.-= Seraphin =-.Megszólalt.
Figyeltem.Persze nem tartottam a folyamatos szemkontaktust, elvégre javában sétáltunk az iskola felé, így hol az előttem terpeszkedő kaviccsal ágyazott ösvényt méregettem, hol pedig egy-egy sanda pillantással megtiszteltem őt is, ha már vette a fáradtságot, hogy mellettem mókoljon. A hűvös, kékellő szemeim továbbra sem sugároztak semmiféle érzelmi reakciót a válaszaira, mintha teljesen hidegen hagyna az egész. Tulajdonképpen hidegen is hagy, hiszen mindenkinek megvan a saját véleménye, a saját kis világa, amiben szeret éldegélni, és amit már megszokott és kiépített maga köré. Az ember gyarlóságai közé tartozik, hogy nem szereti a változásokat, amelyek gyökeresen forgathatják fel a nézeteit, vagy akár a szánalomra méltó életét. Ezen gyarlóság valamelyest igaz rám is, noha az esetemben párosul a konokság mellé némi értelem is, amely ellensúlyozza a jó és rossz arányát. Hiszen a mellettem baktató hiába próbál meggyőzni arról, a világunk olyan rettenetesen összetett és bonyolult… én akkor is egyszerűnek fogom látni, olyannak, amilyen valójában. Nem tudom megérteni, mi a bonyolult a leghétköznapibb dologban, az erősebb kutya bassza meg a másikat, és ennyi. Nincs mellébeszélés, ha megvan a magadhoz való eszed, de gyenge vagy, elsöpörnek az útból… kinyírnak, meggyaláznak. Azoknak meg úgysem kell rettegniük, akik hülyék, és nem látnak a valóság mögé… hiszen azoknak azt mesél be az ember, amit csak szeretne. Annyi alapvető példát lehetne sorolni, hogy tengert lehetne rekeszteni vele, szóval nem fogok nekiállni bizonygatni újra és újra az igazam. Amennyiben neki megfelelő a tudat, amiben él, hát tegye… és haljon meg hülyén… vagy éppen gyáván, remegve egy zölden villanó pálca előtt, mint valami szaros nyárfalevél.
Érvek.
Győzködés.Miközben hallgattam a szavait, illetve gondolatait a véleményemről, elértük az iskola folyosóinak bejáratát. Tudtam, hogy innen már egyedül szeretnék menni, mert magáncélú elintézendő dolgom is akad, ennek fényében kezdtem hozzá a válaszadáshoz. Kezemet kihúzva az eleddig melengetően kellemes zsebemből a kilincsre helyeztem, majd félig kinyitottam a rozsda által zsaluit evett ajtót. Ezt követően kifordultam oldalra, hogy előre engedjem majd, azonban szúrós tekintetem abban a pillanatban az övébe fúrtam.
- Kockázat nélkül nincs győzelem cimbora, ezt jegyezd meg!Sarkalatos igazság, hiszen, ha az ember kockáztat, el is bukhat. Fifti-fifti az esély… de eleve, ha meg sem próbálja, azt a szemernyi esélyt is elpasszolja a győzelemre, amely ott lebeg a szeme előtt. Mielőtt megindulhatott volna, folytattam tovább a gondolatmenetet.
- Az ellenségekről pedig… soha nem azon fog múlni, mennyi ellenséged van, hogy mit mondasz… Szintén nagy igazság, a legjobb barátodnak elviekben, ha valóban olyan mély kapcsolat van közöttetek, elmondhatod az igazat, akkor sem fog haragudni… ha mégis, megbocsát. Egy eleve hülyének pedig teljesen mindegy, mit is adsz elő.
- … attól függ, hol állsz!Ez a pont a végére, hiszen a jelenlegi világban nem számít más, csak az, hol foglalsz helyet. Az élet tökéletlensége ebből a szempontból tökéletesen kirajzolódik az iskola falai között, persze kicsiben. Minden egyes diák azon lovagol, ki milyen színű címert visel a mellkasán. Aki zöld szegélyeset, eleve jó ember nem lehet… pedig lehetséges, hogy adott illetővel a piros, kék, esetleg sárga címeres még csak nem is beszélgetett, vagy találkozott. Ennek ellenére le van írva, mert kígyó van a mellkasán. Pont, nincs tovább. Így az életben is, csak a tétek nagyobbak… és egyre nőnek.
Egyetlen kérdés.
Egyetlen válasz.Ennyi marad már csak, amelyre még reagálnom kell, hogy aztán elköszönve vehessem az irányt utam felé. A hosszas percek kevésnek bizonyultak, hogy felnyissam a szemét, de egyszer biztosan felfogja majd… egy kurva nagy pofon az élettől elegendő lesz, hogy felébredjen. Mindig csak az én tudat, senki sem létezik, csak én… észre kellene vennie, hogy ez nem rám irányul, sokkal inkább azokra, akiknek a szeme elé vetem az igazat.
- Ez soha nem rólam szólt!Jegyzem meg a kérdés-szerű felszólalására, miközben belépek mögötte a folyosóra. Egy lépést hátralépve, de még mindig tartva a szemkontaktust, folytatom a szavakat.
- Pontosan azokról szól, akiknek a szemébe vetem az igazat… hogy vegyék észre végre, nem minden arany, ami fénylik.Sokan szeretik hallani a valóság ellenkezőjét, és még többen képesek arra, hogy azt egy idő után el is higgyék. Olykor kell valaki, aki egy erőteljes pofonnal visszabassza őket a valóságba. Vártam még pár pillanatot, ha mondani akar valamit, tegye… aztán megfordultam, és indultam a dolgomra.
Séta.
Lassú.
//Köszöntem a játékot //