Kelet-déli összekötő híd

[// Ethan, a híres//]

// Ethan, a híres//

 A hídra lép, a méz szőke tincseket egyetlen lökéssel hátrafújja a szél, sötétkék vászonszatyorban kotorászik fél kézzel, aztán már gyullad is a vékony szálú cigaretta, elégedetten szívja be, és fújja ki a füstöt, kívülről annyira flegma arccal, hogy az ember fia/lánya el se hinné, hogy valósággal rajong azért a szálért, ami jelenleg a szájából lóg ki. Pontosabban magáért a dohányzásért, a füstért, a cigarettáért, ahogy új dobozt bonthat, feltépheti a papír sarkát, hogy onnan szedje majd ki a nikotinrudakat, minden formaságért ami ezzel jár.
 Lassan lépked, végtelenül, szinte idegesítően szépen mozog, minden különösebb megerőltetés nélkül, bal kezének ujjai már a korláton dobolnak valami dallam nélküli ütemet, a tornacipő is csattog a híd kövén. Szörnyű lenne most órán lenni, még szerencséje, hogy reggel rosszul volt, most már be nem megy a világért sem. Úgyis állandóan csak kiabálnak, hogy miért nem képes figyelni, vagy kopog, vagy boldogan rongálja a köztulajdont különböző ábrákkal, de véletlenül se koncentrál arra, amire kellene. 
 ~Ethan...~ Halvány, gúnyos, kissé savanyú mosoly. Elképzelni nem tudja, miért enged minden buta liba közel magához egy ilyen pasit, még ha...igen, be kell vallani, elég szexi is, de miért kell rögtön ágyba/sarokba vagy ki tudja hova bújni vele? Felismeri, persze hogy fel, hiszen évfolyam társ, híre is van, mindenkit lefektet, akinek legalább két melle van és nő.
 Nem megy oda, úgy csinál inkább, mint aki úgy a gondolataiba süllyedt, hogy fellépett nála a se-hall-se-lát effektus, megrázza a haját, majd a korlátra könyököl, kissé oldalt dönti a fejét. Megtartja, sőt erősíti azt az illúziót, hogy a férfiak vadásznak a nőkre, még ha ez köztudottan fordítva van is, pláne nála, mégse szólít le senkit sem, túl makacs ahhoz, neki olyan kell, csakis olyan, aki ragadozó, aki küzd, akitől érdemes elsőre sok mindent megtagadni, hogy később mindent nekiadhass.

[|| Virgile ||]

|| Virgile ||

Előrehajol, és felkönyököl a korlátra, a cigarettát meg el sem tartja már magától, csak szívja, mintha oxigénmaszkot tartana maga elé, vagy maga a táplálék volna a finom, gonddal sodort cigarettaszál. Kapkodó, éhes és átkozottul agresszív a kezének ideges mozgása, mint egy megsebzett nagymacskáé, vagy talán egyszerűen csak egy kiégett láncdohányosé; a fejében tomboló fájdalom teszi ilyenné. Az első szál elfogy, a mélységbe dobja egy törött, türelmetlen mozdulattal, és azonnal kutat egy következő után; semmi nem változik, mintha még cigarettaszálak százára és ezrére lenne szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon végre, és ismét olyan fensőbbségesen kiszámított legyen, sima és bosszantóan higgadt, mint bármikor. Normális.
A harmadik szálnál tart – a csokoládé és dohány illatát árasztó doboz kiürült, azt is utánahajította a két cigarettavégnek –, amikor megérzi magán a kutató tekintetet, és néhány hosszú másodperccel később fel is pillant, észreveszi a másikat, tőle tíz lépésre, tizenötre talán; a hosszú, mézszőke hajzuhatag mellett furcsának ható, túl okos – túl hergelő? – sötét szempár már nem rá figyel, a semmit fürkészi fölényes flegmasággal, amelyet már ismer, és habozás nélkül beazonosítana akkor is, ha nem látná az arcát. Virgile. Túlságosan is zaklatott ahhoz, hogy képes legyen elfojtani a megtépázott idegein végighullámzó bosszúságot, ahogy a lány finom mozdulatait figyeli, ahogy az ujjai között tartja a vékony szálú cigarettát – ha össze lehetne foglalni, mit gyűlöl (és titkon csodál) az aranyvérűekben, akkor az az esszé maga volna Virgile. A könnyed, hanyag elegancia a mozgásában, mimikájában – születési rendellenesség, vagy később verték belé? –, a hanglejtése leereszkedő ívét, a vonásainak kitenyésztett, hideg szépségű szabályosságát. Mindezen nem változtat semmit a tornacipő, a cigaretta, a posztmodern dekadencia.
Persze, az is ott van, hogy egy ilyen lány, egy igazi aranyvérű soha nem ereszkedne le oda, hogy szóba álljon vele, már abban az értelemben, amelyben szóba szoktak állni vele a lányok; ha nem érezné ilyen nyomorultul magát, és nem lenne tele sebzett agresszióval, talán el is ismerné, hogy része van ennek a ténynek a Virgile iránti enyhe ellenszenvében. Talán azt is elismerné, hogy a lányról alkotott gyorsbenyomás alapján még az is lehet, hogy ennek a ki nem mondott elutasításnak semmi köze az egész aranyvérű-miazmához. Talán. Most azonban semmi kedve igazságosnak lenne sem magával, sem senki mással szemben, ilyen komplikált fogalmak eleve nem férnek bele abba a gyötrelmes, higanyos állapotba, amely kitölti a tudatát.
Még szinte látja a gúnyos mosoly lenyomatát a kissé elnyílt, szép vonalú ajkakon, és érzi az oldalra döntött, szőke fej tartásának kihívó voltát, de életének azon ritka perceit éli, amikor nem jut eszébe, hogyan köthetne bele a másikba. Semmi gúnyos megjegyzés, semmi faragatlan élc, semmi obszcén nyerseség. Sőt. Hiába akar harapni, egyszerűen elhullatta a méregfogait, és el kell teljen egy kis idő, mire újra rálel a szokásos stílusára, ami a túléléshez kell.
- Csá, Carthe – erőlteti ki a rekedt hangokat végül.

[// Ethan//]

// Ethan//

 Ha tudná, hogy miket gondolnak itt róla, meg az aranyvérrel járó sznobizmusáról, ami mellesleg nagyjából kimerül a mérhetetlen makacsságban és büszkeségben, valószínűleg nem lenne ennyire nyugodt kedvében. Mindig is idegesítette, hogy első ránézésre megmondják róla, hogy varázslócsaládba született, sőt, nagyon is gazdag családban. Ráadásul, ha az ember lánya történetesen aranyvérű, sokan egyből azt feltételezik -,megjegyzem, tévesen- , hogy legszívesebben kiirtana minden családot, ahol egy varázsló/boszorkány, hajlandó volt feleségül venni/ hozzá menni egy muglit/muglihoz és gyermeket nemzeni, akiben meg minden előd nélkül ott a tehetség, azt meg pláne, irigységből, amiért ő csak a felmenői miatt tudja használni valamire azt a nyavalyás fadarabot.  Valami borzasztó ez a sok előítélet.
 Neki, személy szerint az ég világon semmi baja nincs azzal, ha valakinek valakije mugli, inkább Malfoyt likvidálná, nehogy a végén még kiderüljön, hogy anyai ágon esetleg szegről-végről rokonok azzal a felfújt, határozottan szőke hólyaggal.
 Továbbra is boldog nemtörődömséggel kopogtat a korláton, majd egy határozott mozdulattal felugrik rá, mióta tudja, hogy a krokodilok nem tudnak se falra, se fára se semmilyen, a földre merőles dologra felmászni előszeretettel üldögél ilyen helyeken. Kissé összerezzen, mikor megszólítják, a vezetéknévről persze egyből krokodiltenyésztő apja ugrik be, de elhessegeti a képet, ujjai közé veszi a cigarettát, az évfolyamtársra koncentrál. felemeli a fejét, jobb szemöldökét kissé felhúzza, de elmosolyodik.
- Hello, Lepedőakrobata Ethan... Azt csiripelik a madarak, hogy lefektetted már a fél évfolyamot, de igazán nem kellene cigizned, impotenciához is vezethet, tudtad? - Teszi hozzá, tipikusan olyan fejjel, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy nem mond újat, de jól esik piszkálni kicsit a másikat. Barna szemeit a fiúra emeli, mielőtt még a másik észhez térhetne kiveszi kezéből a fekete cigarettát, beleszív, majd vissza is adja.
- Hm... A Black Devil se kivétel.. - Nyelvével végigfut ajka belső felén(a sajátján), enyhe csokoládé íz, hiába, jó cigit szív Mr. Hasizom. Közben szemügyre veszi a fiút, kissé csalódottan, már nem is mosolyog, csak a szeme.
- Mi ez a bánatos fej, kiheréltek -Pillantása a hugrabugos slicce felé siklik, beleszív a nikotinrúdba, csak azután folytatja. -, vagy mi történt?

[|| Virgile - bár ez magától értetődik ||]

|| Virgile - bár ez magától értetődik ||

Fáradt, vérszegény mosoly terül el az arcán, és ha nem érezné olyan pocsékul magát, talán szórakoztatná, ahogy már az első szó is támad; fene se érti, miért gyűlölik őt annyira, adandó alkalommal el kell gondolkoznia ezen a kérdésen, de nem most. Pár másodpercet vár, játszik a cigarettával, próbál magához térni, és kihasználni, ahogy a fájdalom lassan, de biztosan visszahúzódik a koponyája belsőbb részére, újabb és újabb területeket engedve át a gondolatainak. Marni azonban még mindig nem tud, csak megvonja a vállát.
- Gondolom, azok a madarak csiripelik, akiket még nem fektettem meg, de nagyon szeretnék, hogy megtegyem – pillant fel Virgile-re, hangja vontatott, semleges, ezt a megjegyzést még nem számolja valódi labdának. Tudattalan mozdulattal dörzsöli meg a halántékát megint. – Mellesleg kösz, de inkább élvezem tovább a dohányzást, és ha majd nem áll fel többé, akkor rátérek az évfolyam másik felére. A hímnemű felére. Egy jól működő prosztata mellett a merevedési problémák nem jelentenek különösebb gondot, Nem-Éppen-Szűzies-De-Annál-Kleptomániásabb Virgile.
A kelleténél bosszúsabban veszi tudomásul, hogy újabban mindenki az ő cigarettájából próbálja kielégíteni a nikotinszükségleteit, ő meg egyelőre nem érzi, hogy szociális-karitatív munkát kívánna végezni bármikor is azzal, hogy olyan helyeken szívja a koporsószöget, ahol szabad préda holmi lopkodós kislánynak. Türelmetlenül várja meg, hogy visszakapja, és amikor ez megtörténik, néhány szívás csak, és már végzett is vele, repülhet a híd alatti mélységbe. Ez a negyedik szál volt, mostmár több talán nem kellene, nem mintha aggódna a tüdejéért – vagy akár a potenciájáért, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ilyesmi valaha is elérje, elvégre még csak tizenhét éves, és ahhoz képest férfiassága teljében –, csak éppen nincs bőségében a pénznek. Edwardot valószínűleg egyébként sem tenné boldoggá a tudat, hogy cigarettára költi azt, amit kap tőle, de ő maga él a gyanúperrel, hogy egyébként is tud róla, csak próbál szemet hunyni felette. Hat-hét év után talán számára is tisztává vált, hogy nem fog megváltozni. Talán ha találna egy csodálatos, jólelkű tündért, aki szerelmével megváltaná a saját lelkében tomboló sötét indulatoktól és önpusztító szenvedélytől… Nos, nem, akkor sem.
A tekintete egy pontra mered, és meglehetősen enervált fejmozdulattal és mordulással nyugtázza, mikor eljut az agyáig, hogy Virgile továbbra sem távozott, sőt újabb elragadó mondatot fűzött az eddigi udvariassági beszélgetéshez. Felvonja a szemöldökét (és próbálja ignorálni a fejfájás szörnyének ellenvéleményét ezzel a mimikával kapcsolatban), hangja továbbra is kelletlen, híján a játékos-gúnyos életkedvnek, ami általában jellemzi.
- Nem, Virgile, megnyugodhatsz, a tökeim is a helyén vannak még – közli harapósan. – És mielőtt még megkérdeznéd, hogy ráment-e a vegetatív idegrendszeremre a fogamzásgátló bűbáj, vagy lejárt-e az antibébi bájital szavatossági ideje, meg kell jegyeznem, hogy – nem mintha nem tudnám, mennyire jó téma ez – gyanúsan sokat beszélsz a farkamról, tehát gyanítom, szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Hiába nézed, a sliccem szégyenlős és amúgy is mugli hajlamai vannak, szóval nem nagyon lehet nonverbálisan lebűvölni a zipzárt. Szerintem inkább gyere ide, és húzd le magad.

[// Szintén Ethan //]

// Szintén Ethan //

 Felhúzza a vállát, elgondolkodva fújja ki a füstöt, majd keresztbe rakja a lábát, elrendezgeti az egyen szoknyát. Erre várt egész eddig, végre valami életjel, végre valaki olyan, aki képes, és visszavág, mi értelme szekálni valakit, ha nincs rá semmi válasz, semmi reakció? Ha Ethannak nem sikerült volna lassacskán végre felébrednie, nagy valószínűséggel itt hagyta volna a francba, egy fájós fejű, jelenleg kissé retardált pasival nemigen tudott volna mit kezdeni, de már egyből kezdi magát jobban érezni.
 Elmosolyodik, szélesen, elégedetten.
- Persze, de nagyon rossz lehetsz vízszintesben, ha azok, akiket már sikerült megdugnod, nem pletykálnak. -  Megvonja a vállát, sajnálkozó hangnem, mint aki nem tehet az egészről. És valóban, semmi köze hozzá, azon kívül, hogy már hallott pár igen lelkes élménybeszámolót.
 - Bocs, de nem vagyok kíváncsi a torz hajlamaidra, Kissé-Biszex,-Téveszmékkel-Küszködő Ethan.  - Beszéd közben előveszi a Vouge felirattal ellátott dobozt, kihalássza a cigarettát, a mondat végét már azzal gesztikulálva teszi hozzá, majd meggyújtja az újabb szálat.
 Tulajdonképpen eldöntötte, hogy egyszer majd beszélget az alkalmi partnerével valami értelmesebb témáról is, mint a szex és a cigi, bár tény, hogy mindkettő igen jelentős részt foglal magának a társadalomban, lejjebb szorítva a ranglétrán a hímsovinizmust, feminizmust, sőt, a politikát is.
 Felnevet, és ez a nevetése egész olyan, mint a forgószél; félresöpör minden előítéletet, olyan emberi, olyan normális, annyira bájos, hogy csak na.
- Nagyon helyes, de nem kell felhúznod magad, amikor olyan rendes vagyok, hogy helyetted is aggódom a nemi életed miatt. - Lecsusszan a korlátról, megcsillan a szeme..., vagy kacsint? Ki tudja.   Mindenesetre odalépked a fiúhoz, igen hasonlóan könnyed, simulékony, természetesen elegáns, kihívó mozdulatokkal, mint a nagymacskák. Szarkasztikus mosoly, megrázza a fejét, beleszív a cigarettában,  a füstöt szórakozottan Ethan arcába fújja, csípőre teszi bal kezét.
- Tudod... Eszedbe jutott valaha is, hogy nem úgy szokás udvarolni, hogy közlöd a lánnyal, hogy gyere, mert szeretném a fejed inkább valahol a csípőm környékén látni?

[|| hihetetlen, de változatlanul Virgile, a varázslatos ||]

|| hihetetlen, de változatlanul Virgile, a varázslatos ||

Határozottan többet tart magáról, mintsem hogy láncdohányosnak bélyegezzék, talán ez a gondolat fogja vissza attól, hogy újra elővegye a black deviles dobozt, előhalásszon egy újabb csokoládés cigarettát, és rágyújtson az ötödikre. Elhessegeti a nyugalmat jelentő nikotin iránti vágyat, és inkább Virgile-re fordítja a figyelmét. Igaz, hogy rettenetesen idegesíti most ez a szélesen vigyorgó kis huszonnégykarátos bűbájcsomag, őszintén, bevallottan idegesíti, de a fejfájásra meg jó hatással van, ha nem arra koncentrál, hogy már nem hasad szét a feje, ellenben a kisagyába beépíthettek egy olajfúrótornyot; de tényleg hajlandó szórakozást nyújtani Virgile-nek, akit egyrészt ki nem állhat, másrészt meg akit részben utóbbi ok miatt szívesen meg is? ehm, na igen.
- Nem csiripeltek neked kissé túlságosan is sokat azok a madarak? ? vonja fel a szemöldökét, és határozott mozdulattal kiveszi a frissen meggyújtott Vogue-t Virgile kezéből, és beleszív. Férfiasságának reputációján ezek után már sokat úgysem ronthat, ha egy elkényeztetett kislány cigarettáját szívja. Kislány. Rendben, egyáltalán nem kislány, de akkor is nyafka csitri, mint az összes többi a fajtájából.
- Akiket már sikerült megdugnom, azoknak egyszerűen elállt a szavuk ? veti oda tökélyre fejlesztett, ellenállhatatlan, akkor-is-én-vagyok-a-legjobb-pasi-ha-valójában-csak-egy-tesztoszterontól-túllőtt-magát-szellemesnek-képzelő-idióta-kölyök-vagyok-vigyorát,
egyelőre nem mutatva semmilyen szándékot, hogy visszaadja Virgile-nek, ami az övé, sőt határozottan einstandol. ? Nem különösebben kedvelem a tradicionális formációkat, felejtsük el a vízszintest, de különben nem hiszem, hogy bárki is panaszkodhatna rám. Ha ennyire érdekel a szexuális teljesítményem, miért nem teszel konkrétabb lépéseket a megismerés felé? Az rendszerint leépíti a feszültséget ? újabb vigyor be.
A nevetés egy kissé elhallgattatja, csak egy elgondolkodó, az eddigieknél derűsebb félmosolyt hagy az arcán, ahogy nézi a másik lányt. Lehet, hogy fel kellene adnia az elképzeléseit Virgile-ről, mert végülis, oké, nehéz ezt bevallani egy férfiembernek, de okos, igen, és ez akaratlanul is lenyűgözi egy kicsit, értékeli az érkező csípéseket, talán azért, mert annyira hasonlatosak azokhoz, amelyeket ő indít mások ellen. Nyersek, direktek, de mégis szellemesek azon a módon, ahogy ő kedveli a szellemességet. Miért ne játsszon akkor ilyen játékot vele? Mérlegel. Vigyorog. Halántékot dörzsöl.
- Ez igazán kedves tőled ? duruzsolja ?, de nem gondolod, hogy akkor már illene érintettnek is lenned benne?
Összehúzott szemmel figyeli a közeledő lányt; ösztönei a szokásosnál is rakoncátlanabbak a megkínzatásnak hála, de tehet ő róla, hogy a szépet szereti, az élvezetet, a drágát és a kiválót, és a másik megfelel mindezeknek a feltételeknek? Szép. Nem. Gyönyörű. Veszettül vonzó. Ugyanakkor ebben a pillanatban tudja, hogy nem akar tőle semmit ? legalábbis nem így, nem itt, nem most ?, és ez hirtelen mindent könnyűvé tesz. Mintegy magának megrázza a fejét, és rekedtesen felnevet.
- Nem. Eddig mindig bejött ez a stratégia, úgyhogy nem éreztem szükségét változtatni rajta. Mellesleg? kezdem azt hinni, hogy el akarsz csábítani, Virgile, akkor meg miért törjem magam? Lehetsz felül, ha szeretnéd ? ajánlja ő, a lovag, de érződik hangján, hogy mostmár valóban csak játszik. Kölyök. Idióta kölyök.

[// a közelmúltban, és ma és továbbra is Ethan, jelezném, hogy a hozzászólásokban továbbra is esedékes lehet a 18 pluszos téma //]

// a közelmúltban, és ma és továbbra is Ethan, jelezném, hogy a hozzászólásokban továbbra is esedékes lehet a 18 pluszos téma //

 Leginkább Ethan szerencséjére fogalma sincs arról (,honnan is lenne?), hogy mennyire jó hatással van a fiú fejfájására, mert akárhogy is furcsának tűnhet, de nem gondolja úgy, hogy arra született, hogy esetleg a másik halántékában lüktető fájdalommal foglalkozzon. Egyszerűen nem érdekli, legalábbis a lenyűgöző szövegű hugrabugos problémái egyelőre biztosan nem. A kérdésre nem is válaszol, csupán sejtelmesen elmosolyodik, ami éppen ugyanannyi, mintha csak mondaná; "talán".  Egyszóval, vagy öttel; nemigen lehet vele mit kezdeni, nagy általánosságban inkább csak határozottan zavarba hozza az embereket.
 Ahogy kiveszik a kezéből a cigarettát, kissé meglepődött fejet vág, nem, erre most nem számított, felhúzza a szemöldökét, de azért sem kéri vissza a szálat. Kár, hogy pont ugyanezt tette ő is az előbb. De ha ennyire kell a nyála, hát csak tessék, a passzív nyálcserének nem áll útjába, csak az fájdítja a szívét, hgy hímnemű szájában kell vékony szálú cigarettát látnia. Elég kiábrándító. De hagyja, hadd nézzen úgy ki, mint valami hímringyó, neki meg hamarosan ott egy másik rákot hozó parázslik az ajkai közt.
- Vagy egyszerűen, el sem jutottál addig, hogy legalább elégedetten sóhajtsanak. És akkor csak örülhetsz, hogy nem jártatják a szájukat. - jelenti ki, azzal a háttérinformációval megspékelve, hogy tulajdonképpen Ethannak minden egyes kliensének meg kellene köszönnie a szolidaritást. Nem reagál semmilyen vigyorgásra, akármennyire is jól néz ki a tulajdonosa, legfeljebb csak magában mosolyodik el.
- Sejtettem, hogy ilyesmit fogsz válaszolni, és nem, nem érdekel, azért kösz a tippet, de csak megjegyeztem, hogy van már híred. Azt hittem örülni fogsz. - mosolyog, vállvonogat, az ember fia, ha nincs eléggé tisztában a stílussal akár bocsánatkérésnek és veheti, pedig abszolúte nem az.
Minden hiába, azért mégiscsak szimpatikus neki ez a kreatív, tesztoszterontúltengésben szenvedő fiú, persze ezt ki nem mutatja, isten ments, csak magában raktározza el az adatot, hogy nem is annyira hülye, mint hitte.
- Rosszul hiszed.  Én meg úgy vettem észre, hogy nem én vagyok az, akit két percentként arra céloz, hogy nem is lenne olyan rossz, ha valahol lenne egy üres ágy, mert használhatnánk ketten.

[|| Virgile, sex, drugs & rock’n’roll, megtekintése felnőtt felügyeletében sem ajánlott ||]

|| Virgile, sex, drugs & rock’n’roll,
megtekintése felnőtt felügyeletében sem ajánlott ||

Az utóbbi percek hirtelen jókedve amilyen gyorsan jött, el is szállt, mintha csak valami felsőbb hatalom szeszélyeire hangolt báb volna, és nem is a saját érzelmei szaladnának át rajta. De mégis. Végre valóban érzi, hogy rálelni eddigi önmagára, ezúttal morcos, de nem teljesen elviselhetetlen kiadásban, így nem különösebben érdekli a másik tekintetében felvillanó ítélet – ha ahhoz van kedve, hogy Vouge-t szívjon, akkor azt szív, that’s all –, mikor Virgile elővesz egy másik szálat, ő hanyag mozdulattal ejti a korláton túlra, amit addig szívott, aztán lustán felkönyököl, és lassan oldalra fordítja a fejét.
- Hiába nézel rám így, nem fogom elsírni magam – közli vontatott, nyers hangon, és lepillant a mélységbe. Tekintete sokáig fürkészi a semmit, a levegő láthatatlan mozdulatait, vagy fene tudja, mégis mit, de nem kifejezetten azt a hatást kelti a hallgatása, hogy nem tud felelni Virgile újabb szavaira. Ez férfiasan megvallva sűrűn támadott felület, és már tudja, hogyan kezelje. Csak éppen kedve nincs ahhoz, hogy állandóan magát védje. Ha szúrni akarnak, hát szúrjanak – ameddig nem vesz tudomást arról, hogy leszúrták, vérezni sem igen fog. Ott azért még nem tart, hogy könnyek közt törjön ki, mert unalmas, üresfejű nőcsábásznak nézik, sőt őszintén szólva különösebben nem is zavarja, ameddig csak ennyi, amibe beleköthetnek, boldog ember. Legfeljebb bosszantja egy kicsit, hogy Virgile marad az ezerszer lejátszott sémánál. Mindenki marad ennél a sémánál. Mintha csak ez az egy része volna érdekes, és nem lenne egészében utánozhatatlan arc. Finom mosoly jelenik meg az arcán, aztán fáradt grimasszá lesz; megrázza a fejét, kiegyenesedik, és a másik felé fordul hirtelen.
- Nézd, Virgile - szólal meg olyan hangon, amely egyrészt fáradt, másrészt fölényes, harmadrészt érződik rajta egy elfojtott bájmosoly. – A szerelmi életem teljesen rám tartozik, esetleg még azokra, akikkel megosztom a celestina magicás kispárnámat. Ha ők élvezik, hogy reggelente a koszos alsóim közt botladozva menekülnek az első órájukra, hát ki vagyok én, hogy megtagadjam tőlük ez a gyönyört? – megrántja a vállát, és a helyére borzolja néhány hajtincsét. És mégcsak nem is direkt pózőrködik. – Végül is mindenki jól jár. Ebből kifolyólag nem különösebben izgat, ha beszélnek rólam, megijedni majd akkor fogok, ha többet nem beszélnek. De. Tekintve, hogy én az esetek zömében tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mikor kivel mit hogyan csinálok, ez a téma számomra cseppet sem olyan izgalmas. Azaz. Ha még mindig ragaszkodsz felemelő és utánozhatatlan társaságomhoz, beszéljünk valami másról.
Gondolatait végigfuttatja az elmondottakon, inkább csak félig odafigyelve, és úgy határoz, szalonképesen és érthetően fogalmazta meg, amit akart. Semleges egykedvűséggel pillant fel, de Virgile szavai hallatán azért elhúzza a száját. Nem, mégsem volt elég világos.
- Hé, baba, peace – emeli fel összeérintett ujjait –, jelenleg egyáltalán nem vágyom semmiféle ágyra, csak egy kis békére és nyugalomra, meg esetleg egy kávéra. Tekintve, hogy nem tűnsz se remete szerzetesnek, se házimanónak, elhiheted, hogy tőled semmit nem akarok. Cserkész becsszóra. Hát lehet nem hinni egy ilyen vérbeli hugrásnak, mint én?
Tart egy kis szünetet, míg kissé összehúzott szemmel, enyhén önoltós stílusban megpöcköli az ingjére tűzött sárga-fekete házjelvényt – a fején akaratlanul is átfut, hogy micsoda egy idióta lehetett, aki a ház jelképének egy nyavalyás borzot választott –, s egyúttal megenged magának egy elragadó, csak kissé vérszegény mosolyt. Tündéri.
– Mellesleg, meglátásaim szerint, ha egy kicsit kedvesebb lennél, talán már odabiggyesztettek volna az oldaladra egy negyvenes bicepsszel és hatszázéves családi múlttal rendelkező bájgúnárt, és akkor most nem szorulnál rá ennyire egy szegény, szexmániás félvér faragatlan poénjaira… még kihúzod a gyufát, ha rossz társaságba keveredsz, kishercegnő.

[// Még mindig az egyedi, utánozhatatlan és pótolhatatlan Ethan //]

// Még mindig az egyedi, utánozhatatlan és pótolhatatlan Ethan //

Már sajnálja, hogy megemlítette ezt az egészet, mert Ethan fejében látszólag egymást követik a beteg gondolatok, és közben meg két percentként hangulatváltáson megy át. Kissé mintha labilis lenne. Ahogy eldobják a félig elszívott staubot, már nyitná a száját,
- ? - de csupán eddig jut el a mondatban, úgyhogy összeszorított szájjal elnyomja a sajátját is a korláton. Absztinenciát gyakorol, visszafogja magát, nem tesz semmilyen megjegyzést, csupán felvonja a szemöldökét a monológra, majd bólint, de úgy, hogy abba az egyetlen rövidke mozdulatban egész kis hangulatáradatot sikerült belesűrítenie. Minden egyet nem értését biztosan, de eközben úgy tesz, mint akinek egyik fülén be, másik ki az egész szöveg. Megkönnyebbülten felsóhajt, nem teszi meg senkinek azt a szívességet, hogy ilyen hülyeségen felhúzza magát.
- Helyes, túltárgyalva. ? mondja, aztán még hozzáteszi. ? Jó, hát tessék, akkor beszélj magadról, vagy mi tudom én, amiről akarsz. Nekem mindegy. 
 Apja kis krokodilja, összefonja maga előtt a kezét, nem mellesleg igen elragadó tud lenni, ha látszik rajta, hogy azért valami egy kicsit szíven döfte, de amint ráeszmél, hogy ez kívülről is látható megrázza a fejét, mintha csak helyre akarná rakni benne a dolgokat. A következő eszmefuttatásra elfordítja a fejét, úgy beszél ez a lökött, mintha ő mondott volna olyanokat, hogy ?Ha ennyire érdekel a szexuális teljesítményem, miért nem teszel konkrétabb lépéseket a megismerés felé?? , vagy ?nem gondolod, hogy akkor már illene érintettnek is lenned benne??. De mindegy is, nem akar buta liba lenni, azért sem sértődik meg, leereszti a kezét, felnevet ismét.
- Neked? Ki kellett volna hagyni azt a ?nemet?. ? maliciózus tekintettel néz rá a jelvényre, rajta nem látni ilyesmit, akit érdekel, hogy melyik házban van, hát kérdezze meg, de azt a szerencsétlen borzot meg semmiképp nem szúrná ki magára. Minden átmenet nélkül elindul a bejárat felé, az ajtónál fordul csak hátra.
- Gyere már, szerzünk kávét?, nem csak a vízlik tudják, hogy hol van a konyha. - elmosolyodik, várakozóan oldalra dönti a fejét.
- Nagyon is kedves vagyok, de sajnos csak az öcsémnek jutott előre kiszemelt menyasszony, én meg majd hülye leszek azért törni magam, hogy hozzáadjanak egy olyanhoz?, mint mondjuk Malfoy... Amúgy meg; nem a jó magaviseletem miatt laktam egy rohadt leányintézetben a Roxfort előtt.

Josey

Mikor a korlátok egyre többen vannak, mikor az érzelmek mélyebb sebeket hasítanak, s mikor mindenkire gondolni kell észreveszed, hogy a világ egyre kisebb lesz körülötted. Egyre kisebb és kisebb, s ami egykor lényeg volt, ami egykor mindig is számított, messze kerül. El a messzi távolba. Ahová nem mindig süt be a nap, ahol nem mindig fúj a szél. De ott lesz. És az, az ott olykor csak egy karnyújtásnyira van tőlünk, és mégis hatalmas fájdalommal jár, hogy kinyújtsuk kezünket érte.
És ezért jobb egyre többször ködbe burkolózni.
Ezért jobb egyre többször, behunyni a szemünket. Érezni azt, ahogyan pár, röpke el nem mondható pillanatig a fellegekben járunk, tenyerünket szorosan fülünkre szorítva, hogy ne halljuk senki szavát se. Még azokét se, akik sokkal fontosabbak nekünk a többinél.
Szárnyalni. Ennyit jelent mind ez.
Josey okos lány. Meg fogja érteni. Egy idő után ?
Egy idő után tudni fogja, hogy mi miért követi a tetteket. Hogy mit miért kell megtenni. Mert lesznek dolgok, amik elkerülhetetlenek. Hiába akarja majd elkerülni. Hiába akarta eddig is elkerülni. Talán úgy érzi, hogy eddig csak menekült. Hogy minden olyan dolog amit eddig tett, csak egy-egy kiskapu volt az életében.
Mintha az egésznek sosem lett volna semmi értelme.
Josey okos lány. Meg fogja érteni. Egy idő után?.
Talán. Reméli.
Reméli, mert sosem gondolt még arra, hogy valaki majd ilyen fontos lesz majd neki ebben az életben. Mert fontos neki. S a gyengeség, a gyermekség s a gyávaság, már nem lesz méltó kifogás arra, hogy elveszítse, mint ahogy egykoron az anyját is.
Őt nem fogja elveszíteni. Sem Joseyt, sem pedig Liliát.
De mégis!
Hová lettek azok az értékek, amik egykor láthatatlanok voltak, melyeket, kézzel nem tudott megérinteni? Itt vannak. Előtte. Minden érték a szeme előtt van, mert mindenkiben egy érzelme lakozik. Mindenkiben.
A szeretet Joseyban ?
A szerelem Gabeban ?
A múlt az anyjában ?
S a harag. A harag melyet titkolni próbál. Melyről azt mondja, nem létezik. Mégis megbúvik minden érték alatt, s mint vasvillás kis ördög erőlködik egyre feljebb és feljebb.
Ezért kell hát szárnyalni. Mostanában egyre, és egyre többet.
A felhők között. A felhők?
Remegő csontos ujjai összeragadnak, s arcát hatalmas tenyerébe temeti. Sóhajt. Már megint túl kevés. Már megint. Dühös, miért dühös?
Tudja, hogy valami jönni fog.
Érzi, hogy valaminek, most készülőben van a helye?
Miért érzi? Miért? Nem akarja érezni, a rohadt életbe. Csak szeretné újból látni a napot. Mert most sötétség van. Sötétség.
Kezei lefolynak arcáról, zsebében kezd el kotorászni. Rá kell gyújtania. Most már egyetlen percet sem bír ki a nélkül. Miért érzi úgy, hogy most már csak abba kapaszkodhat?
- A felhők? - hangja elesett, gúnyos. Miért nem alszik, már napok óta? Mi a franc tarja ébren? Kotorászik, öngyújtó. Nem gyullad. Gyulladj már meg!
- Nem tűnnek el a felhők Josey? Csak jönnek. Jönnek és jönnek.
Nem gyullad. Miért nem gyullad. Gyulladj már!
- Mi a f*szomért nem tűnnek már el?
Gyulladj már?
Nem égsz. Miért nem égsz?
Teste a párkány felé fordul, kezei a hideg kőre ülnek. Támaszkodik. S mogyorószín szemei a távolba merednek. A hegyekbe, a tóra. Talán tényleg ideje lenne felnőni?

[|| Virgile ||]

|| Virgile ||

Egy ideig csak nézi a semmit, a korlátra könyökölve, kissé talán túlságosan is a mélység fölé hajolva, és vár, talán Virgile reakciójára, talán csak pihenteti magát az enyhe kirohanása után. Néhány perc után aztán mégis felpillant, és haloványan, fáradtan elmosolyodik, és körülbelül azonnal fel is adja, hogy teljes mélységében átlássa és megértse Virgile frappáns kézmozdulatát. Egyszerűen nincs türelme ahhoz, hogy másokat elemezzen, hiába teszi ezt máskor szórakozásból.
- Túlspiláztam? ? érdeklődik rekedtesen, szkeptikusan felvont szemöldökkel, kezdődő, majd azonnal hamvába is haló alig-nevetéssel a kérdésben. ? Azt hiszem, kezdek szenzibilissé válni. Jesszus ? kommentálja aztán saját magát vontatott egykedvűséggel, és ellöki magát a korláttól, megfordul, és újra Virgile-re emeli a tekintetét. Bólint.
- Remek. Nem. Uncsi, lepedőnek tervezett bájgúnár vagyok, emlékszel? A téma kerülésében bennefoglaltatik ez is. Szóval te jössz, szöszi. Mesélj valami izgiset ? összeilleszti ujjait, aztán módszeresen kiropogtatja az ízületeit. A pillantása figyelő és figyelmes, ennél előzékenyebb valószínűleg nem is lehetne. Aztán vállat von, és savanyú pofával böki ki. ? Oké, egy pont oda, nem én leszek az évszázad hugrabugosa, de sajnos Longbottomék elfoglalták a menő helyemet az állatkerti megacicák között, bocs.
Igen, tulajdonképpen azóta is gondolkodik azon, hogy miért éppen Hugrabug. Nem mintha baj lenne, élni és élni nem hagyni elv szerint remekül megvan a szelídek és életképtelenek selejtnek címkézett kartondobozában. Remekül. Leszámítva persze, hogy a nap huszonnégy órájában frászt kap tőlük; sovány vigasz, hogy valószínűleg ők is tőle. Bár vadul dívik a türelem, talán észre sem vették, hogy direkt próbálja kiidegelni őket. Sebaj. Ahogy az évfolyam nem-hugrabugos felét nézi, hát? ez még egy békés kompromisszum a sorssal.
Elmosolyodik megint, ezúttal szinte valódi derűvel.
- Köszönöm, jótündér, ezt egyszer még meghálálom. Tehát irány a konyha.
Ráérős, de célirányos léptekkel indul meg az összekötő híd keleti oldala felé, elvégre az órából még hosszú percek vannak hátra, a konyhában meg csak nem kutat elveszett diákok után egyetlen elvetemült tanerő sem. A kávé pedig ? hát a kávé már maga a paradicsom. Kisbetűvel, de jelentőségteljesen. Kávé-kávé-kááávééé.
Muszáj megeresztenie egy enyhe vigyort a leányintézet hallatán.
- Témánál vagyunk. Leányintézet. Párnacsaták bugyiban, összebújás, intrikák és becsempészett szerelmes levelek, valami szaftos? Pardon, erotikus részletek a  kábé két perce létrejött inhibíció alapján kiemelve. Tehát nem szaftos. De mégis mit műveltél, oh, szép és kegyetlen hölgy, amivel kiérdemelted ezt? Leverted a nagyi porcelánját?
A híd végén Virgile-re pillant, majd gáláns mozdulattal felajánlja a vezető szerepét, bár a kelleténél biztosabban indul meg mögötte. Élettapasztalat.

to: "Miss C."

Kane a mai napját bájitaltannal zárta, már ami a tanulmányi részét illeti. Közeledik a tanév vége és eléggé leterheli. Mostanság nem jut sok ideje szocializálódni vagy épp kedvenc hobbijára, bosszúságot okozni minden egyes járókelőnek, aki jár vagy kel. Lassan és erőtlenül nyitja ki a kaput, amin keresztül kijut az összekötőhídra. A lemenő nap utolsó sugarai félelmetesen vakítóak, ha az ember egy természetes fénytől elzárt világból a szabadba lép. Miután kilép a hídra Kane széttárja karjait, zsákjától görnyedt hátát kihúzza és jó nagyot szippant az arra járó tavaszi szellőből. Kicsit idiótának tűnhet, de ha valaki három órát tölt egy olyan helyen, ahol kevesebb a fény, mint az Azkabanban, akkor már vágyik egy kis friss levegőre. Az idő így, május fele a megszokott formáját hozza. Kellemes tizenöt - húsz fok. Nem is lehetne ennél jobb. A hídon már égnek a fáklyák. Másik oldalán távolodó fekete árnyak. A nap még egy utolsót integet az iskola felé és végleg nyugodni tér. Kane rádöbben, hogy egyedül van a hídon. Ez épp egy jó alkalom arra... arra...
- Hogy elszívjak egy jó cigit.
A fiú táskája alacsony ívben repül egy pad felé, melyet kiszemelt magának, hogy megpihenjen és ellazuljon egy kicsit még vacsora előtt. Csörömpölés és huppanás. Bájitalos üveggel teli táskája után Kane is letelepszik. Talárja belső zsebéből egy jó előre elkészített rakétát húz elő. Még mielőtt elkezdné eme tiltott élvezeti szer használatát, óvatosan körbenéz, ki kóvályog erre fele, nehogy aztán
vacsora helyett egy az igazgatói szobában töltse az estéjét. Most megnyugtató látványt nyújt az üres híd. Lassan elő veszi pálcájátés szájához emeli.
-Faya blaze to cali weed...

[[ Mr.K ]]

[ Mr.K ]

Mint árnyék suhan a hídon, magassarkúi kopognak. Kipp-kopp, kipp-kopp. Siet, de nem ideges. Tudja, hogy sok ideje van, s úgyse látja senki sem. Melege van. Ez a tavasz. Hol a hideg rázza az embert, hol a meleg őrjíti meg. Dönt, majd megáll, és leveszi magáról a kényelmetlen zöld szegélyű talárt. Hóna alá gyűri, majd tovább halad.
Szinte minden estéjét itt tölti, persze, ha ki tud szabadulni a kastélyból. Ami eddig nem volt akadály, s nem is lesz soha.
Itt szokta elszívni a cigarettákat egymás után, vigyázva, hogy le ne bukjon, s ne az igazgatóiban kössön ki. Párszor már volt ilyen. Azóta óvatosabb, sokkal.
Lassít, cipőinek kopogása halkabban verődik vissza. Megérzi, hogy van előtte valaki. Megáll, hallgatózik, figyel.
Cigarettaszagot érez, továbbindul. Lágyan elmosolyodik, mikor észrevesz egy fiút, aki a padon ül, s szemmel láthatóan füst lengi körbe. Cigi.
Carmen odalépdel hozzá, majd invitálást nem várva leül mellé. Belenyúl a levetett talárja zsebébe, előhúz egy szál cigit. Rágyújt. Lassan, mélyen beszívja a füstöt, mintha már ezer éve nem szívott volna egy slukkot sem.
-Carmen.-nyújta kezét kecsesen a mellette ülő orra elé bemutatkozás gyanánt.
Mint úri hölgy elvárja, hogy törődjenek vele, nem tud ő itt ülni hallgatagon, miközben oldalán egy srác füstöl. Nem marad ő kuka! Nem!
-Mióta?-kérdi a raszta hajútól, utalva a cigarettára.
A dohányzók már félszavakból megértik egymást, így Carmennek nem kell sokmindent mondania. Elég egy fél mondat, hogy kideríthesse a fiú mióta szívja a cigit.
Gyorsan szívja a szálakat, egymás után gyújt rá a következőre. Megszokás, egészségtelen életmód. Körülnéz, majd egy lapos flaskát vesz kezeibe megintcsak a talárja zsebéből. Meghúzza, majd odanyújtja a srácnak.
-Kell?-kérdi tőle.

Miss C.

A kutya se tudja mennyi ideje ülhetett ott Kane a padon. Talán öt perce vagy egy negyed órája? Fogalmatlanság. Teljesen elvesztette időérzékét, meglehet, hogy már a vacsorának is vége lehetett, amikor is újra nyílott az ajtó. Kane egy pillanatra megmerevedett. Hirtelen egy középmagas szőke vadmacska jelent meg mellette.
*Na most végem lebuktam. Ráadásul mardekáros. Tuti felnyom Dumbinál...*
A srác fejében minden minden elképzelhető dolog felmerült, hogyan védhetné meg magát. Szabad keze már a pálcája felé siklott és a döbbenettől még a füstöt sem fújta ki. Meglepődését csak tovább növelte, hogy a lány elsőre nem is foglalkozott azzal, hogy ő épp mit csinál. Ami pedig ezután következett az már túltett minden határon. A lány leült mellé és rágyújtott. Eddig nem látott még még ehhez fogható dolgot. Ezt mind a jelenetre, mind a lányra is lehet érteni. De Kane maradt inkább a jelenetnél.
A lány hirtelen kezet nyújtott felé, legalábbis ő így érezte és illedelmesen bemutatkozott. Egyből leesett, hogy egy jómódú és feltehetően gazdag kékvérű család egyik legkülöncebb tagjával ráz kezet épp. Próbálta nem mutatni felé, hogy mennyire meglepődött és visszaköszönt.
- Kane Sullivan.
Tekintetéből kifürkészhetetlennek találta, milyen szándék vezérli, ezért fenntartja magának a csapda vagy csíny lehetőségét. Próbált higgadt és nyugodt maradni. Talán egy revans van épp készülőben. Fel sem merült benne, hogy szimplán ismerkedik a lány, hisz nem az emberszeretetükről híresek a mardekárosok. Nem tellt bele sok idő és Carmen folytatta a beszélgetést. Mihelyst elhangzott a kérdés eszébe jutott mit is csinál épp. Egy jól irányzott mozdulattal elpöckölte a csikket jó messzire a hídtól és remélte, hogy mélyebbre esik mint lehetne. Nem akar egy terhelő bizonyítékot viszont látni.
- Hmmm fogalmam sincs. De már nem.
Egy ideig csak nézte, mit csinál a lány. Újra és újra gyújtja meg a cigarettákat. Nem tűnik idegesnek. Szimplán... Hát őszintén Kane fogalmatlan, mit is mondhatna, vagy fűzhetne a Carmen nevű jelenséghez. Szemével óvatosan követi a lány minden mozdulatát. Cigiről cigire, cigiről a flaskára. Elsőre valami mást képzelt el, mi is jelenhetne meg a kezében. Furcsa ez a helyzet, mi több már idegesítő. Carmen felé nyújtja a flaskát, anélkül, hogy ő beleinna, ezzel még jobban táplálva gyanúját az átverés felé.
- Kösz nem...- hangzik automatikusan a válasz.
Jól tudja, hogy idegentől ismeretlen tárgyat, italt elfogadni, egyenlő lehet a halállal. És nem lenne helyes meggondolatlanul cselekednie.
Kane már türelmetlen. Nagyon is az. Véget akar vetni ennek a valaminek. Végére jár és gyorsan megszólal:
- És ha szabad kérdeznem mi járatban vagy te erre fele ilyenkor?

[- Évekkel ezelőtt történt, mégis olyan, mintha? Mintha tegnap? Tegnap halt volna meg.]

Kedvesség?
Mikor a mellette sétáló észrevette, hogy fázik, hátára terítette a kabátját, amitől rögtön elkezdett felmelegedni a lány teste. Furcsa ? ilyen apró kis megmozdulásban, figyelmességben nem sokszor lehet része az embernek. Nem egyszer merengett már azon, merre is tart a világ, és egyszerűen csak arra jutott, hogy ilyet már egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevesen tesznek ? az emberek nem fordítanak elég figyelmet a környezetükben élőkre, csak eléldegélnek egymás mellett (mert muszáj), a saját érdekeiket figyelve. Úgy tűnik, mintha a társadalomból kiveszett volna a kedvesség.

Szavak?
Hiába mondja, hogy nem fázik, a lányban továbbra is fenntartások vannak, nem tudja elhinni. Hiszen a fiú összehúzta magát, eddig halovány bőre pedig pirosodni kezdett? Ugyanakkor ráhagyja, és kicsit kellemetlenül érzi magát, de megpróbálja elhinni. Tekintetét az apró kavicsokkal borított útra helyezi, miközben lassacskán egészségesebb hőfokra melegedik fel. Mindeközben csak azon mereng, hogyan is lehet az, hogy a fiú ilyen idősen máris ilyen hasonlatokat és metaforákat használ, hogy ennyire bölcs? Sokat tud az életről, a problémákról, a szenvedésről, valamint rendkívüli érettségről tanúskodnak az előbb elhangzott szavak.

Fájdalom?
Minden egyes szó, ami a nagyapjával és a múltjával kapcsolatos, elfedett, ám mély sebeket tép fel a szívében. Hiába a sok támogatás, hiába a sok kísérlet a felejtésre, vannak dolgok, amelyek örökre beleivódtak az emlékezetébe. Hiszen rengeteg közös emlékük volt, a nagyapja egyszemélyben volt mindenkije, apja, anyja, barátja, barátnője, testvére, segítője. Eszébe jut egy nap? Egy nap, mikor ketten, ő és a nagyapja elmentek Florean Fortescue fagylaltozójába, és majdnem mindenféle fagyit megkóstoltak, utána pedig napokig betegen feküdtek otthon mindketten. Emlékszik, hogy a nagyapja is utálta az epres fagylaltot, ahogy ő is, és közös kedvencük a narancsos fagylalt volt, csokoládé öntettel. Ezekre a gondolatokra elmosolyodik, szívét melegség járja át, aztán a fiúra néz, mikor az ismét megszólal, és egy hálás pillantást vetve rá válaszol. Egy pillanatra eltűnik a fájdalom

- Évekkel ezelőtt történt, mégis olyan, mintha? Mintha tegnap? Tegnap halt volna meg.

Tovább sétálva megint felhangzik a fiú lágy, és kellemes hangja. Jól esik neki az, ahogy a mellette sétáló bátorítani próbálja, ahogy erőt próbál önteni belé. Kissé meglepődik, hogy nem azt mondja, hogy próbáljon felejteni. De ez a ?próbáljon túllépni rajta?-dolog nem tetszik neki. Hogy léphetne túl??

- Tudod, kedves, hogy próbálsz erőt adni, de? Nem tudom. Talán nem is akarok túllépni? Ha túllép az ember valamin, akkor? Akkor az olyan, mintha elengedné az emlékét az illetőnek, nem?

Felvont szemöldökkel néz a fiúra, aki biztos, hogy legalább akkora, ha nem nagyobb terheket cipel, mint ő. Rövid ideig gondolkodik azon, hogy rákérdezzen-e, de nem mer? Elvégre? Ő annyira más? Valószínűleg nem válaszolna? Aztán újabb rágódás után úgy dönt, mégis megkérdezi. Ekkor azonban ismét megszólal a fiú, s ahogy az ráemeli a tekintetét, úgy ő is felemeli a fejét, és íriszeit a másikéba fúrja. Bizalmat árasztó lélektükrei most ezüstösen csillognak, hangja kissé rekedtes, és remegő, de megszólal?

- Te is vesztettél már el valakit, aki fontos volt számodra? Igaz?

A kérdés talán túlságosan is személyeskedőnek tűnik, talán nem kellett volna megkérdeznie, de úgy gondolta, hogyha a fiú volt olyan türelmes, és segítőkész, hogy meghallgatta a panaszát, az a minimum, hogy viszonozza ezt. Azt nem tudja garantálni, hogy segíteni tud ? de néha a hallgatás, az együttérzés sokkal többet ér egy-egy kimondott, de hazug szónál?




//Óriási bocsánat, köszönöm a türelmedet, és bár még így sem az igazi, reménykedem abban, hogy jó úton járok a visszatérés felé.//