Folyosók

[Áúcs]

[ változatlanul
a szépséges és elragadó
Amy Joy ]

- Áúcs ? kommentálja vontatottan, ahogy a finom, lányos tenyér csattan a képén bűbájos vehemenciával. Annyira nem lepi meg a dolog, elvégre igazán nem ez az első alkalom (és igazán bánná, ha az utolsó volna), meg annyira nem is fáj, hogy könnyek közt törjön ki, nála jobban senki nem tudja, hogy egy pofon nem a világ. Még kettő sem. Meg több sem.
Oké, baba, tökös csaj vagy, vigyorodik el, még mindig az állát dörzsölgetve.
- Rendben, egy pont oda, a magasságoddal semmi baj nincs ? illetve amikor ilyen elegánsan túlöltözöl, akkor az a legkisebb baj ?, a nyelvedet csinosan felvágták, a kissé nőies, de rendkívül mély benyomást tévő jobbegyenesed alapján meg máris indulhatsz iszapbirkózni. Most elégedett vagy?
Biztosra veszi, hogy igen. Ilyen elismerő szöveget sem látni tőle minden nap, ezt is meg kell becsülni, és a leányzó jobbegyenese valóban mély benyomást tett rá, annyira, hogy tíz-húsz másodpercre még a száját is képes befogni; különösebb verbális brainstorming nélkül lépeget a másik mellett, és csak vigyorog azon, hogy ő nagyon hülye volna ? ez akár beismerő vallomásnak is interpretálható.
És határozottan elégedett magával, mert még mindig nem hagyták ott, ahogyan azt illik egy ilyen intim, érzelmektől lángoló gesztus után.
- Tudtam ? vágja rá fölényes vigyorral, aztán csak megvonogatja a vállát ?, tépj egy számot, és állj be a sorba. Mire kiállod, beszerezhetsz egy magas sarkú mamuszt is a biztonság kedvéért, ha gondolod ? teszi hozzá csupa építő jó szándékkal, aztán ? értékelve, hogy ma esti kedvence előzékeny módon felajánlja számára a vészkijáratot ? végrehajt egy, a nemi érdeklődése szempontjából megkérdőjelezhető pukedlit, és siettetett verzióban besompolyog a drapéria mögé.
Harap egy újabbat vészesen fogyatkozó körtéjéből, és bevárja a másikat is. Méltatlankodni.
- Hééé, feltételezed rólam, hogy az első adandó alkalomal magam alá gyűrlek és megerőszakollak? Annyira azért nem vagyok mazochista, köszike ? rázza meg a fejét ?, az persze más kérdés, hogy szerintem te most fordított pszichológiát alkalmazol, és minden áron megpróbálsz rávenni, hogy mégis megpróbálkozzam vele, de bocs, nem vagy az esetem. Tudod, szeretem az erotikus vetkőzést, de rólad már nem sok mindent lehetne lehúzni. Talán majd máskor ? veregeti hátba a leányzót vigasztalóan, változatlan vigyorral.
Ezzel voltaképpen megsérti azt a szabályt, hogy egy ujjal sem érhet hozzá, de nem különösebben zavartatja magát; derült hangulatban üget a leányzó oldalán, s szinte csalódott pofát vág, mikor az közli, hogy húzza el a belét.
Szinte.
- Oké, ha ez a szíved vágya ? rántja meg a vállát, mászik ki a festmény helyén keletkezett résen, és az instrukcióknak megfelelően hátat fordít a pizsicicának.
Jobbra indul. Egyből nem siet annyira, lépteit puhán nyeli el a vöröses futószőnyeg; az édes magánynál azért még Friccsel összefutni is mókásabb volna. Öt lépés után meg még az is eszébe jut, hogy voltaképpen ez az irány számára nem megfelelő, ha a klubhelyiségbe akarna visszatérni, amihez persze sok kedve nincs, de lassan már időszerű lenne kis álomport szipákolni (vagy kokaint).
Megfordul tehát ? ennyi idő éppen elég volt, hogy a leányzó olajra léphessen, többet nem kap; lassan fogadhatná az angol királynő is, hogy lovaggá üsse jótékony cselekedeteiért ?, és végtelen meglepetésére nem is kell sokat mennie, hogy ismét ismerősbe botoljon. Ezt a szerelést még hátulról is nehéz volna eltéveszteni.
Elvigyorodik. Hajtói karrierjének emléke látszik megfényesedni, ahogy mozdul a keze, s a körte földi maradványai néhány centiméterre süvítenek el a padlón ücsörgő leányzó szöszke buksijától. Ez akart lenni az üdvözlés, természetesen.
- Apropó, vigyázzatok a lépcsőkkel, eléggé szeszélyesek ? adja elő magát a prefektusokra jellemző mesterkéltséggel és fontoskodással, és annyira élethűen játszik, hogy szinte lehet látni körülötte a derekáig érő gólyák nyüzsgő csoportját.
Voltaképpen több keresnivalója lenne a londoni Királyi Színművészeti Akadémián, mint itt. Ez vélhetően mindenkit csak boldoggá tenne.
- Na, mi az, Alice, eltévedtél? Semmi baaaj ? duruzsolja, és beleborzol az előzőleg már hátulról szemrevételezett, szőkésbarna hajfürtök sűrűjébe. ? Mivel annyira lovagias vagyok, mégsem hagyhattam, hogy egyedül kószálj iiilyen későn, ebben a naaagy, gonosz, sötét kastélyban?
Vár egy kicsit. A hanglejtése persze változatlan, talán képtelenség is, hogy nagy ritkán némi gúny nélkül beszéljen, de az arckifejezése egész ártatlannak hat. Hiteles szupermarketben elveszett kisfiú.
- Na, szent a béke? ? nyújtja a kezét a lánynak.

~ Ethan "a szupermarketben elveszett kisfiú" ~

Nem hiába vagyok a kviddicscsapatban hajtóként, bár közel sem ütöttem akkorát, mint tudnék - véli nem is kevés büszkeséggel Amy. - Na persze, most rögötn elrohanok iszapbirkózni, ha annyira úgy óhajtja az úr! Ez nem hülye. Mindenki mást néz annak. Bár kviddicsben biztosan elverném ezt a nyápic dögöt. "Csinosan felvágott" nyelvét a vele szemben álló fiúra ölti.
Azért illik válaszolni az elégedettségét firtató kérdésre, így Joy egy könnyed mosollyal közli szűkszavú feleletét:
- Nem.
Képtelen kibírni, a pukedlin már muszáj hangosan kacagnia, pláne korábbi gondolatai miatt: a krapek ferde hajlamaira emlékeztetvén önmagát. Ha normál körülmények között találkoztak volna, akkor a lány biztosan belezúg a pasasba, de így kizárt. Szem előtt tartja gonoszkodásait, és a lányka nem abba a fajtába tartozik, aki könnyen és hamar megbocsát bárkinek is.
- Nekem nem kell magas sarkú mamusz! - toppant durcásan. - Láthattad, pont elég magas vagyok, ráadásul nekem tetszik is a saját magasságom. Nem lehet mindenki száznyolcvan centis langalétra, pláne bizarrul állna, ha lány az illető. Azonkívül tök jól érzem magam mezítláb.
Eszébe sem jut, hogy ő maga is csupán öt centivel van az említett magasság alatt, bár manapság olyan sok magas lány mászkál a suliban és azon kívül, hogy ez fel sem tűnik.
Vészjósló morranást hallatt a hátbaveregetésre, mivel majdnem orra bukik miatta. Ebbe a hörrenésbe nyugodtan beleértheti az arcátlan pasas, hogy még egy rossz mozdulat esetén, legalább félig agyon lesz verve. Bizony. Ezt mutatja a leányzó fenyegetően villogó szeme is.
Mézesmázos, kedves hangon nyilvánul meg, szavaiban mégis ott rejlik a sósavas, maró gúny.
- Nem feltételezem a leteperést, ugyan. Rólad?! Tudom!
Távolodó helyett közeledő lépteket hall, azután valami elsüvít a feje mellett. Talán a körte maradványa. Amy még csak meg sem mozdul, hogy elkapja, holott elég jók lennének ehhez a reflexei. Sértődötten elrántja fejét a haját borzoló hatalmas mancs alól.
- Ahha, kézmosás helyett jó lesz az én hajam is, nyugodtan kend rá a körte összes levét a kezedről, te nagyon lovag. Mellesleg Alice eltévedt, én nem. Csak a lépcső ment odébb, láthatod. És te miért fordultál vissza valójában? Mert a lovagiasság nálad kizárt dolog, már az előbbi körte is jelezte, na meg a szöveged.
Amy nem nyúl a kinyújtott kézért, mely az előbb még a haját borzolta. Nehogymár! A lánynak illik előbb kezet nyújtani egy hapek felé, ha kezet akar fogni vele. Végül némi tétovázás után mégis kezet fog a még mindig névtelen krapekkal, azután feláll, nyújtózkodik és a korlátnak dől. Békésen várja a lépcsőt, bár a fiú élcei meglehetősen mélyen rögzültek a fejében. Persze tudja, hogy csak poén volt az egész, valószínűleg ilyen beállítottságú a kölyök, de Joy kissé régimódi ebben a tekintetben: csak a barátaival bolondozik, a többieknek keményen visszavág. Ilyetén stílusú "jópofáskodással" senki sem lophatja be magát a leányzó - némileg kérges - szívébe.
Pálcája szórakozott pörgetése-forgatása nála csaknem életveszélyes cselekedetnek számít, ő mégsem hagy fel vele. Most nem. Mivel nincs hová eltennie a varázspálcát, tovább játszik vele. A tölgyfa végén piros és lila csillagok szikráznak fel, de hála égnek ezzel nem tesz kárt semmiben és senkiben a lány.

[Nem gondolod, hogy egy kicsit paranoid vagy?]

[ Amy;
bocsánat
bocsánat bocsánat bocsánat
bocsánat *________* ]

- Nem gondolod, hogy egy kicsit paranoid vagy? ? vonja fel a szemöldökét szinte sértődötten. ? A körte levét már rég beletöröltem a farmerom fenekébe, a hajadnak már nem maradt, sajnos, ez a mozdulat abszolút barátkozó volt, és teljesen ártatlan ahhoz, hogy végre elhidd, nem vagyok én olyan, hogy csak úgy leteperjek bárkit. Általában megvárom, amíg könyörögni kezdenek érte.
A mozdulat ? mármint az ismeretlen leányzó felé nyújtott jobb ? valójában azzal a céllal ment végbe, hogy felsegítse a földről, de úgy tűnik, tényleg kiismerhetetlenek a szándékai, és az egyszerű szociális elszigeteltség érzéséből fakadó bájos szeretethiányt is egy szadista libidójának értelmezik az emberek. Megcsóválja a fejét, és a biztonság kedvéért beletörli a kezét mégegyszer a farmerébe. Ez egyébként nem egyszerű, mert annyira szakadt, hogy alig van rajta egy tenyérnyi összefüggő szövetdarab.
- Természetesen, ebben az esetben veled sem teszek kivételt.
Tűnődve, ártatlanul szólal meg, széttárja karját szolidan, jelezve, hogy ha Amy minden vágya éppenséggel az volna, hogy ő erőszakot tegyen rajta itt, ezen a szent helyen, hát ő hajlandó eleget tenni a lovagi pálya követelményeinek, és behódolni a nemes hölgy akaratának, mint egy nagyon elszánt, és nagyon készséges Delorges lovag tenné Kunigund kisasszonnyal szemben, aki ebben az esetben nem csupán a kesztyűjét dobta volna le, de ez vélhetően már egy egészen másik történet volna, és nem Schiller Handschuh-ja.
De hát ugyan ki bánná, ha a klasszikusokat felturbózzák egy kicsit..?
- Szerintem legjobb lenne, ha letennéd azt a pálcát, még valakinek baja esik ? javasolja teljesen jóindulatúan, Assisi Szent Ferenc mosolyával vitathatatlanul jóvágású arcán. ? De ha nagyon szeretnél fogdosni valamit, akkor legalább ragadj meg valami mást. Hm, nem is tudom, esetleg odaadhatom az enyémet?
Maga is érzi, hogy kezdi túlzásba vinni még a szokásos stílusát is, de a lány viselkedése szinte nem hagy neki más megoldást. Egyrészt borzasztóan kimerült ? csak épp nem álmos ?, és alig van tudatában annak, miket beszél, másrészt most már bosszantja, hogy még mindig nem sikerült igazán zavarba hozni ezt a tűzről pattant boszorkát, harmadrészt pedig? élvezi. Szeret hasonlóakat játszani, hiszen ez számára nem más, mint játék ? és még milyen messzire tudna elmenni ahhoz, hogy még mindig játék maradjon.
Lép egyet előre, arcán szétterül valami lehengerlő mosoly, és mielőtt még Amy bevethetne egy újabb pofont ? csak az a pálca nehogy tökönszúrja, egyéb aggályai nincsenek ?, már a korlátnak is tolta, és csókolja. Mintha nem is volna ez több egy kézfogásnál, vagy egy újabb hajborzolásnál, olyan természetesen teszi. Az biztos, hogy közel sem hasonlít egy szégyenlős, első próbálkozásait élő tizenéves kölyökhöz; ő maga őszintén kételkedik abban, hogy ezek után is ugyanolyan tüskés volna kedvenc ökölvívónője. De ha esetleg mégis, hát az se baj ? Isten őrizz, hogy bárkire is rákényszerítsen bármit, amit nem akar?
Elhúzódik, de mindössze centimétereket, teste még mindig a másikénak simul. Pofátlan, derült vigyort villant áldozata arcába, rekedtes-mély hangja is nevető és? furcsán kedves? Piszkosul vonzó? Elutasíthatatlan?
- Hát, mondjuk ezért? Elfelejtettem jóéjtpuszit adni, Alice.

~ Ethan... semmi gond ~

Hát persze, hogy én milyen buta vagyok! A farmer eszembe nem jutott volna - gondolja Amy, s közben gunyoros szikrák lobbannak szemében. Nem hisz a fiúnak, mert nincs oka rá, hogy higgyen neki. Igazság szerint egy kissé tart is tőle, de ez az érzés nem elég erős benne ahhoz, hogy elmeneküljön. Joy sem érti, miért fél, de ettől nem változik a helyzet: a körtelé a hajában.
Végighúzza kezét szőkés tincsein és mivel cseppet sem találja ragacsosnak egyiket sem, megnyugodva mosolyog fel a fiúra, szemeiből eltűnik a csúfondáros villogás. Mellesleg épp a legrosszabbkor teszi ezt, mivel az ismeretlen akár úgy is értelmezheti ezt, mintha a "veled sem teszek kivételt" szövegre lenne válasz; holott nem az.
Már-már leharapná a pofátlan kölyök fejét, mikor az újfent szólásra nyitja száját. Azonban az újabb közlendőben sincs sok köszönet, így Amy gondolkozás nélkül vág vissza.
- Oké, azonnal lerakom, amint elárulod, hogy hová tegyem. Ha nem bánod, nem hagynám itt a padlón, mert Frics esetleg megtalálja és akkor kénytelen leszek elárulni neki, hogy kivel is sétálgattam az éjszaka. Zsebem pedig nincs, bár ezt láthatod magad is, elvégre elég alaposan szemügyre vettél, miután véletlenül elgázoltalak. A sort derekánál nem lenne kényelmes, egyéb hely viszont nem maradt, így jobb híján marad kézben a pálca. Remélem egyetértesz - villantja fel jellegzetes emberevő vigyorát, amelyben szemernyi báj, nőiesség és kedvesség nem lelhető fel.
Joy enyhén oldalra billentett fejjel bámulja azt a különös mosolyt, mely a hugrabugos arcán dereng fel, és ledöbbenésében ellenállás nélkül hátrál a korláthoz. Tiltakozna, nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de a fiú lerohanja. A leányzó kezéen lévő pálca immár sárga, kék és - Amy hangulatának megfelelően - haragoszöld színű szikrákat hány a tehetetlenül leeresztett kézben.
Mindeközben hormonjai felbolydulnak, szíve meglódul, pulzusa sokszorosára gyorsul.
Nem! - kiáltja magában. - Ez nem lehet! Kizárt, hogy az a krapek ilyen elsöprő hatással legyen rám, mert olyan... pofátlan és gúnyos ésésés...
Egyéb kifogást hirtelenjében nem tud felhozni, csupán ennyit: épp az előbb tiltakozott az ilyetén bánásmód ellen. A lány izmai megfeszülnek, kezeit ökölbe szorítja. Háta ívbe hajlik a korlát fölött, ahogy igyekszik elhúzódni az idegentől, hátrálni azonban nem tud: nincs hová.
Amy számára élete legnagyobb részében az esze volt a döntő, ezt valamelyest befolyásolta a szíve, de a hormonoknak nem hagyott teret soha. Most aztán itt áll teljesen döntésképtelenül: szíve szerint maradna, de az esze azt súgja, hogy egy újabb pofon kiosztása után tűnjön el innen, ne várja meg a lépcsőt. Teljesen összezavarodva áll az ismeretlen előtt, s mikor végre megszólal, enyhén rekedtes a hangja.
- Éppen ettől óvtalak az előbb - közli, pálcáját a kölyök mellkasának szegezve. - Rémlik még?
Végül leengedi a komikusnak ható fadarabot: nem tudná bántani a fiút, képtelen lenne bármilyen rontást küldeni rá, mert egyszerűen semmi nem jut eszébe... és mert olyan helyes a pasas. Amy megpróbálja odébbtolni maga elől a srácot, hogy az éppen odaérkező lépcsőre pattanva megszökhessen a számára egyre kínosabbá váló szituációból, s közben eszébe jut: az előbb majdnem visszacsókolt, ahogy az idegen ajkai az övéhez értek. Ezzel újfent felhergeli magát, de továbbra is képtelen megátkozni a fiút, hallván az őt elbűvölni szándékozó szavakat.
Ailce... hát most mégis Alice? Tétován torpan meg, kezét visszahúzza a pasas mellkasáról, és csak áll, összezavarodva és csodálkozva bámulva az olvadtcsokoládé színű szemekbe.

[Ígérem, hogy ilyen apró technikai problémák nem állhatnak az utunkba]

[ Amy Joy,
az a bájos, az a drága,
az az emberevő ]

- Ígérem, hogy ilyen apró technikai problémák nem állhatnak az utunkba ? biztosítja Amyt ő, a gentleman.
Tulajdonképpen kifejezetten meggyőző (és még annál is karizmatikusabb) ebben a pozícióban, ahogy finoman magához szorítva igyekszik megóvni Amyt attól, hogy átbukjon a korláton abban a nevetségesen erőtlen, ám rendkívül bájos igyekezetben, hogy tőle elhúzódjon. De nem kerüli el a figyelmét, hogy a tiltakozásba feszülő izmokhoz ziháló lélegzet társul, és szinte hallja a kihalt, éjszakai kastély némaságában, hogyan kalapál a másik szíve. Ha őszinte akarna lenni magával, talán kihasználná ezt a néhány döbbent másodpercet, hogy közölje féktelen önelégültséggel vigyorgó önmagával, hogy igen, borzasztóan élvezi, ha ilyen reakciót válthat ki valakiből. Szereti a kivörösödött, nedves ajkakat, a látszólag határozott, mégis tökéletesen zavart, furcsán fénylő tekintetet, a kapkodó lélegzetet, a szabálytalan szívdobogást? élvezi.
Ennyire jó vagyok, vadmacska? Ennyire ellenállhatatlan vagyok, ennyire csodálatos, ennyire fantasztikus, ennyire jó, hogy még ellökni sem próbáltál, hogy legalább a látszatát mentsd annak a hű-de-határozott elvednek? Vagy ennyire sok lenne az elfojtott vágy abban a pici, szorosan sárga textilbe csomagolt kis testben? Ejnye?
Elsimítja a helyes arcból az elkószált hajszálakat, aztán felnevet, élvezettel, felhőtlen jókedvvel ? és talán túl hangosan a tiltott éjszakai sétájukhoz ?, és álságosan, teátrálisan védekezve felemeli a mancsát, engedelmesen ellép a rendkívül-borzasztóan-szörnyen fenyegető hatású Amy elől. Nehogy megbántsa, hiszen? olyan rémisztő.
De még mindig kevés ez a távolság.
- Gyere, kisszívem, semmi bajom a szado-mazoval, ha ilyen szemrevaló kislányok ajánlgatják a pálcát, ostort, hereszorítót ? még mindig nevet, félig ugatva, mint egy boldog kutya, aki csak elérte a szép nagy szemével, hogy megsétáltassák, és most megkerget minden macskát, madarat, és lihegve táncolja körül a gazdáját. Egy csepp rosszindulat sem látszik most rajta, mindössze valami bájos játékosság.
Vár, de sejti, hogy nem kap ártást a képébe, ahhoz túlságosan is könnyedén olvadtak fel ajkai alatt a másik ajkai. Fölényesen vigyorog, és ártatlanul pislog mellé, még mindig a magasban tartva karját, várva, hogy a leányzó leeressze a pálcát, és ? elmeneküljön, vagy épp maradjon.
A szabad választás szellemiségével ellentétben nem húzódik odébb, még nem; megtámaszkodik, érdeklődve billenti oldalra a fejét, de féktelen vigyora finom, visszafogottan gunyoros félmosollyá szelídül, és meghúzódik a szája sarkában, leeresztett kezének ujjait összeilleszti, ahogy tűnődve nézi a másikat. Úgy tűnik, Alice minden várakozással ellentétesen mégiscsak meglépni szeretne; talán túl sok volt az ő őrjítő sármjából, hogy ép ésszel elviselni is lehetetlen, és jobb is lesz az elragadó kis toplesznek, ha távozik, mielőtt még... elfajulnának a dolgok.
Mert túl kívánatos az az elnyílt szemű, dühös-lenyűgözött tanácstalanság ahhoz, hogy megálljt parancsoljon magának, ha tovább sertepertél itt az eltévedt amazon, túl meghitt a bágyadtan terpeszkedő csend, hogy elhiggye, tényleg itt leselkedik az olajozott bilincsek, Frics meg az alultáplált pormacska veszélye.
Még így is önelégülten pillant végig azokon a túlságosan kevéssé leplezett, kellemes vonalvezetésű virgácsokat és kecses felsőtesten, csak somolyog, ahogy felidézi a korábbi szavakat, és voltaképpen csak a lovagias tapintat tartja vissza attól, hogy kacagjon, ahogy menekülni próbál előle a másik; újabb csöndes vallomás magának, hogy tetszetős a helyzet még így is, ez is diadal, csak másképp.
A pálca tehát leereszkedik végtére is, és ahogy Alice ujjai bizonytalanul, szinte simítva elhúzódnak mellkasáról (képszerűen arról az adoniszi izomkötegről, melyért többmillió testépítő ölne, és? hm, na jó, ez enyhe túlzás, de mit sem változtat azon, hogy impresszív ez a felsőtest, igen), és úgy tess, végre hajlandó elhúzódni. Hanyagul elegáns mozdulattal lép félre, kifogástalan intéssel engedi útjára a leányzót, de nem állja meg válasz nélkül a tétova pillantást.
- Nos? ha nem szeretnél elmenekülni, úgy eszem ágában sincs megszakítani viharos stílusban bimbózó kapcsolatunk fejlődését, programom sincs a napfelkeltéig hátralévő két-három órában, és rendkívüli hajlandóságot mutatok arra, hogy eltévedt kislányokat szórakoztassak minden lehetséges helyen? szóval, mi a helyzet veled, Alice? Mostmár tetszene, ha letepernélek? ? finoman, lágyan ejti a nevet, már magáévá is tette, és valószínűleg az sem fog változtatni rajta, ha esetleg bemutatkoznak egymásnak; de hangja megint mulatva gunyoros, önelégült. Ugyanakkor ez a könnyed élc hiányozna a hangjából, ha nem lenne ott, s túl megszokott ahhoz, hogy változtasson rajta.

~ Ethan ~

- Technikai problémááák?! - csuklik fel halkan, hitetlenkedve.
Joy nem érti, miért szorítja magához a fiú. Hát nem fogja fel, hogy ő menekülne abból az ölelésből? Vagy talán azt is megértette volna, hogy ugyanakkor maradna is?! Túl bonyolult számára ez a dilemma, nem akar további két-három csomót kötni rá, ezért leegyszerűsíti: eltolja magától a fiút, s a haját igazgató jócska tenyeret is.
Úgy rémlik, én már Alice maradok neked, idegen - kuncog magában Amy, miközben nyelvet ölt rá a sötétben, s az sem zavarja, hogy ebből vajmi kevés látható (ha egyáltalán látható) ezen fényviszonyok mellett. - Éppenséggel nem hasonlít az Amyre, de egye fene. Úgysem látom többet az életben a pasast, nappal ugyanis tutira nem ismernénk egymásra.
Az ugatásszerű nevetés hallatán fergeteges jókedve támad, mégis visszafojtja a röhigcsélést. Még soha nem hallott bárkit is így nevetni, s ha erről valaki mesélt volna neki, hát biztosan nem hitte volna el az illetőnek.
Még mindig tétován álldogál, fejében vadul kergetik egymást a gondolatok: menjen? Maradjon? Melyik a jobb? Érzékeli a mellkas izomzatát, de ez nincs különösebb hatással rá az előbbi csók után ugyanis szíve képtelen lecsillapodni, őrült ritmusban kalapál mellkasában. Mintha csak azért kopácsolna, hogy kijöhessen onnan, mert például klausztrofóbiás avagy fél egyedül a sötétben. A pálca azonban marad a leányzó kezében a fiúra szegezve, egyetlen milimétert sem mozdít rajta, meg sem remeg a keze, ezzel sem árulja el tétovaságát. Annál beszédesebb azonban a tekintet, ami... leírhatatlanul sok dolgot közöl egyszerre, kezdve a határozatlanságtól egészen egy enyhe fenyegetésig, némi rajongást vegyítve ezen érzelmek közé.
Azt az utolsó pár mondatot nem kellett volna, igazán nem. Eltévedt kislány? Leteperés? Ezeket hatalmas hiba volt megemlíteni a jóképű srácnak. Mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon; villámgyorsan lehiggad, de csak azért, hogy fenenagy határozottságában utána újfent jókedvű legyen.
- Továbbra sem tetszene, nem érdemes próbálkoznod a leteperéssel és a szado-mazo sem az én műfajom. Ha erre fáj a fogad, a sulin kívüli muglik között biztosan találsz olyanokat, akik erre szakosodtak - feleli elnéző mosollyal.
Egy másodperccel később halkan kuncogva böki könyökét az ismeretlen fiú oldalába, bár ezzel a "bökéssel" akár egy kisebb földrengést is elő lehetne idézni. Futtában még belecsíp a srác oldalába, majd halkan kacagva nyargal fel a lépcsőkön, hogy minél messzebre sprintelhessen ettől a számára idétlen helyzettől. Nem számol azonban arra, hogy az idegen is megmozdulhat, esetleg utána lódulhat vagy visszahúzhatja őt.

[Érdekes, amit művelsz, kicsi Alice, először évődsz, aztán megpróbálsz elszaladni előlem, holott te kísértettél meg]

[ az én temporálisan kisajátított Alice-om,
akit egyébként Amynek hívnak ]

Hallgatja a közeli, zaklatott ritmusú szívdobogást, dom-dom, dom-dom, dom-dom? Még mindig fél karral szorítja magához az alulöltözött hercegnőt, határozottan, de nem teljesen leszerelhetetlenül, míg szabad kezének kihűlt ujjai ráérősen, szórakozottan kószálnak a szőkésbarna hajszálak között, egészen addig, amíg Alice össze nem szedi magát ? visszabújna az erkölcsi szilárdság megtépett köntösébe? miért nem jó neki úgy, ahogy van? ?, és el nem tolja magától. Ő maga mindazonáltal csak egy hosszú percet vár, erővel tartva fenn a testi kontaktust, hátha meggondolná magát ez a bolond szerzet, aztán nem tiltakozik tovább, hagyja, hogy tegyen úgy a leányzó, ahogy akar.
És hogy ő mit akar? Az egyértelmű; nem kölyök már, hogy ne ismerje az ereiben lüktető vágyakozást, mint a tenyerét. Jobban ismeri.
Egy sötét sarkot, egy üres termet talán. Meg egy másik forró, pőre, reszketeg testet, és talán a folyékony holdfényt, hogy tanúja is legyen az egymásnak koccanó, kapkodó lélegzetek, ösztönös mozdulatok vérmes játékának? De te túlságosan is jó kislány vagy, Alice. Túlságosan is kislány.
Elmosolyodik, ahogy nyelvet öltenek rá, vajon mit szólna ez a tündéri kislány, ha fogná magát, és leharapná a nyelvét? Biztosan bántaná, hogy nem locsoghatna annyit, ilyen bájosan, bután, merészen. Várja, hogy a lány leeressze végre a pálcát ? fenyegetését már egyáltalán nem veszi komolyan léha csókuk után, főleg, hogy a lány még nem eresztette el egészen, ennyivel akár rózsaszirmokat is szórhatna elé, körülbelül az is ennyire volna ijesztő -, aztán megvonja a vállát, és a farzsebébe kotor cigaretta után kutatva. Az arca előtt apró láng villan fel, majd a szájához emeli az ujjai között tartott, parázsló Black Devilt, és már fújja is a füstöt, enyhe vaníliaillat érződik a levegőben.
Látja a másik égő szemében a cigarettájának parázsát lobogni-reszketni, figyeli a hosszú, világos szempillák rebbenéseit, és finoman, fölényesen mosolyog. Újabb adag füstöt lehell a levegőbe, és egy kissé eltartja magától a cigarettáját, ahogy a lányt figyeli. Nem ismeretlen számára a tekintet ? bár sokkalta jobban illene az a zavart szenvedély valamely más szituációhoz ?, könnyűszerrel olvas a tétova pillantásban, mégis hosszasan, elgondolkodva szemléli a másik arcát. Még mindig látja, sőt hallani véli a saját tettének hatását, a másik szívének kalapálását a hirtelen beállt csendben, és a felgyorsult vérkeringés mintha élénkebbé tette volna a félhomályba burkolózó arc színét. Ezt ő tette ezzel a makacs, kemény látszatú kismacskával, és nem tett igazán semmit, mindösszesen csak megcsókolta, és mi mindent tudna tenni még, amitől elakadna a szava ? mert igen, már megint rátalált a hangjára, ha veszített is némiképp az önbizalmából ?, és nem maradna belőle más, csak valami reszketeg lélegzet, egy megadó sóhaj, egy szégyenlős nyögés, egy kósza vonítás, egy őrületig vezető kéjes sikoly? Nem tiltakozna, nem védekezne. Vagy legalábbis nem olyan nagyon ? vagy ha mégis, hát ő meggyőzné, hogy ne tegye. Miért is ne, amikor ezt akarja? Látszik rajta, hogy ezt akarja. Mit akarhatna, amikor ő kínálja neki?
Megtehetné. Megtehetné, hogy elfújja azt a maradék ellenállást.
Megteheti.
Futó mosolya egy másodpercig tart csak, ahogy az oldalába bök a leányzó ? és aztán már fut is, ellép előle, és menekül ?, és egy újabb másodpercet vár csak, hogy utána nyúljon, és megragadja a karját. Nem kifejezetten erőszakos, éppencsak nagyon határozott. Újra elmosolyodik.
- Érdekes, amit művelsz, kicsi Alice, először évődsz, aztán megpróbálsz elszaladni előlem, holott te kísértettél meg ? súgja rekedt mordulással, és beleszív a cigarettájába; játszik a gondolattal, hogy elvesse a szabad döntéssel kapcsolatos elveit, és engedelmeskedjen az ösztöneinek ?, de teljesen hiábavaló menekülnöd. Szívesen magammal rántanálak egy gyönyörű, mocskos, élvezetes rémálomba? De túl puha vagy nekem, kislány. Nem kell menekülnöd, elengedlek. Látod, a Szívkirálynő ma kegyes hangulatban van? Maradj jó kislány. Szép álmokat.
Elereszti a kezét, és csókot lehell a leányzó felé, de arcán máris megtelepedik a gunyoros, mocskos mosoly. Újabb adag vaníliaillatú füst, hátat fordít kegyeltjének, és elindul a folyosó másik irányába ? az éjszaka hosszú, aludni fölösleges, ki tudja, hány eltévedt Alice várakozik még rá, hogy megváltsa.
A legjobb úton vagyok afelé, hogy elveszítsem a tökeimet.

~ Ethan ~

Elhúzza a száját, a halkan köhint egyet a cigaretta zavaró füstfelhője miatt. Amy soha nem dohányzott, meg sem fordult a fejében ilyesmi, ezért is képtelen megérteni a cigifüggést. Képtelen lenne elviselni, hogy egy ilyesféle követelőző vágy irányítsa és ha nem jut hozzá a hörgőropihoz, ideges, dühös, kedvetlen legyen. Most azonban mégis kiveszi a névtelen fiú kezéből a cigit és beleszippant, annyira szeretné újra érezni a másik száját.
Hát ez már függőség - gondolja, miközben krahácsol egy sort. Meglehet, nem kellett volna letüdőznie a füstöt... hiszen nem is akarta. Valamiért annyira kiforgatta magából az a srác, hogy képtelen magára ismerni. A lány által soha nem ismert érzelmeket szabadított fel benne, egész világa feje tetejér állt mindössze egy csók miatt. Korábban senki sem volt képes ilyen hatást kiváltani.
Egy újabb slukk után visszanyújtja a förtelmes ízű staubot, a vanília íze mégis ott marad a szájában. Ez az egyetlen kellemes dolog az egészben, de emiatt nem érdemes rászoknia a cigire.
Mikor Amy elfutna az egész probléma elől, ahogy oly sokszor tette ezt életében, a fiú visszahúzza.
- Én csak... - nyögi halkan, ahogy a fiú hátat fordít neki.
Végül persze nem beszél neki érzéseiről, kételyeiről, hiszen ezzel talán visszatarthatná. Annál keményebb fából faragták őt, hogy megadja magát egy kósza érzelemnek, hogy feladja nézeteit ennyiért. Fogalma sincs arról, mit takarhat az az ennyi, mivel soha nem volt még szerelmes.
A lány tulajdonképpen önmagával küzd: menne és maradna egyszerre, akárcsak néhány másodperccel előbb. A különbség csupán ennyi: akkor a fiú elől menekült volna, most érte, utána mozdulna. Miért olyan egyszerű ez a filmekben és miért olyan bonyolult az életben? Fel kéne adnia saját világát, hogy egy újba, egy ismeretlenbe vethesse magát? Álhatatosan áll, miként a kőszobrok is.
Reméli, hogy a fiú, aki ezt tette vele, visszafordul, visszalép hozzá. Valahol legbelül azonban tudja: ezt a csatát elvesztette, az idegen nem fog visszajönni. Mert ő gyáván el akart szökni.
Hegynyi önuralmát és józan, már-már túl racionális eszét félredobva iramodik a pasas után. Mindössze két hosszú lépéssel utoléri, majd elé lépve lábujjhegyre emelkedik, kicseni a cigarettát az ujjak közül és megcsókolja a fiút. Végül csupán ennyit fűz hozzá a cigarettától és csóktól rekedtesen:
- Mondhatni feldúltál. A mocskos rémálmot kihagyom, talán majd legközelebb. Viszont a nevedet elárulhatnád, szőke herceg.
Ott áll a fiúhoz simulva, részegülten. Már nem akarja bántani, de azt sem szeretné, ha ez az érzés az éjjel együtt elillanna, ha megszűnnek kettőjük között az a különös - mégis oly édes - feszültség. Tudja, hogy kiszolgáltatta magát a fiúnak, hogy most ő dönthet. Ha itthagyja, Amyben egy frissen megismert világ fog összeomlani, de lassacskán majd talpra áll; a szerelemben azonban nem fog többé hinni. Ha srác nem riadt meg az érzelemkitöréstől és marad, az újabb távlatokat nyitna meg Joy előtt: talán egy másik világot ismerhetne meg.
A lány csak egy nevet vár vagy az elhúzódást. Csekélység, a döntés mindössze Amy életét változtatná meg: rengeteg örömet vagy (utóbbi esetben) rengeteg kínt jelenthet számára.
Az ismeretlen kezében a döntés és Amy reszketve simul hozzá, a választ lesve, a fiú tekintetében kutatva. Tekintetében ott feszül a kérdés, bár szinte előbb tudja a választ, mit ahogy az idegen reagálhatna.

[|| Alice ||]

|| Alice ||

Kissé összehúzott szemekkel hagyja, ahogy a lány kivegye a kezéből a cigarettaszálat, és kaján finomsággal mosolyodik el, ahogy a másik tapasztalatlanul megrezzenő ajkait figyeli, mintha tudná, hogy az ő lenyomatát keresi a vanília illatától terhes papíron, aztán köhög, de megszívja mégegyszer. Kislány, ismétli meg a gondolatot kelletlenül, újra ujjai közé fogva a cigarettáját; furcsa kis bosszúsággal veszi tudomásul, hogy érződik rajta a lány édes íze, de nem foglalkozik vele, és nem reagál a suta, tétova suttogásra sem, nem fűz megjegyzést ahhoz, hogy nem lát a szeme sarkából mozgást, csak egy újabb adag kátrányos méreggé kárhoztatott nikotint küld a tüdejének még, és továbblép.
Lovag, jobban az, mint bármikor. Szinte nevetnie kell az önfeláldozás, nem, a gáláns oltalom ezen fokán, hogy egyszerűen csak félresöpri az ösztöneit, amelyekkel egyébként békés, önpusztító egyetértésben él, és hagyja menni az elkószált bárányt. Mentében leejti, eltapossa a másik ajkainak gyümölcsös aromájával szennyezett, leégett cigarettát; végül nem kacag fel, beéri egy enyhe, ironikus ívű, de melengető félmosollyal. Voltaképpen nevetséges ez a védelmezési játszma, de Alice annyira naiv, annyira törékeny, annyira éretlen, és egyszerűen nem az a fajta csitri, akihez az illene, hogy vele töltse unalmas perceit ? igen, ő nagyon jól ismeri azt a kört, akik jól mutatnak a karja közt ?, csak mert felfedezte, hogy létezik vágy is, amit? nos, igen, ő mindenképpen kielégíthetne. Nem is akárhogy. Pár percre minden bizonnyal mindkettőjüknek kedvére való volna ez, de hol hiányzik neki, hogy utána újabb hűséges barátok, végzős fivérek vagy fene se tudja, tanári mentorok rontsanak rá, mint liliomtipróra? Még a végén lelkiismeret-furdalása támadna, hogy összetört egy ilyen pici szívet. Nem, Alice keressen inkább valaki hősies, minden porcikájában hófehér fickót, akivel lejárnak néhány kör pirulós bizonytalankodást, szemérmesen csókolóznak az iskolai bálok alatt a kert Cupido-szobrai között, szégyenlősen és illedelmesen fogják egymás kezét, és kész, kisstílű, regényes, biztonságos boldogság, a csalódás kizárt ? ebből általában házasság lesz.
A gondolatai közül a hirtelen elé lépő lány ragadja ki hirtelen; még alig ocsúdott fel, már idegen ajkak tapadnak az övére követelőzően, éhesen, a következő pillanatban meg már azon kapja magát, hogy cigarettától szabaddá vált kezei a másik teste köré fonódnak, és visszacsókol, egyúttal átveszi az irányítást, ez azonban mindössze ösztönös reakció a támadásra. Amint sikerül valóban magához térnie, és kibontakozik a szoros összetapadtságból, enyhe bosszúságot érez megint a meglepettség után. Miért nem képes ez a lány egyszerűen csak megnyugodni, hogy rövid, el nem kezdett játék volt, ami elől egyébként is futni kívánt, és elmenni aludni? Miért kell újra megkísértenie, ha egyszer már eldöntötte, hogy ma lovagot játszik, egyszerűen csak azért, mert ehhez van kedve ezen a logikátlan éjjelen?
- Sajnálom, Alice, csak rémálmokkal szolgálhatok, és főképpen mocskos dolgokkal, amelyek nem illenek bele egy rendes kislány esti programjába ? közli harapós hangon, majdnem mordulva. ? És herceg sem vagyok, legfeljebb trónkövetelő szerencselovag. Vagy gonosz varázsló, esetleg a tizennégyfejű sárkány. Fehér lovam nincs, a hercegnőket meg rabságba vetni szoktam.
Mindazonáltal nem tolja el magától neki simuló, zaklatott lélegzetű lányt. Odáig nem terjed az önuralma ? ahhoz legalább egy csinos kis apokalipszis kell, hogy ellökjön magától bárkit is. Ha bolond, hát jöjjön, de nem éppen egy ilyen sebezhető, könnyen leteríthető kis teremtés ? kezd meghülyülni, de talán még ő is rosszul érezné magát, ha megfektetné, na, nem nagyon persze, elvégre ő kezdte, de egy kicsit mindenképpen ?, nem, elvégre mégsem eredendően rossz ő, ha az értékrendje és erkölcsi elképzelései meglehetősen el is térnek az átlagtól.
Milyen furcsa passziója a sorsnak, hogy ami egyvalakit meg sem érint, másvalakit egészen felkavarhat. Mégis mi tetszik őbenne Alice-nek? Mégis mit vár tőle? Egészen biztosan nem azt, amit adni tud. Az a csók tényleg nem volt rossz, a lány is csinos, de részéről ennyi az egész; virágot venni nem hajlandó, hideg kacsókat fogdosni számára nem élvezet, édes, csöpögős ostobaságokat beszélni meg pláne nem fog.
A türelme fogy, az önuralmából már rejtett tartalékok sincsenek hátra, és a reszketeg összebújás, a mellkasának ütődő, forró lélegzet sincs különösebben jó hatással rá. Hát ha ez a lány is bolond, akkor jöjjön, kapja meg, amiről azt hiszi, hogy akarja ? majd tanul belőle, és talán felnőttebb lesz egy kicsit. Senki ne várja el tőle, hogy kezelni tudja a porcelánbabákat, és nem töri őket össze esetleg. Bár végülis kinek ártott meg, ha összebújt vele?
Automatikusan nyújtja ki a kezét, és fúrja ujjait a selymes, szőkésbarna hajszálak sűrűjébe, cirógatja meg a neki simított arcot.
- Még mindig nem tértél jobb belátásra, kicsi? Hát akkor válassz egy nevet, ami tetszik. Így fair. Csak ne Adonisz legyen ? teszi hozzá puha gúnnyal a hangjában.

~ Ethan ~

Amy belátja, hogy tökéletesen hülyét csinált magából, hiszen előre tudta: a fiú megpróbál majd kibújni a döntés alól. Nem, nem fog robbanni, nem teszi meg ezt a szívességet a krapeknak. A lánynak szinte tehetsége van ahhoz, hogy kifogja az ilyen pacákokat, akik cseppet sem illenek hozzá; s ő mindannyiszor a sarokba vágja lelkiismeretét, józan eszét, hogy az érzései után indulhasson. Megint elkövette ezt a hatalmas hibát, mintha képtelen lenne tanulni a korábbiakból. De miért is tenné? Miért próbálná meg felnőttként kezelni az ilyetén helyzeteket? Hiszen alig töltötte be a tizenhetet, ő még csak egy kamaszlányka... igazán senki nem várhat tőle sorsfordító dolgokat.
Pontosan érzi, mennyire gyermeteg a viselkedése, csakhogy ő egy eddig ismeretlen érzelmet is érez mellé akkor is, ha a másik ezt nem fogja fel. Ebbe az érzésbe kapaszkodva gyűjt erőt magában ahhoz, hogy valamiképp közölje az őt karoló pasassal.
Nem akarja megváltoztatni az előtte álló fiút, nem zavarja sem a cigaretta, sem az a tudat, hogy a srác majdnem biztosan csak egy egyéjszakás kalandra vágyik. Mások is megpróbálták már lefektetni, aztán a sikertelenség ellenére mégis hónapokig mellette maradtak. Talán az érzés miatt.
Akárhány fiúja volt eddig Amynek, mégis most érzi először ezt a delejes vonzalmat, ezt a különös bizsergést. Szíve szerint maradna, az idegen iménti heves csókja is erre biztatja. Nem bontakozik ki az ölelésből, karjait a fiú nyaka köré fonja, és szinte áhítatosan kuncogva suttogja a fülébe:
- Egy fejed van, hidd el nekem, bár látom mennyire igyekszel, hogy ezt az egyet se veszítsd el. Kedves tőled a figyelmeztetés, bár azt hiszem, egy pöttyet elkéstél vele. Gondolom bánod...
Még időben észbekap, elharapja a mondat végét. Csakazértsem fog mesélni a pasasnak az elődökről: a félmaffiózó mugliról, a nála pár évvel idősebb egyetemistáról és többiekről. Akiknek mind egyetlen céljuk volt, amit végül mégsem érhettek el - és ami most elérhető közelségbe került a csaknem teljesen ismeretlen hugrabugos számára. Mégsem mondja ki azt az egyetlen szót, amiért egyálatlán beszélni kezdett, s mely így hangzik: szeretlek. Régen elkoptatták már ennek a jelentését, nincs mit ragozni rajta; ezt érezni kell.
Joyt immár nem zavarják a hajában matató ujjak, falatnyi pizsamájában azonban még mindig reszket.
- Halasszuk el azokat a rémálmokat néhány napig, rendben? - kéri szelíden néhány másodpercnyi csend után.
Határozatlan, már megint. Na meg egy pöttyet hangulatingadozó is a lányka.
- Ez esetben: jó éjt... Marcel - súgja lehelethalkan, miközben ujjaival végigsimít a fiú járomcsontján.
Lágyan, "sz"-szel ejti a nevet, akár a franciák.
Fürgén kibújik az ölelésből, hogy a közeli padhoz vonuljon. Letelepszik, majd térdeit állához húzva ringatni kezdi magát. Valószínűleg hosszú idő lesz, míg elfelejti Marcelt és vele az újabb tévedést, mely szerint: íme a szerelem. Hosszú idő lesz, ha most itthagyja a padon a fiú, de majdcsak kiheveri. Előbb-utóbb. Vagy nem. Fejét a hűvös falnak dönti, újrakezdi a cidrizést, miközben néhány könnycsepp szalad végig arcán az újabb kudarc miatt, mely valamiért jóval fájdalmasabb, mint az eddigiek. Torz mosoly jelenik meg szája sarkában: hát igen, megint sikerült tökéletesen bolondot csinálnia magából és megint feleslegesen.

[|| Alice ||]

|| Alice ||

i’m torn between this life i lead and where i stand
and you love me but you don’t know who i am

Talán máskor, egy másik pillanatba nevetne ezen az egészen, és nem érdekelné, hogy mennyire rossz, amit tesz. Most inkább szívesen rágyújtana egy újabb szálra. Mit érdekli őt, hogy mit érez a másik most, holnap reggel, vagy bármikor máskor, vagy hogyan érez a másik hat és fél milliárd ember? Tesz rá, elvégre nem az ő dolga. Még a saját érzelmeivel semm törődik, nemhogy másokéval. Düh, fájdalom, élvezet – itt vége van, a többi nem számít, nincs értéke. Szerelem? Vonzalom, legfeljebb. Hűség? Megszokás. Becsületesség? Tiszta üzlet. Miért játszanak ezekkel a szavakkal mégis?
Haloványan, s szinte gépiesen mosolyodik el a fülébe súgott-kacagott szavak hallatán, és berögzült mozdulattal simít végig a másik hátán. Megint végigcsap rajta az érzés, hogy mennyire nevetséges, amit művel, eljátszik a vívódással, hogy aztán ugyanott kössön ki az egész, ahol egyébként is lett volna. Mindössze érzéki kitérő, talán önmagának tetszés, talán egyszerű önkínzás, nem is számít. Képmutatás. Ha nem jött volna utána, ő fordul vissza, ha nem követeli, amit egyébként is adni akar, a kezébe nyomja. Ha nem kínálja, ami az övé úgyis, hát elveszi. Képmutatás. Mocskos, megunhatatlan játék.
De ha ez az új hepped, hát fektesd meg vigasztalásból. Néha alakítani kell a régi sablonokon. Miért ne legyél gáncs nélküli lovag, ha most ez tetszik? A lényeg úgy sem változik. Semmi nem változik. Miért ne játszanád, hogy mégis?
Nem állja meg, és felkacag. Elveszíteni a fejét? Mókás gondolat. Már rég elveszítette a fejét. Annyira könnyű átlátni a lányon, hogy el sem gondolkodik azon, mi következett volna az elharapott mondat után. Valami ostobaság. Mégiscsak jó, hogy nem szórta a lába elé az összes buta, csöpögős, regényes elképzelését. Mit kezdett volna velük? Nem igazgyöngyök, csak színes, csillogó kacatok. Ő nem szerelmet árul – ilyet mégcsak nem is hazudott –, csak élvezetet, és ezt is élvezetre váltja, mást nem fogad el, más nem kell, más nem létezik. Mihez kezdjen ilyen kusza, elvarázsolt fogalmakkal, amelyek kimondatlanul is ott reszketnek a nagy, sejtelmes fényű szemekben?
Egy könyörtelen vállvonás; ez a rengeteg érzelem egyszerűen aszexuálissá tette, és azzá a név is, az áhítat is, a kilélegzett, elnehezült levegőben kavargó rajongás. Nem is vette észre, hogy már nem küzd az ösztönei ellen, oda a vívódás, és már csak hallgat, tűr, kivár. Minden kislány a francia szépfiúkat szereti, sok ma petite, sok ma chérie, hogy az, hogy beau chatte-ok kedvelése mégse legyen arcpirítóan meztelen, sok szemérmes j’adore, sok je t’aime, és csak egy elsuttogott nique moi. Mi ebben a varázslat?
Lassan ereszti a másikat, és hagyja, hogy kicsússzon a karmai közül.

i’m not the one to make you complete
i’m not the guy to help you reach the dream

Peregnek a másodpercek, még mindig vár. Aztán tesz egy lépést a pad felé, majd egy másikat, és még egyet. Végignéz a leányzón, a félhomályban is csak tétova vonalakat lát belőle, de ez éppen elég ahhoz, hogy észrevegye az ezüstösen csillanó könnycseppeket; a pillantása szinte óvón, lágyan simítva siklik végig a groteszk, keserű mosolyon. Ilyen könnyen születnek az összetört porcelánbabák? Egy léha csóktól, egy újabbtól és néhány mellé fűzött, súlytalan szótól?
Szar az élet. Szar a porcelánbabáknak.
A hangja higgadt, tárgyilagos szinte.
- Meg fogsz fázni, ha nem mész el lefeküdni. Az, hogy meglehetősen jóláll a nejlon, nem jelenti azt, hogy más előnyei is vannak – szólal meg, de játékos, évődő hangja hamarosan elveszíti az ívét. Óvatos mozdulattal érinti meg a lány állát, finoman, és úgy érzi, hideg lesz ez az érintés a felhevült arcnak. – Ne légy hülye, Alice. Te is tudod, hogy hülyeség, amit csinálsz. Gyerekes hülyeség. Én egyszerűen nem az a srác vagyok, te meg ne akarj annak a lánynak lenni. Romantikus Marcelek nem léteznek, én csak egy felszínes Ethan vagyok. És most az egyszer nem akarom kihasználni a lehetőséget, és nem akarlak csak úgy, mert miért ne. Nem akarlak egyáltalán sehogy.
Elhallgat, és elhúzza a kezét, ösztönös mozdulattal törli a farmerébe az ujjára futott könnyeket. Hülyén érzi magát, borzasztó hülyén, és ez az érzés cseppet sem kellemes. És nem is gyakori. Aztán rátelepszik a mellére valami rettenetes zavar, és együttjár vele a düh is. Legyűri. Túlbonyolítja.
- Csakk… hagyd már abba a sírást – nem történt semmi, az istenért, semmit nem csináltam, csak megcsókoltalak, és ez semmi –, hagyd abba a hülye sírást, kelj fel arról a hülye padról, és menj el a hülye hálókörletedbe aludni. Csak ennyit akarok.

~ Ethan ~

Miért nem tud mit kezdeni Marcel a lány érzéseivel?! Talán soha nem volt szerelmes? Ennyire keveset jelentenének neki a lányok? Amy képtelen felfogni, hogyan hagyhat valakit teljesen hidegen ez az érzés, ami olyan hevesen lobbant fel kettőjük között.
És ami mintha csak parázslana most... legalábbis Marcel nem reagál a lányka lángolására. A hideg hang feldühíti, egyúttal azonban hálás az érintésért. Megdöbbenti a fiú árulása, mellyel véget vet kettőjük játékának, mondván: "én csak egy felszíne Ethan vagyok". Izzó tekintettel néz a srác szemeibe, márgesen húzza el állát Marcel ujjaitól, könnyei egy másodperc alatt felszívódnak.
- Soha nem fáztam meg, pedig nem is kevés éjszakai csavargás áll a hátam mögött. Az már nem is érdekel, hogy én mit akarok?! Mindig csak a saját lüke fejed után mész? Néha hallgasd meg magad körül az embereket, aztán döntsd el mit is akarsz. Éreztem az előbb, mennyire kellek neked, de te mindent elkövetsz, hogy ezt meghazudtold. Miért?
Megnyalja a száját, még érződik rajta Ethan csókjának íze. A lány juszt sem árulja el neki valódi nevét, bár a látszat alapján a pasast nem is érdeklik ilyen apróságok. Amy sejti, hogy Marcel nem olyan felszínes, mint ahogy most próbálja előadni a dolgokat.
Hát te tényleg azt hiszed, hogy az a csók semmi volt? Neked ennyi volt mindössze, némi játék és letudtál egy újabb lányt? Nem, velem nagy bánatodra nem ilyen egyszerűek a dolgok. Nagyon tévedsz ha azt hiszed, hogy így elengedlek. Mostmár viseld következményeit a lököttségednek, Marcel - gondolja felderülő arccal Amy.
- Nem vagyok annyira gyerek, mint amennyire annak tartasz. Első ránézésre elítéltél és az nagy hiba volt. Büntetésből maradnod kell - jegyzi meg csintalan mosollyal, miközben maga mellé húzza a padra a fiút és kölyökmacska módra az ölébe gömbölyödik. Éppen csak egetverő dorombolásba nem kezd. Pálcáját a padra csúsztatja, mert felettébb zavarja a csipőjét csaknem átszúró fa. Halvány mosollyal néz Ethan szemébe, remélvén, hogy a pasas nem fogja ellökni magától. Homlokát a fiúéhoz támasztja, szájuk csaknem összeér, mikor a lány megszólal.
- Azt hitted, ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem, Marcel?
Konokul Marcelnak szólítja, mintha ez lenne a srác eredeti neve; nem hajlandó tudomást venni az Ethan keresztnév létezéséről. Kissé hátrébb hajol, s jobb keze mutatóujjával elkezdi körülrajzolni szemét, szemöldökét, orrát, száját.

¤ Vince ¤

Nyugis napra ébredünk, az tuti, csak a fejemmel valami nem stimmel, bár jókedvemben vagyok, ugrálhatnék, mégsem teszem. Sétálok a folyosón, mást nem nagyon tudok csinálni, mivel unatkozom, és unaloműzésre legjobb lenne valakivel összefutni, legyen az ember, vagy nem ember. Nekem aztán mindegy, azt se bánom, ha állattal futok össze. Egy ember mondjuk még nem is annyira nagy szám, csak akkor, ha dumás, legjobb, ha egy hatalmas nagy hárömszögbe kerülnék négyzetesen. Várjunk... háromszögbe négyzetesen? Úgy értem társaságba, mivel arra vágyok. Nekem sem jó érzés minden nap egyedül, vagy csak 2 ember társaságában tengetni unalmas hétköznapjaimat. Ráadásul most is gondolkodtat egy kérdés, ami egyfolytában ugyanaz, de a válasz rá csak egy kis szócska. Nem. Nem és nem.

Nade, ahogyan egyre lassabban kezdek lépegetni a már kihalt folyosón, felgyülemlik bennem egy egyfajta érzés, és úgy érzem, nehéz lenne most megállnom, hátranéznék, és vissza is indulnék abba az irányba, amerről jöttem, de félek, hogy a végén összeütköznék valakivel, habár ez mindig megtörténik. Gyorsabbra fogom a tempót, lépéseim közben pedig nem nézek magam elé, csupán a lábamat figyelem, ahogy az halad előrefelé, és másodpercenként koppan a padlón. Most jut eszembe... hoznom kellett volna valami rágcsálnivalót, addig sem a lábam nézném, hanem a zacskó tartalmát, már ha az édesség abban foglalna helyet. De az édesség gondolatától teljesen szürkévé válnak azok, amik még láthatóak voltak számomra, semmi baj, csak egy kis szédelgés az egész. Jól vagyok. Boldog vagyok, ez a lényeg, mindig is életvidám voltam, akkor most nem fogok átbújni egy olyan emberbe, akinek tulajdonságai nem vallnak rám.

Még mindig a lábamat nézem, de inkább a cipőm hegyét, s most veszem csak észre, hogy már megint lassulok. Hova is igyekeztem? Áh, ezt mindig kiverem a fejemből. Valahova le kellene ülni, nem szeretek órák hosszat mászkálni, bár... most nekem ez a 10 perc véget nem érő perceknek tűnik, de annál jobb... mennyi is az idő? 10 és 20 között, ez megfelel válasznak. Most pedig végleg megállok, és belenézek a tenyerembe, mintha csak egy tükör lenne, és magamat látnám benne, viszont nem verődik vissza semmi. Belenyúlok a zsebembe, de ott sincs semmi. Legalább üresen ne hagytam volna, mert akkor lenne mivel foglalkozni.

Lorelei

Kinyújtóztatom a tagjaimat, véget ért a pihenő. Azt hiszem, jól esni egy cigi. Benyúlok a táskámba, kihalászok egy dobozt meg a kedvenc vihargyújtóm, és elsüllyesztem a zsebemben. Közben éberen figyelek, hogy senki ne lássa meg. Megigazítom a pulóverem, vetek magamra egy pillantást a tükörben, majd elindulok kifele.

A bagolyház fele veszem az irányt, ott kevésbé lehet észre venni a cigifüstöt. Azt hiszem, kedvelem a baglyokat. Ha nem lenne olyan büdös a bagolyházban, nem lenne ilyen egyszerű rágyújtani. Nyugodtan, kényelmes tempóban teszem meg az egyik lépést a másik után, nem sietek sehova. Bár még készülni kell a holnapi órákra, de az még ráér. Gyorsan meg leszek vele, ha odafigyelek. Útközben köszönök az ismerősöknek, mindhez akad egy-két kedves szavam. Nem igazi barátok, belőlük nincs sok. Jó lenne újabbakat szerezni, de ők... Nem. Olykor felrémlik bennem az ötlet, hogy jó lenne megint valami szabályelleneset tenni, de elnyomom magamban a késztetést. Nem játszok a tűzzel többet, megígértem az igazgatónak, de főképp magamnak. De mondjuk ha csak valami igazán apró dolgot követnék el... Itt van például ez a Hugrabugos csaj. Itt áll, a cipőjét bámulja, a zsebeiben matat, kiforgatja azokat, majd csalódottan veszi tudomásul, hogy üresek. Lehet, hogy nem csak én szenvedek elvonási tünetekben? Igaz, még eléggé enyhe, de még nem dohányzok olyan régóta. De ő?
Ki tudja, mikor gyújtott rá utoljára, lehet, hogy nagyon rég. Akkor pedig érthető, hogy miért  viselkedik ilyen furcsán. Körülnézek, hogy vajon ez másnak is feltűnt-e. Nem igazán foglalkoznak vele, és ez megmozgat bennem valamit. Tudom, hogy milyen rossz egyedül lenni, így megérik bennem az elhatározás, és elindulok felé. Odalépek mellé, megvárom, amíg rám néz, majd a szemébe nézve megszólalok.

-Valami gond van?

¤ Vince ¤

Meg vagyok zakkanva. Nem értem, minek ide a bámészkodás. Nem kellene annyit nézni magamat, nem tudom, mi értelme van ennek, és annak főképp, hogy nem másfelé húzza valami a tekintetem. De végül, valami visszahoz a valóságba, ide a jelenbe. Ja, valaki kizökkentett. Semmi baj, éppen arra vártam, egy kis társaságra. Ójé, bajban vagyok, de miféle bajban? Nincs is baj, de ezt ő kérdezte, nem én. Szóval, most szépen válaszolnom kellene, aztán adni az ártatlant, vagy válaszolnom kellene szintén, és adni azt, aki vagyok. Maradok az előbbinél.

- Ne, nem... nincs semmi baj, csak eluntam magam.- őszinte válasz, mert erre várt. Végülis legtöbb esetben erre várnak. Baj meg ugyan tényleg nincs, az csak akkor volna, ha valaki megbánt valamivel, de hát mit mondjak? Nem szokott előfordulni, ha meg előfordulna, legtöbb esetben nevetek a saját ügyetlenségemen. Persze bevallom, ha őszinte állítást mondanak rólam, olyat, ami igaz, akkor azt elismerem, de könyörgöm, olyat már ne, ami nem igaz. Most ugye be kellene mutatkoznom? Nem veszítek semmit se, ha szóba elegyedek vele, sőt, az is biztos, hogy szert tennék egy barátra, ez a maximum. Tudom nyújtani magamat, vicces egyéniség vagyok, nem túlzottan, de viszem ezzel valamire. Na, szóval, duma be, az én szavaimmal élve hangszálakat beizzítani, beszélőszerveket jól megpörgetni, és jöhet a menet, azaz a csevely.
- A nevem Lorelei Haily Bleeth, de...- na, most akkor találhatom kifele magamnak a beceneveket, mert ugyebár csak nem mondhatja mindig a teljes nevemet, az elég hosszú lenne. Akkor a legkönnyebb, azaz Lor, vagy Hai.
- Szólíts csak Lornak.- megszületett az eredmény. Végre kimondtam, amit kell. Majd még filózom azon este környékén, hogy milyen neveket is aggathatnék magamra. Például a Lorból kijön egy olyan, hogy roller. Tessék, megint ilyen vicces kedvemben vagyok. Nem baj, Lor, te jó kislány vagy.    Na, mert nem is affektálok, szóval nem feltűnő a viselkedésem, nyugodt vagyok, ennyi.

De, neki is be kellene mutatkoznia, ha már én ezt megtettem. Szóval, az lesz a legjobb, ha én megkérdezem, hogy ő kicsoda, micsoda, habár azt látom, hogy miből van.
- És neked mi a neved?- másképpen meg se kérdezhettem volna, de hát így jött ki, tessék elfogadni. Csak azt ne mondja, hogy Anonim. Már csak annyi a dolgom, hogy várom a válaszokat, meg mindent. Remélem, hogy egy dumás kis fickóval kerültem szembe, mert akkor legalább én is magamnál leszek, és beszélek, amíg tudok, és van mit mondanom.