Déli kilátó

[Gregory]

*Kellemes hangulatú napra ébredt ma a lány, ami szerencsére, hasonlóképpen befolyásolta gondolatait is. Habár kicsit fárasztó volt a mai, az órák után, ő mégis úgy döntött, hogy pihenés helyett szétnéz egy kicsit a kastélyban. Régen járta már körbe, és ideje lenne újra felfedezni, hiszen egy varázskastély mindennap mutathat valami újat. Ahogy lépkedett a folyosón, kedves mosolya most még jobban ragyogott arcán mint szokott. Sőt, még arra is ráfolyamodott Line, hogy a falon csüngő, néhány kedvesen visszamosolygó képnek, még köszönjön is. Jól is tette, mert egy könnyed csevejbe is belekeveredett, egy kedves középkori hercegnővel, aki divattanácsokkal látta el Linet. Igaz a mi kis mosolyzsákunk nem sokat fogadott meg belőle, de mégis jólesett neki ez a kis társalgás, a szoba csendje után. Majd léptei újra csak visszhangoztak hol erre, hol arra. Nem sok érdekeset talált, csak néhány visszamosolygó diákot, és annál több "normális ez?" ábrázatú Mardekárost. Hirtelen az utóbbiak száma nőttön nőni kezdett. Caline kicsit meg is rémült, hogy mi is történhetett. Netán bűbáj hatására, minden talár zöld szegéllyel, és Mardekáros jelzéssel lett ellátva? De akkor az övé miért nem? Igazán igazságtalan, hogy pont neki nem zöldült talárja szegélye, hanem továbbra is kéken rikított. Egy rövidebb eszmefuttatás után, azonban kénytelen volt rájönni, hogy bizony a Déli szárnyba kalandozott el, ami nem más háznak ad otthont mint a Kígyósoknak. Nem volt előítéletes Caline, de azért tartott egy kicsit a Mardekár házi diákoktól. Épp megindult volna visszafelé, mikor eszébe jutott egy remek ötlet. Ha már itt van, akkor kimegy a kilátóba! Ott még úgysem volt, és jó lenne szétnézni onnan, milyen is az iskola környéke. Lehet valami új utat, vagy ösvényt is felfedez onnan. Vagy egyszerűen csak összefut néhány madárral. Neki is indult, lépteit kicsit szaporázva, mert időközben hallotta, egy nagyobb csapatnak trappoló lépteinek zaját. Még ha nem is Mardekárosok, akkor sincs kedve most sok diákkal összefutni. Mondjuk, neki sosincs úgy igazán. Mikor végre kiér a kilátó tetejére, lélegzete szinte eláll. A látvány, ami elé tárul fantasztikus, és a levegő is mintha frissebb lenne itt fent. Bele is szippant, és hagyja, hogy az kellemesen átjárja belsője minden egyes porcikáját, nem csak tüdejét. Mikor kipréseli magából a levegőt, a tájat kezdi bámulni. Mindig is szerette az ilyen helyeket, mert itt jön a legtöbb és legszebb gondolatai az embernek. ~Legközelebb hegedűvel jövök!~ Határozza el magában, miközben gondolatai messze elszállnak e világról, és egy másik dimenzióba csöppen. Pontosabban egy madár lelkébe, amelyik ott száll a kilátó körül, szabadon és kecsesen.*

[Caline]

A déli szárny... Egymagamban ballagtam a folyosókon, nem is igazán tudtam merre járok. Tipikusan az a helyzet volt, amikor a gondolataimba mélyedve csak a lábaim vittek előre, de hogy merre, talán maguk sem tudták. Éppen a bájital szertárból jöttem, leadtam a sárkányvéres leckémet, amit pár napja írtam a könyvtárban némi (azaz elég sok) segítséggel; de végül egész korrekt lett. Nekem tetszett, remélhetőleg Foley prof is meg lesz vele elégedve, most pedig már semmi dolgom nem volt. Igazából nem is tudtam mit keresek még itt, nem szerettem a kastélynak ezt a részét - számomra ez volt a mardekáros övezet... Ha mugli világból akarnék példát hozni, úgy éreztem magam itt, mint amikor egy Star Wars fan betéved egy Trekkie környékre… Valószínűtlen hogy nem kötnek bele, aztán akkor kezdődhet a szokásos Vader, Kirk ellen örökrangadó...
Na mindegy, ennyit az űreposzokról, az egy másik mesevilág, nekem megvan a sajátom. Egy szó mint száz, nem igazán tudtam mit kezdjek magammal. Nem mondhatnám hogy nehéz napom volt, mégis kicsit fáradtnak éreztem magam. Tornacipőim is lustán lépkedtek, talárom vörös szegélye pedig hasonlóan unottan szedte össze a port a padlóról. Kicsit hosszabb volt mint az egészséges lett volna, de nem igazán tudott meghatni. Nem nagyon voltam oda ezért a viseletért, csak akkor hordtam, ha muszáj volt - a sportos mugli szerelést sokkal jobban szerettem... Szívem szerint már régen varrtam volna rá legalább egy ACDC logót, de a tanárok nem hiszem hogy díjazták volna. Nem, nem voltam valami nagy rocker, igazából mindent meghallgattam ami tetszett, de az ACDC a kedvenceim közé tartozott...
Ekkor megálltam egy pillanatra, és kibámultam az ablakon. Egész szép délutánunk volt, kellemes idővel, szóval elhatároztam magam: A déli kilátóban már hónapok óta nem jártam, itt volt az ideje meglátogatni... Kicsit kiszellőztetem a fejem, aztán legalább újult erővel tudok nekivágni az esti klubhelységes programoknak.
Immáron céltudatosan folytattam az utamat, és meglepő módon egy mardekárossal sem találkoztam út közben. Nem vitás, az Erő velem volt! Hm... be kéne fejezni az ilyen hasonlatokat... Na mindegy, a lényeg az, hogy az utam további része is olyan eseménytelenül telt, mint az eleje. Kettesével szedve a lépcsőket értem fel végül a kilátóba, ahol meglepetésemre már volt valaki.
Hosszú világosbarna haj, ami egy kékszegélyű talárra omlik...
Hirtelen csak ennyit tudtam megállapítani a lányról, mivel háttal állt nekem. Láthatólag nagyon el volt merengve a gondolataiban, nem tűnt fel neki az érkezésem.
- Szia – köszöntem halkan, még mielőtt melléértem volna. Igyekeztem valami barátságos hangnemet megütni a szokásos féloldalas vigyorommal párosítva, mivel nem akartam megijeszteni. Bármennyire is szerettem a nem-mindennapi belépőket, ide most egyáltalán nem illettek...
- Remélem nem zavarok... - tettem még hozzá, amikor odaértem mellé. Most, hogy láttam már az arcát is, végre felismertem, bár csak látásból ismertem eddig. Emlékeim szerint még talán nem is beszélgettünk ezelőtt; de nagyon bíztam benne, hogy nem lesz ellenére a társaságom...

[Gregory]

*Dallamok, versek, lírák, novellák. Mit meg nem fogalmaz egy gyermeteg lélekben egy aprócska dolog. Pontosabban egy szép kilátás, mely minden eddiginél szebb távlatokba helyezi az "iskola" fogalmát. Mert bizony, nem sok iskola büszkélkethet még ilyen mesebeli épülettel és hozzátartozó vidékkel mint a Roxfort. Még az a meseszép Zeneiskola sem ér fel vele, amire kiskorában Caline azt hitte, attól szebb épület nem létezik a földön. Egy villának tűnő épület volt, halványsárgára festve, körötte megannyi vörösrózsabokorral. Teteje csúcsos volt, sötétvörös cserepekkel kirakva. Ablakai hatalmas nagyok voltak, és csak úgy táncolt rajtuk a nap fénye. Belülről nem sokat látott belőle a lány, hiszen mindig a földszinten voltak. De ha belépett valaki a hatalmas diófa ajtón, rögtön egy tölcsér alakú hatalmas lépcsóvel találta szembe magát, mely egyre feljebb érve, csak keskenyedett, végül két felé ágazódott. A hófehér fokokat, királykék szőnyeg borította, ami mindig frissen volt porszívózva. Innen ők mindig balra haladtak el, ami egy hatalmas zeneterembe nyílt. Az is csodálatos része volt a háznak, de arról regéket lehetne mesélni. Meg már nem is nagyon tudott visszaemlékezni a zeneteremnek erre a részére Line, mert egy hang törte meg, a fejében játszódó dallamok, és szeme elé vetítődött képek rengetegét. Nem volt ismerős a hang, de annál kedvesebbnek hatott a lány füleinek. Egy fiú hangja volt, amin kicsit meglepődött a lány. Eddig fiú hangot Gilesén kívül talán egyszer hallott, de ahhoz sem hasonlítható ez a hang. Ez egy új, egy másik fiúé, akit még nem ismer. Mikor mellé ér a valaki, rá emeli óvatosan szemeit a lány, és igyekszik nem mutatni, hogy bizony kicsikét talán tényleg egyedüllétre vágyott. Ám egy pár pillanat múlva már nem is kellett ettől félnie, mert ahogy meglátta a másik arcát, feltűnt neki, hogy bizony ő egy "Ismeretlen Ismerős". Ő az a fiú, aki minig csak féloldalasan mosolygott vissza Caline határozottan kétoldalas mosolyára, mikor összefutottak a folyosón. Kicsit furcsa volt, Line mindig azt hitte, hogy féloldalas mosolya csak azért féloldalas, mert nem is igazán tudja, a lány normális e, hogy így szaladgál, ám mégis átragadt valami jókedvéből. Egy biztos, a félmosoly is mosoly, ezért abba a kis rétegbe tartozik, akiket Caline "Ismeretlen Ismerősnek" nevez.*
- Szia! Nem, nem zavarsz!
*Vágja rá, majd újra a tájat kezdi kémlelni.*
- Hát nem szép...? *nyögi elgondolkozva, miközben az éppen felröppenő madarakat figyeli.*

Csak egy újabb mosollyal „válaszoltam” a lánynak miután biztosított róla, hogy nem zavarom. Igazából nagyon ritkán fogyok csak ki a szavakból, de most fogalmam sem volt, hogy mit is mondhattam volna. Egyszerűen megálltam mellette és hagytam, hogy egy rövid időre elragadjon a pillanat. Nem voltam egy igazi művészlélek, de a kastély és a Tiltott rengeteg látképe még szerintem is gyönyörű volt ezen a kora nyári délutánon - kicsit sajnáltam is, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem. Otthon szívesen csinálgattam képeket, és akiknek meg szoktam mutatni őket (a családomnak és a barátaimnak) általában pozitív kritikával illettek. Ez a látvány is megérdemelte volna hogy megörökítsék, még ha tisztában is voltam vele: egy kép nem tudja teljesen visszaadni ezt a hangulatot.
A kettőnk közötti csendet végül a lány törte meg. Lopva rápillantottam, mielőtt válaszoltam volna, és rögtön tisztává vált: ő sokkal többet lát a tájban, mint én.
- Hát... Valóban nem mindennapi látvány – feleltem végül egyetértően, mert mást hirtelen nem tudtam kinyögni. Olyan érzés volt kicsit, mint amikor az ember nem tudja szavakba önteni az érzéseit, vagy jelen esetben a látottakat. Bármennyire is átjárt a helynek a hangulata, szavakban elmesélni szinte lehetetlen lett volna...
Na de most kicsit félretéve ezeket a dolgokat, rá kellett hogy döbbenjek, szinte semmit sem tudok a lányról. Sőt, szó szerint semmit sem tudok róla. Az évek során csak a folyosókon szoktuk látni egymást, de ezekből a rövidke találkozásokból nem nagyon lehetett kiindulni. Az biztos, hogy mindig barátságosnak tűnt nekem - legalábbis a széles mosolyai erre engedtek következtetni. Általában igyekeztem viszonozni őket a 0/24 a képemen lévő féloldalas vigyorommal –amiért egyesek hajlamosak voltak hülyének nézni – de hát ez nem jelentett semmit.
- Amúgy Greg vagyok – fordultam végül a lány felé, kicsit a háttérbeszorítva a panorámát. Elég sután hangzott ez a rövidke kis mondat, de ha azt nézzük, hogy már jóideje el kellett volna hangoznia, bőven jó volt. Legalábbis szerintem...

[Gregory]

*Örült Caline, hogy egyetértenek vele. És még jól is fogalmazott ez az idegen, hogy nem mindennapi látvány. Ilyenkor az fut végig Line agyán, hogy olyan jó lenne, ha az ember, mégha csak egy kis időre is, de láthasson a másik szemével. És akkor leglább meg tudná mutatni otthonlévő barátnőjének, vagy éppen a mit tudja hogy hol csavargó bátyjának. Hosszabb szünet következik, ami megnyugtatóan, és boldogítóan hat a lányra. Nem tudja miért, vagy hogyan de egyre csak nyugodtabb és nyugodtabb. Pedig nem volt ám ideges. A névre kedvesen biccent, majd halkan megismétli. Nem tudja miért, de szereti, hogyha valaki bemutatkozik akkor visszamondja a nevét.*
- Greg... *Eddig szerencsére nem volt baja ebből, hiszen mindig helyesen ejtette ki a másik nevét. Talán akkor ütközött volna problémába, ha kínai, vagy valami más nyelvezetűvel találkozott volna élete során. ELmosolyodva nyújtja kezét a fiú felé, majd mikor célt ér, könnyedén, szinte táncoltatva megrázza azt.*
- Caline. De szólíts csak Linenak. Egyszerűbb. *Mondja kicsit hosszabbra nyújtva szavait, majd mikor már szabdjára engedi a másik kezét akkor nyílik meg újra szája.* - Esetleg Reihenek is szólíthatsz. Egyik barátnőm találta ki, aki nagyon szerette a német nyelvet, és a Linenak a német megfelelőjével látott el. *Kicsit kuncog.* - Én is tanulok németet, bár nekem nem annyira tetszik, olyan durva nyelv. *Arcára egy pillanatra meglepetség ült, ami saját maga miatt rajzolódott rá, és elhalgat. Hirtelen olyan sok zagyvábal árasztotta el szegény fiút, de... Elvégre be kell mutatkozni, és lehetőséget is szeretne adni a másiknak, hogy más neveken is szólíthassa. Legalábbis most. Máskor letudja egy egyszerű Calinennel. Mosolya végül újra visszaül arcára, és kíváncsi tekintettel fordul oda teljes testével a fiú felé, félig a korláton könyökölve.*
- És te, kedveled a német nyelvet? Vagy tanulsz valamilyet? *Arcára ártatlan kíváncsiság ült. Jó volt végre ezzel a furcsa félmosolyúval beszélgetni. Igaz még csak most kezdtek el, de lehet hamarosan jobban is megismeri, és megtudja (vagyis reméli), miért is van ez a félmosoly. Csak félig lenne boldog? Vagy csak egyszerűen ehhez van hozzászokva?*