+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Déli kilátó
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Déli kilátó  (Megtekintve 34240 alkalommal)

Caline K. Lawrence
Eltávozott karakter
*****

A "Még Mindig Mosolygós"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #105 Dátum: 2009. 08. 16. - 22:20:25 »
0

[Gregory]

*Kellemes hangulatú napra ébredt ma a lány, ami szerencsére, hasonlóképpen befolyásolta gondolatait is. Habár kicsit fárasztó volt a mai, az órák után, ő mégis úgy döntött, hogy pihenés helyett szétnéz egy kicsit a kastélyban. Régen járta már körbe, és ideje lenne újra felfedezni, hiszen egy varázskastély mindennap mutathat valami újat. Ahogy lépkedett a folyosón, kedves mosolya most még jobban ragyogott arcán mint szokott. Sőt, még arra is ráfolyamodott Line, hogy a falon csüngő, néhány kedvesen visszamosolygó képnek, még köszönjön is. Jól is tette, mert egy könnyed csevejbe is belekeveredett, egy kedves középkori hercegnővel, aki divattanácsokkal látta el Linet. Igaz a mi kis mosolyzsákunk nem sokat fogadott meg belőle, de mégis jólesett neki ez a kis társalgás, a szoba csendje után. Majd léptei újra csak visszhangoztak hol erre, hol arra. Nem sok érdekeset talált, csak néhány visszamosolygó diákot, és annál több "normális ez?" ábrázatú Mardekárost. Hirtelen az utóbbiak száma nőttön nőni kezdett. Caline kicsit meg is rémült, hogy mi is történhetett. Netán bűbáj hatására, minden talár zöld szegéllyel, és Mardekáros jelzéssel lett ellátva? De akkor az övé miért nem? Igazán igazságtalan, hogy pont neki nem zöldült talárja szegélye, hanem továbbra is kéken rikított. Egy rövidebb eszmefuttatás után, azonban kénytelen volt rájönni, hogy bizony a Déli szárnyba kalandozott el, ami nem más háznak ad otthont mint a Kígyósoknak. Nem volt előítéletes Caline, de azért tartott egy kicsit a Mardekár házi diákoktól. Épp megindult volna visszafelé, mikor eszébe jutott egy remek ötlet. Ha már itt van, akkor kimegy a kilátóba! Ott még úgysem volt, és jó lenne szétnézni onnan, milyen is az iskola környéke. Lehet valami új utat, vagy ösvényt is felfedez onnan. Vagy egyszerűen csak összefut néhány madárral. Neki is indult, lépteit kicsit szaporázva, mert időközben hallotta, egy nagyobb csapatnak trappoló lépteinek zaját. Még ha nem is Mardekárosok, akkor sincs kedve most sok diákkal összefutni. Mondjuk, neki sosincs úgy igazán. Mikor végre kiér a kilátó tetejére, lélegzete szinte eláll. A látvány, ami elé tárul fantasztikus, és a levegő is mintha frissebb lenne itt fent. Bele is szippant, és hagyja, hogy az kellemesen átjárja belsője minden egyes porcikáját, nem csak tüdejét. Mikor kipréseli magából a levegőt, a tájat kezdi bámulni. Mindig is szerette az ilyen helyeket, mert itt jön a legtöbb és legszebb gondolatai az embernek. ~Legközelebb hegedűvel jövök!~ Határozza el magában, miközben gondolatai messze elszállnak e világról, és egy másik dimenzióba csöppen. Pontosabban egy madár lelkébe, amelyik ott száll a kilátó körül, szabadon és kecsesen.*
Naplózva

Gregory Hawk
Eltávozott karakter
*****

Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #106 Dátum: 2009. 08. 17. - 23:53:14 »
0

[Caline]

A déli szárny... Egymagamban ballagtam a folyosókon, nem is igazán tudtam merre járok. Tipikusan az a helyzet volt, amikor a gondolataimba mélyedve csak a lábaim vittek előre, de hogy merre, talán maguk sem tudták. Éppen a bájital szertárból jöttem, leadtam a sárkányvéres leckémet, amit pár napja írtam a könyvtárban némi (azaz elég sok) segítséggel; de végül egész korrekt lett. Nekem tetszett, remélhetőleg Foley prof is meg lesz vele elégedve, most pedig már semmi dolgom nem volt. Igazából nem is tudtam mit keresek még itt, nem szerettem a kastélynak ezt a részét - számomra ez volt a mardekáros övezet... Ha mugli világból akarnék példát hozni, úgy éreztem magam itt, mint amikor egy Star Wars fan betéved egy Trekkie környékre… Valószínűtlen hogy nem kötnek bele, aztán akkor kezdődhet a szokásos Vader, Kirk ellen örökrangadó...
Na mindegy, ennyit az űreposzokról, az egy másik mesevilág, nekem megvan a sajátom. Egy szó mint száz, nem igazán tudtam mit kezdjek magammal. Nem mondhatnám hogy nehéz napom volt, mégis kicsit fáradtnak éreztem magam. Tornacipőim is lustán lépkedtek, talárom vörös szegélye pedig hasonlóan unottan szedte össze a port a padlóról. Kicsit hosszabb volt mint az egészséges lett volna, de nem igazán tudott meghatni. Nem nagyon voltam oda ezért a viseletért, csak akkor hordtam, ha muszáj volt - a sportos mugli szerelést sokkal jobban szerettem... Szívem szerint már régen varrtam volna rá legalább egy ACDC logót, de a tanárok nem hiszem hogy díjazták volna. Nem, nem voltam valami nagy rocker, igazából mindent meghallgattam ami tetszett, de az ACDC a kedvenceim közé tartozott...
Ekkor megálltam egy pillanatra, és kibámultam az ablakon. Egész szép délutánunk volt, kellemes idővel, szóval elhatároztam magam: A déli kilátóban már hónapok óta nem jártam, itt volt az ideje meglátogatni... Kicsit kiszellőztetem a fejem, aztán legalább újult erővel tudok nekivágni az esti klubhelységes programoknak.
Immáron céltudatosan folytattam az utamat, és meglepő módon egy mardekárossal sem találkoztam út közben. Nem vitás, az Erő velem volt! Hm... be kéne fejezni az ilyen hasonlatokat... Na mindegy, a lényeg az, hogy az utam további része is olyan eseménytelenül telt, mint az eleje. Kettesével szedve a lépcsőket értem fel végül a kilátóba, ahol meglepetésemre már volt valaki.
Hosszú világosbarna haj, ami egy kékszegélyű talárra omlik...
Hirtelen csak ennyit tudtam megállapítani a lányról, mivel háttal állt nekem. Láthatólag nagyon el volt merengve a gondolataiban, nem tűnt fel neki az érkezésem.
- Szia – köszöntem halkan, még mielőtt melléértem volna. Igyekeztem valami barátságos hangnemet megütni a szokásos féloldalas vigyorommal párosítva, mivel nem akartam megijeszteni. Bármennyire is szerettem a nem-mindennapi belépőket, ide most egyáltalán nem illettek...
- Remélem nem zavarok... - tettem még hozzá, amikor odaértem mellé. Most, hogy láttam már az arcát is, végre felismertem, bár csak látásból ismertem eddig. Emlékeim szerint még talán nem is beszélgettünk ezelőtt; de nagyon bíztam benne, hogy nem lesz ellenére a társaságom...
Naplózva

Caline K. Lawrence
Eltávozott karakter
*****

A "Még Mindig Mosolygós"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #107 Dátum: 2009. 08. 19. - 01:05:47 »
0

[Gregory]

*Dallamok, versek, lírák, novellák. Mit meg nem fogalmaz egy gyermeteg lélekben egy aprócska dolog. Pontosabban egy szép kilátás, mely minden eddiginél szebb távlatokba helyezi az "iskola" fogalmát. Mert bizony, nem sok iskola büszkélkethet még ilyen mesebeli épülettel és hozzátartozó vidékkel mint a Roxfort. Még az a meseszép Zeneiskola sem ér fel vele, amire kiskorában Caline azt hitte, attól szebb épület nem létezik a földön. Egy villának tűnő épület volt, halványsárgára festve, körötte megannyi vörösrózsabokorral. Teteje csúcsos volt, sötétvörös cserepekkel kirakva. Ablakai hatalmas nagyok voltak, és csak úgy táncolt rajtuk a nap fénye. Belülről nem sokat látott belőle a lány, hiszen mindig a földszinten voltak. De ha belépett valaki a hatalmas diófa ajtón, rögtön egy tölcsér alakú hatalmas lépcsóvel találta szembe magát, mely egyre feljebb érve, csak keskenyedett, végül két felé ágazódott. A hófehér fokokat, királykék szőnyeg borította, ami mindig frissen volt porszívózva. Innen ők mindig balra haladtak el, ami egy hatalmas zeneterembe nyílt. Az is csodálatos része volt a háznak, de arról regéket lehetne mesélni. Meg már nem is nagyon tudott visszaemlékezni a zeneteremnek erre a részére Line, mert egy hang törte meg, a fejében játszódó dallamok, és szeme elé vetítődött képek rengetegét. Nem volt ismerős a hang, de annál kedvesebbnek hatott a lány füleinek. Egy fiú hangja volt, amin kicsit meglepődött a lány. Eddig fiú hangot Gilesén kívül talán egyszer hallott, de ahhoz sem hasonlítható ez a hang. Ez egy új, egy másik fiúé, akit még nem ismer. Mikor mellé ér a valaki, rá emeli óvatosan szemeit a lány, és igyekszik nem mutatni, hogy bizony kicsikét talán tényleg egyedüllétre vágyott. Ám egy pár pillanat múlva már nem is kellett ettől félnie, mert ahogy meglátta a másik arcát, feltűnt neki, hogy bizony ő egy "Ismeretlen Ismerős". Ő az a fiú, aki minig csak féloldalasan mosolygott vissza Caline határozottan kétoldalas mosolyára, mikor összefutottak a folyosón. Kicsit furcsa volt, Line mindig azt hitte, hogy féloldalas mosolya csak azért féloldalas, mert nem is igazán tudja, a lány normális e, hogy így szaladgál, ám mégis átragadt valami jókedvéből. Egy biztos, a félmosoly is mosoly, ezért abba a kis rétegbe tartozik, akiket Caline "Ismeretlen Ismerősnek" nevez.*
- Szia! Nem, nem zavarsz!
*Vágja rá, majd újra a tájat kezdi kémlelni.*
- Hát nem szép...? *nyögi elgondolkozva, miközben az éppen felröppenő madarakat figyeli.*
Naplózva

Gregory Hawk
Eltávozott karakter
*****

Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #108 Dátum: 2009. 08. 21. - 23:03:17 »
0

Csak egy újabb mosollyal „válaszoltam” a lánynak miután biztosított róla, hogy nem zavarom. Igazából nagyon ritkán fogyok csak ki a szavakból, de most fogalmam sem volt, hogy mit is mondhattam volna. Egyszerűen megálltam mellette és hagytam, hogy egy rövid időre elragadjon a pillanat. Nem voltam egy igazi művészlélek, de a kastély és a Tiltott rengeteg látképe még szerintem is gyönyörű volt ezen a kora nyári délutánon - kicsit sajnáltam is, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem. Otthon szívesen csinálgattam képeket, és akiknek meg szoktam mutatni őket (a családomnak és a barátaimnak) általában pozitív kritikával illettek. Ez a látvány is megérdemelte volna hogy megörökítsék, még ha tisztában is voltam vele: egy kép nem tudja teljesen visszaadni ezt a hangulatot.
A kettőnk közötti csendet végül a lány törte meg. Lopva rápillantottam, mielőtt válaszoltam volna, és rögtön tisztává vált: ő sokkal többet lát a tájban, mint én.
- Hát... Valóban nem mindennapi látvány – feleltem végül egyetértően, mert mást hirtelen nem tudtam kinyögni. Olyan érzés volt kicsit, mint amikor az ember nem tudja szavakba önteni az érzéseit, vagy jelen esetben a látottakat. Bármennyire is átjárt a helynek a hangulata, szavakban elmesélni szinte lehetetlen lett volna...
Na de most kicsit félretéve ezeket a dolgokat, rá kellett hogy döbbenjek, szinte semmit sem tudok a lányról. Sőt, szó szerint semmit sem tudok róla. Az évek során csak a folyosókon szoktuk látni egymást, de ezekből a rövidke találkozásokból nem nagyon lehetett kiindulni. Az biztos, hogy mindig barátságosnak tűnt nekem - legalábbis a széles mosolyai erre engedtek következtetni. Általában igyekeztem viszonozni őket a 0/24 a képemen lévő féloldalas vigyorommal –amiért egyesek hajlamosak voltak hülyének nézni – de hát ez nem jelentett semmit.
- Amúgy Greg vagyok – fordultam végül a lány felé, kicsit a háttérbeszorítva a panorámát. Elég sután hangzott ez a rövidke kis mondat, de ha azt nézzük, hogy már jóideje el kellett volna hangoznia, bőven jó volt. Legalábbis szerintem...
Naplózva

Caline K. Lawrence
Eltávozott karakter
*****

A "Még Mindig Mosolygós"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #109 Dátum: 2009. 08. 22. - 15:03:47 »
0

[Gregory]

*Örült Caline, hogy egyetértenek vele. És még jól is fogalmazott ez az idegen, hogy nem mindennapi látvány. Ilyenkor az fut végig Line agyán, hogy olyan jó lenne, ha az ember, mégha csak egy kis időre is, de láthasson a másik szemével. És akkor leglább meg tudná mutatni otthonlévő barátnőjének, vagy éppen a mit tudja hogy hol csavargó bátyjának. Hosszabb szünet következik, ami megnyugtatóan, és boldogítóan hat a lányra. Nem tudja miért, vagy hogyan de egyre csak nyugodtabb és nyugodtabb. Pedig nem volt ám ideges. A névre kedvesen biccent, majd halkan megismétli. Nem tudja miért, de szereti, hogyha valaki bemutatkozik akkor visszamondja a nevét.*
- Greg... *Eddig szerencsére nem volt baja ebből, hiszen mindig helyesen ejtette ki a másik nevét. Talán akkor ütközött volna problémába, ha kínai, vagy valami más nyelvezetűvel találkozott volna élete során. ELmosolyodva nyújtja kezét a fiú felé, majd mikor célt ér, könnyedén, szinte táncoltatva megrázza azt.*
- Caline. De szólíts csak Linenak. Egyszerűbb. *Mondja kicsit hosszabbra nyújtva szavait, majd mikor már szabdjára engedi a másik kezét akkor nyílik meg újra szája.* - Esetleg Reihenek is szólíthatsz. Egyik barátnőm találta ki, aki nagyon szerette a német nyelvet, és a Linenak a német megfelelőjével látott el. *Kicsit kuncog.* - Én is tanulok németet, bár nekem nem annyira tetszik, olyan durva nyelv. *Arcára egy pillanatra meglepetség ült, ami saját maga miatt rajzolódott rá, és elhalgat. Hirtelen olyan sok zagyvábal árasztotta el szegény fiút, de... Elvégre be kell mutatkozni, és lehetőséget is szeretne adni a másiknak, hogy más neveken is szólíthassa. Legalábbis most. Máskor letudja egy egyszerű Calinennel. Mosolya végül újra visszaül arcára, és kíváncsi tekintettel fordul oda teljes testével a fiú felé, félig a korláton könyökölve.*
- És te, kedveled a német nyelvet? Vagy tanulsz valamilyet? *Arcára ártatlan kíváncsiság ült. Jó volt végre ezzel a furcsa félmosolyúval beszélgetni. Igaz még csak most kezdtek el, de lehet hamarosan jobban is megismeri, és megtudja (vagyis reméli), miért is van ez a félmosoly. Csak félig lenne boldog? Vagy csak egyszerűen ehhez van hozzászokva?*
Naplózva

ced
Vendég

« Válasz #110 Dátum: 2009. 08. 31. - 06:37:48 »
0



Jézusom mit tettem. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy tényleg mardekáros vagyok születésem ellenére is… de nem úgy, mint az a gerinctelen Malfoy… Nem. Én inkább az a fajta gonosz vagyok, aki viselkedéséből egy üldözött sátánra emlékeztet. De élvezem ezt, amikor hirtelen minden kikapcsol és a legaljasabb, legbecstelenebb, legundorítóbb dolgokat cselekszem, mint a szüleim meggyilkolása. Azok az átkozott muglik, akikbe nem szorult semmi tisztelet, akik a legnagyobb szeretet hívei voltak. Oh hát persze annyira szerettek engem, hogy el is felejtettek. Nem bámulatos?! Gusztustalan kis csúszómászók, akik meg érdemelték a lángok közti kínhalált. Néha már el is felejtem őket, de az a pillanat az agyamba véste magát örökre, akkor értetlen arccal néztek gonosz, megvető tekintetemre és a villám becsapott… bum, bum, bum. Gyönyörű volt. De most vissza a jelenbe…

Ahogy nézem Amy éppen úgy megzavarodott hirtelen, mint én. Ez válaszából is kikövetkeztethető. Hát, bizonyára nem olyan súlyos vétkekért van itt, mint én. Inkább egymásra sem nézünk az iménti kínosan ördögi jelenet után. Néma csendben ülünk gondolatainkban elmerülve és hallgatjuk az eső egyre erősödő végzetes kopogását. A nap már szinte teljesen eltűnt a messzi hegyek mögött és sötétség takarta a varázsló kastély birtokát. A fúria fűz a távolban halkan motoszkált és… hú de költői vagyok. Mennyi lehet az idő? Lassan takarodó lehet… én meg még nem is vacsoráztam… mindegy van még pár szelet piskótám a konyháról, majd azt megeszem. Lent már biztosan keresnek… hiába is próbálkozom, nem úszhatom meg a Seyala ügyet. Ideje is lenne indulni…

Lassan felálltam és honom alá fogtak a „talárgombócot”. Zöld szemeim még egyszer végig futottak a lány szőke fürtjein aztán megszólalt mély hangom. –Öhm, bocsi mennem kell… bizonyára már köröznek… hát…öhm, szia Amy…-. Lassan komótosan elindultam lefelé a csigalépcsőn, pont a paradoxával annak, ahogyan feljöttem… Ideje volt, hogy elkapjanak…

//Köszönöm a játékot^^ Vigyorog Vigyorog És bocsi a sok váradtatásért  A virágos mindenségit!  Nem szól szám//
Naplózva

Aaron L. Westbrook
Eltávozott karakter
*****

***6*** MiniMirol

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #111 Dátum: 2009. 09. 04. - 17:40:36 »
+1



Nyugodalmas léptekkel ballagok a klubhelység felől a kilátóba. Mindig jól esik egy kis szusszanás két csaj között, bár mostanában nem pörögnek túlzottan az események. Mióta szakítottam Cassandrával sokkal felszabadultabbnak érzem magam, tudom hogy senki sem szabja meg nekem mikor kivel legyek és meddig! Igaz! Azonban valahol mégis olyan fura érzés kavarog a gyomromban, ha neve említést nyer gondolataimban. Hm… valószínűleg a lappangó hányinger tör rám, mert az a nő egy vérszívó volt! Nem hagyott nekem egy nyugodt percet sem, most sokkal lazább vagyok… úgy is mondhatnám, hogy kiszöktem a póráz szorításából. Igaz Lexi volt az első akivel több, mint egy hónapot voltam együtt, de eddig az összes hivatalos csajomat csaltam a kapcsolatunk alatt. Ő is ettől sokallt be, én meg tőle és a folytonos parancsolgatásától! Elvégre fiatal vagyok, jóképű és bomlanak utánam a nők… ez olyan borzasztó? Neki igen, én meg nem ellenkeztem amikor odajött hozzám, hogy vagy hűséges leszek hozzá a továbbiakban vagy szakít velem! Nos, így történt a rövid ideig tartó románc. Már jópár hete nem is futottam össze vele, körülbelül a kapcsolatunk vége óta! Lehet, hogy bujkál? Hm… nekem 8!
Lassú léptekkel felbicegek a hosszú csigalépcsőn a déli kilátóba. Mielőtt bárki is félreértené a helyzetet, nem a csodás tájra vagyok kíváncsi! Csupán el akarom kerülni a tanárok szörnyülködő pillantásait és óvó szavait, így úgy véltem az lesz a legjobb ha idefent füstölgök egy órán át az Angelustól kapott cigarettákkal! Mostanában sok a stressz, a vizsgák, a beadandók, a nők… kell egy kis lazítás mikor egyedül ácsorgok egy semleges helyen… egyedül! Senki sem zavar, nyugodt légkör ölel át és a lágy szellők bizsergetik enyhén borostás arcom. Igen, tökéletes kikapcsolódás.
Már készítettem is a gyújtót amint felértem, de ekkor megdöbbenve tapasztaltam a napom tönkretételét. Emlegetett szamár… Nem más állt a messzi távolt bámulva a kilátó szélénél, mint az én „drága” Cassandra Waldegravem! Minő csodás meglepetés… Máris pocsék délután elé nézek… Mit keres itt egyáltalán? Csak azt ne mondja, hogy így szereti a csörgedező kis patakokat szemügyre venni. Ezt az olcsó szöveget nem fogom bevenni. Remélem, hogy nyomós oka van ittlétének különben nem leszek tapintatos!
- Lexi… - kis sóhajtás hagyta el számat, majd folytattam miután már rám figyelt – Mi szél hozott a kedvenc cigarettázó helyemre? – vontam kérdőre.
Nem voltam túl jó kedvemben a jelenléte miatt és már megint elfogott az a vacak hányinger! Vagy bármi is az a kavargó érzés a gyomromban, de idegesít és bosszússágra késztet. Nem kellemes, az tuti!
- Nem gondoltam volna, hogy eddig süllyedsz? Már követsz is? Ennyire hiányoztam…? – gúnyolódom.
Ez a hangnem nem túl megszokott tőlem, nőkkel egyenesen soha nem beszélek így. Lexi azonban mindig is értett ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. Ahogyan most is! Mindegy, ha már itt van és elrontotta a terveim legalább nem kell tovább szó nélkül hagynom a dolgait. Már nem az én drága és egyetlen kis barátnőm, akihez mindig őszintének kell lennem! Pff… Már attól is borsódzik a hátam, ha a vele töltött időszakra gondolok. Csupa veszekedés és ordítozás! Bár az igaz, hogy mindig úgy néz ki, mint egy hercegnő és régen pár édes szóval le tudott venni a lábamról, én meg róla a ruhát… de ennek vége! Ráuntam és kész…
Naplózva

Cassandra A. Waldegrave
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #112 Dátum: 2009. 09. 21. - 17:21:51 »
0

Everything I know about breaking hearts I learned from you...


Elegem volt az egész rohadt világból, a suliból, tanárokból, háztársakból és úgy összességében mindenkiből. Amióta szakítottam azzal az utolsó kis... áh szó sincsen rá, hogy kivel... vagy lehet, hogy a mivel szó jobb lenne rá. Szóval azóta nem igazán találtam a helyem. És ez volt a kisebbik dolog. A nagyobbik probléma az volt, hogy bármennyire is haragudtam és utálom még most is Aaront, még is hiányzik. Hiszen szerettem. És ha most nem gyűlölném... akkor... de hát a szeretetet és a gyűlöletet csak egy lehelletnyi határ választja el egymástól. Lényeg a lényeg, hogy el akartam menekülni minden és mindenki elől. Ezért jöttem ide fel. Meg azért, hogy hódoljak az egyik nagyon rossz szokásomnak, ami nem is olyan rég ragadt rám. Igen, dohányzom. Csak pár hónapja, és nem is gyakran, de mostanában egyre többször kívántam meg a tüdőropit, amit szerencsére egy-két jó kapcsolatom által sikerült is beszereznem. Tehát feljöttem ide, leültem a párkányra és a talárom belső zsebéből előhúztam egy doboz Magus-t.
Ez volt az egyiklegjobb cigaretta a varázsvilágban, így e mellett döntöttem én is.
Kivettem egy vékonyszálat, előhalásztam az arany öngyújtómat, tüzet csiholtam, majd mélyet szívtam a bűzrúdból, mely ennek hatására felparázslott és ontani kezdte magából a füstöt.
Kettőt-hármat szívhattam csak bele, mikor lépéseket hallottam a hátam mögül. Nem, nem akartam megfordulni, rohadtul nem érdekelt, hogy ki közeledik. Majd szól, ha akar, vagy csendesen eloldalog és magamra hagy.
Hát sajnos a szólás mellett döntött. És ki lehetett volna más, mint Aaron. És már megint, hogy szól...
Az a Lexi... annyira édesen tudja mondani, csak az, amit utánna mondd... Na az fel***** az agyamat.
Feléfordultam és félválró vetettem oda.

- Bocs, nem láttam, hogy ide van írva a neved Lio. - mondtam olyan éllel, hogy érezze, azért nem körülötte forog a világ.

- Jól vagy te össze rakva? - nyögtem meghökkenten, a második mondata után. - Neked hogy tűnik? Ki követ kit? Mert szerintem nagyon úgy nézki, hogy én voltam itt előbb, és te settenkedsz utánnam. Ja és nem, abszolúte nem hiányoztál. Sőt, nem véletlenül kerültem eddig is a veled való találkozást. - tettem pontot a dolgok végére, majd visszafordultam a táj felé, és mélyet szippantottam a cigarettából. Aztán lehamuztam a mélybe.

A kis zuhanó hamu helyére éppen Aaront képzeltem... milyen szép is lenne, de persze sosem vetemednék ilyesmire... Tőlem távol áll a dolog, hogy egy mardekáros aranyvérű ficsúrral bepiszkoljam a kezemet... nem, nem, nem, majd valaki más elvégzi helyettem a piszkos munkát.
Vártam egy kicsit, s a ha nem szólt... akkor még egy utolsó mondat erejéig szóra nyitottam a számat.

 - Remélem nem gondolod, hogy elmegyek innen. Vagy leülsz az aranyvérű popódra és csendben maradsz, vagy akár el is húzhatsz innen.

Ezzel visszafordultam és ismét beleszívtam a cigibe... Sőt azon is elgondolkoztam, hogy a kis "szolgálatilaposüvegemet" előhalászom, és húzok egy nyeletet a whiskeyből, mert erre már csak az a megoldás...
Naplózva


Aaron L. Westbrook
Eltávozott karakter
*****

***6*** MiniMirol

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #113 Dátum: 2009. 09. 21. - 21:18:40 »
+1



Ahogy meglátom a lányt az egész jelenet lepereg előttem… újból! Nem ráztak meg túlzottan a történtek, de mégis. Valami megindult bennem. Már megint elkap a hányinger? Istenem, nem hiszem el hogy úgy megutáltam, hogy görcsbe rándul tőle a gyomrom mintha ostoba pillangók röpdösnének benne. Gyűlölöm ezt a vacak érzést, remélem ha végre lejutok innen abbamarad! Vagy beszerzek egy molyirtót…
Csak úgy odasétált hozzám… én megcsókoltam, de mikor a szemeibe néztem csak kihaltságot fedeztem fel bennük. Szája lefelé görbült, s kétségbeesett pillantásokkal illetett. Aztán elfordult, vett egy mély levegőt és ismét erősnek s határozottnak tűnt. Elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy dobjon! Csupán azért a néhány afférért… Nekem lételemem a hárem, ez alól ő sem volt kivétel. És nem is lesz! Ami elmúlt az elmúlt, már cseppet sem jövök tőle lázba! Mint régen… emlékszem egy puszta pillantással is meg tudott babonázni és máris a mosdó felé araszoltunk egymás karjaiba borulva, heves csókok közepette… Sosem panaszkodtam rá etéren. Talán csak ezért voltam vele! Talán…
A lényeg az, hogy végre kivertem a fejemből és erre ismét megjelenik. Túl tökéletes, ez a probléma. Ahogyan a lágy szellő belekap fényes, dús, enyhén hullámos sötétbarna hajkoronájába és felém fújja mézédes illatát… ahogyan formás testére ráfeszül a legújabb felső tízezerbeli divatkollekció legújabb darabja… ahogyan mélybarna íriszei oly módon csillognak, hogy mindjárt tűz övezi majd a kilátót… Gyönyörű és csábító, még mindig. Tiltott gyümölcsnek is számít, mind kényessége, mind családi háttere miatt. Bár sosem kérdeztem tőle, hogy én voltam-e az első aki megkaphatta… Áh biztos nem, már olyan kiváló teljesítményt nyújtott számomra megismerkedésünkkor is… sosem felejtem el.
Igen, nem fogom letagadni, hogy jó volt vele, de mivel a „fényes kapcsolat” alkotóelemei a szex és a veszekedés voltak… Az előbbi nem érte meg ennyire! Mindketten jobban jártunk így, én pedig megszabadultam egy idegesítő perszónától! Kinek hiányzik a visítozása?

- Óh édesem, már hiányoztak a csípős megjegyzéseid. Te vagy az egyetlen kifinomult nő, akinek ilyen alpári modora van! – vágtam vissza, úgy hogy egy arcizmom sem mozdult el helyéről, komor voltam és lényegre törő.

Még hogy elkerült? Na ne nevettessen. Egy csókért cserébe az egyik szobatársából kiszedtem, hogy hogyan reagálta le a szakítást. Egész héten úgy viselkedett akár egy zombi és éjszaka mikor már úgy hitte mindenki mélyen alszik sírásba fogott, s közben arcát párnájába temette. Szóval ennyire volna túl rajtam?

- Elmenni? A kedvenc helyemről. Abból nem eszel! Mellesleg tudom, hogy titokban mennyire vágysz rá hogy láthass, hát megszerzem neked ezt az örömöt! De másra ne számíts, már vannak új „áldozataim”! – meséltem el, s tudtam egyáltalán nem vágyik arra hogy végighallgassa felvágásom, de direkt hergeltem.

 Még az is jól állt neki, ha mérges… De nem, cseppet sem izgat milyen jól néz ki! A többi hódolóm is eléggé csinos és nem terrorizálnak naphosszat! Maradni maradtam, nem érdekelt. Talán még el is tudok szórakozni azon ahogy egyre csak begurul. Nekitámaszkodtam a kilátó szélének, s így pont mellette álltam. Ráemeltem tekintetem, épp hamut szórt a mélybe s mélyen elgondolkozott, úgy véltem jobb nem zavarni pár másodpercig, majd rákezdtem…

- Enyje-bejnye! Apuci tudja, hogy a kicsi lánya milyen tiltott szenvedélyeknek hódol? – mondtam gunyoros hangnemben – De tudod jól áll a kezedben… - mondtam sármos mosolyom keretében, s tökéletes fogsorom is kivillantottam.

Nem mondhatja, hogy bunkó vagyok. Én megtettem a várva várt bókot. Tudom, hogy titkon azt reméli még mindig szeretem őt. Ugyan, sose szerettem igazán… SENKIT!
Lássuk erre mit lép!
Naplózva

Cassandra A. Waldegrave
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #114 Dátum: 2009. 09. 21. - 21:49:31 »
0

I love and hate you
At the same time
I need you dont need you
Is that such a crime



Az utolsó nap... az utolsó pillanatok, amiket még együtt töltöttünk felötlenek a gondolataimban. Nem is volt olyan rossz az a szakítás... Csak kicsit szimpadias volt... de egész jó...
~Viszonylag korán reggel volt, amikor elindultam a hálókörletből. Lesétáltam a klubhelyiségbe, majd belesüppedtem a kedvenc fotelomba. Még egy óra volt az Aaronnal megbeszélt találkozóig, de nem akartam sietni. Ráér. Túl sok mindent tudtam meg róla. Aljas, alattomos, keserű dolgokat. Nem akartam elhinni, de sajnos ismertem annyira, hogy tudjam igen is képes erre. Még velem szemben is. Ettől függetlenül, azért reméltem, hogy tud valami értelmes magyarázatot, hogy mégis kimagyarázza a dolgot. Én pedig elhiszem, el akartam hinni. Szerettem.
Szeretem…
Még fél óra volt hátra. Felkeltem és elindultam hát a parkba, ahhoz a bizonyos szoborhoz. A mi szobrunkhoz, mert mindig itt találkoztunk. Mindig.
Kiléptem a nyitott térre, s madárcsicsergés ütötte meg a fülemet. Hiszen tavasz volt. A fák most bontogatták a virágaikat, a madarak víg dalra fakadtak. Minden olyan csodálatos volt.
Fejemet az ég felé emelve, lassú léptekkel közeledtem. Majd megálltam a szobor mellett. Hátamat a márványnak vetve vártam rá.
Nem is kellett sokat ácsorognom, lassú, nesztelen léptekkel mellémért, majd megcsókolt. Hagytam, hátha ez lesz az utolsó. Majd kibontakoztam az ölelésből és egy lépést hátra léptem.

Beszélnünk kell. – mondtam komolyan és a szemébe néztem.
-   Na és miről Lexi? – vetette oda hetykén, mintha nem lenne semmi titkolni valója.
Érdekes dolgokat hallottam. – mondtam, és ismét a szobornak vetettem a hátam. – Azt csicseregték a madarak, hogy a tavaszi szünetben is volt egy pár kalandod. Jól hallottam? – szegeztem neki a kérdést, de próbáltam flegmának tűnni. Nem ment.
-   És ha igen? Tudod, hogy csak téged szeretlek. – mondta, majd kezeit megvetve a hideg márványon szembe állt velem, elvágva a „menekülésem útját. Gyönyörű gesztenyeszín szemeivel íriszem mélyére hatolt, mintha a vesémbe látna, és azt méregetné akad e valami sötét titkom, amit a javára fordíthatna. Nem akadt.
-   Ez nem ilyen könnyű. Nem hiszek neked. Ha engem szeretnél, nem játszanád ezt el már sokadszorra. Hanyadszorra is? – pontosan tudtam, hogy ez volt a hatodik alkalom, de nem firtattam. Viszont most telt be a pohár. – Megváltoztál az elmúlt hónapokban. Nem az vagy, akivel járni kezdtem. – Majd próbáltam kiszabadulni a karok közül. Egyelőre hasztalan.
-   Ugyan már Lexi, hiszen tudod, hogy ők nem jelentenek semmit. Csak te számítottál. – elszólta magát. – Illetve számítasz ma is. Hogy hanyadik? Hát ki számolja, nem is lényeges. – tette hozzá, s próbált megcsókolni.
Aham, csak én számítottam? – emeltem fel a hangomat. – Számítottam? Tehát már nem számítok. – ezzel a mondattal együtt löktem el magam a szobortól, s ezzel együtt Aaront is magamtól. – Ennyi, kész. Vége. Meguntam ezt. És ha tudni akarod én számoltam, és nekem lényeges volt. Te görény. – ezzel hátat fordítottam neki, és megindultam az iskola felé.
-   Várj Lexi, kérlek.

Nem vártam.

-   Akkor menj, egyszer még találkozunk. – vetette oda, s ha megfordultam volna akkor láthattam volna azt a gúnyos félmosolyt, amit az elmúlt években aggatott magára… Nagyon nem tetszett.

Természetesen neveltetésemből fakadóan nem jelent meg könnycsepp az arcomon, de belül nagyon fájt. Mart, égetett. Sosem jártam még így. Engem sosem vertek még át. Sosem… Sosem. Ha úgy van, mindig én vagyok az, aki kihasználja az embereket, én verek át másokat, én tiprok át más embereken. És most, tessék. Megtették velem. És ki? Egy olyan ember, akit hat éve ismerek, ideje szeretek, és úgy hittem ő is engem. Na de… nem… Ennyi, kész vége. Egy életre elegem lett a pasikból.
Dühödten mentem fel a klubhelyiségbe, majd a hálókörletbe. Levetettem magam az ágyra, és ha emlékezetem nem csal, aznap ki sem tettem a lábam onnan. Lassan kezdtem megemészteni. Lassan. Másnap még látszott valami rajtam… Talán még harmad nap is. Aztán minden kezdett elhalványodni…
Természetesen, ha meglátom, még a mai napig meg tudnám ölni a tekintettemmel…
Ki tudja, mikor múlik el? Ki tudja? ? ?  ~     


Gyorsan visszatértem a valóságba, s ismét megszólaltam.

- Tudom, hogy hiányoztam, különben nem lennél a nyomonban. Alpári? Ne akard, hogy megmutassam azt az oldalamat...rosszull járnál... - vetettem oda.

Mikor visszafordultam arcomra sötét árny vetült. Megint, megint belémdöfött egy kést. Nem hiszem el, hogy egy ilyen fitala kis taknyos..ennyi fájdalmat tud okozni, és tessék. Alul értékeltem, ez tény! De ez van. Ja és nem, nem vagyok alpári. Távol áll tőlem. Lehet, hogy magamban sok-sok mindent gondolok, de hogy alpári lennék, élőszóban. Na azt nem. Kész rágalom!

- Cöhh, áldozatok? Tudom mennyit jelent neked egy nő neked, és mennyit egy "áldozat". - tudtam, hogy én nem csak egy áldozat voltam számára. Illetve reméltem.

Nekem ő volt az első. Minden téren, csak... ő ezt még nem tudja. És, hogy meg fogja e tudni valaha is? Nem tudom, lehet, egy kósza pillanatomba rá visz a lélek, hogy kibökjem... de jó ideig még próbálom titkolni.
Szó nélkül hagyom a következő mondatot... s csenben szívom a cigarettát. De ezt... az utolsót már nem tudom megállni.

- És ha nem? Mit teszel? Beköpsz? Na igen, az való egy ilyen emberhez. Jaj bocs, remélem nem bántottalak meg, hogy embernek tituláltalak... - ezzel a mélybehajítom a csikket, majd felállok.

Lassú léptekkel odamegyek Aaronhoz és a mutató ujjamat végig húzom a homlokától a szájáig.

- Jó lenne, ha vigyáznál a bagólesődre, mert megjárhatod.

Egészen közel lépek hozzá. Tudom, hogy nem fog hátrálni. Olyan közel, hogy milimétereken múlik, hogy a szánk össze ne érjen. Majd hirtelen vágok egy hátra arcot és vissza telepszem a párkányra. Előhúzom a butykost, lecsavarom a tetejét, s jót húzok belőle. Ez józanul már nem megy. Majd előveszek egy újabb cigarettát, s meggyújtom.

- Na mivan? Jót állsz magadért. - vetem oda, de úgy, hogy meg sem fordulok.

Mélyet szippantok az édes doháynból és csendesen füstölgök.
Naplózva


Aaron L. Westbrook
Eltávozott karakter
*****

***6*** MiniMirol

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #115 Dátum: 2009. 09. 22. - 06:19:24 »
+1



Igen, a szakítás cseppet sem viselt meg, sőt. Aznap fellélegeztem, visszanyertem a szabadságérzetem, nem zsarnokoskodtak többé felettem. De mégis… most hogy itt állunk egymás mellett a kilátó rejtekében olyan nosztalgikus hangulatom támad. És nem az óriási viták és kiabálások ötlenek eszembe, hanem azok a pillanatok amikor idefent álldogáltunk kéz a kézben, néma csöndben és csak bámultunk kifelé a fejünkből. Úgy tekintettünk le a világra, mintha uralkodók volnánk, egy felettük lévő színvonal. Ugyanolyan hiú volt mint én, ezzel kapcsolatos gondolataink mindig kiegészítették egymást. De most mikről ábrándozom itt? Hisz az imént mondtam, hogy örülök a szakításnak. Meggárgyultam… Vagy…
Nem tudod mid van, amíg el nem veszíted…

- Követlek? Hiszen az imént említettem, hogy folyton folyvást itt bagózok! – emeltem fel egy csöppnyit a hangerőt, mert felháborodva tapasztaltam feltételezéseit – Ugyan miért járnak pont a te nyomodban? Hisz ha szórakozni támad kedvem hidd el, hogy van aki eleget tesz…

Úgy láttam jobb abbahagyni a téma feszegetését, mert egyre idegesebbé válik. Ez még nem is volna gond, de már én is kezdek az lenni. Azonban a nyugalmat és a harmóniát szeretem, így jobb ha tényleg ejtjük a témát.
Nők? Áldozatok? Nem értette meg, amit az imént mondtam… Nekem egy kutya a kettő. Hisz a másik nem erre teremtetett, a férfiak számára! Hisz Isten is először Ádámot hozta létre a föld porából, neki adta a Paradicsomot, hogy kedvére tegyen ott bármit. Neki viszont hiányzott valami… és csak így keletkezett a nő!
Most azonban jártatnom kell az agyam, hogy valami frappáns választ adjak. Tudom mit vár, nem vagyok hülye! Mindig is úgy gondolta, hogy az összes eddigi kapcsolatom felett áll, ő számomra az igazi… Nos még jó, hogy ő mindig jobban tudta mit érzek, mindig kioktatott efelől, én meg feladtam, hogy vitatkozzak vele!

- Nos áldozatok leginkább akikkel egy éjszakát töltök, nők akik ennél szerencsésebbek… - elégítettem ki kíváncsiságát, s felvillantottam sármos mosolyom, hogy értse melyik kategóriába szántam és értékelje, hogy a történtek után nem alacsonyítom le!

És az imént elhangzottak mit sem számítottak, mert az egyik mondatomon ismét felkapta a vizet. Szeszélyes egy lány… Miért köpném be? Olyan naiv. Nem érti, hogy mit minek szán az ember! Áh, úgy látom mégis jobb hogy vége… már nincs kétségem felőle!

- Higgadj már le… - vetettem oda hűvösen – Mindent túlkombinálsz…

Talán érezhette, hogy egy fokkal levertebb lettem, mert ismét kezdett kibontakozni az az énje, mely mindig az agyamra ment! Próbáltam koncentrálni a csodás percekre, de ilyen körülmények között… azok elhalványulnak!

És akkor ismét meglep. Biztosan akar még tőlem valamit, mely kéjjel telt szemei ezt sugározzák át belém. Sosem volt képes irányítani íriszei csillogását, bármilyen érzelmet képes voltam leolvasni róla. Közel lép… egészen közel. Vörösen izzó ajkai hívogatóan merednek felém. Lábaim földbe gyökereznek, már megint az a vacak gyomrom! Ismét hányinger kerülget, számomra ismeretlen okból kifolyólag. Már majdnem engedek a kísértésnek mikor hirtelen visszahátrál és ital után nyúl. Túlzásba viszi… Újból cigarettára gyújt, de ezúttal már én is követem példáját, elvégre ezért jöttem ide, s maradtam. Előhúzom jobb zsebemből gravírozott öngyújtóm… a francba!!! Amilyen gyorsan csak tudom visszacsúsztatom… Ez volt a kedvenc darabom, de Tőle kaptam, az egyik születésnapomra! Én idióta, most mit hihet?! Egy másik után kotoszgálok, majd miután ráleltem meggyújtok vele egy nikotinrudat. Visszacsúsztatom zsebembe az imént használt öngyújtót és a szívásokból létrejövő hamut Lexihez hasonlóan a mélybe pergetem. Ő a párkányon ül, én pedig mellette állok, de példáját követve felpattanok mellé.

- Van pasid? – szegezem neki a kérdést kertelés nélkül.

Fogalmazhattam volna úgy is, hogy „Van olyan férfi, aki megdobogtatja a szíved?” azonban ez nagyon hülyén hangzik, így az egyszerűbb szóhasználat mellett döntöttem. Vajon belepirul? Ahogy őt ismerem: igen! Főleg, hogy rásegítésképp még egy sármos pillantást is intézek felé!
Naplózva

Cassandra A. Waldegrave
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #116 Dátum: 2009. 09. 22. - 17:53:16 »
0

I love you, I hate you
I can't get around you
I breathe you, I taste you
I can't live without you...



Nem méltatom szóra az első mondatot. Nem, nem és nem. Pedig az itt bagózokra még lett is volna egy jó kis mondatom... Hogy naná, te mindenkire bagózol... De csendben maradtam. Nem adok okot újabb veszekedésekre. Hiszen minek? Elegem van belőle és le akarom zárni a dolgokat magamban.
Majd megjött a repost a véleményemre. Hát én még sem kaland voltam... Na igen, ezt mertem remélni, de úgy gondoltam inkább ezt sem méltatom válaszra, mert akkor tuti megint a fejemhez vágna valamit... ELEGEM VOLT. BELŐLE.

Még hogy én higgadjak le? Na igen, tényleg én húztam fel magam, de azért ő is megemelte a hangját. Meg amúgy is, ki a fene szítja folyton a tüzet? Hát nem ő? Na de, igen, pontosan ő. Csak lovagol itt a szavakon, meg az én idegeimen. Tűnj már a fenébe.

Aztán megtettem az ominózus mozdulat sort. Hát meg kell hagyni, tanulmányt lehetett volna írni Aaron arcáról. Először megjelent rajta, a Hűha, megint mit akar? Aztán a Hm, még jó is lehet, sőt. Utána meg, mikor visszavonultam az Ó bakker, miért nem folytattad?
És igen, ez volt a célom. Kicsit játszani vele, kicsit kínozni. Tudom, hogy sokat nem számít neki, mint ahogy annyira hangoztatja, hogy bárkit megkap, de az azért lehet kicsit jó lecke, hogy engem még ha akarna sem fog soha, de soha többé megkapni.
Vissza a párkányhoz, cigaretta, rágyújt, kortyol...
És hopp, mellém telepszik. Lehet, hogy hatott rá, amit mondtam... Vagy csak... Áh, ne kergessek már kósza árnyakat. Ennek a fafejnek úgyis tök mindegy, hogy én mit mondok. Mindig is mindegy volt. Sosem hallgatott rám, ment a saját feje után. Úgy hiszem, ez sosem fog már változni. De miért is változzon? Hiszen én nem akarok tőle semmit. Legalábbis bőszen próbálom meggyőzni magam, és eddig sikerrel vettem az akadályt. Nem kell, nem, nem, nem.

Egy pillanatig gondolkoztam, hogy megkínáljam e a whiskeyből ,de végül nem tettem. Még piszkos lenne a butykos.
És akkor megszólal. Van e pasim? Van e pasim? A kérdés szinte ordított a fejemben. Még egyet kortyoltam az italból, csak úgy szíverősítő gyanánt.

- És ha van? Én sem kérdezgetem hány tyúkot rángattál már az ágyadba. - vetettem oda hűvösen, még arra sem méltattam, hogy ránézzek. Semmi, nuku. És szerencsésen lenyeltem az utolsó kis mondatot. Hogy nincs, mióta veled szétmentem egyetlen pasi sem kellet. De egy valami még kibukott. - Azért majdnem jó időre elvetted a kedvem a férfi nemtől. - beledöftem én is a kést. Kíváncsi vagyok mit reagál.

- De azért lehet még is kérdezek valamit? Megdöntöttél már valami rekordot, a csajokon kívül? - félmosoly, újabb korty.

Már szép lassan kezdem érezni a fejemben a whiskey jótékony hatását. Szippantás a cigibe, pöcc le a hamu és várok.
Naplózva


Aaron L. Westbrook
Eltávozott karakter
*****

***6*** MiniMirol

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #117 Dátum: 2009. 09. 22. - 20:40:20 »
+1



Miért tűnik olyan másnak a szakítás után? Miért nem látom a szemeiben a vágyat IRÁNTAM? Úgy hittem esedezni fog majd azért, hogy visszafogadjam s én majd akkor jól az arcába nevetek. De nem így történt, közel sem! Biztos, hogy istenít még valahol ott legbelül, de régen nem volt ennyi önuralma. Most annyira másnak tűnik… a francba is!
Mindegy naponta nők tömegei kényeztetnek, miért is foglalkoznék csupán ezzel az eggyel? Igen, voltak csodás perceink mikor a gyönyörtől elalélva feküdtünk egymás mellett, s hullámos hajkoronájának rakoncátlan tincseit csavargattam ujjam köré. Az ilyen nyugodt percekért képes lettem volna tűzbe tenni a kezem, de neki nem volt elég ennyi. Több kellett, mindig csakis én, már a végén beszélni sem beszélhettem senkivel a jelenlétében, mert rögtön féltékenységi jelenetet rendezett!

Csendes, nem nagyon reagál az általam feltett kérdésekre. Az előbbi megmozdulása felettébb szíven ütött, úgy éreztem elgyengültem és nem tudom tartani magam a „tervhez” miszerint az őrületbe kergetem és nem engedek tökéletes ajkai csábításának. Ha viszont abban a percben megcsókol… nem toltam volna el magamtól. Azonban arcizmaimnak hamar megálljt parancsoltam miután visszatért a párkányra és el is tüntettem róla a vágyakozást tűzvörösre rúzsozott szája iránt. Nem lehet! Nem is akarom! Egy szeszélyes hibbant tyúk! Minek nekem egy ilyen púp a hátamra?

Hogy van-e pasija? Nyilván nincs! Ismerem, túlságosan is jól! Ha lenne valami felső tízezerbeli udvarlója már rég elkezdett volna hencegni vele, hogy ezzel is felidegeljen, de nem tette! Azért, hogy ne akadjak ki? Áh dehogy! Nincs mivel felvágnia! Míg én minden áldott nap más-más nők kényeztetését élvezem, ő magányosan tesped az iskolapadban és utánam epekedik, hogy egyszer majd kopogok az ajtaján és a nyakamba borulhat ismét.

- Áh szóval nincs! Rövidebben is megfogalmazhattad volna, értek én a burkolt szavakból is. Szóval még mindig reménykedsz abban, hogy mi ketten ismét…? – kérdeztem tőle gonoszkodva, ezzel is tovább hergelve.

Utáltam ha ordibált és veszekedett velem, de amikor dühös volt akkor még bájosabbnak tűnt, mint egyébként. Vörös ajkait lebiggyesztette, szemei smaragdként csillogtak, szinte láttam bennük a lángokat… ilyenkor heves volt és határozott, élvezetes látványt nyújtott… mind régen, mind most!

- Miféle rekordra gondolsz? A nőknél már nem is számolom hol járok… hisz tudod, hogy sosem fektettem érzelmet ezekbe az afférokba. Vannak… szükségleteim. Sajnos a szívemet pedig hóbörtön övezi, nincs mit tenni!

Vagy talán mégis felolvadt már egyszer? Nem tudom. Nem tudom mikor mi történik velem odabent és nem tudom miért repked ezernyi pillangó a gyomromban. Érzem ahogy az arcom kissé elsápad, épp egy árnyalattal lesz fakóbb. Nem vagyok a legjobb állapotban, miért gyötör ez a rohadt hasam? Talán összeettem valamit!

- Ugyan miért viselkedsz így? Mondd, hogy nem voltam jó szerető… - szegezem neki a feladatot, remélem hogy szívből válaszol és az igazat mondja. Ha hazudik, úgyis észreveszem! Ismerem már, mint a rossz pénzt!
Naplózva

Cassandra A. Waldegrave
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #118 Dátum: 2009. 09. 23. - 20:26:38 »
0

To be or not to be...


Kellemesen fejembe szállt a whiskey, és igen csak átmelegített odabent. Szükségem is volt, e mellett a jéghegy mellett egy kis belső melegségre, mert az összes vért kiírtotta belőlem. Minden vér az agyamba tolult, hogy vissza tudjak vágni neki. Aztán meguntam, minek is szócsatázzak vele... pedig az az életem, de azt hiszem rá nem pocsékolok még egy gúnyos vigyort sem. Vagy még is?

- Igen, mondhattam volna úgy is, de így hatásosabb volt. - vetettem oda, felé se nézve.

Lereagálja a rekordos hozzáfűzésemet, mintha tényleg nem arra játszana, hogy minél több csitrit az ágyacskájába hódítson. Még szép, hogy arra játszik. Azt meg aztán ne akarja nekem bemesélni, hogy nem számolja. Meg vagyok győződve róla, hogy van egy kis fekete notesz, amiben minden hölgyemény benne van. Adatokkal együtt. Szerintem szám szerint meg tudja mondani, hogy hányan is gyűrték már össze alatta a lepedőt. Csak egy dolog bánt, hogy én is szerepelek abban a rohadt könyvben. Azért kíváncsi lennék, vajon ír e hozzá megjegyzéseket. Az enyémet szívesen elolvasnám. De egyáltalán... tényleg kíváncsi lennék rá, hogy egy pernahajder, szoknyapecér mit is firkantgat rólam egy kopott noteszbe? Igen, kíváncsi... De ez a vágyam úgysem fog teljesülni... Ha csak....
Áh, hagyjuk.

- Hogy miért? Nem is tudom. Talán azért, mert megszégyenítettél, kihasználtál... és azzal, hogy mialatt jártunk magad alá gyűrtél pár csitrit, még el is dobtál mint egy használt. És a használt zsepi megunta, és szakított veled. Még jó, hogy én tettem pontot a dolog végére. Így legalább egy kis önbecsülésem megmaradt. A többit elvetted azzal, hogy megcsaltál. - mondom neki, s most az egyszer felé fordultam.

Mélyen a szemébe néztem, miközben ezen mondatok elhagyták a számat. Talán egy apró könnycsepp is megcsillant a szemem sarkában, de nem láthatóan. Ő nem vehette észre, csak akkor, ha tényleg jelentek még számára valamit, mert ismer már annyira. És ha így van, akkor a szememet figyeli. Tudja, hogy az nem csal. Az mindig elárulja, hogy hányadán is állunk.

- Ami meg a szeretőségedet illeti. Nem mondom, hogy rossz voltál. Sőt egészen tűrhető az ágyban. És ha nem számítom azt, hogy utállak, most talán még bókolnék is... - kicsin múlott, hogy nem bukott ki belőlem, hogy nagyon is jó volt. Sőt. És ne tegyem hozzá, hogy egyébként sincs viszonyítási alapom, mert ő volt az első.

De egyelőre ezt a titkot még megtartottam magamnak. Vajon meddig?
Újabb korty, slukk, hamu le.

- Kérsz? - nyújtom felé a flaskát... kitudja milyen indíttatásból. Úgy tűnhet, mintha a béke jobbot nyújtanám... Vajon tényleg? Vajon tényleg békét akarok kötni vele? Újra? Újra kezdeni?

Így, kicsit ittasabb állapotban... jelenleg úgy éreztem, hogy talán... talán. De jött egy kósza fuvallat, és kicsit kitisztította a fejemet. Nem, nem akarom.
Ha elfogadja az italt, hát jó. Ha nem, akkor iszok még egy kicsit, és lerakom a párkányra. Pont kettőnk közé. Ahogy leteszem a flaskát, vagy azután, hogy ivott, vagy anélkül... Kezem véletlenül hozzáér az övéhez. Hiszen ott ül mellettem. Egy pillanatig összeér a két kéz, majd hirtelen elkapom, és talárom mélyére süllyesztem a kezem.
Másik kézben cigaretta... szippantás, csikk a mélybe.
Ránézek, és csendben maradok... Most mi lesz?
Naplózva


Aaron L. Westbrook
Eltávozott karakter
*****

***6*** MiniMirol

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #119 Dátum: 2009. 09. 23. - 21:42:18 »
+1



Ugyan, engem csak alkohol mellett lehet kibírni? Na ne etessen ezzel! Annyi kényeztetéssel láttam el, melyet egy férfi sem tudna ugyanúgy megadni neki. Örülhet, hogy így is megkapta a „barátnő” jelzőt egy ideig és nem pedig az „egy áldozat a sok közül” szerepet osztottam rá. Persze neki soha semmi nem elég! Jó hogy nem már rögvest nevezzem szívemnek és vegyem feleségül. Még csak az kéne…

- Hatásos, nem hatásos, én csak egy dolgot figyelek… miért nem nézel a szemembe? Talán beléd látnék, mint oly sokszor és kiolvasnám a vágyódást irántam íriszeidből? – kérdeztem ismét gonoszkodóan, de halálosan komolyan gondoltam minden egyes kiejtett szót.

Véleményem szerint tényleg csak azért fordult a táj felé, hogy ne kelljen szenvednie a gúnyolódásomtól, melyet azért kapna, mert látnám rajta, hogy még mindig reménytelenül szerelmes belém. Ez az eshetőség egyáltalán nem volt kizárt, sőt! Mi másért kerüli tekintetem?
A rekordokat illetően… mintha elmélyedt volna pár másodpercig gondolataiba. Vajon min jár az esze? Nyilván azon, amire számítok. A titkos listán. Okos lány, voltaképp ez is egy ok amiért szerettem… öhm… vele lenni! Eddig senkinek nem jutott eszébe ilyen feltételezés, hogy vezetném a megdöntött csajok névsorát, de ő persze rögvest rájött. Sikerült elhitetnem vele anno az ellenkezőjét, de biztosan sejt valamit. Vagy csak érdekli a hozzá tartozó megjegyzés! Megértem… a helyébe én is égnék a vágytól, hogy láthassam!

- Megcsaltalak? Na ne mondd azt, hogy a második velem töltött nap után nem sejtetted, hogy egyszer ilyesmire vetemedem majd?! Vagy talán tényleg ilyen naiv lettél volna? Csak nem vakított el a szerelem? – kérdeztem félmosolyra húzva számat.

Nem gondoltam komolyan, hogy belém volt zúgva teljesen, de majd ő elmondja mi az igazság. Én meg csak hadd vigyorogjak magamban odabent…
Ekkor pedig a szemembe nézett. Nem akartam elhinni azt, amit láttam. Könnyek? Komolyan sírni fog? Na ne… Ügyesen próbálta leplezni fájdalmas érzelmeit, de sosem járhatott túl az eszemen. Talán úgy véli érzéketlen bunkó vagyok és nem figyelek fel erre az „aprócska” tényre, de nagyon is izgat! Ugyan miért lábadt könnybe a szeme? Miattam? Talán kicsit vissza kéne fognom magam, nem tudtam hogy ilyen rosszul érinti majd a szakítás téma. De akkor… tényleg… szerelmes belém? Megáll az eszem…

- Ugyan, nálam jobbat keresve sem találsz és ezzel te is tisztában vagy Lexi! Az alkalom utáni kielégült mosolyaid támasztják alá szavaimat… - magyaráztam, mert nekem is van önbecsülésem, nem is kicsi! Nehogy elkezdje bemesélni nekem, hogy van aki jobb teljesítményt nyújtott, mint én!

És ekkor idenyújtja a flaskát? Gyönyörű mélybarna íriszei csillognak, talán még mindig a könnyektől. Nem fogom tovább szapulni, egy nőt sem akarok bántó szavakkal megsiratni! Azzal, hogy otthagyom őket… inkább! De hogy lássam a szenvedésüket… azt már nem! Egy ideig nem felelek, így ismét kortyol egyet a kiváló minőségű whiskeyből, majd lehelyezi a párkányra. Kezét mellé pakolja, s egy pillanatra az enyémhez ér. Rövid ideig melegség járja át a testem, ránézek de ő már rögtön el is kapja bal karját és zsebébe dugja. Fél tőlem?

- Szerintem elég lesz mára… - állapítottam meg mikro ismét italába kortyolt.

Nem bírja a legjobban az alkoholt és innen nem tudom majd lecipelni részegen. Miattam nem kell fáradni a józanság elkerülésével! Jobb kezem bársonyos arcára helyezem miközben csillogó ellenállhatatlan szempárommal arra ösztönzöm, hogy hallgasson rám és hagyja abba, mert butaság amit művel. Nem tudom meddig kellene orcáján pihentetnem ujjaim, így várom hogy ő parancsoljon „megálljt” ha akarja. Biztosan! Olyan makacs! Persze attól, hogy nem akarom, hogy a sárga földig igya magát még nem érzek iránta semmit, csupán megakadályozom, hogy kárt tegyen magában!
Naplózva
Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 12. - 08:03:40
Az oldal 0.092 másodperc alatt készült el 55 lekéréssel.