House of wax

Jessica ^^

Jessica erősen tagadta a vádakat, miszerint nem illik közénk. Talán kicsit elvetettem a sulykot, de bizonyosan megtette a hatását, mert elég mélabús és a távolba mélán eltekintő képe volt, ha éreznék valami kis empátiát iránta, bizonyosan megsajnáltam volna, de nem így volt. Kedvem lett volna a fejéhez vágni még több dolgot, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem jutott semmi eszembe, amivel még jobban megbánthattam volna, és nem akartam az imént oly csodásra sikerült kis monológomat aláásni valami badarsággal, úgyhogy tartottam egy kis hatásszünetet, míg felpattantam a fűből.
Ezután talpra álltam, és igyekeztem minél magabiztosabb léptekkel közelíteni a szőke lányhoz. Arany színű hajára rásütött a nap, mézszínű íriszein is megcsillogtak a kora reggeli sugarak. Tudtam, hogy gyönyörű lány és kicsit féltékeny is voltam rá, de őt sosem mérték azzal a mércével, mint engem, hisz a származásommal gyakran felvághattam, és olyankor neki hallgatásba kellett burkolóznia.

Tudtam, mikor mivel tudom megbántani, és most azzal ha hallgatásba burkolózásomból egy kacajjal török fel. Hangosan kezdtem nevetni, már-már természetellenesen, majd táncolva libbentem oda hozzá. Egy kis irigységet akartam kicsikarni a lányból, hátha végre belátja, komolyan nincs köztünk a helye. De azzal sem mennék sokra ha belátná, hisz maximum megszökik, anya meg azért nem egy gyerek gyilkos, hogy hagyja kóborolni az utcákon, míg holtan találnak rá, és csorba esik a makulátlan hírnevén. El kell érnem, hogy könyörögjön anyának, mert elakar tőlünk menni.
-Te, Jess, nem gondolod hogy jobb helyed lenne a fajtád között? egy jó kis mugli árvaházban lennének olyan ... olyanok mint te akikkel eljátszhatnál meg minden!

Próbáltam a lelkére beszélni, de be kell látnom, nem volt túl meggyőző a szövegem, még akkor sem, ha minden erőmet összeszedve próbáltam elővenné a legbájosabb mosolyom, és negédes hangon búgni neki, mennyire jobb helye lenne ott. És valljuk be, tényleg jobban  érezné magát egy olyan helyen, ahol nem kell szégyellnie azt, aki. És kicsi még, hamar elfelejti az egész varázslós témát,  amúgy sem hinne egy ilyen kislánynak senki sem, erőlködhetne ahogyan akar.
-Ami meg Kyst meg anyut illeti, hidd el anyunak csak teher vagy, csak nem akarja ezzel terhelni a csöpp kis szívedet. Kys is hamar elfelejt majd, szerez magának aranyvérű barátokat, akik miatt szégyenkeznie sem kell. Testvérnek meg itt leszek neki én, lásd be, velem akár fel is vághat ha akar!

Mondtam neki oda egykedvűen, nem a megszokott morgós, duzzogós , vitatkozós hangnemben, inkább nyugodtan és szemrehányóan közöltem vele a tényeket.
Csak reméltem, hogy mint egy üvegfal hullana darabokra, úgy törik most össze a szíve, mert érzem, már apró repedések keletkeztek az üvegen, és az én dolgom, hogy szilánkokra törjem.
-Lásd be, nővérkém -sosem szólítottam így, most is csak gúnyolódásképp tettem - neked valahol egészen máshol van a helyed. A fajtád nem keveredhet az enyémmel, még ha egy kicsi tehetséged is van anyai ágon, jobb lenne mindannyiunknak, ha nem élnél közöttünk. És minél későbbre halasztod a búcsút. annál fájdalmasabb lesz. Én úgysem fogom feladni, és öt, hat év múlva más módszereim is lesznek, nem csak a szavak meg a kődobálás.
Súgtam neki , közben nem vettem le a szemem az övéiről, látni akartam, ahogyan kialszik a tűz a szeméből.

[Nadalia]

Nadalia

Gyönyörű idő volt, egyáltalán nem illett egy ilyenfajta veszekedéshez, de Nadet nem hatotta meg a szép idő, kíméletlen volt, mint mindig.
Örültem, hogy most csöndbe van, üldögél a fűben, dalol, ahogy az arcára néztem, nagyon elgondolkodott valamin, mert a semmibe bámult csillogó barna szemeivel, aztán gondolt egyet és hozzámlépett.
Fel akartam állni, de mégsem tettem, olyan volt, mint azokban a rémálmokban, amikor közelít feléd a veszély, de te kénytelen vagy menekülni, sőt egyáltalán megmozdulni is, így csak ültem és ránéztem, egy darabig nem szólt egy szót sem, így felkészültem rá, hogy szavak helyett más támadási módszerhez folyamodik, de ehelyett tőle szokatlan lágyabb hangon szólt hozzám, és ettől szinte védtelen voltam, nem tudtam a kedves Naddel mit kezdeni, úgy beszélt hozzám, ahogy eddig még soha, és valószínűleg többet nem is fog.
-De nekem nincs másik családom-néztem a mostohahúgomra gyermeki kétségbeeséssel, majd mikor Nad folytatni kezdte, erőteljesen a fejemet kezdtem rázni.-Nem! Nem, ők nem fognak engem elfelejteni, ők szeretnek! Te... te nem szeretsz!-mondtam ki az igazságot, és ettől könny is szökött a szemembe, de mégsem kezdtem el sírni, aztán felálltam ültő helyemből, és szembenéztem vele, barna szemeiben gonosz természete ellenére aranyos szikrák csillogtak és az arca is békés maradt, mint mindig.
Aztán Nad "nővérkémnek" szólított, amire egy bosszankodó pillantást vetettem rá. Tudtam, hogy csak gúnyolodik ezzel, és nem gondolja komolyan, amit viszont továbbmondott, ahogy farkasszemet néztem vele, tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja. A más módszereken a varázserejét érthette, amire makacsul összeszorítottam az ajkaimat.
-Te... nem lehetsz ennyire gonosz!-szólaltam meg végül a fejemet csóválva, komolyan nem tudtam elhinni, hogy lehetne ő nekem testvérem, még ha nem is édestestvér. Úgy éreztem, hogy ott kéne hagynom Nadet, de eszem ágában sem volt hátat fordítani neki, annyira már ismertem, hogy ilyen elővigyázatlanságot ne kövessek el. Azt én is tudtam, hogy a feszültség egyre csak nőni és nőni fog közöttünk, ahogy most is szikrázott a levegő körülöttünk, de nem volt hova mennem és bármennyire tisztában voltam Nad érveivel nem vitt rá a lélek, hogy anyát és Kys-t itthagyjam, főleg Kys-t.
-Nem fogok elmenni!-makacsoltam meg magam, közben ismét csillogni kezdett a szemem, de immár nem a könnyektől, hanem az elhatározástól, hogy szembeszállok Naddel.

Jessica

Azt mondja, nem megy el. Azt mondja nem akarja itt hagyni Kyst. De hát mi értelmét látja a maradásban, mikor ez csak egy ember, aki mellette áll? akkor mazochista vagy mi a frász ütött belé, hogy képes lenne éveken át elviselni engem, csakhogy ne kelljen elmennie? Kétségtelenül csak egy olyan emberi érzés kelthette uralma alá, amit én természetemnél fogva nem ismerhetek. Bizonyosan az a mocskos, sz betűs szó lehet a dolgok hátterében, és ez ellen nem  sok mindent tudok tenni, maximum elfojtani azt. Most pedig kezdjük a gyökereknél.

-Abba nem gondoltál bele véletlenül, hogy ő is csak megjátssza magát? Ne hidd, hogy csak egy percig is igazán szeretett, magát is becsapja és téged is. Én ismerem, jobban mint te. Pár évet adok neki, hogy úgy érezzen irántad, ahogyan én. Voltál olyan ostoba, hogy abba a mesébe ringattad magad, hogy Kys talán szeret? Ha-ha-ha!
Kacagtam fel hangosan, élesen, kissé hisztérikusabban, mint akartam volna, de azért így is elég meggyőző lehettem. Vártam, hogy a fájdalomtól eltorzuljon az arca, mert a szó veszélyes fegyver. Veszélyesebb, mintha egy pálcával fenyegetőznék neki, tartogassuk azt későbbre, amikor majd bánni is tudok vele. Sokszor akartam gondolatolvasó lenni, hogy tudjam vajon mire gondolnak embertársaim.


 Ha csak egy percig betekinthetnék az agyukba, az sokat segítene abban, mivel tudom majd őket megbántani. De nem voltam sem csodatévő sem olyan különleges, hogy képes legyek erre, így maradt a tapasztalat, ami szintén nem volt valami hosszútávra visszanyúló tekintve koromra.
-Te Jessica, képzelj el egy életet nélkülem, amiben iskolába jársz, barátaid vannak, és békésen éldegélsz. Mennyiben jobb lenne neked -és persze nekem-.
Egy percig képzeld el, kérlek.


Nem értem ezt a lányt, folyton szenvedni akar vagy mi ? Merthogy én nem állok le az egészen biztos, még ha belehalok is, eltakarítom a szemetet.
Ekkor körbe-körbe jártam a  lány körül, és olyan érzésem, ezen beszélgetés alkalmával sehogy sem jutunk dűlőre, mindketten bizonygatjuk a magunk igazát, és ebből semmi jó nem sülhet ki, főleg ha két olyan karizmatikus személyiségről van szó, mint mi . Igen be kell vallanom ő is a az a maga módján, mindenki az aki valahogyan elvisel engem, ilyen téren akár Norkys is az, de neki muszáj hisz édestestvérem. Na jó nem éppen édes...
Akkor most mi legyen? Erőszakhoz semmiképp nem akarok folyamodni, az olyan megalázó mindkettőnknek, és azt sem akarom, hogy anya nyaggassa majd, hogy mondja el hol  és hogyan szerezte sebesüléseit, és akkor akár fordítva is elsülhet a dolog, mint ahogyan azt én akartam. Tehát marad a szó meg a mimika, de olyan érzésem van, nem fogja különösebben meghatni a dolog..

Nadalia

Amikor kimondtam, hogy nem megyek el, maradok, nem tehet ellene semmit, eltorzult arcát látva, azt hittem, hogy kitör rajta a harag, a gyűlölet és valami meggondolatlant fog csinálni, de nem ez történt. Naná, hogy nem! Nad sosem volt az a fajta, aki csak úgy tesz valamit, előtte mindent kétszer átgondolt, többnyire mondjuk azért, hogy tudja, amit éppen tenni készül abból hogyan profitálhat, ez most is így volt.
-Sosem voltál velem őszinte!-mondtam ki az igazságot, mikor Nad elkezdte bizonygatni nekem, hogy márpedig Kys sem szeretett soha, csak tetteti a dolgot, de ezt nem voltam képes elhinni, mégis... túl jól játszott, túl jól.-Nem hiszek neked! Kys mindig őszinte volt, ezt te is nagyon jól tudod, nem hazudna nekem és magának sem...-válaszoltam a húgomnak, aki elkezdett nevetni azon, hogy hiszek abban, hogy bárki is szerethet.
-Ő még téged is szeret!-bizonygattam és ez némiképpen igaz is volt, Kys sosem tudta annyira megutálni az édestestvérét, hogy ne szeresse. Tudtam, hogy ha Nadet szereti valaki, az neki olyan, mintha kést szúrnának belé és kínoznák, mégpedig pont azért, mert ő maga nem volt képes viszontszeretni.
Nad figyelmesen várta a reakcióimat, talán arra számított, hogy elsírom magam, de erre kénytelen voltam, talán... talán már túl sokat sírtam.
Aztán a barnahajú kislány újra megszólalt, bár a beszédén sosem látszott, hogy gyerek lenn, inkább illett volna egy felnőtthöz az a tárgyilagos hangnem, amit használt, ezt azért irigyeltem tőle.
Megkért, hogy képzeljem el, milyen lenne az életem nélküle, békességben. Ez a kettő nagyon jó lett volna, hogy teljesüljön, de sosem akartam, hogy Nad otthagyja a saját házát, mert bár ottlaktam abba a valóságos palotába, nem éreztem otthonomnak, de az én fejemben sem fordult meg soha, hogy kisétáljak a kovácsoltvas kapun és mennék, amerre az út visz.
-Nagyon jó lenne!-hunytam le egy pillanatra a szemem, hogy elképzelhessem, milyen lenne egy normális barátokkal teli élet...család nélkül, kinyitottam a szemem, majd Nad a napfénytől aranyos fényben csillogó szemébe néztem.
-Ha olyan életem lenne, nem ismernélek, de Kyst és anyát sem-mondtam érvelve a "normális" élettel szemben.
Közben Nad elkezdett körbejárni, így forgattam a fejem és úgy néztem rá, nagyon elgondolkodott valamin, nem értett meg engem, nem is hittem, hogy valaha megérthet, neki teljesen mást jelentettek az érzelmek, a szeretet. Ő ezeket inkább fegyverként, mint önzetlenül használta fel, és leginkább ellenem.

Jessica

Ahogyan a dolgok most állnak, ez a lány csöppet sem meggyőzhető arról,hogy nem csak nekem, hanem neki is sokkal jobb lenne, ha nem velünk élne. De okos enged.
-Rendben Jessica, látom veled most még nem tudok mit kezdeni és jobb belátásra sem tudlak téríteni. De hidd el nekem drága el jön az az idő, amikor majd sírva rohansz el messzire, anélkül, hogy fájdalmas, érzelgős búcsút vennél Kystől meg anyától.Neked lesz majd akkor nehezebb, lásd csak be, mikor a ház összes zegzuga és lakója, -kivéve engem- a szívedhez nőtt. Akkor már késő bánat lesz. És most ha megbocsátasz.
Vetettem neki oda foghegyről, majd elsétáltam a tóhoz. A tükörképén ott volt a víz felszínén, és nem láttam mást a szememben, csak csalódottságot, elvetemültséget és elfojthatatlan gonoszságot
.
 Erre születtem kérdem én? Megkeseríteni más embereket életét? Csak a közeg volt rám ilyen hatással, a neveltetés kérdése?
Esetleg ezek velem született tulajdonságok, amiket csak a gyökerénél lehet kiírtani?  Sejtelmem sincsen, de azzal tisztában vagyok, hogy ha rajtam múlik, akkor én nem fogok a változás irányába hajlani. Valami sokkal magasztosabb célnak kellene lennie, amiért képes vagyok változni és változtatni, de ilyet nem ismerek. Addig is én kényelmesen érzem magam így, és igyekszem nem foglalkozni a körülvevő emberek viszolygásával, megvetésével és talán pletykáival, az évek múltával majdcsak megunják, és lesz sokkal jobb témájuk is.
Jessica?


Jessica meg csak higgye azt, hogy békében hagyom élni a rózsaszín habokkal elárasztott modern hamupipőke történetét, majd észbe kap. Addig is hagyok neki pár kellemes évet a gyermekkorából, mert a felnőtt évei garantálom nem fognak jól eltelni.
Ezen gondolattal a ház felé tartottam, de előtte letörtem egy szál rózsát a kertből. A tüskéje belement az ujjbegyembe, és vörös vér szivárgott ki belőle. Lenyaltam a kis vérpöttyöt, egészen kellemes íze volt. A rózsának letéptem a fejét, és fülem mögé tűztem. Jess mellé hajítottam a szárát, majd elegáns léptekkel célba vettem a bejárati ajtót.


Még egyszer utoljára hátrapillantottam, és nem sajnálatot, talán egy kis szánalmat éreztem a szívem helyén. Ahogyan ült a fűben, mellette a rózsaszárával, olyan védtelen és esetlen volt, hogy egy percig kirázott a hideg. Csak én vagyok képes bántani egy ilyen állítólag angyali teremtést? egy szörnyeteg vagyok? Ha az is, már késő változni. Nem tehetek már mindent jóvá, akkor feleslegesen pazaroltam el éveket. Egy új ember felépítése nagyon macerás lenne, főleg az a része, mikor meg kell győzni erről a tényről azokat az embereket, akiket valaha megbántottam. Marad nekem ez a kényelmes kis álarc, amiben Nadalia Graham maga a sátán..

Köszönöm a játékot, majd folytatjuk , msn-en elmondom a terveim  

2000. június 10.--->JÖVŐ

Nadalia

Már egy éve otthagytam a Roxfortot és egyelőre nem is tudtam, mihez kezdjek magammal és anya sem sokat segített elhelyezkedni, hogy finoman fejezzem ki magam. Kiskoromban szinte rajongtam érte, de hamar fel kellett nőnöm és belátnom, hogy csak sajnálatból vett magához és talán azért, mert még érzett valamit apa iránt, bár ezt azért nem tartottam túl valószínűnek. Anya mindig csak egyvalakit szeretett: saját magát. Na jó, Nadet is imádta, bár valószínűnek tartottam, hogy Nad még így is a második helyen áll.
A napsütés szinte minden gondomat el tudta feledtetni, a gyönyörűen sugárzó korong fenn tündökölt az égen, én pedig élveztem ezt a szép, nyári időt. Szokásosan kinn üldögéltem a tónál, ami úgy szikrázott a vakító fényben, mint megannyi gyémánt, bár... sosem volt szerencsém közelebbről gyémántot csodálni.
Tudtam, hogy végre Nad, a húgom elvégezte a Roxfortot. Nagyon büszke voltam rá, de ezt a világ minden kincséért sem vallottam volna be senkinek, főleg nem azért mert biztosan bolondnak néztek volna, hogy mégis minek örülök? Annak, hogy Nadnek végre megvan a megfelelő varázslói tudása vagy hogy kikerül Roxfortról, hogy hazatérjen boldogítani engem? Hát igen, ez így elég furcsán hangzott.
Mégis a remény hal meg utoljára és én reménykedtem, hogy Nad talán még megváltozhat, ha akar. Ha akar.
A biztonság kedvéért egy percre sem váltam meg a pálcámtól, nem akartam a húgicám elé kerülni puszta harcművészeti tudással, az nem igazán használt volna az átkok ellen.
Hamarosan meg is láttam Nadet, éppen felémtartott, én pedig gyanakodva figyeltem, valahogy nem néztem ki belőle semmi jót. Sóhajtva letettem a könyvet, amit éppen a kezemben tartottam, két óra alatt nyolc oldalt olvastam el, a gondolataim egyre elkalandoztak és akárhogy is koncentráltam, nem tudtam ráhangolódni a történetre, amit olvastam.

ennyit sikerült összehozni, remélem jó lesz  

Jessica

Immáron felnőtt nő vagyok, nem függök senkitől és úgy reppentek átkokat ide-oda ahogyan csak akarok. Na jó azért nem  teljesen. Fő az óvatosság.
Mikor beléptem a kertbe, kit látnak szemeim, szőkesége ott ült a a kertben, az ÉN kertemben, és mint valami szárnyaszegett kis veréb meredt maga elé üveges tekintetével, borzasztó, jobb dolga nem akad? Talán kerítenem kéne neki valami férj jelöltet, akkor elhagyná a családi fészket és nyugtom is lenne.
-Nincs jobb dolgot te szerencsétlen?

Szóltam oda neki gúnyos félmosollyal az ajkamon, kedvem támadt volna megkínozni. na de a kertben? Gyerünk a kamrába!
Nyugalom Nadalia, sétálj tovább mint aki észre sem vette.
Késő bánat, már "köszöntem" neki, amit elkezdünk, azt be illik fejezni. Félkész munka? Rémálmaim netovábbja.
-Nincs neked valami dolgot? Ismered tán azt a szót, hogy férfi, kapcsolat, akármi?

Vetettem neki oda gőgösen, foghegyről, remélem nem  hiszi azt hogy érdeklődöm a szerelmi élete felől. Ezt a feltevést meg kell cáfolnom, tudom is hogy mivel.
-Pofix ! Csak hogy tudd, nem érdekel a válasz!
Gúnyos kacaj tört ki belőlem, és alig vártam, hogy megpróbáljon megszólalni, és észrevegye, a nyelve bizony a szájpadlásához tapadt mint valami hű rabszolga.
-Kezdődjék a mulatság!
Tártam kezeim magasra, majd leguggoltam Jess mellé.

-Tudod az  okozza nekem az egyik legnagyobb örömet? Ha téged szenvedni látlak szívem!
Súgtam a fülébe negédes hangon, majd egy hangos csattanás, és arcon töröltem.
-Szánalmas vagy ...
Sóhajtottam fel, majd a következő átkon esetleg rontáson járt az eszem. De nem szabad elsietni a dolgot, mert ha gyorsan vége lesz nem tudok magammal mit kezdeni. Talán helyszínt kéne változtatni, valahogy átjuttatom a pincébe és ott kedvemre szórakozok majd vele. Végül is évek óta ígérgetem  neki, hogy végzek vele. Szegény abban reménykedett csak blöffölök, várja ki a végét.

[Nadalia]

Nadalia

Nad kijön a házból a kertbe. Azt hiszem még a legnagyobb ellenségeimnek se kívánnám, hogy egy ilyen nő kerüljön akár csak az egy kilométeres körzetükbe.
Mikor már azt hiszem, hogy Nad továbbmegy, köszön, azaz elejt egy gúnyos megjegyzést. Már megszoktam, ez nála a legszebb köszönési forma...irányomba.
Ez egyetlen dolog, amiért irigyeltem, az az volt, hogy soha nem félt semmitől, míg én. Nagyot sóhajtottam, majd dühösen néztem a lányra.
-Ezt én is kérdezhetném tőled!-mormogtam látszólag nyugodtan, de a szemem szikrákat kezdett el szórni, ahogy ránéztem, pedig nagyon nem akartam, hogy látszon rajtam, hogy végülis érdekel a dolog.
Reméltem, hogy nem jön több kérdés és Nad talál valami jobb elfoglaltságot, de pechemre neki a legjobb elfoglaltság mindig az én piszkálásom volt. Sosem tudtam, miért nehezítem meg az életem, de Nad folytonos gúnyolódásai, bántásai után kezdett előkerülni belőlem egy olyan énem, akiről eddig nem is tudtam. Egy bosszúra szomjas én, aki csak arra vár, hogy egyszer Nad is pofára essen, sírjon, kimondja csak egyszer nekem, hogy "sajnálom" és nyugodtan mondhassam, hogy nem kell a bocsánatkérése és soha nem is fog kelleni.
Amikor a férfiügyeimről kezd el érdeklődni, elhúzom a számat.
-Ez nem rád tartozik. Amúgysem hiszem, hogy érdekelne-jegyzem meg, miközben a láthatatlan szöszöket kezdem leszedni a felsőmről, aztán ránézek.-Hát gondoltam, hogy nem érdekel...
Aztán kimondja azt, amit egyébként már mondott is párszor és ha nem mondja, akkor is tisztán és világosan látom, miszerint élvezi, ha engem szenvedni láthat, közben leguggol, én pedig összeszorított szájjal nézek rá, aztán félrehajtom a fejem.
-Sajnállak-kezdtem nyugodtan, de kicsit lenézően és talán tényleg kicsit sajnálkozva, majd folytattam.
-A legnagyobb örömöd ez?! És akkor én vagyok a szerencsétlen, akinek nincs jobb dolga!-ráztam hitetlenkedve a fejem, majd egy hatalmas pofon csattant az arcomon, Nad kezdte elveszíteni a fejét, nagyon ritka alkalmak egyike.
-Már mondtad párszor...-emlékeztettem Nadet, mikor mondta, hogy szánalmas vagyok, aztán megsimogattam az arcomat, tudtam, hogy egy hatalmas vörös folt fog éktelenkedni rajta, aztán folytattam a megkezdett mondatomat.-De már nem érdekel!
Aztán nagy késztetést éreztem, hogy én is megüssem Nadet, de ebből csak az lett volna, hogy összeverjük egymást, aztán kék-zöld foltokkal járhatunk-kelhetünk és magyarázkodhatunk, végül úgy döntöttem, hogy nem érdekel és visszaadtam a pofont, ami nagy csattanással érkezett meg a címzetthez, Nadhez.
-Nem fogom hagyni magam!-néztem rá eltökélten, sokáig tartott elhitetni magammal, hogy nem érek kevesebbet Nadnél.

Mikor arcul ütött, a fejembe szökött a vér, és szikrákat dobált a tekintetem. Ha egy nézéssel ölni lehetne, ő már nem élne. De itt van, velem szemben, és ő is ugyanolyan dühös, mint én. Neki is okoztam fájdalmat mint fizikailag, mint lelkileg. Most jött el az az idő, mikor ő is úgy érzi, végre revansot vehet rajtam.
Ha ezt hiszi, akkor maradjon is ebben a tudatban, mert ez maximum egy édes kis álom marad a számára.
-Sárvérű c*fka!
Kiáltottam rá, majd egyet löktem rajta a mellkasánál, de hogy éppen csak érezze.
-Azt hiszed, neked van elég erőd hogy kiállj ellenem? Ki vagy te, kérdem én?  Évek alatt annyit tudtam meg rólad, hogy kétszínű vagy. Jól hallottad, drágám. Folyton csak rinyálsz mindenkinek, hogy így bántott Nad meg úgy. Miért nem álltál a sarkadra? Ha most így nekem esel, miért nem tetted meg ugyanezt évekkel ezelőtt. Nem hiszem, hogy egy nálad két évvel fiatalabb lányka úgy megrémisztett volna.
Vetettem oda neki, de egyszerűen nem bírtam abba hagyni. soha nem méltattam még annyira se, hogy elmagyarázzam neki, miért utálom. Annyira se méltattam, hogy meghallgassam mit érez, mi a baja. Most sem akartam hallani a véleményét, csak kifejteni a sajátom. Ha ő olyan szende szerencsétlen ártatlan kislány, akkor mi volt ez a pofon most? Pusztán az évek alatt felhalmozódott düh? Kötve hiszem, ez mindvégig ott bujkált benne mélyen, csak az én pofonom váltotta ki belőle.
Mikor egy  kép láttára beugranak a fájdalmas emlékek, egy sikolyról beugrok halott anyád sikolya, amit haláltusáján hallatott. Vannak emberek, akik a háború miatt olyan sérüléseket szenvedtek, hogy ha egy építkezésre keverednek, az ottani zajok felidézik a fájó sebeket, és akár el is tűnhetnek, mert úgy vélik, újra háború van.
És igen, háború van közöttünk is. Én gyűlölöm őt, ő is gyűlöl engem. De ezt egyszer le kell játszani. Győzzön a jobbik !