Nyugat-déli összekötő híd

[- Szia, öhm...én Emma vagyok, és te?]

Nyár van, nyár és nemsokára évvége, vagyis nemsokára RBF, amitől eléggé félek. Most is átváltoztatástant kéne tanulnom, mert abból lesz az első vizsgám, hétfőn.

Mikor lemegyek a klubhelyiségbe, az, szinte várható módon dugig volt ifjú hugrabugosokkal, akiket már nem foglalkoztatott sem a tanulás, sem pedig a közelgő órák. Semmi. Persze a hetedévesek és mi, vagyis az ötödévesek szokás szerint félrevonulva magoltak valamely sarokban, vagy kis zugban, de én nem tudok ilyen tömegben tanulni, ráadásul itt olyan füllesztő meleg van, hogy még elviselni is aligha tudnám, így hát meg sem állok körülnézni, csendben átsétálok a kis termen, ki a folyosóra, le a lépcsőkön és elérek az üres bejárati csarnokba, mely kong lépteimtől.

~Merre menjek? Kerengő? Nem, az ilyenkor tele van. Az összekötő híd? Igen, az jó lesz. Nyugalmas, csendes és néptelen. Biztos találok majd egy helyet is, ahova leülhetek. ~

Mikor kiérek a hídra, langyos szélfuvallat csapja meg arcom. Nyugodtan sétálok a hídon az enyhe szélben, mígnem egy merengő ifjú mellett haladok el, aki oly magányosnak tűnik. Letekintek talárjára. Sárga, vagyis ő is hugrás, háztárs. Nem lehet baj belőle, ha megszólítom, végül is jól jönnek az új ismertségek.

- Szia, öhm...én Emma vagyok, és te? - kérdem tőle kissé félszegen, majd lepakolom a híd korlátjára, könyöke mellé súlyos könyveimet és jegyzeteim, melyekből kis-kis papírfecnik állnak ki. Puff. Ledobtam az utolsó pergamentekercset is, ám lehet hogy kissé túl nagy hévvel tettem, úgyhogy az leesett a mélybe. Gyorsan előkaptam pálcámat, áthajoltam a vastag korláton és a kis favesszőt előreszegezvén elkiáltottam magam.

- Invito pergamen!
A sárgás színű kis tekercs azonmód megállt a levegőben, majd tíz másodperc után nagy sebességgel megindult felém és jobb kezemben végezte, aztán immár óvatosan visszaraktam "társai" mellé, akik remélem a közeljövőben vesztegek maradnak. Nincs sok kedvem megint "akciózni".
A fiúra nézek, kissé mosolygok, majd elhajtom fülem mögé szemembe hulló hajszálaimat. Szusszanok egy nagyot, majd büszkén kihúzom magam és a mellettem álló srác felé, fordulok.

Emma

Annyira belemerült a táj nézésébe, hogy megijedt mikor Emma köszönt. Az ijedség miatt félre nyelt és pár percig köhögött. Köhögés közben szemügyre vette a vele szemben álló lányt, akit elég csinosnak talált. Látta, hogy a lány csak úgy szimplán ledobja a cuccait a híd korlátjára. Felhúzta az egyik szemöldökét a furcsállás jeleként. Ekkor jött rá, hogy már befejezte a köhögést és ideje lenne bemutatkozni.
- Hali. Lashawn vagyok. – mondta Emmának. Megkérdezte volna, hogy a lány melyik házba tartozik, de helyette jobban szemügyre vette a lány talárját, amiből megállapította, hogy a lány is hugrás.
- Hanyad éves vagy? – kérdezte a lánytól, majd Emma cuccaira mutatott. -  Mire tanulsz ilyen bőszen? Vagyis mire kellene tanulnod?
Eme pár kérdésével csak a baráti légkört szerette volna létrehozni. Hogy mennyire jár, sikerrel e kísérlete az a jövő zenéje. Több kérdést is feltett volna, de nem jutott eszébe több dolog, amire rákérdezhetett volna. Valószínű, hogy a háztársnőjének lesz egy-két kérdése.

- Áh, Lashawn, értem.  – mondom neki kissé zavartan, miközben nagy hévvel rendezgetem könyveimet.
- Ötödéves, és ha ez neked mond valamit, akkor az RBF vizsgáimra tanulok, ezek itt az átváltoztatástan cuccaim, hétfőn lesz a vizsgám. – válaszolok neki kissé szomorkásan a rengeteg tanulnivalóra gondolva. Még sehol sem tartok, ha így haladok, egész hétvégémet tanulással kell töltenem.

Komoran nézek le a rémisztő mélységbe, hol baglyok és egyéb más madarak repkedtek vidáman.
~Olyan jó nekik, ők azt csinálnak, amit csak akarnak, élvezhetik a korlátlan szabadságot, mely nekünk, embereknek nem adatott meg, hisz mindig vannak kötelezettségeink. Egy-egy házi dolgozat, tanórák, vizsgák, ám egy szempontból jó, hogy ezek itt vannak nekünk, jók, hiszen gondoljunk csak bele, ha nem lennének, akkor mit csinálnánk egész nap, unatkoznánk, szétunnánk az agyunkat és a léhűtésen kívül mást nem tudnánk kezdeni magunkkal. ~

- És, Shawn, ha ugyan szólíthatlak így, te hányadéves vagy? Hatodéves? –többet nem nézek ki a srácból, a hat az minimum, de hetedéves aligha lehet, vagy mégis, nem vagyok biztos benne, így hát inkább megvárom válaszát, és ha szükséges, majd csak akkor mentegetőzök, bár a srác békés arcát elnézve nem lesz okom rá.
- Tényleg, te hogyhogy itt? – kíváncsiskodok ittléte iránt, hisz erre ritkán jönnek a diákok, ha pedig mégis erre tévednek, akkor is gyorsan átsétálnak és kész, így megállni nagyon senki sem szokott. Kíváncsian ránézek, majd gyorsan, szinte reflexszerűen az előbbi pergamen után kapok, mely újra szökni készült.

- Aha - nyugtázta Lashawn.  Mikor a lány mondja, hogy ötödéves egy együtt érző arcot vesz fel. Neki nem sok jó emléke volt ötödikből. Csak a sok házi, gyakorlás meg vizsga. Bár ha az ötödik nehéz akkor a hatodév még nehezebb. Még több tanulnivaló még több gyakorlás és meg több sorminta. De szerény véleménye szerint a hetedév a legborzalmasabb, mert a RAVASZ éve. Kábé kétszer annyit kellene tanulnia Lashawnnak, mint az előző évben. Kellene.
- Hát akkor nehéz éved volt. S még nehezebbek lesznek. - mondta a fiú. - Én az átváltoztatást nem szeretem annyira, de kell a jövőben. A fiú is rápillant a madarakra. ~ Nemsokára én is ilyen szabad leszek. Levizsgázok és viszlát suli. ~ gondolta magában.
- Nyugodtan szólíthatsz így. Csak ne hívj Shawnie-nak. -jegyezte meg. - Én kérlek szépen hetedéves vagyok, aki a RAVASZ előtt áll.
Kicsit furcsállotta, hogy a lány megkérdezte, hogy hatodéves. Tudja, hogy fiatalos. Még egyelőre. Meg tudja, hogy ő a világ legklasszabb sráca, de ezt mindenki elismeri.
- Én csak gyakorolni akartam egy-két bűbájt a vizsgákra. - felelte a lány kérdésére. - Persze csak olyanokat, amelyek nem veszélyesek a környezetre. Segítsek a vizsgákra felkészülni?

[Lena cicának]

Lena cicának

„… pár hetet a vidéki birtokon töltünk. Remélem a tanulmányaiddal megfelelően haladsz, s…” Összegyűrve a levelet, mely csak feleslegesek frázisokat tartalmazott innenstől kezdve, szorultak ökölbe az ujjai. Nem mutatott nagyobb érzelmeket. Bánatot, örömet, szenvedést. Csak… Igen. Olykor a dühöt. Mi most csak annyiból volt megfigyelhető, hogy ajkai szélei megrándultak, s a megsárgult pergamen hanyag mozdulattal hullott alá a mélységekbe. Utána pillantva, unottságot mímelő arckifejezéssel merengett. Azt sem tudta volna önmagának pontosan megmagyarázni, hogy miért is lett olyan dühös egy ilyen egyszerű levél olvasatán. Végülis… egyedül lehet a londoni házban. Ez nem jó hír? Ha a logikus érveket vesszük alapul természetesen az. S ő csak ezekre támaszkodott. Az érzelmeket úgy írtotta mint mások a kártevőket. Nem maradhatott helyük a szívében, lelkében. Túlontúl nagy formáló erejük volt.
Megmozgatva a vállát, ezzel mintegy leadva a fölösleges feszültséget, pillantott körbe. Semmi érdekes. Mindenki megy a maga dolgára, esetleg roxmortsba, s tárgyalják, hogy mit is csinálnak majd a nyáron. Mennyire… szánalmas. Bár roxmorts egy megfontolandó célnak tetszett. Már elég rég ivott egy jó teát, s egy igazi, nyugodt perc sem ártott volna meg. Nem mintha általában túl sokan merték volna zaklatni, de azért… A korlátnak támaszkodva, mellkasa előtt összefonva a karjait, bámult maga elé… Nem is lehet megfogalmazni mik játszódhattak le a fejében. Mármint ha kívülről figyelte volna őt valaki. Egyszerűen csak nézett. Talán várt volna valakire? Vagy csak keresné azt a valakit? Egy mardekáros a nyugat s dél határán? Oh, mily romantikus… Bár ahogy a pletykákat vesszük, amik persze igen szépen szárnyaltak szerte-szét, nem kezd griffendélesekkel. Rendkívüli mód idegesítik. Pedig nem is megrögzött aranyvér mániás. Talán csak a Potter őrület. Vagy elfogadta azt, mi a háza átka, áldása? Én nem szeret vörös, ők nem szeret zöldek. Bár a „zöldeket” egyébként sem kedvelték túl sokan. Szóval könnyű volt az ellenfeleket számon tartani.

- Fenébe. – halk szó, egy pillanatnyi megfeledkezés önmagunkról, s lebiggyesztett ajkak. Valljuk meg, unatkozott. Már eleget tanult, a könyve a szobájában maradt, a könyvtárba pedig most nem volt kedve elgyalogolni. Esetleg megkereshette volna a „barátait”, egy-két érdekesebb móka végett, de jelenleg még rájuk sem volt kíváncsi. Ugyan elviselte őket, ami már nagy szó az ő szótárában, de nem kívánta a nap huszonnégy óráját a társaságukban tölteni. Ahhoz túl alpári volt a stílusuk. Tehát… Itt volt a kérdés, miképp tovább? Mert sokat ácsorogni sem akart. Még a végén odajönnének hozzá.

Mr. Coliennek

Hm, már délután hat volna? Ennyire elrepült az idő? Hihetetlen, kellett nekem a Kama Sutrat lapozgatni a park egyik csodálatos, öreg tölgyének takarásában. Nem is hinné az ember, hogy elmegy az idő egy könyv olvasgatásával. Ne, nehogy meglepődj, semmi rosszra nem kell gondolni. Ezt a könyvet a klubhelyiség padlózatán találtam. Amikor felvettem, nem is akartam hinni a szememnek, hogy milyen kincsekre bukkan az ember a Roxfort ódon falai között. Az első, bizonytalan lapozgatás után felkeltette a kíváncsiságomat, mert azért mégis csak olyan dolgokról ír, amit előbb, vagy utóbb, de gyakorolni fogunk, nemde?

Talán éppen ezen érdekességek miatt röpült el az idő, s a délutánból máris kora este lett. A nap sugarai aranysárgán borítják a tájat, az épület csodálatos árnyékot vet az őt körülövező zöld területre. A távolban a fenyvesek mélyéről már egész sötétség tör elő, bár ott mindig fakó minden...

Ételre éhesen indulok be az épületbe, felcaplatva az egyik lépcsőn, megvárva míg a varázspadló a cipellőm elé ér, gyorsan átszökkenek, s úgy folytatom tovább az utamat. Köszönök néhány festménynek, némelyik rémesen fest, elkéne egy-két restaurátor.

~ Banyek, rossz bejáraton jöttem...Áh, Scarlette, te nagyon buta.~

Önfenyítés, csakis fejben, másnak be nem ismerném, ha ostobaságot követek el. Gyorsan irányt váltok, s gyors léptekkel rohamozom meg a nyugat- déli összekötő hidat, így már akkor csak itt kell átmennem, s nem kell ismét belépcsőznöm az egész épületet. Szerencsére, most nem hallatszódnak a lépteim úgy, mint a makkot kereső vaddisznóké, (na jó, annyira nem szoktam zuhogni, de a magassarkú és az épület akusztikája kegyetlen játékot űzhet az emberrel.) Szóval, nem hallatszódnak a lépteim, mivel most egy kényelmes, könnyed szandált viselek, amely díszítő kötéssel van a bokámhoz fűzve. Feljebb egy virágos szoknya díszeleg megfelelő helyén, combközépig ér, kicsit talán kihívónak tűnhet, de semmi rossz célom nem volt ezen ruhadarabbal. Felül egy világos, fehér-kék színű felsőt viselek, V nyakú, de arra ügyeltem öltözésnél, hogy a dekoltázsomon kívül másra ne is számíthassanak a szembejövők. Enyhén hullámos hajszálaim a vállamra hullanak, füleimet egy nagy , ezüst karika fülbevaló ékesíti. Mosolyogva lépkedek a hídon, bár kicsit tériszonyos vagyok, próbálom ezt leküzdeni. Inkább csak élvezem a narancssárga színeket, közben egy dallamot dúdolok. Nézelődök, jobbra-balra döntögetem a fejem, amikor a tekintetem megakad egy szembe jövő srácon. Messziről egész helyesnek tűnik, akaratlanul is rámosolygok. Persze, ezt most megint sokan félreértelmeznék, pedig ebben semmi rossz sincs, vagy mégis?...

Lena cica 

Egy röpke pillantás, hamiskás mosoly. A vállát megmozgatva, mely egy fajta pótcselekvés volt nála, igazította meg a nyakkendőjét. Oh igen, ő az iskolai egyenruhában grasszált még mindig. Zakóval egyetemben. A zakó hiányáról volt egy olyan elmélete, hogy pórias, s közönséges. Így, ha fújt a szél, sütött a nap, esett az eső, rajta ott volt a szép cikornyás díszekkel átszőtt ruhadarab. Egy fajta státusz szimbólumként is mutatva a többieknek, ez vagyok én. Ez nem lehetsz te. Fáj? Oh igen… Fájhat. Különösebben nem hat meg a nyomorod. Tehát, elrendezve az öltözékét, mely tökéletesen mutatott rajta, mint mindig, haladt tovább. A mosoly, mit tán Lena nem is láthatott, nem is jelentett volna semmit sem? Vagy egyszerűen csak a köznapi ízlést mosolyogta így meg? Nála több lehetőség is adódott.

- Tehát a muglik göncei még mindig hódítanak. – szerinte mi lett volna a megfelelő öltözék? A boszorkányok, aranyvérű boszorkányok által előnyben részesített darabok, mik talárból, s kalapból állnak. Nem pedig rövid kis szoknyákból, s nevesincs felsőkből melyek épp csak takarják a lényeget. Zavarta volna? Csak szeretett kötekedni. S ezt épp elég hangosan jegyezte meg ahhoz, hogy a másik is meghallja. Pontosabban akkor eresztette el ezt a kis célzást mikor már a közvetlen közelében volt. Rá sem pillantott, nem méregette mellé, csak a gúnyos fintor bosszanthatta. A megjegyzés mögött, mellett. A válltaszításon túl. Mert ha a lány nem kerülte ki őt, akkor ő nem tért ki előle. Még csak azt kéne. Muglikat utánzó kis libát kerülgetni. Azért ennél jóval többre becsülte magát. Még csak meg sem állt. Mert ha esetleg párbajozni akart volna másképp tervezi a történéseket. Így annyit mutatott felé, még arra is érdemtelen vagy, hogy lelassítsak.
A zakója belső zsebébe nyúlva, kivéve az arany zsebóráját, ami lassan már védjegyévé vált, pattintotta fel a fedelét, s nézte a mutatókat. A varázslatos mintákat, izgő-mozgó információkat. Milyen idő lesz, milyen a hold állása, satöbbi, satöbbi. Elég hamar meg is feledkezett a lányról. Csupán annyira fékezett le, ezzel mintegy öntudatlan is esélyt adva a másiknak, hogy pattogjon körülötte, hogy visszategye a helyére az órát, s megigazítsa a zakóját, s kitapogassa merre is leledzik a pálcája. Mert ha egy griffendélesről van szó… Nekik túl gyengék az idegeik ahhoz, hogy ne akarjanak párbajt eredményezni egy egyszerű, ám elég világos megjegyzés végett.

- Mielőtt még a pálcájáért nyúlna, hölgyem, vegye számításba azt, hogy a diákok nem párbajozhatnak egymás ellen. Azt nem is említve, hogy nem is lenne túl sok esélye egy férfi ellen. – oh… hogy nem említettem volna ezt az apró kis hóbortját? Nos… Meg volt győződve arról, hogy a nők egy… pontosabban két dologra alkalmasak. A gyermekek kihordása, nevelése, s a… köhöm. Igen, arra. Nem is értette sokszor igazán, hogy mit keresnek az iskola falain belül. Főleg amikor egyik másik szerencsétlenkedését megfigyelhette a tanórákon. Itt a saját házának tagjait is beleértve a történetbe. Egyik-másik, esetleg nem volt annyira szerencsétlen. De nagy általánosságban csak kapargatták az igazi mágia felszínét.

Monty Maci 

Könnyed szellő támad, meglebegteti a hajszálaimat, némelyik rútul az arcomat csiklandozza. Kénytelen vagyok ezen művelet ellen tenni, így egyik kacsóm ujjainak segítségével füleim mögé söpröm a kósza tincseket. Eközben egyre közelebb ér az a srác, aki igen jól öltözött. Első benyomásra talán túl komoly, hogy még délután hatkor (kedvenc órám) is ilyen csini öltönyben flangál. Mert baromi jól áll neki, ezt meg kell állapítanom. Persze, mindent a szemnek és semmit a... ezzel már be is fejeztem. Kellett nekem azt a könyvet olvasgatnom...

A mosoly továbbra is ott ül az arcomon, egy pillanatra eszembe jut Humprey, aki hasonlóképpen festett a filmvásznon. Makulátlan külső, elegáns öltöny, nélkülözhetetlen sárm. Visszatérek a fekete-fehérből, s máris előttem terem a távolról alacsonynak tűnő, közelről nálam egy fejjel magasabb fiú. A mosolyom egészen addig nem tűnik el, míg meg nem hallom azt a kedves kis megjegyzést. Rápillantok, s nem látom magamon a tekintetét. Áhá, szóval stikában már messziről stírölt. Újra elmosolyodok, irányomon továbbra sem változtatok, s ekkor koccannak össze a vállaink.
- Viccelsz? Soha sem fognak kimenni a divatból, főleg azok a nyaktekerészeti...segíts, ami a nyakadban lóg. - vigyorodom rá édesen, hisz azt sem épp szűzies varázslók gondolatai szülték. Nem különösebben zavar a gúnyos megjegyzése, Marcus Montgomerry egy életen át tartó tanítómesterem lett az ehhez hasonló szólásokkal kapcsolatban. Persze, ekkor már rég tovább lépett rajtam, így nyakamat kicsit megtekertem, hogy láthassam, merre is tart. Nem, mintha több irány vezetne arra, én mégis kíváncsi voltam, de az is lehet, hogy csak a szabásminta érdekelt.

Hmm, nem csak, hogy jól öltözött, de úgy érzem, kissé lenézi szerény személyemet, jobban mondva azt, amit jelenleg képviselek, a nőket. Hihetetlen egy fráter, idáig úgy gondoltam, hogy Montgomerrynél nincs rosszabb, tévedtem. Nem, mintha bosszantana, de úgy érzem, ezt nem állhatom meg szó nélkül.
- Uram, eszem ágában sincs párbajoznom önnel, úgyis ön győzne, hisz én csak egy védtelen lány vagyok. - mondom csengő hangomon, némi gúnnyal fűszerezve. Hadd nőjön a mája, ha ettől jobb kedve lesz. Ott állok, töretlen jókedvvel, s kíváncsian várom, hogy a Humprey jelenség vajon mit fűz még hozzá a gyengébbik nemmel kapcsolatos véleményéhez...

Lena cica

- Tehát nem a hollóhát tagja. – utalt itt epésen arra, hogy nem nevezte meg a nyakkendőt, mint oly kedvelt ruhadarabját. Persze a hangneme továbbra is arról a zökkenőmentes nyugalomról árulkodott, mint általában az egész megjelenése. Én valaki, Te meg senki. Mindenesetre eddig még nem szóltak vissza. Jó lett volna a „beszólás”? Nem. De nem várt túl sokat a lánytól. Biztos ez is sok fejfájást okozhatott neki. Szinte látta maga előtt ahogy csikorognak a tekervények a kis borzas kobakocskában. Melyet jobban szemügyre tudott venni mikor is a vállaik koccantak, a testeik találkoztak, s a feje oldalra mozdult. Némi zavar suhant át a tekintetén ám ez nem maradt tartós vendég. Mint amikor vadászatra hívnak valakit. De itt kérdés, kell-e üldözni a sérült vadat?

- Nem is olyan ostoba mint ahogy elsőre tűnik. – kedves „bók”, úgy látszik tőle ma csak ennyire futja, s felszegett áll, lesimított vállrész. Mintha csak a nyomát is szerette volna annak eltüntetni, hogy egy muglikat majmoló kis hülye bármilyen fajta kontaktusba keveredett vele. Node mostmár visszafordult. Hanyag eleganciával zsebre dugta a kezeit, ezzel mintegy mutatva is, ő ugyan nem hadakozik ostobán. Ha már úgyis erre tévedt, s valamiért a lány kiszúrta magának, mely okai nyilvánvalóak voltak, a kis egoista disznaja szerint, hát… Kihasználta a fent maradó időt arra, hogy alaposabban is szemügyre vegye a beszélgetőpartnerét.
Tetőtől talpig, lassan, nagyobb reakció nélkül méricskélt. Mint amikor lovat szokott magának keresni a klubban. Megnézi az összes állatot, megpaskolja a fejüket, aztán dönt. Csak itt kimarad a paskolós rész.

- Már értem, hogy miért nem követem a divatot. – halk mosoly, tusé. Nem szereti csak úgy válasz nélkül hagyni a dolgokat. S a kis hajasbaba most szinte kikövetelte magának a figyelmet. Jobb dolga nem lévén akár szórakozhatna is vele. Megfontolandó a terv, ám még mindig ott lebegett a levegőben a mugli légkör. S szegény kis lelkivilága nagyon megsínylette ezt az el nem hanyagolandó tényezőt. S ha még griffendéles is mellé, mert miért is ne, az is lehetne, hát… Az még rosszabb lenne. Nem tudna miképp elszámolni a lelkiismeretével ha leállna az olyanokkal. Még a végén a házában is nevetség tárgya lenne. Pedig milyen sok idejébe tellett, hogy kivívja magának a megfelelő légkört. Félelemmel vegyes tisztelet, elkerülés. Azért ezt nem mindenki érheti el. Szóval a rosszalkodásoknak is van határa.

- Most pedig… Ha megbocsát. Biztos várják már… valahol. – egy nagyon visszafogott biccentés, már csak az alapvető jó modor végett is, s elfordulás. A kezek ki, egyenruha rendben, lehet is indulni. Ettől a kis beszélgetéstől még az étvágya is megjött. Nem ilyekor szokott lenni a vacsora? S jó fele tart? Hmh… A megfelelő irányt véve az ebédlő felé, mert persze pontosan tudta, hogy merre kell tartania, váltott irányt hirtelen vett lelkesedéssel. De eléggé szembetűnt az, hogy nem azért, hogy lebratyizzon a másikkal. Hiszen nem közeledett felé, nem kezdeményezett szemkontaktust, s továbbra is elég lekezelően viselkedett vele szemben.

Monty

Ehhhehhhehh, milyen kis gúnyolódó valaki, le merném fogadni, hogy mardekáros,  amilyen sznobként lépdel a csinos öltönyében. Ráadásul az az óraelővétel. Talán nekem csinálja a műsort, vagy mindig ilyen lehet? Tudjátok, egyre jobban érzem azt, hogy ez a srác azt hiszi, ő áll mindenek felett. Néhány mozdulatból, s egy-két szóból ez máris szembetűnő nekem. Tipikusan olyan alak, akinek a társaságát néhány évvel ezelőtt még kerültem. Ma már nem különösképp izgat az, hogy kivel találkozom, ha kell, megvédem magam. Szerencsére, itt azért nem olyan rossz a helyzet, ahogy elnézem, inkább csak szurkálódik, talán nincs jobb dolga, vagy éppen ezt élvezi. Újabb mosoly kúszik az arcomra, nem tudom felvenni a megjegyzéseit.
- Roppant tehetséges megfigyelés. Hogy ne okozzak további fejtörést, megsúgom, Hugrabugos vagyok. Ön pedig - ha már magázódunk- valószínűleg mardekáros lehet, igaz? - Miközben érdeklődöm, ismét hátra dobom a hajam, mert ez a fránya szellő még mindig velem packázik. A narancssárga fények már árnyékot vetettek a hídra, egyre jobban korog a gyomrom, érzem, hogy a mai vacsoránál repetát fogok kérni. Vajon mit főzhettek azok a szorgos kis manók? Nem, mintha válogatós lennék, mindent szívesen megeszek, a kalóriákat sem számolom, mint a lányok többsége. Engem aztán nem zavar, ha van rajtam néhány felesleges kiló. Oh, de már megint elkanyarodtam a témától, jelen esetben a Humphrey jelenségtől. Elnézést, ha így szólítom, de annyira hasonlít rá, szóval a továbbiakban így könyveljétek el. Kék szemeimmel rápillantok, figyelem a vonásait, valahogy olyan ridegnek tűnik, vagy inkább lenézőnek. Mardekár. Mindegy, kicsit azért sajnálom, hogy ilyen személyiségekkel van elárasztva az iskola, egyikük sem barátságos. Nehéz lenne egy kis mosolyt megereszteni a másik felé, anélkül, hogy bármi célja is legyen ezzel? Nem is töröm ezen a fejemet, inkább az ételre koncentrálok és arra, hogy minél hamarabb elérjem az étkezdét. A másik biccentésére én is válaszolok, viszonzom azt.
- Igen, ez biztos. -válaszolom egy kis mosollyal, majd látom, ahogy hátat fordít. Remek, most már én is indulhatok. Én is megteszem ugyanezt, s végre, megteszem első lépéseimet a boldogság felé, ami jelen esetben a "kaja" szóból áll. Alig lépek előre párat, lépéseket hallok a hátam mögött. Mihelyst oldalra pillantanék, máris ott látom Humphreyt, aki tőlem nem messze baktat, megtartva a tisztes távot.
- Áh, kit fúj erre a szél. Csak nem elfelejtett valamit? Esetleg ön is az étkezde felé tart? -

Lena cicának

Miközben beszélt, mily furcsa, valami megmozdult benne. A puszta lenézésen túl, az érdeklődés. Az a fránya kíváncsisága. Még egy nagyon halovány kis mosoly is ott játszott a lelkében. Ami az arc mimikáját tekintve… A kis huncut még mindig tartotta magát. Akkor valamire csak jó volt az a sok éves elhanyagoltság. Legalább még egy indoka lesz arra, hogy a saját utódjaival se foglalkozzon többet. Ám ez a kis sziporkázás, mit a lány sem hagyott annyiban, egy kis elismerést keltettek. Csak aprót. Hát nem egyértelmű? Miért is tobzódott volna azokban a bizonyos érzelmekben?
Térül-fordul, lépked… Megáll. A lány előtt pár lépésnyi távolságra, mintegy felkapva a fejét arra az apró kis megjegyzésre, hogy amaz is az étkezőkbe tart. Azon gondolkozott, hogy a kastélyban nem-e fázik a lány. Ő elviselte magán a meleg ruhadarabokat, mik talán a megszokásnak voltak köszönhetők, de… ezekben az apró kis göncökben? Inkább tengerpartra tervezték őket, s nem egy ódon, angol épületbe. Szinte maga előtt látta ahogy a hűs szél felborzolja a szoknya redőit, s eljátszadozik… De nem-nem. Ő egy igazán udvarias férfi. Nem gondol ám ilyesmikre. Egyébként, valóban? Miért csak a gondolattal játszadozzon?
Halkan sóhajtva, mintha csak fárasztaná őt ez az egész diskurzus, fordult meg, s túrt bele, önkéntelen mozdulattal a hajába. Mi miatt már nem is volt oly tökéletes az összhang, látszatra, s kicsit odaillőbbnek is tűnt. Diáknak, ki a koránál érettebbnek kíván látszani. Viszonylagos sikerrel.

- Nem fázol? – hirtelen témaváltás, egy könnyed kis kérdés. Nem csendült meg benne az aggodalom, esetleg féltés apróbb, csilingelő harangocskái. Egy, az időjárásra vonatkozó kérdés is hangozhatott volna ugyanígy. Esetleg már megint piszkálódni akarna? Ahogy fürkészted a vonásait… Oh, hát ki tudja?! Eddig úgyis csak ebből állt ki. Talán most is csak folytatja a sort. Esetleg még fel is tartana, pedig a vacsora már egészen időszerűvé válna.
Megállva előtted, felemelve a kezét, nem támadó, vagy épp elhárító mód, érintett meg egy tincset, s simította egész finoman a helyére. HA nem kaptad el a fejed, esetleg hátráltál meg a közeledésétől. Mert ha így lett volna akkor megáll a helyén, jellemző hanyag lezserségével mi cseppet sem mondható közönségesnek.

- Nincs meleg. – fűzte hozzá az előző gondolathoz, körülnézve, felmérve a helyzetet, könnyed mozdulattal válva meg a zakójától. Egyelőre nem mutatta azt, hogy a válladra akasztaná a ruhadarabot. Csak a karjára hajtotta, s… Meglepő, de egy piciny kis mosolyt, alig láthatót, csak a másik számára érzékelhető kis valamit megeresztett felé. Ami, főleg egy mardekárostól, bárminek tekinthető. Mégsem érezted azt, hogy most ebből valami nagyon rossz dolog lesz. Először is, nem nyúlt a pálcájáért, másodszor is, eddig is megtehette volna, harmadszor is… Nos. Nincs túl sok indokod, hogy megbízzál benne.

- Egyébként igen. Az étkezőbe tartom. Nem szeretek a nagy tömeggel együtt étkezni. – utalt ezzel arra, hogy nem siette el a dolgot a megkezdésével, s… A jelleme már megint megcsillant. Kis antiszociális, nárcisztikus, etőítéletektől nem mentes kis görcs. Aki leállt beszélgetni. Vajon jó ez neki?

Montynak

"Ön is az étkezde felé tart?" Ezt a magázódást még szoknom kell, nem éppen hétköznapi, főleg, mivel nem lehet közöttünk túl nagy korkülönbség. Mondjuk, ahogy eszembe jutnak apáék és azok a vacsorák. Otthon én is így viselkedem az ismeretlenekkel, legyenek azok idősebbek, vagy velem egykorúak. Ez ott követelmény, de itt? Talán csak egy játék, de az is lehet, hogy a távolságtartásnak ezen módszerét választotta? Praktikus, bár, ha belegondolok, nem is olyan rossz.

Tekintetemmel kémlelem a közeledőt, aki pár lépéssel megtorpan előttem. Vajon most mire készül? Netán valami újabb beszólást tartogat számomra? Mindenesetre, kénytelen vagyok egy pillanatra én is lassítani a lépteimen, mi több, le is fékezem magam. Még csak az hiányozna, hogy mugli öltözékemmel újra megsértsem az ő sznob viseletét. Kérdésére a szemöldökeim a magasba röppennek, nem éppen ezt vártam arra a kérdésre, hogy az ebédlő felé tart-e. Úgy tűnik, a szél csúnyán elszállítja a szavaimat, csak is ez lehet az, amiért nem hallotta. Vagy nagyon is jól tudja, hogy mit kérdeztem, csak épp nem akar válaszolni. Esetleg valóban arra kíváncsi, hogy fázom-e? Úgy érzem, hogy ez a srác egyre kiismerhetetlenebb lesz. Nem is olyan, mint egy tipikus mardekáros. Bevallom, egy pillanatra sikerül megakasztania a hajkorona alatt dolgozó agytekervényeket. De most meg mit csinál? Mit akar a mancsával? Tekintetem azon kezére siklik, amelyet egész közel emel az arcomhoz, s egy hajszálamat próbálná arrébb simítani. Álljunk csak meg egy pillanatra, nem is ismerem és ez így hirtelen. Áh, a kis szemtelen, próbálja áttörni az intim zónámat, de ezt én nem hagyom. Hátrébb teszek egy fél lépést, de csak annyira, hogy a keze ne érjen célt.
- Valóban nincs meleg, ami azt illeti, kicsit kezd lehűlni a levegő, de annyira éhes vagyok, hogy már egész biztosan nem megyek vissza a szobámba csak azért, hogy magamra kapjak valami melegebbet. - Válaszolok a kérdésére, mégis, van valami , amit fel nem tudok fogni válaszadás közben. Az előbb mondta, hogy nincs meleg, mégis leveszi a zakóját? Ráadásul ez az érdekes mosoly, elég furcsa...na mindegy. Nem fogok azon gondolkodni, hogy megfejtsem minden ember jellegzetességét, s azt, hogy mit miért csinálnak. Az időmet sem szeretném pazarolni, így már éppen kilépnék, amikor ismételten megszólal.
- Akkor egy felé tartunk. Bár, ha nem szeretsz nagy tömegben étkezni, akkor szerintem fölösleges lejönnöd, mivel ott úgyis sokan lesznek. - A mondat végére egy apró mosolyt is becsempészek. Na jó, most kicsit gúnyos voltam, de nem hiszem, hogy magára venné. Mindenesetre én folytatom tovább az utamat az étkezde felé, s éppen csak oldalra sandítok, hogy vajon még mindig velem tart e, s képes elviselni azt, hogy rajta kívül más is vonul a hídon. Talán fél perc is eltelik síri csöndben, s nem tehetek róla, képtelen vagyok megállni, hogy ne szólaljak meg.
- Már nem fázol? - Kérdezem, miközben tekintetem kíváncsian a karján heverő zakóra siklik, majd vissza a szemeire.

Lena cica

Az átkozott, tökéletességre való hajlam. Hát újra kihozta belőle azt, hogy igazítsa meg a kósza fürtöket. Mily kínos. Kissé zavartan ejtette le maga mellé a kezét, nem átalva olyan plussz mozdulatot tenni, hogy a ruháján is végigsimítson. Egy régi emlék, kedves arc, s ugyanez a jelenet. De, még mielőtt az emlék sűrű mocsárába merült volna, máris szétoszlatta az egész jelenséget. Nem! Ő a mostban él, a jövőben. A múlt csak múlt, nincs túl sok köze a jelen tettekhez. Ez csak egy hiba volt. Megjegyeztük, elraktároztuk, legközelebb majd nem fordul elő. Másoknak egyszerű mozdulat, egy félresikerült flörtölés. S pont ezért merte megtenni. Mert mások nem látták, nem volt ki előtt szégyenkeznie. Ráadásul pont egy hugrástól! Te atya ég! Már a gondolattól is rosszul lett. Kész szerencse, hogy a lány épp eleget beszélt ahhoz, hogy ne is kelljen ily ostoba kérdéseken merengenie.

- Lehet. – válaszolt a feltételezésre, mely persze helytálló volt, főleg ebben az időpontban, s hagyta, hadd sétáljon tova. Inkább azzal foglalkozott, hogy a haja tökéletesen álljon, s a zakó is pont úgy legyen a karjára hajtva ahogy annak kell. Egy szöszt leszedve, bíbelődve az ilyen kis apróságokkal, látszólag a gondolataiba merült, s nem is viselte meg a jelenet. Voltaképp annyira nem is lett rosszul a dologtól, csak bosszantotta ez a tökéletlenség. Úgy érezve, mostantól az egész világ rajta fog nevetni, minden más kis történetet hanyagolva.
Fél füllel hallgatta a lépteket, maga is a lány után fordult, s figyelte a távolodó alakot. Kis önérzetes liba. A gondolat egy halovány, alig érezhető mosolyt csalt az ajkai szegletére. Azért valahol élvezte a dolgot. Főleg így, hogy sok dolga nem is akadt azokban a napokban. Beérve őt, a válaszra elsimítva a vonásokat, mintegy szavak nélkül válaszolt a feltett kérdésre. Megállt mögötte, a zacskót egy könnyed mozdulattal széthajtotta, s immár nem engedett volna meg magának egy oly hibát, hogy a másik csak úgy ellent mondjon a szerinte oly szimpatikus ajánlatra. A vállára tette, a picit nehezebb ruhadarabot, miben az is benne volt, ha esetleg elhátrált volna a gesztus elől, hogy átkarolja a vállát, s mellkasához szorítva hajoljon a füléhez.

- Nem. Nem fázom. – Persze mindezt csak akkor ha arrébb lépne. Egyébként, ha belesilik a szürke anyagba, ezzel önmagát is megsegítve, akkor egy picit közelebb a normálisnál, simítások, megragadások nélkül válaszolt, s sétált…volna. Minden csak a lányon áll vagy bukik. Ha úgy viselkedik, ahogy a másik azt elvárná, akkor békében sétálhatnak egymás mellett, de ha nem… Akkor marad a szoros bilincs, mit reméljük sikerült elérnie, s mi egy darabig nem is oldódik fel. Persze nem fájdalmas, vagy épp kellemetlen. Hisz nem kívánja összetörni a csontjait. Csak ott tartani, még ha egy pillanatig is. Feledve a nagy távolságokat, sziklaszilárd elveket. Egy egészen más belső ösztön késztetésének engedve.     

Monty

Oldalra sandítok, de nem látom őt. Hm, úgy tűnik, megfogadta a tanácsomat, s inkább másik időpontot választ az étkezésre. Nagyon helyes, ha nem bírja elviselni az embereket. Én nem is értem az effajta viselkedést. Hogy lehet valaki ennyire antiszociális? Nem hiányoznak neki a beszélgetések, egy-egy új ember megismerése? Mindegy, az ő dolga, de ne várja azt, hogy a manók csak neki fognak megtálalni és őrök vigyázzák az étkezdét, amíg ő egymagában jól lakik...

Abban viszont igaza van, hogy nincs meleg, sőt, egyre jobban fúj a szél. Legközelebb hozok magammal egy kardigánt is, de a csuda gondolta volna, hogy egy ilyen csodálatos, nyárias délután után ilyen hűs lesz az idő. Tekintetemet az égre emelem, úgy látom, hogy sötétebb felhők kezdenek gyülekezni az iskola felett, s lassan már a nap is lemegy, s kezdetét veszi a sötétség. Összefűzöm magam előtt a karjaimat, így mégis csak jobban tudom tartani a meleget. Ekkor hallom meg a lépteket, éppen csak oldalra fordítom a fejem, s máris meglátom őt, amint zakóját a vállaimra teríti. Megint csak megállok, eléggé meglepő a viselkedése. Komolyan, ez már kezd vicces lenni, elindulunk, megállunk, elindulok, követ. Nem igazán tudom hová sorolni a viselkedését, de valljuk be, ez a gesztus egy úriemberre vall. Bár, az is igaz, hogy ilyet általában randevún szokás tenni, s nem vad idegen hölgyek után cammogni. Hirtelen nem is tudom, hogy mit tegyek. Felé fordulok, majd egy apró mosoly kúszik az arcomra.
- Minek is köszönhetem ezt a figyelmességet? Nem, mintha ellenemre lenne, de igen különösnek találom. A mardekárosokra nem jellemző a figyelmesség, sőt a segítőkészség sem. Avagy rosszul ítéltem meg, s talán a Griffendélesek közé tartozik? - Teszem fel a kérdést, egy mosoly keretein belül, továbbra is magázódok, s ugyan sejtem, hogy mardekáros, nem vagyok ebben annyira biztos, így talán erre is fény derül...

Lena cicunak *__*

Rendkívüli mód elégedett volt a fejleménnyel. Azért az már kínosabb lett volna ha lelöki a zakót a földre. Egész mérgessé is vált volna. Az pedig… hmh… veszélyes? De nem, nem kellett ily fordulatot vennie a történetnek. Megállhatott lazán, nyugodtan, zsebre dugott kezekkel, magában somolyogva azon, ahogy a lány felé fordul, s újra előveszi a megszokott mosolyát. Ő nyugodt eleganciával viseli a nevet, rangot mit áldott neki a sors, mintegy mellékesen fordulva oldalra, mutatva, ő lassan tovább is áll. S amíg a lányon a zakó, valószínűleg vele is fog tartani.

- Egy mardekárosnak kevés érzelme van. Erről szól a fáma. – könnyed csevegő stílus, ami nála annyit tesz, hogy most épp egy szurkálódós megjegyzést sem tett, s egy öblös lépés. A magasságához mérten sétál, szóval, lehet a másiknak kicsit gyorsabban kell topognia, hogy beérje egyáltalán. S mi is volt ez a lépés, gesztus…? Az anyja arra tanította, hogy legyen udvarias a nőkkel. S ugyan nem nézte túl sokba a mentális képességeiket, azért azt az alapvető tiszteletet megadta, ami szerinte kijárt. Hogy ez sok vagy kevés… Lehet róla vitatkozni. S a másik nagy dilemma, mindössze udvarias, vagy készül valami nagyon rossz dologra? A pálcája végső soron még ott van nála. Pontosabban a kezében. Mert hát azt csak nem hagyja a lány gondjaira bízva. Szóval bármi megeshet. Játszadozik, mint macska az egérrel? Csúnya helyekre tereli, pofozgatja, ütögeti, kifárasztja, hogy a végső támadás már könnyed legyen? Ez az új játék, csak Lenát nem avatták volna be?! Kavarognak a dolgok a fejben s a szívben. Csak a magas, langaléta fiú tudja merre is tart. Ez pedig épp az előre. S épp csak annyira lassít le, ha esetleg a másik nem tudná tartani a tempót, hogy beérhesse. Nem ajánlja fel a karjáét, fogja meg a kis kacsót, vagy bájolog szendén. Lép, halad, lép, halad. S megint csak arra válaszol amire akar. Mintha szelektív hallása lenne, s csak azt hallaná meg ami számára is érdekes. Szép kis alak, mi?

- A griffendélesek hírből sem ismerik az etikett fogalmát. Valószínűleg egy varázsigének, vagy különlegesebb ételnek tartják. – pillantott le a másikra, kioktatón, éreztetve az iogazi mardekár hangulatot. Mert… griffendéles? Ugyan kérem. A mardekárosok megítélése meg csak állt annyiból, hogy kígyókkal társalognak, s gonosz kis terveiken törik álló éjjel a kis fejüket. Pedig egyik-másik háztársa igen ostoba volt, vagy épp jószándékú, nem beszélve a szerelmesen andalgó kis idiótákról. Nem lehetett mindenkit egy kategóriába süppeszteni. Ezt ő is megtanulta már. Csak épp engedelmeskedett az iskola szellemében, s betartotta azokat a régi beidegződéseket. Mert… szórakoztatta. S annyira nem volt hülye, hogy kizárassa magát az egész háza életéből csak azért, hogy leáll barátkozni egy griffendélessel vagy más satnya kis ház lakójával. Ezért is kellett titokban tartani az alkalmi kis futó, házon kívüli románcokat. Mert a színfalak mögött mindent szabadott…