+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Déli kilátó
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 9 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Déli kilátó  (Megtekintve 34110 alkalommal)

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 04. 13. - 21:05:54 »
0

A szárny legmagasabb tornya, ám még így is alacsonyabb a többinél. Széles panorámát nyújt a kastély többi részére, a tóra és a Rengetegre egyaránt.
Naplózva

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 04. 15. - 23:49:33 »
0

~ Tyara ~


Lágy fátyol omlik a fekete angyalra, csipke cigarettafüstből. Egy egyik párkányon ül, felhúzott térddel, és a mélységet bámulja. Kihajol, messzi: súlypontja már-már átbillen, ám az utolsó pillanatban, mikor odalentről szél tép már kósza sötét tincseibe; mikor már érzi, valami mindjárt lerántja; mikor már olyan közel van ahhoz, hogy leessen, hogy hirtelen elkezd rettegni a zuhanástól - hátrahőköl mindig, és zihálva illeszti ajkai közé a karcsú slimet.
Mióta játszhatja ezt? Húsz perce, vagy másfél órája?
Tényleg azért jött ide föl, hogy leugorjon, de ez a dolog mégsem olyan egyszerű, mint azt gondolta.
Gyáva vagy, Belle. Csak egy gyáva kis féreg.

Kihajol. Nézi a sötétet odalent. És nem meri megtenni a következő mozdulatot. Hiába akarja, a teste nem engedelmeskedik. Bár persze, talán nem is akarja igazán, a teste pedig csak tudja ezt. Ám ennek semmi értelme.
Mert mi a fene köti ehhez a szemét világhoz? A felégetett kúria, a hűtlen szerető, a méhéből kikapart gyermek? Az összeszabdalt, széttépett teste, vagy a száz darabba tört szíve, mely azóta hever romokban, hogy párhónaposan megtette élete legelső lépéseit?
Mindig van hova továbblépni - ezt mondta Dr. Chen is, a pszichiátere. De Dr. Chen nem tud semmit arról a mélyen kongó, soha-választ-nem-adó Ürességről, mely odabent tátong. Semmit nem tud arról sem, mennyire nem érdekli Josey-t, mi van vele, hol van, és hogy minek is kellene történnie. Közöny. Depresszió. A muglik ezt így hívják.
Tényleg, minek erőlködik? Egyszerűbb lenne csak lendíteni egyet ezen a szánalmas, ezer hegtől fehér csíkos testen, a következő pillanatban szétroncsolt arca pedig már az anyaföldet csókolhatá.

Az elnyomott, megalázott csikk tehetetlenül hullik alá. A kóválygó szél fel-felkapja, s néha nekicsapja a falhoz: majd eltűnik a sötétben. Bosszankodva mászik le a párkányról.
Még van egy pár doboz cigije a ládája alján.
Feljön ide újra majd holnap.
Naplózva

Tyara Mortal
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2008. 04. 18. - 09:02:01 »
0

~Josymmal~

A hetek csak úgy elröppentek. Elszaladtak mellette az órák, a napok, és semmi sem változott. Lelkében egy vértől vöröslő tátongó űr kong az ürességtől, és pulzál fájdalmasan. Nem beszélt senkinek erről, nem hagyta el keserű szó vörös ajkait, nem ejtett egyetlen könnycseppet sem jó pár hete. Pedig valaki hiányzik az életéből.
Igen…még hallja azt a hisztérikus kiáltást, ami az Ő nevében csúcsosodott ki, még érzi a kis kéz szorítását, ahogy ujjak csúsztak le ujjairól, még látja a könnyes szemeket.
..Josey…
Már egy hete annak, hogy mindennap felsétál ide, és reménykedik, hogy egyszer csak valaki a nyakába ugrik, hogy érezheti a kis test minden rezdülését…
De hiába.
Soha senki nem mosolyog itt rá, soha senki nem nyújtja felé kezét, és senki nem vár rá a sötétségben. Ezek a magányos éjszakák egyetlen dologgal teltek el. A párkányon ülés már egy megszokott dolog, viszont az, hogy csendben a csillagos eget fürkésszük és egy rég nem látott személyre gondolunk, már nem annyira.
Pedig Tyara sóhajai messze szálltak, talán a szeretett személyhez is elértek egyszer.
Az igazság, a nagy büdös igazság az- az, hogy fogalma sincs arról, hova tűnt, mi lett Joseyyal. Hogy mi lett az után, hogy Ő maga is eltűnt?
Igen…
Ő az a lány…
Akit szeret, akiért megőrül, aki sokkal több számára egy puszta barátnál. Akit már-már szerelmesen óvott.
Éjszakánként, a sötétben, szellemképek peregtek gesztenyebarna lélektükrei előtt.
…Csitt…
Az emberek általában senkin nem segítenek. Azokon sem, akiknek az életüket menthetnék meg. A pocsolyában vergődő hangyát sem emeli ki senki, hagyják, hogy rángatózzon, aprócska kis testét ellepje a víz, majd végül, miután már sokat szenvedett, csak az után, végre meghalhat.
Ő se segített az ici pici minimardekárosán. Magára hagyta.
Leszegett fejjel bandukol felfelé a lépcsőkön, nézi, ahogy fogyatkoznak a fokok, és halkan szuszog. Messze van már az ahonnan elindult.
De még milyen messze.
A torony bejárata a múlt. A lépcsők a jelen. És az a kis szoba fenn, ami már nagyon vár rá, nos az a jövő. Ami sok mindent hozhat.
Végül…
Végül felér, megteszi az utolsó lépést is, és egy aprócska ajtóhoz lép. Elméjében, valahol, ahol a régi emlékeket őrzi, felvillan egy picinyke kép. Egy lélegző talárcsomóról.
Akaratlanul is elmosolyodik. Ujjai a kilincsre fonódnak. Nem vár semmit. Tudja, hogy senki nem lesz mellette ezen az estén sem. Az ajtó kitárul és Ő belép.
Fel sem fogja, hogy előtte a valódi, igazi Josey Belle áll, azt hiszi, hosszú másodpercekig, hogy ismét csak egy szellemkép kísérti. Sóhajt. Igaza volt. Egyedül van.
Az igazság az, hogy annyiszor várt erre a pillanatra, annyira vágyott erre a percre, hogy most, hogy eljött, már nem hisz benne. Előrelép.
Oldalra billenti fejét.
Megdermed.
Szája elé kapja kezét, másik a dübörgő szívét tapintja ki, menten elájul.
Itt van.
- Jos…Josym…
Előre tör, ölelni akarja a kicsiny teremtést, aki oly sokat szenvedett már, ám retteg attól, hogy amint karjai között érezné a törékeny testet, köddé válna és elszállna az esti széllel.
- Istenem…
Könnyes mosoly. Hát tényleg itt van. Itt…mellette…
A tátongó űr, lyuk, beforr lelkében.
Naplózva

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2008. 04. 21. - 23:23:05 »
0

~ Tyara ~


Hideg van idefent. Nagyon hideg. Fagyos, tűnékeny emlékképek kísértik, ahogy nekiszédül az érdes kőfalnak. A kő egy kiszögellése válába nyomódik.
Még hátranézni sem mer. Bőgni akar. Gyáva ahhoz, hogy leugorjon, de retteg az élettől.
Minden olyan sötét.
Néha, álmában szellemképek kísértik. Kísértetek a múltból, gonosz, aljas, elhagyott kísértetek. Néha férfiak, néha nők, mindet ismeri, de egyiket sem akarja felismerni. Egy sebes arc, egy-egy vicsorrá torzuló mosoly, egy-egy csengő-édes kacaj, mely ijesztő, hisztérikus vihogássá válik, ölelő hókarok, melyek széttépik. A gerincénél kezdik, majd csendben lefejtik a húst a bordáiról a hátán, végül a falhoz csapják értéktelen, gyenge testét. Csontok roppannak, szív törik koszos szilánkokká.
Rémálmok, melyekből nincs ébredés. Ez maga az élet. Bohócjáték.
Ellöki magát a faltól. Tudja, hiába szólongatja a múlt árnyait, soha senki nem felel. Akik mellette voltak valaha, mind eltűntek, és most nincs senkije, de tudja, hogy erről csakis ő tehet. Ha nem hagyja magára az alkoholszagú vörös loboncost, ha nem hagyja, hogy a Sötét Jegytől való rettegése eltávolítsa a fekete démontól, ha nem őrül bele a féltékenységbe és nem gyújtja fel dühből az az istenverte házat, ha nem hagyja, hogy kikaparják méhéből gyermekét, most legalább lenne valakije... És főként, ha nem engedi el akkor azt az angyali kicsi kezet, ami úgy szorította az övét... Csakis ő tehet mindenről. Bár újrakezdhetné! Bár nem... Sose lenne képes újra keresztülmenni ennyi borzalmon. Tudja, nem élhet a múltban, nem építhet a kedves emlékekből álomvilágot, tudja, nem menekülhet örökösen, de talpon maradni nehéz, annyira nagyon nehéz. Bőgni akar.

Megrettenve mered a nyíló ajtóra, szívverése kihagy egy ütemet. El akar bújni, el kellene tűnni, bár megszűnne létezni most azonnal! Bár leugrott volna egy perccel ezelőtt, akkor nem kellen most szembe néznie azzal, aki rátalált most, mikor a lehető legszánalmasabb állapotban van, és még csak meg sem tudja védeni magát... Fontolóra veszi, hogy amint az a valaki belép az ajtón, ő félrelöki az útból, és lerohan a lépcsőspirálon, de valami azt súgja neki, ne tegye.
Huzat kócolja össze csapzott, rendezetlen haját. Tépett varjúként áll a torony tetején, a kör közepén, együgyű célpontot nyújtva bárkinek, de nem mozdul.

Földbe gyökerezett lábbal mered a kísértetre. A finom arcél, a hamvas orcák, a sötét szemek, az angyalszárny-szemöldök, a vérvörös ajkak egyenként olyan ismerősek, de nem... Az lehetetlen. Nem lehet Ő.
A szellemalak tesz egy lépést felé, Josey egy lépést hátrál rettegve. Nem lehet Ő...
Csendes rádöbbenéssel merednek egymásra, szemtől szembe, mint amikor a fényképész szólítja föl erre a friss házasokat.

Egy szó.
A saját neve, melyet ebben a formában millió éve nem hallott senkitől.
Ekkor törnek ki belőle a könnyek, melyek egész este fojtogatták. Ekkor rohan oda a tűnékeny angyalhoz, és veti magát a nyakába. Mint egy őrült, kapaszkodik a testbe, mely az övéhez képest kellemesen meleg. Csont és bőr karjai a vállakat, a nyakat, a hátat ölelik, ujjai a húsba nyomódnak, miközben könnyekkel árasztja el a selymes barna hajcsigákat. Retteg tőle, hogy a felbukkanó lány, akármennyire is igazinak tűnik, csak egy újabb játéka tébolyult elméjének. Egy újabb illúzió, melyből olyan sokat látott már, melyek mind-mind gyomron rúgták, mikor kiderült, hogy egy ágyon fekszik leszíjazva. De olyan rég látta már ezt a csintalan angyalt párnájára hajolni, olyan rég csalták már meg érzékei, hogy most reméli, mer benne reménykedni, hogy ez itt és most a valóság. Csak öleli, szorítja Tyát, miközben úgy zokog, mintha évek fájdalma rázná a kicsi, gusztustalanul sovány testét. Nem tud beszélni, de talán nem is kell. Megkérdezhetné ugyan a látomást, hogy valódi-e, de a válasz úgyis mindenképp igen lenne, hisz álmában is ezt akarná hallani.
- Nem... nem akarok... felébredni - nyöszörgi két zihálás között, miközben lassan csitul már, ahogy fejét a nála centiméterekkel magasabb lány nyakához fúrja.
Naplózva

Tyara Mortal
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2008. 04. 23. - 10:41:35 »
0

~Picimnek, Joseyemnek~

Az emberi élet kincs.
Még ha ezt sokan nem is látják be, az állítás igaz. Könnyen dobnák el maguktól azok az életet, akik sokat szenvedtek már. Akik úgy érzik, hogy nem lehet semminél sem rosszabb az a kínzó érzés, az, ami a szívünket szaggatja, az, ami álmatlan éjszakákat okoz. Kimerülve nézzük társainkat, úgy érezzük, hogy nincs tovább, és nem is akarjuk, hogy folytatódjon ez a kibaszott játék, ez, ami annyi életet tesz tönkre. Mert valaki meghal, valaki szenved, valaki mindig nyer, valaki sose győz.
Valaki…
Sose…
Győz…
Hogy milyen érzés? A legártatlanabb mosolyt is gonosznak látod, a legkedvesebb megszólalások is éles tőrként hasítják lelkedet ezernyi darabra, majd mikor mást boldognak látsz, azok az apró kis cafatok még tovább sínylődnek. Fáj, hogy más örömét leli valamiben, nem érted Te hol hibáztad el életed, hogy miért nem sikerül semmi sem az ég adta világon. Hogy valaki miért győz? Miért? Miért? Miért?
Zuhansz.
Fejed fölött az ég sötét lesz. Felhők kúsznak a Nap elé. Megölöd magad lassan, de biztosan. Tested ugyan még él, szíved még dobog, de lelked, az, ami már csak egy felismerhetetlenségig szétszaggatott valami, nos, az már nem ép.
Hiába támogatnak, hiába állnak melletted azok, akiket szeretsz, mindez csak amolyan háttérzajnak hat.
Azonban valami mindig történik, mielőtt megtennéd a végső lépést. Valami mindig megakadályoz.
Lehet ez félelem az ismeretlentől, égető bűntudat, hogy itt hagyod társaidat, még kínzóbb önvád mikor elképzeled a kisírt szemeket, a könyörgő mondatokat, amik azokat a szép ajkakat hagyják el, amikben arra kérnek, hogy gyere vissza.
Az élet furcsa. De még mennyire az.
Tyara, aki most, csak ölel, csendesen, mohón, akaratosan, őrülten, zokogva, nem is gondol arra, hogy valaha az ő pici fejecskéjében is megfordultak hasonló gondolatok, mint egyetlen Joseyében.
Visszatartotta…
Az az érzés, a tudat, hogy biztosan látni fogja még ezt a kis törékeny teremtést, pedig esténként, mikor némító bűbájjal ordított a sötét éjszakába, sok minden megfordult a fejében.
Hogy vajon mit mondanának mikor sírjánál állnának? Ott valahogy a leggonoszabb ember is mindig jónak tűnik, sose mondanak semmi rosszat, nem mondták volna el, hogy hányszor okozott fájdalmat embereknek, hogy hány szívet tört össze, és, hogy egyszer egy borús délutánon magára hagyott egy gyámoltalan lelket. Egy barátot.
Ez.Megbocsájthatatlan.Bűn.
Azt, akit most annyira ölel, hogy szinte ujjai széttépik, akit nem akar elereszteni, aki miatt majdnem vércseppeket hullajt.
Érzi karjai között a szívdobbanásokat, a reszketést, és akár egy édesanya ki gyermekét óvja, csak szorítja a kis testet.
Le kell hajolnia, de nem baj, miért lenne az, amikor ezt Joseyért teszi? Mikor arcát a sötét hajzuhatagba fúrhatja.
A zaklatott csendet egy már-már könyörgő mondat töri meg. Nem..
Nem a szél hozza, nem is az est, ez a mondat úgy hasít tudatába, mint egy megfent kard. Itt és most. A jelen kísérti. Szinte visszhangzik…
„Nem... nem akarok... felébredni”…
„Nem... nem akarok... felébredni”…
„Nem... nem akarok... felébredni”…
NEM AKAROK FELÉBREDNI. Tyara ez a sötét szárnyú angyal se szeretne méregzöld baldachinos ágyában felijedni, zokogni, párnát ölelni. Kinézni az ablakon, elhinni, hogy a világ jó, még akkor is jó, ha szerettünk nincs mellettünk.
A hideg test, akár halottnak is tűnhetne. De nem az. Meleg bőrétől, a jég is megolvadna, érzi, ahogyan saját teste lehűl, míg Joseyé felmelegszik.
Bármit megtenne érte. Akármit.
És most már csak azért zokog, mert örül, hogy nem tette meg az utolsó lépést hónapokkal ezelőtt. Hogy láthatja Őt, láthatja a tündért, a szép illúziót, a cserfes szempárt, az apró selymes kis kezet, amik annyira ölelik, hogy már fáj, de ez se számít most ebben a percben.
- Itt vagyok. Nem kell felébredned…ez a valóság…
A szavakat leheli, fuldoklik saját könnyeiben, marja a torkát az a sós édes vizes lé. És ennyi. Még mindig nem ereszti el a tüneményt, karjaiban tartja, már csak azért is, hogy ne illanhasson el. Hogy még húzza az időt, mielőtt felébred ebből az álomból. Mert nem hiszi el, hogy tényleg a valóság lenne.
Túl szép. Túl jó. Akár egy beteljesült álom. Tehát mégis csak egy álom.
- Ne félj….többet nem eresztelek el…soha többet.
Mintha csak a múlt elevenedne meg, az a perc, mikor utoljára látták egymást, mikor ujjak csúsztak ki ujjakból, mikor nevét hisztérikusan kiáltották, mikor elszakították egymástól őket. Csak most, ebben a másodpercben ez nem történik meg. Nem ereszti soha, soha, soha többet el. Soha többet. El.
- Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg.
Zokog. Remeg. Szívét valami olyan érzés járja át, amit nagyon régen nem érzett. Szövetek fonódnak össze, erek hálózzák be azt az üres lyukat testében, majd újra élettől kezd el lüktetni. Pulzál, de már nem fájdalmasan.
- Josey….
Simogatja a hajtincseket, a hátat, a derekat, a nyakat, igazából ott cirógatja ahol éri. Meg kell nyugtatnia. Mást nem tehet. És ilyenkor jó, hogy a létet nem dobtuk el magunktól.
Mert…
Az emberi élet kincs.
Naplózva

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2008. 04. 25. - 01:34:27 »
0

~ Tyám ~


Forró könnyek peregnek végig a sovány, beesett arcon, érzi, hogy végigcsiklandozzák orcáját, és aztán elmaszatolódnak valahol angyala hajában.
Ez a valóság.
Légzése csitul, már csak szepeg. A szorítás, az eszeveszett kapaszkodás, tépés-szaggatás simítássá szelídül. Lehunyja a szemeit. A szavak annyira gyönyörűek, mint még semmi, amit eddig hallott. A kezek játéka megnyugtatja, a lágy, gyöngéd, gondoskodó cirógatás kimasszírozza minden fájdalmát. Csitul. Nyugszik. Úgy érzi magát, mint egy gyermek anyja karjaiban. Kicsi, gyenge és védtelen, de itt biztonságos. Itt minden szép.
Lehunyt szemmel lélegzik, szepeg, lélegzik. Rándul még egyet-egyet, az iménti vad zokogás emlékeként, de végül kisimulnak a görcsök, elalszanak a hullámok, és csak az ölelés marad.
Áhítatos, hálás, szerelmes ölelés.
Ismét kimondják a nevét, mocorogni kezd. A buksi kócos fej felnéz, ekkor végre rájön, milyen ostobán és gyerekesen viselkedik. Nehéz megmozdulni, de kezei végül nem csimpaszkodnak többé Tyara nyakába. Szégyellősen lép hátrébb, lehajtja a fejét, és mintha csak a haját akarná kisöpörni a szeméből, meglegyinti arcát, ám valójában a könnyeket maszatolta el karikás szemei alól.

Hülye helyzet. Itt áll, ezer éve ezt a pillanatot várta, reménykedett, hogy újra látja majd a lányt, egyszer, valaha, és tudta, hogy a nyakába fog ugrani, de arról sosem szólt már a fáma, hogy mi lesz az érzelmes viszontlátás következő mozzanata.
- Hiányoztál - böki ki az egyértelmű, hülye tényt, és sután elmosolyodik. Pótcselekvésként ismét megdörzsöli a szemét, újabb könnymaszatokat tüntet el. Kezét koptatott farmerébe törli, ujjait a zsebbe mélyeszti, mielőtt újabb felesleges mozdulatokat tenne velük.
Fura... De olyan, mintha rácsodálkozna a másik lányra. Mintha most látná először, mintha fel akarná mérni, kivel is áll szemben, csak nézi, nézi a másikat. Nem így élt a lány emlékezetének kopott, sérült fotóalbumában, annyira különböző, mégis annyira ugyanaz. Azonos a tekintetet, de különbözik az arc komolysága. A vonások határozottabbak és érettebbek lettek, a tekintet mélyebb, a szemek karikásabbak. A látvány ugyanaz, de az érzés annyira más - bár talán csak az ő perspektívája vált inverzzé nemrégvolt tébolya maradékaként.
- Olyan, mintha megváltoztál volna... - mondja ezt ő, kissé tétován: ő, aki olyan, mintha nem is lenne önmaga.
Mosoly, hosszú idő óta először: életteli, ragyogó mosoly. Szinte érzi, hogy egy fakó, sápadt papírburok lehámlik arcáról és szívéről egyaránt.
Édes, új illatot hoz a szél.
Naplózva

Tyara Mortal
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2008. 04. 26. - 09:04:02 »
0

~Picimnek. Egy kis nosztalgiázás…. ^^ ~

Karjai között, egy védtelen kis tündért tart, így, örökké. Legalábbis most így érzi. Ahogy a szív megdobban.
Tam-Tam…
Tim-tim-tam…
Aztán ez is eggyé válik. Összeolvad, csendesen, boldogan.
Tam-Tim-Tam.
Szívük egyszerre ver, ritmusuk ugyanaz. Az ujjbegyei gyengéden simítják a vékony hátat, az apró derekat, a kócos hajzuhatagot. Érzi. Csak most fogja fel igazán, hogy milyen mikor a ruhán száguld végig keze, milyen mikor a meleg bőrhöz ér, és így tovább. Valami ismét megmozdul lelkében.
Álomból ébred. Sötét íriszei ködösek, ahogyan magához szorítja a minimardekárost, ahogy végre rájön egy apró igazságra.
Percek telnek el.
Mocorogni kezd Josey, szép kis fejét felé emeli, gyönyörű szemei rá, Tyarara csillognak. Egy kósza hajtincset kisöpör az alabástromarcból.
Mennyire más. Mennyire érettebb. Már nem az ő 3.-kos imádottja. Már kész nő. Vajon mi történhetett vele,hogy ilyen kín ül mélyen az íriszeiben? Kezei a derékra siklanak, majd lassan, nagyon lassan elereszti angyalát. Nem akarja, hogy egyszerűen minden véget érjen, így ilyen gyorsan és kegyetlenül, mikor már kezdi elhinni, hogy ez nem egy újabb csalfa álom.
Emlékképek peregnek le az igéző szempár előtt. Josey, a kis töpszli imádottjával sok kalandot megért.

Tyara:
*A zagyvaságok közé bevillan a gondolat, hogy mindent vállaljon be? Ő vitte be a Cigarettát? Lesüti szemeit, majd csendesen megszólal*
- Nem vagyok részeg.
*Meg kell támaszkodnia, hogy ne essen megint a földre.*
- Igen…hukk….igen professzor úr…én hoztam be mindent…
*Egyetlen szemvillanással jelzi Joseynek, hogy ne merjen ellenkezni…Míg ő egyet lép előre.*
- Minden az én hibán…hukk.
*Harsanó kacagás tör fel belőle, amint végiggondolja, hogy ő fog bűnhődni.*
*Szédülés.*
*Eltompulnak a hangok.*
*Sötétség.*
*Tyara a földre zuhan, majd pár perc után kinyitja szemeit…nem tett jót az ital a vérnyomásának, s talán a pulzusszáma is megnövekedett*

Josey:
*Így őszinte a részeg ember? Elvigyorodik.*
- Dehogy is, te hazug, én hoztam be őket... *nyom egy puszit Tyara arcára, megfeledkezve magáról. Piton már úgyis látta őket... akkor meg nem mindegy?
A másik lány vészesen meginog... Josey próbál ellen támasztani, mikor érzi, hogy Tyara lábai felmondják a szolgálatot, de túl gyenge, ráadásul ő is szédül picit. Leereszti hát a lány a lábai mellé, miközben karját kezében tartja, és próbálja röhögcsélve éberre rángatni a lányt.*
- Hééé... Ne most aludj... Tyara, hééé...
*A lány végül kinyitja a szemeit, Josey pedig leguggol hozzá.*
- Gyere állj már fel... Nem illik ilyet csinálni egy férfi előtt...

Piton:
*Milyen kár, hogy Tyarának teljesen fölösleges hazudnia (nyilvánvalóan hazudik, Piton ezt egy pillanatnyi legilimencia után látja), hiszen úgyis megbünteti mindkettejüket. Már csak a lerészegedés miatt is. Belle pusziját látva forgatni kezdi szemeit, Mortal összecsuklásán már meg se lepődik.*
- Nem részeg. Hát persze, Miss Mortal. Remélem, alaposan másnaposak lesznek mindketten, bár ez sajnos nem lesz elegendő kifogás az egészhétvégés büntetőmunka alól. Szedje össze a barátnőjét, Miss Belle, és vigye le a gyengélkedőbe detoxikálásra.

Tyara:
- Igazán nincs semmi szükség rá…hukk kapitány…
*Nevet fel vinnyogva, s szemeiből már könnycseppek is hullnak a sok nevetéstől, kacagástól. Szédül, émelyeg, majd amint jobban megnézi a férfi arcvonásait, ismételten felröhög…
- Tanár úr… olyan…olyan…hukk….mogorva az ábrázata….
Röhög, majd még egyszer átgondolja mit mondott. „Tanár úr… olyan…olyan…hukk….mogorva az ábrázata…” Te jó ég…MOGORVA!!!!! Bevillannak képek a lány agyába, amin ő és Josey sikálja a WC-t…
Szinte fuldoklik a nevetéstől, hasát fogja s gondolataira hangosan reagál…
- De büdi lehet…
Harsány kacagása betölti az egész tornyot, talán még lent a termekben is lehet hallani…Majd hagyja, hogy Josey elvigye a gyengélkedőre… 


Nem csak a visszatért illúzió maszatolja a könnycseppeket arcán, ugyanígy tesz Tyara is. Olyan egyszerű volt akkor még régen minden. Nem törődtek semmivel. Azon az éjjelen csókolta meg Joseyt. Igen, megtette, és soha az életében nem bánta meg. Ez a kislány itt előtte, aki sokkal többet szenvedett, mint Mortal, mindig többet jelentett neki egy egyszerű barátnál.
- Te is hiányoztál.
És ismét percek telnek el.
Hosszú percek.
- Megváltoztam?
Hangját a hűvös szél hozza, és mintha megdöbbenés színezné. Tényleg megváltozott, és erre is csak őszintén most döbben rá. Itt ebben a sötét toronyszobában, itt, ahol szembesülhet múltjával.
- Megváltoztam.
Az előbb kérdés volt, most egyszerű kijelentés. Minden más. Nem csak Ő, Tya, nem csak Josey, de a világ is.
- De…
Nem tudja folytatni. Csend fátyolozza. Karja előremozdul, újra meg akarja érinteni, csak, hogy tudja, tényleg itt van.
- De egyben ugyanaz is vagyok…én
Sóhaj.
- Én pici minimardekárosom.
A másik mosolyát látva megkönnyebbül. Muszáj újból megölelnie. De a mozdulat átcsap valami egészen másba.
Ha el tudja kapni a törékeny testet, kedvesen összekócolja a haját, esetleg megcsikizi.
- Szeretlek


Naplózva

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2008. 04. 29. - 01:02:45 »
0

Lassan jönnek a szavak mindkettük ajkaira. A párbeszéd akadozó és vontatott, szinte kínos. De tudják mindketten, ilyen az, amikor két ember, akik hajdan közel álltak egymáshoz, hosszú idő után viszontlátják egymást. Nehéz ugyanonnan folytatni, ahol megszakadt a szál, és ahhoz úgyis valami ostoba, nemtörődöm felületesség kellene, mely egyikükre sem jellemző. Kell egy kis idő, míg újra hozzászoknak egymáshoz. Mintha újra megismerkednének. Kedve lenne elvigyorodni, Tya kezébe csapni, és közölni, hogy csá, Josey Buttler vagyok, de nem akarja megtörni a szép, némán tapogatózó pillanatokat.
Egek, ezer éve nem voltak ilyen vidám gondolatai.
Mintha eddig szálkás deszkalaphoz lett volna feltűzve rozsdás szegekkel. Most a hatalmas karók egyenként, lassan húzódnak ki testéből. Édes zsibbadás járja át zsigereit, és a mosoly mostmár nem fagy le arcáról.
Újabb szavakat utal ki neki valami felsőbb hatalom. Sokat kell várnia, míg megszólal a szférák gyönyörű angyala, de minden hangot, melyet Tyara kiejt a száján, tiszta szívvel ölelné magához. Gyermeki rajongás csupán, amit érez, vagy valami egészen más?

Egy kéz nyúl felé. Kéz. Felé. Kéz. Nyúl. Felé. Üvöltés visszhangzik fejében, saját sikoltásának utóhangjai. Véres kísértetként jelenik meg az emlék, és hosszú másodpercekig sakkban tartják a kicsi mardekárost. Vér. Pulzál. Szívének törött cserepei közül buggyan elő, és kicsordul, kicsordul, a föld pedig elnyeli a vért. Elnyeli. A vért. A kínt. A fájdalmat. Elengedte. A kezét. Elengedte. Elhagyta. Elfutott. Cserben hagyta.

Ugyanaz vagyok.
Picim.

- Nem!
Az üvöltés torokból tör föl. Elrántja a fejét a kedves mozdulat elől, kitér. A következő másodpercben rádöbben, mit művelt, mit művelt már megint, és idegesen, szégyenkezve süti le a szemét. Esetlen kezébe temeti arcát. Az előbb azt hitte, eltávolodtak tőle a múlt démonai, de nem... Ostoba és naiv ámítás volt, önmaga bárgyú hitegetése...
A bűnök nem emlék-kísértetek csupán. A bűnök sosem tűnnek el.
- Ne... ne haragudj - kezd el motyogni. Halkan, nagyon halkan beszél, alig artikulál. - Ne haragudj. Ne haragudj rám. Sajnálom, sajnálom, bocsáss meg kérlek... Ne haragudj, sajnálom... Annyira sajnálom...
Vajon az iménti intermezzoról beszél, vagy egy másik, nagyobb bűnéről?
Naplózva

Tyara Mortal
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2008. 05. 05. - 13:57:58 »
0

…Kicsimnek…

Hányszor fogadta meg éjszakánként, hogy mindig vigyázni fog erre a sötét angyalra, ha visszatér, hányszor képzelte el, hogy milyen érzés lesz újra és újra átölelni, a fülébe súgni, hogy nincs semmi baj, hogy szereti, hogy többé nem ereszti el. Hányszor elképzelte.
A rohadt életbe.
Ez mégsem ugyanolyan. Tövis fúródik szívébe, szakítja fel szöveteit, tépik ki testéből húsát. Fáj. De még, hogy fáj, hogy tönkretettek egy életet. Egy olyan gyermeki létet, aki semmiben nem volt hibás, aki nem ezt érdemelte volna. És…
Ő…
Sem…
Segített…
Megdöbbenve, zaklatott íriszekkel pillant egyetlen minimardekárosára, erre a kis csöppségre. Üvöltene kínjában, képtelen felfogni, hogy mennyi mindenen keresztülmehetett Josey, míg egy ilyen védtelen gyermekké vált, akit saját elméje, saját kísértetei tartanak sakkban. Nem tud parancsolni érzéseinek, bár visszafojtaná, de nem tudja, így gyöngyök gördülnek ismét végig arcán. Szánakozó, fájdalommal teli könnycseppek ezek.
Csillognak a hosszú pillákon, és másodpercekkel később széles pocsolyákká állnak össze a szép, kedves, bársonymelegségű íriszek alatt.
- Semmi baj…
Annyi mindent tudna mondani, hogy „már elmúlt”…
„Itt vagyok”
„Ne félj…”
„Cssss…”
„Nem hagylak magadra…”
De tudja jól, hogy nem kell mondani őket, a pici lány így is érzi ezeket. Meg. Akar. Szólalni.
Hangja elcsuklik. Valami mélyről jövő szeretet tölti meg végül a szavakat.
- Nem a te hibád…
Nem az Ő hibája. Hiszen ha akkor szembe száll a halálfalókkal…lehet…lehet, hogy megölik, és Tyara erre még gondolni sem mer. Szenvedtek…de legalább életben vannak. Legszívesebben a fejét a falba verné.
Nézz végig rajta Tyara…hát élet ez? Milyen élet?
- Bármi történik, melletted maradok. És…soha…soha többé ne kérj semmiért bocsánatot.
Csak sejti, hogy min mehet keresztül a másik, hiszen a hatodévest is sokáig gyötörték rémálmok, amelyekben meleg kis kezek szakadtak el egymástól, amiben saját nevét ordították hisztérikusan. De…
Egy idő után, elmúltak az álmok. Elmúltak a hideg pincés rémképek. Elmúltak a halálfaló maszkos kísértetek. Helyette jöttek újabbak. Az igazság az-az, hogy bármit tett, tesz, tenne, ezt a megrázó élményt nem fogja tudni soha kitörölni csak úgy az életéből. Ugyanis az emlékek örökké léteznek. Hiába nem beszélünk róla, hiába mondjuk, hogy már rég elfelejtettük, lelkünk legmélyén mindörökké ott tanyáznak, fájdalmat és kínt okoznak, amit le kell gyűrnünk.
…Sír…
El-elcsukló hangján azonban egyszer csak megszólal. Kezét előre nyújtja.
- Csá…Tyara Mortal vagyok.
Sírva nevet. Kezdjék előröl. Csak felejtsenek már el mindent, csak ezt kívánja. Csak fogja meg a kezét, és ne eressze el többet. Csak …
Csak érezze, hogy mindig mellette áll. Higgyen benne, hogy a gonosz démonok távoznak, mikor vele Tyaval van.
- Örülök, hogy megismerhetlek…
Tiszta lap. Nem kell, hogy a szép emlékeket is elfelejtsék, csak a rosszakat száműzzék magukból…
Csak azokat…
Csak felejtsenek…
Naplózva

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2008. 05. 06. - 02:07:58 »
0

Mantrája nem akar csitulni, ritmus és értelem nélkül áradnak belőle a bocsánatkérések, mintha az utolsó szusszt is ki akarná adni magából a csepp lány, hogy elfogyjon minden levegője, és lapos lehessen, lapos és halott és csendes, végre. Nem sír, sőt már kezeit is elvette sápadt arca elől, de tekintete egyelőre csak a padlóra szegeződik: nem mer fölnézni, csak lassan, nagyon lassan. Pillantása Tyara cipőjére, majd talárjára ugrik, onnan kézfejére; a hajcsigákra, a nyakra, és az arcra végül. Tekintete ködös és zavart, de jól látja azért, hogy a másik könnyezik. Ne. Ne. Csak ezt ne.
Miatta van.
Ő tehet róla.
Nem igaz, hogy semmi baj. Nem igaz, hogy nem ő tehet róla.
Igenis ő tehet róla. Ő indította a lavinát, minden döntést ő hozott, mindenről ő tehet, ez az ő élete, és mindenért felelősséggel tartozik. Ő tehet róla. Ő. Ő. Egyedül csak ő.
Látja a szánalmat a másik lány szemében, és ebben a percben gyűlöli és kiröhögi magát. Az. Sajnálnivaló kis féreg. Mély lélegzetet vesz, majd bólint, mintha pontot tenne egy gondolatmenet végére.
Nem számít. Sose várta, hogy majd megbocsátanak neki.
Hiába van tele Tyara szeretettel, megbocsátással és megértéssel, ebből Josey saját kis kőfala mögé smmi nem jut el, csak a sajnálat. Saját szenzorai megszűrik az ingereket, és olyanokkal helyettesítik azokat, melyeket ő talán csak odaképzel... bár talán nem.
Nézi, féltékeny áhítattal nézi a lány rózsaorcáján lepergő gyémántokat, és közelebb surran. Mint egy kis madár, aki az imént felrebbent, most azonban, mivel nem kaptak utána, visszaszáll gazdája ujjára. Letörli a keserű-sós könnyeket, csonts, szinte átlátszó kis keze alatt a szép vonások már nevetnek. A mosolytól újabb könnyek bukkannak elő. Gyönyörű a paradoxon.
Értetlenül nézi a lányt, hosszan néz rá, és valami halvány mosoly az ő arcán is felsejlik végre.
- Üdv... Jos Buttler vagyok - mutatkozik be. - Részemről... a megtiszteltetés - préseli ki magából.
Nehéz, és egyben nevetségesen könnyű ez a játék egyszerre. Olyan, mintha véget érne valami, és lelkesen, új, fércelt szívvel most kezdenének egy másikat.
Keze Tya keze után nyúl, ujjak kulcsolódnak össze.
- Nincsen semmi baj. Tényleg. És sajnálom, hogy rád hoztam a frászt.
Felemeli a fejét, lélegzik, örül. Nincsen semmi baj. Elhiszi.
- Hát, ezek csak az elvonási tünetek... - próbál viccet csinálni pánikrohamából, melynek még mindig nincs vége teljesen. Talán ijesztő lehet, hogy tekintete ide-oda cikázik a helyiségben, és hogy síkos tenyere idegesen markolássza Tyara gyönyörű alabástromkezét, de ezeket ő már nem is észleli, annyira hozzájuk szokott.
- Tudod, az újságok azt írták, eltűntél, mármint, úgy eltűntél, ahogy... Tudod, azok szoktak, akiket eladnak Keletre prostinak...
Csönd.
Nem kell részleteznie, hogy mennyire hiányzott neki a lány, és hogy mennyire őrülten pocsékul érezte magát amiatt, hogy végül is ő volt az, aki utoljára látta Tyarát... Ezerszer kihallgatták, és zerszer el kellett mondania, hogy igen, elengedte, és igen, elfutott. Ennél mélyebben nem is sulykolhatták volna belé, mekkora egy szar, szemét alak.
Aztán minden csak rosszabb lett... de...
Ez egy másik történet.
Naplózva

Qiana Reagan
Eltávozott karakter
*****


A macskás Holló ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2008. 05. 13. - 00:21:38 »
0

{Martian Bols}

~Annyira... unalmas...~
Ezzel a gondolattal mérgeztem magam, talán akarva, talán akaratlanul, mindenesetre annyira belém égett, hogy minden mást önkényűen kiszorított maga mellől. Csüggedten lógtam keresztbe az ágyamon, fejem az egyik, lábaim a másik oldalán pihentetve. Fejjel lefelé sem volt érdekesebb az összkép, egészen addig, mígnem a „plafonon” megjelent négy hófehér tappmancs és a hozzá tartozó kecses test. ~Nah, hát téged is látni errefelé, nagyságos úr?~
- Hé, Rafael... cicc ide angyalom.
Nem, nem voltam fáradt, csupán a hétköznapok szürke porát próbáltam lemosni arcomról több-kevesebb sikerrel. Nos, e napon inkább kevesebbel...
A macska rám emelte felemás tekintetét, én pedig elvigyorodtam azon, hogy kéreti magát.
- Naaaa... - nyújtottam felé karjaim. – Ne akarj nyávogni hallani...
Nem tudom, mit is akart pontosan, de nyávogni nem voltam hajlandó annak ellenére sem, hogy leült és tüntetőlegesen nem jött oda hozzám. Hozzám, a gazdájához.
~Na jó, elég ebből. A punnyadásból is...~
- Akkor is elkaplak.
Talán túl lendületesre vettem a figurát, Rafael már ugrott is és mire ott termettem, ő már ki is suhant a résnyire nyitott ajtón. Mindig is tudtam, hogy ez a dög ilyen szeszélyes, na de a sok az sok! Hetekig nem látom a pofáját és mikor háh, véletlenül felbukkan, akkor sem engedi, hogy egy kicsit babusgassam. Ennyit erről.
Lerobogtam a lépcsőn, átviharzottam a klubhelységen, majd ki is libbentem onnan, hogy nyakamba szedve a lábaimat utolérjem ezt a szenvtelen kis...
Nos, a lendületből jócskán lohadt, mire végigvágtáztam több emeletnyi folyosót és egypár lépcsőfokot is meghódítottam. Persze ennek a dögnek nem volt elég...! Maximum megsajnálhatott. Már nem azért, mert többen meg akartak átkozni, amiért kis híján frontálisan beléjük futottam. Áh, az én macskám annál kárörvendőbb.

- Te... én a... gazdád vagyok... nem holmi... kutya... akarom mondani macskafuttató – fújtam szaporán, hiszen a Déli szárny elég messze volt a hálókörletünktől. Mondjuk rosszabbul is járhattam volna, de a kis dög előtt akkor sem fogom bevallani, hogy élveztem ezt a kis hajszát. Száguldás... végtelennek tűnő száguldás...
Hol is vagyok?
Igen, ez minden kétséget kizáróan a Déli szárny. Ott is... annak is a... tornyában. Idáig jöttünk?
Rafael könnyed kecsességgel felugrik az egyik párkányra, s mint a világ legtermészetesebb dolgaként, leül oda, hogy hófehér farkát ingathassa. Ha nem ismerném, azt hinném, már-már rám vár, hogy kövessem.
~Imádnivaló, hülye dög~ - vigyorgok.
Közelebb lépek a párkányhoz, hogy kitekinthessek. A látvány csodálatos. Magával ragadó. Végtelen.
- Istenem... azt hiszem, szerelmes vagyok – suttogom, bár alig merem kiejteni a szavakat.
A tavasz friss illata, ahogy a lágy szellő incselkedve körbefon, ahogy csókot lehel az arcomra, játszik a hajammal...
Lehunyom a szemem és óvatos finomsággal lépek fel a párkányra, megkapaszkodva kétoldalt a falban. Nagyon, nagyon óvatosan...
Átszellemülök. Kell. Minden. Az egész. Ez az érzés. Ez a végtelen... szabadság.
Másik lábam is elemelem a földtől, ahogy lassan kiegyenesedek és a másik mellé teszem. Ha bárki látna most... apám bizonyára már frászt kapott volna.
Szinte félve nyitom ki a szemem, érzem, ahogy a sötét pillák megremegnek, s a szellő, az a pajkos szerető incselkedve köszönt. Üdv a magasban... ugye milyen... csodálatos?
Legszívesebben kitártam volna a karjaimat, hagyva, hogy a levegő belém kóstolhasson. Szívem heves, szapora dobogása megrészegített...
Csak egyszer szédülnék meg és...
Naplózva


Tyara Mortal
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2008. 05. 13. - 09:41:16 »
0

~Annak a lánynak, aki megváltoztatta életemet~

Ha a múlttól legjobb szabadulni, akkor miért tartunk az ismeretlen jövőtől? Mert….annál minden csak jobb lehet nem igaz? Talán egyszer majd elmúlnak a rémképek. Talán egyszer majd Josey sem reszket, mint kismadár, akire macska csap le. Mint hatalmas fenséges gyönyörű főnix, ami érzi a veszélyt.
Könnyei potyognak, szépen csendesen. Szerető, kéz törli le őket, maszatolja el puha arcán a gyémántokat. Mennyire régen érezte ezt. Mennyire várta, hogy hozzá érjen, hogy tudja, mellette van. Két kis tenyér összeolvad. Két kis kéz ujjai egymásba fonódnak.
Meg se fordul a fejében, hogy ne így tegyen. Hüvelykujja lágyan cirógatni kezdi a selymes bőrt.
- Frászt? Nem…. nem ijedtem meg. Tőled… sosem.
Hazudik. De csak, hogy jobb kedvre derítse szeretett háztársát, vagy inkább, hogy leplezze saját tehetetlenségét?  Erősen, mégis gyengéden szorítja meg az aprócska kezet, és nem akarja elereszteni. Őt…őt…sosem. Sosem. Őt.
Sosem.
Felnevet. Már nem sír.
Nem akar beszélni a múltban történtekről, fájó pont saját életében is, de muszáj reagálnia valamit Josey szavaira.
- Prostinak? Naaa…. mondjuk, ki tudja mire képesek… meg aztán én is kelendő „árucikk lennék” valljuk be.
Nevetnie kéne, de nem tud. Valami nem hagyja nyugodni.
- Josey….mostantól mindig itt leszek neked, úgy mint rég, és számíthatsz rám.
Minimardekárosa a mindene, a kincs, szinte az egyetlen ajándék az élettől, amit örökre maga mellett tudhat. És olyan furcsa, hogy a pillanat, amire hónapok óta vár, most eljött és itt van, és nem tűnik el, mint egy rémálom. Nehéz elhinni.
Csak szorítja a csontos kis kezeket, mintha egyetlen kapaszkodója ez lenne, mintha attól rettegne, hogy ha elereszti őket, akkor többet sosem látja kis tüneményét. Abba pedig belehalna. Nem átvitt értelemben, hanem csak úgy egyszerűen megszűnne létezni. Képtelen lenne elviselni a másik hiányát, azt, hogy egyszer már megint mellette volt, és nem tudott rá vigyázni. Mert, hogy mostantól neki kell vigyáznia rá. Mint testvére, vagy mint….
A gondolatmenet megszakad. Nem meri bevallani, hogy mindig is több volt neki Josey, mint puszta barát. Amolyan lelki társ, amolyan kedves, hű szerető. De…
Mostanra már biztosan minden más. Neki…ott van Draco. Akihez örökké hű marad. És bizonyára Josey is szeret valakit. Saját szégyene csúcsosodik ki ismét egy könnycseppben.
- Szeretlek.
Hozzá akar jobban érni. Hozzá ér. Közelebb húzza magához, csak, hogy ne legyen füstté.
- Nincs esetleg még egy cigid?
Háát…ez az. A kis minimardekáros képes volt kihozni belőle azt a jellemét, amit soha senki más nem ismerhet meg.
- Ne titkold…érzem a szagát.
Csak egy kis nosztalgiázás.
- Emlékszel? Legutóbb….Piton rajtakapott minket. Majd most óvatosabbak leszünk. Mit szólsz?

Naplózva

Martian Bols
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2008. 05. 19. - 20:54:48 »
0

>Quiana<

*Mozgás.
Igen… Hosszú órák óta először Marty mozgást észlel a Déli szárnyban. Ami azt illeti, nem is igazán hiányolta, hiszen éppen aludt… Álmát azonban megzavarta valami, ami a hasára ugrott. Ösztönösen összerándul – támadásra emlékezteti… A „valami” előbb a kézfejét, majd az arcát birizgálja. Az archoz tartozó orr megrándul, felhúzódik, a homlokon enyhe ráncok képződnek, majd az orr gazdája egy hatalmas tüsszentés kíséretében megremeg. A szemhéja felnyílik, pislog egyet – kettőt, mélyet szippant a friss levegőből, majd felül. A szellő végigfut rajta, minden egyes kis szőrszálat glédába állítja, és újabb tüsszentésre ingerli a fiút. Várjunk csak… Szellő. Ebben a toronyban nem nagyon szokott szellő fújdogálni, hacsak… Ó, hát persze. Nyitva van az ablak. A párkányon pedig ül valaki. Magában beszélne?…
Marty csak most figyel fel a fura, magas hangra, amelyet az ölében lévő valami ad ki. Összehúzza a szemöldökét, furcsálkodva lepillant, majd konstatálja, hogy…*

-Áhá, egy macska.

*Tehát nem a könyveivel a hasán aludt. Na de akkor hol vannak a könyvei? Egy udvarias „Ezer bocsánat!” kíséretében arrébb rakja a doromboló fehérséget, végigsimít rajta, majd térdei ropogásától kísérve feláll.*

- Invito könyvek!

*A pálca intésére a könyvek engedelmesen a kezébe repülnek, ő pedig egy laza mozdulattal maga mellé dobja a padra őket, ami kissé talán mesterkéltnek tűnhet, hiszen zavarja az ablakpárkányon üldögélő illető jelenléte… Nem szereti, ha ébredés után látják, mert olyankor olyan gyámoltalan, olyan… emberi.
Most hunyorogva az ablak felé fordul, kézfejével próbálja leárnyékolni a szemébe tűző Napot, és az előbb hallott hangokra reagálva megszólítja a lányt.*

- Szerelmes?

*A szeme időközben kezdi megszokni a fényt. A lány mellé lépked, és az ablakbeugró falának támaszkodik. Karjait összefonja a mellén, nem feszíti le, nincs neki arra szüksége, izmai így is jól láthatóak… Kusza álmaiból felmerül egy név, amit mintha egy, a lányéhoz hasonló női hang kiáltott volna, majd a kifulladt megrovás, ami talán szintén a macskának szólt… egy próbát mindenesetre megér. A nők bírják az ilyesmit… A cinikus gondolat mosolyt csal az arcára, amit a külső szemlélő összetéveszthet a macskának szóló elismeréssel, ám még mielőtt a mosoly cinikus mibenléte kiderülne, Marty úgy ítéli, hogy a lánynak volt elég ideje végigmérni, odasétál a padon heverő cicához, ölbe veszi, majd visszasétál az ablakhoz.*

- Rafael?

*Újra végigsimít a macska puha, selymes, és meleg bundáján, majd a fültövét kezdi vakargatni. Ha a macska erre dorombolni kezd, akkor szép lassan a gazdája ölébe teszi, mélykék íriszei közben feltűnés nélkül a lány szemet gyönyörködtető idomait fürkészik, ujjai súrolják annak belső combját, ám nem tolakszik, kezeit újra karba fonja.
Erőt vesz magán, és az álmosságon, a Napba fordítja fejét, egy pár pillanatig csak lila foltokat lát, vakon kinyújtja a kezét, és immár éberen, mély hangon bemutatkozik.*

- Martian Hungary – Bols. Szólíts Martiannak.
Naplózva

Qiana Reagan
Eltávozott karakter
*****


A macskás Holló ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2008. 05. 28. - 00:51:09 »
0

{Martian}

"Szerelmes"?
Meglepődötten kapom fel a fejem, még jó, hogy éppen lefelé másztam a párkányból... Még csak nem is ismerős a hang, így mikor biztonságosabb talajon mozgok fordulok csak a forrása felé s kényelmesen helyet foglalok a párkányon.
Szívdobbanásnyi ideig csak némán nézem a srácot.
Annyira belemerültem először Rafael hajkurászásába, később pedig a végtelen szabadság mámorító, megrészegítő érzésébe, hogy teljesen figyelmemen kívül esett, más is van itt rajtam kívül. Persze nálam megszokott dolog, hogy ha valami így elvarázsol – ahogyan a párkány mögött lévő messzeség – akkor semmi másra nem figyelek. Minden érzékem koncentrál az ominózus dologra. Legyen az egy hely, egy érzés, egy ember... bármi.

"Szerelmes"
Elhessegetem gondolataim közül a szót, a fiú hangját, s elkapom a tekintetem. Végül is, ezen nincs mit szégyellni, de az ilyesmit akkor sem szívesen dörgöli az ember egy Mardekáros orra alá… ahogy ő az alvástól, úgy én ettől a szótól érzem magam "kiszolgáltatottnak" és "sebezhetőnek".

Igazából csak ezen gondolatok után fogom fel igazán, hogy a fiú mellém ért és mellkasa előtt összefont karokkal áll. Újra végigfut rajta tekintetem, magas termetén, erős alakján. Visszapillantok a mélykék tükrökbe.

- Igen, Rafael a neve... Az egyik arkangyalról... – talán csak idegesítés céljából teszem hozzá, hogy - ... mugli dolog.
Hiszen a Mardekár háznak a tanulói – tisztelet a kivételnek -, mind fennhéjázó, aranyvér-mániás sznobok. És tapasztalataim szerint úgy általában mindenkinél feljebb valónak tartják magukat. Épp ezért irtóznak mindentől, ami a sárvérűekhez és muglikhoz tartozik. Én meg külön szeretem lejjebb tornázni az egójukat. Valahogy megnyugtat...
Valahogy az is megnyugtat, hogy arrébb áll s nem kell a karjait nézegetnem. Cöh...

A macskámra, akit felvesz, inkább szót se pazaroljunk... Úgy bújik bele a fiú karjaiba, mintha mindig is ő etette volna. Tisztán hallom kéjes dorombolását. Felháborító egy dög...
- Áruló... - sziszegem neki oda, de a fehér nyávogó csak elégedetten lehunyja szemeit a fülvakarásra és még mélyebb dorombolásba kezd.
Egyáltalán nem akaródzik neki leereszkedni hozzám, csak bújik és bújik az ez eddig idegen fiúhoz. Mintha ismerős lenne az arca... vagy csak azt akarom hinni, hogy ismerős? Ki tudja...
Mindenesetre Rafael nem díjazza, hogy újra hozzám kerül. A combjaimon lépegetve dagasztgat a mancsával, miközben a srácot fürkészi. ~Na szép... talán már meg is van, hová szökik állandóan...~

Bár alig érezhető, azért mégiscsak szokatlan az a simítás, vagy inkább csak az ujjak finom érintése, amelyet érzek. Mégpedig a combomon. Szinte áramütésként ér.
~Milyen pimasz! Azt hiszed, csak úgy fogdoshatsz...?~
Rafael kiugrik az ölemből a hirtelen mozdulatra.
- Nos – állok fel, elfogadva a kezet. – Bizonyára túl erősen süt a nap a szemedbe, ezért nem vetted észre, hogy nem egy mardekáros ribi vagyok, akit csak úgy fogdoshatsz... Visszajáró nélkül – lépek hozzá egészen közel, feltekintve rá, és szabad kezemmel megpaskolom a fenekét.

Negédes, elbűvölő mosollyal és csillogó szemekkel. Csak hogy érezze... Nálam nem sokra megy az átlátszó dolgokkal. Bár, egy kicsit belemehetek a játékba. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Bár, ha csak „véletlenül” ért a combomhoz, akkor is megérte a dolog...
Egész formás feneke van...  :D
- Qiana. Qiana Nevaeh Reagan. Ezekből azt variálod ki, ami jól esik...
Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy szólít. Ennél idiótább nevet, mint a Qiana, keveset találni. A Nevaeh meg... megfordítva annyit tesz; Heaven. Nos... inkább nem fűzök hozzá semmit. Anyám mindig is bogaras teremtés volt...

- Véletlenül nem hozzád szökik ez a vadállat minden áldott nap? – sandítok hátra a „vadállatra”, amelyik éppen a párkányon ücsörög, ráérősen lóbálva hófehér farkát. Érdeklődő tekintettel fürkészi párosunk. – Állandóan hajkurászom... esetleg megzavart a szundikálásban? – kúszik félmosoly ajkaimra és lépek egyet hátra keresztbe font karokkal.

Mondjuk az is megeshet, nem számított arra, hogy egy "idegen" tévedt erre. Finoman felvont bal szemöldökkel kissé oldalra dőlök, hogy kikémleljek mögötte.
- Vagy netán vársz valakire...?
~Mondjuk egy leányzóra, aki szabadon engedi, hogy taperold...~
Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2008. 06. 03. - 14:56:03 »
0

~ akinek nem akarok több csalódást okozni ~


Nyirkos keze görcsösen markolássza Tyara ujjait, érzi a test gyengéd rezdüléseit. Nézi az arcot, az árnygödröket, a fénysarlókat - ezt a szürreális kettőséget figyeli, és közben lassan megérzi a gondlatokat, mintha hangként hallaná a vívódást, és a szégyent Tyara fejében. Megérti, hogy kedvese nem akar beszélni. Nem is kell, hogy beszéljen. Mindketten szenvedtek épp eleget ahhoz, hogy sejtsék, min mehetett keresztül a másik. Ha nem kényszerítették volna rá a pszichiáterek, ő sem beszélt volna az átélt borzalmakról senkinek, az érzéseiről meg főleg. Sosem szeretett sebezhető lenni. És gyűlölte azt is ha mások az ő problémájával foglalkoznak. Máskor szereti, ha a figyelem őrá irányul, de mikor sanyarú sorsáról kéne beszélnie... Nem. Soha többé.
Most itt vannak, a kastély tetején, az éjszaka még csak most kezdődött el, és ki tudja, mi mindent tartogat még számukra. Egyikük sem pszichiáter, egyikük sem páciens. Csak két meggyötört lány, akik régen közel álltak egymáshoz, már amennyire két fekete bárány közel tud és mer állni egymáshoz a Mardekár kígyófészkében, ahol amint gyengédséget szagolnak, eltiporják, ahol különcséget szimatolnak, megtorolják.
Ajkain lágy mosoly csücsül, szemei felragyognak, mikor Tya kimondja Azt a szót. Megszorítja a kezet, közelebb vonják. Gyermeknek érzi magát, és ezzel együtt csak egy bakfis szerelmesnek. Arcán kamaszos pír, hisz mindennél szívesebben viszonozná a vallomást, amit talán csak ő akart annak hinni, de nem teszi, pont azért, mert bizonytalan. Tyara szándékában. A sajátjában pedig főleg. Összezavarja ez az érzés, és képtelen megfogalmazni, mi ez a vonzalom, hogy mi ez az örvény a zsigereiben, és hogy miért vágyik rá annyira, hogy hozzáérhessen a lányhoz. Csak megsimítani a karját. Csak odabújni a nyakához. Csak fogni a kezét. Csak lehunyni a szemeit, és elképzelni azt a múltkori percet, mikor ajkaik összeolvadtak. Rég volt, olyan rég.
Álmodozásából egy kérdés ragadja ki, melytől nevetnie kell.
- Te jó ég, Tya - szól rekedten, miközben keze az övtáskájánál kezd matatni. Elhúzza a cipzárt, előveszi a dobozt. Kihúz egy szálat, megkínálja a lányt. - Gondolod sajnálnám tőled?
Nevet. Mosolyog. Beszél. Mint egy évvel ezelőtt.
Rég volt. Olyan nagyon rég.
Josey gyújtót nyújt a lány felé. Tüzet akar adni neki, és közben mélyen a szemébe nézni. Csak egy ostoba, ledér kis játék. Csak hogy nézzenek rá megint úgy, mintha akarnának tőle valamit. Csak hogy érezze, hogy fontos még valakinek talán.
- Piton? Nem hiszem, hogy felbukkanna, bár... - Egy cinkos mosolyt villant Tya felé, tekintete könyörgőn kapcsolódik össze a lágy, barna pillantással, majd maga után húzva a lányt, a párkányhoz lépdel, ahol az imént üldögélt.
Egy pillanatnyi habozás után felhuppan rá újra, háttal a mélységnek.
Az imént le akart ugrani innen, villan be neki a gondolat.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 3 ... 9 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 10. 14. - 13:44:25
Az oldal 0.077 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.