Déli kilátó

[// Ethan //]

// Ethan //

Érzi, hogy nézik, de egy ideig csak összeszorított szájjal szemez az egyik toronnyal, vagy bármivel, ami szemmagasságban van; igazából édes mindegy, úgysem látja, hiába bámulja szakadatlan buzgalommal. Kiegyenesedik, elsimulnak a vonásai - már a padlót fixírozza. Azért se néz a másik felé.
 Ethan...Hogy nem sikerült észrevenni eddig? Hat, majdnem kerek hat éve itt van az orra előtt, és mégis pont egy ellógott óra kellett ahhoz, hogy végre beszéljen is vele, és mást is megnézzen rajta azon formás hátsófelén kívül. Mennyire istentelenül vak volt. Mert... igen, eddig pont annyira érdektelen volt iránta, mint nagyjából az egész Roxfort felé.  És most, először, mióta itt van, eljutott arra a szintre, ami a szimpátiánál már több, a szerelemhez még kevés, de magabiztos, erős lábakon álló vonzalomnak bátran lehet nevezni.
 Még magának se ismerné be, de tulajdonképpen ijesztőn új neki a helyzet; soha nem kötődött senkihez a rokonain kívül, nem is akart, nem is volt rá szüksége, vagy legalábbis nem érezte úgy, hogy lenne. Talán még Vikitra az, akire azt lehet mondani, fontos, meg az a pár ember, akikkel alkalmilag együtt rombolja a szervezetét, de nélkülük is meglenne. Független volt, magányos, hűtlen, büszke, akár macskák, még a kötelező bolondéria is helyén van, a firkálás, a kopogtatás. Mióta ott ül a mellvéden, azóta fáradhatatlanul kocogtatja körmeivel a követ. Megszokás.
 Figyel, mint aki egy másodpercet sem akar többet elszalasztani belőle -, semmiből, ami hozzá tartozik, akárhány szerepet vesz magára -, a kócos, szőkés hajból, a csokoládészínű szemekből, végigpásztázza azt a túlságosan is jól sikerült arcot, szimpatikusan határozott állat. Halvány mosoly látszik a formás, pirosas ajkakon, nagyobbra nyílik a tekintete, szemével követi a másik kezét, amíg tudja, felgyorsul a szívverése, mikor Ethan tenyere a derekára simul kitágul a vágytól a pupillája, hiába a verőfényes napsütés. Hát nem komikus, hogy ez a lepedőakrobata, vagy épp simán csak Ethan Wilde, akiért földön kúsznak a nők, úgy ér hozzá, mintha attól félne, hogy egy óvatlan mozdulattal darabjaira töri szét...
 A kidolgozott mellkasra szorul a két tenyere, mint aki el se tudja dönteni, ellökje-e vagy inkább magához húzza... Örökös, édes, vonzó kettős. De az ész érv választ; ha ellöki magától, kiesik innen, és ha nem muszáj, inkább nem szeretné csinos kis véres, nonfiguratív mintaként végezni odalent, így lassan feljebb csúsztatja kezét Ethan nyaka felé.
Kap mondjuk... két percet... ötöt... tízet?
 

Draco

A magasból mindent látni?
Olykor még azt is ami nincs a szemed előtt. Hallod a csendet?
Megnyugtató.
Megnyugtató . . .
Ugyan mit érne a szellő, ha nincs mit mozgatnia, és ugyan mit érne a kréta ha nem lenne mit összefognia. A hosszú, durva fekete szén mely lágyan simul rá a pergamen töredékeire, s hagy foltot egyaránt finom ujjainak bőrredőin. Foltot, nyomot. Mocskot?
Újbegyeit lassan beborítja a tiszta feketeség, s szemei - ahelyett hogy a koncentrálásba mélyülnének - kitágulnak s egyszerűen, pislogás nélkül követik a vonalakat. A szürke tekintetet, a hegyes állat, a tejfel szőke hajkorona minden vonulatát.
Színekre van szükségem. . .
Még mindig látja szemei előtt, a lapon szereplő arcképét. Azt az utánozhatatlan árnyékot a tekintetében, érzi azt az utánozhatatlan tiszta illatot, melyet otthagyott mikor elhaladt mellette. Hallja a szavakat, melyeket a vérszegény ajkak hagytak el, és érzi a pillantásokat, amelyek tökéletes hosszú szempillák közül jöttek elő.
Ujjbegyei rátámaszkodnak az enyhén elsárgult pergamenre, s lassan odanyomódva a laphoz, húzzák el magukat. Oda és vissza.
Oda és vissza...
Képtelen azt az árnyékot újra és újra felidézni...
Színekre van szükségem. . .
Remegő kezei leállítják az ütemet, s felemelve magukat ki-ki oldalazva egy-egy, tincset szeméből foltot hagynak fehér arcán. Kis, fekete, jelentéktelen foltokat.
Falnak támasztva hátát érzi a kőoszlop hűsítő menedékét, s tükör kék szeme egyetlen pillanatra a mélybe tekint. Majd összébb húzva magát s felemelve a portrét melyen az apró újbegyek számtalan vonása kerülgeti egymást, az immáron elmosódott arcképen, belebámul a vonalakba.
Egy pillanatra eszébe jut, hogy a gyengélkedőre kellene mennie. Egy pillanatra eszébe jut az otthona. Egy pillanatra eszébe jut ahol volt. Egy pillanatra eszébe jut a rét, a mező, a virágok. Egy pillanatra eszébe jut az otthoni kéz, fagyos, férfias érintése?
Színekre van szükségem. . .

Abbey

 A mai nap a szokásaimhoz híven tellt. Tanultam, olvastam, aztán beszélgettem valakivel az évfolyamunkból, de ez annyira semmitmondó volt, hogy már el is felejtettem. Aztán, délután támadt egy ötletem. Mivel régen hagytam már el a klubbhelyiséget, valami kimozdulásra vágytam. Aztán, valami megérzés következtében a déli kilátó felé vettem az irányt.
 Mikor odaértem, fölcaplattam a tetéjre. Most pedig odafönt álltam, és csak bámultam lefelé. Tekintetem leginkább a semmibe révedt, gondolataim azonban messze jártam. A sok gondolkodnivalóm akadt. Első például, hogy mihez kezdek a nyáron. Ez a dilemma egész évben bennem volt, de most, a nyár közeledtével fölerősödött. Hová mehetnék? Pénzem alig van valami. Az árvaház pedig teljesen ki van csukva, oda engem be nem dugnak.
 A gondolatok többsége az arcomra is kiült. Lépteket hallottam közeledni. Nem fordultam hátra, talán csak egy tanuló, aki nem is hozzám jön. Tovább bámultam a tavat, majd végül megfurdultam és köszöntem a közeledőnek. Ez valami újfajta dolog volt nálam, szinte kényszeresen köszöntem egyeseknek.
 - Üdv - köszöntem tehát a lánynak aki mögöttem állt. Először el sem jutott a tudatomig, hogy ki az, majd egy pillanat múlva bevillant: egy hugrás évfolyamtársam. Ha jól emlékszem a nevére Abbey. Igen, egészen biztosan ő az. Intettem neki, hogy álljon csak az oldalmra. Hiszen van itt hely bőven.

[virgile.]

virgile.

Egy lélegzetvételnyi távolság, ennyi, amennyit képes kettejük közé vonni. A megfeketedett tüdeje legaljáig szívja a forraltbor fűszeres páráját, és mélységes, rekedt sóhajjal ereszti ki. Tenyere újra Virgile tarkóján, ujjait a napfénytől felforrósodott, szikrázó haj sűrűjébe fúrja, közelebb húzódik, még közelebb.. Habozik. Tizedmásodpercig. A tekintete elvész a másikéban, a fénylő íriszek szélén sétál, minden elmulasztott, fél gondolatnyi idő egy botlás a mélységbe metszett cirmokban, és ezer sebből vérzik már a szempillája rebbenésétől. Bele akar zuhanni a hatalmasra tágult pupillák hívogató éjszakájába. Zuhan. Szabad? Neki mindent szabad. Virgile-lel.. Virgile-lel talán mégsem. Virgile egész lénye egy hatalmas, tiszteletet parancsoló, leigázó nem. Egy karcsú, tiltó, évődő felkiáltójel. Fogja a derekát, csípejét, ujja alatt izgalmasan kanyarodik az a vonal.. A szája nedvesen fénylik. Vörösen, mint a vér. Megkerülhetetlen. Mágneses erővel rángató. Számít, hogy szabad-e? Megint nincs sehol távolság, se lélegzetvétel. Kell. Minden kell, most, azonnal. Az ő szája kell, most csak az övé. Ő kell. Virgile. Mindenhogyan. Egészen.
Nézi, a homlokához ér a homloka, hallgatja a meggyorsuló lélegzetét, a követelőzően kalapáló szívdobogását, és míg figyeli, nem tud róla, de a szája szegletében tétova s mégis sikamlós mosoly játszik. Haloványabb, mint egy gondolat, de mintha ott lett volna mindig, szelíden, arcátlanul.. mögötte ki tudja, mi. Még mindig össze-összeérnek az ajkaik, fontolgatja, meddig bírja még nélkülük. Nem mond semmit. Így is tele van a tekintete, a rekedt lélegzete, minden mozdulata túl sok őszinte, elképzelt ígérettel és még több fuldokló, éhes vággyal. Érzi a taszítást a mellkasát simító tenyéren.. belesajdul a makacsságába. Kivárja. Felsóhajt. Beleborzong a finom, hosszú ujjak lehelletnyi perzselő érintésébe a nyakán, félig lehunyja a szemét. A derekán támaszkodó keze leljebb siklik, ujjai végigcirógatják az oldalát, mint egy-egy erőszakos kérdőjel, hogy végül a combjára, a térde feletti meztelen bőrre simulhassanak. Mégis túl rövid az a szoknya.. És még több kell, mindig több, soha nem elég. Végigsimít az alkarján, elkapja a csuklóját, ne kopogtasson, ne hódoljon más őrületnek, érjen őhozzá, érintse, mert ahol érinti, hirtelen nagyon kellemes a tüzes, kénköves pokol, és meztelen lesz, nagyon meztelen, a bőre is lehullik, mint a születésnapi ajándék színes csomagolópapírja.. Nem szabályos, szőke királylány, nem törékeny, nem szelíd, nem szende. Nem üvegbura alá rejtett virág. De neki minden egyes tövisszúrása kell, vérezni akar, ha ez az ára. Pogány istennő. Szirén. Vámpír. Vénusz légycsapója. Kőszívű, konok kislány. Senki macskája. Az ujjai közé fűzi a magáét, és az arcához érinti a kezét. Beletörleszkedik a tenyerébe. Issza az érintését. Az archaikus, őrjítő, lángokba űző mosolyát. A lélegzetét. A bőre illatát. A sebző selyemtapintását.
A szolidan mocskos félmosoly megvadul, és nevet már, az arcába hajol, a szemébe néz a csodát ígérő pillantásával nagyon is valósan, és nevet, felszabadultan és nyílt, magától értetődő örömmel, és a puszta nevetésétől úgy tűnik, nincs háború, nincs gond, se baj, és nincs semmi, ami rossz, és mindent szabad, és mindent megkapsz, és a legtermészetesebb lopni a napot, napfényben fürödni, csokin és pezsgőn élni, csókolni és ölelni, bárhol, bármikor, mindig, mindenhol. Buborékfújóból száll körülötte a gyönyörűség.

[// Ethan//]

 

// Ethan//

Milyen nagyon bátor, mennyire érthetetlenül merész, igazán az, az első ember aki nem megrémül a szőke hajkoronáktól, barna íriszektől, hanem inkább vállalja, hogy belefullad, azt is olyan vággyal teszi, mint még senki. És nem is csak ő, ez az ágról szakasztott, kócos hajú, vadóc királylány is csak kétségbeesetten nyúlna valami kapaszkodó után, hogy ne szédüljön el a sóvárgó tekintettől, türelmetlen érintésektől. De nem talál semmit, csak maga előtt a két csókolni való szájat, úgy dobog a szíve, mint aki most futotta le a félmaratont.  Nincs más vágya, csak megszabadulni a belenevelt büszkeségtől, szabadnak úgy igazán szabadnak lenni most az egyszer, mint ahogy Rapunzel érezheti magát, mikor végre valaki ráveszi magát arra, hogy levágja a haját..., de az nem jut az illető eszébe, hogy a fonat nélkül már nem ugyanaz, a királyfi kikiabálhatja a torkát, akkor se lesz mit leereszteni neki.
  .. Észre sem veszi, hogy már rég leszaggatták róla a nagybetűs Makacsságot a végtelen simítások, már valahol a csókok útvesztőjében ácsorog tehetetlenül, és pont akkor sikerül újra életre hívnia, amikor el akarja temetni, hogy ne alkalmatlankodjon már, hiszen a tiszta szerelemre áhítozik minden érzéke, nincs most kereset másfajta érzésekre. Mintha nem is a Roxfortban lennének, mint akik nem is ismerik a mágiát, és az élet anélkül is elég szép, csak két egyszerű, egymástól lenyűgözött fiatal, akik a boldogság határán egy feltűnően mocskos táncot mutatnak be, közszemlére, akár a Hyde parkban is, magasról szarva le mindenkit, aki úgy gondolja, hogy bármi beleszólása van a dologba. De mégis úgy teszi tenyerét a majdnem csupasz combján fekvő kezekre, mint aki már ezzel is tagad, hiába van szinte elkábítva attól a végtelenül őszinte, heves, szinte akaratos szenvedélytől, felszínre bukik a belerögződött méltóságérzete.   
 Megvillan a konok, érthetetlen dac a szemében, mikor Mr. MajdnemSzexuáliszaklatás ujjai a csuklójára bilincselődnek, valami abból a bezárt, intézetben is meglepő módon elvadult kislányból, amivel nem tud mit kezdeni, és hiába próbálja elhallgattatni,  a saját legyőzhetetlen igazságát ismétli, és csak rázza a fejét lekicsinylőn. Nem szerelem ez, még csak vágy, nem szerelem...
 MajdnemKözszeméremsértés kisasszony belekapaszkodik a mégbe, mind a 10 képzeletbeli körmével, mosolyra húzódik a szája, úgy figyeli a tenyerébe bújó arcot, akár a ragaszkodás jelképének is vehetné, ha nem Ethan tenné, de így még a legártatlanabb mozdulatba is belekeveredik az a sajátos pimaszság. Felkacag, mint csak annyit mondana; őrült vagy,  aztán az arcához érinti a sajátját.
- Túlteng benned az optimizmus... - Mondja halkan, nem teszi hozzá, hogy nem kellene, csak finom mozdulattal beleharap Ethan fülcimpájába, aztán hátrahúzódik. Gátlástalan, de mégis alig észrevehető brutalitással pukkasztja szét sorra a buborékokat.

[virgile.]

virgile.

Egyszerűen nem számítanak a roxforti világ szabályszerűségei, a rangok és szerepek, a félig ellógott órák sem, a távoli csengetés, a tompa fejfájás, de még a napsütés sem, nem számít, nem létezik semmi más, csak Virgile. Ő foglalja magában az egész világmindenségnek azt a szeletét, amivel törődni érdemes, ő pedig még mindig bódultan fuldokol a planéta szőke légkörében, ahol fájdalmasan magas a forralt bor illatának koncentrációja, annyira jelentős, hogy kiszorítja az oxigént, a nitrogént, a vízpárát meg a széx-dioxidot is. Ózonréteg sehol, és hiába vastag a bőr a képén, úgy érzi, hamarosan ropogósra sül a legközelebbi csillag tekintetének gonosz UV-sugaraitól. Próbálja lerázni magáról a gerince mentén terjedő szeizmikus hullámokat, mielőtt még az egész tudata egy hatalmas földrengéssé válna. És tessék, alig landolt azon a csodálatos, felfedezésre váró ősmasszívumon, amit legfeljebb holmi vékony üledéktakaró borít, már érkezik is a finom ujjak karcsú, szigorú meteorzápora, és megszakítja az expedíciót. Talán megártott neki a mugli természetismeret. De még ez is csak játék, gyönyörű játék, és az is, ahogy, mint egy becsapott kisfiú, bánatosan, csalódottan húzza el a száját – a szemében azonban még mindig ott táncolnak a gunyoros-játékos szikrák. Pár másodpercet vár, húzza a pillanatot. Aztán csak azért is feljebb csúsztatja a tenyerét egy arasszal. Tolakodó volna? Vagy csak évődő? Hogyan rakod ki az elázott, elesetten hízelgő kandúrt, ha egyszer már majdnem beengedted? Lehet, hogy sáros, de reszket és szépen világít a szeme..
- Nem érdekel a makacsságod, királylány. Dobd el a gátlásaidat, mert szebb vagy nélkülük.
Nincs aggodalom a hangjában. Nem is akarja görcsösen megdönteni, vagy ami rosszabb, görcsösen birtokolni. Ahogy diadal se volt sose a mosolyában, olyan ócska, sematikus önhittség. Elég az, hogy érzi a bőrén, látja, hallja a lélegzetén, hogy Virgile ugyanúgy akarja őt, ahogy ő vágyik rá. Mi lehetne a gond ezután? Büszkeség, méltóság, aranyvérű gőg, amit nádpálcával vagy szigorú, öreges hangon nevelt belé valaki? Makacsság? Már megingott. Felvett szerep az is, ki tudja, minek, kinek. Miért tagadná meg, ami jó neki? Múló szeszély. Nem hisz ennek a jelentősségében. Le lehet húzni, nyúzni, tépni, mint egy számmal kisebb cipőt, egy vénkisasszonyos harisnyát. Szétborzolni, mint egy túl komoly, túl szoros kontyot – ezt akarja. Megőrül a kacajáért.
Már nyitja a száját, hogy válaszoljon, de a hangja hirtelen bukfencet vet, ahogy Virgile megharapja. Megborzong, megdöbben, megég. A gerincén mérleghintázó földrengés újabb löketet kap; hiába lassított az imént, most határozottan felvillan a tudatában a kulcsszó, mint egy nyerőgép kijelzőjén, sokszor-sokszor-sokszor. Érződik az érintésén az elgyötört önuralom.
- Nem.. vagyok optimista.
Annyira rekedt és fátyolos hangja, mintha a hangszalagjai képtelenek volnának eldönteni, mihez kezdjenek ebben a helyzetben, nyíljanak vagy záruljanak, vagy dolgozzanak-e egyáltalán, esetleg hagyják a beszédet másnak, és tanácsoljanak metakommunikációt. Sokat és alaposat. Hirtelen végtelenül ostobán érzi magát, a kipukkasztott buborékok köpte szappanos vízcseppek között állva, nagyon akarva, és minden szempillarebbenéssel visszautasítva. A sebtében felmázolt, vagány mosolyában törődöttség mosódik enyhe sértettséggel. Fél kezébe fogja a makacs, szépen metszett állat.
- Essünk túl a faszságokon.

~ Beatrice  
leave out all the rest ~

Tisztaság. Mocsok. Van különbség? Akárhányszor lecsutakolhatod a bőröd, ha belülről bűzlesz. Rohadó eszmék, férges valóság keretezte kicsiny önkép, kamu az egész. Itt áll, egy irdatlanul hatalmas sziklával a vállán, mégsem érzi, hogy ő volna Atlasz. Pedig milyen szívesen aposztrofálná magát ifjú titánként, egek, mennyire szívesen. Ha el is ért némi kis diadalt, nem volt érte dicséret. Akkor pedig minek? Hiábavaló az egész. Ő mégis mindig újrakezdi a kis szélmalomharcát az idő és a sehonnaiság ellen, és folyton elbukik, túl  nagyra tör de nincsen meg az alap ami megtartaná a tornyot. Így a torony folyton kidől, leomlik, vagy egyszerűen csak megszűnik torony lenni, és ő maga is rájön, hogy nem más pici kis lépcsőnél.
Lépcső. Újabb és újabb. Hiba nélkül haladni fölfelé. Csakhogy ő mindig megbotlik. De azért halad. Halad...
De mi várja odafent? Ugyan mi?
Huzat csap az arcába, közel már a cél.
Elegáns cipőbe bújtatott feszes léptek közelednek, ideje elrejtened, amit el kell rejtened.
- Hát te mit keresel itt? - vágja át az éjszaka meghittségét a számonkérő mondat, hirtelen, mint egy ostorcsapás. Draco maga is meglepődött. Két kezét is majdnem kirántotta a zsebéből, mivel tudja, nem illik, de végül idejében nyugalomra intette magát.
Melyikőtök is jár inkább tilosban? Számít, hogy Draco prefektus, Beatrice pedig csak egy egyszerű diák?
Végül is egyformák. Ugyanaz a színarany véna... Ugyanaz a sápatag vérszegénység.
Közelebb sétál, birtokolva a teret, mint egy tanár, aki épp rajta kapta egy diákját valami sunyiságon. Kíváncsian les bele a koszos papírokba.
Hisz innen csak kosznak látszik... Egyelőre hiányzik a második pillantás.
A ráismerés.


Lassan unva meg a mozdulatlanság játékát, unottan fordul meg, hogy elhagyja a tornyot. Valójában jelenteni kellene azt, hogy itt üldögél szerencsétlen kicsi rokona, de miért tenné?
Hisz ki tudja, Beatrice mikor gondol egyet majd, és ugrik le a toronyból?
Ugyan kinek segítene, ha bárki is tudná: ő is ott járt azon az éjszakán?

Ethan, l'amour est tabou

Kacér, hívogató lámpafény az éjjeli lepkéknek, olyan halálos lehetne, mint Vénusz légycsapója,  de mégis csak maga köré gyűjti az áldozatot, még csak nem is teljesen tudatosan, aztán megálljt parancsol,... magának is, és hagyja keringeni a megszédült bogarat. Viszont egyetlen árva kézmozdulat is árok szélére sodorja, egészen könnyedén, de olyan nincs, olyan egyszerűen nem lehet, hogy a légy erősebb a virágnál, aki amúgy sem akar ölni most, mert nem is támadott, látszólag nem is tett semmit azért, hogy a közelébe jöjjön, de ha már itt van elég csak megsebezni kicsit, mert tudja magáról: ha egyszer igazán elkezdené a pusztítást, nem lenne már visszaút.
Lehunyja a szemét, könnyebb úgy ellenállni, ha csak érzi a szegfűszeg illatot, de legalább a látvány nem vonzza, de még így is pörögnek a képek a fejében, hogy mégis mit kellene és mi mindent lehetne tenni, ha nem lenne ilyen bolondul makacs. 
A királylány szónál felkapja a fejét, halkan, keserűen nevet fel, belenéz a fantasztikusan barna íriszekbe, jobb mutatóujjával elindul Ethan nyakától lefelé.
- Az olyan királylányokat... nálunk egyszerűen csak szajhának hívják. - Végigfut a mellkason, hason, szórakozottan,  ahogy a nadrág széléhez ér el is kapja a kezét. Nem akarhatja, hogy egy hétköznapi ringyó legyen. Hátrarázza a haját..., képtelenség, gátlások nélkül nem is ember lenne, a büszkesége nélkül Virgile Carthe biztosan nem, csupán valami szerencsétlen ösztönlény, minden gondolkodás nélkül, vágyakkal és érzésekkel. Még ha pont valami ilyesmitől próbált megszabadulni, de az egész más, nem elfogadható, ha erre egyenesen felszólítják. Nem és nem. Csak a két tolakodó kezet hagyja a combján pihenni, ennyit még engedhet, még szabad, ennyit megad a saját testének is.
 Szomorúan mosolyodik el, már hogy ne lenne optimista, úgy akar, annyira hisz, hogy még hangjának se ura, nem képes elhinni, hogy most csalódni fog, ha eddig még remél is. Talán még sajnálná is, ha most nem a saját elszalasztott lehetőségét siratná, de azért a fekete koporsó mögött tündöklik a nép, trombitával, tingli-tangli zenével, harsányan ünnepelve az önkontrollt.
Felhúzza az egyik tökéletes szemöldökét, majd elkapja az állát, reflexből húzódik hátrébb.
- Tudod, helyes vagy, de annyira azért nem, hogy egy legyek a sok közül. - Helyes? Inkább átkozottul vonzó, minden kis négyzetcentimétere, de mégse éri meg. Miért éppen Ethan Wilde tehetné meg? Nem lesz senki trófeája, a macskákat nem szokás begyűjteni, akkor sem, ha sikerült elérni, hogy elpiruljon, ha olyan impozánsan rohanta is le, veszélyesen megingott és valamennyit engedett is, talán még örült is volna neki, ha csak később sikerül észhez térni...
 Ügyes mozdulattal száll le a mellvédről, kikerülni nagyon tudja az embereket, magára kapja az egyen mellényt, baljába fogja a cipőit, áll a fényben mezítláb, mint egy elrontott tündér, még egy pillanatra végignézve amit ott hagy, aztán felveti az állát, nesztelen léptekkel indul el a kövön a lépcső felé.
- Gondolom, ezek után nincs kedved lekísérni mágiatörténetre. - Csak hátraszól, de választ nem is vár, még csak meg sem áll. Nem akar odáig eljutni, hogy esetleg féltékeny legyen, ragaszkodjon hozzá, mint senkihez. Nem lehet...

[PAUL]

PAUL

A mai napom is unalmas volt, az órákon se történt semmi amit izgalmasnak mondhatnák.  Tehát ez a nap is ugyanolyan volt mint a többi, legalább is nagyon úgy nézett ki. Kínomban már a folyosókon sétálgattam összevissza. Egyszercsak a Déli kilátó felé vettem az irányt. Rég nem jártam ott, pedig anno nagyon szerettem ezt a helyet ahol mindig elbújhattam a világ elől. Már láttam magam előtt a lépcsőket. Egy lépcső, két lépcső, három lépcső… számolgattam magamban. Már csak néhány fok választott el a célomtól, amikor megláttam egy árnyat. Ismerős volt valahonnan, de hiába erőltettem a szürkeállományom, sehogy sem akart beugrani az előttem álló árny képe. Majd egy köszönés ütötte meg a fülem. Most már megismertem, Paul volt az, ráadásként háztársaim és évfolyamtársam is.
- Szia! – viszonoztam a köszönést, majd az intést észrevéve a srác felé vettem az irányt.
- Szép a kilátás? – kérdeztem tőle kissé hülyén.- Amúgy mi járatban erre?
Szemébe néztem, majd visszafordultam és tekintettemet a nagy semminek szegezve.

 Abigail

 - Egész szép – feleltem a lánynak. Ez a nap már határozottan nem úgy fog telni, mint a tegnapi vagy az azelőtti. Azelőtt alig akadt nőnemű beszélgetőtársam, az meg, hogy a saját évfolyamunkból valaki, az majdnem lehetetlennek tűnt.
 - Elmélkedek – válaszoltam – Tudod, csak az élet nagy dolgairól, mint például mi lesz ebédre, nehéz lesz e az RBF, és arról, hogy mit csinálhatnék nyáron – fejeztem be a monológot. És a nyár alatt nem az elhelyezkedési dilemmámra gondoltam, hanem arra, hogy mit fogok csinálni. Kiruccanjak valahová, vagy éppen miket szerezzek be nyáron.
 A sötét gondolataim tovaszállnak mint a felhő, és újra kezdem derűsen látni a világot. Hiszen süt a nap, kék az ég, zöld a fű, és van egy nagy tavunk is, igaz abba nem lehet belemenni, de akkor is van.
 - És téged mi hozott ide? - néztem rá Abigailre. Bár már sejtem a választ. Ő is elunta a tanulást, vagy éppen valami mást és idejött.

[v i r g i l e .]

v i r g i l e .

Kelletlenül rebben fel a szemhéja a keserű hangra, néz rá, és abszolút fogalma sincs, mi játszódik le a magas, fehér homlok mögött. Évődik, visszatáncol, évődik, visszatáncol, mint sokan játsszák, de most abban sem biztos, mit akar elérni Virgile, ő mit csináljon.
Szófogadóan húzza magát a madzagon rángatott csalétek után, igyekszik elkapni a végét. De ő türelmetlen, civilizált állat, csak idő kérdése, mikor un rá erre a játékra.
- Hát mit tesz akkor egy szabályos királylány? Ül a toronyban, boldogtalanul, egyedül, várva, hogy mások intézzék helyette az életét? Milyen herceget vársz te? Nem vagy már kislány. Nem értelek, Virgile. – Az élvezettől rekedtté vált, halk hang elveszíti áhító elesettségét. – Nem csináltál semmit, de leribancozhatod magad.
Lehetne fölényes, de milyen fölényes, könnyen lopott csókokkal a zsebében, a tenyerével még mindig a meztelen combján. Lehetne sértő, és lehetne megalázó. De nem az. Szinte gyengéd most még a szemtelensége is, a gunyorossága is.
- Nem áll jól neked az erény. Nem is játszod jól. És közönséged sincs.
Mégis ő az, aki megint feladja. Pőre áhítás ül a szemében megint. Mennyire szeretné most, hogy ne akarjon megfelelni annak a hülye értékrendnek, ne fegyelmezze magát, ne úgy érjen hozzá, mint valami ábrándhoz, hanem hántsa le nyugodtan a húsát is a csontjáig; legyen vad, gátlástalan, heves.. Ha ettől szajha lesz, őt az sem érdekli.
Nem, ebben a pillanatban egyszerűen nem látja át, hogy ami Virgile-t izgatóvá teszi a szemében, éppen ez a hűvös, ellentmondásos héj. A ráagatott konvenciók bilincsei nélkül talán nem is vette volna észre alatta a szabadulni vágyást.
Ott az a halvány, kellemetlen mosoly, egy újabb, más formába öntött nem, és hiába vár, vár, vár, hogy a kísérletező pilleérintésből valami legyen, de mintha üvegfalakon keresztül próbálná ölelni. Nem, nem optimista. Nem hitte ő, nem remélte, hogy megkapja. Tudta. Hiszen akarja. Hiszen neki kell. Mit akar ennél többet? Hallgatja a szavait. Eltűri. Vár. Nem érti. Másodpercekbe kerül, mire egyáltalán sejteni kezdi, mire utalnak Virgile szavai. Hülye csitri, hát azt hiszi talán, számolgatja őket, mint a trófeákat?
A nyelvén érzi a keserű nevetés ízét, és mégis, annyira akarja, hogy még ebben is a feje búbjáig mártózna, a keserűségében, a gonoszkodásában is, a felszínes sértéseiben is. És most itt hagyná, ilyen könnyen, mintha sose akarta volna, mintha csak eltűrte volna, hogy hozzáérjen? Nem a szavak, nem az elhúzódás sérti meg – az, ahogy kikerüli. És ő úgy áll ott, némán, meghökkenten, mint akit arcul ütöttek. Bámul rá, ahogy fogja a cipőit, és a szél felborzolja a haját. Romlott szépségű látvány. És elkapja azt a pillantást. Mégis mi ő ennek a képmutató kis cafatnak, egy pár cipő, hogy egy pillantással felírja rá, mennyit ér, és mennyit fizetne érte?
Elkapja a karját. Túl határozott, majdnem erőszakos. Sötét a pillantása, sértett, követelőző, fölényeskedő is, gőgös, és arcátlan, és tolakodó, de éhes is, sóvár, vágyódó, és minden annyira kiszolgáltatottan, annyira nyíltan kavarog a szemében, mintha mondaná.
Mond valami mást. Odavet valamit, ami eszébe jut.
- Mert van bárki olyan helyes, hogy lennél egy a sok közül?
Nem kíváncsi a válaszra, de még ahhoz is túl sértett, hogy igazán sértő legyen. Hirtelen engedi el a kezét, olyasféle mozdulattal, mintha taszítaná is azonnal. Menjen, ha akar. Ő aztán nem tartóztatja. Pedig miért állította meg akkor?

Amy Joy

„Az az átkozott. Az a nyomorult. Az a mocsok. Az az undorító féreg. Gyilkos átok kellett volna. Az a szemétláda. Örüljön, hogy túlélte. Az a rühes dög. Csak még egyszer kerüljön a szemem elé… Az a vadállat. Nem élné túl a találkozást… Kis másodéves nyomorék…” Gondolataimba voltam ágyazódva, ahogyan csak mentem a kastélyban céltalanul, maró dühvel. Minél feljebb akartam jutni, de annyira nem akartam mutatkozni, hogy másik szárnyba menjek át. Fejemben még mindig a 10perccel ez előtti jelenet játszódott le újra és újra, egyre részletesebben. A fájdalom, a düh, a megvetés, a gyűlölet forró lángjai akarták átégetni mellkasomat. Lépteim egyre gyorsabbak voltak a lépcsőkön, talárom szinte repülve követte indulattal teli testemet. Egyre nehezebbnek tűnt rajtam ez az átkozott fekete-zöld fürdőköntös, ami az iskolai egyenruha része volt. Megint lejátszódott bennem a jelenet. Ismét éreztem magamon a megannyi Mardekáros tekintet súlyát. Átkozott, kis vakarcs. Megérdemelte… így jár az, aki egy nálánál idősebbel kezd. Pedig az ember azt hinné, nem tenné, a Tayilor ügy után…

Minden a Mardekár klubhelységében történt, a Déli-szárny pincéjében… Tudtam, hogy nem kéne oda mennem. Hatévi tapasztalat alapján tudom, hogy ott, azoktól a patkányoktól jó szóra nem számíthatok. És akkor jött az a nyomorék a provokatív dumájával. „A Mardekár szégyene”… „Hé, Dawis, megtennéd, hogy hátrálsz négy lépést? Idáig bűzlik az a mocsok emberszagod, és szeretnék tanulni.”… „Anyád jobban tette, volna, ha megöl”. Aztán meg pálcát akart rám rántani. De én gyorsabb voltam. Még mindig fejemben harsog az átkom „Osruptum” és a hang, ami azt jelezte, hogy a pálcás kezében eltörtem a felkarcsontot. De ez még nem volt nekem elég, kimondtam az átkot még egyszer, ezzel eltörve ugyanannak a kezének orsócsontját. Ekkor már majdnem az egész ház körülöttünk volt. A gyűlöletes és megvető háztársaim tekintete, mind rám szegeződött. Nem tudtam mit tegyek, így némán és dühösen elmentem a színhelyről, ki a dohos pincéből és megállás nélkül mentem valahova, egyre feljebb a déli-szárny lépcsőin. A fiú már valószínűleg a gyengélkedőn van, és épp beszámol Pitonnak arról, hogy mit tettem. De ha tényleg köp, azt nem ússza meg. Ennyi még nem volt elég Seyala Kiba… még elkaplak!

Végül megérkeztem oda, ahonnan már nem tudtam tovább menni. A Déli torony kilátója. Üres volt. Pont megfelelő. Taláromat levettem és magam alá gyűrtem, ahogy leültem a kőre. Az udvarról és a birtokról, egyfajta zsibongás hallatszódott fel, de nem volt túl nagy. Épp ideálisan volt csend és zaj, ahhoz, hogy egy kicsit meg tudjak nyugodni. A levegő hideg volt és nyirkos. Valószínűleg eső közeledett. De nem csak ez volt érdekes az időjárásban. Még csak hétóra, vagy nyolc óra lehet és hiába volt nyár, már elkezdett lemenni a nap. A hatalmas lánggömb lassan tolta lefele a mindent megvilágító, biztonságot hozó fényt és húzta maga után a sejtelmes, veszedelmes éjjeli sötétet. A holdat felhők takarták, de pár csillag már megmutatta magát az alkonyati fényben. Eszembe jutott, mivel tudnám megnyugtatni magam és előkerestem összegyűrt talárom zsebéből egy kis fiolát. Kellemes kékes-lilás színe volt. Egyik bájitaltanon kellett készíteni én meg tettem elegy kicsit. Nyugodt álom eszencia. Képes akár 12 órára is elaltatni itt helyben és csak szép és kellemes álmom lehet tőle. De biztos igyak? Ha nem a hálóban fekszek le, nem csak a Seyala ügy miatt szívok. Lassan forgattam kezemben a fiolát, fontolgatva, hogy igyak-e belőle.

Caleb

Amy magában füstölögve ballag felfelé a déli torony lépcsőin, minden egyes fokhoz keményen odacsapva talpait. Ez annyira nem fer... Jó, persze beismeri, hogy talán nem kellett volna elaludnia mágiatörin, de a büntetés azért mégiscsak túlzás. A lány mindig utálta a takarítást, s most éppen az iskolai seprűtárolót kapta meg "jutalmul", ha már úgyis a kviddics okozta a bonyodalmakat.
Előző este Viki beiktatott egy utolsó előtti edzést az idei tanév utolsó meccse előtt. Eredetileg délután lett volna az edzés, de szinte mindenki elkésett meg amúgy is csúsztak volna, szóval eléggé elhúzódott az egész. Joy pedig stílszerűen elaludt a késői röpködés végeztén, s nem átallott a mágiatörténet óra közepén besétálni. Nem értette az egészet, hiszen az ő órája szerint még volt 10 perc az óra elkezdéséig, tehát nem késett. Már csak a terem közepén tűnt fel neki, hogy a hálóban és a klubhelyiségben is pontosan ugyanennyit mutatott az órája.
Megállt az a vacak, a fene essen bele.
Ezt a teljesítményt még azzal tetézte a leányzó, hogy békésen átaludta az óra maradék részét, melyen ugyan jelen volt, ám így mégsem fogott fel a magyarázatokból és a tananyagból egyetlen árva szót sem. Ez van, másokkal is előfordult már, mégsem kaptak ilyen idétlen büntetést. Ráadásul a tisztogatásnál nem használhatja a pálcáját sem, szóval ídőtlen ideig fog tartani a meló, mire végez háromszor is megöregszik.
Amy kivárta hát a délutánt, mindösszes órái végét, hogy végül feljöhessen a déli szárny tornyában kidühöngeni magát. Ott ilyenkor úgysincs senki, legalábbis ő így számított. Rosszul vélte.
Ahogy belép, rögtön sikerül belenéznie a torony ablakán bevöröslő napkorongba. Na igen, csak ő lehet ilyen ultratehetséges. Látása pillanatnyi elvesztésétől feldühödve fordult hátra, s lábával rúgta be az ajtót maga mögött. Mivel szétnézni sem volt ideje, mielőtt elvakította volna a nap, nem vette észre a másik ott tartózkodó diákot.
Amy ismét előrefordul, s mivel jól ismeri a torony minden szegletét, tapogatózás nélkül, vakon indul előre. Nem számít azonban a lába előtt ülő akadályra, amit egy mardekáros fiú testesít meg. Sikeresen át is esik rajta.
Zuhantában hadonászva próbál valamiben megkapaszkodni, s így sikeresen kiüti a srác kezéből az apró fiolát, ami nagyot csörrenve törik mikroszkópikus darabkákra a padlón.
Mire Amy talpra áll, nagyjából visszanyeri a látását is, habár szemernyi boldogsággal sem tölti el a látvány: egy meglehetősen ingerültnek tűnő mardekáros fiút pillant meg maga előtt. A leányzó az ajkába harapva töpreng mit is mondjon, majd végül kinyögi:
- Bocs! Nem akartam összetörni az üvegcsédet, remélem nem volt túl fontos a tartalma... - azután illedelmesen kezet nyújt a fiúnak. - Amy Joy, ötödév.
Szándékosan nem a házát mondja, mivel sejti milyen mértékű indulatok elszabadulását okozhatna, ha kiderülne griffendéles volta. Szerencséjére egyetlen ruhadarabja sem árulkodik hovatartozásáról, bár biztosan nem nézné senki mardekárosnak a szája szegletében örökké megbúvó mosolya miatt.

Amy Joy

//Bocs, hogy nem a megbeszélt vita volt, de ahoz nem volt erőm//

Elkalandozott gondolataimból, melyek arról szóltak, milyen büntetéseket kaphatok hirtelen kizökkentem, hála azoknak a lépteknek a zajának, melyek a lépcső felöl jöttek. Nocsak, ilyen gyorsan rám találtak? A nyomorult kis másodéves úgy látszik tényleg köpött. Sejtettem, hogy ez lesz a vége. A léptek egyre jobban közeledtek. Kihúztam a dugót a fiolából mikor meghallottam a csapódó ajtó zaját. A fiola már majdnem a számnál volt mikor hirtelen valaki belém esett. Illetve átesett rajtam. Az átkozott némber kiverte a kezemből a bájitalt rejtő fiolát, ami mikroszkopikus darabokra tört. Majd magyarázkodásba kezdett. Hála a fekete-zöld összegyúrt talárnak és a pulóveremen lévő címernek, bizonyára gyorsan rájött a házamra. Ő maga pedig mugli viseletben volt. Magyarázkodása végén be is mutatkozott: "Amy Joy, ötödév". A házat nem mondta… szándékosan? Hm…

Bemutatkozás képében kezet nyújtott nekem. Miért nem tudok haragudni? Már üvöltenem kéne vele, de nem megy. Fáradt vagyok ahhoz és most jobban izgat az, hogy mi lesz a pincei ügyek miatt, mit egy ilyen kis baleset. Fáradt és nyúzott vagyok egy újabb vitához. Persze azzal a Barbival, aki először ugyanilyen kedvesen közelített, tudtam bunkózni. Most miért nem megy? Pár pillanatig némán figyelem a lány göndör szőke haját és csinos testalkatát. Tehát egyszóval stírölöm. Mi van velem? Ordítani akarnék, de nem tudok. Azt hiszem, félek, vagy fáradt vagyok? Ha ordítanék, megint nem sülne jó ki belőle és átok érné a lányt. Aki abból ítélve amilyen sietősen és súlyosan jött, törékeny testéhez képest valószínűleg szintén dühös. Hirtelen beugrott ki a lány.

Amy Joy… a Griffendél csapat egyik hajtója. Vajon miért nem lep meg, hogy megint egy Griffis lány próbál velem kapcsolatba lépni? Újabban ez a mániájuk? „Csesztessük azt az idióta, bunkó Dawist”. Mondjuk Ő nem így közeledett. Teljesen véletlenül futott belém. Ahelyett, hogy bemutatkozzak, inkább pálcát rántok. De nem rá, hanem az üveg darabokra.–Reparo!- és figyelemmel kísérem, ahogy a fiola üvegfala összeforr. Egy újabb pálcaintéssel pedig megpróbáltam a kiömlött lilás folyadékot belehelyezni. –Semmi baj… kicsit piszkos lett, de még menthető egy szűréssel- hangom meglepett engem. Egyszerre volt távolságtartóan hideg és barátságosan lágy. Talán be se kéne neki mutatkoznom? A végén feljön benne, hogy „az az idióta mardis?!”. Belenyúltam felém nyújtott kezébe, és azzal egyűt fel is álltam. Félreértés ne essék nem húzattam magam fel vele, önerőből álltam fel, csak közben fogtam a kezét. Majd kicsit megszorítottam azt, tisztes kézfogás képében. –Üdvözlöm a Griffendél kis ötödéves hajtóját –mondom neki inkább a saját nevem helyett egy "csibész mosollyal" és kacsintással megtoldva. Hangom még mindig meglepően barátságos. Hirtelen belém hasított a tudat, hogy a düh, ami pár perce szétmart szeretefoszlott. Lassan visszaültem az összegyűrt talárra és figyelmesen néztem alga zöld szemeimmel a lányra. Vajon mit reagál? Feltűnik neki a nevem hiánya?

* Elgondolkozva ballagok fel a déli torony lépcsőin, miközben simogatom a kezemben lévő kis fekete macskát, akit Salemnek hívnak, és aki születése óta megvan nekem. Szükségem volt egy nyugalmas helyre, mert a klubhelyiségünk tele van és nagy ott a hangzavar. Lassan felérek és leülök a tájat figyelni. Ide mindig is szerettem feljönni, mert innen belátni az egész kastély területét, a tavat, ami most még nyugalmas, de ha feljönne az óriás polip, akkor megzavarná a tó felszínének nyugalmát. Hosszabb ideig ebben gyönyörködöm majd a tekintetem a Tiltott Rengetegre irányul és azt kezdi el pásztázni. Visszaemlékezve rengeteg történetet hallottam már róla. Mindenféle lény él benne, vannak olyanok, amiket még csak hallomásból ismerek de, még sosem láttam. Valahogy magányosnak érzem magam, hiába van velem a kiscicám. Darian valami mást csinál és így meg nem olyan jó itt ücsörögni egyedül. Előveszek egy könyvet a táskámból, és azt kezdem el olvasni, de nem feltűnően elvégre ezt a könyvet a kedvenc mugli íróm William Shakespeare írta és nem akarom, hogy valami erre járó mardekáros vagy mugligyűlölő belém kössön miatta. Nyugalmamat léptek zaja töri meg és leeresztem a könyvemet azonnal kicsit ijedten, és figyelni kezdem az ajtót, hogy vajon ki fog belépni rajta* ~ Vajon Darian mégis ráér? Vagy egy vicces kedvű mardekáros aki elszedi a könyvemet, mint a múltkor az egyik 6. éves? Vagy az egyik barátnőm? ~ *gondolkozom el miközben még mindig az ajtót figyelem*