lesz. Jah, ha megmondod a hörgőropi árát, holnap reggel visszakapod, nehogy véletlenül lopással gyanúsíthass, álherceg.
Ezzel igyekszik terebélyesebbé nyújtani sortját, pólóját, majd mikor végez ártatlanul megkérdezi:
- Tessék, így jobb?!
Az már cseppet sem zavarja, hogy a ruhák anyaga egy milimétert sem nyúlt. Viszont Ethan térdéről sem hajlandó távozni, egyrészt mert nem olyan állati nehéz ő, hogy a krapek megszakadjon alatta; másrészt mert még mindig a hátán van az a bizonyos kéz, és ő tagadhatatlanul élvezi, hogy lopja a meleget. Mert mozgás nélkül mégiscsak hideg van a kastély folyosóin.
A nevetést viszont egyszerűen képtelen abbahagyni. Meglehet a cigarettában volt valami, avagy ez az egész abszurd helyzet csiklandozza, de ez Amy felől nézve teljesen mindegy. Előbb csak halkan kuncog, aztán egyre hangosabban kacag, végül rázkódik a visszafojtani igyekezett nevetéstől.
Aha, nekem nem vagy senki, na persze. Csak azt áruld el, hogy akkor mit akartál tőlem ismeretségünk első pár percében? Mert azt kötve hiszem, hogy az égvilágon semmit, pláne a leteperésszerű csókodat nézve... Nem baj, titkold csak. Nem fogom harapófogóval kihúzni belőled, van énnekem jobb dolgom is minthogy érzelmileg fogyatékos kisfiúkból szedjem ki kisded titkaikat - véli bőszülőn, mégsem szól egyetlen szót sem, csak higgadtan ül, mint aki karót nyelt. Szeme visszatükrözi az izzó parazsat, de semmi egyebet nem lehet felfedezni tekintetében, a máskor oly nyitott lány teljesen bezáródott hirtelen.
Amy eltökéli, hogy csakazértsem fog megsértődni, nem lesz két-három napig totálisan kibukva egy ilyen hapsi miatt. Hiszen Ethan csak egy a sok közül, annyi mászkál belőle a világban, csupán más a kinézetük, hangjuk, de legbelül mind ugyanolyan. Az már nyilván az ő hibája, hogy mindig ezt a fajtát fogja ki, hogy mindig az ilyenekhez vonzódik. Ethant nem akarja megváltoztatni, nem akarja, hogy Marcel legyen belőle, még ha el is rontotta kettejük játékát. Csupán azt szerette volna, ha egyszer végre nem csak ő habarodott volna bele egy srácba, hanem kölcsönös lenne az érzés, ha egy fiú végre nem csak a szexet akarná tőle. Úgy tűnik, ez túlzottan bonyolult vágy, nehéz kérés és Amynek nincs kéznél aranyhala, hogy ezt az egyszerű kívánságot valóra váltassa vele.
Üres tekintettel néz Ethan szemébe, végül egy halovány, kesernyés-gúnyos kacajjal lelibben térdeiről. A közeli ablakhoz sétál, nekitámasztja homlokát és ahogy támaszkodik, elejti a cigarettát. A parázs szétfröccsen a földön, azután lassan kialszik, Amy pedig egyre csak a birtokot bámulja. Esélyt ad a fiúnak, hogy leléphessen és eközben Joy tudja, ha most Ethan elmegy, ő nem fog utána kutatni, futni hagyja. Ahogyan ezt az éjszakát is igyekszik majd minél mélyebbre temetni emlékezetében.
Vétkedre boruljon radír - idézi kedvenc írója egyik könyvét, ámbár ő sem érti miről jutott most ez eszébe.
Most még utána léphet Ethan, még visszahúzhatja magához nagyobb következmények nélkül, hiszen Amy immár semmit nem vár tőle. A lányka nem érti a hirtelen fellobbanó, azután hamarjában kihunyó érzést, ahogyan önmagát sem érti. Hiszen csak egy kamasz, aki valójában önmagát sem találja, hát hogyan igazodhatna el így az érzelmek bonyolult útvesztőjében?!
Töprengőn nézi a fák koronáját, a jellegzetesen éjkék eget, aztán egy halk sóhajjal megfordul ellenőrizni, hogy ott van-e még a srác a padon vagy csak álmodta az egészet.

[|| Amy ||]

|| Amy ||

Türelmesen ? na jó, ez nem igaz, mert veszettül türelmetlenül ? várja, hogy a lány lemásszon az öléből, és eltakarodjon, vagy legalábbis hagyja neki, hogy ő takarodjon el némileg csökkent fölénnyel, de már ez is mindegy, csak szabadulhasson ebből a szituációból. Az arcán is szétterül ez a bosszúság, ami már csak hajszálakra van attól, hogy komoly agresszivitásba szaladjon át. Nagyon viszket a tenyere, ahogy lependerítse onnan a leányzót, de igyekszik uralkodni magán, mert azért erkölcsi kódexe még neki is van, és bár szemrebbenés nélkül hátbatámadni egy másik srácot, azt ő úgy definiálja, hogy az esélyek mesterséges kiegyenlítődése, de egy lányt megütni azért már feszegeti azokat a határokat, amiket a lelki üdve érdekében nem szívesen lépne át. De ez a fehérneműs kis dög kezdi meggyőzni arról, hogy túlélő szkilljei mit sem érnek, ha továbbra is ilyen finomkodva áll hozzá a nők gyomorszájba rúgásához. Lehet, hogy tényleg fel kéne adnia az elveit. Már ami még van belőlük, persze. És még van pofája ahhoz, hogy hangosan számoljon vissza! Megáll az ész. Rávicsorog, veszett kutya stílusban, hátha attól megriad, de nem. Atyaég, nem. Hát hogyan lehet valaki ennyire makacs? Tényleg megáll az ész. Lejár a három másodperc, és ő még mindig holmi morális viták ürügyén hagyja, hogy ott páváskodjon az ölében a kislány, kacarásszon, és játsszon a tőle lopott cigarettával. Most mégis mihez kezdjen, nyomja ki a szemét? Azért van még férfiúi méltóság a világon. Jógalégzééés.

- Megtarthatod a cigi árát, ha megteszed, hogy sem holnap reggel, sem máskor nem futsz velem össze ? közli sarkvidéki hangnemben, és összepréseli ajkait. Észre se vette, hogy Amy hátán felejtette a kezét, de most határozottan visszaveszi, lopja a meleget mástól. ? És most légy oly kedves, fogd fel a gondosan összeszerkesztett szavaim értelmét, és fáradj le rólam. A bikininek is alig beillő pizsiddel meg azt csinálsz, amit akarsz ? sziszegi, bár ez teljesen azért nem igaz, bármennyire is iszonyatosan taszítja Alice viselkedése, azért megnézné, mi van azalatt a pizsi alatt. De erről nem tehet, ő csak a természet gonosz szeszélyéből született, mentálisan természetesen magasabbrendű, de alapvetően bizonyos szervi funkcióinak béklyójába kötött, s így a másik nem praktikáival szemben védtelen, sebezhető jószág, amit általában úgy neveznek, férfi. Bár a frankót megvallva egyelőre inkább csak fiú, de ebből a szempontból a helyzet csak annál rosszabb. Még akár az is lehet, hogy nem elvi dilemmái kényszerítik arra, hogy ne tegyen kárt a tenyérbemászó leányzóban, hanem az, hogy ha hajlandó lenne befogni a száját ? vagy legalábbis.. valami másra használni ?, és főleg abbahagyná ezt az irritáló kacarászást, esetleg foglalkozhatnának szórakoztatóbb dolgokkal is. A maguk nyers, állatias valójukban. De leszámítva, hogy piszkosul vágyik erre, azért mégiscsak szembeköpné magát, ha ezek után már mindenkivel csak úgy összeállna, mert úgy rakták össze ott fenn, hogy az első dolog, ami eszébe jut, az valami nagyon mocskos legyen.
Igazából már rég nem néz a játék-Alice-re, csak bámulja maga mellett a padot, és ül mereven, ökölbe szorított kézzel, mint egy durcás kisfiú, azzal az elképzeléssel, hogy lehet, hogy három másodperc alatt nem is, de majd valamikor csak megunja, hogy egy egyre gépiesebben légző szobor ölében ücsörögjön, és akkor majd, tiszta kézzel, megcsúfolva, de legalább szabadon távozhat. Mégis türelmetlenül pillant fel megint, és hiába nem érdekli, a mélyéig lát az üresnek szánt tekintetnek, látja a nyugodt vízfelszín alatt kavargó örvényeket, és látja benne a maga álláspontjából a mélyben rejtőző jellemet. Hirtelen kis szánalom önti el a leányzó iránt, akinek a szemében valami befürdött, sebzett-megkeseredett, makrancos kislány tükröződik, mélyen eltemetve, aki valamikor, tizenkét-tizenhárom évesen vagy egész kölyökként valami okból nem kaphatta meg azt a játékszert, szeretetet, gondoskodást, figyelmet vagy bármit, amire azóta is vágyik, és amit azóta is hajszol bármilyen formájában, noha a fájdalomtól valószínűleg elég alaposan begyógyult a maga kis álomvilágába ahhoz, hogy ne legyen képes felnőni, és észrevenni magát. Megborzong. Szánja, ez oké, ez érthető, de nem hajlandó játékszerré lenni. Senki játékszerévé. Szánalomból sem.

Akaratlanul is mélyebbet lélegez, ahogy arra riad mélyenszántó, filozofikus gondolataiból, hogy otthagyták. Még csak örülni sem tud neki. Egyszerűen nem tud mit kezdeni a sérült emberekkel, talán azért, mert neki is megvannak a maga mélyen, néha még önmaga előtt is félig-meddig titkolt sebei, amiket viszont ő legalább mégsem lógat ki a kirakatba, rendszeres időközönként persze legöngyöli róluk a gyolcsot, és módszeresen, gyengéden végignyalogatja őket, de nem hagyja, hogy látszanak rajta, azt pedig pláne nem, hogy eluralkodjanak a viselkedésén, a gondolkodásán, a személyiségén, és belőle is valami szomorú kis pszicho- vagy szociopata legyen. Nem, az istenért, soha! Nem adja fel. Ha fáj, hát fáj, de ez nem szabad, hogy minden másra is rányomja a bélyegét. Nem csak minden másra, de egyszerűen semmire sem. Akkor már ki is mehetne a legközelebbi sírkertbe, és a tíz körmével elkaparhatná önmagát még nagyon is vadul dobogó szívvel, feketedő, de makacsul működő tüdővel, bolondosan járó aggyal, minden reményével, álmával, rossz viccével és ép vagy megbomlott gondolatával együtt. Arra márpedig nem hajlandó. Egyedül akkor fog befeküdni abba az átkozott gödörbe, ha majd egészen, minden porcikájában halott lesz. Korábban semmiképp, bármi is történjék. Őt aztán nem lehet megtörni, nem lehet eltorzítani azt a mocskos lelkét, az ilyen marad, amivé az ő tettei és az ő döntései tették, egyszerűen nem hagyja magát. Mindig felkel, és mindig küzd tovább. És nem tudja felfogni, hogyan lehet ezt másképp. Hogyan lehet hagyni elterpeszkedni a fájdalmat. A fájdalom jön-megy, és kész. Túl kell lépni. Lélegezni, üvölteni, csókolni és ölelni tovább. Ennyi az egész.
Keserű a szájíze a találkozásból, érzi, hogy finomabbnak kellett volna lennie, türelmesebbnek, de jobb talán, hogy nem keveredett bele semmibe, amiből esetleg aztán nem tud kiszállni. Még így se volt egyszerű. Felkel, kevésbé rugalmas lépéssel, mint máskor, és vet egy hosszú pillantást az ablaknál ácsorgó leányzóra. Sír? Nem sír? Mindegy, ő nem képes megváltani. Magának kell összeszednie magát, felfogni, hogy hülyén viselkedik, aztán észt teremteni, felnőttséget, komolyságot.
- Csá, Alice ? csak ennyit mond végül, majd sarkon fordul, és elindul a folyosó azon vége felé, amelynek irányában a klubhelyiségét sejti. Vagy.. talán nem is arra. De mindegy is, csak innen el. Szolidan frászt kapott. De kis finom lélek.

~ Ethan ~

Amy rájön, hogy felesleges a háta mögé pislognia, az ablaküvegen a gyér fény ellenére is visszatükröződik a fiú alakja. És arra is rájön, mennyire kifordult önmagából az imént, ahogy úgy odadobta magát ennek az Ethannek. Ha valaki elmesélné neki ezt a kis történetet, tutira nem hinné el az illetőnek, hogy lehet valaki ennyire mentes minden gátlástól. Egyszerűen kinevetné az illetőt, elszórakozna vakságán - ha viszont veled történik meg ilyesmi, cseppet sem találod nevetségesnek, sokkal inkább megalázónak látod a szituációt. A saját részedről megalázónak.
Nem a visszautasítás zavarja, hanem az a módszer, ahogy ez a fiú játszik a lányokkal. Most éppen vele, de sejthetően bárkivel, bárhol megteszi ezt és még csak nem is fog rosszat álmodni tőle. Joy ennek ellenére úgy érzi, tartozik valamivel a srácnak, mert az nem használta ki a gyengeségét, azt a néhány percet, amíg ő félretette a józan eszét.
Mosolyogva nézi az ablakot, majd egy halkan elsuttogott Invito!-val magához hív néhány sarlót és galleont a holmijai közül, a hálószobából. Mikor már a kezében érzi a hideg érméket, Ethan után siet. A fiú mégcsak a sarkon jár, így hát biztosan utoléri. Néhány lépéssel beéri a távozót, majd a kezébe nyomja a pénzt, ezzel kifizetvén a két szál cigit; azután eliramodik. Puha, macskaszerű lépésekkel, viharos tempóban távolodik a sráctól, ám még hallani lehet a suttogását, ami végülis bocsánatkérés a viselkedése miatt:
- Sajnálom... Marcel.

VÉGE

 - Sétáljunk akkor, ha úgy óhajtod. ? Eaton gondolatai között végigvonszolták magukat Nadine mondatai, és csak lassú felszívódás után nyertek értelmet. Rövid gondolkodási szünet után megfogalmazódott benne a válasz. Ahogyan a páros a kerengőből kilépve az iskola hűvös folyosóinak kövére lépett, hirtelen mintha megszűnt volna a zsivaj. Nem futkorásztak a fiatalok, és csak egy-egy idősebb diákot lehetett elvétve látni, amint azok dolgukra sietnek fel s alá a folyosón, lépcsőkön.
~ Kezdjük a leges legelején, mit is mondott pontosan? ~

 - Mire is gondoltál? Kérjük meg Foley Professzort, hogy engedélyezzen egy kis kotyvasztást órai kereteken kívül? Én benne vagyok, megkérheted ? mondta Eaton, mintha egyértelmű lett volna, hogy a lány fogja kérni az engedélyt, és nem ő. Pedig valahol érezhető volt Nadine szavai mögött, hogy a hölgy igenis ezt szerette volna, mert saját érvelése szerint, a fiút kedvelik a tanárok, és ezáltal különböző kiváltságokat kap, valamint mások számára azonnal elutasított kéréseit elbírálás alá helyezik. ? Majd mikor a professzort megkéred, mutasd meg neki a dekoltázsodat, és azonnal sínen vagy ? ugratta Nadine-t Eaton, bár érezte, hogy a lány nem veszi majd a lapot. Ha mégis, akkor kellemes meglepetés éri majd.
Eaton elkalandozott afelé a lehetséges útvonal felé, miszerint mi van, ha engedélyezik a különórákat és bájitalok készítését számukra. Mit fog kitalálni, mit fog a lány elé nyújtani? Nem igazán mélyült ebbe bele, hogy vajon miként is próbálja majd kideríteni, hogy készítéskor hol ronthat illetve hibázhat a lány?
~ Kit érdekel, ez úgysem fog megtörténni. Miért töröm magam ilyen haszontalan és nevetséges gondolatokkal, mikor tudom, hogy egy a nyolcvanmillióhoz az esélye, hogy az engedélyt megkapjuk? Nyugalom Eaton, ne pazarold az energiád és gondolataid ilyen felesleges apróságokkal? ~

 - Szorgalmas? Tisztelettudó? ? A fiú jóízűen felnevetett. Kék szemei most életre csillantak, rég mulatott ilyen jól másokon, bár ezt nem szívesen vallotta volna be magának. Ő nem szokott mulatni, arra nincs ideje.
Láthatóan szórakoztatta a lány buzgósága és furcsa dicsérő szavai, amelyek egy átlagos diák szemével bizony értékes tulajdonságoknak tűntek.
 ? Szerintem az első az nézőpont kérdése, a másik pedig egy olyan szemszögből való rávilágítás, ahol a hiány nemlétét érzékeljük. Lehet, hogy ez a mondat értelmetlennek vagy bonyolultnak hatott, így elmagyarázom. ? Eaton megigazította a vállán fityegő oldaltáskát, majd hajába túrva felfrissítette érzékeit.
 - Nem kifejezetten vagyok szorgalmas, csupán ha már itt vagyok, akkor tanulok, elvégre azért jöttem ide, valamint az én érdekem, hogy az információt elsajátítsam. Az akarat, hogy mindent tudni akarok csupán egy cél, és a cél által megszerzett hatalom az igazán fontos számomra ? itt Eaton egy sokatmondó, ?A tudás hatalom.? féle pillantást vetett Nadine-ra, mellyel igyekezett érzékeltetni a helyzetet, melybe a lány került.
 - Tisztelettudó? Nem sorolnám sem a pozitív, sem pedig a negatív tulajdonságok közé, bár úgy vélem, hogy az általad elmondott felsorolásban pozitív értelmet akart nyerni. Sikertelenül. A tisztelet megadása egy ősrégi tulajdonság, tett, viselkedés, vagy aminek csak akarod, annak hívod. Az állatok között is megvan a hierarchia, és az egyes ranglétrákhoz tartozó tiszteletet minden állat betartja, kimutatja, ezzel elfogadva az adott ranggal rendelkező személy, illető tudását, hatalmát és befolyását. Az, hogy megadom a tiszteltet egy tanárnak nem különlegesség, ez lenne az ideális minden diák számára, vagyis hogy az idősebbekkel szemben tisztelettudóak. Nem beszélnek vissza, és fenntartják azt a lehetőséget és esélyt, hogy a korosabb személy több tapasztalattal rendelkezik, mint ő maguk.
Eaton a kisebbfajta monológ után kitekintett a folyosó egyik ablakán át a rétre és a Tiltott rengetegre, melynek facsúcsai úgy hajladoztak, mint a vallásos, imádkozó muglik egy templomi kereszt előtt. Furcsa, kecses mozgásuk lassan átívelt egy tánc mozdulataiba?
 - Most, hogy ennyit papoltam, még mindig azt szeretnéd, hogy korrepetáljalak?

    
Nadine elhúzza a száját és most már gondolkodás nélkül megenged magának egy szemforgatást. Mindezt a fiú dekoltázsos megszólalása váltotta ki belőle. Sosem rajongott a korosztálya által úgy kedvelt testi, szexuális viccekért. Egyszerűen nem tudta, hogy miért olyan érdekes és szórakoztató mások szexuális életéből viccet űzni, főleg akkor, ha ezeknek a vicceknek semmi közük nincsen a valósághoz.
- Gyerekes vagy ?mondja végül ki a véleményét a fiúnak, miközben akaratlanul is közelebb húzza magához a tankönyveit, hogy az emlegetett testrésze a lehető legnagyobb biztonságban legyen. Túlélési reflex vagy mi a fene ez.

Aztán jön egy kis monológ a McLain gyerektől, ami az előző beszólása után határozottan furcsán hat és, amelyet Nadine erősen erőltetettnek érez, mintha a fiú csak azért mondaná ezeket a dolgokat, hogy nagynak, okosnak és felsőbb rendűnek mutassa magát előtte, közben meg azt sem tudja, hogy miket beszél. A hollóhátas lány azonban csak türelmesen végig hallgatja, megvárja, míg a fiú befejezi. Érzi, hogy Eaton éppen elő akarja adni magát, mint a legnagyobb bölcs, de Nadine szemében kissé hiteltelennek tűnik. A szavak ugyan elhagyják a száját és még összefüggés is úgy-ahogy akad bennük, de a lány mégsem érzi úgy, hogy Eaton tényleg hisz abban, amit mond, hogy tényleg így gondolja. Inkább olyan, mintha egy könyvben olvasta volna, aztán most visszamondja, hogy pátoszi magasságokba emelje magát, Nadine-t pedig a sárga földig döngölje.
- Sosem értettem, hogy miért kell az embert újra meg újra az állatokhoz hasonlítani. Lehet, hogy régen még sok mindenben hasonlítottunk hozzájuk, de mióta elmondásunk szerint, civilizálódtunk, azóta kifejezetten messze kerültünk tőlük. Az állatokban keresni emberi viselkedéseknek az okát ma már korán sem olyan pontos, megbízható ?rázza meg a fejét, majd már folytatja tovább.

- A tisztelettudó pedig, mint tulajdonság? Nem hiszem, hogy egészen pontosan összehasonlítható lenne az állati falkák rangsorával. Az állatok behódolnak, mert elfogadják, hogy a másik erősebb és féltik a saját életüket. Nem gondolom, hogy azért adják meg a tiszteletet a másiknak, mert az tényleg olyan nagy hatással lett volna rájuk. Gyanítom, hogy ha nem féltenék az életüket, épségüket, akkor mind egyformán kezelnék a másikat.
Ellenben mi, emberek, ha kellően jól neveltek vagyunk, akkor is megadjuk a tiszteletet a másiknak, hogy ha az életünk nincs veszélyben. Értem én ezt úgy, hogy például Dumledore biztosan nem ölne meg egyikünket sem, hogyha beszólnánk neki, mégis tiszteljük, mert kiérdemelte. A tudásával, a személyiségével és egyikünk se tör az igazgatói székbe. Ezzel szemben, ha egy állat csupán kétszer annyi csapásnyomot ismer, mint a másik és törődik a falkatársaival, azt a többiek szépnek és jónak találják, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy megpróbáljanak a falka élére törni. A két tisztelet sok mindenben eltér, hogy ha engem kérdezel ?fejezi be az állati hasonlítást, hiszen sosem volt ennek a pártolója. Aztán hirtelen eszébe jut valami szörnyűség?
- Embereknél maradva? a Tudjukki felé irányult tisztelet? Nagy többségében inkább félelem, sem mint tényleges megbecsülés. Szóval ha így nézzük, vannak párhuzamok az emberek és állatok között... ?ez a megszólalása már jóval halkabb, kicsit visszafogja a hangját. Nem szereti ezt a témát, de a beszélgetés eszébe juttatta és kikívánkozott belőle. Aztán rájön, hogy éppen egy mardekárosnak mondta el, ami lehet nem volt a legjobb választás, de most már késő.  Végül megrázza a fejét.

- Visszatérve oda, hogy a tiszteletadás pozitív-e vagy negatív, esetleg semleges? Régen talán semleges volt. De az idők változnak és ma már igencsak pozitív számba megy. Hiába lenne az a normális, hogy mindenki tiszteli a másikat? Lásd be, hogy akár akarod, akár nem, te rendelkezel ezzel a kedvelt tulajdonsággal. Háztársaidnak biztos nem tetszik, hogy van benned valami pozitív ?teszi még hozzá az utolsó mondatot egy kisebb fintor társaságában. Előítélet? Valószínűleg. De Nadine úgy tapasztalta, hogy a mardekárosok nagy része nem szereti, ha valaki pozitív dolgokat mond róluk. Ők nem aranyosak, kedvesek, segítőkészek? Pedig Hayes szerint néha de. Csak hát vannak ezek a gonosz és eltörölhetetlen sztereotípiák.
- Tudod, ott tartok, hogy fogalmam sincs. Szükségem lenne arra, hogy valaki segítsen rendesen elsajátítani a bájital főzés művészetét, valaki olyan, aki jó benne, és te ilyen vagy. Viszont olyan valakire nincs szükségem, akinek semmi kedve az egészhez. Többet árt, mint használ ? szalad ki most már belőle. Hiába mióta a kerengőben találkoztak azóta Nadine egyre inkább úgy érzi, hogy Eaton le akarja rázni, hogy egy utolsó senkinek tartja. És bár lánykánkat általában nem zavarja a kezdeti távolságtartás, azért azt még ő sem viseli el, hogyha ennyire keresztülnéznek rajta. Neki is van tartása és azért tudja, hogy annál többet ér, mint ahogyan McLain viselkedik vele.

Gyerekes vagy. A mondat berobbant gondolataiba, és szétroncsolt minden létező kedvességet, megértés vagy segíteni akarást. Nem akart gyerekes lenni, mert a gyermekek meggondolatlanok és ingoványosak, döntéseiket nem képesek rendesen átgondolni, mert nincs elég tapasztalat hátuk mögött. Eaton-t kirázta a hideg, arca pedig teljesen elkomorult, szeméből minden kiveszett, ami életre utalna, lelki jelenlétre testében.
Nadine, ahogyan Eaton remélte, azonnal ellentétes gondolatokat és érveket kezdett el felsorakoztatni, de a fiú tudatosan hagyta, hogy a lány maga jusson gondolatainak végére. Mikor Voldemort Nagyúr szóba került, a fiú szinte automatikusan még több figyelmet szentelt a lány szavainak, mint előtte. Nem mintha idáig nem figyelt volna oda rá, de néha-néha megengedte magának az elmélázást, elgondolkodást vagy másra figyelést.
~ Nem érti? Nem érti a tisztelet megadásának lényegét. ~
A fiú kótyagosan csóválni kezdte a fejét, mikor látta, hogy Nadine hiába jutott közel ahhoz, hogy saját magát megvétózza, nem döbbent rá, hogy valóban meg is tette.
 - Pedig pont most mondtad ki azt, ami mellettem szól. Egy ok, vagy érv, mely az én véleményemet támasztja alá, elvégre akkor az állati hasonlat igenis helytállónak minősült. Senki nem mondta, vagy foglalta törvénybe, hogy csak akkor adjuk meg a tiszteletet másnak, ha erősebbnek véljük. Ez a cselekvés nem csupán az erőviszonyokra alapul, hanem egy bizonyos rend megtartásáért van. Dumbledore Professzort sokan azért tisztelik, mert a szemükben kiérdemelte a tiszteletet, sokan pedig csak azért, mert nem akarják, hogy eltanácsolja őket. De itt nem csak az igazgatóról van szó, hanem sok minden másról. Ahogyan említetted, Tudjukkivel szemben a félelem hozza ki a tiszteletteljes viselkedést, félnek a haláltól és a szenvedéstől. Vagy ott vannak a nagyon kicsi kislányok és kisfiúk, akik szüleikre néznek fel. Ők is tisztelik az idősebbeket: Esetleg mi, mint diákok tiszteljük a tanárainkat, mert nem akarunk rossz jegyeket. Mert a tanároknak megvan a hatalmuk, hogy lerontsák érdemjegyeinket, és tönkretegyék a jövőnket, ezért érdemes tisztelettudóan viselkedni, amihez természetesen nem szükségeltetik az, hogy magát az embert tiszteld. Így már érted? Ez csak egy olyan viselkedésforma, mellyel megelőzzük a bajt, és az összetűzéseket, amelyből vélhetőleg mi kerülnénk ki vesztesként. Senki sem szeret veszteni.

Eaton remélte, hogy elég példát hozott fel arra, hogy Nadine látásmódját kicsit tágabbá tegye, kiszélesítse, mert a lány igencsak leragadt a ?ki az erősebb? résznél, miközben a fiú nem szándékozott leszűkíteni a dolgokat ilyen kicsire.
Miközben a folyosón lépdeltek tovább, A lány ismét felhozta a jó és a rossz tulajdonságos vitát, mire a fiú csak legyintett könnyedén. ~ Ha minden vágya hogy a tisztelet megadása pozitív tulajdonság legyen, ám legyen. ~
Lásd be, hogy akár akarod, akár nem, te rendelkezel ezzel a kedvelt tulajdonsággal. Háztársaidnak biztos nem tetszik, hogy van benned valami pozitív. Eaton megtorpant, mintha leállt volna benne a menés-motor, és csak bámult maga elé a semmibe üveges szemeivel.

? - Jól csináltam, papa? ? hallatszik egy vékonyka gyermekhang a távolból.
 - Jól, fiam. Pont, ahogyan egy jó kisfiúhoz méltóan kell. Nah menj, és énekeld el ezeket a locsoló verseket a lányoknak, és kapsz értük sok-sok hímes tojást meg puszit. Nah menj ? veregette meg gyöngéden a férfi a kisfiú vállát, majd egy unszoló löketett adott a csöppségnek a kapu előtt ácsorgó piros szoknyás lányok felé, akik kis kosarukat maguk előtt limbálva mosolyogtak. Olyan 5-6 évesek lehettek, óvodás éveik felső tagozatába járhattak, és vélhetőleg ez volt az utolsó évük, amikor tanulástól mentes hónapjaikat tölthették a játékok között hétvégente, ám most, ünnep lévén szünet volt.
Eaton óvatosan indult el a lánykák felé, miközben néha hátrapillantott édesanyja és édesapja ölelkező sziluettjére, melyet hátulról világított meg a felkelő nap.
 - Nem kéne ennyire biztatnod, elvégre nem lehet mindig ilyen kedves és aranyos? - suttogta a férj fülébe a nő, majd mikor elhajolt tőle, ő is bátorító mosolyt küldött gyermeke, Eaton felé.
 - Ugyan Tiffany drágám, hiszen még gyerek.
 - Lehet, hogy gyerek, de meg kell tanulnia, hogy a kedvesség és segítőkészség igen jó tulajdonság, melyet mások kihasználnak. Ráadásul sebezhetővé és gyengévé teszi a őt.?

~ Gyengeség. Tehát még mindig gyenge vagyok? ~
Eaton kezei ökölbe szorultak, ahogyan az emlékek felrémlettek előtte. Szemei előtt ott lebegett a locsolkodás, ahogyan elmondja a verset a kislányoknak, meglocsolja őket, majd otthagyja a kis csoportot, akik értetlenkedve nyújtanák a tojást, ám a kisfiú csupán azt feleli: ?Nem vagyok gyönge. Azért locsoltalak meg titeket, mert apa azt mondta, ezt KELL tenni.?
A fiú szemein az erek kezdtek ideggel megtelni, ahogyan a lány mondta tovább a magáét, és kezdte lehordani Eatont. Ha egy rajzfilmet készítettek volna erről a jelenetről, akár égnek álló hajat és kiguvadó szemeket ir firkanthattak volna Eaton fejére, annyira dühös volt. Nem feltétlenül attól lett ideges, amit a lány mondott, hanem az egész helyzettől. A tulajdonságoktól, az érthetetlen dolgoktól, amit tőle várt a lány, és attól az abszurdumtól, amibe kerül. Bal szeme sarka rángatózni kezdett, mire észbe kapott, hogy ismét ingerült, így mereven kitekintett a folyosó egyik ablakán, és remélte, hogy hamar elmúlik ez az állapot, és képes lesz megnyugodni.

A gázkamrák füstöltek, szinte fujtatott a teste, majd a harag röpke másodpercek alatt tovaszállt, és nem maradt utána semmi, csak két fehérre szorított ököl. Eaton mélyeket lélegzett, majd rögvest döntött. A célja az volt, hogy a tanárok szemében nagyobb és nagyobb megbecsülést érjen el, és ha ehhez gyengének kell lennie, ám legyen, feláldozza ezt a részét a cél érdekében.
Iramosan megindulva megragadta a lány csuklóját majd húzni kezdte be az épület belseje felé, ahol már nincsenek ablakok, és lassan megjelennek a termek ajtói.
A lány puha bőre kissé meglepte, nem volt hozzászokva a bársony érzéséhez, de megpróbált nem törődni vele. A sötétség kellemesen hatott szemeinek, ám a szembe jövő pletykás lánydiákok nem éppen. Nadine-t az egyik szobor melletti árnyékba lökne, neki a falnak, de igyekezett gyengéd lenni, elvégre egy lányról van szó. Ő maga is beállt az árnyékba, s falnak támasztott kézzel hátrapillantott. Amint a lányok eltűnte a folyosón, ő maga Nadinehoz fordult, és suttogóra fogva az ügyet gyorsan elhadarta mondanivalóját.

 - Rendben, segítek neked, komolyan. Eleinte idiótának néztelek, mert olyan problémával álltál elő, amin szinte lehetetlen segíteni, illetve nem lehet behatárolni, hogy pontosan min kéne segíteni. Elvégre csak pontosnak kell lenni, oda kell figyelni és követni kell az utasításokat, amik le vannak írva, ez pedig nem nagy kunszt. Ám ha komolyan nem megy, akkor segítek, de erről mindenki másnak csönd, nem mondhatod el. Már nem csak azért, mert rájuk nem tartozik, hanem mert nem szándékozok jótékonyságot rendezni, de ha már megkértél és elvállaltam, mindent beleadok. Találkozzunk akkor két nap múlva a Nyugati szárnyban az Óraépületben délután négykor, és ott megbeszéljük a továbbiakat. Nékem most van némi problémám ? Eaton megdörzsölte szemeit, mintha hosszú percekig nem pislogott volna, és most kiszáradt szemgolyója égne a nedvességhiánytól. ? Mindegy, nem terhellek ezzel.
A fiú hátrált két lépést ki a fénybe. Kissé zavartan megigazította a nyakkendőjét és az ingét, majd egyik kezét hátra, a másikat előre téve meghajolt.
 - Elnézést kérek az ezelőtti modortalanságaimért, remélem el tudod nekem nézni. Ha megbocsátasz? - motyogta, majd hajába túrva oldalra fordult, és elsietett az épület egy másik részébe.

    
Furcsa, hogy az az egyetlen egy szó micsoda eszmefuttatást indított el kettejük között. Kicsit mindketten engedtek a maguk igazából, elismerték, felfogták a másik álláspontját. Úgy zajlott le kettejük között ez a vita, ahogyan egy vitának le kell zajlani. Nem küldték el egymást melegebb éghajlatra és nem is süketek párbeszéde volt. Normális, jól nevelt, kulturált emberek módjára beszélgettek el egymással.
És ezt Nadine rendkívül élvezte. Ugyanis szeretett a világ dolgairól beszélgetni, megismerni mások nézeteit, véleményét. Csak, sajnos nem mindenki alkalmas az ilyen témájú beszélgetésre.

A tiszteletadás dilemmáján tehát túljutnak, ám mielőtt ezt a lány tényleg felfoghatná csuklóján hirtelen megérzi Eaton ujjainak szorítását és a fiú már rángatja is magával.
- Mit csinálsz? Hé! Eressz el! ?ösztönei máris beindulnak a lánynak, menekülne ?rabságából?. Mivel vékony lánykaként esélye sincs a fiú ellen fizikailag, ezért marad a kiabálás, segélykérés. A srác persze nem mond semmit, csak siet végig a folyóson maga után húzva Nadine-t, aki egyre inkább nem érti a helyzetet. Hova rángatják ilyen nagy sebbel-lobbal és mi célból?
Idővel aztán megunja a szóbeli ellenállást, már csak néha kérdezi meg, hogy mégis mi folyik itt. Az egyik ?Hova megyünk?? kérdésénél jön szembe két diáklány, ruhájuk alapján egy griffendéles és egy hollóhátas (már ha Nadine nem tévesztette el a színeket. Végtére is nincs rajta a szemüvege^^, igaz színtévesztőnek még nem színtévesztő de ki tudja mikor derül erre fény). Szóval jön szembe ez a két említett leányzó és szemöldöküket felvonva néznek a furcsa hatású pár(?) után. Nadine pedig már hallja is a diáktársainak gondolatait és spekulációit?
Hogy McLain elrabolta, bántalmazta, esetleg, hogy járnak csak a fiú szégyelli ?stréber? barátnőjét a többiek előtt.
Igen, Hayes nagyon is sejti, hogy a lányok arcát figyelembe véve valószínűleg ez utolsó lehetőség a legszimpatikusabb számukra. Hiszen lányok. Meg diákok. És mi lehetne szaftosabb téma, mint a szerelmi kapcsolatok?
Nadine már egészen elfelejtette, hogy neki tulajdonképpen éppen aktívan ellen kéne állnia McLain rángatásának. De gondolatai egészen lemaradtak, valahol az ?Eaton és ő járnak? lehetőségnél.

Gyorsan ránéz a srácra és akaratlanul is eljátszadozik a gondolattal. Hiszen a fiú helyes, jól öltözött, jól nevelt és esze is van. Ugyan első benyomásra kissé hűvös, távolságtartó, de az még betörhető. Végül is,  olyan nagy kifogása nem lenne ellene, hogy ha jegyességbe lennének kényszerítve. De szerencsére nincsenek. Egyikőjük sem valami flancos, nagy múltú, aranyvérű család legifjabb nemzedéke. És ez a ?még meg sem született, de már van jegyese? játék általában a magukat mindenkinél többre tartó aranyvérű családoknál jellemző. Persze attól még lehet, hogy a McLain család is hasonló nézeteket vall, de abban azért biztos a lány, hogy az ő keze nem lett oda ígérve senkinek.
~Vagy csak még nem tudok róla? Ki tudja, mi zajlik a hátam mögött ?teszi még hozzá akaratlanul is, mire ajka gúnyos mosolyra rándul. Na igen, néha a szülők kiismerhetetlenek. De azért Hayes reménykedik benne, hogy apja nem követte el ellene ezt a bűntettet. Valahogy nem lenne kedve valaki olyan mellett leélnie az életét, akit nem is ismer, akit nem is szeret, egyszerűen csak muszáj egymás mellett lenniük. Nos, az bizony csúnya és boldogtalan lenne. Biztosan mindketten szerető után járnának?

Nagy álmodozásából végül McLain hangja szakítja ki és téríti vissza a valóságba. Időközben egy szobor árnyékában kötöttek ki és a csuklóját se szorítgatják már férfi(?) ujjak. Csak valahogy lemaradt a lány a változás folyamatáról. Se baj, majd utólag elképzelni.
- Jó, nem mondok senkinek semmit ?egyezik bele a feltételbe. Köszönömöket már nem fog mondani, már köszönte elégszer, majd megköszöni, ha valami eredményre is jutottak. Nem fogja hiteltelenné tenni ezt a szót. Aztán Eaton kijelenti az időpontot és már távozik is. Igazít magán, meghajol és már ott sincs.
- Szervusz ?köszön el ő is gyorsan, mielőtt még a fiú eltűnne. Merthogy egészen gyorsan lelépett ezzel ott hagyva őt egyedül.
~Jobb lesz leírnom a találkozót?figyelmezteti magát még mielőtt ő is távozóra fogná, majd rengeteg cucca közül előhúz egy félig tele írt pergament és gyorsan le is körmöli rá a mardekáros fiú által megszabott helyet és időt. Most még emlékszik rá. Így most a következő áll azon a bizonyos pergamenen, Nadine olvashatatlan írásával:

~A Francia Lovagnak~

Nem érdekel, egyszerűen nem érdekel, jön-e utánam vagy sem. Egyetlen egyszer sem nézek hátra, egyszer sem. Csak lépkedek. Előre. Az úticélt még magam sem tudom, csak azt, hogy innen el. Briantől el. Lépteim erős túlzással sem nevezhetőek csendesnek. Szándékosan-e vagy sem, de cipellői sarka mély nyomot hagynak a folyosó padlóján, hangjuk pedig talán még a túlvégen is hallatszik. De ez sem érdekel. Sőt, kifejezetten élvezem.
Az emberek többsége megfordul utánam, egyesek még bizonyos hangokat is kiadnak közben, de nem foglalkozom senkivel sem. Egyetlen pillanatra sem fordulok meg, egyre sem. Szúró pillantást vetek rájuk, de többet nem érdemelnek. Most nem.

Hazugság. Saját magamnak is hazudok ezzel. Nem igaz, hogy nem nézek hátra. Ha csak lopva is, de minden percben megteszem, alibinek használva a kurjongató népet. A tömegben Briant arcát keresve tekintek szét, megpróbálok nem kelteni túl nagy feltűnést. Csak egy-egy másodperc erejéig van lehetőségem a folyosó mögöttem lévő részét pásztázni, de ez is elég. Elég ahhoz, hogy tudjam, Briant nem jött utánam. Egyáltalán nem érdeklem, ez már biztos. Még annyira sem méltat, hogy ezt közölje velem. Nem is tudom, én miért töröm magam ennyit rajta.
Én nem ilyen vagyok. Szó nélkül átgázolok mindenkin, nem törődve az út mellett hagyott eltiport szívekkel és semmivel sem. Akinek nem számít az érzelem, csak a kaland, a játék. Más nem. De most valahogy más.

A játékomat megkaptam, mit akarok még? Erre a kérdésre magam sem tudom a választ. De kitől remélem? Talán Briant-től? Vagy kitől? Nem, ez így nem mehet tovább. Teljesen tanácstalan vagyok. Ez az érzés az újdonság erejével hat rám. Én, Christine Avoyane Limda, a határozottság mintaképe, a szabadszájú, önző dög, aki átgázol mindenkin csakhogy saját magának pillanatnyi örömöt szerezzen. Ez vagyok én, nem pedig az a szánalmas liba, aki most a testemben sétálgat a folyosón, abban reménykedve, hogy egy srác, egy egyszerű, mezei srác utána jön.
Nem. Ez gusztustalan. Undorító, visszataszító, hányinger. Nem csinálhatod ezt, Christy, nem, és kész.. Ébredj már fel végre! A valóság te vagy. És nem éri meg bánkódni egyetlen ember miatt sem. Senki miatt.

Ekkor viszont újra lopva hátrapillantok, és? Vajon ez igaz? Vagy csak a képzeletem játszadozik velem? Gyorsan megrázom a fejem, szemeimet megdörzsölöm, és újra abba az irányba nézek. Tényleg ő az! Szívem hatalmasat dobban, mikor meglátom. És igen, igen, igen. Briant ez. Nem akarok hinni a szememnek? Akkor hát mégis érdeklem?
Ez a kérdés nyitott marad mindaddig, míg maga Briant meg nem válaszolja. Arra viszont még várni kell? egy jó darabig. Mert hogy én sem adom magam egykönnyen. Sőt, kifejezetten nehezen. Pláne ezek után. Szóval visszafordulok, még mielőtt észrevenné, hogy arra néztem, és folytatom a lépegetést előre. Arcomon újra sértődött kifejezés jelenik meg. Ha akar valamit, előbb engeszteljen ki.