Kelet-déli összekötő híd

[Kane]

Kane

Szimplán felelhetné azt, hogy semmi köze hozzá. Mert így van. Semmi köze hozzá! Azt, hogy mit keres itt ilyenkor elég, ha csak ő tudja. De milyen meglepő, most nincs kedve gonoszul viselkedni. Untatná, hisz már annyiszor csinálta végig az ilyen jeleneteket a többi diákkal. Inkább csak nézi a csikket, majd unott, rekedt hangon válaszol.
-Csak levegőzök.
A válasz egyszerű, tömör, rövid. Amilyennek lennie kell. Amilyet egy griffendéles elvár egy mardekárostól.
Úgy érzi, úgy sejti, hogy az ismeretlen fiú nem bízik benne, mitöbb gyanakszik. Hisz mit bizonyítana az, hogy visszautasítja a flaskát? Ha más kínálná, biztosan elfogadná.
Kész röhej. Egy zöld szegélyes talárú lánytól, már alkoholt sem szabad elfogadni? Vicces. Gúnybaejtő.
De ha már itt tartunk, talán nem hiába gyanakszik a fiú. Hiszen ketten vannak, s nincs senki más a közelben. Más helyzetben Carmen is óvatos lenne. De nem most, és nem itt.
Ha nem, hát nem, süllyeszti az üveget a talárja zsebébe.
-Elég furcsa, hogy egy szavamra eldobod a cigit. Csak nem félsz, hogy beárullak?-kérdezi gúnyosan.-Hidd el, ha valami rossz tréfát akarnék űzni veled, akkor már réges rég nem ülnél itt ilyen nyugodtan. Szóval nem kell félned.
Most még nem.
Talán, ha a helyzet úgy hozza, s a jövőben valami puszta ellenségeskedés lobban fel köztük vagy a barátaik között, akkor már igenis joga lesz pálcát rántani a lány ellen, de most nem. Ha mégis megteszi, akkor a szőkeség zsebében lapul a pálca, s elég egy rontás...
Maga elé bámul, majd a fiúra néz.
Vajon mi járhat a fejében?

- Mondd... Úgy mégis milyen más reakciót vártál tőlem? Felálljak, megcsókoljam a kezed, térdre rogyjak és ódákat zengjek rólad? Alap, hogy eldobom a csikket, bárki is jelenjen meg. Nem hiányzik nekem, hogy emiatt meghurcoljanak. Rólad meg ki is nézné az ember, hogy egyből pálcát ragadsz elkábítasz vagy valami feka trükköt dobsz be, amitől fél napig kómázok és egyből Pipogyi tanárúrhoz rohansz, hogy: "Jújjj tantó bácsi nézze csak mit fogtam! Rajtakaptam! Rossz griffis pfuj." Utána meg hugyozásig ugrálnál és csillogó szemmel várnád, hogy ugyan már adjon egy kis fiolával a zsírból amit a feje búbján tenyészt. De reménykedem, hogy semmi ilyesmi nem fordult meg a fejedben és remélem, hogy rossz ember ismerő vagyok.
Dúlt fúlt magában Kane, bár sok oka nem volt rá, hisz nem bántotta meg és jelen álláspont szerint nem is készült felnyomni őt valamelyik tanárnak. Vagy épp a falra.
- Háháhá! Nekem? Félnem? Ugyan mitől? Nem félek, de nem tenne jót az imidzsemnek, ha idő előtt haza térek. És nagyáltalánosságban én űzöm a tréfát másokkal. Ez az én kenyerem. Nem kell ide a konkurencia.
Széles mosoly ült ki a fiú arcára. Nem akar bunkó lenni, de szeretné ha mihamarabb kibújna a szög a zsákból. Feltéve, hogy ki kell neki bújnia. Gyanakvása kezdett alábbhagyni. Remélte, hogy a lány is így gondolja és betudja bizonyítani, hogy Kane téved. Bár csekély az esélye, hogy megbocsát, Ő ilyeneket nem szokott csinálni, de valamelyest kiengesztelné.
- Szóval? Akkor te melyik táborhoz tartozol? Azokhoz, akik hűen nyaldossák Piton talpát, vagy azokhoz, akik közömbösek? Vagy talán te is egyedi vagy?
*Mint én.*

[{ Em }]

{ Em }

Davis Perry lassú tempóban baktatott a háztársa mellett, hallgatva annak válaszait az általa előadott monológokat követően. Soha nem gondolta volna, hogy hallja még valakitől ezt a szófordulatot az életében, de élénken visszhangzott a fejében.
~ Kedves vagy?kedves vagy? ~
Egy pillanatra a kavicsokkal borított ösvényre tekintett, mert meglepte ez a két, régen elfeledett szópáros. A hatodéves lány valószínűleg nem volt tisztában azzal, miket tett, és miféle szóbeszédek járnak személyéről az iskola falai között. Érdekes kontrasztot alkotott, hiszen valóban voltak emberek, akikkel képes volt emberien viselkedni, míg másokat akár semmibe vett. Amennyiben a téma engedte volna, biztosan elmosolyodik?de nem tehette meg, mert túlontúl komoly beszélgetés vette kezdetét már a találkozás pillanatában. Továbbá, a mondanivaló lényegi része közel sem azon volt, hogy kedvesnek titulálták, így nem is reagált, csak hallgatta a másikat.

Az ember szeret túllépni a fájdalmas dolgokon, természetéből fakadóan mégis akadnak olyan emlékek, amelyek bármennyire is lehetnek szomorúak, soha nem feledné őket senki. Tény, visszagondolni nem kellemes, mégis, ha a rossz elveszik, és csak a jó marad meg, az már nem ugyanabban a színben festi le a történteket, képeket. Minthogy egy személyről volt szó, emlékezetbéli jelleme teljesen csorbulna, azzal pedig megváltoztatnánk azt, amilyen valójában volt éltében. Ahogyan Emily, Davis sem felejtette el az édesapjától kapott első pofont, az édesanyja nevelő jellegű szidalmazását. Éltek benne a képek, nagyon mélyen?mégis, inkább a szépeket idézte fel, azokat, amikor boldog volt velük, és minden olyan tökéletesnek tűnt. Azóta, a szörnyű nap óta megtanulta, nem szabad tökéletessé tenni semmit, mert az élet megbosszulja, és elveszi az értékeket. Mindig elveszi, és csak azoknak kegyelmez, akik meg sem érdemelnék ezt a kiváltságot.

A lány azon kérdésének utolsó szavainál, amely az emlékekről szólt, feltekintett, mert valahogyan érezte, hogy fontos a szemkontaktus. Tekintete komor volt, szemei pedig semmiféle érzelemről nem tanúskodtak, mintha teljesen üres lenne odabent. Pedig nem volt az, soha, egy pillanatra sem. Mindig ott kavarogtak benne a kusza érzések, a jók, a rosszak egyaránt?csak volt már annyira ösztönös, hogy egyszerűen képes volt tudtán kívül eltakarni azokat. Az ember hamar megtanulja ezt, és a végén már önmaga számára is észrevétlen alkalmazza. Még akkor kezdte el, amikor a szülei elmentek, azért, hogy távol tarthasson magától mindenkit.
- Dehogy!
Buggyant ki belőle a szócska, lélekállapotából fakadóan igencsak bársonyos tónusban. Érdekes módon, ahogyan azt korábban említette, a hűvös nem volt hatással rá, nem kocogtak a fogai, és nem remegett a hangja sem.
- Nem az emléket engeded el, hanem őt magát. A róla alkotott kép örökre ott fog élni, legbelül.
Újabb pillanatok, csend, és mégsem feszült. Valahogyan egyik fél sem érezte azt, most azonnal meg kell szólalnom. Ez pedig jó így, hiszen azt jelentette, mindketten átértékelték egymás szavait, nem sürgetve a másikat.

A monoton, cipőtalpak alatti kavicsok ropogását aztán újra a lány kellemesen csendülő hangja törte meg. A kérdés bekövetkezett. A fiú már várta, hogy mikor fog kibuggyanni, elvégre, ha jómaga feltette a kérdést?A beszélgetés alatt elhangzó válaszokból tudta, hogy előbb, vagy utóbb, de biztosan el fog hangzani visszafelé is. Nemcsak azért mert az illedelem így kívánja, hanem az emberi kíváncsiságból adódóan. Újfent feltekintett, majd halovány, de érezhetően erőltetett mosoly jelent meg az ajkain egy pillanatra.
- Ennyire nyilvánvaló a válaszaim alapján?
Azzal a lendülettel, ahogyan kimondta, ismét előre tekintett, a kastély hatalmas kőfalát bámulva?mintha onnan jönne valami, akármi, ami segít kibújni a téma alól. De nem érkezett, így leszegve fejét folytatta a beszélgetést.
- A szüleimet.
Nem folytatta, mert a kérdés csak arra irányult, kit veszített el, legalábbis a sorok között ez rejtőzött. Az, hogyan veszítette el őket, még most is képes volt teljesen lesokkolni őt, noha már jóval érettebben kezelte, mint annakidején.

[- Talán igazad van. Azonban nekem idő kell ahhoz, hogy elérjek egy olyan pontra, ami után már azt mondom, hogy egyetértek, hogy így van, hogy képes vagyok _őt_ elengedni.]

Lassú, apró lépésekkel sétáltak egymás mellett a korán kelő fiatalok, és már így, kora hajnalban komoly témákról folyt a beszélgetés. Elvégre, nem sokan kezdik úgy a napot, hogy halálról, vagy az elvesztés fájdalmáról folytatnak eszmecserét. Túl nagy falat reggelre, a két mardekáros azonban cseppet sem tűnt úgy, mintha gondot okozna nekik egy ilyen tárgyú beszélgetés. Sőt. Kifejezetten mintha elmerültek volna benne, és átjárta volna minden egyes porcikájukat a kérdés. Örömet ugyan nem változz ki belük ? de megannyi furcsa, különleges megmozdulásra való késztetést igen, kiváltképp a fiúból; aki ugyan eltakarja a kedves, és barátságos arcát, ott van, a gondos figyelemmel megalkotott, majd felöltött álarc mögött, és most egy apró repedésen keresztül, Emily bele is láthatott abba az énbe.
Saját magában valójában picinyke boldogság-szikrát gyújtott fel az, hogy a másik talán akaratán kívül, de engedte, hogy ne csak a jeges, és hűvös Perry-vel beszélhessen, ne csak neki tudja elmondani a problémáját?

Pedig jelen pillanatban a dühnek, a gyűlöletnek, a bánatnak helye van itt ? de a boldogság valami olyan dolog, amely közel sem illik most a szituációba.

A hűvös szellő emlékezteti is erre, így immáron kevésbé magába, és gondolataiba merülten néz fel, és kezdi el figyelni a fiút. Tudja, érzi, hogy Davis ugyanolyan, ha nem nagyobb szenvedéseket élt át, mint ő maga, a kérdés csak az, hogy lesz-e annyira nyitott, közvetlen, és bizalmat befektető, hogy elmeséli neki, mi is az ő szomorúságának az oka, mert a lány is képes volt feltárni szívét leginkább szaggató problémáját, a viselkedésének indokát, azonban azt is tudja, hogy az emberek nem egyformák. Néhányuk könnyebben képes ilyenekről beszélni, mások inkább magukban, csendesen rendezik az efféle kérdéseket, gondokat. Ráadásul, nem tudhatja, hogy mi állhat a dolog mögött egész pontosan. Feltéve, ha végre fel meri tenni azt az egyszerű, mégis súlyos kérdést.

Addig viszont kevésbé személyes, mint inkább általános dolgokra folyik a beszélgetés. Az emlékek, és a személy elengedése közti különbségről, amit ugyan Emily nem, de Davis igenis észre vesz, és képes különbséget tenni a kettő között.

A fiú hangja meglepi, pillanatra meg is rezzen talán, ahogy elhagyja annak száját az apró kis szó. A folytatás aztán még inkább meglepődöttségre vezeti, és elgondolkodtatja. Talán igaza van. Hirtelen nem is tud mit mondani, először magában kell helyre raknia a szavakat. Meg kell értenie a lényegét, fel kell fognia, végig kell gondolnia; elvégre most nem az a lényeg, hogy gyorsan, talán ostobaságot válaszoljanak, már ha ebben a kérdésben van ostobaság, hanem az, hogy valóban elgondolkodtassák a másikat.

- Talán igazad van. Azonban nekem idő kell ahhoz, hogy elérjek egy olyan pontra, ami után már azt mondom, hogy egyetértek, hogy így van, hogy képes vagyok _őt_ elengedni.

Lassacskán pedig eljött a pillanat. A pillanat, amikor a lány feltehetné a kérdését, az alkalom adott, de a bátorsága talán elhagyta? Vagy mégsem? Szájából kicsúszik hát a kérdés, a kék szempár a fiú arcára emelkedik, tekintetét egyenesen annak íriszeibe szegezve. Az a mosoly, amely megjelenik az alsóbb éves arcán, valójában kissé elkeseríti, mert a kényszeredett mosoly sosem lehet jó dolog jóslója. A választ kíváncsian várja, nem tudja, mi fog történni, de felkészült arra is, hogy most megrázó dolgot fog hallani. Illetve, reménykedik abban, hogy fog választ kapni.

És kap. Rövid, egyszerű választ, mégis tudja: ennek az aprócska kis szónak a kimondása is megannyi sebet képes feltépni. A lány arcára kiül a szomorúság? Sajnálja a fiút is, és annak szüleit is, jelen pillanatban teljesen együtt tud érezni az egyedül maradt Davisszel. De mégis, mi történhetett?

- Sajnálom. De tényleg. Bután hangzik, és sablonosan, de tudom, hogy mit érzel. Ha? Nos, ha szeretnéd, elmesélheted. De csak akkor, hogyha nem okoz túl nagy gondot, vagy?

Az előbb feltett kérdése után ezt már könnyedén teszi fel, hangjában bánat csillog, a kérdést azonban nem fejezi be. A fiúnak értenie kell, miért nem akarja kimondani azt, hogy fájna. Nem megy. Davisnek nem tudja ezt mondani. Azonban azt is tudnia kell, legalábbis ezt próbálja elérni, hogy benne meg lehet bízni, és hogy szívesen hallgatja meg mások baját. Egyesekét talán a megszokottnál is szívesebben. És Davis Perry pontosan ezek közé tartozik.

[{ Em }]

{ Em }

Kezdett egyre hűvösebbre fordulni az idő, a szellő is már-már széllé élénkült, csípve a bőrt, megpróbálva belemarni a húsba. A Roxfort padjait koptató páros ennek ellenére továbbra is lassú ütemben sétált, elvégre a megkezdett beszélgetéshez valahogyan ez passzolt. A Perry család gyermeke úgy gondolta, borókás téma mellé nem dívik a rohanás, melynek folyományaként, ha észrevétlen is tette, de próbálta „szabályozni” a tempót. Óvatosan, úgy, hogy a másiknak fel se tűnjön vett vissza minden egyes lépés alkalmával a sebességéből, valamint a hosszból, hogy egy igazán kényelmes és nyugalmas tempót tudhasson be. A mindig hűvös tekintetét oldalra fordítván, végigmérve a mellette haladót. Tudta jól, a kabát, amelyet adott melengető, és a lány már cseppet sem fázik. Ennyi időnek elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy felmelegítse a testet, és sosem lankadó hőt biztosítson a hatodéves melegen tartására. Ő továbbra is zsebre dugott kezekkel lépdelt előre a durvaszemcsés homokon, egyenesen a macskakövekkel rakott út felé, hogy ott aztán majd a duó ráfordulhasson a keleti kapura.

Természetesen, szokásához és neveltetéséhez mérten illő módon figyelt a nálánál egy évvel idősebb lányra, és hallgatta annak szavait. Amikor úgy hozta a pillanat, szemkontaktussal tűntette ki a másikat. Hiszen mindig vannak olyan elemek egy beszélgetésben, amikor ez elengedhetetlen, szükséges ahhoz, hogy át lehessen élni a pillanatot, a másikban felszabaduló érzelmeket. Amikor a szükség úgy hozta, elfordította tekintetét, mintha az utat kémlelné, hagyván a másiknak egy lélegzetvételnyi időt, hogy összeszedje a gondolatait, esetleg haloványbőrű arcának vonásait. Maga a párbeszéd közel sem olyan volt, amelyre bárki más vágyna az iskola falai között, mégis szükséges, hogy legalább egyszer kiadhassák magukból az esetlegesen felgyülemlett feszültséget. Hiába a megannyi év, Davis minden egyes alkalommal érzett odabent, legbelül egy kis szorítást, szúró fájdalmat, amikor a szüleire gondolt. Tény, hogy annakidején nem volt képes kezelni ezt, semmilyen formában, és a legszívesebben kitöltötte volna minden dühét az első arra járón, mára ez csillapodott. Képes csendben merengve, félrevonulva rendezni a gondolatait, noha azzal tisztában van, hogy bűne soha nem nyerhet megbocsátást. Még most, ennyi esztendővel a katasztrófát követően is képtelen elfogadni a mások által szajkózott szavakat, melyek szerint nem tehet a halálukról. Ő tudta jól, tehet, ő volt ott, egyedül ő, aki érdemben képes erről véleményt alkotni. Akkor ott tudta már, örökkön magát fogja okolni, és ezt az érzést senki sem tudja eltaszítani.

A lassú séta közben Emily beszédét hallgatta, figyelmesen, minden egyes szó megmaradt az elméjében, és szinte visszhangot vert. Olyan volt a fiú számára, mintha saját magát hallaná évekkel ezelőtt. Érdekes volt megélni azt, ahogyan végigszemlélhette, miként is vélekedett annakidején, hiszen, ha nem is egy az egyben, de a múltjának egy érzelemvilága köszöntött vissza. Továbbra is bársonyos, nyugalmas hangon szólalt fel, folytatván a diskurzust a másikkal.
- Tudom, mit érzel…
Amikor belekezdett tudta, hogy nem biztos, ezek a megfelelő szavak az adott pillanatban.
- … ne haragudj.
Tette hozzá gyorsan, mert közel sem állt ahhoz, hogy megbántsa a lányt.
- Át tudom érezni a jelenlegi gondolataid és kedélyállapotod. Tudom, hogy idő kell a szerettek elengedéséhez, számomra is esztendők leforgása szükségeltetett, mire képes voltam olyatén formán gondolkodni, mint most.
A válasz magában foglalta, hogy az ötödéves mardekáros továbbra is fenntartja beszélgetésük eddigi állításait, azonban, egyetért azzal, az embernek nem megy olyan könnyen a „feledés”. A szó magam sem fedi a valódi érzéseket, hiszen nem feledni szeretnének, egyikük sem, mindinkább elűzni a fájdalmat, legalábbis kissé háttérbe szorítani azt, hogy ne ez határozza meg napjaikat. Többé-kevésbé a fiú elérte ezt a szintet, de még manapság is voltak olyan reggelek, vagy éjszakák, amikor belemart a szívébe az emlék.

A beszélgetés folyásának medre egyre mélyült, a szavak vájták az utat az érzések számára. Noha cseppet sem volt kellemes a téma mivolta, mégis, egyfajta furcsa érzéseket kavart fel. Érdekes kontrasztot alkotott az, ami történt, hiszen mindketten vágyták a múltról való merengést, annak fájdalmas mivolta ellenére.
- Tudod, akárhányszor kérdeznek erről, kitérő választ adok, mert nem szeretem újra és újra átélni azt, ami történt.
A lány azon kérése, mely szerint meséljen szülei halálának körülményeiről várhatóak voltak. Sokan úgy vélték mind a diáktársak, mind pedig a felnőttek közül, azzal, ha az ember kiadja magából, megkönnyebbül. Ebben az esetben azonban nem volt szó erről, soha nem hozott megnyugvást a történet… csak újabb önsanyargatást. Furcsa, fájdalmas szemekkel a lányra tekintve adta meg rövid és tömör válaszát, remélve a másik nem orrol meg érte, hogy nem szeretne beszélni a halálesetről.
- A saját szememmel láttam, amint megölik őket… alkalmam lett volna megölni a gyilkost, de valamiért nem sikerült. A pálca… nem akart működni.
Egy pillanatra elmerengett, akkor nem is gondolta végig, talán a bensője nem volt képes arra, hogy öljön? Nem volt felkészülve rá? Pedig ott, akkor mindennél jobban akarta és vágyta.
- Persze az is lehet, hogy egyszerűen odabent, legbelül még nem álltam készen, hogy efféle cselekedetet hajtsak végre.
Zárta a sorokat, kémlelőn mérve a horizontot, elmerengve az új részleteken, amelyek most, évekkel az esetet követően buggyantak ki elméjéből.


// Bocsánatodért esedezem, amiért ilyen kései válasszal illettelek. //

Sean

*Ez a nap is csak olyan volt, mint egy észak-angliai, átlagos, hűvösen esős nyári nap lehetett. Odakint kergette egymást a takony és a nyák, néha a takony állt nyerésre, néha a nyák. A köd volt a bíró. Mondjuk köd már csak így estefelé lett, de olyképpen festett, mintha a lánybánat szürke felhők leereszkedtek volna az erdő fölé, a tóra és az udvarra úgy komplett. Bármily hihetetlen nem láttam napfényben ázó, egymáson dagonyázó, esetleg udvaron leckét írós fazonokat. Tegnap voltak bőven, húztam is a szám rendesen, de mégse lőhettem ki mindet egy huzatos ablakpárkányon ülve. Voltaképpen lemehettem volna közéjük, megmutatni magam, hogy igen, nekem is elfér a jegyzet az ölemben, igen, én is tudom mutogatni magam rövidebb ruhában, testhez tapadósban, ahogy manapság teszik a fiúk, igen, én is tudnám csalogatni a lányokat, hogy segítsenek, aztán a tóba is borogathatnám őket, de… minek? Nem érzek magamban túl sok affinitást ahhoz, hogy vegyüljek a néppel, sem ahhoz, hogy szánakozzak, sem ahhoz, hogy megpróbáljak együtt érezni velük, bár ki vágyik ilyen giccses érzékelésekre? Senki. Ráadásul egy csomó házim volt. Nem mintha most megcsinálnám őket, de a tudat, hogy itt az átjáró ablakában ülök, jön-megy a levegő, akár még meg is írhatom a leckéimet inspirál arra, hogy inkább a kis könyvecskémet vegyem elő. Mellőzöm a kedves napló megszólítást, egyből a lényegre térek:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sötét folyosó. A sötét folyosó végén élt a sárkány, mogorva magányát bizonyára szüzek odaadásával csillapította, de vérrel festett odúja előtt halottat vonszolt az éjszakában…

Kijön belőlem a lírikus. Megállítom a pennát, lepillantok a mellettem sötétlő tintatartóra. Sötétedik, egy megbűvölt fáklya a fejem felett kitartóan botladozik a szélrohamokkal, nem mintha olyan hevesek lennének, inkább játékosak, de legalább a szutykát nem rám csöpögteti és kialudni se fog. Szórakozottan karcolgatom a lap szélét, vajon mit írhatnék? Hogyan írjam le? Különös-különös este volt. Inkább becsukom a könyvecskét. Lezárom gondosan. Házi feladatot akarok írni. Akar a fene. Inkább hátradőlök, kicsit lecsúszva kényelembe helyezkedem és a kviddicspálya felé haladókat szemlélem. Bájosak. Illetve mégse. Olyan kis sietősek. Nem tetszik az időjárás? Így jártak hölgyeim és uraim, nem a Griffendélesek rendelik szerencsére.*

[.-= Seraphin =-.]

.-= Seraphin =-.


Este.
Nyugalom.
Szeretem az estéket. Nem, ez így túlzás, mert kevés dolog van a világon, amire azt mondanám, hogy szeretem. Sőt, kevés olyan emberszabású van, aki kiérdemelte volna ezt a címet. Szóval mondjuk inkább azt, megvagyok az estékkel, sokkalta jobban érzem magam, mint teszem azt napközben, amikor el kell viselnem a kivéreztetni való seggfejeket és idióta kurvákat. Minden bizonnyal jobb lenne úgy beszélni róluk, mint a diáktársaim, de ez eléggé nehézkes, ha az agyi kapacitásuk meg sem közelíti az agyán átlőtt zombikat, vagy esetlegesen az infernusokat. A molylepkékről pedig már ne is beszéljünk, egyenesen sértő lenne a számukra, ha észben hozzájuk merném mérni a roxfortosokat. Tisztelet persze a kivételnek… illetve, nem tisztelet, de egyfajta valami, ami kiemeli őket a marhák népes táborából. Ma valahogyan nem akartam foglalkozni ezekkel a dolgokkal, sokkal inkább pihentem volna egy kellemeset elzárva mindenkitől. Most, jelen helyzetben még a hozzám valamivel közelebb állók társaságát is hanyagolnám, remélem útközben nem találkozom össze senkivel közülük. Sőt, remélem senki mással sem, mert akkor oda a varázsnak, mely szerint ma volt egy jó napom, amikor kuss uralkodott körülöttem.
Öltözködés.
Indulás.

Persze, hogy nem lehet úgy végigmenni a rohadt klubhelyiségen, hogy ne lenne ott valaki. Mindig van egy „úgyis világuralomra török” emberke, vagy éppen olyan, aki szokványosan a griffendéleseket osztja a barátjának, persze ha előtte állna egy, azt sem tudná, hova húzza be a picike farkát, vagy a kelést ami a helyén van. Annyira jóleső érzés töltene el, ha minden egyes alkalommal, amikor ezt hallom, lebaszhatnék egy kurva nagy pofont az illetőnek, hogy szedje már össze magát, és ne gyerekeskedjen. Az állandó házak közötti ellentétek miatt olyan szar ez a hely, amilyen. Nem mindegy, hogy piros a címered, vagy éppen sárga, zöld, kék? Rohadtul nem ez határozza meg, milyen is vagy. Leszartam volna azt is, ha éppen a griffendélbe kerülök, mert nem érdekel. Már fel sem húzva maga, ügyet sem vetve a marhákra lépdeltem a kijárat felé, majd eltűntem a folyosók armadájában.

Csend.
Hullaszag.
Ennek roppantmód örültem, úgy haladhattam végig a renoválásra szoruló folyosókon, hogy senkibe sem botlottam bele. Persze az alagsorban ez igen nehézkes, mert a mardekárosokon kívül a diákok többsége kerüli a helyet, ha teheti. Éppen elegendő lemerészkedni nekik órákra, aztán rohannak is kifelé, mintha átkozott lenne a hely. Az első lépcsőt elérve sajnos megütötte a fülem a zsivaj, ahhoz képest, hogy már esteledett, akadtak még, akik a földszintet rótták. Ügyet sem vetve senkire zsebre vágott kezekkel haladtam tovább, amíg el nem értem a kelet-déli összekötő hídra nyíló ajtót. Ismertem jól, sokat sétáltam erre régebben, úgy gondoltam, frissítem az élményeket. Kihalt szokott lenni a környék, remélem azóta sem változott a helyzet, hogy utoljára erre evett a rosseb. Minthogy az ajtó zárja nem volt éppen tökéletes, egy egyszerű jobb láb lendítés megoldotta a nyitását. Hangosan nyikorogva vágódott ki, majd miután kisétáltam rajta, ugyanazzal a hanggal csapódott vissza. A termőkövekkel rakott út nem lehetett több pár lépésnél, és máris a hídon találtam magam, jobban mondva a híd déli oldalán. Középtájon egy első pillantásra bárgyú, nyüszüge alak üldögélt a kőszegélyen, mellette könyv, mögötte egy megbűvölt fáklya. Pontosan ott, ahol anno én pihentem ki a nap fáradalmait
Gondolatok.
Döntés.

Lassú léptekkel indultam meg, mert ugye rohanó világban élünk, én mégis a kivételt képzem, mely szerint ne kapkodjunk el semmit. Odaérve a híd közepéhez a szegélyen üldögélő mellett, a túloldalon álltam meg. Pár pillanatig méregettem a srácot, noha a haja miatt inkább lánynak mondtam volna. Ismertem, mardekáros, láttam már párszor a klubhelyiségben, és nem utolsó sorban alkímián. Leszarom. Hátat fordítva neki vágtam fel magam a híd párkányára, majd a megbűvölt fáklyát tartó oszlopnak szegve a hátam, valamint fejem, keresztberaktam a lábam bokában. Fekete farmer, fekete ing, barna bőrkabát… a védjegyem. Összefonva a mellkasomon a karom méregettem a távolban elhaladó barmokat, közben pedig unott, és semmitmondó hangszínben szólaltam meg.
- Igazán csodálatos a hajkoronád…
Elhallgattam egy pillanatra, pontosan csak annyira, amíg a fejem oldalra billentettem, hogy a szemébe mondhassam a folytatást.
- …gondolom irigyelnek érte a lányok!
Visszatekintettem a távolba, majd megráztam a fejem. Soha nem tudtam megérteni, egy fiúnak minek hosszú haj? Röhejes, már csak a rózsaszín talár hiányzott, meg egy-két fülbevaló.

Sean

*A diákok elmennek, az árnyak megnyúlnak, a hátam megfájdul, nyújtózom egyet és máshogy támaszkodok oda. A kő durvasága a gerincembe nyomódik, csak remélni merem, hogy nem végleg, amikor nyikorgás hallatszik. Nyikorgás? Költői finomság. Durván sikolyog a rozsda, ahogy valaki barbár módon kivágja a függesztett szárnyakat, a kőpillérek eljátszanak a hanggal, a karomon a talár alatt felmered a libabőr. A forrás felé pillantok, a híd egyik vége. Mi a fenét keres itt bárki? Hogy mert idejönni? Ráadásul minek is? Gondolom, csak áthalad, bár nem tudom ki az a kezelni való eset, aki éppen erre halad át, de kíváncsi vagyok rá. Már csak a miheztartás végett is, na meg azért, hogy alkalomadtán csúnyálkodó pillantással jutalmazhassam, ő pedig mit se tudjon erről.
De úgy látszik, engem nem szeret Fortuna. Nem egy sehonnai jár erre, bár először az árnyékból kibontakozó alakja nem tűnik ismerősnek, de ahogy ellép a fénykörben kénytelen vagyok felismerni. Nem tölt el elégedettséggel, kéjes, finom, puha örömmel, sötét elégtétellel a látvány. Blaine. A kis növendék pszichopata, az unokaöccs, akit inkább józan mardekárosok kikerülnek a klubhelyiségben. Na meg úgy általánosságban az emberiség zöme kikerüli. Mert akkor jobban jár. Milyen igaz. Milyen bájos. Mekkora szívás.

Amíg helyezkedik, a belső zsebembe csúsztatom a kis könyvem, marad a táskám szem előtt, fél lábbal a folyosó kövére támaszkodok, a biztonság kedvéért, hogyha le akar lökni akkor ne menjen olyan könnyen, de nem. Sean leül. Azt hiszem, kérdőjelek lebeghetnének a fejem felett, ha vesztegetném az energiáimat ilyen hülyeségekre, inkább csodálkozva megszemlélem magamnak. Na igen, fekete alapon fekete, barna bőrkabát. Pirosat nem talált? Még csak az hiányozna. Hátratúrom kritizált hajam, kétkedő pillantást vetek rá. Ha belém akart kötni miért ült le? Úgy kell neki. Visszaülök kényelmesen, ölembe veszek egy könyvet, az egyetlent, amit találtam otthon komolyabb könyvet, ahol elejtenek valamit az inferusokról, legalábbis remélem, de mégse hagyhatom válasz nélkül. Elvégre nem csak egy nagypofájú akárki. Bár az. Pont az.*

-Örülök, hogy tetszik-*bájos mosollyal pillantok rá, a biztonság kedvéért kitapintom a pálcát a zsebemben, nem vagyok egy öngyilkos típus. Utána megvakarom az állam. Fanyarul rá mosolygok.* -Nem adom neked, hiába szeretnéd-*na persze, ég a vágytól szemlátomást. Annyira higgadtan, nyugodtan méreget, hogy én leszek ideges. Mintha belém akarna látni. Na nem, ezt még egyszer nem hiszem el, el se lehet játszani velem, ha látni akar, hát nézegessen. Nem fogok elmenekülni a pillantása elől, bár, mint tudjuk a vadállat is csak akkor harap, ha támadólag a szemébe nézek, ha ez is egy ilyen eset lesz, akkor legalább nem fogok unatkozni ma este. Végigsimítok a könyv gerincén, de még nem nyitom ki, a pillantását követve kipillantok, áh, újabb járókelők akadtak ezen a mesei szép estén, lehajtott fejjel, mogorván sietnek végig a füvön, egész tartásukból süt az elégedetlenség. Talán kaján vagyok, hogy örülök ennek, talán csak simán érzéketlen mások problémái iránt, de félelmetesen érzékeny arra, hogy valaki ül a látóteremen kívül, veszélyjeleket sugárzok magamnak, ha nem volna, banális azt mondhatnám, hogy félek, de ugyan már! A biztonság kedvéért visszafordulok a könyv felé, így fél szemmel figyelhetem, közben eltöprenghetnék azon is, hogy mégis mit keres itt. Vitathatatlanul érdekel. Kínoz a kíváncsiság. Kóros. Átpörgetem a lapokat, a borító úgyis elég semmitmondó, amióta átköttettem, hogy ne lehessen megvádolni semmivel, de persze úgyse bírom sokáig. Felpillantok rá.*
-Nem mellesleg, mit keresel itt?-*mintha egy régebben megkezdett beszélgetést folytatnék, könnyedén csengő, udvarias hangon, hűvös távolságtartással. Egy olyan beszélgetést, amit köszönéssel kezdtünk, lefutottuk az udvariassági köröket, kiderült, hogy mindenki milyen jól van. Nevetséges.* -Gondolom nem ide készültél-*csak valamiért leragadtál. Áhr, ennél kevesebbet vártam magamtól, így pont úgy hangzik, mintha alig vártam volna, hogy erre járjon valaki, akivel beszélgetni lehet, pedig nem. Embere válogatja. Ember az ilyen? Igen. Valahol biztos. Belehunyorgok a vonagló fáklyafénybe, de nincs nála semmi. Részletkérdés.*

[.-= Seraphin =-.]

.-= Seraphin =-.


Üldögéltem.
Nézelődtem.
Nem, igazán érdekelt a mellettem ülő majomparádé, elegendő volt számomra, hogy megosztottam vele a hosszúhajjal kapcsolatos gondolataimat. Valóban nem kedveltem, ha egy férfi nőként festett, mert ugyebár az igencsak cinkes, és persze visszataszító jelenség. Őszintén szólva zavart a jelenléte, de nem vagyok egy goromba fráter, hogy elzavarjam, ha nem tett semmi rosszat. Ráérek akkor fellépni ellene, ha úgy válaszol… persze a megjegyzésemmel, noha magamnak sem vallom be, arra törekedtem, hogy magától ébredjen rá, szedni kell a sátorfát, ha jót akar. Általánosságban elég szokott lenni egyetlen apró figyelmeztetés, bár újabban akadtak olyan emberkék, vagy legalábbis emberszabásúak, akik meglepő módon nem sarokba szorított állatként viselkedtek, ha megszólítom őket. Válaszoltak, sőt, megpróbáltak velem szóba elegyedni. Furcsa a világ, változik, és alkalmazkodni kell. Azt nem hiszem, hogy az imázsomból veszítettem volna bármit is, mert még mindig látni szoktam az emberek szemében a „jajj, inkább elkerülöm ezt a vadállatot” életérzést.
Odapillantottam.
Megszólalt.

Noha, első körben arra aspiráltam, talán eltűnik a színről, és nyugodtan elmélkedhetek, pihenhetek, nem így történt. Ráadásként megpróbálta viccesre venni a figurát. Persze gúnyosan és flegmán viccesre, de ez valahogyan nem sikerült úgy, ahogyan szerette volna. Nem fixíroztam, vagy méregettem többet, elegendő volt az érkezéskor felmérni, mire lehet képes pálca nélkül. A pálca már más kérdés, azt általában nem lehet kifürkészni, ki és mire képes a vesszővel. Egyszerűen mélyen a szemébe néztem a betegesen kék íriszeimmel, majd hallgattam a mondókáját. Nem tört rám a vigyoroghatnék, hiszen ki a picsának kellene egy ilyen torz hajszerkezet? Undorító, hosszú, szánalmat keltő, nem szeretném megvizsgálni, de talán bolhatanya is. Ez talán túlzás, biztosan van olyan majom társa, aki este odaül mögé, és kiszedegeti a kis állatkákat belőle, aztán megeszi. Mivel nem értette meg, hogy a nők irigylik a haját, nem pedig én, úgy döntöttem, felvilágosítom szegényt. Merlin adja neki, hogy nem azt akarta kifejezni, nem tart többre egy, az iskolába járó ostoba lotyónál. Mondanom sem kell, üres hangszín, unott tekintet.
- Látom, az értelmiségi szinted nem megfelelő, hogy feldolgozza, a nők irigylik a fejeden hordott szénakazalt.
Mivel szerettem volna a tudatára adni, hogy nem szeretem, ha nőkhöz hasonlítanak, ráadásul gyenge elméjűségét már bizonyította, így folytatattam. De már ismét a messzeségbe révedve, figyelve a sok idiótát.
- Merlin adja neked, hogy nem arra céloztál, nem vagyok több egy flúgos picsánál!
Nem szántam kihívásnak, elvégre meghagytam a magyarázkodás jogát a számára. Leszarom, ha nem teszi, azt is, ha nekifog. De nem szeretem, ha gyengének, esetlennek, idiótának néz valaki, azért képes vagyok harapni. Arra már nem is reagáltam, hogy ide készültem-e, vagy máshová, csak megrekedtem. Elegendő volt ennyit tudnia, egyelőre.

Sean

*Beleolvasok egy bekezdésbe, de nem mond eleget, nem köt magához, nem bilincseli le a figyelmem, nem csinál semmi olyasmit, amit elvárnék egy könyvtől. Ragadjon magával, tegyen süketté és vakká a külvilágra, a kérdésemre érkezett választ úgyis hallanám, ha érkezne, de úgy látszik nem szokás. Nem baj. Rossz szokás válaszolni mindenre bizonyára, így legalább nem derül ki semmi, nem kell megbánni semmit, nincs semmi, de semmi… Dehogyis nincs. Ott villámlik mindenhol az érzés, hogy figyelnek. Nem, nem bámulnak rám. Az más. Az bosszantó, kellemetlen, esetleg irritáló. Ez azonban, hogy minden mozdulatomat alighanem éberen le tudná reagálni Blaine nem egyszerűen csak bosszantó, ez maga a félelem. Banális. Nem félek. Éppen tőle félnék?! Azok után, hogy mik nem történnek manapság egy korty kakaó mellett, na meg azok után, hogy minden reggel a nagyteremben reggelizek én már nem félhetek semmitől. Tőle sem. Ez jó. Egész megnyugodtam. Úgyhogy most rajtam a sor, hogy alaposabban megszemléljem. Az öltözete változatlanul olyan sivár, hogy azt szinte fáj látnom. Rövidre vágott haj, üvegkék szempár. Családban marad, egy sárkánytanonc merev pillantású szeme, semmi több. Kékje befagyott, vér, érzelem se jár arra. Úgy kell neki. Hozzá zárkózott vonások, megnyerő arc, lenézésre biggyedt száj, bár ez lehet csak a fantáziám szépre formált műve. Részletkérdés. Lapozok a könyvben.

Lélektanilag alkalmas pillanatot választ arra, hogy megszólaljon, bámulatosan válogatatlan szavakkal. A nyugalmam meginog, kicsit kileng jobbra és balra miközben felpillantok, mindenfajta félelem vagy alázat nélkül fúrom a tekintetem az övébe, mély, nyugodt levegőt veszek, elmosolyodom.*
-Mindenki magából indul ki, nemdebár?-*sóhajtom már-már fájdalmasan, mintha nehezemre esne ilyet mondani neki. Valahol van benne igazság, valahol nincs. Attól függ fénybe, vagy árnyékba borítom.* -Köszönöm kedvességed, makulátlanul felfogtam-*olyan hangom van, mint amikor anyám a hat éves unokaakármicsodámmal beszélget, csak éppen annál sokkal több benne a gúny és az irónia. Kicsit félrebiccentem a fejem, mintegy kérkedve hátrarázom a hajam, bár szemlátomást rühelli, de muszáj volt megjátszanom. Csak itt, csak most, csak neki.* -Csak éppen kitüntetett figyelmednek hála kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy nem vagy képes elszakadni a hajamtól, és mint láthatom, a gyakorlat is ezt igazolja-*szépen, finoman, egy másodperc töprengés nélkül rakom össze a gondolatsort, vajazottan, mint egy sima nyelvű politikus.

Mégis meglep. Felvonom a szemöldököm, ő ugyan nem néz a szemembe, de én a pillantásommal az arcát tapogatom. Összeráncolom a szemöldököm. Annyira… akarom rávágni, hogy dehogynem. Annyira kínálja magát, jönne ösztönből, bár később megbánnám talán, de adja. Nagyon adja. Túlságosan is. Megtenném. Még lehet, megteszem. Öt perc múlva. Most még nem élek vissza a lehetőséggel. Majd ha felbosszant úgy tényleg. Egyelőre becsülöm, valamennyire. Az alkímiáért. Hogy túlélő típus. Nah, ha már egyszer ilyen szépen elkönyveltem ezt magamban, akkor akár meg is szólalhatnék.*
-Nofene, mert ha arra céloztam volna, mi lenne?-*kérdezem kihívással, az ujjamra hajtom a könyvet, így legalább a kezemben van, akár hozzá is vághatnám szükség esetén. Egy ilyen súlyos könyv… nem érdekes.* -Kénytelen leszek annyira tartani, ha már egyszer belém kötsz, mintha muszáj lenne még ma valakit a torkodnak ugrasztanod. Pihenj-*rajta tartom a szemem továbbra is, nem érdekel mit néz annyira odakint, mintha érdekes lenne, bár nem az érdeklődéstől csillog a tekintete, de mégiscsak néz valamit. Távol álljon tőlem az ilyen kíváncsiskodás.*

[.-= Seraphin =-.]

.-= Seraphin =-.


A távol.
Érdektelen.
Teljességgel hidegen hagytak a távolban ugrándozó, hegyi kecskék tevékenységével foglalatoskodó idióta diákok. Jobbára azért jöttem ma ki, hogy felelevenítsek pár emléket, amelyet már régen elrejtettem az elmém legmélyebb bugyraiba. Nem szabadott a felszínre törniük, mert minden egyes alkalommal, amikor megtörtént, lehullott a maszk. Az a távolságtartó és rideg álarc, amivel sikeresen távol tudtam tartani magamtól mindenkit. Miért akartam ezt? Azért, mert a Roxfort falain belül igen kevés embert találtam alkalmasnak arra, hogy komolyabb témákról beszélgessek vele. Már az is nagy szó volt, ha ezt megtettem, az pedig egyenesen ritkaságszámba ment, hogy elnyerjék a bizalmam. Annyira ritkaságszámba, hogy nem akadt ilyen ember, diák nem… családtag igen, Cedrah, de neki is meg kellett dolgoznia érte rendesen. Mondani persze nem mondtam neki, de biztos vagyok benne, hogy egyes szavaimból, esetleg tetteimből érezte és sejtette. Ez éppen elegendő, úgy gondolom, nem kell több, a kevesebb pedig már arcátlanság lenne, ha a szárnyai alá vett. Miért éppen itt, távol mindentől? Mert itt magamban lehettem, mindig és mindenkor. Pechemre éppen itt kellett találnom valakit, amikor ténylegesen magamban akartam kicsit maradni. Viszont, mindenképpen jelest érdemel Frizura, ha már vissza mert szövegelni a megjegyzésemre.
Felpillantottam.
Oldalra.

Gondoltam, ha már van annyira pofátlan, hogy még vissza is ugat, akkor kitüntetem a figyelmemmel. Cedrah nevelése, azért látszott, hogy mostanában foglalkozik velem, keményen, de tanítva mindent, ami fontos lehet a jövőben. Egy évvel ezelőtt a mondatokat hallva már valószínűleg ott álltam volna a cérnaszál gyerek mellett, és éppen lekanyarítottam volna valamelyik ujját a nyakláncomra trófeaként. Most azonban csak belefúrtam a szemeim az övébe, és hallgattam az eszmefuttatását, amellyel kiforgatta a szavaimat, és elkezdte meghazudtolni önmagát. Egyrészt, ő vádolt meg azzal, hogy bizony fáj a fogam a hajára, noha előtte már egyértelműen a tudtára adtam, soha az életben nem növesztenék ekkora sörényt. Másrészt, ismételten felvetette, hogy ő bizony megértette, de szerinte csak a bolháival foglalkozom. Nem tudom miért, de megint olyan érzésem támadt, hogy a logika mellettem szól, a másik pedig össze-vissza beszél, szajkózva a kibaszott igazát. Miért nem gondolkodnak az emberek, mielőtt hozzáfognak sületlenségeket összehordani?

Visszafordulok.
Letekintek.
Nem méltattam szóra, azt hittem befejezi a szövegelést, és végre kussban marad. Előre szegve a fejem, letekintve a törzsemre emeltem meg a karjaimat, majd lassú tempóban elkezdtem szétgombolni a kabátom. Tudtam, hogy figyel, az ember ösztönösen megérzi, ha mustrálják és méregetik. Ez valamiféle sokadik érzék, ami általánosságban megadatik, kinek erősebben, kinek pedig kevésbé. Én az előbbi csoportot képviseltem, valahogy mindig tudtam, noha nem foglalkoztam vele. Soha… semmilyen körülmények között, mert nem zavart. Ezzel is tudatni szerettem volna a szemlélődővel, hogy leszarom, nem érdekel, nem félek tőle. Éppen akkor végeztem a művelettel, amikor feltette a kérdését, mi lenne, ha arra célzott volna? Folytatta ugyan a monológot, de haloványan elmosolyodtam, hozzá pedig egy apró hangot is hallattam. Ezzel is tudtára szándékoztam hozni, hogy nem igazán hiszem, efféle céljai lennének.
Megráztam.
A fejem.

Előhúztam az eleddig éjszín ing alatt megbúvó nyakláncomat, azt, amelyeken az emberi ujjak voltak felfűzve, mellettük pedig egy bagolyláb éktelenkedett. Azon a bizonyos madárlábon ott volt egy levélke, piros fűzővel rákötve. A kezeimmel tartottam a nyakéket, jobbom hüvelykujjával pedig lassan végigsimítottam az üzeneten. Hátraszegtem a fejem, elkényelmesedve ismét az oszlop rideg fémén. Éreztem, ahogyan a hűvös szétáramlik a fejbőrömön, a hűvös, amely a jellememet is uralja. Nem tekintettem rá, egyre csak a lábat és az üzenetecskét méregettem, úgy szólaltam meg.
- Ahogy mondtam…
Itt fordult a tekintetem felé, ez azonban most nem az üres, semmitmondó maszk volt, sokkal inkább a „ne kötekedj, ha nem szeretnél bajt a fejedre” pillantás.
- … ne adja Merlin!
Mindenkinek megvan a tűréshatára, és nem vagyok benne biztos, jó dolog, ha éppen ma és éppen most teszik próbára az enyémet. Hosszas pillanatokig meredtem rá, nem mozdulva, nem törve meg a szemkontaktust. Elismerés, hogy nem szaladt el sírva már percekkel ezelőtt, de jobb tudnia, nem életbiztosítás szórakozni velem, főleg nem ilyen témában és ilyen hangnemben. Utasítva, mint egy kutyát. Visszatekintettem az ereklyére, majd folytattam, hogy tisztába tegyük a dolgokat.
- Továbbá, nem igazán szívlelem, ha utasítanak, akár egy szolgát. Szedd össze magad, ha nem szeretnéd, hogy azt mások tegyék majd meg.
Leesik neki, vagy sem? Amennyiben nem fejezi be, minden bizonnyal úgy kell majd összekaparni a testrészeit a folyóból… egy dolog azonban hiányozni fog, egy apró dolog, amivel én gazdagabb leszek, ha így folytatja.

Sean

*Érdekes, de valahol nagyon morbid játékot játszunk a saját és egymás idegeivel. Óh nem, nem feltételezem, hogy ideges lenne tőlem, elvégre már-már a kedvesség határát súrolom, ártalmatlanul ücsörgök könyvvel az ölemben, mint egy jó stréber, akinek a jósága ki is merül abban, hogy ül és legalább nem mozog. De vitathatatlanul csípem a szemét és ezt a maga fura módján próbálja kifejezésre juttatni. Ha éppen nagyon unatkoznék órákig bírnám elemezgetni ezt a viselkedését, noha a végeredményt már most borítékolni tudnám, és felírhatnám a hatalmas, vörös kérdőjelet, amivel a megfigyeléseim miértjét kérdezgetném. Hmm, ha jobban belegondolok éppen nagyon unatkoztam. Mindazonáltal aligha hiszem, hogy mámorba ragadtatná magát a tudattól, hogy mivel foglalkozok. Nem mintha érdekelné. Nem mintha bármi érdekelné, azon kívül, hogy egy kicsit el akar üldözni innen. Ennyivel? Ha már egyszer ott tartunk, hogy ki minek nézi a másikat, ő minek néz engem?

Tökmindegy. Vetkőzik. Ez is lehetne teljesen mindegy, de ha mondjuk hozzám akarná vágni a kabátját, hogy megijedjek és leesek, bár az ilyen gondolat megint megcsócsálja a paranoia a szegélyét, de oda se neki. Valamit motoz a nyakánál, nem, ez sem fogja a torkomra forrasztani a szót, aztán pontot rakok, a fáklya pedig rémülten lobog fényt és láthatást. A arcáról a nyakába pillantok, ujjak, láb. Ember, valami madár. Visszapillantok a szemébe, felvonom a szemöldököm. A undor hidege szalad csak végig a hátamon, holott erőst figyelek befelé, hogy történik-e még valami, de semmi. Akármi is volt vele a szándéka, rossz embernél próbálkozott. Bár a javaslata megfontolandó. Túlzottan is megfontolandó ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam, mint bármit, amit az átlagos halandók javasolnak nekem. Mégis, a rosszindulat ott csírázik a torkomban, félmosolyra rántja a szám szélét, de megállom, hogy gratuláljak a gyűjteményéhez. Ennek ellenére kicsit hiányolom a kakaómat. Úgy lenne igazán csak hatásos az érzés. No, sebaj, legalább családban marad. Le se lehetne tagadni, hogy kinek a nevelése. Könnyen lehet, hogy ez náluk családi hagyomány? Aki kicsi, annak az ujjak jutnak. Ha már nagyobb, akkor testeket gyűjtöget.*

-Miket nem mondasz?-*kérdezem nem kevés spéttel, alaposan megszemlélve az ujjacskáit, mivel érzek némi kérkedést ebben a mutogatásban, hát adjuk meg a népnek, amit akar. Adjuk meg a hatalmasoknak, ami jár nekik, a kisuraknak, amit akarnak és rúgjuk fel a kutyákat, hadd ne örüljenek annyira. Hol is hallottam már ezt? Hagyjuk, úgyse fog eszembe jutni. Visszanézek a szemébe. Továbbra is azzal a finom kétkedéssel az arcomon. Mi jöhet még nekem? Meg fog még valaha valami döbbenteni?*

-Amint úgy utasítalak, mint egy szolgát érezni fogod, ugyanis használok hozzá valamilyen derogáló megnevezést. De ha gondolod, köthetünk egyezséget. Te ne baszogass, én meg nem taposok az érzékeny lelkedbe. Fair ajánlat-*legalábbis szerintem nagyon fair, bár akkor vissza kell térnem a könyvemhez, de valahogy tényleg, Blaine tipikusan nem az a beszélgetős alkat, legalábbis aligha hiszem, hogy a jelenlétem kihozza majd belőle a jobbikat, sőt, bizonyosra veszem, hogy csak egyre rosszabbat fogok kihozni belőle. Valamiért azonban belém bújik megint a beteges kíváncsiság, nem tudok elszakadni a témától, úgy komplett. Egyáltalán mit keres itt? Nem lepett meg a válaszával, nem is tudtam értékelni magamban, ez annyira jellemző. Nem beszél félre, nem hazudik, nem lő a levegőbe felesleges szavakat, ó dehogy. Inkább hallgat. Így bizonyára egyszerűbb és a lelke is patyolat tiszta marad. Ez kell ahhoz, hogy valaki higgadt pszichopata legyen?*

-Amúgy azokat hol szerezted?-*pillantok a fenyegetésének tárgyaira, de aztán, ahogy jobban belegondolok…*-Oké, inkább nem vagyok kíváncsi rá-*elfordulok a relikviáktól, nem mintha annyira borzalmas lenne, de nem akarom tudni, kinek, mikor, honnan, hogyan. Nem rám tartozik. Nem az én hulláim. Ez tulajdonképpen szerencse. Van nekem elég bomló dolog a gondolataimban, nem kell még ez is. És mégis. Valahogy nem tudok ma csomót kötni a nyelvemre.* -Lupen professzor bizonyára nagyon megdicsért értük. Főleg, ha sokkolt diákokon keresztül a fülébe jut, mint jó gondviselőnek-*csak tűnődő a hangom, bár fél szemmel rápillantok, hogy mit reagál. Noha nem hiszem, hogy a professzort a legkisebb mértékben is felcsigáznák az ujjak. Elvégre nincs bennük semmi extra. Magam elé vigyorgok. Kinyitom a könyvet az ölemben, hogy látszólag elmélyedjek egy rosszul sikerült kísérlet visszataszító részleteiben. Ennek ellenére még mindig visszanézek Seanra, a biztonság kedvéért a pálcámról se feledkezem meg, szükség esetén jól jöhet.*

[.-= Seraphin =-.]

.-= Seraphin =-.


A kérdését követően továbbra is a szemébe révedve figyeltem minden mozdulatát. A szavak nem zavartak különösebben, elvégre mire fel legyek ideges. Egy majomszőrzetű idiótára, aki azon fáradozik, hogy meddig mehet el? Mikor van az a pont, amikor kikelek önmagamból, és odacammogva hozzá olyat lebaszok neki, az arcán nem marad ép csont? Tegye bátran, az efféle dolgok már olyan régóta hidegen hagytak, egyszerűen nem tudtam komolyan venni. Szántam őt, hogy ennyire nevetséges és gyerekes, korához méltatlan, cselekedetéről pedig az a véleménye, hogy helyes. Tipikusan olyan ember, aki a saját marhasága miatt fog majd egyszer elpatkolni valahol a világ végén, egyedül. Nem vettem fel a szurkálódását, elvégre minden egyes szavával eleddig csak arra törekedett, hogy övé lehessen az utolsó szó joga. Az emberek, jobban mondva, a kinézetre emberek, értelmiségi szintben azonban ürülékhez hasonlatos idióták annyira nevetséges dolgokért voltak képesek harcolni a mai világban. Utolsó szó, mert azzal botor módon azt hitte, ha eléri, neki lesz igaza… arra a bizonyosra nem gondolt, amely oly közkedvelt mondás a muglik között, az okosabb enged. Aranyvérű lenne? Akkor is biztosan hallotta már számtalanszor az iskola falai között.

A nyakék.
Emlékek.
Visszatekintettem a nyakláncra és az azon függő bagolylábra. Óvatosan csúsztattam az ingem alá, miközben az általa fairnek vélt ajánlatot hallgattam. Haloványan ugyan, de kénytelen voltam elmosolyodni, végre kikelt belőle a valós énje. Eddig csak kerülgette önmagát, most azonban kiadta a benne rejlőt a trágár szavával. A mímes mellébeszélés keltette igényesség egy pillanat alatt dőlt romba, az intellektualitása úgy hullott darabokra, mint egy szarul megépített kártyavár. Sokan, ha hallanák a gondolataim, most visszavágnának, én sem vagyok különb. Ez igaz is, de én soha nem is tagadtam, vagy rejtettem magam efféle röhejes álca mögé. Amit kellett, vagy amit gondoltam, azt kurvára odaragasztottam a címzett homlokára, ha kellett baltával sulykoltam bele a fejébe. Már éppen elmerengtem rajta, hogy válaszolok, hiszen ajánlatot fogadni, vagy elutasítani etikus, kussban maradni szánalmas. Megemelve a tekintetem fontam össze mellkasomon a kezem, és hallgattam a monológját, amely belém fojtotta a szót. Nem volt meglepő, hogy érdeklődik az ujjak, valamint a bagolyláb után, elvégre nem éppen hétköznapi nyaklánc. Persze ahogyan kérdezte, úgy kontrázta meg, miszerint inkább elvetné a gondolatát is annak, megtudja, honnan is vannak. Amúgy sem kötöttem volna az orrára, hiszen semmi köze hozzá, hogy mikor, hol és miért szereztem őket. Az én titkom, már csak az enyém, mióta elégettem az egyetlen olyan embernek írt naplót, akit szerettem.
Befejezte.
Rátekintettem.

Biztosan észrevette, ahogyan oldalra fordítottam a fejem, mert noha nem méregettem, akaratlan is a látószögembe esett, és kiszúrtam, hogy olykor oldalra pillant. Még ezt sem képes diszkréten megoldani, mi lehet az apróbb feladatokkal? Nem kerestem a tekintetét, egyszerűen amint odafordultam, hűvös pillantással, és hangszínnel szólaltam meg.
- Az „érzékeny” lelkembe csak egyszer taposhat bele valaki…
Nyitva hagytam a mondat végét, gondolom azért annyira futotta az agykapacitásából, hogy kitalálja, holtan nehéz újra fosni a szót. Mivel azonban a mondókát még nem fejeztem be, ezért a hatásszünetet követően folytattam.
- Ami pedig a nyakláncot illeti! Vagy olyan szánalmas, hogy sírva szaladj árulkodni?
Vállvonás, mert ugyan miért is érdekelne, ha elássa magát mások előtt?
- Te tudod!
A kérdésből azonnal leszűrhető volt, magasabbról nem is szarhatnám le, ha most azonnal idehívja Cedraht, mert ujjakat látott a nyakláncomon. Ebből pedig tudhatta, az biztosan hallott már felőlük, téma lezárva.
- Ami az ajánlatod illeti… fair, ha kitételnek szabjuk, hogy kussban kell maradni!
Nem bájcseverészni érkeztem, sokkal inkább lenni, a vak világban… mert olykor kell az embernek az ilyesmi. Köntörfalazni pedig nem fogok, soha nem szoktam, hát miért éppen most kezdeném el?

Sean

*Méltatlankodás. Hízik bennem, hiú fenevad. Én táplálom, annak ellenére, hogy én undorodom tőle a leginkább. Mint az ilyen elkényeztetett ölmacskák, ölkutyák, kneazley-ek és egyebek. Odaadó hűséggel falják ki a gazda kezéből az összes mocskot, amit szerető gondoskodásnak vélne, miközben lassan nem marad bennük más, mint az evés vágya, elveszítik elevenségüket, hajdanvolt, kedvelt alakjukat, egyéni jellegzetességeiket. Eltűnt, mintha nem is lett volna. Az ember is így tűnik el különböző érzések között. Félelmetes. Bosszantó. Ráadásul teljesen önként hagynám magam a végletekig dühíteni, hiszen tagadhatatlanul irritál. Érdeklődésem, ha nem is múlt el, de átalakult, tőle már semmit nem akarok megtudni, egyetlen ilyen szavára sem vagyok kíváncsi, hiszen ő tartja magát egy sablonba, amitől egy lépést sem hajlandó eltérni, hiába próbálkozok. Nem lehet bosszantani, nem lehet meglepni, nem lehet megijeszteni, alighanem a szép szavak is leperegnének róla, na meg arra amúgy is képtelen lennék. Mit lehetne vele csinálni? Mármint azon kívül, hogy lelökni. Semmit. És ez itt a nagy baj.

Semmit, semmit, semmit. Akkor minek van itt? Én mindig kezdek valamit a körülöttem levő emberekkel, olyan nincs, hogy csak úgy legyenek. Sean azonban nem az a fajta, aki ellen fellépnék, akit szándékkal magamra haragítanék, elvégre Mardekáros, ráadásul már csak a név, akinek a pártfogását élvezi is védelmet jelent a számára, én pedig vigyázok a bőrömre. Ó igen, én ne vigyáznék?*
-Milyen félelmetes…-*fanyalgok egy félmondatig, én se fejezem be, nem mondom ki, hogy lehet, hogy ő szánakozik rajtam, akkor is, ha nincs különösebb oka rá, de ebben legalább nem maradok adósa. Fenyegetés? Nem félek. Csak óvatos vagyok. Többek között ezért is hallgatok. Visszapillantok rá, nem esik jól, kellemetlen állni a hideg tekintetét, holott nem provokáló, hanem majdnem, hogy kifejezéstelenül néz rám. Teljesen érdektelenül, maximálisan semlegesen, annak ellenére, hogy miket mond. Jó lenne megfejteni. Jó lenne megtudni, hogy mégis mit gondol. Úgyse fogom. Elfordulok tőle, a beszélgetés alapfeltétele ugyan az, hogy a partnerre nézünk, de hol van itt beszélgetés, hol van itt partner? Tényleg könyvvel fogom tölteni az estét, abból talán összeszedhetem a megfelelő szavakat ahhoz, hogy hogyan tudnám leírni ezt a képtelen esetet. Próbán van az önuralmam, a saját érdekemben. Ebben mi a jó nekem?*

-Én ugyan nem, de más még megteheti-*na igen, távol álljon tőlem, hogy a magánszférájába avatkozzak, annak mutogatja az ujjait, akinek akarja, amíg én mindegyiket a helyén találom. De jobban megválogathatná, kinek mit mutogat. Ha az átlagból indulok ki, akkor alighanem le kéne menekülnöm a színről, lehet okosabb lenne, de akkor ha már egyszer menekülök, a büszkeségnek amúgy sincs táptalaja, így nyugodtan fel is adhatnám. Mondjuk bármelyik tanárnak. Igaz, Lupen professzor tényleg rossz választás, őt maximum szakmailag érdekelné a visszataszító ékszer. Bár ha jobban belegondolok dicséretre méltó az a tartósító technika. Nem ismerem, bár ha utána olvasnék, bizonyára megtalálnám valahol. Már ha nem játszanám meg önmagam előtt, hogy nem érdekel. Szánalmas mennyit foglalkozok vele. Lecsúszok a hideg kőnek támasztott háttal, kikeresem az ujjammal, hogy hol tartottam, a szemem sarkába összpontosítom az összes iránta tanúsított figyelmemet, ha rátörne az ujjgyűjtő hajlam, akkor időben tudjak reagálni.

Még megvonom a vállam. Én tudom. Legfeljebb rosszul. Fél kézzel hátratúrom a szememből a hajam, hogy magától is megmaradjon, közben önkéntelenül is elvigyorodom, pedig nem szántam provokatívnak.*
-Rendben-*mondom kurtán, mert válaszolni illik, ha már egyszer belementem a hülye feltételébe, úgyse tudnék olyat mondani, ami nem váltana ki belőle füstölgést, dühöngést, kénkövet, acsargás, még akkor is, ha ezeknek csak egy halkabb, fenyegető változatát használja is, amik hallatán az ember tényleg kétszer meggondolja, hogy a sárkány barlangjába merészkedjen-e, hiszen mint tudjuk, ha üvölt az állat, akkor többnyire az eléggé lefoglalja. Na tessék, már megint a sárkány. A könyvben pedig hosszadalmas leírás, de ha elolvasom, még hasznomra válhat, legfeljebb nem. Csendkúra. Mardekárosok a magasban. A Griffendélesek meg mostanában folyton a pince körül ólálkodnak. Na mindegy, tőlem cserélhetünk, a friss levegőt jobban honorálom.*

[.-= Seraphin =-.]

.-= Seraphin =-.


Békesség.
Újra.
Az egyezségünket megkötendő utolsó mondatomat követően a háztársam minden szemrebbenés nélkül fordult vissza a könyvét mustrálni, úgy folytatta gondolatmenetét. Minthogy nem találta szükségesnek a beszélgetés, jobban mondva, a diskurzus alatti szemkontaktust, így jómagam sem erőlködtem tovább ezen kitüntetett figyelemmel és az etika íratlan szabályaival. Fel lehet rúgni mindent, elvégre sokak megállapítása szerint a szabályokat azért alkották meg, hogy legyen mit megszegni. Valóban igaz, de vannak olyanok közöttük, amelyek áthágása mondhatni csak azt mutatja meg, mekkora seggfejek is vagyunk, legalábbis tudunk lenni, ha akarunk. Nem vagyok különb én sem nála, elvégre nekem is van egy aranyszabályom, fogat fogért, emiatt pedig olykor szükséges átlépni bizonyos határokat. Mivel kezdte nyomni a megbűvölt fáklyát tartó oszlop keménysége a fejem, így megemeltem jobbom és balom egyaránt, majd összekulcsolva a rideg fémnek szegtem azt. Fejem hátrabillentve tenyerem oltalmába kényelmesedtem el, úgy hallgatva a monológját, közben pedig hol a távolban lévő diákokat követve szemmel, hol pedig az alant húzódó, a sötétedésben helyenként szürkésnek, helyenként feketének, alattunk pedig sárgás-mocsokszínűnek tűnő folyót. Ahogyan a szellőtől finoman lobogó tűz megvilágította, érdekes fényjátékot játszott.
Csend.
Nyugalom.

Befejezte, és a „rendben” szavacskával rányomta a pecsétet a megállapodásra, mintegy megadva magát. Legyen, belenyugodva, ma nem marad más a számára, csak az olvasás. Érdekes lépés volt tőle, hiszen, ahogyan a szavakból következtetni lehetett, mindenképpen szeretett volna valamiféle kontaktust kialakítani velem. Az igazat megvallva nem igazán szimpatizáltam az ötlettel, hiszen minek a felesleges képmutatás, vagy egyéb ömlengés? Ezzel legalább mindketten megmutattuk a fogunk fehérjét. Ő azt, nem szalad a világ végére, ha kissé keményebben reagálják le a locsogását… jómagam pedig azt, hogy nem vagyok a mellébeszélés híve, sem a társaságé. Becsülendő, hogy nem szaladt el sírva, mások már akkor megtették volna, amikor leheveredtem a híd szegélykövére. Mi több, belegondolva volt elegendő vér a pucájában, hogy visszaválaszolgasson. Tény, nem éppen a megfelelő hangszínt ütötte meg, de ugyebár, én voltam a kezdeményező a gusztustalan hajkoronáját megragadva témaként. Legyen, ma gyermeknapot tartunk.

Döntetlen.
Mosoly.
Nem kell mindig győznie az embernek, hiszen az élet közel sem arról szól, hatalmas tévhit. Nincs más cél, csak és kizárólag a kurva túlélés, ami közel sem olyan egyszerű, mint ahogyan a sok kis barom megálmodta. Az olyanok, akiket vajban fürdettek otthon, anyuci babái. Persze, a Roxfort diákjainak döntő többsége igazi Vér Istvánka, hiszen csak és kizárólag a győzelem édes ízével vannak megelégedve, minden más elfogadhatatlan számukra. Szinte letargikus állapotban fogadják a vereséget, amikor a semmiből köszönt rájuk, hatalmas pofonnal illetve őket. Lehunytam a szemem, majd fél-mosollyal az ajkamon szólaltam meg. Nem, nem tekintettem rá, elvégre korábban nem találta fontosnak a szemkontaktust, én minek erőlködjek. Az esélyt megkapta, lássuk él-e vele.
- Pihenni jöttem, hogy végre távol lehessek az olyan szánalmas, vágni való barmoktól, akiknek nem csak a mondandója irritál, de a hangja is.
Korábban kérdezte már, miért is jöttem ide, de akkor figyelmen kívül hagytam a válaszadást. Egyezséget kötöttünk, csendre utasító kitétellel, valóban, de úgy festett, a lányhajóba szorult valami. Nehéz megfogalmazni, de esetlegesen el tudtam képzelni róla a mentalitása alapján, hogy, ha nem is sokkal, de kiemelkedik a többiek közül. Ezt nem sokan mondhatják el magukról az iskola falai között. Felrúgtam egy szabályt? Tekinthetnénk gurkónak magát a szót, akkor azt mondanám, oda-vissza baszkodtuk egymás között azt az átkozott kviddicses szart.
Csend.
Hallgattam.