Déli kilátó

[.-=A véla Jéghercegnőnek =-.]

.-=A véla Jéghercegnőnek =-.


Bámultam.
A messzeséget.
Merengtem.
Jól esett végre kiszakadni kicsit azokból a rohadt szürke hétköznapokból, és teljesen kikapcsolni a külvilágot magam körül. Idefent senki sem zavart, és pontosan ez volt az ok, amely miatt ezt a helyet választottam ki a rengeteg másik közül. Ide nem ért fel az a büdös szenny, és fertő, ami az iskola legtöbb zugába már befészkelte magát. Az emberek, a diáktársak. Amikor megkaptam a levelem a Roxfortból, nem gondoltam volna, hogy a varázsvilág leghatalmasabb állatkertjébe keresnek gondozót, mert valljuk meg, idebent azzá váltam. A rengeteg kötözni való marha mellé kellett egy pásztor, aki óvja őket, és a helyes irányba terelgeti, hol is lehet legelészni. Az intelligencia színvonalával persze mélyen sértem a valódi állatokat, elvégre a legtöbbjükben bizonyosan több fogékonyság van, mint az összes diákban együttvéve. Akadnak-e kivételek ez alól? Sajnálatos módon még nem sikerült találkoznom olyannal, noha igaz, ami igaz, páran mutattak hajlandóságot ez ügyben. Azért annak ellenére, hogy mindkét véla tyúk egy hibbant majom, talán bennük lehet annyi értelem, hogy egyenesen végig tudjanak sétálni az ember mellett valahol úgy, hogy közben nem a rózsaszín blúzokról beszélnek. Talán.
Nem.
A gondolatok.
Elterelődtek.

Próbáltam elterelni Róla a gondolataimat, elvégre, nem szerettem gyengének lenni…de az előző eszmefuttatás alatt is az járt a fejemben, milyen jó is lenne, ha élne. A világ gyűlöl engem, hát én viszontgyűlölöm őt. Egyetlen szabálynak élek, légy mindig önmagad, légy mindig kemény, soha ne mutass gyengeséget. Eleddig nem tettem, és eztán sem fogom, mert igen, valóban ezek a legjobb szabályok. Iriske és a dallam óta kész vagyok. Kaparom össze magam…erős vagyok…erős vagyok…mindig erős.

Halk nesz.
Az ajtó felől.
Abban a pillanatban, ahogyan meghallottam, hogy valaki motoszkál a kilincs körül emeltem meg a fejem. Elégre nem utal éppen kemény jellemre az, ha valaki az állával támasztva alkarjait méregeti a tájat. Belegondolva, igen, elgyengültem az utóbbi percekben, de ennek megvolt az oka. Amiről nem tudnak az emberek az pedig nincs is, és meg sem történt…A többiek általában csak olyan dolgokon szoktak picsogni, hogy letört a körmük, egy nap többször vettek levegőt, mint a többi napon szoktak…ehhez, és hasonszőrű röhejes gondokkal küzdve élik a nyamvadt, semmirekellő életüket.
Felegyenesedtem.
Vártam.
Újra megtaláltak.
Két tenyeremmel a párkányt támasztva fordítottam a Hollóhát tornya felé a tekintetem, mintha azt figyeltem volna egész idő alatt. Természetesen még mindig háttal az ajtónak, kellett még pár pillanat, hogy rendezzem az arcvonásaimat, elvégre…csak kellett és kész.
Csapódás.
Hangos.
Az ajtó.
Az a bizonyos valaki megérkezett, és nem mozdult…csend volt idefent, csak a szellő halk fütyülését lehetett hallani…észrevett, biztosan engem bámult. Leszarom, nem pillantok hátra, ellenállok az emberi gyarlóság legerősebb csábítójának, a kíváncsiságnak. Mások talán már kiugrottak volna a toronyból, félve attól, hogy átok következik. Ez is milyen nevetséges, idebent minden diák pálcával próbálja megoldani a dolgokat. Komolyan, nem is attól kell félni, mikor sújt le Tudjukki, hanem attól, mikor tör ki a diákforradalom, romlásba taszítva a világunkat.
Röhej.
Az egész.

Nesz.
Halk léptek.
Azonnal tudtam, hogy egy lányról van szó, elvégre a lépteinek légies zaja elárulta. Egy fiú sokkal erőteljesebb hangokat hallatva mozog, kivétel persze akkor, ha egy ötkilós kis pöcsről beszélünk. De ugyebár, ők már a lányok közé sorolandók, így nem tévedhetek.
Mocorgás.
Csend.

Úgy tűnik, az érkező pontosan a túloldali párkánynál vert tábort magának, itt volt az idő, hogy elzavarjam. Nem akartam társaságot. Nem, nem, nem, nem és nem. Tudtam, hogy most nem fog úgy menni, ahogyan szokott…még mindig azok a gondolatok kavarogtak a fejemben. De meg kell tennem, elvégre nem szenvedhet csorbát az eleddig rólam kialakult kép. Minthogy az illető nem köszönt, így nekem sem állt szándékomban így tenni.
- Neeeeeeeeeem, meg se szólalj! Majd Merlin köszön helyetted!
Szín nélküli, gúnyos és lesajnáló szavak, mert megérdemli. Lány? És? Olyan helyre tette be, jelen helyzetben ki a lábát, ahol már tartózkodott valaki. Ilyenkor nem számít a nem, az érkezőnek kell köszönnie.
- Etikett! Alapok!
Elvéve a kezem a párkányról csúsztattam azt a bőrkabát zsebeibe, majd megfordultam, ülepem a falnak szegve. Azonnal felismertem, még akkor is, ha kettő van belőlük, a kis udvar. Apró mosollyal az ajkaim szegletében ingattam meg a fejem kicsit. A mosoly közelről sem neki szólt…vagy…nem tudom. Egy biztos, olyan, mintha mindig pont belém szeretne botlani…érdekes.

Csönd. Csönd. Itt csönd van. Az ajtó hangos csattanása után semmi sincs. Csak a szél fütyül párszor, amit nem bánok. Habár nemsokára, ha ez a szél hozza a vihart is, nem lesz kellemes itt. Sőt. Nagyon hideg lesz. Nagyon. De még van addig talán egy fél óra, vagy kevesebb. Egy kevés idő még van. Azt pedig ki tudom használni. Itt. Most. Vagy így, vagy úgy. És ennyi nekem bőven elég. Annyi, hogy ebben az áldott csendben, a hideg kőkorlátnak támaszkodva szemlélhetem az egyre szürkülő tájat. A sötétbe boruló kertet. A lassacskán el, eltünedező kviddicspálya távoli karikáit. Azt, melyet oly annyira gyűlölök, s amit Yolanda oly annyira imád. És ez is a különböző egyéniségünkből fakad. Semmi másból.
S a sötétedés látványa, ahogyan minden elhalványul, ahogyan a Nap utolsó halovány sugarai is megérintik, szinte… nem is… Ez… tökéletes.

Csak egy hang zavar meg. Egy gonosz kis hang, mely hasonlít a korábban fejembe lakó gonosz hangra. Arra, mely az őrületbe kergetett, s amiatt a Szent Mungóban kúráltak. Ám ez most más. Máshoz tartozik, és bezengi a területet. Azaz a kilátót. S valahol megnyugtat a tudat, nem az én elmém hábordott meg újfent. Mert ez, ez máshoz tartozik. Én már jól vagyok. Igazán.
A mély szavak sötét rejtelmei viszont hidegen hagynak. Megismerem a hangot, hát hogyne. A külső udvaron történtek, mikor hasonló szavakat kaptam, hasonlóan kedveseket, na meg az alkímia óra, az a bizonyos alkímia óra.
Ez a gondolat édes a számomra. Túl édes. Mindössze egy gúnyos mosoly suhan végig az ajkaimon. Ennyi a hatása. De hogy minek? Az órának vagy a szavak eredménye…? Nem tudni.

Egy pillanatig nézem a tájat, befogadom a látványt, a teljes látványt. Mintha minden részletet meg akarnék jegyezni úgy figyelem. Aztán egyszerűen lehunyom a szemeim, s megfordulok. Határozottan, egy levegővétellel, és igen, azzal a kicsiny de gúnyos mosollyal az arcomon.
A hátam a kőpárkánynak támaszkodik, miközben lassan kifújva a levegőt a pilláim is megrebbennek, s fel is nyílik a szemem, láthatóvá réve a két csillagként ragyogó íriszeim.
Az első, melyet megállapítok, mindössze annyi, hogy nem tévedtem. Mert nem tévedtem.
Sean az. Az, aki az udvaron aljas módon elvette a pálcám, s aki élvezettel várta a rettegést nálam. Aztán ő volt, ki az órát végigszenvedte.
A szó legszorosabb értelmében.
És ez számomra, ott és akkor elégtétel volt minden sérelmemért. Engem megpróbált megalázni, de nem sikerült neki. Nem úgy, ahogy akarta. De nekem ezerszer könnyebb helyzetem volt. Mert a sors és a véletlen úgy hozta.
A lábam előtt csúszott-mászott, és ez mindennél többet jelent. Mert ő szégyenült meg. Ráadásul úgy, hogy én semmit sem csináltam, mindössze jókor voltam jó helyen. Ezért kivételesen hálás vagyok Cedrah Lupennek, noha alapvetően egy felfuvalkodott, magamutogatásban szenvedő hólyagnak tartom. Érdekes, pont úgy, mint Seant is.
A Mardekár szégyenfoltja. Ez illene rá a leginkább. Aki még egy hollóhátas lánnyal se bír mit kezdeni. De ez talán annyira nem gond, már csak mert egy Delacour-ról van szó. Malfoy se tudott mit kezdeni velünk, velem és Yo-val, és Sean se tud. Nem is nagy baj ez.

- Te csak ne oktass ki! –
A hangom ostorként csattan. Keményen, határozottan, ridegen. Olyan, mint egy jól irányzott pofon. Oda-vissza.
- Főleg ne akkor, ha teljesen alaptalan. Mert az…
Rájöttem mi a bajod, Sean - egy percnyi szünet- Senki sem tud megfelelni. Senki nem elég jó…. Megnyugtatlak, én nem is akarok olyan lenni. –
Kész. Megmondtam. Se neki, se másnak nem leszek a bábja. Senkit sem fogok kényszeríteni, és senki se kényszerítsen engem semmire.
Élni és élni hagyni .
Ez a legfőbb szabály. Se több, se kevesebb.
- Remélem élvezted az alkímia órát. Én nagyon. –
Emlékeztetem a becsületén ejtett szégyenfoltra, amely nem túl jó ötlet, de… nem bírom kihagyni. Egyszerűen nem megy. Ennek a felemlegetése, nekem mindennél többet jelent. Leginkább a saját kicsinyes bosszúmat, és lélekjelenlétem visszakapását. Ez  az a bizonyos utolsó döfés… és biztos ami biztos alapon, forgassuk meg a másikban a kést. Csak, hogy még jobban fájjon neki. Mert a szenvedés ingyenes árucikk.   

[.-= For You =-.]

.-= For You =-.


Nem mozdul.
Bámészkodik.
A messzeséget méregette, mire megfordultam…pedig komolyan azt hittem, a szavaim hatására már régen pálcát szegve fog fenyegetni, mire rátekintek. Legalábbis az általánosságban vett, idebent élő szarházi egyedek többsége minden bizonnyal így tett volna. Érdekes és meglepő volt egyszerre az érdektelensége, amit persze a legnagyobb vagyonért cserébe sem mutattam volna ki. Így csak csendesen álldogálva vártam, ha már volt olyan pofátlan, hogy nem köszönt, legalább a tekintetével kitüntet. Nem kellett túlzottan sokat várnom, gúnyos mosollyal az ajkain fordult meg, és vetette meg magát a párkány falán. A szemei, még mindig megfogtak…tartom magam hozzá, hogy jól festenének az éjjeli szekrényemen. Elvégre nem mindenki büszkélkedhet ilyenekkel. A legkevésbé sem érdekelt az arcára ragadt bárgyú vigyor, amivel engem szeretett volna frusztrálni, elvégre hova ürítsek. Vigyorog, vigyorog…nem tehetek róla, hogy ütődött a Lelkem.
Éles csattanás.
Válaszolt.

Lám csak, lám csak, valakinek de kinyílt a csipával itatott szeme. Oda ne rohanjak, aztán vissza, mert a végén még képes leszek és elfáradok. Ami pedig a legrosszabb, meg is izzadok. Az, amit mond persze mentegetőzés, mert ha egy cseppnyi értelem is szorult belé, vagy ismeri az íratlan etikett szabályokat, akkor tudja, most hatalmas feneket csinált a szájából. Kár lenne egy ilyen helyes pofikából ülepet varázsolni, de kinek mi van ínyére. Ha neki ez, hát legyen, nem gátolhatom meg benne. Aztán meg valamiféle újabb magyarázkodásba kezd, hogy számomra mi is a legjobb. Végtére is Ő már csak tudja, nekem mi lehet a jó, hiszen én Ő vagyok. Vagy hogy a kivéreztetett pékben is van ez? Elveszítettem a fonalat, mert ugye most én vagyok Ő, és Szőkének lenni nem éppen egyszerű dolog. De azért fókuszálok, fókuszálok.
- Egy világ szakadt össze bennem Drágaságom!
A kisudvaron így neveztem, hát tartsuk meg a jó szokásunkat, és vidítsuk fel egy efféle kedveskedéssel. Nem akar megfelelni, Merlinre, mikor kértem meg arra, hogy megfeleljen nekem?
- Merlinre, kiakadtam…a szépséges Véla hölgy nem akar megfelelni nekem!
Persze csak színpadiasan borultam ki, halovány mosollyal az ajkaimon…lehet sértésnek veszi. Igaz, félig annak szántam, mégis, valahogyan másképpen csengett a hangom. Fura, nem értettem én sem…talán a lelki állapotom. A laza és flegma, nem törődöm stílus megmaradt, éreztetni, én még mindig én vagyok, és nem fogok változni. Egyszerűen, ma ilyen vagyok. Cedrah mondta, hogy túl öntörvényű a jellemem, nem értem, mire gondolhatott, hogy szaggatnám szét a rohadt meggyszín kabátját.

Belém rúg.
Hát belém rúg.
Hihetetlen ez a perszóna, nem elég, hogy udvariatlan, picsog össze-vissza, még képes rám szakítani az alkímián történteket. Legyen, ha ezt akarja, akkor váltok, bár ez kissé keményebb lesz, talán pálcával fog fenyegetni…de leszarom, vannak határok. Ő átlépett egyet, hát itt az ideje, hogy megtegyem én is.
Ellöktem magam.
Nem szóltam.

Nem, nem válaszoltam semmit, egyszerűen csak ellöktem magam a párkánytól, és lassú léptekkel indultam meg Felé, kezeimet a zsebemben nyugtatva. Közismert volt rólam, hogy csak végső esetben rántok pálcát, ő már tapasztalta is. Nem gondoltam, hogy már út közben megállít valami átokkal…ha mégis, hát így jártam, akkor majd jön, aminek jönnie kell. Amennyiben nem? Úgy odasétáltam hozzá, közel, egészen közel…igen, a francos magánszférájába, mélyen a szemébe nézve a kékellő íriszeimmel.
Kihúztam.
A kezeim.
A zsebemből.
Megtámaszkodtam velük a párkányon, úgy, hogy közre fogjam Őt, ezzel még közelebb kerülve hozzá. Rettentően komoly arcot vágtam, látszott a szemeimből, hogy nem tetszett az, amit akkor kaptam…ráadásként úgy, hogy nem érdemeltem meg. Tudta Ő is, hogy nem. Biztosan tudta.
- Élveztem!
Böktem vissza a választ továbbra is színtelen hangon. Másképpen nem is ejthettem volna a szavakat.
- Élveztem, hogy a sok kötözni való marha miatt én kaptam!
Halkabb hang, ércesebb is, mint az előbb, érezhetően ércesebb.
- Élveztem minden egyes pillanatát!
Nem igaz, rohadt módon fájt, és a legszívesebb ott vágtam volna el a diáktársak torkát…de Merlinre, hogyan mondhatnám ki? Azzal gyengének tűnnék, én pedig nem vagyok az.

A megszólítás nem sértő, de nem is épp kedves. A hangnem… hagy jócskán kívánnivalót maga után. De mit várok? Az udvaron történtek… az alkímiaóra után… mindez… teljesen természetes. Sötét tekintet, sötét szavak, szigor, talán harag is. De nem érdekel. És ez érződik is a viselkedésemen, a hanglejtésemen, a mimikámon, az egész lényemen. Ha megbántottam… hát megbántottam. Ő olyan, aki megtorolja. De a sértett önérzet nem elég ok. Nem lehet elég ok. Én már csak tudom.
Hányszor, ó hányszor kapartam volna ki egyesek szemét. Mert kinéztek, mert megszóltak, mert kirekesztettek, mert megkeserítették az életem. Mégsem tehettem semmit. Meg volt kötve a kezem. És a szabály az szabály. Bár van aki előszerettel lépi át. Sean is biztosan ilyen. Ő is pont ilyen.

Veszélyben kellene éreznem magam. Pont mint a kis udvaron. De nem félek. Ott sem, csak talán a pálca miatti aggodalom tűnhetett annak. Most viszont szemernyi ok sincs. És valószínű nem is lesz. Mégis, a másik csak áll, köpködi a sértett férfiúi hiúságából áradó szöveget és közben les, mint a fenevad. Várja az áldozatot, na meg a megfelelő pillanatot. Én pedig némán figyelem. Nem érzek semmit, teljes a semlegesség, csak az a gunyoros kis mosolykezdemény ül arcomon, mely arra hivatott hogy a másikat bosszantsa. Több kevesebb hatással persze. Mert nem rajtam áll a dolog. Ó, dehogy.
S mire egyetlen egyszer elpislantom magam, észre is veszem, elindult.
Felém.
Szívem egy leheletnyivel gyorsabban ver, de önuralmat parancsolok. Ez jó, ez megy, már évek óta. A kontroll sok mindent old. A feszültséget is részben. De most nem tudom, mire számítsak. Ha pálcát ránt… én sem leszek fegyvertelen.
De a hangos, siető léptek közben nem tűnik fel semmi a másik kezében. Így az én pálcám is nyugodtan lapul a helyén.
Nincs értelme fölöslegesen hadonászni. Átkot sem akarok szórni. Ha ide jön, hát ide jön. Nem ijedek meg tőle. Úgy, ahogy eddig sem tettem.

Elég volt egyszer feltennem a kérdést. Máris megkapom az a választ, amire nem számítottam.
Hogy élvezte. Élvezte.
Ezt mondta, ezt és nem mást. És meglep. Tényleg nem erre számítottam. Pontosabban igen, de nem teljesen ilyen formában.
Közel van, nagyon közel. Két karja mozdul, s erre a kezem egy pillanatra, egy fél pillanatra megfeszül. Majd enged is, látva, hogy nem hozzám ér, csupán a kőkorlát kemény falán támaszkodik meg. Közrezárva engem. Mostmár a külvilágtól ő választ el. Az ajtótól. A többiektől. És ez… szokatlan. Nem szigetelem el így magam. A nyámnyila szerelmespárok szoktak begubózni, és ha valaki berontana ide, biztosan félre is értené a helyzetet. Csak mert két ember egymással szemben áll és farkasszemet néz. És várja a végítélet döntését… melyikük is nyer.
Nem tudom mi okból, de megadom magam. Egy percig fonódik össze a két kék tekintet, majd én hajtom le a fejem. Ok nincs, egyszerűen hagyom most az egészet a fenébe. Minek ez az ellenségeskedés végtére is? Minek ez az egész kakaskodás? Jobb dolgom is van, mint a szópárbaj és a másik idegein való táncolás.

- Örülök. Akkor ez esetben gondolom mások büntetését is örömest vállalod. –
Karjaimat összefonom magam előtt. Egyszerű távolságtartás, semmi több. S mégis, ez is jelzi, szeretném, ha elmenne. Ha jó messzire elmenne, vagy hagyna engem elmenni. Bárhogy legyen. Igazából nem is várok választ a szavaimra. Gorombák, ismét, újfent, megint, de ezt már csak a másik váltja ki belőlem. Mert az ő állítása hazugság. Hazugság a javából. Ő viszont szenvedi akar vagy szeret, vagy egyszerűen csak önmagának sem vall be semmit. Hát tegyen úgy. Én viszont mosom kezeim, hisz semmi vétkem nincs. Mindössze talán annyi, hogy rosszkor vagyok rossz helyen. Egyre többször.
A kezeim végül feloldják a bűvös béklyót, mellyel is megpróbáltam öntudatlanul némi személyes teret kialakítani magamnak, s egy könnyed mozdulattal legyintek. Megpróbálom elhessegetni ezt az egészet, a szavaimat, a szavait, a viselkedését, a viselkedésem, a sértettségét, a sértettségem, az önzőségét, az önőségem.
És ennyi elég is lenne talán, de nem nekem. Így könnyeden lököm el magam a faltól, s a vállánál fogva határozottan de csak annyira erősen hogy érezze mit akarok tolom meg. A kezek remélhetőleg elengedik a falat s én szabad utat kapok az ajtó felé. Ha nem…. Hát akkor marad a sípcsonton rúgás… vagy más egyéb kényes testrészek rovására mért ütések sorozata.   

[- Maradj!]

Várok.
Őt nézem.
Megadja magát.
Mindenre gondoltam, tényleg minden egyes momentum végigszaladt a fejemben, miféle végkifejlete lehet annak, ha közrefogom, és teljességgel elzárom a külvilág, és menekülési utak elől. Mert levetítve vadra és vadászra a dolgot…ha az űzöttet közrefogják, vagy sarokba szorítják, azzal csak növelik a feszültségét, és a haragját. Nem kifizetődő. Nem mintha megijedtem volna a dologtól, hiszen maga a szó ismert volt számomra, az érzés azonban annál kevésbé. Mindenki mondhatja, hogy hülye vagyok, ha nem félek…de egyszerűen nincs mitől tartanom. Az alkímia esete? Egy szemernyi aggodalom nélkül markoltam rá arra a szaros kilincsre, tudva azt, hogy nem lesz leányálom, amit kapni fogok. Elvégre ott volt az ajtón az írás, amely figyelmeztetett…én láttam, mások nem. Micsoda furcsa fintora az életnek, hogy ennek ellenére mégis én kaptam meg azt, amit a többieknek kellett volna. De nem érdekelt, mert tudtam, rengeteg időm van még törleszteni feléjük. Rengeteg. Mindenki meg fogja kapni, egyesével, szépen lassan, idejében. Szenvedni fognak, és én élvezettel nézem majd végig a kínjukat.
Felemeli a tekintetét.
Megszólal.
Őt nézem.

Hát hogyne vállalnám mások büntetését is, elvégre én vagyok az egész iskola segélyszolgálata. Az ember, aki mindent elvisz mások helyett. Hülyének néz? Nem hiszem, az előbbi megnyilvánulása, az, ahogyan jelezte, feladja…aztán összefonta a karjait. Mind jelzés értékkel szolgált, olybá festett, valamilyen szinten talán fél tőlem. Ennyire mély benyomást tett volna rá az a másfél találkozás? Az udvaron, és az alkímián? Érdekes, Róla nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar felad egy küzdelmet. Talán van valami baj, amiről nem tudok, amiről nem hallottam a sok mocskos pletykás barom révén. Hiszen eleddig soha nem foglalkoztam Vele, de ez igaz általánosságban az iskola összes tanulójára. Leszarom mindet…barmok egy rakáson. Az iskola pedig a karám, én a pásztor. Pont. Most mégis, kíváncsi voltam. Rohadt emberi gyarlóság…gyengeség…fúúúúúúúj. Utáltam magam, amiért egyáltalán a gondolat felmerült a fejemben…de a testvére is elég értelmesnek mutatkozott a Fúriánál a beszélgetés javától. Ikrek, csak nem estek messze egymástól…bár, ha az öltözködést nézem, akkor…

Megmozdult.
Elengedte a karjait.
Egy legyintést követően kelt fel a faltól, és ezzel annyira közel került, hogy a tekintetünk között már alig maradt levegő. Átkozott női praktikák…átkozott. Tudom, nem volt semmi ilyesmi az egész mozdulatsorban, de ahogyan néztem a szemeit, és megéreztem az illatát, valami kattant bennem. David sokat acsargott arról, hogy egy villanás alatt meg tud változni az ember, ha nőről van szó…Kiröhögtem, mindig kiröhögtem. Most pedig itt állok, és rám is lesújtott ez a szar…Miért most? Miért Nála? Megőrülök, de hűvös marad a tekintetem. Annak kell maradnia, elvégre mást nem is tud kifejezni.
A keze hozzámér.
A vállam.

Óvatos mozdulattal próbált arrébb taszítani, jelezvén, számára véget ért a beszélgetés, és menni szeretne. Esetlegesen azt, hogy én húzzak el a kilátóból, de minél hamarabb. Eszem ágában sem volt elmenni…és…nem, ez nem lehet. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem. Merlinre, nem akarom, hogy elmenjen, mert érdekel.
Nem mozdulok.
Rápillantok..
Mélyen a szemébe.
Tudom, hogy feszítem a képzeletbeli húrt, de mindig is ilyen voltam, nem fogok megváltozni soha. Öntörvényű, noha mára azért kissé visszafogottabban, mint annakidején, de öntörvényű. Ez pedig így van jól. Vártam, ameddig éreztem, hogy várhatok…és figyeltem, nem mozdultam meg. Aztán amikor már tudtam, lépne, hogy elengedjem, emeltem meg a jobb kezem, és engedtem a törzsem mellé. Másoknak hagytam volna, hogy mellettem, összehúzódva sunnyogjanak el, megalázva…nála akaratlan, de kiléptem oldalra, hogy ne érezze ezt. Tudja, egyenrangúként kezeltem…érdekes volt átélni, gyermekkoromban történt velem ilyen utoljára. Az pedig nagyon régen volt már, az érzést is elfeledtem.

Megindult, és én csak bámultam utána…a másodpercek mintha lelassultak volna, és minden egyes pillanat az örökkévalósággal vált egyenlővé. Volt időm változtatni, mielőtt az ajtóhoz ér.
- Maradj!
Na persze, mi más jöhetett volna ki, mint egy „maradj”. Valószínű, hogy egy ilyen utasító szóra megáll, és azonnal megfordul. Ilyen helyzetben sem voltam még soha…de a hanglejtésből éreznie kellett, hogy ez közel sem parancs, mindinkább valami kérésszerűség. Legalábbis afféle…afféle…nem tudtam, mit fog tenni, vagy, ha marad, akkor én mit fogok tenni. Hihetetlen…

Mennék. Persze hogy mennék. De nem enged. Egyszerűen nem enged.
Egy test, egy akarat, s megint a néma vita. Ugyanaz, mint eddig.
Ő vagy én? Melyikünk az erősebb… az elszántabb… az akaratosabb… Ez rejtély. Olyan, melyet nem igazán lehet, sőt egyáltalán nem lehet megválaszolni. És nem is kell. Épp ezért szép az egész. Próbálgatjuk  és keressük a határokat, a másik tűrőképességének a legjét és várjuk, mindebből mi sül ki. Félek, semmi jó. Mert mi lehetne?
Igazából erre sem tudom a feleletet. Mindössze azért, mert nem ismerem Őt. Se a gondolkodását se az eddig vele történteket… semmit. Csak egy arc, egy név a sok közül, de valami oknál fogva kitűnik. Nem úgy mint mások, de Ő is kitűnik.
Talán aggasztania kellene ennek a ténynek, mégsem érdekel. Én közönyös vagyok. Ő is az. Nincs ebben sem semmi kivetnivaló.

Elég mindössze az érintés, s a némi erő a karomban, hiszem naivan, hogy eltoljam. A szabad út kecsegtet, vár. És akarom. Akarom. Ő viszont nem. Mert eltelik egy fél pillanat és semmi nem történik. Semmi a merlinadta égvilágon. Pedig reméltem, van annyi esze, hogy ne folyamodjak durvább és kegyetlenebb módszerekhez. Mert az neki fáj a legjobban és nem nekem, noha némi bűntudat mardossa majd Jég Szívemet. Vagy nem fogja, de ez már nem Őrá tartozik, sokkal inkább rám.
S magamban már tervezem az első rúgást. Gyűjtöm az erőt, összpontosítok, és kivárom az alkalmas percet. Tudom, az időzítés a legfontosabb. Semmi más. Mert ha eltalálod a megfelelő szöget, és a kellő energiát is belefekteted a lesújtani készülő csapásodba, az sem okoz akkora fájdalmat, mint amit a váratlanság. Az olyan energiát is fel tud szabadítani, amit nem is sejtesz önmagadban.
Mire viszont elszánom magam, addigra a kéz elengedi a szürke párkány peremét, s a kar lágyan hullik tulajdonosa oldalához, nekem kijárást adva az ideiglenes fogságomból.
És ismét szabad vagyok. Nem is kell több. Megkaptam, amit akartam. És elégedett vagyok. Bár ezt így nem állítanám. Ettől függetlenül mégis ellépek a másik mellett, aki meglepő módon követ, pontosabban mintha figyelne mindenre. Hiszem, hogy ez nem véletlen, mert semmi oka nincs erre a gesztusra, ahogyan sok másra sem volt eddig.
Ennek a jelentésén nem gondolkodom. Kezdem megszokni, hogy jobb az édes tudatlanság néha. És ez teljesen furcsa pont tőlem. Aki szinte álladóan éjjel és nappal csak a könyveket falja és magolja az anyagot. Ám az emberi lélek búvárává sosem akartam válni, s ezt a hőn áhított kegyetlen szakmát inkább másnak tartom. Jobb neki, jobb nekem.

Az ajtó sötét mivolta kecsegtető reményként villan fel a tudatomban. Nincs is okom habozni. Egyszerűen csak elindulok, és nem állok meg. Egyenletes, nyugodt léptek, felszegett fej, és egyenes hát. Mint mindig. Nálam ez a természetes. Noha úgy hathat, hogy pont Sean előtt akarok felvágni, vagy megmutatni magam, de ennek semmi köze sincs ehhez. Meg sem fordul ilyen a fejemben, sokkal inkább az, hogy mikor hagyom magára ezt a tohonya tuskót, aki csak megkeseríti mindenki életét és felzaklat minden normális vagy annak tűnő embert.
Csak egy karnyújtásra van a kulcs az egész beszélgetésünk végkifejletének, mikor egy szó hasít a levegőbe.
Aztán síri csönd, melyben csak a szél neszezése zavar bele. A lépteim is elhallgatnak. Már nem rohanok a külvilágba. Már… nem. Nem Sean miatt. De nem is a kíváncsiság vezérel. Valami más, melyet nem tudok nevén nevezni. És inkább ez késztet arra, hogy megtorpanjak pont akkor, mikor már végre döntést hoztam. Egy szó, mely mindent megváltoztat.
Némán fordulok meg, s tekintetem a kék íriszeket keresik. Meg is találják. És csak közömbösséget olvasnak ki. Meg talán némi halovány szikrát is, mely semmit sem jelent különösebben és egyszerre mindent.
Nem értem. Egyszerűen nem, de akarom. Ezért maradok talán… Ezzel hitegetem magam. Csakis ezzel. Leginkább, mert mással nem tudom.

- Ugyan miért tenném? –
Csak a kezem kell kinyújtanom, és a hűvös réz kilincs simulna bele megadóan. Korábban viszketett az ujjam érte. Most mégse akaródzik megfogni annyira. Talán épp azért, mert elérhető. Könnyen elérhető. És nincs semmi kihívás az egészben.
Nem én keresem a bajt, de az is biztos, lényegesen megnehezítem önmagam sorsát. Bár ezt nem kellett véka alá rejtenem.
Egyelőre nem megyek. S ebből kifolyólag nem tudom mit is kellene csinálnom. Lassan viszont rájövök; semmit. A kezem végül a csípőmön talál átmenetileg nyugalmat a kilincs szorítása helyett, miközben a jeges égszín tekintetek újból és újból megpróbálják a lehetetlen. Kiolvasni a másik, hozzá hasonlatos csillagszerű íriszekből a választ. A választ. Mindenre.

[.-= Neked =-.]

.-= Neked =-.


Megállt.
Megfordult.
A szemembe nézett.
Három szót ejtett ki, ami jelen helyzetben jogosnak volt felróható a számlájára, hiszen minek maradna egy olyan emberrel, akit érezhetően nem igazán szívlel? Talán még finoman is fejeztem ki magam…csupán a miértet nem értem, elvégre soha semmi rosszat nem tettem ellene. A kisudvaron való találkozás? Ugyan már, hiszen ő csavarta a gyomromnak a közel hatszáz oldalas könyvet annak fejében, hogy megmentettem az életét. A visszavágás természetes és jogos volt a részemről. Az alkímia óra? Ahol elszenvedtem az egész szaros csapat helyett egy kellemes kis kínzást? Valóban, van mit felhozni ellenem, elvégre én voltam a hibás mindenütt. Felcsapott bennem a szikra, miközben ezek a gondolatok végigszaladtak a fejemen, de ahogyan érkezett a tűz, úgy aludt el. Nem értettem miért, más esetében ezt itt és most a fejéhez vágtam volna. Teszem hozzá gyorsan, nem a legszebb modorban és stílusban. Azt sem tartottam volna kizártnak, hogy helybenhagyom. De…egyszerűen…nem…nem vitt rá a késztetés. Álltam, és őt figyeltem, az egész lényét mustrálva. Nem kéj sóvárogva, nem hivalkodón, csak fürkészve a mozdulatait. Apró, ámde kecses libbenés Tőle, ahogyan a kezeit a derekára fűzte. Nem mozdultam továbbra sem, az arcizmaim sem rezzentek. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, elvégre én kezdeményeztem…ezt most én. Az, ahogyan figyelt, ahogyan a szemeimet méregette, az iskola férfiállatai a helyemben valószínűleg már elolvadtak volna, és úgy kellene felmosni a nyálas cseppjeiket a padlózatról. Rühes barmok.
Magabiztos tekintet.
Halovány mosoly.
Oldódtam.

Bármennyire is hihetetlen ezt átélni, de valahogyan elszálltak egy pillanatra a Nagybácsiról fejemben kavargó nyomasztó emlékek és érzések. Helyüket egyfajta megmagyarázhatatlan, eleddig soha nem érzett valami vette át. Zavart a tudat, hogy nem tudtam, mi történt velem, és történik jelenleg is. Azt nem mondanám, hogy nyamvadt egy érzés, merthogy éppen az ellenkezőjéről volt szó.
- Mert kíváncsi vagy, és mert maradni szeretnél!
Érces és magabiztos hang zendült, jelezvén, nem vagyok elveszett ember. Soha nem is voltam, és soha nem is leszek. A mondat? Ez az igazság, ennek kell lennie, még akkor is, ha magának sem meri bevallani. Hiszen, ha menni akart volna, már csak annak a hatalmas rothadó ajtónak koptatnám a pofám. De maradt, mert egyszerűen hajtja a francos kíváncsiság. Nem akarom tovább magyarázni a miértet, azt, hogy miből vontam le ezeket a következtetéseket. Éreznie kell, hogy igazam van…ha nincs, hát legfeljebb egyedül maradhatok idefent a gondolataimmal.

Megfordultam.
A párkányra tenyereltem.
Újfent esélyt adtam a számára, hogy távozzon, ha szeretne, elvégre semmi sem kötelező. Minthogy nem hallottam mozgolódást, így megszólaltam, miközben a lassan szürkébe boruló égboltot, valamint a narancs és piros színben úszó horizontot szemléltem.
- Mi szél hozott fel ide? Remélem nem egy újabb mélyre szántó gondolat!
Éreznie kellett a hanglejtésből a valamelyest humorosabb vonulatot. Másrészt, ezzel is tudatni akartam Vele, hogy megmaradt bennem az emlékkép, amely az első találkánkat festette.
Hátrapillantottam.
A vállam felett.

Továbbra is halovány mosollyal az ábrázatomon, ám némi kacér csillogással a szemeimben pillantottam rá, majd ismét előre. Érdekelt, hogy odalép-e mellém beszélgetni, vagy távolról szemléli majd az eseményeket. Nem tudtam, mi fog történni, most először nem terveztem előre…csak hagytam, hogy alakuljon valahogyan a dolog. Furcsa volt, és nehezen ment…de ment, mert akartam, hogy menjen…

Van, ami gyenge próbálkozás. Van, ami lehetetlen. És most e kettő ötvöződik, mikor megpróbálok Sean tekintetéből olvasni. Mert mégis megpróbálom a lehetetlent… azaz kiigazodni rajta. De ez közel sem olyan egyszerű.
Hisz egyik pillanatban eltaszít magától, míg a másikban kér. Kér. Azt kéri, maradjak. De minek? Hogy újból célponttá válva szórja rám a szemrehányásait? Nem vagyok őrült. Nem teszem ki magam szándékosan annak, hogy még többször belém rúgjanak. Inkább felállok és visszarúgok. Most megpróbáltam rúgni pont belé. De… ő ügyes, és inkább kicselez. Sőt, mindennek tetejébe összezavar. Egy fél szóval habozásra késztet, minek köszönhetően ismét sérülékeny leszek, s nem tudok ellenállni az ő újabb támadásainak. Mivel a csillogó szemei szinte teljesen belém látnak. És a mosoly… biztosan a kétkedésemen, a tanácstalanságomon röhög. Vagy mindezt beképzelem? Már nem tudom…

- Nem vagyok kíváncsi. Mire lennék…? Rád? –
Kap egy választ a válaszra. S az a feltevés, hogy kíváncsi vagyok, röhejes. Elég jól ismerem őt ahhoz hogy tudjam, nem akarom jobban megtudni milyen ember is valójában. Mert ha van egy lény a földön, hát ő az a szörnyeteg. De persze ez első ránézésre tűnik csak így. Ettől eltekintve… nem akarom jobban megismerni. És megvan az okom rá.
Tudom, milyen Yolanda. Tudom, milyen Fleur. Tudom, milyen Gabrielle. Tudom, milyen Beni. És ennyi tökéletesen elég. Mást nem akarok ilyen jól ismerni. Mert úgyis csalódást fog okozni. Minden téren.
- A maradás meg erősen kétlem…-
Hunyorítom össze a szemeim, miközben Seant figyelem. És most vallom be igazán magamnak, tényleg nem tudok kiigazodni rajta. S mindössze egy-két lépéssel itt hagyhatnék mindent, de… nem tudok. Olyan ez az egész, mintha a másik vonzana, mint a mágnes. Egyszerre húz magához és taszít el, s te nem tehetsz mást, csak mint egy darab fa, sodródsz az árral. Mert hiába is küzdesz… elnyel az hömpölygő örvény és nincs tovább.

Egyetlen pillantásom alatt már csak a srác hátát látom, s a szavait… Ami már megint ugyanolyan, mint eddig. Minek volt hát tényleg az a maradj? Hogy legyen egy ember, akit bosszantson?
Nem. Nem leszek a játékszere. Nem. Ne is álmodjon róla.
- Ó, azt hittem eddig a szőke libák kategóriájába tartozom, akiknek köztudottan csak akkor van két agysejtjük, ha terhesek… -
Vágok vissza éles hangon, és felszegem a fejem. Egy lépéssel sem megyek közelebb, de ez nem véd meg attól, hogy a fiú tegye meg helyettem a távolság eltűntetését.
- Tehát nem lehet se mélyen szántó gondolat, se más… nemde? –
Igen, elérte, hogy bennem is felmenjen a pumpa. S ismét előtört az igazi énem. Az az igazi, elfeledhetetlen jeges viselkedés, amiért megkaptam a mindenki által hőn szeretett jelzőt…
…Yvette Delacour,
                         ... a Jéghercegnő…

[- Rossz volt a kezdet kezdete! Rossz volt a folytatás! Nem szeretném, ha a vég is az lenne!]

Válasz.
Rideg.
Hűvös.
Nagyon sokan vannak ebben a nyüves életben, akik azt vallják, hogy a remény hal meg utoljára. Hülyeség, talán a legnagyobb, amit valaha kiejtett valaki a száján. Nem érdemelne mást, csak egy alapos verést, addig, amíg mozog. Elsőként hullik el, és nem marad mögötte más, csak a lehetetlen, az üresség. Úgy festett, valami ilyesmibe vágtam bele a fejszém, amikor megpróbáltam apró humorral fűszerezni az amúgy igencsak ellenségesnek induló beszélgetést. Soha nem ment nekem a poéngyártás, mert egyszerűen nem tartozott az én műfajaim közé. Erre ma tökéletes választ kaptam, és az élet újfent bebizonyította, nem szabad kimozdulni abból a világból, amit felépítettem. Nem szabad meghazudtolni saját magam. Ennek ellenére még mindig úgy voltam vele, hogy szeretném, ha maradna. Persze ezt így, ebben a formában kimondani, nagyon…nagyon…nagyon nehéz. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán sikerülne-e…elbukni pedig mindennél jobban utálok. Az emberbe belerögződnek az évek alatt megszokott dolgok, és nekem eleddig soha nem kellett kérnem. Mindig csak kaptam, és elvettem. De ez a valami, amit nem tudok megmagyarázni, nem így működik. Tudom, hogy nem…nem ennyire egyszerű.
Álltam.
Vártam.
Hallgattam.

Igen keményen fejtette ki, nem kíváncsi se rám, se semmi másra, ami velem kapcsolatos. Ilyet sem éreztem már réges-régen, de meg kell mondanom, szarul estek a szavak. Mintha minden egyes kiejtett betű egy apró tű lett volna, amely a bőrömbe mélyed. Nem értem, miért? Elvégre nem kellett volna, hogy így legyen, hogy így érezzek. Talán amiatt volt, amin a beszélgetésünk előtt merengtem…talán még mindig bennem motoszkáltak a Davidről való elmélkedés képfoszlányai. Pedig nem szabadna, mert jelen helyzetben csak összezavartak. Ez pedig nem a legjobb pillanat arra, hogy gyengének, és sebezhetőnek mutatkozzam…főleg előtte. Ez lehet a magyarázat…ennek kell lennie…mert, ha nem, akkor…csak ez lehet.

Éles hang.
Visszavágott.
Abban a pillanatban, amikor felcsattant a hangja, és keményen visszavágva engedte szabadjára a gondolatait, és érzéseit, hátratekintettem. A hangsúly, amivel megpróbáltam humorizálni, érezhetően nem azt a hatást fejtette ki, amit szerettem volna. Nem ment…soha…soha…erre pont most próbáltam meg, egy fontos helyzetben. Áldom a saját baromságom, de már nincs visszaút. Itt és most vagy lépek, és átzökkenek egy másik világba a szeme előtt, vagy hagyom az egészet, és magam maradok. Támadva. Pusztítva. Visszavágva. De…biztosan az lennék én Vele szemben? Rohadt egy érzés, amikor az ember azt sem tudja, mit tegyen, és miért tegye. Egyszerűen csak érzi, hogy meg kell lépni, mert…egyszerűen meg kell és kész. Így vagyok most én is. De azzal, ha megteszem, és elfordul, gyengének fogok tűnni…egy szaros kis mihaszna alaknak. Az pedig nem én vagyok, nem voltam, és nem is akarok lenni. Mégis, valami, itt legbelül késztetett, hogy ne rivalljak rá…pedig…nem, de nem és nem. Ismeretlen vizekre eveztem, és ki akartam keveredni, mindegy hogyan…csak vissza abba a mederbe, ahol eleddig tengettem az életem.
Megfordultam.
Elrugaszkodtam.
Lassú léptekkel indultam meg felé, kezeim a testem mellett ringatva, egyértelműen jelezve, semmi ártó szánék nincs a háttérben. Elkomolyodott tekintettel sétáltam felé, mert nem volt min mosolyognom. Jelen helyzetben éreztem, hogy nem fog pálcát rántani, noha egyértelműen dühös volt, a hangja erre engedett következtetni. Amennyiben mégis, hát akkor sem torpanok meg, amíg oda nem érek Elé, talán fél lépésnyire megállva Tőle.
Belenéztem.
A szemébe.
Mélyen.

Vártam pár pillanatot, kíváncsian, vajon megszólal-e, vajon tesz-e valamit. De nem történt semmi. Jól tudtam, hogy nem húzhatom a végtelenségig a helyzetet, mégis, vártam, ameddig éreztem, hogy várhatok. Amikor elérkezett a pillanat, megszólaltam…magam sem tudtam, mit fogok mondani…egyszerűen csak jöttek a szavak, és a mozdulat. A mozdulat, amit soha nem gondoltam volna, hogy megteszek.
- Rossz volt a kezdet kezdete! Rossz volt a folytatás! Nem szeretném, ha a vég is az lenne!
A mondatot követően megemeltem a jobb kezem, és megérintettem az ujjaimmal az Ő ujjait, kissé emelve azokon. Elhúzza? Igen, valószínűleg ezt teszi majd…de Merlinre, most először a négy és fél évem alatt megpróbáltam kedvesebb lenni, mint szoktam. Miért? Válaszokat kerestem a miértre…meg akartam találni azokat. Talán tudta, mik azok...esetleg Ő maga lett volna a válasz?
- Maradnál?
Az legelső „maradj” utasítóan is hangozhatott…ez már egyértelműen egy kérés volt…szokatlan, és furcsa, de megtettem. Most először…

.:: Neked ::.

Csak állok, hisz mást nem tehetek. Mindössze állni, és várni, mit akar a másik, s közben találgatni, hogy hogyan is juttatja az értésemre mindezt. Mert Sean kész rejtély nekem. Soha, soha de soha nem érdekelt senki sem. Az összes diáktársamat jelentéktelen senkinek tartottam, még a tanáraim is pusztán a tananyag miatt érdekeltek. De ez a srác? valahogy?
Ő más, mint az eddigiek. S eddig életemben Ő a második? Luc után?
Ők ketten lennének csak? S ilyen hamar egymás után?
Lehetséges ez?
A kérdésre adott válasz nagyon érdekel, még annak ellenére is, hogy meglehet ?sőt biztos- nem tetszene annyira, mint amennyire várom. Mert várom. Várom. Várom.

S elég a szemek összhangja, a szavak ellenségeskedése, a pillanat varázsa vagy más egyéb is, hogy kiforrjon valami, amit a bensőm egyik része óhajt, míg a másik sikoltozva menekül előle. Hisz egy lépés, majd még egy, s ennek köszönhetően a Mardekáros egyre közelebb és közelebb kerül. Mindez szintén kettős érzelmeket vált ki. Félelmet, és haragot, meglepettséget és érdeklődést, bizonytalanságot és eltökéltséget?
Nem adom meg magam, nem leszek a játéka, nem dőlök be a hamis szavaknak, és legfőképp átlátok rajta. Kijátszom, átvágom, úgy, ahogy szoktam, mert senki nem ismer s mert senki sem tudja, milyen is vagyok én igazán? Így mindenki más képet alkot rólam, leginkább a szívtelen-dög jellemét kenik rám. Egészségükre.
Akarom, hogy Ő is csak ezt lássa.
Akarom, hogy utáljon.
Akarom, hogy jobb legyek előtte, úgy mint mindenki előtt.
A megérinthetetlen, meglephetetlen, megközelíthetetlen Delacour lány. Talán tényleg az is vagyok. Mégis? akad ellenpélda? Luc, a kivételezett?

Semmi ártó szándék, semmi csel, amit már megszoktam. Talán nem akar sarokba szorítani? Ó, dehogynem. Csak most jobb fegyvereket választott. A szavakat.
Eggyel nem számolt csupán? én sem vagyok elveszve azok terén. Mert ?lefegyverzésem? az udvaron csalás volt. Szimplán bosszú. Az előző kis jelenet pedig bebizonyította a pletykát? gyűlölöm, ha hozzám érnek. Kivéve talán Yolandát. De neki sincs túl gyakran megengedve az ölelgetés. Mert? ha erre van szüksége, hát ott van az egyik barátnője. És kész. Engem hagyjon békén.
Persze arra jó mindez, hogy mentsem magam. S most tudom, a szavai sokmindent takarnak majd, mégsem leszek közvetlen veszélyben. Mert a kommunikáció nem oly nagy mértékbe gyengeségem, mint az érintkezés másokkal. Fura, de tényleg így van. Például egyenesen tanítani kéne, hogyan intézek el koszos kis alsóévest, aki megpróbál a bizalmamba férkőzni, vagy szerelmes érzelmeivel bombáz. Még a húgom is megirigyli, bizony. Más meg csak véletlen szemtanúja lehet a dolognak, mivel nem híresztelem. Ám eme merlinadta tehetségnek köszönhetően a legnagyobb angyali nyugalommal várom? várok mindent.

Meg is kapom a magamét kedves bájos és figyelemfelkeltő köntösbe bújtatva mindezt, jelezvén a dolog nehezebbik énjét, s mindazt a tényt, hogy kivel is állok szemben. Mintha egy percre is elfeledtem volna! Dehogy? elvégre a kék szemekbe fúrva tekintetem hallom a két mondatot, melyből egy már elhangzott nem sokkal ezelőtt kicsit másképp.
Maradnál?
Mennyivel is másképpen hangzik. Mennyivel? érzelmesebb. Vagy csak ez is kitaláció? Bebeszélek itt magamnak egy csomó alaptalan dolgot, hogy aztán megint pórul járjak. Yvette, Yvette? sosem tanulsz a hibáidból.
Bár hiába dorgálom magam, tudom, válaszolnom kell. Kell. Muszáj. S már nyitnám a szám. Nem többre, mint egy egyszerű visszavágás, még egy pofon a másiknak, csak úgy búcsúzóul. Mert menni akarok. Két perce is akartam, és ezt még a maradnál se tudta teljesen megváltoztatni, noha kicsit megrengette a szilárd elképzeléseimet. Mindössze épp csak egy kicsit.

Veszem is a mély levegőt, hogy az ügyes gyorsasággal megrezegtetve a hangszálaimat szavakat csikarjon ki belőlem, közel sem kedveseket, de legalább hasonló kaliberűeket, mint amelyeket én kaptam az imént. S mindez meg is történne, hisz nyitnám is a szám, mikor hozzám ér valami meleg, puha?
Kell egy fél pillanat, mire rájövök, az ujjaimat nem valami, hanem valaki érintette meg, csak úgy, semmi előrejelzés nélkül. S ez mélyen fölháborít. A hideg is kiráz emiatt az egyszerű kis emberi gesztus miatt, egyenesen a fejem búbjától a lábaim, minden porcikámat átjárva. Ez? túl emberi. Nemcsak a számomra? Sean részéről is. Pont Tőle? Pont Ő? Itt? Most?
Mit akar elérni ezzel?
Bosszantás. Egyszerűen élvezi, ha zavarba hozhat, ha szórakozhat. Tudom, de mégsem vagyok eléggé talpraesett? bezzeg Yolanda már rég lerendezte volna.
Az ujjaim könnyeden siklanak ki az őket tartó kéz közül, hogy ismét az oldalamhoz hullhassanak, hiába érzem még az előző határozott, de nem bántó fogást rajtuk. Egyszerűen nem veszek róla tudomást, mert így könnyebb. Így csak Rá tudok koncentrálni, s nem tud ennyivel megzavarni. Vajon egy-null nekem??

- Sajnálom, ha nem tetszett? a vége sem fog? -
Közlöm ridegen, sötét fénnyel a szememben. Nem harag ez, nem is bosszú, inkább csak lenézés, és a szimpla utálat. S míg egyik részem többet kíván, a kezem szinte könyörög vissza az ujjak érintésébe, addig a nemesebbik, a nagyobb részem, aki ezer éve velem van már nem engedi mindezt, sokkal inkább a tekintélyre alapozza a szituációt.
- Már mondtam, nincs okom, hogy maradjak. Javíts ki, ha tévednék? -
Szavak. Kegyetlenek, de igazak. Eddig a magányt kerestem. Mellette mást találtam. De nem akarom ezt tudomásul venni. Akár jó vagy rossz. Még nem akarom meglátni ezt. Még nem.

[- Ismétled önmagad!]

Elhúzta.
A kezét.
Az a pár másodpercnyi valami, amíg az ujjaim az Ő ujjait érintették?érdekes volt, és szokatlan egyszerre. Kettős érzéseket kavart fel bennem. Az egyik énem, amelyet már hosszú évek óta elnyomásban tartottam, szinte üvöltött, hogy engedjem?engedjem?engedjem megtörténni. Kell valaki, mert egyedül nem lehet végigcsinálni, egyszerűen lehetetlen. A másik énem pedig az előzőt fojtogatta, és azt bizonygatta, elég vagyok magam is, senkiben sem bízhatok ebben a nyüves életben. Mindenki ellenség, mindenki a vesztemet akarja. Dominált, mindkét fél dominanciát akart, és a saját igazát érvényre juttatni. Nem tudtam, merre húzzak, most először voltam úgy vele, hogy el kellett merengenem, melyiket válasszam. Soha, mióta David meghalt, soha nem hallgattam az elsőre. Talán csak Cedrah és Iriske esetében. De az más, teljesen más, mert családtagokról van szó, nem pedig idegenekről. Egyszerűen nem találtam a magyarázatot, annyira spontán érkezett az érzés, vagy nem tudom, minek is nevezhetném. De mielőtt elhúzta volna a kezét, éreztem, hogy megremegett. Ez pedig az a fajta remegés volt, ami a másikkal akkor történik, ha ki nem állhatja az őt érintőt. Kirázta a hideg. Nem csodálkozom a dolgon, elvégre eléggé erőteljesnek mondható pletykák keringtek az iskola falai között rólam, arról, hogyan teszek rendet magam körül. Arról, mennyire nem tanácsos egy helyiségben tartózkodni velem. Róla is hallottam már egyet, s mást, még akkor is, ha az ellenkezőjét állítottam volna, ha rákérdez. A Jéghercegnő. Kezdtem ráébredni, miért is. Én barom, pont az Ő esetében kellett megtörténnie, hogy odabent valami megtörik, és az eddigi, mások szerint kegyetlen jellem csorbul valamelyest. Pont az Ő esetében.
Lepillantottam
Aztán vissza.

Egyenlítette a számlát, azt, amelyet az udvaron szenvedett el. De még most is azt vallom, az életét mentettem, Ő pedig kegyetlenséggel hálálta meg. Tudom, hogy vissza kellene vágnom, az a bizonyos fojtogató énem követeli is, akarja, mindennél jobban. Ki akar robbanni szavak formájában, de valamiért az eleddig elhallgattatott énem erőre kapott, és nem hagyja. Azt kéri, adjam meg az esélyt?annak ellenére, hogy utál. Minek adjam meg? Azért, hogy kedvét töltve vághasson vissza minden egyes alkalommal? Meg kell találni az egyensúlyt, mert nem, egyszerűen nem tűnhetek gyengének. Az már nem én lennék, hanem valami torz kreatúra. Soha nem akartam, és nem is fogok a nyálas barmok társaságának sorába tartozni. Egy-egy, az én köröm jön.
Akarom.
Akarom, hogy maradjon.
Akarom, hogy beszéljünk.
Akarom, hogy a közelemben legyen.
Akarom.
Rideg szavakkal felel, nem vártam mást, főleg azt követően, hogy elhúzta a kezét. A vége sem fog tetszeni. Talán nem, de továbbra is tartom magam, érdekel. Ő érdekel. Abban a pillanatban, amikor visszapillantottam rá, láttam a sötétben úszó, diadalittas szempárt. Úgy érezte, fölénybe került?pedig nem. Egy pillanatra sem.

Mosoly.
Halovány.
Szembetűnő.
Nem estem kétségbe, egy pillanatra sem, elvégre mindig és mindenkor képes voltam a magabiztos énemet mutatni a világ felé. Amikor érkezett, a gyenge tekintetem úgy vált kámforrá, mintha sosem létezett volna. Hiába, hogy előtte pillanatokkal még David a Nagyapám elvesztésén keseregtem. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy mihasznának lásson bárki is. Sean Blaine-t nem fogja úgy látni senki, soha.
- Ismétled önmagad!
Egyszerűen figyelmen kívül hagyom a szavait, azokat, amelyekkel arra célzott, nincs esély. Semmire sincs. Nem érintem meg újra, mert a hatás ugyanaz lenne, mint pillanatokkal ezelőtt. Azzal már fölénybe kerülne, és elmondhatná, hogy fogást talált Cedrah unokaöccsén. Ezzzel pedig az iskola falai között eleddig senki sem büszkélkedhetett.
Egy lépés.
Egyetlen.
Apró.

Már a magánszféra, bőven, mi több, mélyen az. Alig maradt féllépésnyi távolság, talán annyi sem. Az arcomról lépés közben lefagyott mosoly helyét most egy komoly, lélekbemaró pillantás vette át. Alacsonyabb volt nálam valamivel, így megbillentettem a fejem kissé előre, hogy egy síkba kerüljön a két szempár. Ezzel pedig ismét apró távolságot loptam. Már érezhette a parfüm illatát, az apró szusszanásokat. Azt, aki valójában vagyok, egy határozott, és erős jellemű embert.
- Azt mondod, nincs okod maradni! Ennek ellenére itt vagy, pedig már percek óta távozhattál volna! Valami mégis itt tart?
Az igazság, lehet, észre sem vette. De itt áll, pedig már több perce menni akart. Mégis, valami itt tartja, és nem engedi, hogy elhagyja a helyet. Valószínűleg nem akarja bevallani magának az igazat, amit még nekem is nehezemre esett önmagamnak. Érdeklem Őt. Nem tudom, miért, miként, mikor, de biztosan érzi, csak nem engedi felszínre törni.
- ?vagy Valaki!
A kulcsszó. Mintha a lelkébe látnék, tudom a választ?Ő is tudja, mégis, mindketten eltemetjük. Tagadja? Biztosan. Elmegy? Meglehet. Én maradok itt, és a tudatába égve is, ebben biztos vagyok.

.:: Neked ::.


Olyan mintha táncot járnánk. De ez a tánc mindkettőnknek ismeretlen. Sem neki, sem nekem nem megy. Pedig meglehet, hogy eleget gyakoroltuk már, csupán? csupán egymással nem találjuk az összhangot. S ennek oka több is lehet. Oly sok, hogy belegondolni is félelmetes.
Egyszerűbb hát nem foglalkozni ezekkel. Csupán érezni kell a hiányt. És én érzem. Tudom, hogy Ő más, mint én. Teljesen? tökéletesen? más.
Semmi közös nincs bennünk, semmi hasonló, mindössze talán az egyedüllét való vágy? talán ennyi, de még ennyi sem. Mert Ő biztosan nem azért van itt, hogy elüsse az időt.
Mélyen szántó gondolatok?
Az én fejemben nem tudtak megfordulni. De ki tudja Ő, milyen régóta kuksol itt?

S ekkor hasít belém a felismerés. Ha így folytatom, csak önmagamnak ártok. Mert mégis, mit akarok én tőle? Semmit. Semmit, az égvilágon semmit.
Én Luc-höz tartozom. És hozzá fogok egész a halálomig. Megesküdtem neki, magamnak, a világnak. Nem szegem meg, soha, soha. Soha? hisz nekem Ő jelentette a világot. És Ő is fogja. Senki sem tudja ezt megváltoztatni. Sem Yolanda, sem Benjamin, de még Sean sem.
A szemeim egy percig még a másik kék íriszbe kapcsolódik, majd végül lehajtom a fejem.
A szőke tincsek az arcomba hullanak, ám ez nem zavar, mivel látom a lényeget. Az aprócska kék köves gyűrűt, melyet még tőle kaptam. Aminek a belsejébe mi vagyunk belevésve. Amit azóta sem vettem le. Amit akkor kaptam, mikor először mondta ki, hogy szeret.
Sose fogja már senki sem azt mondani. Vagy ha mégis, nem úgy, ahogyan Luc tette. Mert a nyomába senki sem érhet.
S tudom, ez abszolúte nem fer. Senkivel szemben sem. Pedig Beni is megpróbálta a lehetetlent. Sikerült is közel férkőznie hozzám. Közel, mert rá számítok mindig. A barátom. De semmi több.
Viszont Sean? elég csak rá nézni. Elég csak hallani a szavait. Azokat a szavakat, melyek bántóak, de ugyanakkor marasztalnak.
A szavai a bilincsem talán, amely ide köt. A lábam nem mozdul. Lényegében gyökeret eresztettem mint egy mandragóra. Csak sikítani nem sikítok, de belül mégis? ordítva várom hogy megmentsen valaki? de ki??

Felkapom a fejem, olyan hirtelen, ahogyan a válasz hagyja el a másik ajkait. Sötéten kezd villogni a tekintetem. Persze, mire is számítottam?? Újabb gúnyolódás, újabb felhívás egy keringőre. Ám ezt már nem adom meg neki. Nem, elég volt az élvezetekből. Bőven elég.
Így felszegett fejjel tekintek fel Baline arcába, hogy konoksággal telve vágjam hozzá a válaszom. A végleges válaszom.
- Ha nem állsz elő egy értelmes magyarázattal, távozom. ?
Pillanatnyi szünet, épp hogy egy lélegzetvételre kerüljön sor. S mikor a fiú közelebb lép, én hátrálok egyet. Majd még egyet.
- És nincs válaszod. ?
Ellépek hát mellette. Valahogy meglepő módon, most hajlandóak a lábaim engedelmeskedni. Örülnöm kell, kellene?örülök hát titkon. Mert ha ezt a problémát tudná bárki is, abba belehalnék. Még azt hinnék, hogy valami bajom van a? Vagy hogy épp Blaine miatt?
Na nem.
S hallom ugyan az újabb kiáltást, az újabb reményvesztett próbálkozást, de? nem hat meg.
Kegyetlen vagyok, az is voltam. S csak egyvalakinek sikerült felolvasztania. Az én hercegem viszont elment, s a hercegnőnek nincs más dolga, visszaszenderül mély álmába? örökre.
- Tévedsz. Nincs itt semmi, csak a jéghideg szél keze? -
Torpanok meg egy pillanatra, hogy visszaforduljak. Kezem már a kilincsen s megcsillan a kék kövecskén az utolsó legutolsó fénysugara. Aztán a Nap megadva magát alábukik a hegyek lábainál.
- Csak az? semmi más?és senki más sem?-
Számomra nincs itt senki más. Mert Ő nem tehet róla, de nem az, akire én várok.
Hogy eszembe jut-e egy újabb herceg? S annak eljövetele? Nem. Hiába hogy meglehet, már itt van. De nem vagyok hajlandó észrevenni? se elfogadni. Még? 

[.-= Neked =-.]

.-= Neked =-.


Meghátrált.
Megfutamodott.
Nem, ezt nem lehet másképpen szavakba önteni, mert ez a hihetetlen valóság. Az eleddig jegesen viselkedő lány még a félelmét is az előnyére akarta fordítani, ezzel is bizonygatva magát, neki jó úgy, ahogyan most van. Valóban így lenne? Igen, az áldott magány olykor csodálatos tud lenni, sőt, az esetek döntő többségében az. De most valahogyan más ez az átkozott helyzet, még én sem értem egészen?elkezdtem felfogni, feldolgozni. Nem tudom, legalábbis biztos nem vagyok benne, Vele kapcsolatban már szinte semmiben. Ő teljesen elzárja magát a lehetőségtől, ezzel pedig akarva, vagy akaratlan, de engem is hátrálásra késztet. Persze, nem úgy, ahogyan a sok ömlengő paraszt tenné, a tipikus ilyenkor sablonos szöveggel. ?Jó, megértem az érzéseid, és nem állok az utatokba.? Mert láttam azt a pillantást az ádáz gyűrűre, és azonnal tudtam. De én nem vagyok egy átlagos kis pondró, és nem élek ezekkel a klisés, ezerszer lerágott szövegekkel. Nem, nem, nem és nem. Nem értem meg, hogy miért teszi, de őszintén. Ennél világosabban nem tudom az értésére hozni, hogy érdekel. Talán ki kellene mondanom, de?nem megy, mert azzal rengeteg dolgot megváltoztatnék, többek között magamat is. Nem akarok megváltozni, mert rájöttem valamire ebben a nyomorúságos életben, csak magamra számíthatok.
Megcsillannak.
A szemei.

Ez a csillogás azonban a rossz értelemben vett, borongós, fojtogató. Megint félreértett, vagy, annyira erős, és domináns a gyűlölködő fele, hogy egyszerűen nem hagy levegőt a másiknak, és kiforgatja a szavakat, manipulálva vele. Önmagát marcangolja szét, anélkül, hogy tudna róla. Én tudom, hogy magam ugyanezt teszem, de nekem ez így jó?nem akarok változtatni rajta. Válaszként természetesen újfent csak azt szajkózza, amit eddig is, értelmes magyarázatot követel, hogy maradjon. Tőlem követeli? Tőlem? Ő áll itt percek óta, önmagától kellene megkérdeznie, miért is? Nem tudok mit mondani, pedig akarom, hogy maradjon, és itt legyen. Még akkor is, ha egy szót nem szólunk egymáshoz?csak ülünk, és bámuljuk azt a rusnya eget.

Megszólal.
Kimondja.
A végszót.
Nem vártam Tőle mást, hiszen minden egyes találkozás alkalmával csak ellenségeskedés és vita robbant ki közöttünk. Ő kezdte, én kezdtem? Mindegy, annyira mindegy. Rosszul választott a ketyegő, már ha ő mondta ki az ítéletet, hogy azt kell éreznem, amit. Ezt a furcsa és megmagyarázhatatlan izét. Szar hallani, amit mond, de nem mutathatom, mert azzal örökre elásnám magam. Az egyik énem még mindig üvölt, hogy támadjak, de nem akarok?mert, és kész. Így döntöttem.
- Nem akarok ő lenni, sem pedig a helyébe lépni.
Miért múlt időben beszélek róla, arról a titokzatos valakiről, akit a gyűrű szimbolizál? Mert egyértelmű, érzem, hogy már nincs közöttünk. Az utolsó szavak engem hurrogtak le? Talán igen, de másképpen is értelmezhető?a kérdés csak az, akarom-e másképpen értelmezni.
Néma csend.
Egy pillanat.
Egy pillantás.

Már a kilincset fogja, és távozni készül, de még visszanéz?rám. Továbbra is a komoly, hűvös tekintettel állok ott, ahová percekkel ezelőtt léptem, ahol Ő is állt nem is olyan régen.
- De egy ?senki? sem szeretnék maradni!
Kimondtam, még akkor is, ha csak burkoltan?de megtettem, és ez hatalmas haladásnak volt mondható. Abban a pillanatban, amint a szavak elhagyták az ajkaim, elfordultam, és lassú léptekkel indultam meg a párkány felé. Nem gondolkodtam azon, hogy elmegy, vagy marad-e, úgyis kiderül pillanatokon belül. Persze, érdekelt, de már nem tudtam mit mondani, és talán nem is akartam. Mára eleget tettem, és eléggé felrúgtam az eddigi énem. Érte. De még mindig úgy gondolom, ez az áldozat kellett, mert akartam.

A párkányhoz érve megtámasztottam azt a jobb kezemmel, majd elrugaszkodva huppantam fel rá, és heveredtem le lótuszülésbe. Nem érdekelt a mélység, nem érdekelt a hűvös szellő. Egyszerűen vártam, kattan-e a zár, vagy koppannak-e a lépések. Furcsa volt évek óta először tétlennek érezni magam?mégis, valahogyan tetszett a helyzet?nem éreztem, hogy rosszul cselekedtem volna.

Az ajtó nyílik. A rés egyre növekszik. Mint egy álmos, ásító száj? A mögötte rejlő sötétség pedig egyszerre vonz és taszít. Pont, mint az itt lévő ember. Egyszerre vonz? és taszít.
Ez más mint Luc volt. Más, mint az az érzés. Teljesen más. Ezzel még nem tudok mit kezdeni. Azért talán, mert sosem volt még benne részem. De a sötétségben igen. Gyakran?. Túl gyakran? Sokkal gyakrabban, mint kellett volna. Vagy mint amit valaha bárki is megérdemel. Ám sosem panaszkodtam. Sosem, mert az a gyengeség jele lett volna. A vészsikolyom is néma volt, s nem is maradt utána semmi, csak a Mungóbeli zárt osztály?
Yvette Delacour kitett magért akkor?
De? ott volt az, akire nem számítottam? Ő. És mi lett a dal vége?? Egy ócska gyűrű emlékként. Az utolsó szimfóniák egyike szólalt meg, csendült el. De a legutolsó már? Vagy még követi újabb?

A lépteimet megállítják a szavak. Furcsa mire nem képesek ezek az egyszerű, könnyű életű, és rövid tartalmú kis hangfoszlányok. Mert igenis, most nagy jelentőséggel bírnak. Nagyon naggyal.
Senkit sem kértem, hogy változzon meg. Soha senkit. Cserébe azt vártam el, hogy engem se zaklassanak. Élni és élni hagyni?.
Miért pont Ő kér erre? Hisz egy fél szóval sem akartam, hogy bárki helyébe is lépjen? nem is lehet? és nem is kell? Bizony?nem.
- Még ha akarnál se tudnál olyan lenni, mint Ő?-
Nem beszélek múlt időben. De hogy ez véletlen lenne?? Meglehet. Egyszerűen csak kimondtam, amit érzek. Mert ez az első legtisztább és legvilágosabb érzésem. Ő nem olyan mint Luc. Senki sem olyan. Ez világos. Ám benne is van érték. Mindenkiben van? Csak? meg kellene fejtemen.
Hogy akarom-e? Talán?talán? egy kicsit?

Nézem, ahogy elfordul, ahogy eltávolodik, ahogyan a párkányra támaszkodik s ahogy végül felül rá. Természetes, semmi mesterkélés. Nem azt várom, hogy megjátssza magát? de? bennem mindig is a bizonytalanság motoszkált. Most is így van ez. S várom, mikor veti le az álarcát. Az álarcát, hogy megmutassa igazi énjét. Ám ez nem követezik be. Hiába is várom.
A kezem végül elengedi az ajtót, s az ismét koppanva kerül a helyére. Én pedig csak állok.
Ő nem akar ?senki? lenni. Nem is ?senki?. De nem akarja, hogy a számomra azzá váljon.
Vajon ennek meg mi az oka?
Rejtvényfejtés újfent. Csak az a baj, hogy az előző feladványnak se sikerült a végére jutnom. Mit vár hát? Én a csodát leginkább?
Egyet lépek előre, majd kettőt, hármat. Végül a párkány mellett találom magam.
A kiindulópont. Remek. Hátha most több sikert hoz, mint ennek előtte.
- És mit tennél ez ellen? ?
Kezeim a korlátra siklanak, hogy ott összekulcsolódjanak. A szavakat úgy mondom ki, hogy a tekintetem a másik két kék szempárt keresik, remélve hogy megtalálják. Ám a választ, feltéve ha lesz, már nem várják meg a bilincsben. Inkább az égre emelem? a vidékre? a sötétlő tájra?

[.-= Yvette =-.]

.-= Yvette =-.


Az első mondat.
Megfogta.
Megállt.
Már nem tudom azt mondani, hogy számítottam arra, megáll, mert igen, felkészültem arra is, hogy pillanatokon belül egyedül találom magam a déli szárny kilátójában?a csillagokkal?és a folyamatosan visszaköszönő emlékekkel. Nem akartam egyedül maradni velük, mert?csak nem, és kész. Persze, az Ő esetében nem csak ez volt a befolyásoló tényező, hanem az a valami is, amire kíváncsi voltam, amit ki akartam deríteni. Az a titokzatos érzés, ami azóta mart, hogy először megláttam azt a bizonyos mozdulatot. Igen, a kis udvarban még nem vettem észre?de ott, alkímián, amikor megmart a kín, az átok, meglepett. Véletlenül?de láttam?és akkor kattant be ez a megmagyarázhatatlan lüktetés. Az öreg ketyegő tréfálkozna velem? Nem, lehetetlen. Nem értem, miért érzem magam furcsán a közelében. Figyeltem Őt, és vártam, hogy mondjon valamit, vagy legalább vágjon hozzám egy átkot, ha már távozik. Egyszerűen ki nem állhatom, ha valaki szó nélkül hagyja, amit mondok. Fordítva rendben van, elvégre tudom, mennyire zavaró és idegesítő tud lenni az ilyesmi.
Szavak.
Bántóak.
Elutasítóak.

Még akkor sem tudnék olyan lenni, mint ő, ha akarnék. Kellemes kis szerva, de nem jegyzem meg, helyette befejeztem a gondolatmenetem, és hátat fordítva indultam meg a párkány felé?felhuppanva, az eget kémlelve üldögéltem, és morfondíroztam azon, vajon miért nem szólom le. Mi az, ami képtelenné tesz Vele szemben, hogy azt az énem mutassam, aki lenni szoktam mindenki mással. Az ajtó zárja aprót kattanva törte meg a kilátóban eluralkodott csendet. Feszült lenne? Nem, hiszen már régen nem arról szól a fáma, hogy ártsak neki, vagy bármivel bántsam. Neeeeeem?de úgy festett az előző mondatából, hogy Ő nem emelkedett felül az Őt ért intermezzókon. Pedig biztos vagyok benne, hogy valami megmozdult odabent, nála is?az ember érzi az ilyesmit. De mi az? És nálam? Mi a fészkes fene történik körülöttem, és velem?
Egy apró koppanás
Cipő.
Újabb apró koppanás.
Újabb.
Aztán még egy.
Nem ment el, pedig az ajtó tárva-nyitva állt előtte, mégis maradt. Tehát igazam volt. De akkor miért a támadó hangnem?

Odaért.
A szegélyhez.
Rákönyökölve tekintett rám, és tette fel a kérdését?nem néztem oldalra, először. Azután csak, hogy a kérdés elhangzott. Egy pillanatra kaptam el a sajátomhoz hasonlatos világoskék szempárt, amely azután a sötét égboltra szegeződött. Nem mosolyodtam el, mert egyszerűen nem éreztem azt, hogy most idevaló. Megemeltem a fejem, és végigmértem a helyenként felhőkkel borított éjfekete masszát, és az azt tarkító csillagokat.
- A kérdés nem így hangzik, és nem Neked kell feltenned!
A mondat közben egy pillanatra újfent oldalra tekintettem, az összefont kezére?a gyűrűre, aztán mélyen a szemébe. Mert egyértelmű volt, nem nálam van az adu, hanem ott éktelenkedik annak a lánynak a kezén, aki képes volt kizökkenteni a mindennapjaimból.
- A kérdés! Neked számítana, ha továbbra is tennék ellene?
Egyszerre volt válasz, kijelentés, és érdeklődés. Már tettem, úgy vélem, elvégre nem estem Neki, nem támadtam minden egyes szavammal és mozdulatommal. Teljesen másképpen viselkedtem Vele, mint másokkal, és mint szoktam. Elmaradtak azok a bántó csipkelődések, amelyek már lassan a védjegyemmé kezdtek válni. Érdeklődés, hiszen nem beszélt róla múlt időben. Érdekes volt a kialakult helyzet, mert ilyet még soha életemben nem éltem át?de, hogy erről tudjon valaki? Soha.
Újra ott a labda.
Csend.