+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Kelet-déli összekötő híd
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 5 6 [7] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kelet-déli összekötő híd  (Megtekintve 25534 alkalommal)

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #90 Dátum: 2010. 06. 23. - 00:18:40 »
0


Hűvös karjaim lazán fonódnak össze, miközben a hídon baktatunk. Megannyi gondolat száguldozik fejemben eszeveszett sebességgel, miközben szemeim a tájat kémlelik. Lassan ébredek rá, hogy soha nem éreztem még magam így, mióta a Roxfort diákja vagyok. Az érzések – a bizalom, a nyugodtság, a biztonság érzete  -, melyek bennem kavarognak, most furcsa elegyet alkotnak, és szinte folyamatosan mosolygásra késztetnek, miközben mellettem sétál a nemrég megismert mardekáros fiú. Hosszú idő óta most érzem először úgy, hogy a világ talán nem is olyan rossz hely, mint amilyennek én azt évek óta tartom, Davis mellett a megtörtént rossz események is értelmet nyernek. Már-már elhiszem, hogy minden okkal történik, mintha mindenből tanulnunk kellene, hogy a későbbiekben el tudjuk viselni a fájdalmakat, amelyeket okoznak nekünk ezek a baljós idők, hogy tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodhassunk, és ezáltal színesedjen, formálódjon személyiségünk. Szavai megnyugtatónak hatnak, s bár tudom, hogy Ő maga is mennyire szenved, enyhíti azt a kellemetlen, szorító érzést, melyet mindig magammal cipelek, melyet évekkel ezelőtt helyezett rám a Sors, melytől szabadulni akarok, de sosem voltam képes eldobni, olyan, mintha a Perry-fiú csupán a szavaival képes lenne gyógyítani. Begyógyítani a sebeket, melyek az idők során bár behegesedtek, sosem gyógyultak meg teljesen.

A lassú séta közben csak nagy kihagyásokkal pillantok fel rá, egy idő után már félni kezdek, hogy valójában nem is létezik, hogy csak képzeltem, aggódni kezdek, mert nem akarom, hogy eltűnjön, hogy elvesszen, nem akarok egyedül maradni a sok értelmetlen gondolattal, a megválaszolatlan kérdéseimmel, szükségem van most a szavaira, a biztatására, arra, hogy ösztönözzön: küzdjek, menjek tovább, sose adjam fel a harcot.
Csupán akkor sikerül a félelmemet elfoszlatni, mikor beszélni kezd - ekkor lehajtott fejjel hallgatom a jelenleg éltetőként ható szavakat, s meg sem lepődöm, hogy ennyire pozitívan gondolkozik. Egyszerűen Ő ilyen, sikerült elérnie azt, hogy alapból így gondolkozzon, míg más évekig küzd azért, hogy egyetlen optimistább gondolat fészkelje be magát a fejébe.

- Akármit mondasz, én csodállak Téged. Közel sem vagy romlott. Te egy tökéletes példakép vagy, egy követendő példa, és büszke vagyok arra, hogy ismerhetlek Téged. Csodállak azért, hogy képes vagy, voltál arra, amire alig-alig képesek: Csodálom azt, hogy bátor vagy, és nem élsz a múltban... DE... Nem értem meg, hogy magadat hibáztatod. Nincs közöm hozzá, és magam is csak egy bárki vagyok, és csak bármit mondok, de hidd el – semmit sem tehettél. Mindent megtettél, amire képes voltál... Az ember nem tud mindent megakadályozni. Sajnos, Te sem vagy mindenható. Bár pályázhatnál a címre... Egy pár év múlva esetleg.
- mondom mosolyogva, annak ellenére, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom egy vicc közbeszúrására, de muszáj oldani egy kicsit ezt a szomorú hangulatot, elvégre nem akartam elrontani az ifjú mardekáros napját. A hatalmas ajtón belépve megállok a folyosón, majd leveszem magamról a kabátját, hiszen bármennyire is sajnálom, vége a kis sétánknak, és itt bent már meleg van. Szomorúan köszörülöm meg a torkomat, majd sóhajtok egyet.

- Köszönöm. A kabátot, és a beszélgetést is. - mondom végül, miután összehajtottam az éjszín kabátot, melyet át is nyújtok neki. Zavartan állok tovább, szemeimet a cipőm orrára szegezve, várva a végszóra. Bárcsak ne ért volna véget soha ez a séta...
Naplózva

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #91 Dátum: 2010. 06. 29. - 12:50:46 »
0

.-= Seraphin =-.


Megszólalt.
Figyeltem.

Persze nem tartottam a folyamatos szemkontaktust, elvégre javában sétáltunk az iskola felé, így hol az előttem terpeszkedő kaviccsal ágyazott ösvényt méregettem, hol pedig egy-egy sanda pillantással megtiszteltem őt is, ha már vette a fáradtságot, hogy mellettem mókoljon. A hűvös, kékellő szemeim továbbra sem sugároztak semmiféle érzelmi reakciót a válaszaira, mintha teljesen hidegen hagyna az egész. Tulajdonképpen hidegen is hagy, hiszen mindenkinek megvan a saját véleménye, a saját kis világa, amiben szeret éldegélni, és amit már megszokott és kiépített maga köré. Az ember gyarlóságai közé tartozik, hogy nem szereti a változásokat, amelyek gyökeresen forgathatják fel a nézeteit, vagy akár a szánalomra méltó életét. Ezen gyarlóság valamelyest igaz rám is, noha az esetemben párosul a konokság mellé némi értelem is, amely ellensúlyozza a jó és rossz arányát. Hiszen a mellettem baktató hiába próbál meggyőzni arról, a világunk olyan rettenetesen összetett és bonyolult… én akkor is egyszerűnek fogom látni, olyannak, amilyen valójában. Nem tudom megérteni, mi a bonyolult a leghétköznapibb dologban, az erősebb kutya bassza meg a másikat, és ennyi. Nincs mellébeszélés, ha megvan a magadhoz való eszed, de gyenge vagy, elsöpörnek az útból… kinyírnak, meggyaláznak. Azoknak meg úgysem kell rettegniük, akik hülyék, és nem látnak a valóság mögé… hiszen azoknak azt mesél be az ember, amit csak szeretne. Annyi alapvető példát lehetne sorolni, hogy tengert lehetne rekeszteni vele, szóval nem fogok nekiállni bizonygatni újra és újra az igazam. Amennyiben neki megfelelő a tudat, amiben él, hát tegye… és haljon meg hülyén… vagy éppen gyáván, remegve egy zölden villanó pálca előtt, mint valami szaros nyárfalevél.
Érvek.
Győzködés.


Miközben hallgattam a szavait, illetve gondolatait a véleményemről, elértük az iskola folyosóinak bejáratát. Tudtam, hogy innen már egyedül szeretnék menni, mert magáncélú elintézendő dolgom is akad, ennek fényében kezdtem hozzá a válaszadáshoz. Kezemet kihúzva az eleddig melengetően kellemes zsebemből a kilincsre helyeztem, majd félig kinyitottam a rozsda által zsaluit evett ajtót. Ezt követően kifordultam oldalra, hogy előre engedjem majd, azonban szúrós tekintetem abban a pillanatban az övébe fúrtam.
- Kockázat nélkül nincs győzelem cimbora, ezt jegyezd meg!
Sarkalatos igazság, hiszen, ha az ember kockáztat, el is bukhat. Fifti-fifti az esély… de eleve, ha meg sem próbálja, azt a szemernyi esélyt is elpasszolja a győzelemre, amely ott lebeg a szeme előtt. Mielőtt megindulhatott volna, folytattam tovább a gondolatmenetet.
- Az ellenségekről pedig… soha nem azon fog múlni, mennyi ellenséged van, hogy mit mondasz…
Szintén nagy igazság, a legjobb barátodnak elviekben, ha valóban olyan mély kapcsolat van közöttetek, elmondhatod az igazat, akkor sem fog haragudni… ha mégis, megbocsát. Egy eleve hülyének pedig teljesen mindegy, mit is adsz elő.
- … attól függ, hol állsz!
Ez a pont a végére, hiszen a jelenlegi világban nem számít más, csak az, hol foglalsz helyet. Az élet tökéletlensége ebből a szempontból tökéletesen kirajzolódik az iskola falai között, persze kicsiben. Minden egyes diák azon lovagol, ki milyen színű címert visel a mellkasán. Aki zöld szegélyeset, eleve jó ember nem lehet… pedig lehetséges, hogy adott illetővel a piros, kék, esetleg sárga címeres még csak nem is beszélgetett, vagy találkozott. Ennek ellenére le van írva, mert kígyó van a mellkasán. Pont, nincs tovább. Így az életben is, csak a tétek nagyobbak… és egyre nőnek.

Egyetlen kérdés.
Egyetlen válasz.

Ennyi marad már csak, amelyre még reagálnom kell, hogy aztán elköszönve vehessem az irányt utam felé. A hosszas percek kevésnek bizonyultak, hogy felnyissam a szemét, de egyszer biztosan felfogja majd… egy kurva nagy pofon az élettől elegendő lesz, hogy felébredjen. Mindig csak az én tudat, senki sem létezik, csak én… észre kellene vennie, hogy ez nem rám irányul, sokkal inkább azokra, akiknek a szeme elé vetem az igazat.
- Ez soha nem rólam szólt!
Jegyzem meg a kérdés-szerű felszólalására, miközben belépek mögötte a folyosóra. Egy lépést hátralépve, de még mindig tartva a szemkontaktust, folytatom a szavakat.
- Pontosan azokról szól, akiknek a szemébe vetem az igazat… hogy vegyék észre végre, nem minden arany, ami fénylik.
Sokan szeretik hallani a valóság ellenkezőjét, és még többen képesek arra, hogy azt egy idő után el is higgyék. Olykor kell valaki, aki egy erőteljes pofonnal visszabassza őket a valóságba. Vártam még pár pillanatot, ha mondani akar valamit, tegye… aztán megfordultam, és indultam a dolgomra.
Séta.
Lassú.




//Köszöntem a játékot  Men?//
Naplózva

Seraphin Lamartin
Eltávozott karakter.
*****


VII. Kis Alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #92 Dátum: 2010. 06. 29. - 20:52:21 »
0

Sean

*A kitüntetett helyzet csak egy bizonyos ideig tart. Meglehetősen lehatárolt, rövidke intervallumig, ahogy azt már tudjuk, minden elmúlik. Éppen ezért nem is lenne érdemes pillanatnyi helyzetekhez kötni viselkedésformákat, de aki ma nyeregben van, az holnap is gőgös lesz arra, hogy tegnap nyeregben volt, így hát tőlem se várható, hogy rögtön befogadjam és meglássam másnak az igazát. Illetve dehogynem várható, elvégre én jobbnak tartom magam másoknál, de ezzel alighanem elég sok közhülye így van, a szándékom legfeljebb nevetséges volna kinyilatkoztatva, elgondolkodtató semmiképpen sem.
Nem úgy, mint az övé. Hallgatom őt, élvezem a pillanatnyi kiváltásomat, már amennyiben sok élvezetet lelni abban, amikor rámutatnak az embernek a hibáira, és itt persze nem kritizált külsőmre gondolok, bár szerényen állíthatom, durva kezdés volt egy kicsit, még azt tekintve is, hogy rólam van szó.
Halkan ropogtak a kavicsok a talpunk alatt, egy kóbor légjárás becsapott egy ablakot valahol, széllé erősödve lebbentette meg a talárom, a nyitódó ajtóval szinkronban, ami mögül a benti levegő áradt felém. Mélyet lélegeztem, felnéztem rá, a szúrós tekintetét nem vettem ellenségesen, inkább érdeklődve, bár a szemöldököm enyhén felvonva csodálkoztam a megszólításon. „Cimbora”. A szó maga megdöbbentően ízléstelen, mugli módi szerint formált, bár kényelmetlen tény, egyazon anyanyelvet birtokolva lehetetlen a teljes megkülönböztetés. Mindazonáltal inkább tűnik a bizalom fokmérőjének, mint kötözködő durvaságnak.*
-Kockázat nélkül veszteség sincs-*és ez legalább akkora igazság, mint az, hogy nincs győzelem, mert ahol győzelem van, ott van veszteség is, valaki veszít, ha kockáztat, amikor győzhetne is, és úgy vélem vannak helyzetek, amikor a veszteség borítékolva van. Az ő helyzete éppen ilyen, meglátásom szerint, de számára pedig nem az. Fogós ravasz probléma, de miért akarnám megmenteni? Nem nemes az én lelkem, hogy ne higgyem el, így jó neki. Elfordítom a fejem és átlépem a küszöböt, a néptelen folyosó fáklyalobogós félhomályában fordulok újra felé.*
-Lehetséges, de a semlegességet a szavak fordíthatják gyűlölségbe és a már meglévő feszültségeket nem éri meg mélyíteni. Még soha senki nem lett jobb attól, hogy megtudta, milyen szar alak is ő-*halvány keserűség árnyalja a hangom, bár nem hiszem, hogy ezeket az alakokat sajnálom szívből, inkább magam, aki képtelen vagyok a változásra, pedig a dolgok, ahogy ő mondja feketén-fehéren ott vannak az ember előtt. Csak éppen ha nem vesz róla tudomást az ember, akkor hiába. Az „igazad fog megölni egyszer”-üzeni neki a pillantásom, félrebiccentett fejjel nézem, ahogy becsukja az ajtót és megáll, várva arra, hogy mit mondok én, de a beszélgetésnek már vége. Igen. Vége. Az érzés, hogy nem bonyolódtam parttalan csevegésbe büszkévé tenne, ha nem tudnám, hogy ez most főleg nem az én érdemem, hanem az övé. Ugyanakkor egy kicsit el is keserít, hogy elszámoltunk egymással, mindenen, aminek jelentősége volt túlestünk, kicsit egyoldalúan, mert én talán tanultam valamit. Mennyire jellemző, hogy végletekben gondolkodom róla is.*
-Igen, lehet-*de az aranynak mindig lesz értéke, még akkor is, ha csak hamis. Ezt akartam mondani, de valami lakatott tett a nyelvemre és inkább bólintottam egyet felé.* -Viszlát-*köszöntem el halkan, mély levegőt véve el is fordultam figyelő tekintetétől és elindultam hazafelé, a körletbe. Érdekes este volt. Kellemesnek feszült, szokásosnak tanulságos.*

//Én köszöntem *.*//
Naplózva
Oldalak: 1 ... 5 6 [7] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 12. - 08:08:55
Az oldal 0.062 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.