Folyosók

Hercegnő
             mi lenne velem nélküled...



Sietek, sietek, elvégre mégiscsak meg akarom tudni Christie baját. Maga a puszta tény is irtózatosan kínos, hogy? megsértődött rám. S hogy miért? Mert nem ugráltam a kénye-kedve szerint. S habár elvileg nem én vagyok a hibás amiatt, hogy ő összetéveszt egy aranyos és imádnivalóan tündibündi pudlival vagy csivavával? szóval egy olyan döggel, amiket a mai mugli plázacica lánykák hordanak magukkal, amit a pénzhajhász apjuk harácsolt össze nekik, mégis? mégis ennek ellenére is valamilyen szinten hibásnak érzem magam. Hülyeség tudom, úgy, ahogy van. Mert mit vétettem? Csupán annyit, hogy nem adtam meg magam a hercegnőnek, nem omlottam a lábai elé úgy, mint eddig mindenki. Tőlem nem azt kapta, amit várt. A teljes feltétel nélküli megadást. Sőt, már-már meg merem kockáztatni és, s elsősorban a viselkedésem ama különös szintje, melyet képes voltam megütni, szinte mellbe vágta a lányt. Talán eddig soha vagy túl kevés alkalommal fordult elő vele, hogy valaki egyszerűen nemet mondjon neki. Vagy egyáltalán azt, hogy ne ő legyen a társaság és minden egyes ember figyelmének középpontjában. Hiába, ezen? talán nem is lehet változtatni. Balga elhatározás hát, hogy én megpróbálom, de? én megpróbálom. Azért is.

Így kissé ?lihegve? érem utol, miután sikerül kiszúrnom a tömegből. Alapvetően fura, hogy ennyien vannak a folyosón, de valahogy nem érek rá ezen gondolkodnom. A fontossági sorrendbe most első helyen a hugrabug szépsége áll, s ez? na igen, elérte végül is, amit akart. Boldog lehet.
Miért van az akkor, hogy egy lapos oldalra pillantással intézi el a dolgot? S miért érzem azt, hogy itt bukott meg a dolog? Talán? mert itt is bukott meg. Nem tehetek róla, de ösztönösen teszem fel a kérdést magamnak; mégis mi a frászt keresel te is, haver?
Tényleg? mit keresek itt? Egy olyan valaki mellett, akit nem ismerek, azt se tudom ki csak névről és arcról. Aki olyan undok és gőgös mindenkivel, hogy már csak ki kellene facsarni, mint a citrom levét, s még az se csípne jobban, mint ő maga. Mit várok hát én?
Megnyilvánulást. Elismerést. Elvégre utána jöttem. Ez becsülendő kellene, hogy legyen, nem? Legalább én tudtam meg magamról egy új dolgot ma; van lelkiismeretem. Hipp hipp hurrá. S maholnap a fura kis hang megsokszorozódik s végül a skizofrén kategóriába sorolnak. Köszönöm, köszönöm.
Na de nem kell ennyire, azaz ennyire de ennyire negatívan állni a dolgokhoz. Először is, felveszem Christina tempóját, s bár jóval nagyobbakat tudnék lépni, s ezerszer gyorsabban haladni, mint ahogy ő a csili-vili tűsarkú topánkáiban, mégis a tyúklépésre hasonlító stílust veszem fel? csak miatta. Ezt, több ok is indokolja. Elvégre utána szaladtam, vele vagyok, s talán egy fél perc múlva szóra is bírom. Másodszor, tuti nem lenne kellemes ha megfordulna a lábamon ezzel a cipővel. Esküszöm az nemcsak férfi de női láb gyilkos is. Oké, szép szép, de hogy lehet abban közlekedni? Habár Christie-nek meg, néha olyan, mint egy eleven tornádó. Visz mindent, ami kell neki. Na ja.
S habár nem vagyok ellene a határozottságnak, az kifejezetten zavar, hogy a gőgös pillantás, amire méltatott nem hozott több eredményt. Tényleg a szívébe gyalogolhattam, ha már szóba sem áll. És látszólag ennyire utál. Ezért a feltörő zavaromat palástolom azzal a mozdulattal, amellyel hirtelen oknál fogva a hajamba túrok csak úgy mellékesen, némiképpen bevezető gesztusként a mondandóm előtt.

Vallomás, bocsánatkérés, vagy egyszerűen csak egymás után pakolt szavak? Talán mindegyik igaz rá.
- Azt hittem könnyebb lesz szót érteni veled. Sokat hallottam rólad. Sok? jót és rosszat. Viszont sikerült elérned, hogy ne tudjam, melyiknek higgyek. -
A pillantásom remélem elárulja, komolyan gondolom, amit mondtam. Minden esetre a lány arcvonásainak átrendeződésére megvonom a vállamat, s a cipőmet kezdem el fixírozni, miközben a lány mellett haladva szlalomozom a szembe jövő emberek között. S meg sem várom, hogy válaszoljon, azaz esélyt sem adok neki rá, folytatom azt, amibe belekezdtem. A semlegesnek tűnő társalgást.
- Bár persze ezzel mindenki így van. Talán sose fogom megtudni az igazságot. Elvégre ha a hercegnőnek fontosabb a házidolgozata megírása, s a sértődöttség a segítségem elmulasztása miatt? akkor? nos akkor biztosan nincs esélyem. ?
Nincs esélyem. Vagy van mégis? Volt egyáltalán? Mit akar ez a nőszemély? S valójában, mit akarok én tőle?
Nem tudom. Nem akarom tudni. De az érdekes jelenségek mindig is vonzottak, már az idők kezdete óta. Ilyen Vikitria, Anwen s ilyen Christina is. Igen, pont ilyen. Talán? az egyik legnagyobb kihívás, amivel valaha is találkoztam.

megjegyzés; előzmény a Hugrabug klubhelysége
zene; Breakdown by Chris Daughtry

~Emmnek az én kicsi királylányomnak~
Mert sokan lehetnek hasonlóak ? Legyen az Mardekáros, vagy épp Hollóhátas

Valahol az egyik teremben az állóóra baljóslatúan elüti az éjfélt. Valahol a kastély épületében épp most szökött meg egy macska valamelyik ház tulajdonosától. Talán már napok óta tervezte a menekülést, csak épp a megfelelő alkalomra várt. Ki tudja ?
 Itt-ott bagolyhuhogás töri meg a szép csendet, s az egyik toronyból épp most repül a magasba egy madár, lábán sárgás pergamennel.
Veszedelmes némaság honol a régi falak között. Egy pisszenés se hallatszik.
A diákok ilyenkor már alszanak.
Kivételek azonban mindig mindenhol akadnak. Ahogy itt is.
Egy elsőre ártatlannak tűnő lelket az ármány, mesterkélt lépések, hazugságok, önvád érzései öveznek, miközben egyre csak szabadulna az állandóan növekedő súly alól, ahol igazából egy szív nem tehet mást, mint, hogy egyszerűen összeroppan a nyomás alatt.
De mi történik olyankor, ha ez megtörténve a test ép marad? Ha nincsenek nyomai a belső sérüléseknek, sőt még maga a szív tulajdonosa sem tud arról, hogy valami megszakadt benne. Akár egy átok.
Egy szörnyű lidércnyomás.
A széles folyosó hollószín árnyainak egyike lassan halad előre, suhan a levegőben, hívja a ki nem mondott szavak birodalma, olyan, mintha egy nem létező kéz szólítaná előre, mintha egy mágnes vonzaná magához. Egy erős, felismerhetetlen valami.
Ő pedig a gyenge kis marionett bábu, melyet mindenki kényére-kedvére mozgathat, irányíthat. Nincs ellenállás. Talán soha nem is volt.
Azt mondják, az ember életében egyszer mindig eljön az- az út, aminek a végén, egy ajtón belépve eldől minden. A személy egész sorsa.
Számtalan küszöböt lépett már át. És azt a bizonyos kaput is megtalálta. Bár ne tette volna ? Soha?
Szörnyű ez az éj.
Rosszabb nem is lehetne.
A sarló képében pompázó Hold, átkos fényében füröszt egy mélyvörös rózsát, hókarokat, melyek feloldozásért könyörögve tartják előre a virágot, egy szép hattyúnyakat, és egy kétségbeesett szempárt, ami még mindig üres. Pedig fájdalommal telinek kéne lennie.
Miért ünneplik annyira az emberek az évfordulókat? Miért szeretnének emlékezni arra, mi elmúlt? Még ha az életük egy csodás álom is volt, mi az a keserves kötelesség, amely arra készteti őket, hogy felelevenítsék az elmúlt órákat, napokat, heteket, hónapokat és éveket?
Jobb, ha némely dolgok örökre titokban maradnak. Ha nem tűnnek fel a jelenben.
Mivel a lány figyelmét valami teljesen más dolog köti le, ha épp valaki megjelenne mellette, s még ha futó pillantást is vetne reá, nem tudatosulna benne a másik jelenléte.
Elmúlik egy pillanat.
A párkányra felsegítve magát a lány, csendes, sóhajtó hangon megszólal.
Szinte magának beszél. Bár ki tudja?
- Sajnálom ? Bocsáss meg nekem ? Sajnálom ? sajnálom ? sajnálo ?sajná ? sa?
Hallgatja saját kínkeserves szavait, a vezeklés meg-megakad, és már nem tud semmit tenni, hogy ez ne így legyen.
Sírnia kéne, nem tud.
Zokognia kéne, de képtelen rá.
Ordítania, futnia kéne a végtelenség felé, hogy feloldozást nyerjen, de nem akar.
És fel nem képes fogni, hogy ez miért van így.
Hogy mi ez a nyomorúságos üresség, amiben szinte senkinek sincs már hely.
- Bocsáss meg ?
Nincs, ki megbocsássa bűneit. Nem létezik már a jó, mely lelkét megmentheti az örök kárhozattól, a büntetéstől, ami fájdalmasabb lesz mindennél.
Alabástromfehér ujjai kitárják az ablakot, majd egy utolsó búcsúcsókot lehel a szép virágra, amit kihajít a birtokra.
- Bocsáss meg ?
Áll háttal mindennek, nézi a csillagos eget.
Azt mondják, ha egy gyermek meghal, akkor egy angyallal több lesz az égben.
A csillagpettyes fekete éjszaka azonban nem mesél ilyenekről. Ő csak van és türelmesen füleli a fohászkodók imáit.
Hogy meghallgatásra találnak-e, azt soha nem tudja meg senki.
Egy pillanatra a sok gondolat közé, befészkeli magát egy nagyobb horderejű.
Elfogják kapni. Senki nem kószálhat ilyentájt a kastélyban.
De ahogy újra kitekint az ablakon, megbabonázva, már el is felejti a lebukás veszélyének csábító érzését.
Vajon van más, aki ilyenkor vezekel bűneiért, vagy egyszerűen a folyosókat járva keresi a megkönnyebbülést és a magányt?

[valóban]

Ez kész röhej. Eddig évekig egyetlen egy olyan hímneművel sem futottam össze, aki a régmúltat felidézve kezet csókolt volna nekem, mint egy üdvözlésképpen, vagy akár nevezhetjük a tiszteletadás egyik formájának is, most pedig egyre másra szaladok bele ezekbe az illetőkbe. Legutóbb az a pasas Roxmortsban, most pedig ez a cuki pofa!.. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, így nem csoda, hogy bizony elkerekednek a szemeim, s egy ellágyult mosolyt eresztek meg a másik felé. Milyen kis zabálnivaló!.. A legtöbb csontom már nincs is meg a helyén, mind menthetetlenül elolvadt.
- Ezennel megbocsátok néked kedves halandó. Szavaid elnyerték tetszésem, és kedvemre valónak találtattak - Jééézusom, még is mi a fene késztet arra, hogy ilyeneket mondjak? Csoda, hogy nem mondom mindjárt azt, gyerünk ezazzz, vetkőzz le és fenekelj el! Ebben semmi ráció nincs, miért ő vetkőzzön le és miért én legyek elfenekelve? Okéé.. kezd velem elszaladni a ló, sőt már nem is a ló, hanem egy egész púposra pakolt szekér. Nem úgy tűnik viszont, hogy Ő kevésbé élvezné a helyzetet, mint jómagam. Elvégre az egyre szélesebb mosoly, mely csak még helyesebbé teszi sok mindent jelenthet, de azt biztos nem, hogy a társaságom egészegyszerűen fárasztó és nem kívánt.

- Mester, terelj engem jó útra, mert a sötétség teljesen elnyel! - Sóhajtok fel, megjátszott fájdalommal, s egyik kis kacsóm a mellkasomra szorítom, a másiknak kézfejét, pedig ami kevésbé mozgatható a homlokomhoz érintem, s kissé feljebb szegem az állam. Mintha csak rosszul lennék magától a tudattól, micsoda rossz kicsi lány vagyok. Ahogy megrebbenti a pilláit, úgy lépek én is közelebb egy féllépésnyit, s pillantok a másik szemibe, kezeim pedig a hátam mögött kulcsolom össze. - Pedig nekem van egy nagyon cuki példányom, rózsaszín pamaccsal, hogy? ne kezdje ki annyira a csuklómat. - Ebben egyébként az a szomorú - vagy inkább vicces - hogy nekem valóban van egy ilyen bilincsem, és tényleg rózsaszín pamaccsal van kibélelve a karperec része. Jómagam is megajándékoztam volna szerény személyemet egy ilyen darabbal, de még a búcsú bulimon kaptam, amikor eljöttem a Beauxbattonsból, a csajoktól. Valamiért egészen közel kerülök a másikhoz csak úgy, mintha hirtelen a semmiből bukkantam volna elő, s ha nem lennék olyan kis törpe, mint amilyen, akár az orrunk össze is érhetne. - Majd egyszer megmutatom. -
Ejtem a francia szavakat, szinte már dorombolva, s nem is ébredek rá arra, hogy ez már nem csak puszta hülyéskedés, vagy ugratás.. nem. Teljesen kifordulva önmagamból szabályosan flörtölök ezzel a sráccal. Pedig még ez a viselkedésem azzal sem magyarázható, hogy Ethan húzná maga után a parfümcsíkot, amire én teljesen begerjedek rendszerint, hiszen nincs is annál jobb, mintha egy pasinak kanszaga van. A kanszag alatt pedig értem a jó illatú parfümöket, nem pedig.. más dolgot.

- Jobb félni, mint megijedni dobostortaszeletem . Nem találkoztál még ezzel a közmondással? - Vonom fel kíváncsian a szemöldököm a becézésre meg inkább nem keresek semmiféle magyarázatot, valószínű kezdek olyan tudatállapotba kerülni, hogy mindez zsigerből jön, ahogy a másiknak is hiszen.. hercegnőm? Ezek után persze, hogy képtelen vagyok én is különféle cukiságokat ráaggatni, ami a neveket illeti.
- Milyen kis édes vagy. Egyébként a vélagalamb mint fogalom nem áll messze tőlem, mivel az az animágus alakom. Tiszta szívás, hogy 5 percnél tovább nem bírom megőrizni azt a felvett állatias külsőt. - Pislogok rá újfent cseppfolyóra olvadva, hiszen azt mondta, őt nem zavarja, hogy ilyen? ilyen furán öltözködöm! Ez mennyire édes már! Nem bírok vele betelni, és kész. Olyan kis édes, mint egy hízelgő kandúr, akit legszívesebben agyon nyomogatnék, a hónom alá kapva pedig magammal cipelném az ágyamba. Hmh.. na ez egy pöppet perverz lenne ha valóban a hónom alá kapnám, és elcipelném magammal abba a bizonyos helységbe, abba a tárgyba, ahová hát.. az ő elmondása szerint, mindenki vágyik. Bár a bugyi levétele nem feltétlen köthető egy nagy ágyhoz..
- Ez egy igen különleges kérdés, majd még átgondolom a dolgot Ethan. - Igen csak széles vigyor terül el újra az arcomon, ami sok mindent sejtet, talán túl sokat, mintha valóban szóba jöhetne egy ilyen beteg ötlet. Még hogy falra akasztott, bekeretezett dedikált bugyi.. nanneee.

- Miért, te milyen bugyira buksz, hm? - Kérdezem majdnem hogy pukkadozva, és megint csak ott tartok, hogy az öklöm a számba tömöm, mert annyira kell röhögjek. Ezek a kérdések, és ahogy felteszi.. nem bírom, egyszerűen képtelen vagyok megállni anélkül, hogy fel ne kacagjak! Mindent bevetek ezért hát annak érdekében, hogy ne verjem fel az egész kastélyt éjszakai trillázásommal. Végül kihívóan pillantok a másikra, és felé fordulva a pulcsim kissé feljebb húzva, a farmeromat pedig egy leheletnyivel lejjebb villantom ki a már sokat emlegetett bugyim vékony kis peremét, de éppen csak annyit, hogy egy pillantást vethessen a mintára, és igen. Nem hazudtam, amikor azt állítottam mackók vannak rajta, ráadásul rózsaszínalapon. Mindez csak pármásodpercig tart, amíg valóban szemrevételezi a dolgot, és a farmer anyaga visszasimul a helyére, ahogy a pulcsimat is elengedem. ? Tessék, remélem boldoggá tettelek ma éjszakára. - Vigyorgok rá, és játékosan még ki is öltöm a nyelvem, minek hatására az abban lévő csinos kis testékszer fémesen megvillan a holdfényben. Ha valaki engem zabara akar hozni, hamarabb fel felkelnie, muhahaha!

- Te túl szép és okos, és csodálatos, hogy nem szakadt rád még a plafon? - Hitetlenkedek kedvesen, bár egyáltalán nem zavar, hogy valaki ennyire el van telve magától. Mi több, egyenesen bájosnak találom ezt a tulajdonságot, miszerint az egója valahol a fellegek fölött grasszál. Jól áll neki, legalább olyan jól, mint nekem. Igaz, hozzá képest én még igen csak szerénynek mondhatom el magam. Végül a számat csücsörítve pillantok rá, mintha nagyon nehéz lenne a kérdés, és átgondolandó, mit is kell rá válaszoljak.
- Hmhh? Határozottan nincs semmi problémám a fokhagyma fenékkel, a második kérdésedre pedig nem áll módomban válaszolni. Én sem faggatlak a női mellekről cunibogaram. - Nem kell ám komolyan venni azt, hogy esetlegesen belepirultam ebbe a kérdésbe, miszerint milyen az a férfifenék típus, amire bukok, vagy esetleg túlságosan is sértőnek találtam, főleg a bilincsek után..
- Óh, tudom én, hogy megfog esni rajtam a szíved Éjféli Napsugár, hiszen a Napra lehet nézni, de rád nem! Kérlek, ragyogj be égi szikráiddal, s hozz gyógyírt fájdalmaimra. Egyébként? - Megtörve a varázst billentem félre a fejem és pillantok rá, és mit sem törődik, mit alkot a pálcával. Valami azt súgja nekem, hogy nem szórna rám átkot direkt, s nem akarna ártani nekem. Ahhoz túl.. kedves, aranyos és vicces. *_* - Te mindenkiből kihozod a kisördögöt? - ez a kérdés igen is komoly, bár a cinkos mosoly már lehet nem pontosan ezt tanúsítja, de én teljesen komolyan kérdezem.

- Sokkal de sokkal de sokkal jobb. - Hálás vagyok, és ez látszik, de tisztán. Vadul csillognak a szemeim, és az arcom is mintha enyhén kipirult volna, majd hirtelen ötlettől vezérelve hajolok közelebb hozzá, és adok neki egy hála puszit az arcára. - Köszönöm. -
Mintha nem lepné meg a kérés, miszerint éppen egy ölelést kunyerálnak ki belőle, de azért kelleti még egy kicsit magát, egészen addig, amíg a srác úgy nem néz rá, mint egy kiscica, elvégre ez volt a cél, nem igaz? A véla szívét teljesen ellágyítják, így nem számít csodának az, hogy egyszerűen széttárja a karjait, és Ethan dereka köré fonja szinte szó nélkül, s átöleli. - Te tényleg jéghideg vagy! -
Elszörnyülködöm, igen! Hiszen valóban olyan kis hideg! Aggódva pillogok fel rá, majd eleresztve vakarom meg a fejem búbját, mintha valami megoldáson agyalnék.

- Mi? Miféle hülyeséget hordasz itt össze? Még hogy más kasztba tartozok, mert hogy jobb vagyok!.. Elképesztő, hiszen nem is tojok én aranytojást sem! Ne beszélj már ilyen badarságokat. - Kikérem magamnak, hogy bárki is felsőbbrendűnek gondoljon! Ha vulgáris akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy pont olyan ember vagyok mint ő, ugyan olyat sz*rok. Na de ez a megjegyzés nem lenne valami nőies. A végén még összerombolnám magamról az őrült és édes jelzőket, melyeket kialakított magában Ethan rólam.
- Jól van, tiporj csak bele még jobban a földbe ezzel a "szar emberismerő vagy" dumával, jól van. Nem fogsz kapni búcsú puszit ha ilyen izé vagy velem. - Háh! Ez aztán a nagy fenyegetés, nem igaz? Én sem hiszek abban, hogy egy ilyentől bárki berezelne, még hogy búcsú puszi.. a háta közepére, mi? De akkor is, olyan rosszul esik, hogy ezt csak így a képembe vágják! S még a becézés sem enyhít lelki fájdalmaimon. Szipp.

Minden ellenkezés nélkül hagyom, hogy a keze megfogja az enyémet, mi több! Valamiért annyira rámj ön ez a olyan-jó-tartozni-valakihez érzés, hogy még az ujjaimat is összefonom az övéivel, s jókedvűen pillantok rá.
- Ó, én hős lovagom! Csak vezess, és vakon megyek utánad! Már csak azért is, mert én nappal is eltévedek a suliban, nem hogy éjszaka.. ciki, igaz? ? Grimaszolok egyet, s már nagyban a folyosók egyikén trappolunk, ami nem tudom hova vezet, de bízom a mucikámban, és majd ő elvezetget, amerre jónak látja.
- Naaaa, azért valamit csak elárulhatsz, vagy kössünk alkut! Ha te elárulsz egy titkot, akkor kérdezhetsz tőlem bármit! Tényleg  b á r m i t.  S válaszolni fogok rá, legyen az titok vagy sem, hmmm? ? Ez sem egy olyan kettőt fizet hármat kap akció, amire egyből ugranak az emberek, de azért megér egy próbálkozást, hiszen sosem lehet tudni. Talán vevő lesz erre a kis játékra, és akkor én is megtudhatok pár dolgot róla. Teljesen kíváncsivá tett!

Mint hűséges társ, úgy lopakodok utána, még lábujjhegyre is állok, s hátammal a falhoz simulok, ahogy lemegyünk a lépcsőn, s nem is szólalok meg csak igen csak visszafojtottan.
- Mályvacukor sütés, és világmegmentés? Ez annnyira romantikusan hangzik! Csak nincs egy ilyen oldalad is Mr. Mindenkirőlledumálomabugyit? -

Neeem, nincs is túlfűtve ez a jelenet így fülig a tilosban, a legsötétebb éjszaka leple alatt. Nem is jut eszembe semmi obszcén, amikor azt látom, hogy az évfolyam legőrjítőbb, legcsinibb, legmenőbb nője közelebb jön egy szűk fél lépéssel, az arcomba hajol, és mélyen a szemembe fúrja az övét. Nem is képzelem ám el egy szál rózsaszín, plüssel bélelt bilincsben, amikor arra terelődik a téma. Nem is tart háromszori végiggondolásig, mire felfogom, hogy mit jelentenek azok a gerinccirógató lejtésű, duruzsoló francia szavak, mert nem is értem félre a mondatot négy és félszer. Nem is játszom le magamban, hogy felpofozna-e, ha most kihasználnám az arcunk közötti távolságot. Nem is kerül másfél percbe, hogy egyáltalán újra beindítsam az agyam azon tudati folyamatait, amelyek nem esnek a fajfenntartó ösztönök meggyőzően kódolt fennhatósága alá, és újra elkezdjek gondolkodni. Á, dehogy.
- Alig várom, hogy.. megismertess vele - súgom vissza erőtlen nyelvhelyességgel, mert a franciatudásom annak láttán, hogy egy véla flörtöl velem, fejvesztve elmenekült a La Manche csatorna irányába. Tehetetlenül rendezem soraimat, mielőtt még az angolom is kereket old. - Mindazonáltal, itt szükségét érzem annak, hogy megjegyezzem - folytatom tehát, miután a részecskéim közötti kötések újra elég szorossá váltak ahhoz, hogy képes legyek a hangképzésre -, hogy teljesen övön aluli, amit művelsz velem. Mert lehet, hogy a nőket szokás emlegetni a gyengébbik nemként, de ha te is a ringbe lépsz, hát kiütéssel győztél minden férfi felett.
Ez volt a legfinomabb, mi több, szalonképes kifejeződése annak, hogy annyira megy neki ez a játék, hogy én is majdnem beleszédültem azokba a hatalmas, felhőtlenül égkék szemeibe. Mert szeretnék én, ez kétségtelen. Ellenben mély benyomást is szeretnék rá tenni, és valószínű, hogy ennek a lehetőségeit jelentősen rontaná, ha az első menet után minden előjel nélkül térdre omlanék, és nagy beleéléssel csókolgatni kezdeném annak a répanadrágba csomagolt, klassz lábának a nyomát. A fent említett eshetőség helyett legalábbis kivárok, míg újabb alkalom nyílik arra, hogy megbomoljon az elmém. Nem is várok hiába. De még ezzel az apró kellemetlenséggel együtt is muszáj, hogy teli szájjal vigyorogjak. Főleg akkor, amikor még becézgetni is kezd, hát akkor már végképp annyira örömteli a fogsorom ábrázata, hogy az ember azt hinné, órák óta lóbálom neki a pórázt lihegve, kitartóan, lelkesen, és most végre megfogta a végét, és beígérte, hogy elvisz sétálni. Pedig nem ígért semmit, csak azt mondta: dobostortaszeletem. Tessék, én vagyok Yo Delacour életének csíkos piskótája habos csokoládékrémmel és szilárd karamellel; hát ki akar itt sétálni?
- Penge kiscsaj vagy - állapítom meg végül, a róla szerzett újabb információk tükrében, aztán mégse bírok lemondani egy pofátlan, ugratós vigyorról. - Igaz, animágia tekintetében mondjuk inkább trópusi papagájra asszociáltam volna, ha rólad van szó, tudod, sok-sok színes tollal, fura, borzas fejjel és trillázó rikácsolással. Édibédi. Ezek szerint nem volt elég beható az első benyomásom. Arra az öt perc flessre meg légy büszke, galambom, gondolj arra, sokan vannak, akik még ennél is hamarabb elmennek..
Persze az mindegy, hogy én mit mondok, mert úgy néz rám, mint egy szorongatnivaló teddyre, és ezt egyelőre kétségbeesetten, férfiúi méltóságom romjai közt térdelve próbálom bókként felfogni. És még édes is vagyok. Nyüff. De ezen se tudok igazán fennakadni, mert beszél, beszél, beszél - tisztára mint én -, vigyorog, és megőrülök a vigyoráért, és nevet, kacag, attól meg egyszerűen nekem is rögtön fülig ér a szám. Mi több, már megint vihogok én is. Annyira elbódít ez az egyszerre narkotikus és frissítő derű, amit áraszt, vagy amit belőlem vált ki, hogy nem is veszem észre, mire készül. Egy lány a farmerját húzogatja le NEKEM (oké, fél centit, de mégis), és én egyszerűen nem veszem észre a nagy röhögésben, aztán meg arra ébredek, hogy egy keskeny, rózsaszín csíkot bámulok, és még egy-két levágott mackófej is látható.
- Jujj - nyögöm ki az első meghökkenés után -, boldoggá hát, de.. hogyismondjam, kicsittt.. szédítő a tempó, szépséges bugyival ellátott hercegnőm. - És mindeközben én jöttem néminemű zavarba. Mintegy ráadásul még a nyelvéből is villant egyet a szemtelen fruska, megáll az ész, villogtatja azt az ezüstös ékszert, és az én ízlésemről faggat női alsóneműk terén. Hajajj, emberemre találtam volna? Vagy asszonyomra? Azt hiszem, most megpróbálok katonai diktatúrát gyakorolni az arcvonásaimon, hogy hivatali pléhpofával közölhessem a sokszor megtiport méltóságom és büszkeségem újrafelhasznált szemétdombjáról:
- Engem, kérhhem, nem a forma érdekel, hanem a tartalom.
Ezek után én, a nagydumás, az egóm zaklatásán keresztül történő átvitt megüdvözülés közepette csak szerényen rángathatom a vállamat. Mert most, hogy így megemlítette feltételezését, miszerint az arcommal ki lehetne tapétázni a fél Roxfortot, hirtelen erős késztetést érzek, hogy felvilágosítsam, az elbűvölő személyiségem nagyközönségnek szánt verziójában mennyi a máz, és mennyi a kicsit kiábrándítóbb valóság. Aztán leállítom magam. Mert talán már én sem emlékszem a rendezői változatra. Meg mert főleg tíz-tizenöt perc ismeretség után az ember nem kezdi el lökni a sódert a lelke legsötétebb mélységeiről, mert akkor a beszédpartner körön kívül rakja, mint macskát szellőzni. És nekem az az énem, amelyik még nem volt tele ezzel a kifizetődő, keserű sósavval, ami az emberek iránti bizalmat illeti, valahogy a pszichém bugyrainak legmélyén ölelgeti a Hugrabug Helga borzát. És jó ott neki. Meg nekem is jó, hogy ott van, én meg itt, abszolút örömtelve ezzel a kiscsajjal, aki majd holnap azt is letagadja, hogy valaha látott. Ennek fényében meg vissza a pofátlan, nyomulós, gusztustalan, de emészthető önmagamhoz.
- Drááága, hát nekem minden vágyam, hogy gyógyírt hozzak a fájdalmaidra, hát mondjad, hogyan szeretnéd, kézrátétellel? - pislantok ártatlanul, szempillarebegtetősen, és állandóan várom, hogy na, mikor lesz végre igazán elege abból, hogy a megjegyzéseim mind abba az egyetlen, egymilliószor elcsépelt és agyonütött irányba mutatnak. De úgy tűnik, hogy még mindig, még mindig, még mindig nem vagyok túl sok, mert még mindig tűr, mi több, tovább incselkedik, mintha nem lenne a fele agyam így is fájdalmasan cseppfolyós attól az ambivalens bájától. És akkor még én vagyok az, aki kihozná a kisördögöt őbelőle..?
- Igyekszik az ember.. de esetedben, miután botor módon magam ellen uszítottam a gonosz erőket, inkább azt szeretném megtudni, hogy hogy a fenébe lehet visszatuszkolni azt a nagyördögöt..
És igen, én mindenre tudok választ, minden szituációt le tudok reagálni - de aztán meg kiderül, hogy mégsem. Mert mikor tényleg megpróbálom enyhíteni a földi szenvedéseit - és nem kézrátétellel, mert én egy igazi brit gentleman vagyok, kérhhem -, a hálája készületlenül ér. Túl őszintén és túl hevesen. Már az is elég, ahogy rám néz azzal a nagy, villogó szemével, és kész. Mintha legalábbis forrást fakasztottam volna itt, a folyosó közepén, vagy az életét mentettem volna meg veszettül heroikus körülmények között, vagy.. vagy nem is tudom. Fogalmam sincs, direkt csinálja-e, de már a puszta nézésétől is eszméletlenül zavarban érzem magam, ami pedig nem szokásom, és az se, hogy ennyire hőn vágyjak elbujdosni a meg nem érdemelt hálaáradat elől. Aztán még meg is puszil. Csak úgy, hirtelen. Ne, ne, ne, belepusztulok, ha most el kell vörösödnöm, mint egy elsőbálozós kiscsajnak.
- Nincs mit, ne hülyülj.. - morgom szinte bosszúsan.
Persze azért nem halunk bele egy hirtelen pusziba, ahhoz túl dörzsöltek vagyunk, és túl kevéssé ártatlanok, szóval átvészelném én ezt a röpke elmebajt, de mire úgy-ahogy kievickélnék a világ legkedvesebb és legártatlanabb puszija okozta zavarból, újabb csavar, és a karjaiban találom magam, és már bújok is hozzá automatikusan, mint akit erre programoztak, hogy a megfelelő ingerekre fúrja a fejét a delikvens vállába, és kulcsolja össze az ujjait a másik derekán. Isteni jó illata van, tudnám még ölelni egy ideig.. Húbazz. Én csak.. izé.. szóval igazából egy percig se gondoltam komolyan, hogy meg fog ölelni. Engem húzni szoktak, sokáig, biztos a homlokomra van tetoválva, hogy 'mazochista, de élvhajhász; jó mulatást'. Eszembe nem jutott, hogy Yot elég lesz megkérni, és tényleg megölel - még akkor is, ha most mondjuk azért teszi, mert szerinte nehogy megfagyjak.. Jéghideg? Dehogy vagyok én hideg. A puszi utáni harmincnyolcfokos lázam is negyvennégyre emelkedik legalább, amíg kibontakozom az ölelésből. Azonnal kuncognom kell, hülyén, hogy mostmár többszörösen is idiótának érezhessem magam, mert ez a helyzeten aztán semmit nem segít.
- Hagyd már, ettől az akciótól máris melegebbnek érzem magam, mint Christian Dior - vihogok szerencsétlenül és lesokkoltan. Majd mellé egy árnyékos bájmosolyt: - Köszike az elsősegélyt, nővérke.
Tovább a nyugati szárny felé - én már eleget kószáltam ezeken a sötét folyosókon, kétlem, hogy eltévednék, nem igényel ekkora koncentrációt a helyes útvonal megtalálása. Tessék, most még furán és kompromittálóan reszketni is elkezdtem, de ez.. ez a hideg miatt van, persze. Lassan megint magamhoz térek, klinikai halál, sokkoló, klinikai halál, sokkoló, nem igazság, hogy bárki is ennyire hatással legyen rám, vélaság ide vagy oda, akkor sem igazság, hogy minden ok nélkül úgy viselkedjek, mint egy idióta, tapasztalatlan kisfiú, és.. és.. Még akkor sem, ha tényleg idióta vagyok.
Az önsajnáltatás miatt még arra is csak felületesen, fél füllel figyelek, hogy mit válaszol - bár már az se volt különösebben fontos, amit én mondtam előtte. Aztán a 'búcsúpuszi' kifejezésre muszáj felkapnom a fejem, és lassanként, pislogva felfogom azt is, amit előtte mondott. És el is szégyellem magam. Mert azt mondjuk én tudom, hogy nálam a szókimondás gyógyíthatatlan betegség, de azért most szeretném leharapni a nyelvemet, amiért belegázoltam a lelkébe. Látszik rajta, hogy bántja ez a rossz emberismeret-dolog. És nem én vagyok az, aki minden ellenére, a citromsárga tornacipő, a ki-kivillantott nyelvpiercing meg minden vagánysága ellenére keresem rajta a 'vigyázz, törékeny' matricát? És akkor meg beszólok neki, csak mert nem dörzsölt hamiskártyás, amiből meg így is több van, mint elég? Felsóhajtok, és berögzült, béna mozdulattal hátrasöprök a fejemből egy adag hajat.
- Bocccs.. Figyelj, nem akartalak megbántani ezzel az emberismerős dumával - közlöm a szembejövő drapériával férfiasan és egyenesen. Óje. - Nem ismerlek, lehet, hogy igazából nem vagy naiv, de még ha igen, az se baj, nézz rám.. én vagyok a miért-lenne-jó-inkább-naivnak-lenni szemlélet két lábon járó transzparense. Hát, ezek után tényleg nem érdemlem meg azt a búcsúpuszit - fűzöm hozzá reményeim szerint tök semleges hangon, de közben meg annyira bűnbánó az egész, hogy az már kétszínűség, mert mit lehet erre válaszolni? Hát azt, sok duzzogás után is csak azt, hogy oké, megbocsátás, hepiend, satöbbi, és talán még búcsúpuszit is kapok, hátha kifütyül az agyam a fülemen búcsúzóul, ha így folytatom.
És nézd meg, még végig se mondtam rendesen a kis verbál canossa-járásomat, már megint az ő hős lovagja vagyok, nagyon heroikusan forró arccal, hogy csak úgy remeg körülöttem rettenthetetlenül a levegő, és még csak pofázás se jut igazán eszembe, erre újabb sokkoló bizalmassággal támad. Hogy cseréljünk titkokat, mint két jó barátnő körömlakk-festegetés közben. Megáll az ész.
- De ha elmondom őket, nem lesznek titkok - ellenkezem. Bár ez még hozzám képest is elég gyenge, mert alig mondom ki a nagyon szilárdan tiltakozó mondatot, körülbelül már azonnal meg is adom magam. Lehet, hogy félek, hogy egy perc múlva már nem lesz kíváncsi rám? - Na, oké, legyen gyereknap. Ezt kapd ki. Egyik legjobban féltve őrzött, szörnyűséges, rettenetes, iszonyatosss titkom, hogy.. amíg rá nem jöttem, hogy ha kidolgozom a belem, akkor is felmossa velem a padlót bármelyik random évfolyamtársam SVK-n, szóval addig, én.. auror akartam lenni. Tudod, nagyon hősies, nagyon szekszi, buknak rá a csajok, és még úgy is érezheted, nem vagy hiába.. Mint a nagybátyám. Sőt, ez már két titok, mert azt is elárultam, hogy bírom a nagybátyámat, ami eleve szörnyűséges és iszonytató önmagában is, hát még ha annyira, hogy rá akarjak hasonlítani.. még a végén egy szál fekete talárt hordanék én is alsógatya nélkül.. no, de mindegy, mert fény derült tehetségtelenségemre, és azóta csak bűvésztrükkökkel meg látványos kis bűbájokkal szórakoztatom magam, amiket csakazértse mondok meg, hogy működnek.
Elhallgatok, figyelem magam előtt nagy műgonddal a nyugati szárny felé kanyargó folyosó berendezését, és fogom a kezét komolyan, némán, ünnepélyesen. Mintha valami nagyon fontos múlna azon, hogy összeérjenek az ujjaink, és érezzem az ujjpercei közt azokon a kicsi hajszálereken, hogy a szíve milyen ritmusban pumpálja szét a vérét a testében. Valószínűleg pontosan ugyanabban a ritmusban, mint az enyém az én véremet. (Valószínűleg nem tudok pulzust leolvasni a tenyerén.) És mintha a kövezet repedéseiből, meg a hosszú, vörös futószőnyeg szálainak borzolódásából olvasnám ki, hirtelen tudom, hogy miért. Mert nem nézett ki, csak mert egysíkú elmebeteg vagyok, csak velem nevetett, mert nem sértődött meg a félig se komolyan gondolt megjegyzéseimen, nem vágott pofon, nem hagyott itt, hanem egyszerűen.. játszott velem. Játszotta a hülye, idióta kis játékaimat.
Ezért most jó fogni a kezét, csak úgy. Hajszálra ugyanúgy a falnak vetett háttal kommandózva megyek elöl, olyan komolyan és elkötelezetten, mint ahogy egy gyerek műveli a játszást. Hiába minden igyekezet, hogy a béna mosolyomból valami lehengerlő hülyítés legyen.
- Hát, ezek szerint, ha már minden jel erre mutat.. Lehet, hogy van ilyen oldalam. De csak neked.

[Dear Prince Charming]

Dear Prince Charming

Naná, hogy alig várja, ki ne tenne így? Mindenki ég a vágytól, hogy megismerhesse a rózsaszín pamacsos bilincs titkát, én pedig örömmel megadom neki ezt a lehetőséget, ez a széles mosolyból, és a biccentésemből is látszik, mellyel jelzem, rendben, felőlem mehet a mene.. izé, szóval mehet a dolog. S persze mindezek után, hogy ilyen dolgokat ajánlgatok fel az éjszaka közepén egy srácnak, akit ráadásul alig ismerek egy szűk negyedórája.. csodálkozok, hogy azt gondolják rólam az iskolában, amit.
- Óóó, szóval szerinted övön aluli amit művelek, hm? Szeretnéd, hogy abbahagyjam? - Még meg is rebbentem a hosszú pillákat, s lefelé kunkorítom az ajkaim, mint egy szomorú kislány, akitől elakarják venni a játékát. Khm.. no igen, túlságosan is tetszik ez a helyzet, s bizony már nyakig vagyok benne ahhoz, hogy csak úgy kimásszak belőle. Elég idétlenül jönne ki ezek után, ha az érinthetetlen szentet játszanám, ami sosem állt hozzám valami közel. Sőt, nem is állna valami jól. Természetesen azért vettem ezt a.. bókot? Már ha annak vehetem, s valamiért veszem magamnak a bátorságot, és pofátlanul annak veszem.

- Hé! Szerinted én rikácsolok?! - Kérdezek játszott felháborodással, szemeim elkerekednek, kezem a szívemre szorítom, mintha annyira mellbevágott volna ez a megállapítás, majd hetykén felhúzom az orrom, ám hamar tovaszáll ez a felvett maszk, s újabb pimasz vigyor kúszik ajkaimra. - Gondolom, te sokkal tovább bírod, mint öt perc. -
Ha azt nézzük, témába vágó lenne a kérdés, legalábbis az animágia terén, ami azt illeti, hiszen pont erről van szó jelenleg. Ki meddig képes az állati alakjában elidőzni? Na már most ennek fényében annyira nem is félreérthető ez a kérdés, de én még ráteszek egy lapáttal, hiszen a pimasz csillanás meg a szemöldökeim egyértelmű rándulásai - a le-föl, és párhuzamban a kettő, s mindezt egyszerre - igen is azt mutatja, hogy máshogy értem ezt a kérdést. Ez a máshogy pedig egyenesen arcpirító.

Meghökkentem ezzel az igen csak bizarr megnyilvánulással, bár a fokozatot sem érzem a történéseknek, először a bilincs, s csak aztán a bugyi mutogatása? 
- Óh, ne haragudj Maszatpofim. Nem tudtam, hogy te nem ehhez a sebességhez vagy hozzászokva.. ? félreértés ne essék, én nem sértegetek. Csak apró kis szurkálódás, csipkelődés ez, semmi több. Nem akarok a lelkivilágába belegázolni vagy ilyesmi, távol álljon tőlem, csak egyszerűen képtelen vagyok az éles nyelvemnek mindezek után erélyesen megálljt parancsolni.
- Sejtettem, hogy ez lesz a válasz. S mond csak Mucusom, a "Lyuk-lyuk, csak más a keret" dologgal hogy állsz? - Most ez komolyan érdekel, s nem csak fokozni akarom a helyzet pikánsságát, de ha már ilyen és ehhez hasonló témákról beszélünk, mint a női bugyik és tartalmuk, mehetünk le még egy arasszal is. Burkolt de még is nyílt kérdés. Képes bárkit az ágyba vinni csak azért, hogy természetes vágyait kielégítse? Esetleg pont ellenkezőleg, gondosan megválasztja azt, akit odacsábít?

- Szeretnél letaperolni? - Nevetem el magam. Hát mindjárt bekészülök ettől a dumától, még hogy kézrátétel!.. Ebből is látszik, hogy a válasz részemről egyértelműen _nem_. Még mindig nem volt elég belőle, s még mindig nem húzta ki a gyufát, s még mindig képes vagyok a partnere lenni ebben a beszélgetésben. - Felveszem ezt a napirendi pontot a határidőnaplómba, és majd a későbbiekben tárgyalhatunk róla. -
Valami hasonló komoly pofát próbálok vágni, mint az imént ő, amikor a tartalomról, meg a formákról és ezekről beszélt.
- Sehogy. Egy ideig még pont így fogok pörögni, mint egy búgócsiga. - Nagyördög? Ennyire kis gonoszka lennék? Már csak a két szarvam hiányzik, és egy villás végű farok. Khm.. na jó, az a farkat inkább hanyagoljuk. - Látod Tigrisem, nem kellett volna a finom kis tappancsoddal Pandora szelencéjét birizgálni. -
He? Pandora szelencéje? Még is mikor lettem én ennyire intellektuális, hogy ilyen példákat hozok? Még a végén lerombolom a "buta szőke véla" imidzsem, amit olyan keményen sikerült csak kialakítanom magam ebben az iskolában. Ebben csak az a szomorú, hogy már az első napon, amikor sikerült elhasalnom Bájitaltan órán, beton biztos volt. Bár ettől függetlenül Ethan hiheti azt, hogy csak dobálózom a szavakkal. Annyi baj legyen.

Átöleltem igen, hiszen a megmentőm szava szent, ráadásként tenyereimmel meg is dörzsölöm, kissé a csupasz hátát, majd ahogy hátraaraszolok kissé, még a karjait is.
- Christian Dior? Cöcöcöcöc.. - Csóválom meg a fejem, ahogy végigpillantok rajta, majd újra a szemeire emelem tekintetem. - Akkor még sem lehetek magammal elégedett. Minimum Elton Johnt akartam volna kisajtolni belőled, de annyi baj legyen. Egyébként igazán nincs mit. Szájon át való lélegeztetést is vállalok krízisesetekben. -
Egek.. Yo fogd már be! Lassan már ott fogok tartani, hogy egyenesen felkínálom magam? Ennyire még sem lehetem szemtelen és pimasz. Akármennyire is nekem való ez a játék, azért igazán hálás lennék magamnak, ha a jó ízlés határain belül maradnék.

- Fátylat rá. - Legyintek egyszerűen csak a másik kezemmel, amit éppen nem fog közre senki sem, de egyből rájövök, hogy ez nem volt épp a legjobb ötlet, hiszen már is felszisszenek. Túl hirtelen mozdulatot tettem egy nem túl épp végtagommal. Ennyi, aki hülye, haljon meg. - Egyébként pedig akármilyen rossz érzés is, igazad van. S bár hiába vagyok tisztában ezzel a tulajdonságommal, változtatni nem tudok rajta. Lehet ki se növöm már.. -
Ennyi erővel viselhetnék egy "Rúgj belém" táblát is, vagy.. majd veszek egy ilyen pólót, na de.. Mély levegő be, majd kifúj! Hah, járjon át újra az optimizmus szelleme!
- Azért majd kapsz búcsúpuszit. - Mosolyodok el, s ezzel is jelzem, semmi gond, minden rendben, jól vagyok!
- De attól még titok marad, hiszen csak én tudok majd róla, én pedig eskü nem mondom el senkinek! - Ünnepélyesen a kezem a szívem felé helyezem, majd robog tovább a ne-bukjunk-le-vonat, és egyik folyosórészről a másikra kalandozunk. - Bár ez már túlhalad a cinkostárs dolgon, s léphetünk akár több lépcsőfokot is, és így bizalmasok lehetünk, nem de? -
Nekem ez egyáltalán nincs ellenemre, és látszik is, micsoda izgalom jár át, miszerint lesz valaki olyan, akinek a bizalmasa lehetek. Akár egy kegy. Mintha legalább a királyi címereket bíznák rám, hogy vigyázzak rájuk, vagy a Városháza kulcsát, vagy a.. és még sorolhatnám.

Ahogy elkezd mesélni, úgy hajolok kissé közelebb hozzá, és szaporázom meg lépteim, hogy szorosan - szó szerint szorosan - a nyomában maradhassak, s minden apró szót halljak. Szemeiben látszik, legfőképp a pupillám méreteinek változásaiból, hogy igen is nagyon figyelek, és érdekel, mit mond a másik.
- De hát ne add föl az álmaidat! - Persze már, a naív kislány, aki valami habos-babos rózsaszín álomban él, már megint megszólalt. Végig se gondolom, hogy talán nem kellene ebbe belepofáznom, meg különben is mi jogom van arra, hogy bármire is buzdítsam de.. Hát még sem tudok befogni, bármennyire is nem meglepő ez a tény. - Csak sok gyakorlás kérdése, na meg ha kitartó vagy, miért ne lehetnél te is auror? Már nem is azért, de az a ferdeszemű háztársam mondta valami Chi, vagy Chung vagy.. eh, mindegy, mindig is bajba voltam a nevekkel.. - Ezaz yolanda, végülis csak a fél iskola tisztában van azzal, ki az a Cho Chang, neked pedig egyenesen háztársad, még sem tudod megjegyezni a nevét. Nem vagy gáz végül is egy kicsit sem.. - .. szóval ő mondta, hogy Harry Potter is auror akar lenni, s nézz csak rá.. Órán két szót alig tud kinyögni, ráadásul akkora az arca a semmire, hogy lefejeli az ajtófélfát, még is van önbizalma hozzá! Hát nehogy már te ne merj ebbe belevágni! Vagy már van másik álomszakmád?.. -
Megkérdezem, hát persze, hogy megkérdezem, hiszen ha van már más dolog, ami esélyesebb, nem zaklatom a buzdító beszédeimmel.
- Különben is, nem egyszer láttam a saját két szememmel, hogy elejti, meg kiesik a pálca a kezéből, annyira kétbalkezes. - Egyébként két szót nem beszéltem még vele, és a DS-re is csak azért járok, mert Aud elcsalt, na meg, egyébként is béna vagyok, s sosem árt ha pár valamirevaló varázslatot megtanulok. S nem is utálom amúgy a srácot, csak olyan semlegesen viszonyulok hozzá. Annyira.. furi nekem. Mindig csak el van mélyülve a nagy önsajnálatban, a két barátja meg folytonosan körbeugrálja. Oda kéne hozzá is menni, és jól megrázni a vállánál fogva, hogy "Hé ember, ébresztő! Lásd már be, hogy milyen jó dolgod van!..", de ezt inkább nem veszem fel a listámra. Elég dologba ütöm már bele így is az orrom tudatlanul.
- A nagybátyád nem hord alsónacit? - Nem is én lennék, ha nem rondítanék bele a vallomásba, egy ilyen idióta kérdéssel egyébként. - Ő olyan rossz ember, vagy.. miért baj az, hogy kedveled? -

- Aranyos vagy, de tényleg. S mindkettő oldalad nagyon tetszik nekem egyébként. - Egész belepironkodok, amikor közölni, hogy csak nekem és csak is nekem van ilyen oldala! Milyen kár, hogy ezt nem kellene elhinnem, hiszen biztos minden csajt ilyen szöveggel etet, de nem érdekel! - Akkor most én jövök egy titokkal, igaz? Na várj.. Gondolkoznom kell. -
Nem próbálok eme kötelesség alól kibújni, hiszen valóban gondolkozóba esek, hogy mit is mondjak, s ezt jelzi, ahogy az alsó ajkam harapdálom, s próbálok dűlőre jutni.
- Nem is tudom, van e valami nagy titkom, hiszen mindegyik egy idő után kiderült. Például amikor a Karácsonyi Bálon a nővéremnek adtam ki magam, vagy hogy imádom a tündéreket, és ezért egy olyan mintát tetováltattam magamra, vagy hogy csupán két-három éve tudok a varázsvilágról, illetve régen balett táncos akartam lenni, de rájöttem, hogy az egy kislányos hülyeség, s azóta a kviddicset jobban szeretem, vagy hogy eredetileg én nem a saját családomnál nőttem föl, mert a kórházban történt egy kis csere-bere, vaaagy.. - S csak dől belőlem a szó sok olyan infóval egyetemben, ami talán annak izgalmas, aki nem ismer engem, de én még is úgy vagyok vele, hogy csupa ostobaság.

- Neeeeeem, nem, igazán nem kell – hangzik a néma éjszakában kicsit túlságosan is önfeláldozó hevességgel a tiltakozásom. – Dehogy, gyönyörű, kegyetlen hölgy. Majd.. erős leszek.. és valahogy elviselem ezt az.. irtózatos.. pokoli szenvedést – közlöm rekedten, egy elkínzott mártír stílusában. Mindazonáltal hajlandó vagyok megengedni, hogy.. bántson egy kicsit, ha szeretne, mert hát annyira nemeslelkű vagyok, és.. Yo.. fekete, szigorúan a vonalakra simuló, fényes bőr.. ostor.. bilincs.. Hátt.. megdicsőült mártír lennék, azt hiszem.
De. Most, hogy testközelből is szereztem némi tapasztalatot, és nem csak a szóbeszédből meg az órai magatartása alapján kell megbecsülnöm a természetét, egyelőre komment nélkül állapítom meg, hogy félig-meddig azért mégis hiába fröcskölik rá a nyálat. Nem is értem miért (na jó, de: mert minden nőnemű lény beledöglik, ha nem járathatja le a másikat, hiába ilyen édes kiscsaj ez a Yolanda). Mert az rendben van, hogy még csak pár perce kóstolgatjuk egymást, és már most nem tudom, hova koncentráljak az alattomosan rebbenő szempillák, a megsemmisítően legörbülő ajkak és a csillogó szemek támadásának kereszttüzében, igen, ez rendben van (jhajj, de mennyire hogy rendben), de ennek ellenére nem tűnik úgy, hogy csak úgy beájulna velem a legközelebbi sötét sarokba. Sőt. Biztos van gyakorlata a srácok harcképtelenné tételében, de hát lehet égszín ártatlanul évődni úgy, hogy lángokban áll az agyam? Ha lehet, akkor ő azt csinálja. Erre buknánk igazán, mi hülyék, a nagy, ártatlan kék szemekre a gátlástalan, szeméremsértő szavakhoz? És még dob egy választ az ötperces megjegyzésre, egy olyat, hogy el kéne fenekelni.
- Nos, ami az én eljesítményemet illeti.. – húzom el a mondatot idétlenül és zavar nélkül –, hááát ebben az iskolában nem tanítanak animágiát, chére mademoiselle; különtanárt még nem találtam, aki bevállalt volna engem, egyedül pedig némileg tartva attól, hogy.. nem is tudom, hátralévő életemet egy pár medvemanccsal vagy esetleg egy új kiszerelésű farkincával kell leélnem, még nem kísérleteztem. Bár.. – Elnézés neki, pofátlanság nekem. – Mondtam már, hogy erényeim közé tartozik a kitartás és a remek testi-lelki állóképesség? Tudod.. még akár.. speciális körülmények között is nagggyon sokáig bírom. Például aa.. sssz..szomjazást. Meg az éhezést. Meg a testedzést.. mindenfélét ám. Túlélő alkat vagyok – ráöltöm a nyelvem idétlenül és infantilisen. Miért is vagyok ilyen eufeminisztikus? Valószínűleg az ő hótisztasága miatt. Mert olyan kis bűbáj a kétértelmű, de nagyon is érthető próbálkozásaival. És nem elég, ez sem elég. Megjegyzést tesz a sebességemre, én meg pillogok szentecskén. Aztán meg egy ugrás. Elvetemült nőszemély. Nevetek.
- Hogy felvágták a nyelvedet, te kis dévaj, hát anyukád nem tanított meg a jómodorra? Téged nem aranyvérűek neveltek? Azt hittem, még dív a virágnyelvű felvilágosítás, tudod, hogy van egy pici baaarlang, és jööön a picike édi moooke, és akkor.. – még mindig nem fér bele a számba a vigyorom, de ha kérdezett, hát választ is kap. – De mit tegyek, ha ennyire felcsigáz téged a magánéletem..? Hátt.. hogy is mondjam.. a szükségleteim válogatósak. Már nagyon régóta éhezem egy ilyen átlagos, tornacipős vélára, de hát ha ilyen szegényes a kínálat, mint itt, akkor kénytelen vagyok beérni tízből tizenegyes szépségkirálynőkkel. – Bók is, ugratás is, pofátlanság is. – Na, minden kérdésedre választ kaptál, vagy még van valami, ami érdekel? De figyelmeztetlek, ha most elhiteted velem, hogy érdekellek, és aztán csak úgy nem veszel észre ezután, hát én.. nagyon-nagyon szomorú leszek – dobom be végül a szupermarketben elveszett kisfiú sztájlt, mint örök adu ászt. Úgyse hiteles. Elveszett kisfiúk nem nézegetik közben az eladólányok fenekét. Meg nem is egyeztetnek a mocskos kis vélazaklatós ügyleteikben.
- Héhé, várjál.. akkor most azt kell megvárnom a kézrátételhez, hogy elpárologjon belőled a zördög, és becsukódjon a Pan-yola szelencéje, mert most leharapnád a kezemet, vagy..? Na jó.. azt hiszem, nagy fájdalmak árán, de lemondok róla. Mégse vagyok vén szatír.. ja, mert fiatal szatír vagyok – vihogok bele a véresen komoly társalgásba, aztán megrázom a fejem. – Felejtsd el, óh, minden boszorkányok leggyönyörűbbike! Ez a gondolat méltatlan volt hozzád. Majd csak távolról imádlak, mint egy istennőt, és hajlongok előtted, hogy..
Én hajlonganék is. Valószínűleg megállnék a ráérős kutyagolásban, hogy méltó módon adhassam ezt elő, és ne csak így, a vállamon átbeszélve. De nem, mert most azonnal megkapom méltó büntetésemet. Először is nem veszem észre azt a trükkös három lépcsőfokot, ami megszakítja a folyosó vízszintes felületét, és macskakecsességgel megbotlok, elveszítem az egyensúlyomat, majd második tételként nekilendülök és belefejelek a legközelebbi lovagi páncélba, és csak ezután terülök el a vörös futószőnyegen diszkrét csörgés, tompa puffanás és egy felszálló porfelhő kíséretében. Még szerencse, hogy időben elengedtem Yolanda kezét, így legalább őt nem rántom magammal, de ez az egyetlen pozitívum, amit elmondhatok.
- Jaúúúhj.. – nyögöm halkan, ahogy azt egy ügyetlen settenkedőnek kell. – Ez vészhelyzetnek számít, gyönyörűm? Levegőt ugyan még kapok, de a homlokomból szerintem épp most kacsint ki az agyam.. aúúú.. mit szólnál egy precíz nyelvcsapásokkal végzett agyműtéthez, nővérke..? oké, csak vicceltem.. na jó, tűnjünk el innen, de gyorsan! – indítványozom némileg lebukásfélősen, majd megtört energiával pattanok fel, hogy minimum egy fél világgal odébb szaladjunk, mielőtt feltűnik az a mocsok bolhaláda, a penésztől illatozó, rokkant gazdája, netán bájitalban úszó rémálmaim legérzékletesebb szereplője, a zsíros hajú Batman. Jujj, csak azt ne!
Némileg meggyengült hitellel kínálom oda Yolandának újra a kezemet, hogy most kicsit kevesebb virágosréten-szaladó-kislány-és-kisfiú stílusjeggyel lépjünk olajra a nyugati szárny irányába tovább. Lehetőleg olyan tempóban, hogy a végén, mire már meg merhetünk állni, fojtva lihegjünk, mint akik nagyon élvezték az elmúlt húsz percet. De ha ez megvolt, akkor újra szétömlik a valószínűleg kriminális állapotú, feldagadt képemen a hülye vigyor. A bájos naivitására persze most se tudok mit mondani, mit is mondanék? Hogy sokat ér, ha nem dobom el a pálcát, amikor nem is tudok mit kezdeni vele? Nem mondok semmit. Nem keserítem el a cinizmusommal. Leküzdöm a kényszert. Mert annyira elbűvölő, hogy szóhoz se jutok. Mi több, levegőt se kapok. Most tényleg szó szerint nem.
- Most például.. jól jönne az a.. szájon át lélegeztetés – zihálom nevetős hangok kíséretében, de halkabban, mint egy szégyenlős kagyló. Még egy ideig nem is marad más, csak ez a fuldokló kuncogás, mert gyenge az oxigénellátásom. – Egy csomó idősebb vagy konzervatív beállítottságú varázsló nem hord alsónadrágot. Még nem vetted észre? Komolyan. Szerinted miért szeretik a talárt? Nem dörzsöli ki az intim részeiket, jól szellőzik minden.. ezt egyébként neked kellett volna észrevenni, elvégre te vagy a boszorkány, te nézed a pasikat, de nekem mindig olyan pechem van, hogy rossz helyen rossz időben vagyok, elég egy rossz lépés, egy kósza széllökés, és megpillantom azokat az öreg, inas combokat, és.. Brrrrrr, biztos ez váltotta ki belőlem a talártól való viszolygást.
Azt, hogy Edwarddal mi a helyzet az öltözködési szokásain túl, vagy hogy úgy általában mi a szitu Savage-ék és Wilde-ék háza táján, inkább nem fejtem ki. Nem azért, mert nem bízok benne. Kérnie kellene csak, és máris elmondanék mindent, képtelen lennék nemet mondani. Még akkor is, ha tudom, hogy nem lehet bízni senkiben. Benne sem. De az se érdekelne, ha holnap szétszórná minden titkomat, mint egy pakli kártyát. Egyszerűen csak nem akarom se részvétre, se semmire kényszeríteni. Az auror-dolgot is csak azért sajnálom, hogy elmondtam, mert most sajnál, amiért feladtam. És ha feladtam? Ez nem fontos már nekem sem. Komolyan. Azt hiszem. De akkor sem kell, hogy törje rajta azt a gyönyörű, drága buksiját. Inkább beszéljen magáról, még, még, még, sokat!
- Tündérek? Jajj, de.. – Azt akarom mondani, hogy édes. De talán degradáló lett volna. Vigyorgok. – Tök rideg. A tündérek tényleg klasszak. Az izgis helyeken lévő tetkók meg plááne.. – És már megint leállítom magam. Nekisimulok az aktuális lihegésre kijelölt, eldugott folyosó falának, és fülig mosollyal fordítom oldalra a fejem, hogy nézhessem. Meghitt, bizalmas pillanat. Próbálok nem gondolni rá, hogy milyen lenne hegyes fülekkel, szárnyakkal, mondjuk csak néhány szál virágból szőtt ruhácskában a fontosabb helyeken. Vagy hogy mennyit fed be az a tetkó a csípőjén, amiből kivillant egy kicsi, amikor megmutatta a mackós koronaékszert. Az agyam fajfenntartásra specializálódott része (vagyis a nagyrésze) úgy tűnik, nem szereti a meghitt pillanatokat.
- Egyiket sem tudtam. A karácsonyi bálon asszem.. el voltam foglalva. – Igen, egy üveg likőrrel meg egy piros harisnyás lánnyal valami nagyon stílusos helyen. – Én is szeretem a kviddicset, nem kórházban születtem, és engem is muglik neveltek, amíg tíz nem lettem.. mit mondhatnék még? Túlélésem kulcsa a Black Devil meg a mugli rockzene, sokat lógok, és ha nagy leszek, valószínűleg utcazenélni fogok sörért, már ha megélem. Ééés gyerünk. Még egy kis kutyagolás, és ott a gyengélkedő, kicsit átrendezzük a haverod arcát, aztán jöhet valami nagyon romantikus, csak neked.

[Harry]

Harry

Táskáját a padra lökve a talárjával együtt dühösen mered a falra. Mintha attól jobb lenne bármi is. A kezére néz. Még most is remeg. Nem hiszi el ami történt. Pályafutása alatt egyszer sem fordult még vele elő, hogy valakinek sikerült volna lelejmolnia. Most pedig...Clyde ki fog akadni. Oda a szajré nagy része. Többnyire nem a lány hibája miatt, de ez senkit nem fog érdekelni. Leül, mielőtt összeesne. Rákönyököl a térdére, az arcát pedig a kezébe rejti. Hihetetlenül jólesne most sírnia, de akárhogy erőlködik, nem megy neki.
~A francba....~harapja be az alsó ajkát.
Próbál egyenletesen lélegezni. Végül is semmi nincsen veszve, még kérhet otthonról pénzt, nem is ez a legnagyobb baj. Hanem hogy az ügyfél lista is ugrott.

-Húh, nyugalom, na.-szorítja a kezét a mellkasára.
Észre sem vette, hogy most készül infarktust kapni. Nem, annyira nem rossz a helyzet. Sokkal, de sokkal borzasztóbb.
~Megtalálom azt a kis nyomorultat. És megölöm, aztán még egyszer. Ripityára ölöm...~ráncolja össze a homlokát.
Dühös és ingerült. És nem szokása elveszíteni sem a megbízásait, sem pedig a becsületét. Erre egy mosoly suhan át az arcán. Becsület. Becsületes gazember.
Hátradől a padon és az ölébe húzza a táskáját. A mindenesét, a túlélőkészletét. Egy könyvecskét húz elő. Fellapozza. Tudta. A kis nyomorult egy régebbi "ismerőse". Volt valami gubanc az áruval, de hát aki ilyen ügyletekbe bocsátkozik semmiben nem lehet biztos.

-Jó, először is...magamban beszélek. Hangosan. Másodszor, ezt valahogy el kell sikálnom. Nem vetne rám valami jó fényt, pláne az üzletre nem.-vágja bele a könyvet vissza a tarisznyájába és húzza fel a térdét a padra.
A karjával átkulcsolja őket és megenged magának egy gondterhelt sóhajt. Egy kicsit még talán itt marad. Itt most minden nyugis. Kényelmesen használhatja a láthatatlan szőnyegét ami alá besöpri a gondjait. Egy időre.

Magányos köreit rója, a szokásos, kitaszított farkas - érzéssel a mellkasán, abban az időpontban, amikor mindenkinek van jobb dolga is, mint egyedül rohangálni az üresen kongó falak között. Milyen rég is volt, hogy állandó társként követte a titokzatos suttogás.. Illetve a suttogás megmaradt, csak sokkal közelebbről jön, mint régen. Gyengébb pillanataiban megesküdne rá, hogy jobban retteg a háta mögött összesúgó emberektől, mint a csövekből jövő testetlen, múltbéli hangoktól. Vajon a lány, akit most lát csak a sötét sarokban, mitől fél? Egész teste azt sugallja, hogy vágyik a föld mélyébe rántó résbe, amely azonban nem akar megnyílni. Hirtelen rátör, hogy mennyire megérti a másikat, előhúzza talárja zsebéből a láthatatlanná tévő köpenyt, és a lányra terítené, ám vissza is retten: Hogy gondolta, hogy a másik örülni fog neki? Inkább megáll, ügyetlenül, félbemaradottan, mint egy előremutató nyíl. Tulajdonképpen nagyon jól tudja, hogy mi nem hagyta tovább mozdulni: Sascha megszólalt. Ennek köszönhetően több mindenre is fény derült: Sascha az, eléggé zaklatott, és valószínűleg nem vágyik társaságra. Potter azonban  nem az a sötétben bujkáló típus, így hát megpróbálja halkan, diszkréten jelezni ottlétét:

-Hello Sascha...

Megfigyeli, hogy mennyire karikás a másik szeme, illetve hogy milyen szorosan tapad a táskájához. Mintha az élete függne tőle...

[Lovagomnak…]

Lovagomnak…

Talán utoljára...

Csak tipegek a csili-vili tündibündi is cipellőimben, út közben nem egy nyálcsorgató pillantást begyűjtve különböző, ismerős avagy ismeretlen egyénektől. Felmerül bennem, hogy akkor mégis mi a fenét csinálok én most? Egy olyan srácra gondolok, aki észre sem vesz. Najó, ez talán túlzás. De hogy nem akar tőlem semmi, az is biztos. Nem érdeklem, és kész. Pont. Vége. Jobb lenne, ha túltenném magam ezen és tovább lépnék. Annyi jelentkező van arra, hogy megvigasztaljon… Hogy még csak választani sem tudnék.

De ez nem ilyen egyszerű. Egyáltalán nem az. Egy ilyen karizmatikus személyiségnek, mint amilyen én is vagyok, nem egyszerű feldolgozni, hogy kikosarazták. Szimplán kikosaraztak. És még csak annyira sem méltatnak, hogy ezt közöljék velem, a szemembe mondják. Hogy bebizonyítsák, állni tudják a pillantásomat. Amit, valljuk be, nem sokaknak sikerül. Nagyon kevésnek. De úgy tűnik, Briant ide tartozik. Sajnos? Nem tudnám megmondani. Nem tudom, miért érdekel ennyire, miért foglalkozom vele ennyit, miértjár folyton a fejemben. Nem tudom. Csak azt, hogy meg akarok tőle szabadulni. Még ha egyik felem azt is súgja, hogy ne, várj, ő kell neked, akarod őt. Mert mindeközben a büszkeségem, ami legalább olyan magasságokban él, int az önbizalmam és az egóm, igencsak közbeszól.

És igaza van. Én, Christine Avoyane Limda, soha sem fogok várni egyetlen pasira sem, soha, egyetlen egyre sem. Azt az örömöt nem fogom megadni senkinek. Senkinek. Egyrészt nem fogom lerontani az imidzsemet senki miatt sem, másrészt én ilyen vagyok. Akár tetszik, akár nem. És az embereknek általában nem tetszik… De ez sem érdekel, teljesen hidegen hagy, mit gondolnak rólam. Gondoljanak csak amit akarnak, nekem is megvan a véleményem mindenkiről, és addig járnak jól az emberek, amíg nem kötöm az orrukra.

Vajon szándékosan megyek ilyen lassan? Vagy tényleg nem menne gyorsabban? Nem tudom. Tényleg nem. És a cipellőmet tessék békén hagyni, egy rossz szót sem akarok rá hallani, különben az elkövető megtapasztalja, milyen kellemes érzés, amikor a lábán járok vele. Én mondom, jobb nem újat húzni velem, mert könnyen megjáratod. Erről leginkább az elsősök tudnának mesélni…

Nem nézek rá. Nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy lássa rajtam, mennyire érdekel és mennyire bánt, az, ahogyan viselkedett velem. Nem nézek rá. Nem. Nem és nem. Arcom kifejezéstelen. Vagy talán a sértődöttség ült ki rá? Brianttől függ, hogy mit néz ki belőle. Mert tudom, hogy néz. Tudom. Érzem magamon átható pillantását. De nem fogom viszonozni a pillantását.

Csak akkor, mikor megszólal. Nem mutatom, de figyelek rá, és nagyon érdekel, amit mond. Kíváncsi vagyok, és igen, reménykedem is. Hogy mégsem azért jött, hogy dobjon. Talán mégis érdeklem? Talán… A pillantása… Annyira aranyos, hogy fel tudnám falni…  Viszont ezt eszembe sem jutna kimutatni. Továbbra is rideg vagyok. Ha közeledni akar, hát tegye. Én nem teszek egy árva lépést sem, az egyszer biztos.
Hogy nincs esélye? Ezt most komolyan kérdezi? Vagy ez is csak a játék része? Ezt nem hiszem el… Tanácstalan vagyok. Most mit tegyek? Abban 100%-ig biztos vagyok, hogy akarom őt, de abban is, hogy nem szeretnék nevetség tárgyává válni.

-Ha esélyt akarsz, akkor dolgozz meg érte
Csupán ennyit vetek oda neki. A pillantásom elárulja, hogy igenis van esélye. Már hogy ne lenne? De nem adom magam könnyen. Küzdjön értem, ha érdeklem.
Ezzel sarkon fordulok, és a csili-vili cipellőimben betipegek a legközelebbi lánywc-be, egyértelművé téve, hogy az én részemről ezzel le van zárva a beszélgetés. A folytatást pedig ő dönti el. Csakis ő.

[Laetitia ^^]

Laetitia ^^

Unalom...
Minden nap ugyanaz a forgatókönyv.
Sky Andles lassan ballagott a folyosókon. Közben rövidre húzott nyakkendőjét igazítgatta. Fehér ingjére egy narancssárga pecsét került, melynek okozója egy pohár töklé. Nem nagy az egész, talán nem is látja más, csak Sky,
de őt merőn érdekli koszos inge.
Komótosan baktatott fel a csigalépcsőn. A szálláshelyére ment, átvenni azt a francos inget.
Zsebében két levél lapult. Egy a szüleitől, egy pedig Lilly-től, ki ebben az évben nem tért vissza a Roxfortba, a kialakult helyzet miatt. Szülei féltették, és inkább otthon tanították a lányukat. Alig várta, hogy kinyissa a leveleket és megnézhesse. Alig várta...
Egyedül volt a lépcsőn. Elért egy kis ablakhoz, melyen át a ködös tájra tekintett. A nap gyenge fénye világította meg valamennyire arcát. Lassan, de tényleg nagyon lassan és félve nyúlt zsebéhez, kivette találomra az egyik levelet. Gyönyörű írásképpel felírva: Skyy
Lilly leve volt. Óvatosan kinyitotta, és olvasni kezdett:
 "... sajnálom. De nagyon. Te is tudod, hogy mennyit jelentesz nekem, de anyáék szűk látókörűek. Nem engednek vissza a Roxfortba... "
Ennyi épp elég volt neki, hogy megszédüljön a hírtől...
Ekkor oylan érzés kerítette hatalmába, mintha valaki bordán könyökölné. Talán azért, mert valaki tényleg belekönyökölt. Megfordult, s egy lány állt kögötte. Elvesztette egyensúlyát, biztos így történetett. Most is látszott rajta, hogy kapaszkodik a korlátba. Sky utánanyúlt, megfogta kezét és örömmel tapasztalta, hogy végre veszélytelenül állnak a lépcsőn és senki nem fog leszédülni.
 - Khm.. Szia, Sky vagyok...

[Sky]

[ Sky ]

Sietnie kellett. Már réges-rég lent kellene lennie az udvaron, vagy bérhol ahol kényelmesen elterpeszkedhet egy sarokban, anélkül, hogy megint belebotlana valakibe, erre tessék. Nem telik el még egy hét sem, és újabb kellemes élményt gyűjthet be.  Tökéletesen fog illeni a többi közé, arról kezeskedni fog.
A finom bársonytalár csak egy pillanatra ér hozzá a lépcsőkhöz, amikor visszanyeri az egyensúlyát. Hátrarázza hosszú hullámos tincseit, és lassan felegyenesedik. teljesen olyan a lassított mozgása, mint valami vadmacskáé, aki a megfelelő időt várja, hogy lesből támadjon.
Villámló szemekkel néz fel, mint aki bármelyik pillanatban előrántja a pálcáját, és leátkozza az előtte állót. Sokszor mondták már rá, hogy úgy viselkedik néha, mint egy fúria, hát ideje, hogy újabb jelzővel bővítse a bámészkodók igencsak szegényes szókincsét.
A harmatgyenge köszönést, és a bemutatkozást elengedi a füle mellett, ahogy szokta. Hidegkék íriszeit mélyen a másikéba fúrja, majd közelebb hajol, hogy megszemlélje magának az illetőt. Mielőtt azonban Sky arra gondolhatna, hogy ez csupán azért van, mert férfiként akarja látni, félrebiccenti a fejét, és elhúzza a száját. Arca kifejezéstelen, közönyös, mintha arra várna, hogy legalább egy bocsánatot rebegjen el, ha már széltében elfoglalta a folyosókra vezető lépcsősort. Persze nem mindenki arról híres, hogy belelásson a fejébe. pláne nem azok, akik nem is ismerik. Bár.. ezen egyre inkább változtatni kényszerül így az utolsó hetekben. Nem mintha annyira örülne neki, de nincs más választása. A képzeletbeli játékgép ezt dobta. Ez van, ezt kell szeretnie.
Felsóhajt, miközben ujjait a korláton tartja a biztonság kedvéért. Vesz egy újabb lélegzetet, de csak azért, hogy ne az szaladjon ki a száján először, amire gondolt. Az túlontúl bunkó, sértő, és felsőbbrendű lett volna.  Nem akarja egyből megbántani, bár igazából soha nem érdekelte, hogy ki mit gondolt róla. Soha. A lényeget úgyis csak azoknak kell tudniuk, akiknek esetleg sikerült közelebb állni hozzá, mint amennyire Ő engedni szokta. A többi pedig. Alapozzon nyugodtan a hallomásokra. Nem érdekelte. Már rég elmúlt az az időszak, amikor még képes volt keresetlen szavak nélkül továbbhaladni. Mostanság azonban, ha Merlin úgy döntött, hogy váltakozva az útjába hajít valakit, hát viselje a következményeit. Mikor így, mikor úgy…
A franc fog fogalmazgatni a másikak gyenge, vagy gyermeki lelkivilágának érdekében.
- Kedves, Khm..Szia Sky vagyok. Össze tudnád húzni magad egy kicsit, hogy az utánam következő nehogy átessen rajtad? – kérdezte élesen.
Ahogy teljesen a fiú felé fordul, a talárján láttatni engedte a háza címerét. Így talán nem okoz majd se fejtörést, sem pedig meglepetést, hogy ugyan honnan szakajtottak már egy ilyen undok dögöt, mint a lány.
Ajkait finom, mégis ádáz mosolyra húzza. Tökéletesen elégedett, és kíváncsian várta, vajon mit szól mindehhez a „terpeszkedő” érintett. A nevét továbbra sem hajlandó elárulni. Ugyan minek is, hisz lehet, hogy a következő pillanatban Sky továbbáll. Legalább megspórolt magának egy felesleges bemutatkozást. Egy fürt a szeme elé kerül, két ujjal összecsippenti, és hátrasodorja a többi közé. Cseppet sem úgy néz ki, mintha nagyon bánkódna. Éppen ellenkezőleg..

[Akinek Nem Elvileg Nem Tudom A Nevét]

Akinek Nem Elvileg Nem Tudom A Nevét *alias Laetitia

Elkaptam a lányt, ő meg erre úgy néz rám, mintha legalább szembeköptem volna. Pff. Nagyon fennt hordja az orrát a kicsike. Azt hiszi ő az istencsászár, nem ártana leszállnia a lóról. És egyébként se foglaltam az egész lépcsőt, kényelmesen el lehetett volna férni mellettem, akár még egy nagyobb darab embernek is, nemhogy egy ilyen csontkollekciónak. Nem tudom most mi a baja, semmit nem csináltam, éppen csak megfogtam, hogy el ne essen. Erre itt pattog. Most valahogy az idegeim feszülnek...
Ráadásul épp megzavart egy elég fájdalmas gondolatmenetben. Na mindegy. Lilly már amúgy sem jelentett nekem semmit. Lehet, hogy megváltoztam és genyóbb lettem, de nem érdekel. Tudom, hogy a szülei kissé visszamaradottak, de attól méga lányuk más lehetne. Mindegy, mert nem az. Nem más. Pont ugyan az a kép. Dettó.
A levelet zsebembe dugom és rápillantok erre az esetlenre itt előttem. Illetve nem esetlen, hanem esett. Majdnem esett. Már-már a hülyeségem megy az agyamra és én is rövid mosolyt engedek, mert látom hogy ő is ezt teszi, de ő nem magán, hanem rajtam, ami kicsit érzékenyen érint. Hát, ez van.
Szívesen beszólnék neki, hogy Hé, te meg mit mosolyogsz, tündérke?, de nem tehetem. Nem vagyok ilyen. Csak elkapott a hév. Nyugi Sky, jobb vagy te ennél. Na, hát már megint itt tartok! Jobb a franc. Sose voltam jobb. És ha így folytatom nem is leszek. Talpra kéne már állni...
Egyébként a lány elég csinos. Vékony, de nem túlságosan. Bociszemekkel tekint rám és belefúrja tekintetét az enyémbe. Hú, most aztán betojtam. Talárja szokásos és megcsillan rajta a Mardekár ház szokásos zöld jelképe. Most már mindent értek, egy aranyvérmániás csitri... Bár ez csak előítélet, majd meglátjuk.
 - Igen, gondolom te sem állsz RAVASZ szinten jómodorból... Bár hogy is várhatnám el... tőled? - közben végigfuttatom a szemem rajta ismét. - Hú, igazad van, hatalmas helyet foglalok. Máskor nem fodul elő. Bocsi.
Mondom mindezt gúnyosan, immár teljesen felé forulva.
Na erre mit felel kegyelmed?
Áh, ez nem én vagyok. Csak eljátszom az érzéseimet, miközben most a falnak fordulva kellene szánakoznom, hogy megint elszalasztottam egy beszélgetést egy lánnyal. De helyette most itt éállok és semmit nem bánok, amit mondtam vagy éreztem. Ez így most nagyon tetszik. Nagyon...

[[ Akinek még mindig nem mondom el a nevem - Sky ]]

[ Akinek még mindig nem mondom el a nevem - Sky ]

Csak a szokásos kisded játékai. Az baj csak ott kezdődik, hogy az elejétől kezdve unja. Unja, de hihetetlenül. Mindig ugyanazok a lefutott körök. Végre jöhetne már valami izgalom, valami más, mint amibe eddig belecibálták. Valami olyan, amit képtelen lesz elfeledni, annyira jó volt. belecsapott a felismerés, hogy épp élete legjobb játéka után kívánkozik. Szemei a plafont vizslatják, ahogy visszaemlékezik egy nagyon is jó játékra… és az a tánc…
Néha tényleg olyan érzése van, hogy figyelik. A múltkor is, mintha egy suhanó alakot látott volna maga mögött a lépcsők irányába. De vajon tényleg csak képzeli? Mi van, ha tényleg figyelik? Mi van, ha a saját évfolyamtársai között is vannak halálfalók? Mi van, ha az apja ráuszította valamelyiket?
Újra Skyra nézett, ám ezúttal az arca nem árult el semmilyen érzelmet. A fiú talán még ezzel járta a legjobban. Ahogy elnézte, nem az a tipikus hangadó, de még csak egy izompacsirta sem volt. Vele se érezhetné magát biztonságban, de most nem is ez a lényeg. A biztonság jelen helyzetben egy számára ismeretlen fogalom. Mindössze annyit határozott el, hogy amíg itt van, megpróbál mindent kihasználni, amit csak tud év végéig. Ha netalántán rásütik a sötét jegyet, nem biztos, hogy ugyanazt az életformát folytathatja. Sőt, szinte biztos, hogy nem.
Pillantása végigsiklik a másik mozdulatain, és szemei kikerekednek, ahogy felfedezik a levél alakú papírost. Csak nem szerelmi bánata van a kis drágának? Pont a legjobb emberrel találkozott. Azzal, aki ha teljesen bele van habarodva a másikba is képtelen kimutatni. Nem mintha nem lenne rá oka… de ezt senkinek nem kell tudnia. Ugyan, hogy is venné ki, ha elterjedne, hogy Laetitia Morrisont csúnyán megcsalták. A lányt, akiért nem egy pasi karmolta a padlójukat, szépen átverték. Csodás lenne. Csak a fél iskola röhögne rajta, leghangosabban azok, akikkel szépen elbánt. Ha volt valami, hát ezt sem engedhette meg magának. De nem ám!
Aranyszabályok aranyvérűeknek. Ezen egy pillanatra elgondolkozik. Vicces lenne kiadatva, csak épp az apja tekerné ki a nyakát, ha puszta ötletként felvetné. Aztán jöhetnének exhumálni. Fúúj.
Félrebiccentett fejjel hallgatta a cseppet sem kedvesnek szánt szavakat. Na nézd már, a kisfiúnak van szája is. Csak kár, hogy nem arra használja, amire kellene. Jelen esetben befogni, és odébb állni. Ennyit a természet törvényeiről. Meg a jól nevelt fiúkról, és a normális pasikról. meg azokról, akikkel még nem találkozott. Nézőpont kérdése, kinek a szerencséjére.
Ajkaira finom mosoly rajzolódik a monológ végére, mely néhány másodperc alatt kiszélesedik. Halkan felkuncog, végül felemeli a fejét, hogy ismét a fiú szemeibe nézhessen. Őt kioktatni nagyon nagy hiba. Jobb ha hamarosan meg is tanítja arra, hogy először is lány, másodszor pedig rossz emberrel kötözködik. Nem mintha nem Ő kezdte volna, de az most lényegtelen. Mint általában az ilyen helyzetekben.
Angyali mosolya lassan tűnik el finom arcról, hogy helyüket nyugalmas, ám vészjósló vonások váltsák fel. Időközbeni arccserélés. Vagy inkább egy újabb maszk.
- Nincs semmi baj. – ejti a szavakat nyájasan, miközben ujjai a korláton szaladgálnak. Észbe kap, és elkapja a kezét onnan. Maga mellé ereszti, összefog egy kisebb fürtöt, és lányosan csavargatni kezdi. – Na és mondd csak Sky.. a „tőled” alatt ugye nem azt értetted, hogy mardekáros vagyok? –kérdezi csilingelő hangon. De benne rejlik az intés is. Ő nem szereti, jobban mondva nem tűri azt, ha bármiért is lenézik. Sem azt, ha a házára tesznek megjegyzéseket. Különben is ez az egész házasdi egy nagy baromság. Újabb váltás, és még hol van a vége? – Mert ha igen, akkor nagyon-nagyon szomorú leszek. – szakad fel a mellkasából egy színpadias sóhaj, égkék szemeit néhányszor elrejtik a csukódó szemfedők. Tökéletes alakítás. ha mindent jól csinál, a fiú most nem tudja, hogy a lány megőrült, vagy eddig is ilyen volt, vagy csak tényleg kedves lenne?...
Mindig is szeretett színészkedni. A Roxfort pedig a legjobb színi tanoda volt számára, mely nemcsak tanította, de színpadot is adott neki. Jelen esetben a folyosót, és egy partnert a darabhoz: Sky-t. A vége, csak rajtuk múlik…

[Ő, Akit Aprócska Probléma Miatt (Hogy Nem Árulja El A Nevét) Nem Nevezek Meg]

Ő, Akit Aprócska Probléma Miatt (Hogy Nem Árulja El A Nevét) Nem Nevezek Meg. * alias Laetitia

Ez a lány kikészít. Nem elég, hogy épp most tudtam meg, hogy  Lilly, aki eddig egy biztos pontot nyújtott életemben, most megszűnik  létezni az én világomban. Mindegy, tökre nem érdekel. Már nem...
Gondolom már felfogta, amit mondok neki, legalábbis remélem, hogy nem egy ilyen elmebeteg csajt fogtam ki. Bár, elég dilisnek néz ki, most idegesség vagy düh helyett inkább gyermeteg pillantást látok felőle. Most én is meglepődtem. Ilyen jól csinálná?
Nem, szerintem tényleg megváltozott. Ő is csak maszk mögé bújt, de most végre Őt látom. Aki igazából nem is tudom ki, de az biztos, hogy egy szép lány, és talán kedves is tud lenni. Mindenesetre most ez nem érdekel, csak az, hogy miért adja be magát ilyen szemétnek, mikor lehet hogy nem is az. Nem értem...
 - Nincs semmi baj. - feleli, és apró gúnyt érzek hangjában. - Na és mondd csak Sky.. a „tőled” alatt ugye nem azt értetted, hogy mardekáros vagyok? - óh, remélem nem  bántottam meg nagyon... - Mert ha igen, akkor nagyon-nagyon szomorú leszek.
Áh, értem már. Gonosz ki csajszi. Közben édesen játszani kezd egy fürttel szeme előtt. Látom ám rajta, hogy csak színlel. Most valami frappánsat kéne mondanom és tartani az eddig felvett álcámat.
Azért sajnálom, hogy mégsem olyan, mint aminek már el kezdtem hinni. Nem olyan mint én, habár hogy is lehetne, hisz Mardekáros. Jó, ez egy sztereotípia a mardisokkal szemben, de az esetek nagy részében tuti bejön.  Rajta is látszik, hogy egy kis aranyvérmániás csitri, akinek nincs jobb dolga, mint velem szenyózni. Na majd meglátjuk, ki nevet a végén...
 - Tudod, tündérke, igen, arra gondoltam, hogy egy ilyen pöffeszkedő Mardekárossal sose lenne szabad leállni veszekedni, mert úgyis te húzod a rövidebbet, ha kicist is tisztességes akarsz lenni... És még most sem értem, hogy miért nem tudtál elmenni mellettem, vaságyastól alig lehetsz harminc kiló, a csípődön pedig kishíján átlátok...- ejj, taln most túl szemét voltam.
Nem akarom megbántani, de most kiborultam, habár nem láűtszhat rajtam, totál padlón vagyok. MIért most kell nekem is ilyen lányokba botlanom. Bár máskor csak befordulnék az ablak felé és hallgatnám, hogy röhögnek odébb rajtam. Most végre mást csináltam mint eddig, és igen, elég jól érzem magam.

[[ Akit szépen felbosszantottam ^^ - Sky ]]

[ Akit szépen felbosszantottam ^^ - Sky ]

Lassan emelkedik íves szemöldöke, mialatt a szája penge vékonnyá préselődik.
Nem elég, hogy elterpeszkedett,de még sértegetni is meri.
- Szóval így állunk. –gondolja dühösen, vigyázva az arcvonásaira, nehogy véletlenül is elárulja, milyen mértékű düh tombol odabent. Ez a pukkancs túlmegy lassan minden határon. Na de ideje lesz egy kicsit eljátszani vele.– Meg sem kérdezem, melyik házba jársz ugribugri. Vagy inkább hugribugri? – biccenti oldalra a fejét. Ebből a helyzetből csak egyetlen esetben jöhet ki nagyon rosszul. Ha mardekárossal akadt össze. Annak azonban az előfordulási valószínűsége nagyjából a nullával egyenlő, tekintve, hogy elnézi őket. Egy zöldszegélyes ilyet soha nem tenne.
Valahol mélyen hülyeségnek tartja az egész színes, házas dolgot, de egy ilyen induló szópárbajban ezt már késő benyögni. Szánalmasan venné ki magát. Még a végén megadná a másiknak azt az örömöt, hogy azt higgye, hogy legyőzte. Apró mosoly ült ki a szája szegletébe, majd el is halt, és helyét a tömény szívszaggató szomorúság vette át. Úgy tűnt, nagyon kiborult azért, hogy ennyire nem szívlelik a zöldszegélyeseket. Lehajtotta a fejét, így Sky nem láthatja, ahogy lopva elvigyorodik.
Ez is egy újabb álca. Egy újabb tökéletes maszk a polcáról. Lassan jó lenne építtetni egy újabb fokot, még a végén elfogy a helye…
Úgy csinál, mint aki letöröl egy könnycseppet a szeme sarkából, szipog hozzá, végül a magasba emeli szép fejét. A szemei csillognak, de nem az elfojtott könnyektől, csupán kitörni készülő nevetését próbálja alábombázni. Na nem mintha bánná. Ettől lesz a legtökéletesebb a műalkotás.
Tökéletes zavarkeltés. Az egyik pillanatban egy nyamvadt, agyalágyult dühös fúria, a másikban pedig a szende kislány könnyekkel a szemében. Ha így halad tovább csak sikerül elérnie a célját.
- Szóval te komolyan gyűlölsz. – vesz elő egy zsebkendőt, és hatalmasat trombitál bele. – Mindig tudtam, hogy a diákok utálnak minket, de hogy Te is közéjük tartozol.. – teszi hozzá két műcsuklás között. Valahogy fent kell tartania az álcát, még akkor is, ha a szórakozás teteje még odébb van. Jóval odébb. De megéri talán egy kicsit szenvednie. Hogy a fiú mennyire lesz ebben partner, már csak az a kérdés…
Képtelen megállni röhögés nélkül, így elerednek kínjában a könnyei, egyik a másik után, szép libasorban, egészen addig, amíg összefüggő folyammá nem állnak össze. Ha eddig normálisnak gondolták, hát most már biztosan nem. Szegény Sky, fogalma sincs, mi vár még rá. A visszafojtott röhögés eltorzítja az arcát, ami még inkább azt a látszatot adja, hogy komolyan megbántódott, és oldalra bámul.
– Annyira undok vaaagy. – sírja – Pedig én nem tehetek róla, hogy ilyen vékony vagyok, és nem fértem el azon a szusszanatnyi helyen, amit hagytááál. – bömböli egyre hangosabban. Ha nem áll le, lassan az egész folyosó hallani fogja. Azt pedig nem akarja, így az utolsó szavak után még trombitál egy utolsót, és elcsendesedik.
Szaporán szedi a levegőt, háta, teste folyamatosan rázkódik. A zsebkendővel könnymentesre törli az arcát, és a szemeit, vigyázva, hogy semmi sem kenődjön el, és átmegy csendes szipogósba, miközben legszívesebben hanyatt vágódna, és úgy röhögne a másik vélhetően elképedt arcán.
Sky nem is sejtheti, hogy ez a lány kész katasztrófa tud lenni, ha akar, és hogy ez még csak a kezdet, már ami a színészi tehetségét illeti. A kibontakozás, és a tetőpont, még jóval odébb van.
Ha van…