Kelet-déli összekötő híd

[×Egyetlen Bátyám ×]

×Egyetlen Bátyám ×

A csendet megtörve és a merengésemet megszakítva szólalt meg, és kezdett beszélgetni velem. Biztos vagyok benne, hogy látta a láncon lógó medált, a képet… És érzi, hogy valami baj van… Hogy szenvedek, hogy valami belül folyamatosan emészt. Miért érdekli…? Miért van itt, mellettem, miért nem sétált tovább…? Nem  értem, hogy lehet az, hogy Ő, a mindig hűvös Davis Perry leáll velem társalogni… Mégis, jól esik az, hogy nem vagyok egyedül…

Miközben a tájat szemlélem, mely cselekedetem most úgy tűnhet, mintha a fákon, dombokon kívánnék átnézni, az előbb elhangzottakon gondolkodom, s azon, hogy mennyire elveszettnek érzem az életet… Sokat vesztettem. Mostanában talán túl sokat. Nincs vigasz, marad a bánat, a szenvedés, és az önsajnálat… Nem, nem akarom, hogy így érezzek… Hinni akarok, bízni a jövőben, és össze akarom szedni magam… De nem… Nem megy… Néha az ember elfárad, és megannyi sérülés után képtelen ismét felállni, hogy harcba szálljon. Hiába minden próbálkozás, hiába a buzdítás, a kérlelés, hogy küzdjön, nincs elég ereje. A támadást nem védi ki… Harc, netán menekülés helyett inkább meghal. Feladja magát, és tűri a kínokat, míg meg nem hal… Néha őrangyal védi az embert… Aki nem hagyja, hogy leszúrják, megvédi őt az ellenfél támadásaitól. Az angyalt látva ismét képes lesz harcolni – harcolni az életéért. Ha nincs ott az angyal… Akkor gyors, és biztos a halál.

Elfáradtam. Túl sok volt a sorscsapás. Nincs se erőm, se indíttatásom arra, hogy harcoljak… Az őrangyalom pedig eltűnt… Nincs senki, aki jobb belátásra tudna bírni… A következő lépés már halálos lehet… Ha megtámadnak, gyógyíthatatlan sebet kaphatok. Minden pillanat, amikor a múltamra gondolok, egy-egy sebet ejt a szívemen… Pár szúrás, és az összeomlás határára kerülhetek… Egy rövid pillanat alatt…

A híd szélének támaszkodva, fejemet lehajtva rágódok magamban, éjfekete hajam az arcomba omlik. Mikor ismét megszólal, tekintetemet az arcára emelem. Túl pozitív… Hogy képes ennyire jól kezelni a dolgokat? Ötödéves létére sokkal bölcsebb. Elindul a hídon, és én akarva-akaratlanul követem. Talán azért, mert ez a beszélgetés közel sincs lezárva… Lassan, a cipőm orrát nézve sétálok mellette, közben fázósan összefonom karjaimat. Folytatja a nemrég elindított metaforikus beszélgetést… ~ mindig van új építőanyag, amely beépül az elfáradt helyére!~ Szavai visszhangzanak a fülemben… Lehet… Lehet, hogy van új építőanyag… De a ragaszkodás… Képtelen vagyok elengedni…

- Az új építőanyag talán nem is olyan jó, mint a régi. És az újraépített híd már sosem lesz olyan, mint amilyen volt. Minden megváltozik. Ha az összetétele egy kicsit is eltér a régitől, már nem érvényesen rá ugyanazok a szabályok, ugyanazok a feltételek… Vannak dolgok, amelyek a régi építőanyagot igénylik. A jelen hídjai is ilyenek.

Fogalma sincs róla, miről beszélnek… Nem tudja, milyen érzések kavarognak bennem… Mióta elvesztettem azokat, akik a legtöbbet jelentettek számomra… Nehezen veszem az Élet akadályait, és sajnos az utóbbi időben ez még inkább beigazolódott. Hiába próbálok túllépni… Túl sokat vesztettem...

Időközben kissé megemeltem fejemet, és az utat kezdtem el figyelni. Továbbra is ugyanabban a lassú, kellemes tempóban sétálunk egymás mellett, ahogyan elindultunk. Rövid szünet után egy kérdéssel töri meg a csendet. Egy kérdéssel, melyre abban a pillanatban nem tudom, mit feleljek. Mondjam el neki? Meséljem el…? Nem szabadna… Ha belekezdek, biztosan csak újabb sebeket tépne fel a történet, és azt már nem bírnám elviselni. Fájdalmas arcot vágok, de ugyanúgy sétálok tovább, ahogyan azt eddig is tettem. Hirtelen, halkan szólalok meg.

- A nagyapámat… Az egyetlen rokonomat, aki tiszta szívből szeretett, és aki már évek óta halott…

Ahogy gondoltam, ömleni kezd a vér a sebekből… Pár könnycsepp legördül az arcomon, és így kimondva még inkább fáj belegondolni, hogy elvesztettem… Hogy nincs többé… Ennyi év után, most fogtam fel igazán, hogy mennyire is szükségem van rá… Miért kellett így elvesztenem…? Összeszedem magam, felé fordítom a fejemet, majd megszólalok…

- De nem akarlak terhelni. Elvégre neked is éppen elég problémád van. Én… Csak…

És ez így is van. Nem akarom fárasztani, elvégre nem is ismerjük egymást. Mégis sikerült megnyílnom előtte… Ő az egyedüli, aki tudja, mit rejt a medál… A viselkedésem  magyarázatát… Az égre pillantok, majd szó nélkül sétálok tovább. Nos… Sikerült kiderítenie a tikot… A kérdés már csak az, hogyan fog rá reagálni…

~ Nekünk ~

Recsegnek a fadeszkák.
Minden mozdulatnál.
Mintha bármelyik pillanatban le akarna omlani a lábad alól, hogy a mély bezúdulj, mint egy darab kő. Mint egy darab kő… Melyet a sors láthatatlan keze gördít végig minden alkalommal a szíveken. Melyeket apró, fényes könnyekként gurít le a kipirult arcokon.
Mindannyiunk arcán.
És kik lennének az erős emberek? Azok, kik elzárva magukat az érzelmek elől, magukat nagyra tartják? Kik nem képesek őszinték lenni másokhoz? Saját magukhoz?
Hát, hogy akarnak így békét az emberek? Ha még egy rohadt őszinte könnycsepp sem képes végig gurulni az arcukon?
Így az egésznek nincs…
.. Semmi értelme.
Cigarettaszál felszül a penge vékony ajkak között. Hosszú, csontos ujjai már-már megtanult, hogyan kezeljék az apró öngyújtót, melyet a még apróbb kezek nyújtottak át neki. Egy kéz, mely olya fontos neki. S, most hirtelen oly sok kéz tapadt a vállára. Oly sok ujjbegy cirógatja arcát, ám mégis. Egyetlen kis csontos kéz az, mely mindig ott volt.
Mely mindig ott lesz.
Szikra lobban, s hamarosan ködként öleli körbe őt az ezüstszín ragyogó füst, mely a távolból úgy tűnik, mintha csak a reggeli pára palástja borulna hátára.
Oly korán van még…
Oly tiszta ilyenkor minden…
Szemei kábultan haladnak végig a kőoszlopokon, melyek fenn tartják őket, a vonzó mélységtől. Sorban követik egymást az oszlopok. Számolná is őket, ha nem lenne oly gyors, s mégis oly lassú minden mozdulat. S mogyorószín szemei előremeredve csillognak:
Apró, törékeny verebet lát maga előtt…
Egyet.
Kettőt?
Egyet.
Josey…
- Az túl egyszerű lenne Josey…
Két lábon ál,, s szemei előtt mégis mintha a világ búgócsigát játszana. Mintha minden egy egészen kicsit mozognak. Egy egészen kicsit. Csak Josey nem…
Ő, biztos pont az életében... Ő biztos pont.
Szemei csillogva merednek rá a fekete hajú teremtésre, s futnak végig a kőoszlop közötti réseken. Kiférnének rajta? Valóban? ...

[Sosem nézett még hátra.]

((Neked))

Hideg levegőszilánkokat lélegez be, a pára mintha apró hópelyhek sokasága lenne, pedig már rég elmúlt a tél. Hatalmasra tágult pupillával bámul a mélységbe. Kavarog. Örvénylik. Hívogatja.
Megroggyan a térde. Nem tud állva maradni. Túlságosan megerőltette magát az imént azzal, hogy végigrohant a fél kastélyon. Fejvesztve menekült, de mi elől?
Hová?
Miért?
Bár kitéhetné fájón dobogó, nyöszörgő kis szívét, és lehajíthatná a mélybe, hogy többé sose kínozza...
Lapos hasa és medencecsontja fájón feszül rá a korlátra, ahogy áthajol rajta. Mint egy kósza rongybaba, úgy csügg az alacsony, keskeny kőfalon. Kócos hajtincseibe bele-belekap a ragadozószél, mely odalentről orkánként, kacskaringósan süvít felfelé. Bár felkapná ez a fuvallat! Bár elvinné innen messzire... messzire...
Ahol méginkább egyedül lenne?
Nem...
Ott lenne mindenki más. Ott lenne Dominique. Ott lenne Zelda - meghalt már vajon...? És Aiden és az apja és az anyja. És a meg nem született gyermeke.
Egyre és egyre vonzóbb a hömpölygő-hideg sziklás mélység, de... Tagjai nem mozdulnak az akaratának.
Nem, nem tehetik. Ők jobban tudják, mire van szüksége, mint zavart elméje. Teste vigyáz rá, még ha Josey mindent meg is tesz annak érdekében, hogy testét a legkülönfélébb fájdalmak járják át. Öntudatlanul, persze, de mégis ott vannak a jelek a testén. Mindenütt. A kóros soványság, a kimerültség a nem-alvástól, a tövig rágott körömcsonkok, a milliónyi szélesebb-keskenyebb vágásnyom az alkarjain, mindkettőn... Mind-mind jelek. Jelei a fájdalomnak és az önmarcangolásnak. De csak az tudja látni ezeket, akit tényleg érdekel. Akit nem, az csak egy szerencsétlen, kócos verebet lát, akit megsajnált valamiért...
Látja egyáltalán valaki?!
Az túl egyszerű lenne...
Josey.
Súlyos dobbanás. Ez a hang. Ez a bársonymelegségű bariton, amitől remegnek a térdei... Nem tehet róla,  hiába tudja az eszével, hogy Keith nem ő, nem lehet Ő, a fejnek ebbe vajmi kevés beleszólása van.
Csak mert annyira vágyik arra, hogy...
Nem mer hátranézni. Sosem nézett még hátra.
Biztosan hallotta a hangot? Vagy csak a szél zúgott édes zenét a fülébe?
Felemeli a fejét, lassan megtörik a mélység varázsa. Nem úgy hat már rá. Rossz ötlet. Igen, határozottan rossz ötletnek tűnik. Felegyenesedik, és lassan, remegve elhátrál. Alig egy lépés. Vacog. Teljesen átfázott.
Magát reszketegen átkarolja: két karcos keze megmarkolja két felkarját, mintha ezzel bármit is segítene. Szeme sarkából már látja, hogy ott van: valaki tényleg ott van mellette, a dohány tömény-fanyar illatta pedig azt is elárulja, kicsoda.
- Én nem... - mondja végül bátortalanul. Lassan felnéz, de madárszeme mintha még mindig a kőkorlátot nézné, s a mélységet azon túl. Veszedelmes, csábító mélység. Látszik, nem akar odanézni, viszont mégse tudja kirekeszteni a gondolatot.
Hogy ő. Oda. Le. És Vége lett volna.
Könnyebb lett volna.
Túl egyszerű.
Kicsit mintha megijedt volna magától, vagy inkább attól, hogy leleplezték gyengeségét. Felnéz, végre Keith arcára próbál nézni, de a füst marja a szemét.
Lesüti.
Szégyen.

[{ Hugica }]

{ Hugica }


A lassú séta közben a fiatal mardekáros egy másodpercre sem pillantott oldalra, elvégre nem lett volna tisztességes tőle, ha vég nélkül fixírozza a másikat a bajában. Tisztelet, milyen furcsa, hogy éppen Davis Perry elmélkedett ezen, elvégre a diáktársai felé a legcsekélyebb jelét sem mutatta soha az efféle érzelmeknek. Mi több, általánosságban a szociális megnyilvánulásai sem arattak éppen döntő sikert a körötte élők körében. A szülők halála óta mindig is zárkózottabb volt a kelleténél, mindösszesen csak kétszer nyitott a külvilág felé. Az egyikük már régen eltávozott az élők sorából, ezért is az állandó koromfekete viselet, és borongós hangulat. A másik? Az kissé kényesebb történet, de tudni kell, hogy már ő is csak a múlt homályában kaphat helyet. Megtörtént, megesett, de rá kellett ébrednie, ebben a világban nem számolhat senkivel, csak önmagával. Egyszer enged, az élet újfent lesújt…másodszor pedig az, akiben bízott szúr egy hatalmas böllérkést a hátába, jól megforgatva azt. Nem, innen nincs visszaút, többé már nem. Ez volt az a momentum, amikor a fiatal belátta, a Piton által kiszabott nevelés két háztársával az élen helytálló volt. Nem szabad elérzékenyülni, mert annak a közeljövőben hátulütője lesz. Kedvesnek és figyelmesnek lenni gyengeség…ő pedig nem gyenge…már nem.

Az, hogy most mégis egy diáktársa mellett sétál, hallgatva annak válaszát? Nem, ez nem tartozik abba a kategóriába, amellyel felrúgná az önmagának tett fogadalmát. A mellette sétáló aranyvérű, így kijár neki egy bizonyos fokú figyelem, és az etikett alapjai. Se több, se kevesebb. Davis egyszerűen nem engedheti meg, hogy egy mardekárost, ráadásként nála idősebbet ilyen állapotban lásson valaki. Azzal dicső házának fényét becsmérelnék. Vagy mégsem így érez legbelül? Mégsem így értékeli a helyzetet? Nem tudja…csak azt, hogy valamiért megállt, és leszólította a felsőéves, eleddig csak látásból ismert lányt.

Minthogy Emilynek talán már sikerült összeszednie magát, a Perry fiú egy kósza pillantással tekintett oldalra, majd újfent előre. A mellette sétáló a cipője orrát bámulta, és pontosan abban a pillanatban, amikor oldalra tekintett, látta, hogy a fagytól átitatott test megremeg, a karok pedig fázón kulcsolódnak össze a mellkas előtt. Közben pedig felcsendült a dallamos, mégis fájdalommal itatott hang, amely válaszul ejtette a virágnyelven megkezdett beszélgetés következő eszmefuttatását.
- Valóban!
Fűzte tovább jómaga is a gondolatmenetet, hiszen a lánynak ténylegesen igaza volt azzal kapcsolatban, ha egyszer egy alkotóelemet kicserélnek, már semmi sem lesz ugyanaz.
- Sajnos az idők változnak, ahogyan az építőanyagok, és a szabályok is. Nem lehet tenni ellene! Nehéz, de el kell fogadni a tényt, hogy vannak múlandó dolgok.
Halovány mosoly jelent meg az ajkakon, de ez inkább fájdalmas volt, mintsem szívből jövő.
- Mindig voltak, és lesznek is!
A pillanatnyi talajt való méregetés után a fiú újfent kihúzta magát, és emelt fővel sétált tovább a kaviccsal rakott úton.

A medálon látható, minden bizonnyal valamely családtagot ábrázoló képre feltett kérdésre is érkezett a válasz, a nagyapát. Davis családjából már csak az édesapa testvére élt, egy aurór. Ennek ellenére nagyon úgy festett, az ötödéves fiatal kezd átbillenni a másik oldalra…pedig nem akart…egyszerűen csak el akart zárkózni a világ elől. Halk sóhajjal húzta le a szénfekete bőrkabát cipzárját, majd bújt ki abból. Mindösszesen egyetlen lépéstempót elmaradva húzott a lányhoz közelebb, és terítette rá az éjszín leplpet. Ő soha nem tartozott a fázós emberek közé, Emily pedig láthatóan majd lefagyott. Egy újabb ellenpélda arra, hogy tud ő emberi is lenni…csak…nem feltétlen kell mindenkinek ismernie ezt az oldalát.
- Nyugodtan mesélhetsz róla, ha gondolod. Sokak szerint, ha kiadod magadból, megkönnyebbülsz.
Általánosságban igaz tézis, mert vannak olyan fájdalmak, amelyekre nincs gyógyír…csak az idő…de a seb örök marad.

~ Neked ~

Mintha csak lágyabban fújna a szél.
Mintha csak lassabb lenne, a madarak csipogása. Óh, az a fülsüvítő csipogás. Itt a tavasz, jön már, jön már. Mert zöldellő leveleket borzol a szél, mert lágyan fújja el az ágak virágait.
Mely oly könnyedén tűnik el szeme elől a füstgomolyag. Mély levegő…
Beszív,
Beszív.
Oly utánozhatatlan…
Elmélkedve mered rá Josey fényben csillogó szemeire, s hollófekete hajára. Mi lett volna, ha leugrik. Mi lett volna mindennek vége? Lett volna akkor neki még értelme?
Gondolatok rohangásznak fejében, akár egy megszédült méhkas úgy zsongnak odabent. S mintha semmi sem juta el a tudatig. Semmi rossz. Hisz oly „boldog” most.
Ha csak röpke pillanatra is…
Léptei lassan haladni kezdenek előre. Előre, lassan óvatosan, Josey felé, az Ő kis árva verebe felé, kinek védelmező szárnyak kellenek. Megbíztató csipogás…
Mert Ő csak ezt tud adni, nem többet.
Szárnyakat, csipogást.
Önmagát.
Mindent.
Hosszú csontos ujjai pókszerűen rátapadnak az érdes kőre, mely ekkor láthatatlan hegeket varázsol hatalmas tenyerébe. Láthatatlanok? Valóban? Vagy csak túl kevesen nézik meg őket? Na de látja-e az aki nézi? Látja-e?
Ismétlődnek szavai, akár a tenger hullámának habjai, újra és újra megcsapják Őt. Mintha már értené, mintha már felfogná a gondolatokat. Kezd elmúlni a „boldogság”. Hisz minden jó dolog oly rövid ideig tart. Csupán egy rövid reggelig.
Egy vérvöröslő ajaktól kapott csók erejéig.
Mogyorószín szemei belecsillannak a lesújtott kobakba. Josey, drága Josey. Tán nem is neked kéne, lesüllyesztet fejjel járkálnod? Vagy talán mindkettőjüknek ez a sorsa? Hogy a földet bámulják? A földet?
- Sose szegd le a fejed Josey…Soha.
Apró lendülettel veszíti el önszántából egyensúly érzékét, hogy hátát, s görcsöskés vállait nekitámassza a fal vágó köveinek. S az ajkak újra a cigarettába szívnak. S orrlyukon távozik a füst. Majd eres karjai a mély felé nyúlnak, s véget nem érő zuhanással száll le a hamu a mélybe. Le. Oda.
 Egy pillanatra lemered a csábító magasságból, majd szemeit a távolba mereszti. Teste egyenletesen fordul kifele, s az omló sziklapárkányra támasztja könyökét. A távolban látni a baglyokat. Kik onnan jönnek… Hol forró csókot kapott a múlt éjjel.
El kell mondania!
Vagy szegezze tekintetét a mély mámoros mocsarába?
- A múlt éjjel találkoztam egy lánnyal… egy angyallal…
Vékony ajkaira mosoly húzódik.. Nem görbe, nem somolygás… mosoly. Őszinte.
El kell mondania…
Ez így ferr.

[Mint egy átok, amit a saját fejedre mondasz ki.]

(( mert szeretlek ))

Nyugszik. Itt van mellette, és ő megnyugszik. Hogy csinálja? Hihetetlen. Még csak a cigaretta sem kell hozzá. Persze, hisz az mindig is csak egy pótszer volt. Azért volt állandóan az ajkai közt, azért volt mindig a kezében, hogy kapaszkodhasson valamibe, hogy érezhesse, hogy az életnek van íze, még ha ilyen fanyar és mocskos is, mint a dohánynak. Keithnek ugyanilyen íze van. Illata. Mint az életnek.
Szereti...
Magán érzi a fiú pillantását. Itt van vele, és vigyáz rá. Végre, valaki. Nem hiába ujjong legbelül mindig, amikor csak Keith az eszébe jut. Nemcsak a hála... Nem csak az. Annyi mindent érez iránta, hogy megfogalmaznia is nehéz, nemhogy részeire bontva elemezni, de soha többé nem fog ezzel előhozakodni. Az az éjszaka is legutóbb... Minél többet gondol rá, annál inkább úgy érzi, hiba volt. Fogalma sincs, mennyin múlt, hogy a fiú bizalma ne rendüljön meg benne, de többé nem kockáztatja ezt. Ami oly fontos neki. Soha többé. Még ha belepusztul, akkor se mondja ki többé... Mert a szónak, akár kimondott, akár csak gondolt, hatalma van. Önbeteljesítő hatalma. Mint egy átok, amit a saját fejedre mondasz ki.
Egy fivéri intelem, ennyit kap. Olyan, mint egy szidás. Ne szegje le a fejét? Legyen büszke? De mire? Aranyvér-attitűd...
Egek, ez a szó most ötlött fel először a kis verébben Keith-tel kapcsolatban, pedig ismeri egy jóideje. Bár várj... Ott az öngyújtó is. A súlyos családi ereklye.
Annyira különböznek egymástól mégis. Szomorú. Nem tudja megmagyarázni, miért. Egyszerűen csak szomorú, mintha száz lélek bánata szállná meg hirtelen. 
Annyi mindent adna neki. Azt kívánja, bárcsak megadhatna Neki mindent, amire csak szüksége lehet az életben, de nagyon jól tudja, ő ehhez rettenetesen kevés. Keithnek az egész világ is kevés lenne. Annyival többet érdemel, mint ez...
Tekintete álmatagon hullik a karcsú alakra.
Csak azért, hogy midőn jégcsapot döfnek a gerincébe hátulról, odafagyjon az a csontos váll egy buta szegletére.
Lány. Egy angyal. Egy másik lány.
Mi fáj ennyire, te kis ostoba?
Hiszen Keith mindig is nyílt lapokkal játszott. Sose hazudott neki és nem is vezette félre. Nem hitegette, nem ígért neki semmit, amit be ne tartana.
Csak ezt nehéz... elfogadni. Még az után az éjszak után is, mikor olyan sóváran és olyan ostobán könyörgött azért a csókért.
Lassan megérti talán. Neki ebben a játszmában más lapok vannak leosztva. A kapott kártyákkal kell tudnia gazdálkodni. De végül is... Kettes párral is meg lehet nyerni egy játszmát, igaz ahhoz az kell, hogy a többiek kezében ne legyen semmi. Ennek az angyalnak titulált lánynak nyilván minimum két ásza van. Egyrészt nyilván gyönyörű, amilyen Josey sose lesz. Másrészt pedig fantasztikus lény lehet, ha egyszer Keith-et megragadta. Van, akiben megvan a hiányzó plusz, van akiben nincs. Josban nincs. Ez ilyen egyszerű.
Nézi a mosolyt, a gyönyörű, ábrándos félmosolyt. Rá vagy miatta sose fog így mosolyogni.
De nem baj. Neki az is elég, ha nézheti.
Az is elég, ha csak itt lehet a közelében.
És itt lesz. Mindig. Hogy Keith elmondhassa neki az örömét ugyanúgy ahogy a bánatát. Még ha nem is lesz része soha az életének, ő itt van.
- Milyen lánnyal? - kérdi. Azt hitte, nehezebb lesz megszólalnia. Azt hitte, a hangja sírós és küszködő lesz, de nem, egyáltalán nem. Derűs, érdeklődő, és magát is meglepi, de... őszinte.
Lassan... Elfogadja.

[× Annak, akire mindig… ×]

× Annak, akire mindig… ×

A séta, melyre nemrég indultam, nem várt fordulatot vett először akkor, mikor összetalálkoztam a mardekáros fiúval, majd később csatlakoztam sétájához. Ennek hatására már nem magamban, egyedül rágódom a problémán, hanem az ötödéves is hozzászólhat a merengésemhez, és egy-egy megnyilvánulásával próbál pozitívabbá, optimistábbá tenni, ezzel pedig megnyugtatni és felvidítani. Egyelőre viszont nem sikerült teljesen elfogadnom azt, amit mond, hiába tudom legbelül, hogy igaza van. A borongós, szomorú hangulat egy pillanatra sem hagy el…
Tudom, néha túl sokat gondolkozom. De mégis, mit tegyen az ember, ha egyedül van? A magány mindig erre, és rajzolásra ösztönöz. Mindezek ellenére azonban nem vágyom társaságba. Utálom, ha meg kell felelnem másoknak, és olyannak kell látszanom, mint amilyen nem vagyok valójában…
Most viszont úgy tűnik, nem kell egy maszkot felvennem, egy másik ént mutatnom, mert úgyis tudná, hogy az nem én vagyok. Feltehetőleg jól ismeri az olyan embereket, mint amilyen én vagyok… Néha úgy érzem, hogy átlát rajtam, és ez… Rémisztő.
Tovább sétálunk, lassan lehiggadok, hiszen nem szabad sírnom, nem láthatnak sírni…
Ő viszont látott. Szégyellem… És talán végzetes hibaként is fognám fel, ha más látott volna, és nem Ő. Nem tudom miért, de nem gondolom úgy, hogy ezt kihasználva később az arcomba mondja, hogy gyenge vagyok, ami ugyan igaz, és el kell fogadnom tényként… De hallani… Nem, azt nem szeretném. Ugyanakkor tudom, hogy képtelen vagyok feldolgozni az elvesztést, így, évekkel később is. Bármilyen sok idő telik el, mindig ott van bennem a keserűség… Hiába vannak jobb időszakok, amikor jobban el tudom viselni a történteket, a szívemen ejtett sebet ismét feltépi valami, egy egyszerű szó, egy pillanat, egy álom… És ismét olyan állapotba kerülök, mint amilyenben jelen pillanatban vagyok.
Nem nézek fel. Még mindig a köves utat vizsgálom, egészen addig, amíg meg nem szólal ismét. Akkor felemelem a fejemet, és tekintetemet a mellettem sétálóra helyezem.
~Vannak múlandó dolgok~
Valóban, vannak múlandó dolgok, de talán nem vagyok eléggé felkészült az életre, és annak megpróbáltatásaira… A gyengék elvesznek, az erősek pedig megbirkóznak minden akadállyal. Gyorsan el fogok bukni. Hiába minden igyekezet, nem tudom elfelejteni azokat az időket, amikor velem lehetett, amikor együtt játszhattunk, és órákat beszélgethettünk át…
Mára azonban ez csak egy emlék, mindazon öröm, melyet együtt éltünk át, elveszett a múlt homályában. Többet nem fog eltűnni a köd, sosem fog ismét fény gyúlni, és megvilágítani az emlékeket… A múltat.

- Kétségtelen, hogy vannak múlandó dolgok. Tisztában vagyok azzal, hogy minden változik, mert ez az élet rendje… Csak nehéz beletörődni, mert senki sem tanított meg arra, hogyan is kell elfogadni.

Ismét magam elé nézve az utat figyelem. A hűvös szellőtől összerezzenek, de nem sokkal később már sokkal elviselhetőbb a hőmérséklet, mivel Davis mellém lépve rám teríti éjfekete bőrkabátját. Kedvessége, figyelmessége meglepetésként ér, hiszen nem éppen ezen tulajdonságairól volt híres. A kabátot karjaimat magam előtt keresztezve összefogom, majd egy mosoly kíséretében hozzászólok.

- Köszönöm… Viszont… Te nem fogsz megfázni így?

Mikor ránézek, kiráz a hideg. Csupán egy rövid ujjú inget visel, és az időjárást tekintve ez elég lenge öltözéknek tűnik. Csodálkozom rajta, hogy nem fagy meg… Remélem, hogy nem fog megfázni - ha miattam lenne beteg, igen csak a szívemre venném…
Nem sokkal később, megint meghallom a hangját, ami ezúttal bátorságot adó, bíztató, és bizalmat ébresztő. Elmondhatom neki… Vajon helyes lenne? Vajon megbízhatok benne, annak ellenére, hogy mindeddig csak látásból ismertem? Nem vagyok biztos benne, hogy mit teszek, de szinte akaratomon kívül elhaló hangon megszólalok.

- Adjam ki magamból? Tudod… Nincs sok mesélnivaló. Egy szó, és érthetővé válik az egész: Voldemort. A nagyapám az áldozatául esett. Ennyi.

Egyszerűnek, hétköznapinak tűnhet, ahogyan ezeket mondom Neki, pedig kihallatszik belőle a fájdalom… A csalódottság, a gyűlölet…

- Kedves, hogy meghallgatod ezt a… nyavalygást… Nem sokan képesek rá.

Senkinek sem mesélt még erről. Senki sem tudta, hogy mi történt, miért a bezárkózottság, mit jelent a nyaklánc… Eddig. Az első beavatott pedig egy valójában ismeretlen, mardekáros fiú… Talán hiba volt elmondani, talán nem… Ki tudja… Reménykedni, és megpróbálni ismét bízni más emberekben azért még lehet… Nem hiszem, hogy rossz lépés volt… Nem akarom hinni, és valójában... Úgy gondolom, hogy ezúttal nem is kell ettől tartanom…

[{ Hugica }]

{ Hugica }


Pillanatokkal azt követően, hogy a hatalmas éjszín kabát a lány hátára került, láthatóan kellemesebben érezte magát. Karjaival tartva a bőrből készült felső szegélyeit húzta azokat össze, hogy elmélyedve a melengető bélésben bújhasson el a meglehetősen hűvös szellő elől. Davis valamelyest törzse mellé szorítva karjait bújtatta tenyereit a farmernadrág zsebébe, hogy úgy folytassa a sétáját háztársa mellett. Tény, a szellő hűvös volt, és kikezdve bőrét apró vöröses árnyalatot kölcsönzött neki…de nem fázott, csak idő kellett, amíg az eleddig melegben úszó test újra felveszi a kint hőmérsékletét. Halovány mosollyal fordult a mellette sétálóhoz, amikor amaz rákérdezett, hogy esetleg nem fog-e fázni. Megrázva fejét tekintett ismét előre, tudatva Emilyvel, nincs semmi probléma. A látszat persze nem ezt keltette, hiszen összehúzta valamelyest magát. De kellett ez, hogy újra lehűljön, és ne érezze a kabát hiányát.
- Nem, nem fogok megfázni.
Foganatosította szavakkal is, hogy biztossá tegye a lányt abban, valóban nem lesz semmi baja. Amennyiben mégis, úgy kibírja azt a pár igencsak gusztustalan ízű gyógyszert, amelyet a gyengélkedőn sóznak rá. Beszedni úgysem fogja egyiket sem.

Pár lépést követően, hogy a téma visszaterelődjön az eredeti medrébe, az ötödéves fiú a medálon látható képet kezdte pedzegetni. Érdekelte a dolog, és kíváncsi volt, vajon kit ábrázolhat. Persze, jelen helyzetben az is elképzelhető volt, hogy Emily nem igazán szeretne beszélni róla…meg lehet érteni, ám kérdése jelzés értékkel bírt, hogy valóban érdekli, mi is a lány baja. Oldalra pillantva próbálta kifürkészni a lehetetlen, azt, mi is járhat a mellette sétáló fejében, mire gondolhat. Talán civódik, elmondja-e, avagy sem? Meglehet, de a fiú erőltetni nem fogja, ezt már régen eldöntötte magában. Van a háztársának éppen elég baja, hogy még a saját kíváncsiságát kielégítendő is válaszolgasson holmi másra nem is igazán tartozó kérdésekre. De nem kellett sokat várni, Emily oldalra szegve fejét tekintett Davis keserédes íriszeibe, és belekezdett a rövid történetbe. Az első pár szónál még érezhető volt, hogy esetleg meggondolja magát…de ami ezután következett, meglepettséggel töltötte el a fiút. Emily nagyapját megölte…a Nagyúr. Akárcsak az Ő szüleit…bár, ott egy csatlós végezte a munkát, és tette tönkre a fiú életét. Örökre. Válaszolt volna, de a lány újra megszólalt. Kivárta, míg az befejezi a mondatot, és csak ezt követően kezdett neki ismételten.
- Sajnálom azt, ami Vele történt!
Ez újabb emberi megnyilvánulás Davis Perry-től, egyre többször…noha letért a számára kigyúrt ösvényről, olykor vannak pillanatok, amikor eszébe jut, miért, és mit is akar.
- Bátor vagy, és erős, minden bizonnyal sikerül túllépned.
Nem, nem feledni, mert azt lehetetlen…ami megtörtént örök marad, csak idővel az ember megtanulja kezelni, és képessé válik arra, hogy kevésbé érzékenyüljön el, mint a kezdetekben.

A páros lassan lépdelve érte el a híd végét, majd lépett rá a kavicsokkal szórt csapásra, amely egyenesen a Keleti szárny tornya, és egyben az egyik udvara felé vezetett. Davis kihúzva zsebeiből a bal tenyerét emelte azt meg, és simított végig a nyakán éktelenkedő hegen. Akkor szerezte, ott, a Halálfalóval való összecsapás során. Megfogta a gyilkost, bár tény, szerencséje volt. Elvégre, gyermekként, ha szemtől szembe kerül az illetővel, sok esélye nem igazán lett volna. A körülmények, és a helyzet neki kedveztek…ő pedig gyenge volt, és nem használta ki. Örök hibát vétett, amelyet már soha többé nem javíthat. Miközben karját maga mellé engedte, újfent a lányra tekintve szólalt meg.
- Ami pedig az utolsó szavaidat illeti…ez nem nyavalygás, ez a múlt keserű valója. Sokan nem képesek megérteni, mert velük soha nem esett meg. Nem veszítettek el senkit, aki fontos a számukra.
Lesajnáló beszéd nagyon sokakkal szemben, hiszen a legtöbben még csak hajlandóságot sem mutattak afelé, amiről most szó esett. Nem kell sajnálkozni, nem kell pátyolgatni, megérteni kell, és erre nagyon kevesek képesek…nagyon kevesek. Davis megértette a lány fájdalmát, mert hasonlóképpen hozzá, tőle is elragadták azokat, akiket szeretett. Ez tette ilyenné, amilyen…

~ Sajnálom, hogy csak most ~
Csak Neked
Josey...

Miért különböznek ennyire az emberek?
Hiszen Isten, mindenkit egyformára teremtett. Minden férfit, minden nőt. Akkor mi a franc folyik ebben a világban? Hogy az emberek, még a levegőt is féltik egymás elől, s aki csak apró lélegzetet vesz, hogy másnak is maradjon, azt már nevelni akarják...
Talán Ádámnál meg Évánál történt valami?
Vagy talán megeshet, hogy nincs is Isten, s mindez valóban valami ócska mese, amiben a muglik hisznek. De a világ mégis így működik?
Nos, ha igen, akkor Ő inkább fullad bele, és nem vesz levegőt.
Inkább ez, mintsem, hogy mások mocskából rohadjon meg.
Mogyorószín szemei, némán rápillantanak a ködben parázsló cigaretta végére, mely vörösen izzik, s melynek élete csupán néhány röpke pillanatig tart. S lehet, hogy a mi életünk sem oly hosszú, mint amilyennek hisszük. 
S vékony ajaki ismételten magukhoz szorítják a vékony szálat, s elkövetkezik a mozdulat, melyet oly sokszor ismételt már meg, s melyet oly sokszor fog még megismételni. Mert ez a vágy sosem múlik el? hisz, oly utánozhatatlan.
Egy szenvedély, mely örökké a tiéd lesz.
Egy szenvedély, mely sosem csal meg.
Egy szenvedély, mely végez veled.
Egyszer, mikor eltűnik, s nem tudod előkeríteni.
Mert mindig eljön egy olyan pillanat.
Beesett arcának tekintete a távolba mered, szemei hunyorognak a csípő ködtől, s végigfutnak, a kastély falain, a tornyon, s az egekben szálldogáló baglyokon.
Bagolyház... Lilia... Már megint elkalandozott?
- Szőke? - nyílnak ajkai szavakra ? Szőke fürtök borulnak rá hátára, s a szemei Josey.. A szemei mintha üresek lennének. Semmi sem látsz benne, de mégis tudod, hogy van ott valami.
S ajkai egyre csak róják az ütemen. Önző. Egy szemét alak. Nem más Ő sem mint az apja. Hisz Josey?
Josey megérti őt? Talán megérti. Kell, hogy értse. Mert ő az egyetlen ember ezen a világon, ezen a bolygón, aki talán hasonlít rá. S talán oly buták eme gondolatok. De lehet, hogy olykor, erősebb is nála. S ez jó. Mert egymást húzzák vissza a mérlegbe, hogy az egyensúlyban legyen. Mert abban kell lennie.
Teste megfordul, behorpadt mellkasa kileheli szürke mérgét, melyet elemészt a köd rútsága és gyönyörűsége egyben. Érzi, ahogyan a vastag kőfalak immáron a hátát dörzsölik, s ahogyan hószín inge végighúzódik hátán. Mintha a fehér szövet, csak angyal lenne hátán.
Egy angyal, ki régen meghalt, s most odafentről figyeli Őt a Nagykirályok mellől.
S ez oly igazságtalan. Mert ő, sosem láthatja viszont. Csupán olykor csak a lágy szellő érezheti, mely olyan volt, mint az Ő ölelése. De, vajon mit súg most a lágy szellő?
- Megcsókolt?
S szavai, mintha most oly nehezen akartak volna kiesni az ajkak közül, mert most számítanak a szavak, s ez egyszer nem csak egy alkalom volt.
Számítanak a szavak.
Rád számítanak?

((Keithnek))

Remegő örömmel nézi a magas, délceg, gyönyörű alakot. Más szemében talán egyáltalán nem délceg és egyáltalán nem gyönyörű, ő azonban más szemmel nézi ezt a fiút. A lágy füst haldokló gomolygásként kavarog Keith alakja előtt. Olyan, mint egy rossz ómen. Hirtelen beléhasít a felismerés: el fogja veszíteni. Vagy talán már... el is vesztette.
Rá akar gyújtani. Az istenért, rá akar gyújtani, de tagjai mintha jéggé dermedtek volna. A fiú kimondott szavainak pillesúlya a földbe döngöli. Mert hiába könnyedek, mint az éjjeli lepke, akiről szólnak, számára mégis rosszabbak ezer ostorcsapásnál. Egyelőre. Minden egyes szó, mint egy-egy csepp üröm a mézben, úgy mételyezik meg kicsi, porrá zúzott és összefércelt szívét.
Miért kell elviselnie ezt a fájdalmat?
Hát nem volt még elég?!
És Keith... Hirtelen harag villam a pici veréb tekintetében. Miért kínozza ezzel?
Lelkének egy kisded része hisztérikus kétségbeeséssel vergődik s ellenkezik odabent: a tudatosság nyugalma azonban visszatartja attól, hogy bármit is tegyen vagy mondjon azon kívül, hogy áll és tág szemekkel nézi a másikat.
Jó lenne, nagyon jó lenne már kimozdulni ebből az átoverte, rögzült pillanatképből.
A bő farmer zsűk zsebébe túr, és előveszi a cigarettásdobozt. Keith gyújtója van nála, mint mindig. A rövid kis rituálétól várja a feloldozást, a válaszokat, azt, hogy most hogyan tovább, de tekintete hiába cikázik ide-oda a kövön, nem kap választ semmire. Vékony kis csontkeze remeg, ahogy szájához emeli a dohányrudat, ahogy remeg ő is egész testében. Nemcsak a csalódottságtól, hanem a hidegtől és a kimerültségtől is. Remeg, mintha a sírás rázná, pedig most esze ágában sincs sírással szennyezni ezeket a pillanatokat. A könnyek mindig úgy összemossák a kontúrokat, leegyszerűsítik a problémákat, most pedig erre pont hogy nincsen szükség.
Összefonja két karját maga előtt, de úgy, hogy ujjai, melyekkel a cigit tartja, végig ott legyenek az arca előtt. A dohány gyorsan fogy, sokat szív egyszerre és sokáig tartja lent a füstöt. Fogalma sincs, mit mondjon. Fogalma sincs.
- Azt hittem - présel ki magából mégis pár remegő és ide nem illő szót, melyek csak saját fájdalmáról tanúskodnak,s emmi egyébről: -, nap mint nap van ilyesmiben részed. Akad egy lány, fogod és megcsókolod és aztán megdugod, vagy nem így működik?
Nem, nem, nem, már megint a keserűség beszél belőle.
El fogja veszíteni.
Vagy talán már el is veszítette.

~ Josey ~

Sose akard elveszíteni akit szeretsz!
Mert ha ő is viszont szeret téged, nem fog elhagyni. Ott lesz veled akár egy őrangyal, s még ha szíve szerelme mást kíván, Te mindig ott leszel.
Szótlanul mered rá a hatalmas barna gombszemekre, s figyeli az apró kis ujjakat, ahogyan azok cigarettával és tűzzel vacakolnak. Vékony ajkai apró mosolyra húzódnak. Még mindig megvan az öngyújtó, melyet aznap egy estén adott neki. S talán meg is lesz mg sok ideig az apró zsebekben ugyanúgy, ahogyan most a hosszú, fehér csontos ujjak között hajlik meg az övé.
Az az apró kis mugli gyújtó.
Amiért ölni lenne képes.
Érzi ahogyan a hatalmas sziklafalnak dőlnek csontos vállai, végigdörzsölődik azokon, s feje egyszerre hátracsuklik, hogy ekkor már szénakazal formájú hajkoronájába is belekössön a hozzá dörzsölődő, nyirkos kő réteg. Tekintete egy pillanatba a távolba mered:
Talán Ő is egy guruló kő a sok közül, akire sokan rátaposnának, de Ő sosem fog megállni.
Nem azért mert így rendeltetett, hanem mert ő így akarja.
Menni.
Akárhová.
Ám az út mára már göröngyös lett, s egyszerűen lelassult ő is, mint minden más körülötte. S most az egyszer, talán képes lesz megállni, hogy valakit magára vegyen. Valakit, egy kis ázott verebet.
S talán egy angyal is velük tart majd?
Oly sok megválaszolatlan kérdés van a világon, s azok közül pont erre a rohadt kérdésre nem tudja a választ. "vagy nem így működik?"
Szemhéjai lecsuklanak, eltűnnek a ragyogó édes barna íriszek, s a  penge vékony ajkak maguk közé szívják ismét a mérgező füstöt. Mintha az tudná a választ. Mintha valami szellem lenne, aki elsúgja neki, mit kéne tennie...
"vagy nem így működik?"
- Nem tudom Josey....
Nyílnak az ajkak, s a szellem ki eddig odabent szólongatta, most eltűnt a sűrű ködben, mintha sosem lett volna. S lábai lassan rogynak össze, háta végigdörzsölődik a falon, s egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik. S mikor megvolt, remegő ujjai között egy pillanatig bámulja a megmaradt csikket, s mintha minden kizárt lett volna, most csak arra fókuszál, majd egyetlen apró lendülettel odébb pöcköli.
- Már úgyis mindegy...mert ha szeretem ha nem, akkor is ártok magamnak...
S a kutyaszemek csillogva tekintenek fel rád.
- Olyan jó, hogy most itt vagy Josey...

smoke surrounds your perfect face
and i?m falling

(( Neked, Neked, Neked ))

Olyan furcsa ez. Minden. Keith mintha konkrétan vonaglana a fal mellett, mintha valami őrült bábjátékos mozgatná groteszk és kifacsarodott tagjait. Tekintete révedő és üres, mintha? nem is itt lenne. Gyanakvó ijedtség nyilall bele. Mi történt ezzel a sráccal? Annyira más most, mint szokott lenni. Ki volt az a lány? Ki lehetett, aki így megbabonázta és elcsábította az ő fivérét?
Gonosz, gyönyörű bűbáj, ármányos-gyötrő varázslat? Vagy tényleg csak a lány maga?
Bár ő is ilyen hatással lehetne Rá...
Ne ábrándozz már, te madárijesztő.
Inkább a szájába dugja a cigarettát, mielőtt gúnyosan felhorkanthatna, vagy akár egy elégedett mosolyféleség felbukkanna halálsápadt ábrázatán. Bár fogalma sincs, minek örül - ez nyilván csak egy utálatos kompenzációja a fájdalom és a szeretet kettősségének. Ha feszültség keletkezik, nevetni kell. Ő azonban összepréseli cserepes ajkait, és megállja.
Ösztönösen lép közelebb, ahogy Keith a földre rogy. Ne, hideg a padló! Meg fog fázni. Mindketten meg fognak fázni. Na nem mintha nem köhögnének a kátránytól így is egész nap.
Visszhangot vernek a fiú látszólag értelmetlen szavai kis fejében. Szeretem? nem? szeretem, ártok. Mi?...
Hirtelen rászegeződnek a szemek, melyek tekintetétől mint mindig, most is bukfencezik egyet üres gyomra. Egy olyan mondatot hall, melytől bármelyik pillanatban képes lenne elolvadni, most viszont olyan vészterhes ez az egész. Kezdi úgy érezni, valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben.
Leguggol a fiú előtt, vele szemben.
Akármilyen mélyre is zuhanjon, ott lesz mellette, és segít, amiben csak tud.
Tekintete egy pillanatig az ismerős, oly sokszor biztonságot és oltalmat adó kezekre fókuszál. Meg akarja érinteni őket, de nem teheti. Átszakadna egy hirtelen felrántott kényszer-gát, ami csak ideiglenes félmegoldást ad egy adott problémára. Mármint arra, hogy ha nem érinti majd meg Őt vagy nem bújik hozzá, akkor a furcsa, szerelemközeli érzés majd nem üti fel a fejét újra. Hisz ebben.
Felnéz. Csapzott, kócos haja sápadt arcába lóg. Két torzonborz kis fej nézi egymást, mintha csak komisz gyerekek lennének a játszótéren.
- Hogy érted azt, hogy ártasz magadnak? - kérdi végül, oldalra fújva ki a füstöt. Ez az egyetlen logikus kérdés, bár ő inkább csak... ráérez. A problémákra. Mindig is ezt tette. - Hogy tudna ártani a szerelem? - kérdi ezt ő? éppen ő.  Most komolyan, Keith... Ne állíts fel korlátokat magad elé.
Egy pillanatig hosszan és elmerengve nézi a barna kutyaszemeket, majd elfordul. Nem bírja tovább.
- ?vagy mi a baj?

~ Josey ~

Kuszán hajlongatja a mogyoróbarna hajszálakat a szél. Hosszú, igénytelen tincsek. Emlékszel? Ez kötötte Őket össze? Ez volt, ami felragyogott szemükben. Ez az ami ragyogni fog. A hasonlóság. Mert Ők egyek lesznek. Olykor távol. Olykor fáj. Olykor nehéz. De egyek. Mert mindkettőjük szívében? A saját szívében született egy új hely, mely sosem marad betöltetlen. Mert Te itt vagy Josey?
Sosem gondolta volna, hogy testvért fog szeretni. És most szeret. Szeret egy testvér, kire a fal tövében gubbasztva néz fel. Kire büszke. Még akkor is, ha sosem látta ezelőtt. Büszke rá, mert a testvérének nevezheti. Nevezheti-e annak?
Mélybarna szemei felpillantanak a kócos, fekete hajtincsekre, melyet hátul körülölel a köd lágy vonulata, s az egekbe felszálló cigarettafüst.
Óh, vajon a füst is összeköti Őket? Mely oly simán, és némán kúszik köréjük? Köréjük?
S olykor hihetetlen ám mindig lesz majd egy pillanat, mikor a másik önző lesz. Lesz majd egy pillanat, mikor nem lesz mindenki boldog. De Ők, megeshet, hogy azok lesznek. Mert egymást boldogítják majd a szemükben csillogó fénnyel.
S hogyan tud ártani a szerelem?
Tényleg?
? Hogyan?
Mert kínoz, mert éget, mert fáj. Fáj, s oly jó. Oly jó mikor érzed a vöröslő ajkakat szádon, melyek mintha kígyónyelvként szórnának lángot. De oly jó, mert tudod, hogy fáj. Mert félsz, a mi lesz háttól?
Mi lesz? Mi lesz ha?
Egyszer, majd lesz valami. Ami a szürke kifürkészhetetlen jövőben rejlik. Mert valami rajlik ott. Valami, amire nem kíváncsi. A rohadt életbe is. Töltsék az emberek együtt az éjszakát, tombolják ki magukat, ordítsák a világ szemébe ha meztelen a király, s rúgják be az ajtókat ha nem nyílik a zár?
- Nem akarom érteni Josey?
Vékony ajkai néma sóhaj után maguk közé szívják a cigarettát, majd kieresztik a csábító, s émelyítő füstöt maguk közül. Majd szája szélén elgondolkodó somolygás ül ki? Ő élni fog. Még ha beledöglik is?
- Nem akarom tudni, hogy szerelem-e ez vagy sem.. hogy meddig fog tartani...hogy tartani fog- e egyáltalán? - teste közben felemelkedik, s kiegyenesedik. Hogy kerültek ide a vaskorlátok? Azok a korlátok, melyet egy apró, kis ázott veréb volt képes széthajlítani?
- Baj az nincs...nekem sosem volt... csak egyre több korlát vesz körül Josey...
S penge vékony ajkai az utolsó átkos slukkot szívják magukba. Csontos, hosszú ujjai megfeszülnek, s a mélybe pöccintik az apró darabkát.
- És nem csak engem, hanem rajtam keresztül másokat is... és ez az, amitől a legjobban tartok...
Mert most már a jó a rossz?
? s a rossz a jó.
Mert ez így helyes?.

[~ sötét lovagom ~]

~ sötét lovagom ~

Belélegzi a Keith ajkain kiáramló füsöt, mélyen belélegzi. Furcsa fetisizmusa ez mindennek, melyhez a fiúnak köze van vagy volt. Nem tehet róla, egyszerűen ez így van, és soha nem fog megváltozni. Amit érez. Nem fél, mert biztos az érzéseiben. Nem fél, mert bízik Keithben.
Kissé távolabbról figyeli, ahogy fivére megéli az érzelmeit. Gyönyörű és fájdalmas látvány. Miért kínoza hát magát vele? Miért kínozza?
Mert a szerelem ilyen. Kínoz, éget, fáj. Fáj, és oly jó...
Szinte megkönnyebbül, fel is nevet halkan. No, hát már túl is vannak a kínos szerelem-témán. Még akkor is, ha ezután az apokalipszis maga következik... Ennél csak jobb lehet. Semmi se fáj neki jobban. Egyiküknek sem.
- Nincsen semmiféle korlát - mondja teljes meggyőződéssel. Enyhén összeráncolja a homlokát, majd hirtelen feláll, és rántja is magával az épp megmoccanó Keith két nagy kezét. Az imént még a csikket fogták az ujjak: szinte az orrában érzi a dohány ismerős szagát, mely Keith kezéről az ő kezére tapad most.
- Mégis ki miatt aggódsz? - kérdi méltatlankodva, anyáskodva és kedvesen. - Magadra vigyázz.
A fiú tekintetét keresi, bár nem biztos, hogy rálel.
- Hallod? - kérdezi, s nyomatékosítva megismétli, de csak miután addig rángatta a fiú kezét, míg rá nem fókuszált a két kába, gyönyörű tekintet. - Magadra vigyázz. A másik l...ány is ezt akarná. Különben ki vigyázna miránk, ha neked valami bajod esik? - teszi hozzá, bár ezt már nem gondolja komolyan.
Nem bírja a feszült helyzeteket.
Nem bírja a stresszt.
Máris olyan szűknek tűnik a folyosó, és neki nincs ereje kitágítani a teret, ha Keith továbbra is ilyen... Kétségbeesett marad.
Miközben játssza az édes és vidám kishúgot, belül mardossa a kétely. Mitől fél Keith ennyire? Mi miatt aggódik? És mi váltotta ki ezt belőle? Tekintete önkénytelenül is a fiú bal alkarjára ugrik egy fél pillanatra, hiába tudja, hogy a tiszta, fehér ing takarná a Jegyet, ha ott lenne. Egy pillanatra viszont mintha mégis látná felsejleni a selyem ráncai közt, de rájön, ez csak a paranoiája...
- Tüntesd el a felhőket...

[|| Virgile ||]

|| Virgile ||

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc.
A léptei átkozottul lassúak, kimértek, mintha a földet bámulván maga előtt minden figyelmét arra összpontosítaná, hogy tökéletesen ugyanannyit lépjen újra és újra, pontosan arra a pontra, amit előzőleg kiszemelt, lemért; mégis érződik rajta a zaklatottság. Talán éppen azért, mert annyira próbálja leplezni, annyira rendezi a mozgását, a lélegzetvételeit, azt, ahogy a karját tartja maga mellett.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc.
Nézi maga előtt a kövezetet mereven, makacsul, lépked előre a híd bal oldalán, mint  aztán meghatározott lépés után megfordul, és vissza a másik oldalon. Tébolyultan merev mozdulatsor. Egyszerűen túl sok van ebben a kastélyban a mentálisan problémás szerencsétlenekből, és mostmár saját magát is közéjük számolhatja.
Egy, kettő, három, négy?
Megtöri az ütemet, megtorpan, öklét a homlokához dörzsölve nyög fel. A látomás még mindig az elméjében kavarog, húsz perc után már nem maradt sok belőle, csak néhány vakító színfolt, villanás elviselhetetlenül gyors egymásutánban, kíséretül pedig összefüggéstelen zajok, mozdulatok zajai, elhadart, kibogozhatatlan érzelmektől feszülő kiáltások. Soha nem marad belőlük semmi, úgy mállanak szét másodpercenként, menthetetlenül, de ahhoz képest, amennyire szeretné, borzasztóan lassan.
A fejfájás úgy hasít végig a homloka bal széle mögötti területen, hogy majdnem felüvölt; mind a kezét tenyerét a koponyájára simítja, mintha csillapíthatná a csontlemezeken belülről zörgető átkot. Kapkodva veszi a levegőt, hangosan, szinte sziszegve.
A levegő a nyitott, huzatos hídon szinte májushoz méltatlanul hidegen csap az arcába, felkapva és megtépve a haját, de semmivel sem érzi jobban magán itt, mint benn, a fülledt tanteremben. Miféle kegyetlen büntetés ez egy olyan apróságért, hogy elaludt mágiatörténeten? Bárki mással is előfordul ? rendben, vele határozottan sűrűn ?, és egyébként is, ki lett volna képes huzamosabb ideig éberen végigülni egy tubus ektoplazma véget nem érő, unásig darált magyarázatait? Koboldok, trollok, mágusok, csúcstalálkozók, mészárlások, békekötések? Már második óta nem próbál meg számot tartani a mágiatörténet-órákkal, egyszerűen bemegy, elfoglalja a helyét a megszokott utolsó padban, ráborul a padra, és csöngetésig meg se moccan. Ez az élet rendje.
Akaratlanul is azon jár az agya, miféle rémálom keltette fel békés óraközi pihenőjéből, de képtelen felidézni összefüggő részleteket, akár csak egyetlent, már mindegyik szétporladt, és elfújta a szél, a színfoltok és zörejek összeolvadtak egyetlen értelmetlen, kavargó egésszé, az elviselhetetlen fejfájás és az émelygés okozójává.
A koponyája alatt vibráló fájdalom lassan, nagyon lassan csitul csak, a legjobb gyógyszer az egészre egy újabb szál cigaretta; még végig sem gondolta a mondatot, már kutat a cigarettásdoboz után. Az órára teljesen fölösleges visszamennie, még van hátra legalább egy újabb húsz perc, vagy talán több. Senki nem fogja hiányolni ? szíve szerint az összes többi óráját is ellógná ma, ez az asztrális rémálom remek ürügy volna rá, de ha kicsöngetnek, a folyosók és az összekötő híd is megtelik diákokkal, tanárokkal, és akkor meglehetősen hülyén festene, ha ő itt maradna, csendesen dohányozva, várva a fejfájás és az egész iszonyat múltát. Szóval még van egy kevés pihenője, utána vissza a taposómalomba ? az persze meg sem fordul a fejében, hogy milyen óra lehet a következő, annak ellenére, hogy már majdnem vége az évnek, fogalma sincs a saját órarendjéről, csak követi a birkanyáj áramlását.
Megfordul, és a korláthoz lép, élvezettel tüdőzi le a cigarettája édes, ízesített füstjét, és fújja ki. A hidat uraló szél csípősen, frissítően simít végig az arcán, és amint kilehelli, azonnal fel is kapja mocskos lélegzetét, hogy odébb vigye, és szétszórja valahol máshol. Csak a látomással nem tud mit kezdeni a szél ? az ott kavarog a koponyája egymásnak illesztett csontdarabjainak álnok védelmében, még most is ólomnehezen, feketén, értelmetlenül. Azt neki kell legyűrnie. És le fogja. Csak egy vacak rémálom.