Déli kilátó

~.::Hannah::.~

A lány arcára kicsit kiütközött a meglepettség, mikor Dan feltette a kérdést és a srác még észrevett valami más is, csak maga sem tudta eldönteni, miért vág ilyen arcot Hannah.  Ebben a pillanatban úgy érezte, bár ne tette volna fel a kérdést, bár visszaforgathatná az idő kerekét a kérdés feltevése előttre és ne tette volna fel a kérdést. Mi lesz, ha van már valakije? Ezen töprengett Dan is és közben magában imádkozott, bár ne lenne. És ahogy Hannah kimondta, hogy nincs, valahogy érezte, hogy az a feszültség egyszerűen szertefoszlik, ami idáig a torkát fojtogatta és a görcs a gyomrában is kezdett megszűnni. De mikor a lány feltette a kérdést neki, hirtelen nem tudott mit válaszolni. Egyre csak gondolkozott, mit is lenne jó válaszolni erre, de nem jutott semmi sem az eszébe. Aztán mégiscsak valami beugrott neki.

* Komolyan nem értem magam. Nem tudom mit válaszolhatnék erre, de előbb azt kéne kiderítenem magamban, hogy mi a fenének tettem én fel ezt a kérdést? Hisz most lehet tolakodónak néz, vagy, hogy akarok valamit. De nem. Vagy... mégis? Nem tudom, teljesen elbizonytalanodtam. De ha ránézek... Akkor valahogy úgy érzem magam, mintha semmi sem számítana. Furcsa, hogy idáig mikor láttam, akkor semmi sem történt. De mióta szóba elegyedtünk a hídon, akkor valami megváltozott. Nem vagyok teljesen biztos benne, de érzem, hogy valami más lett. *

És ekkor a fiúnak leesett az egész, hogy miért érzett gombócot a torkában, hogy miért gürcölt annyit, mikor a bálra készült és hogy miért várta ennyire a találkát. Már teljesen lehiggadt és Hannahra mosolygott. Már megértette végre, miért viselkedett mostanában ennyire furcsán, ha csak a lányra gondolt. Egyszerű az egész, csak ő bonyolította kicsit túl. Egész idáig azon töprengett, hogy mitől viselkedik ennyire furcsán, de most rátalált a válaszra. Hannah nagyonis bejön neki, de nem mint barát, hanem.... Ez egészen más. Most döbbent rá, hogy belezúgott a lányba. Viszont azt még mindig nem tudta eldönteni, hogy mondja el ezt. Hát az igaz róla, hogy nagy a szája, de ebben a témában teljesen kezdő. Csak egyet tehetett, ha a szívére hallgat. Így hát feltett mindent egy lapra, behunyta a szemét és közel hajolva a lányhoz, hosszan megcsókolta. Nem számított most neki semmi, Hannahra bízta a dolgot. Ha visszacsókol, akkor valószínűleg Dan nagyon boldog lesz, ha félbeszakítja és talán még fel is pofozza, akkor a srác így járt, majd megpróbálja túltenni magát rajta, vagy esetleg megpróbálja meghódítani a lányt. De abban most már egészen biztos volt, hogy szerelmes.

..::Dan::..

*Nos még minden elég ködös Hannah számára, bár vannak sejtései a fiú szándékáról, de inkább magában tartja, nehogy pórul járjon. Látja, hogy Dan nyugtalan, de ő maga abszolúte kiegyensúlyozott és nem ideges. A srác valamin nagyon töri a fejét, de még ez sem bírja igazán furdalni az oldalát. Úgy véli, ha mondani akar valamit, majd megszólal. Ez a taktika eddig is bevált, most miért ne?! De azért mégis ennyit gondolkozni valamin? Itt valami különös közeleg!*

~ Mi a baja? Talán beteg? Eddig azt hittem, hogy letérdel és szerelmet vall vagy valami ilyesmi marhaság, de mostmár komolyan kezdek aggódni érte. Lehet, hogy közbe kéne szólnom? Áh... inkább ne! Lehet, hogy megint mellétrafálok és akkor porba tiprom az érzéseit, hogy mennyire másnak láttam a helyzetet, mint aminek valójában szánta. Jujj... bonyolult az élet. De talán ha türelmesen várok... most ez a legcélravezetőbb megoldás... azt hiszem... Wáá! Nyugtasson meg valaki... Te jó ég! Magammal társalgok a problémáimról, ez szánalmas... Mostmár odaszólok neki, ezt a tétlenséget én már nem bírom elviselni sokáig... ~

*Már épp mondott volna valamit Dannak, amikor a fiú végre úgy tűnt tenni fog valami. Hannah számára még nem vált világossá mit is, de felé közeledett. Ez a hirtelen közeledés azonban felhozott a lánynak egy régi emléket, amikor Adam tette ugyanezt. Ekkor már sejtette, hogy ez a srác is arra készülhet, de most másképp végződött a tündérmese mint akkor. Legalábbis a harmadéves részéről.*

*Dan odalépett és megcsókolta. Nos erre számított a leányzó és úgy döntött, hogy nem rontja el a pillanatot, hiába tűnt korainak a dolog. Nagyon kedvelte Dant és talán úgy látta ő az igazi. Ha nem is jönnek ki majd annyira jól hosszútávon, most biztosan ő kell neki.
Ezek tudatában visszacsókolt, hogy éreztesse ő is készen áll arra hogy járjanak. Mikor ajkaik különváltak megkérdezte azért a biztonság kedvéért.*

- Dan... öhmm... mi akkor most járunk? - erre csupán egy egyszerű IGENt várt, semmi többet, de azt aztán határozottnak hallja, hogy biztosan megnyugodjon affelől, hogy jól döntött!

¤..:Hannah:..¤

Ahogy a lány visszacsókolt, Dan már biztos volt benne, hogy ő is érez iránta valamit. Ennek késztetésére még át is ölelte Hannaht, majd miután véget ért a csók, mosolyogva a lányra pillantott.
- Háát... Azt hiszem.- mondta kicsit elgondolkozva, majd vigyorogva még hozzátette. - Igen, az én részemről járunk, persze ha te is akarod. Tudom kicsit korai volt az egész, de én már napok óta arra készülök, hogy ezt valahogy elmagyarázzam. De ebben a témában sajnos nem a szavak embere, de mindinkább a tetteké vagyok.

* Hát úgy tűnik a nehezén túlvagyok. Illetve túlvagyunk... Mert nagyon úgy tűnik, hogy Hannah is ugyanarra jutott, mint én. De innéttől akkor hogy lesz? Mert én idáig terveztem. Na de hogy innéttől akkor mi lesz? Marad minden a megszokásban, csak több közös programmal? Úgy tűnik ez a jó megoldás, márha ő is benne van...  Ajmár Daniel! Kapd össze magad, persze, hogy benne van, mivel ő rá is kérdezett, hogy akkor járunk-e. Vagyis az biztos azt jelenti, hogy akkor  ugyanarra gondolhat. Sőt, gondol is. Vagyis akkor most minden b izonnyal olyanok leszünk, mint egy normális párocska. Csak bírjam ki... Mivel már csak egy évet leszek itt ezen kívül. *

Dan gyorsan lefuttatta ezeket a gondolatokat a fejében, hisz tényleg csak pár másodpercet vett igénybe, közben Hannah-t nézte. Aztán csak ismét elmosolyodott és adott egy puszit a szájára. Rég, vagy talán még sosem érzett ennyire mélyen egy lány iránt és most remélte, hogy ez tartós lesz. Nem mintha az előzőek rajta múltak volna.

..--::Dan::--... 

*Igen, a válasz igen volt. Ennél csodásabban nem is alakulhattak volna a dolgok. De most komolyan. Hannah minden álma valóra vált...szinte... És nagyon meglepődött valamin. Azon, hogy amíg egy a találkozó lezajlott, egy percig sem gondolt eddigi imádottjára. Hisz eddig, ha valaki közeledni mert hozzá rögtön lekoptatta a Malfoy-os indokkal. De most nem. Sőt, ő maga is kezdeményezett. Ez igencsak meglepte a leányzót, ilyen még sosem történt vele. De most végre túljutott azon a gyermekkori álmon, hogy ő csak a szőkeségnek adhatja a szívét. Végre vége ennek a rémálomnak, mellyel talán mindenkit az őrültbe kergethetett eddig. VÉGE! És általában ezután a szó után az jön: Kezdet. Ez is valaminek a kezdete volt. Hannah és Dan rövid vagy hosszútávú jövőjének. A lány érzései tiszták voltak és biztos volt abban, hogy emellett a srác mellett még az életét is le tudná élni. Erre azért volt esedékes gondolni, mer Dan hamarosan végez és ha akkor még együtt vannak, akár véglegesíthetnék is a dolgot. Persze még gyerekek és Hannah úgy döntött ezt a lehetőséget még nem tárja fel, mert a végén még megijesztené a fiút vele és paranoiás mániákusnak hinné. Ezt pedig végképp nem akarta.*

~ Itt állunk egymással szemben. Csak ő és én... De milyen más minden, mint pár másodperccel ezelőtt. Hihetetlen, hogy ennyire meg tudnak változni a kedélyek ilyen rövid idő alatt. Mindketten boldogok vagyunk. Remélem legalábbis, hogy ő is az. Mert rajtam ha nem lenne ez a nehéz talár tuti fellebegnék az égbe az örömtől. Rég nem voltam ennyire csodásan... ~

- Remek... örülök... - válaszolt még a "járás"sal kapcsolatos reagálásra. Minden a lehető legjobban alakult, csak az hiányzott, hogy Dan is mindent így lásson.

*A fiúra nézett. Mélyen a szemébe. De nem azt nézte, hogy milyen színű vagy hogy van e benne csipa. Nem. Azt próbálta megtudni, hogy tényleg komolyan gondolja-e vele ezt a a kapcsolatot. Mivel az íriszek gyakran csalafinták, a lány úgy döntött inkább rákérdez. Talán úgy könnyebb lesz a nyomozás végére járni.*

- Dan, mondd csak... te ugye 100%-ig biztos vagy abban, hogy ezt akarod... csak mert... én igen, de nem szeretném, ha egy hónap múlva 3 hónapot bőgnék a szobámban az ágy alatt... Érted mire célzok? Csak mert én nem olyannak ismertelek meg ezalatt a rövid idő alatt, aki csak úgy kisujjból képes lenne összetörni egy lány szívét és porba tiporni az érzéseit. Pont azért... szerettem beléd, mert te más vagy. Legalábbis számomra másnak tűnsz, mint az előző elmondott pasitípus. Szóval kérlek gondold át most és csak úgy adj választ a kérdésemre! - egyenes beszéddel, s némi körítéssel végre elmesélte mi is bántja még a kicsi szívét. Már csak az hiányzott, hogy megtudja pozitív vagy negatív irányt vesz a jövője.

~ Hihetetlen. Minden ezen az egy feleleten múlik. Minden boldogságom, mely most rámköszöntött egyetlen egy szó hatására tova röppenhet. Jajj... megöl ez a tétlenség. De már... már beszédre nyílik a szája... Most minden kiderül! ~

¤..:-Hannah-:..¤

Dan a válaszra csak elmosolyodott. Már le is nyugtázta magában, hogy most már minden rendben, és remélte a válaszával Hannaht is megnyugtatta végre. De ahogy a lány a szemébe nézett... Az a pillantás.... Mintha még némi kétség, vagy félelem lenne a szemében, de inkább kételkedett. Legalábbis a fiú ezt állapította meg magában. Az a pillanatnyi csend egyre jobban idegesítette a fiút. Vagy nem is igdegesítette, ide nem az a szó illik, hanem inkább az, hogy kissé elbizonytalanította. Nem tudta most mi fog jönni.

* Talán valamit rosszul csinálhattam? Meglehet. Nem vagyok jártas az ilyen dolgokban még igazán és lehetséges, hogy túl korán léptem? Talán még várnom kellett volna?*

Mikor látta, hogy a lány megszólalni készül, egy pillanatra ismét parányira zsugorodott a gyomra, de ez nem tartott sokáig, csupán pár pillanatig. Tényleg csak egy pillanat műve volt az egész, mert mikor Hannah megszólalt, a fiú ismét halál nyugodt lett. Igaz ez a hirtelen hangulatváltozás olyan gyorsan következett be és múlt el, hogy nem látszott az arcán. Legfeljebb kicsit a szemében. de miután úrrá lett rajta a nyugalom, már csak a lányra figyelt és amit mond. 

*Szóval nem győztem meg eléggé. Hát akkor teljesen, de most tényleg teljesen meg kell nyugtatnom afelől a dolog felől, hogy nem csak egy hónapra gondolom. Én nem olyan vagyok, mint a többi velem nagyjából egykorú. Ők tényleg olyanok többségben, hogy felszednek valakit, elvannak egy ideig, megunja a lányt, aztán dobja. Ugyanmár... Én ahhoz már felnőttem. Én már túlvagyok azon a korszakomon és nem is vagyok rá büszke.*

Miközben a lány beszélt, ő csak türelmesen hallgatta. Nem akarta félbevágni, hisz az illetlenség lett volna, ha már ennyire elmondja mi bántja, na meg lehet azzal csak megbántotta volna és akkor faképnél hagyja. Így hagyta, hogy a lány abbahagyja a mondandóját, majd egy kis mosoly jelent meg a szája sarkán. De ez a mosoly hamar elillant és helyette megkomolyodott arccal megszólalt. Pontosabban megfogta Hannah kezét és úgy kezdett bele.

- Én nem olyan vagyok, mint a korombeliek. - itt egy kicsit elhallgatott, pár másodpercre, majd folytatta - És átgondolnom sem kell semmit. Amit az előbb mondtam, azt a lehető legkomolyabban gondoltam. És nem holmi egy hónapokra. Ha ez megnyugtat, akkor most valószínűleg egyre gondolhatunk, mert ezt a kapcsolatot nem szeretném elpackázni, sőt még hanyagolni sem. És én igenis szeretném, hogy tartós legyen. - a végén Dan elmosolyodott és úgy várta a lány válaszát. Remélte, most már elég meggyőző volt, amit mondott és Hannah is megnyugodik végre.

* Ha szakítani is akarnék, az sem most következik be, sőt egy hónap múlva se, meg később se. Azt, hogy a suli után mi lesz, azt még én sem tudom, majd az idő eldönti. Mindenesetre míg ide járok, addig szeretném, ha minden úgy maradna, ahogy most van.*

..::Daaaan::.. 

*A pillanatnyi csend megannyiszor előbukkant még. Majd újból pár tompa hang zavarta meg a némaságot, mely egyszer a lány irányából süvített végig a friss levegő páráján, utána pedig a fiú válaszai zavarták meg az idilli csendet. Persze ez a gyerekeknek nem volt ilyen idillikus, hisz épp most próbálálták elkezdeni a leendő közös kapcsolatukat, mely közelsem tűnik senki számára sem karikacsapásnak. Egy ilyen dologgal jól meg kell szenvedni, hogy a kívánt eredményt nyújtsa. Az ügy pedig akkor a legbonyolultabb amikor mindketten halálosan komolyan gondolják az egészet. Ilyenkor a kellőnél is több bizonytalanság szorul az ember szívébe és kellemetlen képzetekkel vonja el a boldog pillanatokról a figyelmet.*

~ Nah most mit lép... milyen választ ad a kérdésemre... vajon már most itt abbahagyja? Hmm... vagy őt nem olyan fából faragták? Mindegy... az biztos, hogy ha most faképnél merne hagyni és nemleges válasszal akkor egy hétig borogathatná a púpot a homlokán, amelyet én okoznék neki ezután, tudván, hogy csak szórakozott velem... Naná... ~

*Ebben a másodpercben azonban a helyzet hihetetlenül komolyra fordult. Dan megfogta Hannah kezét, a lány már-már kezd szívrohamot kapni, hogy milyen ijesztő rész jön ezután, de szerencsésem kellemesen kell csak csalódnia.*

~ Igeeen! Ez a nap már nem is lehetne szebb! Most komolyan... mi lehetne ennél jobb, hogy az imádottam viszontszeret. Aztán nálam sokkal idősebb... Természetesen ez nagy dicsőség, de nem ez a lényeg. A legfontosabb az amit belül érzünk és ami egymáshoz csatol minket... jujj de nyálassá tett ez az egész... ~

- Örülök... én is így gondolom... és ha te azt mondod bízhatok benned, akkor én így teszek! - nyögte ki válaszul, majd a fiú nyakába ugrott és egy puszit nyomott az arcára. Még sosem érezte magát ilyen felszabadultan.

- Na de most hogy minden oké, mit szólnál, ha bemennénk inkább? Nem szimpatikus annyira ez a kilátó. Meg már éhes is vagyok egy kicsit. Szóval, ha nem nagy baj akkor ne időzzünk itt már sokat, oké? - kérte meg kedves hangon erre a kis kívánságra újdonsült barátját.

*Miután a srác reagált a dologra, Hannah megindult a lejárat felé. Egy pillantra megtorpant, hátranézett, ellenőrizte, hogy kedvese is ott kullog-e utána. Miután meggyőződött róla, hogy igen, bevárta, majd kézenfogta. Egészen a lépcsők aljáig így rohantak le és abszolúte BOLDOGNAK érezték magukat!*

¤...::-Hannaaah-::...¤

Hannah végre úgy tűnt hisz a fiúnak. Ettől ő meg is nyugodott, hisz ha a lány még most sem hitt volna, akkor nem tudta volna mit csináljon. De így már megnyugodott. Végre fellélegzett és úgy érezte most magát, mintha könnyű lenne és akármikor képes lenne elszállni. Felpillantott az égre. A felhők lassan, nyugodtan haladtak, de a nap is már  nhétágra sütött.

* Hmm... Mintha az időjárás is nekünk kedvezne. *

A fiú ezen elgondolkozva arra jutott, hogy kicsit most túl... nyálas hangulata lett. Így hát megpróbált ismét régi, voicces önmaga lenni.

* Most már értem, miért mondják, hogy a szerelem elveszi az ember eszét.*

Hannah ekkor kijelentette, hogy már nem érzi jól magát iss fent. Nos Dan is kezdte már unni a helyet, így rögtön benne volt a dologban, hogy lemenjenek. Elindult a lány után és mikor pár lépés után beérte, megfogta a kezét. Hannah ekkor szaladni kezdett lefelé a lépcsőn.

* Végülis miértis ne? Kell egy kis szórakozás is. Asszem elég a komolyodásból, így is túlontúl komoly vagyok. Most majd többet fogok gyerekeskedni. Ahogy most is.*

Dannak is tetszett ez a rohangálós ötlet, legalább jól érzik magukat. Félúton már nem is bírta tovább, csak elnevette magát és úgy is értek le a lépcső aljára. A fiút teljesen hidegen hagyta, hogy most látja őket valaki. Na és? Gondoljanak amit csak akarnak, de ők most nagyonis jól érezték magukat.

[×Juuu×]

×Juuu×   *-*

Egy lány…
Akit feltehetőleg megzavartam azzal, hogy én is felmentem… A tájat nézi. Merengve, gondolkodva… Lassú, halk léptekkel sétálok oda hozzá, hogy megkérdezzem, zavarom-e. Mikor odaérek hozzá, rám emeli tekintetét. Kék szemek, fehér bőr, sötétbarna haj. Ismerős az arca…. Mintha láttam volna már… Mindig hűvösen viselkedik, pillantása jeges, dermesztő. Magába zárkózott, és nem mutatja ki az érzéseit… Ez –talán az egyetlen- olyan dolog, ami mindkettőnkre igaz… Miután feltettem a kérdést, ránézek a talárjára. Hugrabug... Vajon mit keres itt? Átnézek a válla fölött, megpillantom a tájat… és hirtelen megértem, miért pont ide jött. Csodálatos a kilátás. És tényleg alkalmas a gondolkodásra… Megszólal. Rövid, tömör, egyszerű választ ad: Nem zavarok… Mennyire furcsa, ahogy ezt mondja… Nem úgy beszél, mint ahogy gondoltam… Hangjából nem érződik az a jegesség, amely a tekintetéből tükröződik. Valami nincs rendben vele… Valami történt, aminek az lett az eredménye, hogy kiesett a szerepéből, az álarc leesett, s darabokra törött. Összeilleszti a részeket, de mindenki látja, hogy nem ugyanolyan, mint volt… A repedések, és a törés nyomai ott vannak… Végignéz rajtam, majd sóhajt. Vajon… miért? Hirtelen, idegesen leveszi tekintetét rólam, szemeit behunyja, majd ismét rám néz, és megint hozzám szól… Kicsit összezavarodok, hiszen a sóhaj, és az, hogy meg akarja osztani velem a helyet, valahogy nem illik nekem össze. Ránézek a könyvre… Olvasott. Hagyjam békén, és inkább csak rajzolgassak én is csendben? Vagy… Kezdjek el beszélgetni vele? Ugyan, én… Úgysincs szüksége a társaságra. De látszik rajta, hogy valami baj van… Belenézek a szemeibe, és még mielőtt végiggondolnám, mit teszek, felteszek kettő apró kérdést…

- Minden rendben? Tudok segíteni Neked?

Ezúttal nem a kíváncsiság vezérelt. Nem tudom, miért, de tényleg segíteni szeretnék, feltéve, ha tudok. Furcsa ez a helyzet. Kevés ember van, akivel szívesen elbeszélgetnék, és ő ezek közé tartozik. Aggódva nézem, vetek rá egy bíztató pillantást, és próbálom éreztetni vele, hogy elmondhatja… megbízhat bennem, annak ellenére, hogy nem is ismerjük egymást. Különös ez a lány. Érdekes a kisugárzása… Rejtélyes, tartózkodó… Mégis, szerintem legbelül vágyik arra, hogy legyenek barátai… Nagyon mélyen biztos… Akárcsak én…

[[ Em ]]

[ Em ]

Furcsamód az ember megérzi, ha valaki olyan keveredik a közelébe, akivel megéri egy kicsit másabb hangnemet megütni. Nem azt a rideg, elutasító, fennkölt, és fagyos, mint amit egyébként szokott az ismeretlenekkel. Volt annak a lánynak a pillantásában valami, ami megfogta, és különös módon olyan érzéseket keltett benne, hogy most az egyszer igazán lehetne kicsit másabb is, mint amit megszokhattak Tőle. Már nem az a Julia, aki pár nappal ez előtt volt. Túl sok minden történt, ami számára feldolgozhatatlan, amihez idő kell, és magány, hogy igazán átrághassa a történteket. De… most nincs az a pénz, amiért csendben olvasna, vagy sajnálgatná magát. Nem értette miért, de úgy érezte, ezt kell tennie, mert ez a helyes…

Egy apró sóhaj, ahogy végigméri a másikat. A lehetőség, hogy mi lenne, ha Ő is közéjük tartozhatna, ha zöldszegélyes talárt hordhatna, fájón kezdi ki újra az elnyomott, ám olykor felszínre törő rejtett gondolatokat. Láthatná…
De nem szabad, nem lehet. Már maga a tény, hogy ott áll, azon a szárnyon, ahol könnyen összefuthatnak is felháborító. Hiú ábrándokat kerget, ha valaha is azt reméli, közöttük több lehet, mint pár szó, nem, még a gondolatát is felednie kell. Nemcsak a maga, hanem a másik érdekében is. A múlt nem ismételheti meg önmagát. Nem teheti ki a sötét fátyolnak. Sem Őt, sem mást…

Halk szavak, melyekkel szinte ellentmond az előzőeknek, de nem érdekli. Már nem… Csak az, hogy ne magányban töltse el azt az időt, ami a napból még hátravan. A másik szemeiben pontosan ezek fordulhatnak meg. Furcsa… nem olyan fennkölt, és rideg, mint a zöldszegélyesek szoktak lenni. Talán még Ő maga is sokkal jegesebb nála? Álarc ez is, akárcsak az Övé?
A lány, mintha óramű pontossággal dolgozna, szólal meg, két olyan kérdést felvetve, mely csak még jobban erősítette Juliaban az érzést, miszerint amaz vagy rossz házba került vagy valami a túlparton sincs rendben.

Akaratlanul bólintott a kérdésre, bár szólni még nem tudott. Évek óta, soha nem kérdezte Tőle senki, hogy tudna-e valamiben segíteni, sőt, még azt sem, hogy egyáltalán minden rendben van-e. Egyetlen ember ez alól kivétel, akit maga próbál eltaszítani minden egyes alkalommal, amikor csak lehetséges. Talán nem kellene? Talán ..
Lehajtott fejjel csukta be a könyvet, és süllyesztette a fekete szőttesbe, majd megemelvén fejét ejtette szavait:
- Ha hazudnék, azt mondanám semmi bajom. De a való nem ez… - egy kósza pillantás a táj felé, mintha abból merítene erőt. Nem fejezi be a mondatot, a neveltetés gátat szab a folytatásnak. Egy pillanatra alapjaiban remeg meg a maszk, mely a hófehér arcot takarja. Igazán megbízhat benne? Annyira, hogy megossza vele az igazságot, fátylak, és elfedések nélkül?
A sötétbarna hajkorona óvón takarja el a külső szemlélő elől a finomabb vonásokat, azokat, melyek alig látszanak át az álarc alatt. Lágy mozdulattal tűri el a szemébe lógó tincseket, a hidegkék lélektükrök a felhőket kutatják, miközben beszél. Talán örökre bánni fogja a pillanatot, talán nem, és rálelhet az első emberre, akiben megbízhat?

- Te vagy az első, aki ezt kérdezi. - szólal meg nagy nehezen. –Tudod, Tőlem nem szoktak csak úgy ilyesmit kérdezni, most mégis örülök hogy Te megtetted. Segíteni nem hinném, hogy tudsz, de… nekem már az is sokat jelent, hogy megkérdezted. – egy futó mosoly, szinte alig látszik, annyira szokatlan hogy fintorgáson kívül másféle szájmozgást is képes produkálni.
Egyenesen a másik szemeibe néz, és félrebiccenti a fejét. A tengerkék íriszek megnyugvást, és igazi szándékot sejtetnek… vajon jól teszi, amit tenni fog, ha képes rá? Nyílt tekintet, jelzésértékű a másik számára, ha akar, kérdezhet, talán még örülne is. De beszélgetni, az mindennél többet jelentene számára…

[×Ju×]

×Ju×

Soha…
Nem voltam olyan ember, aki könnyen barátkozik, aki nyit mások felé, és aki kiteregeti az életét mások előtt… Nem, éppen ellenkezőleg. Inkább visszahúzódom, elvonulok, és eltitkolom az érzéseimet. A múltamat, és a régen ért csalódásokat, a fájdalmakat, érzéseket nem tudom elfelejteni, nem tudom kitörölni – talán nem is szeretném. Némelyik gondolat lehet, hogy rossz, hogy fájó – ugyanakkor talán egy kicsit szép is. Mindig ezeken a dolgokon jár az agyam… És senkivel sem osztom meg. Nem oszthatom, nem bízhatok meg csak úgy akárkiben… Szívesebben üldögélek egyedül, magányosan valahol, és csak gondolkozom, vagy rajzolgatok…

Néha…
Azonban történnek furcsa dolgok, határozok hirtelen, meggondolatlanul, és teszek fel olyan kérdéseket, amelyeket lehet, hogy nem kellene… Most pontosan ilyen helyzetben vagyok. Itt állok egy Hugrabugos lány előtt, és éppen arról kérdezem, mi baja van. Hogy mesélje el, mi bántja… Hogy kérhetem Tőle ezt, amikor én sem szívesen mesélek egy idegennek az életemről, a problémáimról? A választ saját magamban találom meg… Gondolkozz… te is megbízol benne, annak ellenére, hogy semmit sem tudsz róla… Igaz. Ha kérdezne, én is válaszolnék… Talán nem fog, de akkor is megkérdeztem. Adtam lehetőséget arra, hogy meséljen. Végighallgatom szívesen… Ha tudok, segítek is neki… Ez a természetemből adódik. Igen, én ilyen vagyok igazából. Csak félek ezt az oldalamat mutatni… Túlságosan is félek.

Esetenként…
Sikerül legyőznöm a félelmet, és nyitok… Most ezt tettem… Hátha. Az arcát fürkészem. Próbálom leolvasni róla a gondolatait, de nem tudom. A szemébe nézek. Mennyire furcsa… Nem értem, hogy kerülhetett Ő a Hugrabugba. Mintha Ő is pont ezen gondolkodna. Lenézek a padlóra, éjfekete hajam az arcomba omlik. Megszólal… És meglepetésemre, bevallja, hogy valami baja van. Hirtelen felkapom a fejem, és ismételten ránézek. Talán habozna…? Nem csodálom, hogy nem tudja eldönteni, megbízhat-e bennem, elvégre teljesen idegen vagyok. Nem ismer, talán még nem is látott. Csak azt tudja rólam, hogy egy Mardekáros lány vagyok… De furcsa… Mindenkinek szüksége van valakire, aki megkérdezi, hogy van, vagy van-e valami gondja. Mellette viszont nincs ilyen ember… Illetve, most éppen van. Én. És ha úgy gondolja, akár máskor is ott leszek. Rámnéz. Mintha azt sugallná a tekintete, hogy kérdezzek, válaszolni fog… Nos, kérdezek is.

- Mielőtt kérdeznék, bemutatkozom… Emily Dean vagyok… Mint látod, Mardekáros… Szóval… Mi történt? Rossz hírt kaptál? Valaki megbántott? Vagy… Csak összejöttek a dolgok?

Általában…
Tudok értelmesebben is beszélni, most mégsem megy. Annyira új, és ismeretlen a helyzet, hogy én barátkozom, és beszélgetek valakivel… Még egy kicsit meg is rémiszt. Ugyanakkor örülök, hogy összefutottam most vele. Muszáj beszélnem valakivel, és Ő pontosan olyan személy, akivel szívesen társalognék… Annyi minden jár a fejemben… De a legnagyobb kérdés, mely a többi felett áll… Mi van velem, és miért bízok meg benne ennyire?

Sokszor…
Szeretnék változni, és most mintha elindultam volna egy új úton… Most viszont rajta múlik, milyen irányú lesz ez a változás… Van egy olyan érzésem, hogy rossz nem lehet…

[[ Em ]]

[ Em ]

Nem tudta, miért teszi azt amit. Sokkal egyszerűbb volna itt hagyni, hogy minden menjen a régi kerékvágásban. Elfelejteni ŐT, aki miatt ez az egész van. Visszabújna a fala mögé, az álarc elrejtené a finom vonásokat, a mosolyt, a valódi érzéseket. Megelőzhetne vele egy sor csalódást, kellemetlen kérdéseket, azokra való válaszolást, na és persze ezt is, hogy bárki is megsejtse, mi lakozik a maszk mögött…
Ám mégsem teszi. Helyette a könyv a táskában végzi, és bevallja, hogy valóban nincs minden rendben vele. Maga sem érti miért, hiszen soha életében nem látta még a másikat, mindössze egyszer-kétszer órára sietve, vagy egy csendesebb sarokban
Olyan furcsa, hogy nem olyan fellengzős, mint a legtöbb háztársa. Vajon az arc számára is egy, a külvilág felé mutatott álca, mellyel a valót kívánja elkendőzni? Nem értem, nem érhetem, amíg nem tudom az igazat. Ehhez azonban két olyan dolgot is meg kellene vallanom neki, ami … nos talán nem a legmegfelelőbb lenne. Különös az érzés, ami elfog, valahányszor a szemébe tekintek. Mintha azt sugallaná, bennem megbízhatsz, a tikod őrizni fogom. De miért?...

Óvatosan szövi tovább a másik fél számára megkezdett gondolatmenetet, kínosan ügyelve arra, hogy a megfelelő szavakat használja, mik nem lépik túl a személyes határt, de több értelmet is adnak egy-egy mondatnak. Az már nem rajta múlik, hogy a lány miképp is értelmezi majd azokat.
A mosoly, ahogy megjelenik, hal el, mielőtt komolyabb jelentőséget is lehetne tulajdonítani annak. Egyenlőre vigyázni akar magára, az elméjére, sőt talán a másikra is. Nem felejtette el, mi történt azzal a személlyel, akit közel engedett magához, ahogy az első leckét sem, melyet az apától kapott annak idején.
„Ne bízz meg senkiben, míg nem ismered eléggé. Csak esendővé tesz, és támadási felületet ad a másiknak.”
Apró szájszéli fintor, csak magának. A szabályok megszegése nélkül az esélyt sem tudja megadni magának, hogy esetleg másképp alakuljanak a dolgai. Ha a sors könyvében az van megírva, hogy nekik itt, és most ezt kell tenniük, úgyis el fog érkezni az a pillanat, ha akarja, ha nem. Semmi sem történik véletlenül, mindennek van oka, és következménye, akár a tetteiknek…

Szavai után félrefordítja a fejét, meg is billenti, majd a szeme sarkából lesi a reakciót. Hiába, nehéz feladni az elveit, s az állandó viselkedéskultúrát, a jellemet, s az apró mozdulatokat, mellyel minden ízében azt sugallja, Ő több bárkinél is. Senki sem sejtheti, hogy épp az ellenkezőjét érzi, és gondolja. Nem sejthetik, mert nem szabad. De ez a lány… különös…
A tiszta hangra felkapja a fejét, vonásait átrendezi, majd ellazítja azokat.
- Julia Woodrow, Hugrabug. – bólint, ám a vallomás csak késik. Elkapja a tekintetét, előbb a tájat, majd a padlóra szegezi figyelmét, aztán mintha valami láthatatlan szál húzná, pillant vissza a lélektükrökbe.
Fülében ott csengenek a durva tanácsok, felszólítások, és viselkedési leckék, melyeket az otthon melegéből hozott magával, s melyekkel egyszerűbb volt felépítenie a lányt, aki látszólag senkitől, és semmitől nem riad vissza, háboríthatatlan, hűvös, akár egy jéghegy, és bevehetetlen, mint egy kővár. Ezt készül most lerombolni, mert akarja, mert úgy érzi, hogy kell ahhoz, hogy változhasson, elébb léphessen. Most nem a lépcsőfokok, amik számítanak, hanem az általános emberi dolgok, érzések, tettek, melyek Tőle idegenek voltak. Legalábbis eddig.
Halk sóhajjal szegi fel fejét, és lazítja el az alabástromszín arcot. Ezúttal ne rideg legyen, és érzelmek nélküli, hanem képes legyen azokat közvetíteni a másik fél felé…

- Mondhatnám azt is, hogy összejöttek a dolgok, ám ez már nem most kezdődött. Csupán a múlt az, ami… aminek a hatására kavarodtak össze a jelenbéli dolgaim. – szólal meg hirtelen, és fordul a Emilyvel szembe. Még nem tudja, hogyan is tovább, sem azt, helyes-e biztosan, amit tenni fog. – Ha volt már olyan érzésed, hogy ezt egyszer már átélted, ismerős lehet. Most úgy érzem, megismétli önmagát, ám az érzés oly régi, hogy már el is felejtettem szinte milyen az… szeretni... – mondja ki az utolsó szavakat, megnyomva a szót, igazi érzelmekkel átitatott jelentést adva annak.
Szeretni… Vajon tényleg az? És Emily… Háztársak. Vajon hogy állna hozzá, ha elmondaná? És a heg? Nagyot nyelve pillantott le a baljára, mely pontosan a jobb felett helyezkedett el összefonódva a mellkasa előtt. A talár ezúttal se takart rendesen.
Látszott.
Élesen, és fájón.
A francba...

[.-= Jéghercegnőm =-.]

.-= Jéghercegnőm =-.


.- Folyosók -.

Merengés.
Magány.
Zsivaj.
Eltelt már jó pár hét, talán hónap is mióta eltávozott az élők sorából, mégis, eleddig úgy élt bennem, hogy hazamegyek, és ott lesz, várni fog rám. Az egész nem más, csak egy nagyon rossz tréfa, és nincs semmi baja…nem lehet más, mert akkor nem marad senkim ebben a nyomorult életben…senki. Szar úgy élni, hogy a szüleidnek nevezett szemétládák a halálod akarják, nagyszülők sehol, testvérek soha nem is voltak. Tény, Cedrah átvett valamiféle nevelő szerepet, de azért az öreg nyomába sem érhet…még biztosan nem, talán nem is fog…majd hozza az élet, és az idő múlása. Bár, nem tűnik úgy, hogy szeretne, de Őket nem lehet egy lapon emlegetni, teljesen más világ mindkettő. Benne megvan az, ami David bából hiányzott, a keménység, az, hogy odavágjon, ha kell. Nem is értem, miért…szóval, hogy Ő miért kedvelt, elvégre teljesen más voltam, vagyok, és leszek is. Tudom, hogy nem lehetséges, amit kívánok…ma tudatosult bennem igazán az, aminek már hetekkel ezelőtt tudatosulnia kellett volna. Kellett egy hely, ahol egyedül lehetek, és rendezem a sorokat. El kellett tűnnöm…ma el…csak el…el…el…el.
Zsivaj.
Fájdalom.
Menekülés.

Bármennyire is nehezére esik az embernek egyes pillanatokban, helyzetekben keménynek mutatkoznia, kell, hogy így tegyen. Muszáj, különben a körötte élő dögevők észreveszik a gyengeséget, és megtámadják. Mindig a falka leggyengébb tagja esik áldozatul…én pedig soha nem tartoztam ezek közé. Soha. Olykor a vadásznak is vannak nehezebb pillanatai…ez most egy ilyen helyezet…de aztán minden kitisztul, és minden helyreáll. Olyan soha nem lesz, mint régen, de a vadász vadász marad. Mert hajtják az ösztönök, azokat pedig nem lehet kiölni valakiből, vagy csak nagy nehézségek árán.
Sétáltam.
Unott arc.
Igen, a jól megszokott jellegtelen tekintet vetült minden egyes szembejövőre, azokkal a hatalmas, és hűvös kék szemekkel toldva meg a kontrasztot. Semmi sem látszott rajtam, és nem is fog. Így van ez rendjén. Nem kellett túlzottan sok időt bolyongani a folyosókon, hogy elérjem az ajtót, amely a Déli kilátóra nyílik. Kevesen szoktak feljárni oda, pedig remek hely, ha valaki szeretne egy kicsit eltűnni a világ szeme elől.


.- A kilátó -.

Felértem.
Az ajtó.
Bevágtam.
Alig vártam, hogy végre a kilátóban legyek, és megszabaduljak a hatalmas zsivajtól, amely a folyosók egészét jellemzi a Roxfortban. Első reakcióm természetesen az volt, hogy körbepillantsak, elvégre nem akartam hívatlan vendégekkel találkozni idefent. Szerencsére nem tartózkodott a kilátóban senki a Merlinadta világon, egyedül voltam. Ezt akartam, csak ezt, egy kis magányt a gondolatok, és a fejem tisztázására. Mi történt volna, ha van itt egy diák? Valószínűsíthetően elmagyaráztam volna a számára, hogy rossz neki ilyen magasban egy helyen lenni velem.
A párkány.
Odaléptem.
Támaszkodtam.

Nem látott senki, az arcomat takaró maszk eltűnt, helyét pedig egy kesergős, lemondó pillantás vette át. Háttal álltam az ajtónak, ha feljönne valaki, nem lát majd semmit…azért erre ügyeltem. Néztem a messzeséget, mert egyszerűen jól esett csak nézni. Percek teltek el, mire megemeltem a fejem, a borongós eget kémlelve…Ő biztosan ott van, és figyel.

Átkozott gyenge pillanatok…átkozott…átkozott…átkozott…erős vagyok…erős vagyok…erős vagyok…erős vagyok…Leszegtem a fejem, és a párkányon heverő kezeimre helyeztem az állam…bámultam…

Bocsánat, hogy most. Ne haragudj.
Joseynek.
Rövid, de velős. <3<3<3

Gyengéden öleli kedvesét.
Valami olyan meghittség veszi őket körül, mint ami karácsonykor telepedik az emberekre, néha már erőszakosan, hogy mindenki szeresse a másikat, és mégse sikerül. De nekik itt és most talán igen. Sőt biztos. Hát miért ne sikerülne? Miért? Hisz Ő még mindig szereti ezt a kislányt itt mellette, aki oly kedves, oly törékeny és annyira szép a szemében.
Hozzáér.
Ujjai a kis állra vándorolnak.
Muszáj megérintenie. Megérinti.
- Nézz rám. Kérlek. Kedvesem. Édesem. Itt vagy újra velem, többé nem engedem el a kezed. Soha többé. Bennem megbízhatsz. Légy újra az én édes szerelmem. Kérlek. Ne hagyj te se magamra.
Egy percig nem törődik azzal, hogy Draco Malfoy a jegyese, ebben a pillanatban olyan gyengédségre vágyik, amit soha egyetlen férfi se tud megadni majd egy nőnek.
Sajnos.
Meg akarja csókolni.
Oda akar hajolni.
De nem mer.
Életében először.
- Szeretlek. Nagyon. Imádlak. Komolyan.
Közelebb hajol.
- Olyan gyönyörű vagy.
Még közelebb. Nyel egyet. Ha Josey engedi, a múlt megismétli önmagát. A füstös ajkak összeforrhatnak, de nem csak egy apró puszi erejéig, hanem a puha nyelvek gyengéden csatároznának egymással, masszíroznák a másikat.
De mi lenne akkor, ha Tyarat elutasítanák? Valószínűleg felpattanna, elszégyellné magát, és nem próbálkozna többé ezen az éjszakán.
Leszbikus lenne?
Nem.
Egyszerűen vonzódik egy olyan emberhez, aki a lelkitársa. Ez sokkal több, mint szerelem. De talán nem volt még itt az ideje, hogy újból megvallja érzéseit a lánynak. Talán lerohanta. Talán fájdalmat okozott neki. Talán felszakított pár láthatatlan sebet.
Akár beleegyeztek a csókba, akár nem halkan őrjítő lassúsággal megszólal.
- Sajnálom. Sajnálom.
Két-három könnycsepp végigfolyik arcán.
- Sajnálom. Minden éjjel veled álmodtam. Most itt vagy és nem tudom, mit tegyek. Hogy-hogyan szeresselek. Semmi sem olyan, mint volt. Sajnálom. Bocsáss meg nekem. Draco eljegyzett. Nem tudom, mit tegyek. Szeretlek. Én kedvesem.
Elfordítja fejét. Szégyelli magát nagyon.
- Josey. Könyörgök ne haragudj. Össze vagyok zavarodva.

~ Folyosón ~


Az utóbbi időben valahogy minden az én fejem fölött csap össze. A sok gond, a sok baj mind mintha engem keresne s nálam találna otthonra. Ez… kiborító. Főleg azért, mert így sem felhőtlen az életem. De most… most még nehezebb. Sokkal de sokkal. Így érzem, így látom. Hiába próbálok elfeledni mindent, nem foglalkozni semmivel és leginkább semmivel, nem megy. Egyszerűen nem. A tanárok kizsigerelnek, már csak a vérem nem szívják – mert egyik se vámpír, de ha az lenne az egyikük, még azt is el tudom képzelni az után a fantasztikus alkímiaóra után – bár megtehetnék ezt is akár. Ráadásul mindezt úgy, hogy önként és dalolva hagynám magam. Mert kezd a köröttem lévő világ egyre sűrűsödni, s én egyre kevesebbet látok belőle. S ez így van.
Yolanda közelsége, és a kibékülésünk se hozott annyi vigaszt, mint reméltem. Pedig, azt hittem minden gyökerestül fog megváltozni. Pont mint régen. Akkor, év eleje és közepe tájékán valahogy könnyebb volt az élet. Főleg azért, mert az addigi magányos életembe belépett a húgom. S most… most is itt van, ez igaz, de oly szoros a kötelék, mint ezeddig. Vagy csak nem érzem annak. Ez is meglehet.

S a gondok kínja, mely gyötör és nem hagy nyugodni, messze űz a többiektől. Minél messzebb, annál jobb. Ó, de igaz. Ám, nincs hova bújnom, nincs hova menekülnöm.
A könyvtárban nyüzsögnek az ötödévesek, hisz vizsgáik lesznek, az RBF pedig nem sétagalopp. Aztán a hetedévesek is ott tengődnek a könyvek mélyébe bújva, hogy még néhány információmorzsát gyűjtsenek szorgos hangya módjára az ő nagy megmérettetésükhöz, a RAVASZ-hoz. Én az egyiken túl vagyok, a másik pedig csak ezután jön. Jövő ilyenkor én majd szépen befészkelem magam a könyvtárba, és lefizetem Cvikkert, hogy ott lakhassak a megszokott hollóhátas leányháló kényelmes ágya helyett. De… ez majd jövőre. Addig sok minden van még.
Kint hűvös szél fúj, esőre áll az idő, és nincs kedvem agyon ázni. Ó, de mennyire nem. Még a végén összeakadok egy ugyanolyan bolonddal, mint a kis udvarok egyikén. Nem, nem kell ez nekem. Inkább hasznosan ütöm el az időt. Úgy is nemsokára sötétedik, jobb lesz ha megnézem és felfrissítem a csillagképektől tanultakat. Ki tudja, lehet még sok hasznát veszem később. Elindulok hát a legközelebbi torony felé…


~ Toronyban ~


Senki sem zavar meg utamon, így viszonylag hamar sikerül elérnem a tömör faajtót. A lépteim visszhangja is elül egy pillanat műve alatt, mikor megállok. S íme, a teljes csönd borul a kastély ezen szegletére. Így is maradna mindez, melyet az én halk szívverésem és levegővételeim zavarnak meg csupán… ha… ha. De a kezem mozdul, s erőteljesen lököm be az ajtót. Akár hogy is, ezek még mindig kibabrálnak velem. És nem vagyok sem erős, sem olyan magas, hogy ne okozzon problémát néha kinyitni ezeket.
Most szerencsém volt, melyre az épp elülő szél is rásegít. Nincs sok ellenerő, csak az ajtó súlya, amit még valahogy csak elbírok. Így kicsit lihegve állok meg a torony elejében. Olyan vagyok, mint aki maratont futott, de persze ez csak az erőlködéstől van. Mély levegő és elmúlik.
Mindeközben az ajtó magától csapódik vissza, talán kicsit hangosabban a kelleténél, de megtalálja a keretét, hogy ismét belesimuljon. Engem nem zavar, és szétnézve, mást se, mert nincs is… de van. Van.
A háttal álló idegenre pillantok. Így nem ismerem fel, de nem is érdekel annyira. Majd elmegy egyszer… remélhetőleg minél hamarabb.
A mások oldat körbefutó párkányhoz lépek és kipislogok rajta. Itt jó lesz, és senkit sem zavarok. Itt nyugodtan várhatok. Csak menne már le a nap…

((Tyarának))

Ahogy ott ül, fejét Tyara vállára hajtva, olyan egyszerűnek látszik minden. Nyugodt... és mégis zaklatott. Szíve ide-oda kalimpál. Ahogy elhúzódik, abban a mozdulatban is csak az a kívánság van benne, hogy közelebb akar kerülni: vonzódik, mint a mágnes, mégis taszítják egymást.
Mint két idegen.
Nem figyelnek a szavaira. Üres, elmakogott mondatok maradnak válasz nélkül.
Talán sose számított, mint mond. Talán csak az volt fontos, hogy ott legyen. Talán akárki más is megtette volna.
A szomorú gondolatok kegyetlen, követ szétmállasztó indaként férkőznek a fejébe, és kúsznak le egészen a szívéig.
Pihekönnyű, finom ujjbegyek érintik állát s futólag, tán véletlenül ajkait is. Mély, szaggatott lélegzetet vesz, és elhúzódna, ha lenne hozzá bátorsága. Furcsa métely szállja meg testét az érintés nyomán, édes, sűrű, fojtogató métely.
Ne. Ne.
Nem kell félnie tőle. Ez itt csak Tyara. Ő nem bántotta. Sose bántotta. Moccanni rettegve ül, benntartva lélegzetét, fogva tartott, felemelt állával. Félig leereszkedett pillái alól néz a vele szemben ülő lányra, attól tartva, hogy ez az egész, mindenféle hazugsággal megkent, mézes-mázos vallomás egyszerűen elolvad, amint hozzáér. Vágyai és félelmei hosszú, parttalan vitát folytatnak egymással.
De a félelem erősebb. Mégsem meri megváltoztatni a tényeket.
Mikor váltottak ilyen szédítő tempóra? Hány másodperc alatt jutottak el idáig? Gyors. Túl gyors. Nem kap levegőt. Bizonytalanság ujjai marnak kátrány-áztatta tüdejébe. A szívet akarták elkapni, de azt még idejében visszarántotta.
Mintha dementor hajolna fölé, ellenállásra ugyanúgy képtelen. Megbénítja valami, amiről eddig azt sem tudta, hogy létezik. Közeledik... Édesen nyílnak a rózsaajkak, érzi a lehellet balzsamát, de...
Képtelen... Arra, hogy...
Ellenálljon.
Megremeg. Ugyanúgy, ahogy akkor, a csókot most is könny áztatja el. Az érzés ugyanaz. Nem az a fontos, hogy a gyomrában ücsörgő rovarok hirtelen zizegni kezdtek, hanem az, hogy hátba támadja a szomorúság.
Ennek nem lenne szabad így lennie.
Ez csak placebo. Mindkettejüknek.
Csontos, hideg ujjai megérintik a gyönyörű, finom orcát. Nem húzódik el, csak jelzi, elég. Elég ebből a kétségbeesett könyörgésből, elég abból, hogy így próbálják elérni mindketten, hogy valami kis szeretetet kapjanak ebben a nyomorult világban. Elég, elég!
Nem kell ilyen mocskos eszközökhöz folyamodni...
Miért nem lehet ez az egész...
Tisztább?
Ő már soha többé nem lehet tiszta.
Mindenki csak a testét használta eddig. Arra, amit mondott volna, senki nem volt kíváncsi.
Lám, Tyara sem.
Csalódott?
Valóban...
De a másik arcán megjelenő könnycseppek, a sajátja tükörképeként hirtelen ellágyítják. Minden kezdődő harag- vagy sértődéscsökevény visszabújik magvába.
Igaza van Tyának. Semmi sem olyan, mint régen.
Minden elromlott.
Minden.
És ezt már az előtt tudta, hogy elhangzik a jegyesség híre, mely végképp felteszi a koronát erre a nevetséges éjszakára.
Kézfejével erőszakosan maszatolja el az arcán végigcsorgó könny nedves útját. Nem akarja, hogy látsszon, valaha is fájt neki bármi is. Nem fáj. Nem fáj.
De nem bír Tyarára nézni. A mögöttük levő semmit bámulja. Üres. Sötét. Semmi.
Ellentétes irányba néznek. Két teljesen ellenkező irányba haladnak. Egykor úgy gondolta, Tyara és ő kéz a kézben fognak végiggyalogolni egy rögös úton, dacolva az árral, dacolva mindenkivel, de most nyilvánvalóvá válik, hogy más-más út rendeltetett nekik. Ezért... Ezért nem volt akkor más választása, mint hogy elengedje Tyara kezét? Hisz... minden esemény kapcsolatban áll az összes következővel. Csak van, hogy a szálak túl hosszú idő után futnak össze újra, hogy ezt észre vegyük. De ő most megértette.
Nincs már többé "mi". Tya van, és Josey van. Sose lesz már olyan semmi, mint egykor.
Ajkán a hirtelen mindent megértés mosolyával fordul vissza a lányhoz. Szomorú ez a mosoly, de őszinte. Nem azért, mert egykor azok voltak egymáshoz, hanem mert az akar lenni hozzá újra.
Csakhogy ezt nem lehet elintézni azzal, hogy ismételten kezet nyújtanak egymásnak, és bemutatkoznak. Nem, ez nem így működik... Az élet tele van teátrális gesztusokkal, de a tényleges érzelmeket azok nem hatják meg.
- De miért? Nincsen semmi baj, Tya...
Megszólítja. Beszél. Végre, úgy érzi, az este folyamán először, tényleg Tyát szólítja meg. Eddig vagy a démonaihoz, vagy önmagához, vagy csak úgy a levegőbe beszélt, de szavai most talán... Utat találnak Hozzá.
- Nincs miért haragudnom - ismétli a gondolatot. Jó kimondani. Ez a tény végre rajta múlik, tőle függ.
Megelőlegezi az új bizalmat...
- Szeretlek, és örülök neki, hogy biztossá válik a jövőd. Válj azzá, aki lenni akarsz. Nem egy báb vagy, aki csak sodródik az eseményekkel. Te nem olyan vagy, mint én.
A keze kinyúlik Tya kezéért. Ártatlan érintés. Tiszta. Nem ad mást, csak erőt a szorítással. (Erőt...? Mégis honnan lett hirtelen ereje, amit átadhat...? Tyarából... És a tudatból, hogy szüksége van rá. Nincs ennél fontosabb tudat: szükség van rád...)
- Tedd azt, amit akarsz. Én követlek. Mert szeretlek.
...mert nem akarja feladni.
A csalódás ellenére SEM.