Folyosók

[.-= Kingwoods =-.]

.-= Kingwoods =-.


Igazság.
Felismerés.
A velem szemben álldogáló hugrabugos csaj felismerte a kérdésének tökéletes hiábavalóságát, feleslegességét, és rádöbbent arra - legalábbis valószínűleg rádöbbent -, hogy tulajdonképpen önmagának tette fel azt, csak esetleg a decibelek kicsit többre sikeredtek, mint azt számította, így én is meghallottam. Szarügy, amikor az ember megszólal, pedig tudja, hogy semmi értelme az egésznek, és igazából nem is igazán szeretné, ha hallaná az, akinek címezi. Ez általában valamiféle pótcselekvés szokott lenni, ami nála jelen helyzetben még talán érthető is. Ki tudja mi állt abban a rohadt levélben, ami ennyire emocionális sanyarúságba taszította. A válaszomra természetesen helyeselt, azt követően pedig csendesen méregetett hosszasnak tűnő pillanatokon keresztül. Továbbra sem mozdultam, mert nem zárta még a sorait, ez tökéletesen érzékelhető volt a hanglejtéséből. Kivártam, érdekelt, hogy miképpen hozza a helyzetet, és a váratlan megmozdulásomat hogyan kezeli. A tétovázást követően közelebb lépve mosolyodott el, majd mellém állva jelezte, hogy hajlandó folytatni az útját a klubhelyiség felé. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem volna, ha az ellenkezőjét kéri... ahogyan ezen a válaszon sem. Abban tökéletesen biztos voltam a mimikájából és a szeméből, hogy nem akar lekoptatni, vagy éppen csak azért mondja, folytassuk az utunkat, mert fél ellent mondani. Viszont, a távozásommal a holnapi nap kellemetlen pletykáitól kímélte volna meg magát.
Válasz.
A kérdésére adott válaszomra aztán megérkezett a megerősítő megjegyzés is, mely szerint jómaga sem fogadta volna el, ha nem akarja. Kicsi ellentmondás, hiszen akkor miért alakult most ki ez a diskurzus közöttünk. Leeresztve a kezeimet a törzsem mellé bólintottam egyet csendesen, majd ahogyan kilépett, tartva a tempóját sétáltam mellette. Az indulást követően egy szemből érkező diák nagyon végigmérte a duettünket, legalábbis próbálta… azonnal felvettem a szemkontaktust, és a tipikus „anyádat méregesd te patkány” pillantással illettem. Be szokott jönni, most sem volt másképpen. A tuskó kis szarházi összehúzva magát lépdelt tovább. Nem fordultam meg, hogy visszanéz-e mert nem igazán érdekelt.
Csend.
Séta.

Már nem volt sok hátra a klubhelyiség bejáratáig, legalábbis úgy éreztem, mindjárt meg kell érkeznünk… Honnan, miből? Egyszerűen csak nézni kellett ki a fejemben lévő két golyóval, és egyértelművé vált. Egyre több sárga nyakkendős kis köcsög sétálgatott a folyosón, fogytak az egyéb színek… és ezek a sétálók bizony jól végigmértek, mi a fészkes fenét keresek én errefelé. Ahogyan haladtunk előre, egyre többen és többen. Persze nem zavart, nézegessenek csak, ha ez lételemük, a még fiatalon jól pofámra ragadt semmitmondó tekintettel baktattam amíg meg nem torpantunk. Egy pillanatra körbenéztem, majd a beszélgető- és sétapartneremre tekintettem.
- Alszol egyet, és holnap már sokkal jobb kedvvel fogsz ébredni.
Klisés mondat, de mindig igaz szokott lenni… éjszaka az ember, akár álmában is, öntudatlan állapotban sok mindent át tud értékelni.
- Tudni fogod, hogy mély nyomot hagyott az a valami, de a barátaid…
Itt egy pillanatra elhallgattam, mert sokak számára elég nagy nehézséget jelent definiálni a barát fogalmát. Gyakorlatilag az utolsó csatornapatkányra is képesek a mai emberek rámondani, hogy a barátom vagy… mert a patkány éppen szépen nézett rá pár pillanatig.
- … mármint az igaz barátaid…
Nehéz fogalmazás, nem biztos, hogy akad ilyen, de ezzel neki kell tisztában lennie.
- .. melletted lesznek és támogatnak majd.
Az embereknek szüksége van támogatásra, hogy túléljenek, ennek ellenére én továbbra sem szeretek függeni senkitől. Jól elkaristoltam eddig is anélkül, hogy segítenének rajtam. Az kell csak, hogy valaki, akibe a bizalmam fektetem, hátulról mellbe szúrjon egy kibaszott hatalmas késsel. Nem kellenek a támadási felületek.

Az utolsó napok az évből a Roxfortban, én pedig olyan emberrel töltöttem az estét, akivel még csak soha nem is beszéltem. Röviden összefoglalva az eseményeket, azt hiszem a tanulságos kifejezés tükrözné a legjobban. Meg ha őszinte akarok lenni, akkor hozzáteszem a meglepőt, és igen... még a kellemest is. Már csak azért is jól éreztem magam, mert újdonság volt, hogy az emberek megnéznek maguknak. Tetszett a meglepettségük, habár tudtam, hogy ez elsősorban nem nekem szól.
Minden lépés, ami közelebb visz a hálóteremhez és klubhelyiséghez, egyszerre dob fel és tesz egy kicsit szomorúvá. Ott benn szinte sosincs nyomott hangulat, a Hugrabugról tudom, hogy azt tartják, az együgyűek háza, azoké, akik semmire sem jók. De az is biztos, hogy ennyi vidámság, nyugalom és derű egyik másik házban sincs, és már csak ezért is megéri. Ha Hollóhátas lennék, talán nem is lenne szabad hely, mert legtöbben tanulnának, már csak hobbiból is. A Griffendélnél valószínűleg épp akad valami balhé, hülyéskedés vagy hasonló, amitől nem lenne nyugtom. A Mardekár pedig... hát azt inkább el sem képzelem. Habár erre a gondolatra megint a mellettem sétáló srác felé terelődnek a gondolataim. Az ok, amiért mégiscsak egy kicsit bánatos vagyok az, hogy elválnak az útjaink. Igazán érdekes volt az időt vele tölteni, és annak ellenére, hogy elég furcsa gondolat, és nekem sem tetszik, hogy ehhez hasonlítom őt, de igenis olyan érzés mellette sétálni, mintha egy ritka veszélyes lénnyel (teszem azt egy sárkánnyal vagy mantikórral) sétálgatnék a folyosón. Még a pillantások is ezt tükrözik. Mégsem tetszik ez a hasonlat, mert Sean a legkevésbé sem... állat. Azt azért nem mondom, hogy nem veszélyes.
Nem egy háztársam úgy villantja rám a tekintetét, mintha elment volna az eszem, amin jót mulatok, még mosolygok is rajtuk. Holnap, vagy még ma este bombázni fognak a kérdésekkel, hogy mégis mi a fenét csináltam én VELE. Én pedig majd rájuk nevetek. Hadd főjenek a saját levükben...
Egészen könnyű léptekkel haladok, Sean mellettem talán nem veszi észre a változást, mert olyasmit mond, amitől a mosolyom még szélesebb lesz. Ennek oka egyrészt, hogy valamiért különösen örülök annak, mikor hozzám szól. Szeretek beszélgetni, és úgy, hogy a levél és a tartalma csak egy fekete, égett lyuk a lelkemen, ami majd begyógyul, hamar visszaáll a régi béke a lelkemben. A másik ok pedig, amiért vidámabb lettem, a mondandója tartalma. Valószínűleg minden eddig felépített véleménye - már ha van - meg fog változni, mikor megint rámnéz. Minden bizonnyal azt fogja hinni, a levél csak valami hülye játék volt, vagy hogy szimplán buggyant vagyok. Figyelmesen felé fordulok, és mivel elég halkan beszél, egy egészen kicsit közelebb lépek, hogy jól haljam. Már nem aggaszt, hogy esetleg ezért az apró gesztusért nekem esik.
"...az a valami..." Csak egy kis rándulás a bensőmben jelzi, hogy miről is van szó.
- Hát igen... kiakasztó volt, az biztos, de a barátaimnak nem kell erről egyelőre tudnia, azt hiszem. Mindenkinek megvannak mostanában a maga bajai, már ez a kis idő is kicsit kényelmetlenül érint, mármint... - remélem érti, hogy rá célzok. - Nem akartam kényelmetlenséget okozni senkinek, csak mert nekem van valami problémám.
Menet közben végigsimítok az egyik kedvenc faliszőnyegemen, ami egy oroszlánt ábrázol. A szőtt bestia dorombolva simul a kezemhez, és követ végig, amíg csak tud.
- Amúgy sem olyasmiről volt szó, amit bárki is segíthetne rendesen átvészelni az élők közül.
Csak válla rándítok. Éljen, már a cinizmusom is visszatérőben. Ráfordulunk a folyosó utolsó szakaszára. - Mindenesetre neked sikerült valamelyest... öhm... megalapozni a felépülést - motyogom gyatrán, és elfintorodok a fogalmazáson. Ráadásul nem is mondtam teljesen igazat. Valójában elég sokat segített. Már értem, az emberek miért szeretik idegeneknek elmondani a bajukat. Igaz, én gyakorlatilag semmit sem mondtam el, ami a levélben állt, mégis sokkal jobban érzem magam.
A Hugrabug klubhelyiségének a bejáratánál megállok, és először érzem igazán furán magam, mikor megáll mellettem. Talán fel sem fogja, mennyit segített. Sőt, talán nem is érdekli. Legszívesebben hálálkodva omlanék a nyakába, de az már ényleg túlzás lenne. Mikor mosolyogva a szemébe nézek, visszatér az érzékenységem. Meglátom benne azt a tompa fényt, ami nemrég még belőlem is sugárzott, és a mosolyom némileg halványabbá válik. Hirtelen nem bírok magammal, és kitör belőlem az, ami általában csak a kisebbekkel vagy gyengébbekkel szemben: az ösztön, hogy védjem azt, akit kell. És bár Sean sokkal erősebbnek, és tapasztaltabbnak is látszik nálam, tudom, hogy van, amihez nem ért, és amit nem fog fel igazán. Vagy nem akar.
- Figyelj, a ma este után azt hiszem tartozom neked. Úgyhogy szeretném, ha tudnád, hogy... haaa... bármiben tudok segíteni, vagy... szóval ha megint úgy érzed, hogy kell valami - és itt most nem kifejezetten egy végtagra gondoltam - akkor megkereshetnél, vagy ilyesmi...
Igen. Ez nagyon kétértelműen hangzott, de bízom benne, hogy Sean intelligensebb annál, mint hogy ezt félreértse. Mielőtt válaszolhatna, visszatér a régi énem, és gesztikulálva magyarázok tovább, habár már biztosan sejti a lényeget.
- Tudom, tudom, nem is ismerlek rendesen, pedig öt éve ugyanott lakunk, ráadásul még a házaink sem éppen rokonlelkek, meg valljuk be, mi sem, de ennek ellenére... jól esett ez az egész - fejezem be sután. Erősen kételkedem benne, hogy valaha szüksége lesz bárminemű segítségre tőlem, de hiszek a csodákban. Persze nem azt akarom, hogy szüksége legyen rám, hanem azt, hogy tudja, ha mégis, akkor talán én is tudok segíteni, ahogy ő tette, öntudatlanul.
Magam sem tudom, mit várok válaszul. Akár egy biccentés is megtenné, amiből tudom, hogy megértett.
Fura, de elnézve ezt a furcsa srácot, habár valószínűleg az ég világon semmi közös nincs bennünk, megvan egy fajta hasonlóság. Mintha én egy gumilabda lennék, ő meg egy ágyúgolyó. Ellentétes célokra születtünk, játékra és támadásra, de a formánk ugyanaz.

[.-= Kingwoods =-.]

.-= Kingwoods =-.


Változás.
Hangulatbéli.
Természetesen nem nálam, ahhoz, hogy az én hangulatom egy csapásra megváltozzon, és homlokegyenest mást mutasson a viselkedésem, a világnak valószínűleg a feje tetejére kellene állnia. Persze, belegondolva az egészbe, szinte biztosra veszem, hogy azt is halálos nyugalommal summáznám, mint minden mást ebben a pöcegödör életben, hiszen az egész csak egy új kihívást jelentene, megváltozott, de ugyanúgy könnyen kiismerhető szabályokat. Viszont, nála érezhető volt egyfajta kedélyállapot változás, amelyre a séta alatt való rám-rám pillantásból, és arcának mimikájából következtettem. Az ember szeme nagyon sok titkot rejt, aminek a megfejtését ha ismeri valaki, már sokkal előrébb jár egy-egy beszélgetés során, hogy a maga javára fordítsa azt, vagy ugyebár könnyebben segíthessen. Az ajkak játéka, nem mindegy mikor és hogyan görbülnek, mindennek jelentése van. Az évek során sokat figyeltem az embereket és a testbeszédet, akaratlan is kialakult bennem a megfejtésükre vonatkozó hajlam, persze Cedrah erre rátett egy kurva nagy lapáttal, hogy verjem hátba, amikor a piros kabátja van rajta. A furcsa az egész helyzetben pedig az, annak ellenére, hogy az iskola legnagyobb parasztjának tartanak, ismét jobb kedvre derítettem egy embert, pedig az igazat megvallva túlzottan sok mindent nem csináltam. Egyszerűen azokat a kliséket soroltam fel neki, amelyek amúgy is evidenciaként hatottak a viselkedéséből, valamit válaszaiból fakadóan. Mondjuk erősen a gyanúper, ha valamelyik másik hímnemű járt volna arra, valószínűleg megpróbálta volna kihasználni a helyzetet, és a gatyájával felitatni csórikám könnyeit. Sok idióta nyálgép… az iskola folyosói akár Velence utcái is lehetnének miattuk. Szavainál természetesen oldalra pillantok, hogy a szemkontaktus meglegyen, elvégre ezt nagyon fontosnak tartom a beszélgetések során. Tény, visszataszítóan kékek a szemeim, és nem sokan szeretnek belenézni, de próba szerencse.
Megálltunk.
Közelség.

Noha jelen helyzetben nem tettem a közelebb lépése ellen semmit, kezdtem úgy érezni, hogy bizony ez már a személyes aurám, amit más helyzetben foggal és körömmel szoktam védeni, vagy éppen piszkavassal, esetleg bicskával. A szavaival is, biztos vagyok benne, hogy nem direkt módon, de már-már az általam annakidején felemelt bástyák alappilléreit karcolászta… mégsem tettem semmi különöset, mert az emberek általános reakciója a segítségnyújtásra ez. Velem nagy szerencséje volt, nem vagyok és soha nem is voltam olyan alkat, hogy holnap az érzékenységéről pletykák szóljanak… szánom azokat, akik ebben élik ki magukat, Merlinverte köcsögök egytől egyig. Ami történt megtörtént, elmúlt, és nem fogom hánytorgatni, még neki sem, ha legközelebb összefutnánk, mert az már egy új helyzet, új történet, aminek semmi köze ehhez… legfeljebb a vonzatokhoz. Hálás, pedig tényleg nem tettem semmi olyat, ami ezeket a szavakat alátámasztaná. Elmondtam a véleményem, és elkísértem a klubhelyisége bejáratáig, se több, se kevesebb. Lehet én vagyok a hülye, de nekem ennyi jött le… ilyenkor ütközik ki, hogy minden embernek mennyire más az értékrendje. Haloványan, féloldalasan mosolyodtam el, cseppet sem bántó, vagy éppen lenéző stílusban, meglepő módon.
- Jövőre is lesz év!
A mondat kétértelmű, hiszen enged következtetni arra, hogy fogunk még találkozni, bár, ha ismer a mende-mondákból, tudja, gonddal és bajjal nem fogom megkeresni. Egyebekben pedig biztosan össze fogunk futni a következő szeptembertől is, elvégre kicsi a világ.

Ismét felvéve a fapofát biccentettem a fejemmel, mintegy elköszönve tőle… pár lépést háttal tettem meg, majd megfordulva indultam meg az alagsor irányába.

// Köszöntem a játékot  //