Nyugat-déli összekötő híd

Montynak

- Hm, igaz, igaz. Kevés érzelem, antiszociális beállítottság. - Toldom hozzá a szavaihoz, talán kicsit azért, hogy bosszantsam, bár inkább csak azért, mert szórakoztat ez a csevegés. Legalább beszélgetünk és nem némaságban kell végigvonulnom mellette a hídon, amely igen csak kellemetlen lenne. Hozzáteszem, volna még mit fejlődnie, ugyanis nem túl bőbeszédű srác. Ha nem kérdeznék, talán nem is szólna semmit.

Eközben újra elindulunk, kicsit gyorsítok is a lépteimen,mert nem szeretném, ha lehagyna, végül is, nálam van a zakója, s  azt sem szeretném, ha nálam is maradna. Ujjaim az anyagra fonódnak, kellemes érintés, látszik, hogy drága és jó minőségű anyagból szőhették. Így tartom a zakót, kezeimmel húzom össze magam előtt, nem szeretném, ha a földre hullana, s bekoszolódna. Tekintetem a híd végére siklik, amely már csak pár lépésnyire van tőlünk. Már alig várom,hogy leérjek az étkezőbe és ehessek azokból a finomságokból. Egy pillanatra a gondolataim elterelődnek az ételek felé, de a fiú szavai néhány pillanattal később vissza is ráznak. Oldalra fordítom a fejem, s felpillantok rá.

- Köztünk szólva a Griffendéleseket kicsit unalmasnak találom, ettől függetlenül én nem gondolom úgy, hogy ne ismernék az etikett alapjait. Némelyikük úriemberként viselkedik, akár csak Ön. - jegyzem meg, ezzel talán újra megpiszkálom a lelkivilágát, talán már csak az összehasonlítással is.
- Oh, ha már itt tartunk, én igazán kedvelem a 18. századi szokásokat, de nem tegeződnénk?  - Ajánlom fel, végül is én vagyok a hölgy, lehet, hogy csak erre várt. Nem mintha zavarna , de kicsit ostobán hangzik ez a magázódás itt, a hídon.
- És mivel voltál szíves felajánlani a zakódat erre a rövid szakaszra, bemutatkoznék. Scarlette vagyok, a másik nevem Lena. - Ejtem ki mindkét nevem, hadd válassza ki ő, hogy melyik esik neki könnyedebben a válaszadásnál. Én a Scarlettet jobban kedvelem, de a szüleim és Marcus állandóan Lenának hívnak, akárcsak jó néhány osztálytársam. Így kénytelen vagyok mindkettőt aktívan alkalmazni. Éppen ekkor érjük el a déli bejáratot, amin belépve, hirtelen eltűnnek a nap aranysárga színei, s már csak az ódon falak sötétsége, s gyertyák fényei segíthetik utunkat.
- Köszönöm a zakót, de itt bent már nincs rá szükségem, ezenkívül nem szeretném, ha bármi baja esne. - Mondom, majd egy kis mosollyal lecsúsztatom a vállaimról és felé nyújtom...

Lena cicámnak

Nos, hát igen. A szokásos válasz. A semmibe vesző tekintet és némaság. Végülis, ezzel csak az ő elméletét támasztották alá. Akkor lenne oka a szólásra, ezzel megzavarva az éteri csendet mely néha beáll közöttük, ha vitatkozni szeretne. Nade mostanság ilyenre nem nagyon adja a fejét. Bár… Hát igen. Valamiért a hallgatás mint olyan, nem megy neki. Csak beszél, meg beszél… Védi a griffendéleseket, el akar térni a magázódástól… Nos, ez viszont egy érdekes dilemma. Engedje, avagy ne engedje? Mert rangba igencsak alatta állt. S ezt a gesztust neki kellett volna megtennie, ha akarja. S egyelőre még csak a gondolattal sem kacérkodott. Viszont, mint oly sokszor máskor, most is konstatálhatta, még mindig nem veszik túl sokan körül őket. S ez talán okot adhatott a lazaságra.

- Hmh… - nos, ez nem egy kellemes hümm volt. Inkább amolyan, na persze, a griffendél kontra etikett vitában. Hát igen, azért az csak nem tett jót az ő érzékeny kis lelkületének, hogy hozzá hasonlítja azokat a kis férgeket. Sőt… Nade, persze forog tovább a szó, s egyelőre nem állítja le. Hadd csacsogjon kedvére. Ezzel se több, sem kevesebb nem lesz. Legfeljebb majd lefárad egy kis időre a hülyeségtől. Azt pedig valahogy majd csak túléli.

- Colien. – válaszolt kurtán, elvéve a zakót, visszavéve az elegáns ruhadarabot. Nncs egy újabb kósza érintés, apróbb lépés. Milyen szomorú… Viszont a zakó visszaadása neki kedvezett. Legalább nem kellett volna magyarázkodnia ha meglátják a lányon a ruháját. Persze, ismerve őt, nem következtettek volna valami bűnös dologra. Úgy értve szerelem, vagy mélyebb érzelmek. Csak egy éjszaka, vagy röpke délután. A kedves Montague-ban az volt a bosszantó, hogy nem tálalta ki a nőügyeit. Így a saját fantáziájukra kellett bízni, hogy kivel hányszor meg mikor. Ezért kicsit túlzóak a róla szőtt képzetek. Nem mintha bánná. Sőt…
Megfogva a kezét, mit bizton már leejtett maga mellé, emelte meg a kis kacsót, néma erőszakkal fonva az ujjakat az ujjakra, miközben halovány kézcsókot lehelt a kézfejre. Nos, ez a mozdulat úgy született, némi sürgetéssel, mintha feledte volna az illemet. Vagy vacilált, hogy igen, avagy sem? Hát remélte, hogy sikerült elkapni a kis kezet. Hisz újra csak nem bántó volt a mozdulat. Csak egy kis gondolat, nem engedte a csók után sem. Megemelve, halovány lépéssel közelítve, fordította be a kezét, s temette ajkait a puha gödröcskébe, miközben pillái félig alámerültek. Ezt hívják francia módinak. Mikoron a nemes úrhölgyeket így csábították a bűnös ösvényre, átlépve a szabályokat, mik úgy védelmezték az erkölcsüket. Finom módja ez a bekerítésnek, bármily szándék is vezéreljen. Ő pedig…? Nem tett meg túl sok lépést egyszerre. S nem, ez bizton nem azért volt mert zavarba jött volna. Csak türelmesen kivárt. Így, eresztve a kacsót, hisz tán már nagyon szabadulni is akart, felpattantak azok a bizonyos pillák, s valami új élet költözött a lélektükrökbe. Hamiskás, ravasz árny, mely ott lakozik minden zöld gavallérosban.
A szemébe nézve, kutatva a reakciók után, mit nem toldott, vagy magyarázott meg, fordult a lépcsők irányába, ezzel mintegy ott hagyva a kérdőjeleket a másikban. Inkább újra csak a haja lágy simításával, s a zakó porolásával foglalkozott. Hisz ez neki semmi volt. A köreiben a kézcsók kötelező, ez pedig… Néhány idősebb barátnőjénél lép érvénybe. Kik imádják amikor a fiatal kis kölyök a lordot mímeli. Nem is rosszul.

Montynak

- Colien? Jó csengésű nevet választottak a szüleid. - Jegyzem meg egy apró mosollyal és ebben most tényleg semmi rossz szándék nem volt, nekem valóban tetszik a neve. Egyszerű, könnyen kiejthető, bizonyára passzol a vezetéknevéhez, úgy, mint az enyém. Nem, nem vagyok nagyképű, de szerencsésnek mondhatom magam, ha az elnevezéseket nézzük. Lehettem volna Lucinda is vagy Martha, Ruth, Rachel, de még épp becsúsztam a jól csengő nevek névsorába. Áldom is ezért a szüleimet, mert így legalább eggyel kevesebb ok van arra, hogy gúny tárgyává váljak.

Tessék, már megint eltértem a kötelező menettől. Csak mesélek és mesélek, ahelyett, hogy az előttem állóra koncentrálnék. Ahogy visszanyújtom a zakóját, átveszi tőlem, vetek rá gyorsan egy pillantást, nem szeretném, ha a hajszálaim csúfítanák az ő makulátlan öltözékét. Szerencsémre egy szál sem díszeleg a zakón, így nem kell gyors csipkedést kezdeményeznem a fiú karján, ahol már ott hever a korábban még engem melegítő holmi. Eközben magam mellé ejtem a kezeim, de Colien máris jobbom után nyúl, s mielőtt még tiltakozhatnék, az ajkaihoz emeli a kacsómat, egy apró, arisztokratikus puszira. Ismét a fellegekbe emelkednek a szemöldökeim, hisz ez nem egy nagy rendezvény, nem egy aranyvérű buli, még csak nagyobb tömeg sem vesz minket körbe és én sem vagyok hercegnő, hogy ez járna nekem. Meglepődve figyelem a mozdulatsort, azonban túlságosan is elgondolkodom ezen, s ezért nem húzom el a kezemet. Tekintetem a másik szemeibe fúrom, végre szabadul a karom, melyet finoman engedem magam mellé. Ez a tekintet...Bevallom, kicsit összezavar, de szerencsére nem vagyok az a típus, aki elvörösödik, inkább csak a hajamat kezdem el csavargatni, ezzel leplezve a bennem keletkezett zavart. Még mielőtt bármit is reagálhatnék, megfordul és tovább folytatja az útját az ebédlő felé.
- Colien, eddig tartott az udvariasság? Már nem akarsz előre engedni az ebédlő felé vezető úton? - Teszem fel a kérdést, miközben a haját igazgató srác után nézek. Nem nehéz kitalálni, játszadozom, de ezzel semmi komoly szándékom nincs. Nevezhető egyszerű, délutáni flörtnek, bár kérdés, hogy a másik számára mit jelent ez a szurkálódás...

Lena cicusomnak *_* - 16 éven aluliaknak nem ajánlott -

- A lépcsők veszélyesek. Elém is eshet, de rám is. Persze… Ha előttem kíván menni. – megtartva ezt az oldalsó tartás, karjait összefonva várt, hogy a lány elé lépkedjen. Milyen szórakoztató kis menet, nem igaz? Csak azt tudnám, hogy akkor a fiú nyert avagy sem. Az ilyen flörtöléseknél ezt mindig nehéz volt eldönteni. Persze a saját kis fejében győzelmi fanfárok szóltak, mily meglepő, ezzel újra növelve, az egyébként is túl nagy egoizmusát. Pillanatok, léptek, egyenletes légzés. Egy apró jel sem utalt az elkövetkezendő sorokra. Mikor is, ha a lány elé furakodott volna, ezzel mintegy tetszelegve is neki, hisz mily szépen sétálhatott volna lefele, a pálca megmozdult, s a halk varázs pedig elhagyta az ajkakat. Természetesen, hiszen kiművelt hölgy volt az illető, pontosan tudta mily hatalomszavak is hangoztak el a fiú torkából. Egy kis lebegtetés. Semmi komoly, semmi ártó, egy újabb csel, fogás, gusztustalan kis lépés, mely a történetet úgy áldja meg, hogy élvezze is a dolgot. Nos, eléggé titokban művelte le a dolgot, de persze ha félreállt… Akkor a lent leírtak nem vonatkoznak rá.

Immár feltűnt a ragadozó mosoly az ajkakon. Nem is leplezve, durván, öntelten. Mert ilyen volt. Nem egy szenvedő lélek, ki hiába került a mardekárba. Csak ő kifinomultabb volt a többi bunkónál, s okosabban csinálta a dolgait. Talán ez tette egy hajszálnyival veszélyesebbé. Főleg mert egy dogát sem fogadott el, s mindig egy saját igazságot keresett. Ám most… Nem. Egy igazság után sem kutatott.

- Vajon… mi lenne… ha… megfordulnál… - kérdezte elgondolkozva, fokozva a saját kisded örömét, mi most tán kissé kellemetlenné válhatott a lány számára. Mert hát, ha fejjel lefele lóg… Köhömm. Lehet, hogy nem lett volna olyan jó dolog. Sőt… Biztos?! Biztosan tartotta a pálcát, s Lena tudhatta, azért van még egy-két ilyen trükk a tarsolyában. Ráadásul a megfelelő távolságban állva… Egyébként így lebegve még rúgdosni is nehéz? Vagy könnyebb? A fene tudja. Viszont egy megkötözős átok azért fájhatott volna.

- Látod. Veszélyesek a lépcsők. – szólt negédesen, s tovább tartva őt, egyelőre nem fenyegetve a forgatással, hátulról közelített. Igen, igen, egy griffendéles, tán bárki más, elölről jön. Node miért adjon lehetőséget arra, hogy a kis mancsaival felesleges kárt okozzon a makulátlan megjelenésében? Ugyan… Azért ennél jóval ravaszabb volt. Kartávolságon belül nézelődve, elégedetten konstatálva a formákat, idomokat, érintette meg a combot. Lassú, kínosan lassú mozdulatokkal haladva feljebb, az alsóneműt is majdnem simítva, cirógatta a lágy bőrt, melyet addig a kis szoknya védelmezett. Persze nem csúnya helyeken. Csak egy perc erejéig nézegette, kóstolgatta az ujjakkal a testet. Mintha csak vizsgálódni szándékozott volna. De, a változatosság kedvéért, nem lépte át annyira a megengedett korlátokat.

Montynak, a veszélyes pasasnak 

Még, hogy veszélyesek a lépcsők. Miről beszél? Elém eshet, rá eshet? Egek, mintha nem is azonos földrészen lennénk, kezdem kicsit kellemetlennek érezni ezt a beszélgetést. Most vagy ő beszél félre, vagy én nem értem, hogy miről hablatyol. Netán még mindig folytatja a korábbi szurkálódást? Igen, minden bizonnyal. Furcsa ez a srác, de az ebédlőig már valahogy csak kibírom a társaságát. Bár, abban már most biztos vagyok, hogy nem fog a barátaim közé tartozni.
- Nem félek a lépcsőktől, megjegyzem, valami rossz balszerencse miatt csak felfelé tudok elesni, lefelé még egyszer sem sikerült. - Felelem egy mosollyal, majd elindulok a lépcső felé, még van mellette pontosan annyi hely, hogy elsuhanjak anélkül, hogy súroljam ruházatát, melyre annyira ügyel. Persze, egy pillanatra átfut egy gondolat a fejemben. Vajon tényleg jó, ha egy mardekáros előtt lépkedek? Mi van akkor, ha éppen ő az, aki letaszít a legfelső lépcsőfokról, majd jóízűen végignézi a bukdácsolásaimat? Áh, ez badarság, sosem voltam paranoiás, nehogy már éppen most ütközzön ez ki rajtam, hisz idáig úriemberként viselkedett és nem hiszem, hogy ilyen galád dologra vetemedne...

Tessék, kell nekem ennyire naivnak lennem, hogy senkiből sem nézem ki a rosszat. Éppen csak elé lépek, máris felém szegezi a pálcáját, s eldörmög egy varázsigét, amit nagyon is jól ismerek. Még csak rá sem tudok szólni, vagy megfordulni, hogy mi ez az egész, mert hirtelen a levegőbe emelkedek. Arcomról eltűnik a mosoly, most már cseppet sem örülök a társaságának és azt sem gondolom, hogy ez is csak egy kis tréfa. Bevallom, kezdek megijedni, bár ezt nem akarom kimutatni. Hirtelen a kezeimhez kapok, s csak most tudatosul bennem, hogy a pálcámat a szobámban felejtettem. Hogy a fene esne a Kama Sutraba, az miatt maradt ott a pálca...

- Azonnal tegyél le, ez egyáltalán nem vicces és éhes vagyok! - mondom neki morcosan, miközben a szemöldökeim összeugranak a dühtől. Utálom az ilyen helyzeteket, tény, hogy idáig nem is igen volt ehhez hasonlóban részem. Szoktunk varázsolgatni, de az órai munka az egész más dolog. Most viszont, itt lebegek, nem messze a lépcsőktől, s velem szemben egy mardekáros áll, aki elég furán néz rám. Olyan mosoly kúszik az arcára, melyet csak életemben egyszer tapasztaltam, egy ittas, rámenős alaktól. Rosszul is járt a szemtelen, úgy kellett a gyengélkedőre szállítani...Kezeimet próbálom mozgatni, kicsit a lábaimat is, bár teljesen felesleges, hisz jól tudom, hogy a lebegtetés csakis az ellen varázslattal szüntethető meg.
- Colien, ezt ne csináld, mert nem ismered a hisztis oldalamat! - Fűztem a korábbihoz, viszonylag még egész finoman, s némi higgadtsággal. Bár, csöppet sem tetszett az a tekintet, az a bájgúnár vigyor, s a közeledő alak.
- Ha..ha megfordulnék? Nehogy megpróbáld...- Igen, elég viccesen hangzik jelen esetben tőlem a fenyegetőzés, hisz jelen pillanatban én vagyok az áldozat és mit sem tehetek az otromba mardekáros ellen.
- Te beteg vagy! - Törtek elő a szavak, melyekkel nem is tudom, hogy mit akartam elérni. Most már annyira bánom azt, hogy kedvesen viselkedtem. Kellett ez nekem? Valahol még mindig reménykedem abban, hogy ez csak egy kis tréfa, de amikor közeledni kezd, már sejtem, hogy ez bizony nem az.
- Hol vagy? Azonnal tegyél le a földre! - Folytattam, immár erélyesebben, miközben nem igazán láttam , hogy pontosan hol lehet. Ehh, nem is kellett látnom, mert mikor a mancsát megéreztem a combomon, azonnal tudtam, hogy a hátam mögött áll. Rettentő dühös voltam, némi félelem is játszadozott bennem, de erősebb volt a haragom.
- Ezt ne csináld! Azonnal vedd le a koszos mancsodat rólam! - A fejemet forgatom, próbálom megtalálni őt a tekintetemmel, de mivel mögöttem áll, csak a kezét látom. Persze, az érintéstől automatikusan próbálom előre-hátra rugdosni és  a kezeimmel is kaszálok a levegőben, hátha sikerül eltalálnom a fejét. Ám mindez a lebegés közben elég nehéz , ráadásul, mivel tériszonyom is van, ez csak még jobban nehezíti a dolgomat. Mindez azonban semmi ahhoz az érzéshez képest, amit ő okoz. Kínosan lassú mozdulatokkal érinti a combomat, s csúsztatja a kezeit egyre feljebb. Ettől szinte már kiráz a hideg, s nem azért , mert oly kellemes volna. Nem, ezt nem tudom így felfogni, hisz nekem ő egy senki, még csak nem is ismerem, hogyan is élvezhetném a dolgot, főleg egy ilyen , kényszeredett helyzetben? Utálat és harag fog el, s kezemmel megpróbálom elkapni az övét, mellyel tiltott helyre téved. Ha sikerült elkapnom a csuklóját, akkor , amennyire csak lehet, megszorítom, s még a körmeimet is belemélyesztem a bőrébe.
- Lassan a testtel Colien, tegyél le és ne légy ilyen aljas! - Szólítom fel újra, ki tudja, hogy hányadszorra, s csak remélni merem, hogy ért a szép szóból...

Lena cica

Hangosan nevetni kezdett a megjegyzésekre. Ez az érzés egy kicsit felszabadította. Már nem is volt olyan karót nyelt mint korábban. Mi több, szórakozott… Nem is tűnt így oly értelmetlennek a délután. Vagy akár a nap. Nem mintha ennek kellett volna lennie a megfelelő, s tökéletes elfoglaltságnak. Simít, élvez, vigyor. Ennyi, s semmi más. Pedig lettek volna még ötletei, arra vonatkozóan, hogy mikkel keserítheti meg szegény lány létét. De, lássák mily udvarias, s nem erőszakos fajta, hisz voltaképp nem volt az, nem nyúlt beljebb vagy feljebb, s nem érintette azokat a területeket mik tán gyönyört váltottak volna ki a lányból. Ha egyáltalán érez valamit iránta. A gondolatait nem látta, nem érdekelte különösebben mit pampog, de némi belátással volt.
S mikor a körmök a bőrbe vájtak…  Mások ordítottak volna, vagy legalább felszisszennek. De ő, csak nevetett. Mulatságos volt az egész. Ilyet még nem is nagyon érzett. Valahogy nem merték megsebezni ők. Egész jó dolog volt. Büntetést kapni valamiért. No nem mintha túlzásba akart volna esni a dolgot illetően. Kitépte a kezét, ezzel vállalva azt, hogy mély sebek maradnak a kézfejen, s hátrébb lépett. Így is megsuhintották már a fejét, ennyi dulakodás elég mára.

- Ugyan Lena vagy Scarlette, akárhogy is nevezed magad… Mire valóak a szajhás göncök, ha nem arra, hogy szórakozzanak vele? Talán mást vártál. Egy hercege, egy gonosznak tűnő, ám a valóságban kedves, s érzékeny lelkű fiút, kit csak meg kéne érteni? A vigyorgás is arra volt? Hogy felszínre hozd a kis béka királyfit?! – jót nevetve a saját viccén, mert szerinte az egész szituáció igencsak mulatságos volt, lendített a pálcán, s sokat nem törődve vele, hogy a lépcső milyen fokára érkezik a másik, görnyedt meg kicsit az érzések kavalkádjában. Vérzett a kézfeje, szegény haja nem volt tökéletes, s valaki ott hevert előtte tehetetlen. Csata? Csak ő büntetett. Szabad kezével megtörölve a szemét, mely könnyes lett a nevetéstől, egyenesedett ki miközben a másikat figyelte. Egy úriember most segítene. Nade… Ő csak a megfelelő egyénekkel szemben figyelmes. Így élvezettel telve nézte a nagy művet. Természetesen felkészülve egy kirohanásra, majd eszébe is idézve egy megfelelő igét. Amit nem süt el. Csak vár. Szeretné végignézni ahogy elkocog. Igen, szereti amikor futnak. Mert mindig azt hiszik, hogy majd utánuk megy. Kis buták.

- Talán… Ha pár kilót leadnál. Igen, akkor jobban érdekelne a dolog. – fájó pont, vagy nem is annyira? Végülis az a kis pár fölös dolog mentette meg a csúnyább következményektől. Csak épp… Egyébként nem zavarta volna a fölösleg. Csak úgy gondolta, hogy ez egy igen éles támadás lehet. Hisz nem elég az, hogy testiekben megalázhatta. Túl egyszerű lenne a történet. Könnyeket is akar látni a kis pofikán. Az egészet eláztatva, zokogva, hadakozva… Milyen átok is lenne a jó? Igen, ha nekiesett volna akkor biztos fejjel lefele végzi a plafonon. Csak épp nem hozza le. Most is csak a szentlélek szállta meg, hogy nem játszotta el a kis játékát. Meg nem akar büntetőmunkára menni. Még ha Piton nem is utalna ki neki túl megerőltető dolgot. Főleg egy ilyen kis…apróság miatt.

- Viszlát. – nevetve, a zakón igazítva, pálcáját továbbra is a kezében tartva, mert ő legalább senkiben sem bízott, lépdelt hátra egy-két lépcsőfokot, hisz még nem voltak igazán messze a hídtól, lábát megvetve a felsőn, figyelve még az éledező hölgyeményt. Nyilván nem fordít neki hátat. Sejthető volt, hogy csak arra vár, hogy elinduljon, így mehessen a dolgára, avagy szórakozzon tovább. S igen, pont ez csillant a szemeiben. Na… mi lesz?

Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? És most  mi a fenét csináljak, hogy szabaduljak az ostoba mardekáros karmaiból. Ó, ha nálam lenne a pálcám, akkor nem lenne ilyen könnyű dolga. A csudába is, mit képzel magáról? Ezt nem fogom szó nélkül hagyni, nem. Nem fogja ilyen könnyen megúszni.

Roppant dühös vagyok, főleg a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság miatt. Elég arra a vigyorgó képére pillantanom, ki tudja, hogy milyen gondolatok járnak a fejében, ha ilyenre képes...Nem, nem fogom hagyni magam, hogy ez a fráter...Oh, bárcsak ilyenkor erre jönne valaki, mit tegyek, kezdjek el kiabálni, segítségért? Talán ezt kellene tennem? Nem, teljesen fölösleges volna, hisz itt senki sem hallaná meg a hangomat. Ó, ne, már csak ez hiányzott, ki tudja, mire készül ez az aljas disznó.

Tudjátok, most mit érzek? Félek, igen félek, s ez az érzés nem gyakran fordul elő nálam. Nem attól félek, amire gondoltok, hogy lebegtet és leesek. Hányszor estem én már életemben, amennyi horzsolást beszereztem. Mindez semmi ahhoz képest, amit ez az aljas mardis tehetne. Még most is beleborzongok, hogy milyen aljas módon közelített az előbb és olyat tett. Ezt nem fogom hagyni, ha kell, akkor jelentem az igazgatónál. Ilyen alakok ne járjanak diákok közé. Csak ússzam meg, könyörgöm.

Tekintetem a másik arcára kúszik,  elég mérgesen méregetem őt, miközben csak röhög. Olyan elvetemültnek tűnik, kissé talán bolond is. És amiket mond, nem esnek jól a szavai. Egy nyári szoknya és egy világos blúz mióta számít szajhás göncnek? Ezentúl ne merjek így öltözni, csak mert létezik néhány szexmániás őrült?

- Te meg mi a fenéről beszélsz? Herceg, ugyan már, minek képzelsz engem? Olyan nehéz elviselned azt, ha valaki más jól érzi magát a bőrében, boldog és rád mer mosolyogni? Muszáj nektek minden mosoly mögé valamit elképzelni? Az eszedbe sem jutott, hogy én ilyen vagyok?  Idióta fráter. - Morgok és megmondom a véleményem. Nehogy már ő sértegessen, egy ilyen kis aljas és szemtelen diák, aki megjátsza az úriembert, de a háttérben egy vadállat búvik meg. Legszívesebben folytatnám is, ajkaim szavakra nyílnak, ám ekkor ismét nekem szegeződik a pálca, érzem, hogy véget ér a lebegés és zuhanok. A lépcsők valóban veszélyesek, talán a harmadikra esem, éles fájdalmat érzek a bokámban, de még mielőtt felszisszenhetnék, onnan tovább bukdácsolok le még kettő-három lépcsőfokot. Legalább lépcső és nem kerítés, egy fokkal jobb...Mégis, fáj a bokám, a térdeimet is lehorzsoltam és a tenyereimet is, nem beszélve a könyökeimről. Még mindig fáj, apró könnycsepp szökik a szemeimbe, de próbálom visszatartani, hisz már nem vagyok óvodás, hogy minden ütés miatt elpityeredjek. Úgyis begyógyul, a foltok pedig majd elmúlnak. Ugyanis lesznek, még nem látszanak, de máris meg tudnám mutatni azokat a pontokat, amelyek be fognak lilulni. Dühösen pillantok rá, bár tudom, jelen helyzetben, pálca nélkül semmit sem tehetek. Már fel vagyok készülve egy újabb aljasságra, a futás most úgysem menne. Egyik kezem a fájó bokámra kúszik, majd ismételten felpillantok a még mindig kacagó mardekárosra, kinek már csillognak a szemei a jókedvtől.
- Gondolom, most aztán jóízűen kineveted magad, talán másban úgysem leled örömöd. - Vágom oda a szavakat gúnyosan, ám ő ismét lecsap. Hogy fájó pont lenne számomra az, ha a súlyommal cikiznek? Régen, mikor még valóban duci voltam, akkor nem tagadom, rettentően estek azok a szavak. Amióta visszatértem Franciaországból, s a fölösleg az előnyömmé formálódott, azóta inkább a bókoktól kell tartanom. Szóval ezen szavai nem éppen bántanak, főleg Marcus örökös, ehhez hasonló beszólásai után.
- Ha pár kilót felszednél, még akkor sem érdekelne a dolog! Te csak szeretnéd, hogy legyen valakid, de soha nem lesz, ezért is vagy ilyen.. - Vágom vissza ismét, erősen. Nem akarom pszcihológiailag elemezni, de úgy érzem, hogy ezt ki kellett mondanom. Kicsit talán jobb, ettől függetlenül mégis könnyesek a szemeim, elképzelhető, hogy sírni is fogok, csak bírjam még ki. Továbbra sem veszem le tekintetemet a ragadozóról, csak ott gubbasztok a negyedik lépcsőfoknál, s várom az újabb csapást. Nem tudom, hogy minek köszönhetem, de úgy tűnik, hogy hátrálni kezd. Végre, hála az égnek. Mégis, ahogy néz és lassan hátrál, nekem ez nem tetszik. Mennem kell, mielőtt még meggondolja magát. A fal mentén feltápászkodom, majd bicegve teszek lejjebb egy lépést, majd még egyet, de tekintetemmel továbbra is a támadómat figyelem. Ha visszalépne, esküszöm, hogy az épp lábammal előrelendítek, de úgy, hogy az ágyéka bánja meg a dolgot. Ha hátat fordít, s észreveszem a távozási szándékát, akkor tovább folytatom a bicegésem és kiengedem visszatartott könnyeimet....

[Rico Ashmore]

Rico Ashmore

Meleg volt. Laetitia a hídnak támaszkodott. Ujjai között nemrég szedett apró, fehér világ villant meg. A szirmait tépkedte, mint a muglik, amikor „szeret-nem szeret”-et játszottak.
Bágyadt volt, fáradt, de nem tudott aludni. A mardekárosokról azt tartják, maguknak való népség, akik komoran, zord arckifejezéssel járnak-kelnek a kastély falai között. Ennek ellenére a szobájuk mégis zajos a semmirekellő locsogástól. Útnak indult az ódon épület falai között, hogy elfoglalja magát, ha már egyszer nem tud, és nem is akar tanulni.
Az egyik szirmot felkapta a könnyű nyári szellő, körbelebegtette a lány törékeny alakja körül, lehúzta a mélybe, majd újra felemelte. A hűvös tekintetek hosszan néztek az elillanó fehérség után, majd lassan lecsukódtak.
A szélnek köszönhetően néhány rakoncátlan tincs megcsiklandozta a szemhéjakat. Tudta, mosolyognia kellett volna rajta, de nem volt rá képes. Hiába beszélt néhány napja az egyetlen emberrel, akire még számíthatott, a változás nem ment olyan könnyen, mint ahogy megjósolták.
Mi sem egyszerűbb annál, ha emberek közé megy, de megszólítani bárkit, más ezerszer nehezebb feladat volt. Mindemellett a jelleme alapján sem rendelkezett semmi cserfel, amely engedte volna kiszabadulni a szárnyakra vágyó lelket. Azok után, ahogy az elmúlt időszakban bánt mindenkivel, nem látta esélyét annak, hogy bárkivel is csak úgy szóba elegyedjen.
Bosszúsan fújta ki arcából a haját, és ökölbe szorította kezeit.
Három nap semmire, a tettek jóvátételére pedig pláne nem elég. Neki is akarnia kell, de bármennyire is vágyódott, minden percben megkérdőjelezte a döntéseit.
Az egyik oldalon ott volt a lázadás, a szabályok alól való kibújás, a másikon pedig a gőg, a vér, és a kötelezettségek. Azt mondták neki, hozza meg a maga döntéseit, és ne mérlegeljen, ne tekintsen vissza, ne akarja megváltoztatni. De vajon mindig az a célravezető, ha gondolkozás nélkül cselekszik?
Túlontúl megfontolt volt ahhoz, hogy az alapvető vonásai változtatni akarjon. Tény, eddig elvolt, de a Nagyúr visszatérésével minden megváltozott. talán a Mardekár volt az egyetlen ház, amelynek tagjai valamilyen szinten biztonságban érezhették magukat.
Biztonság... Igazából senki sem volt biztonságban. Senki, és soha. Féltek. Még ha nem is vallották be maguknak, de valahol mélyen mindannyian féltek. Nem mert, és talán nem is nagyon akart barátokat szerezni, mert nem tudott mindenkire ugyanúgy nézni. A Roxfortban rengeteg diák van. Az apja a rossz oldalon áll. Vajon hányukat károsította meg? Hogy nézhetne az Ő szemükbe? A Prófétában nap, mint nap számolnak be újabb, és újabb eltűnésekről. Ez az Ő műve, és a csatlósaié. Csatlósok? Hiszen az apja is közöttük van. Morózusan csóválta meg a fejét. A barátok szertefoszlanak. Idő, tettek, és a halál árnyékéban. Vajon hányan jönnek vissza szeptemberben?
Talán mégis neki lenne igaza, megmaradni a saját köreiben, akkor nem eshet bántódása? De hiszen, egyetlen hiba is elég ahhoz, hogy a lebukó magával rántsa a többit.
Ritka pillanatok, melyekben gyalázni szerette volna az egész rendszert. Miért nem lehet béke. Megéri az a sok áldozat?
Áldozatok… Ő is áldozott már fel nem is egy dolgot csak azért, mert engedelmes volt. Vajon helyesen döntött? Döntések. Már megint visszajutott az eredeti kiindulópontra.
Elfintorodott, és felnyitotta szemeit.
A kifejezés még akkor is az arcán ült, amikor hallotta, hogy csukódik a hídra vezető ajtó. Lesütötte pilláit, és elbújt a haja mögött. A gondolatmenet elszállt, már csak egy-kettőre tudott visszaemlékezni. Lemondóan sóhajtott, és várta, hogy elhaladjon az erre tébláboló. Ha ugyan elhalad mellette, és nem szólítja meg...

[ Lena cica  ]

Mint egyszer…régen. Állt, s csak bámult maga elé. Nem volt olyan kis naív, önismerettel rendelkező kis kölyök, ki nem mérte volna fel miért is tetszik neki annyira ez a szituáció. Lénában az ő Morganját vélte felfedezni. Fájt a szíve a hasonlóság láttán. A fejekhez vágott sértések, ki nem mondott érzések, mind-mind ott kavarogtak a mellkas mögött. Mintha a szívét tépték volna meg, újra, s újra. De ő ezt nem így fogalmazta volna meg. Nyilván oly semmiségekre fogta, hogy az ostoba fecsegés végett felment a vérnyomása, vagy szimplán az éhség okozta ezt a fájó, kellemetlen szorítást ott, ott ahol mások a lelküket őrizgetik féltő gonddal. Sóhajtás, összeszorított ujjak, s egy egészen új világ a rideg lélektükrökben.

- Hagyd ezt! Monty, tegyél már leeee! – kapaszkodott meg a talárjában, s sikított örömében. A könnyek is csak az örömtől jelentek meg a szép, világosszürke szemekben. Pörögtek, játszottak a hóban, mint ahogy azt egy párnak illik. Mintha csak akkor, ott, minden az övéjük lett volna. Egy percre nem számított az, hogy mások mit gondolnak róluk, s a távoli jövő is csak egy lehetetlen, képtelen álomnak tűnt. Még ha lelküket…? át is járta az a kellemetlen tudat. Ez nem tarthat így soká.

- Még meglátnak! Hülye… - mosolygott szüntelen, fekete haját birizgálva, kicsit zavartan söpörve félre a szeméből a rakoncátlan szálakat. Bolond volt a kölyök. Igaz tudta? Igaz tudta, hogy ez nem tart sokáig? Hogy csak egy egyszerű kaland, s semmi más? Vagy nem kellett volna ilyen sokáig húznia a dolgot? Estéket tölteni beszélgetéssel, s tanulással, megmutatva neki, hogy milyenek is azok a bizonyos érzelmek. Igen, valahol legbelül érezte, valamit teljesen megváltoztatott a másikban. Egy új fényt költöztetett a szívbe. Szinte sugárzott róla, valami átalakult. Egy féltő simítás, apró, lopott csók, melyről tudta, a lány nem akarta volna. Annyira veszélyes játékot űztek. De… leginkább a lány.
Egy hetedikes, majdnem felnőtt nő, s egy kis ötödikes görcs. Aki egyszerre túl sokat gondol a világról. Szégyellte a dolgot, oh, de még mennyire. Utálta a gondolatot, hogy hétről hétre visszavágyakozott az ágyába, s a titkos órákat csak neki szenteli. Azonban oly ostoba nem volt, hogy szerelemnek kiáltotta volna ki a dolgot. Oh… Hát hová lett volna így a világ? Csak jól érezték együtt magukat. Ennyi. Semmi több.

- Montague…

- Csak akkor hívsz így, ha mérges vagy rám. – fektette a lányt a hóba, fölé hajolva, lágy csókokkal illetve az állat, az ajkak szélét, a puha kis szájat mely lassan kezdett elkékülni a hidegtől. S ezt mégsem vette észre a nő, mert a vágy hullámai oly zabolátlan mód törtek fel benne, hogy ez a kis hideg már mit sem számított.

- Dehogy… dehogy vagyok mérges. – suttogta halkan, átölelve a másik nyakát, remegve bújva hozzá. Az ujjak görcsösen kapaszkodtak a fekete, nemesi anyagba, félve attól, ez lesz az utolsó ilyen emlékük, testük találkozása.
A srác, érzett volna valami a közelendő jövendőből? Ki tudja. Lehet, legbelül talán tudta. Végülis, jóslástanon is egy nagy tragédiát suttogtak a tealevelek. Akkor… De nem! Inkább várta a szülei halálát mint a szerelme elvesztését. Igen, szerelmes volt. Akkor még olyan… ártatlannak tűnt. Komor volt, s önmagába zárkózó, nehezen nyitva az idegenek felé, de Morgan sok gátját levetkőztette. Továbbra sem lett az a barátkozós típus, de már többet kapcsolódott be a társalgásokba. Nevetgélt a griffenéles vicceken, persze a maga elegáns módján, s óvatosan csapta a szelet a lányoknak Olyan apró kis élvezettel, hogy hátha féltékeny lesz a másik. Igen, szerette volna ha felképeli a riválist, vagy immár nem kell tagadniuk azt, ami oly nyilvánvaló.     

Átsuhan, s elnémít. Némán figyelte miképp kászálódik fel a másik, s kapaszkodik meg a lépcső korlátjában. Nem akarta bántani. Tényleg nem akarta! Mentegetőzött volna, ha egy egyszerű kis surmó, vagy megbán, de… Mardekár, hugrabug. Mardekár, mardekár, aranyvér. Ezen apró kis ostobaságok a helyéhez szögezték. Megacélozták a lelkét, s rendbe tették a gondolatait. Mert ennek így rendben kell lennie. Semmi gond, mások is folyamatosan ezt csinálják. Ezért ilyen rossz a ház híre. Nem nyilvánvaló? Hátrébb lépve, szabad kezével öntudatlan kapaszkodva meg az ajtófélfában, mintha csak attól tartott volna, hogy ő is elveszti egyensúlyát, bámulta a lányt. Valamit mondania kell. Valamit, bármit… Annyira hasonló az arcotok. Kire, kire hasonlítok? Már itt befejeződött volna a csevely. Nincs mit magyarázni. Nem akart lefeküdni vele és kész. Akkor meg bukdácsoljon egyedül ahova akar! Ő aztán nem játssza el a mugli mikulást!

A feje zsongott, addig nem érzett remegés járta át a tagjait. Olyan, de olyan… dühös volt!

- Hülye… kurva! – egy újabb vázát törve össze, mit sem törődve azzal, hogy a fogadóban talán nem kéne a bútorzatot tönkretenni, lépett közelebb a másikhoz.
Felajánlotta neki, hogy elveszi. Mindegy a korkülönbség, az, hogy ő úgyis elmegy ebben az évben, vagy épp a kis titok, hogy Voldemort hívő. Semmi sem számított. Csak azt akarta, hogy CSAK az övé legyen. Senki másé. S miért ne lett volna jó parti? Az ő családja sem volt nemesebb mint az övé, s vagyonuk sem haladta meg jóval az övékét. Mindegyik professzora azt mondta, hogy még nagy dolgokra hivatott. Bármelyik háztársa, aki hisz az előre elrendezett házasságokban, vagy sem, szívesen vette volna a kérést. Az udvarias Colien, a mardekár egyik kis szeme fénye. Aki nem feltétlen egy híres név miatt népszerű, hanem a tudása, az eredményei által. Kell ennél több? KELL?!

- Jaj! Colien! Ne bosszants fel! – vetette le a felsőjét, mit sem törődve a szikrázó gyűrűvel, melyet sok győzködés árán húzott ki az anyjából. Ott térdelt, nyújtotta az ékszert, s… Csúnyán kifejezve a dolgot, le sem szarták, hogy mit művel ott. Morgan egy délutánra jött, nem mennyegzőre. Összefeküdtek volna, újra sokat nevetnek, aztán mindenki megy a maga dolgára.

- Sosem mennék hozzád. Kis hülye. – rá pillantva, kacéran simítva végig a vékony alkaton, lépkedett közelebb. – Persze szép kis valami… Na gyere már! Nincs sok időm. Apa azt mondja, hogy az igazi – kihangsúlyozva a szót – vőlegényem ma érkezik vissza. Addig pedig… Rengeteg időnk van… egymásra… - kacsintás, majd simítás az arcon.
Az ő arca? Lángolt a ki nem mondott szégyentől. Ennyire még az életében nem alázták meg. Hisz…hisz…elutasították?! Görcsösen kapaszkodva az ékszerbe, mely akkor az egyetlen kapcsolata volt a józan eszével, emelkedett fel, durván lökve félre a cirógató kezet.

- Colien! Normális vagy?! – sikkantott fel Morgan, fájón kapva el a kezét.
Nem tudott igazán mit mondani. Rengeteget olvasott, pallérozta az elméjét, mert úgy hitte, csak így juthat előre, de… Most egy jó kifejezést sem talált a kavarodó érzelmekre. Mert fájt, úgy fájt…

- Jaj! Ne csináld ezt… Az első naptól kezdve tudtad! Csak egy…vagy több éjszaka! Semmi más. – a lány érezte a hibáját, ám a világért sem vallotta volna be magának, vagy épp pont neki. Akivel annyi éjszakát töltött együtt. Hiszen tényleg közölte vele. Semmit sem akar. A korkülönbség, a…minden. Ő csak az idősebbeket szereti. Montague-ra meg jó indulattal sem ragasztotta volna az álom pasi jelzőt.

- Válaszolj már! Colien! Mondj valamit! – amikor dühös volt mindig ilyen sipítós hangon beszélt. Na ez most sem kerülte el. Szerette volna a hangját hallani, látni egy nevetést, apró, huncut mosolyt, mely jelzi, csak viccelt. Kérlek, kérlek Istenem, ad meg… De ennek még csak a közelében sem volt. Hát mit tett? Számára mintegy logikus lépésként, felpofozta a némán ácsorgó, érzelmei viharában ragadt fiút.
Nos… Annyira valóban jó volt, hogy felébresztette. Kizökkentette a szörnyű álmokból, hogy egy rosszabb valóságba jusson. Mostmár egy kis ringyó fel is képeli….! Az apja is mindig így beszélt. Lekurvázva minden nőt, kihasználva az ártatlanokat. Nevetve rajta, s megmondva, rossz ösvényen jársz, fiatal Montague. Pedig ő bevezette volna a jóba…! Mintegy egyszerű, számára egyértelműnek tűnő késztetésből, lendült is a keze, erejével nem is számolva, pofozta fel a lányt. Aki, összeesve a földön, a fájdalom s meglepettség egyvelegétől egyelőre kukán, hitetlenkedő tekintettel nézett fel rá. S valahol itt is hagytuk abba. A földre küldte, pedig nem akarta, s pusztította a szobát. Mert tehetetlen volt, s ostoba. Nem tudta másképp levezetni a dühét, hisz… Hogy érhetett volna úgy az Ő Morganjához?! Tört a váza, felborult a szekrény, s egészen úgy nézett ki mint egy megtébolyodott halálfaló. Össze vissza állt a haja, felsebezte a kezét, s a gyűrű is eltűnt a nagy veszekedés közepette. A nő pedig, nem tudván mit tenni, hisz körötte a káosz uralkodott, összekuporodva, könnyekbe temetkezve figyelt, s várt. Takargatva a féki mezítelen testet, oltalmat keresve végre. Valakiben, vagy valamiben. Bármiben… S ott, a romok tetején, amikor már nem volt mihez nyúlni, akkor mert újra a másikra nézni. Ezzel mintegy örökre búcsút is intve neki.

Kinyitotta a száját, azonban nem jöttek ajkaira a szavak. Inkább dühösen összeszorította az állkapcsát, s mint egy torzonborz rém, úgy dübörgött ki a színről. Csak jó pár perc után kapva észbe, hogy igazítsa meg a haját, s a sebet takarja el, hisz mily közönséges így szaladgálni. Nem illik hozzá. Nemdebár?

Nehéz év. Valóban. Tuti az övé sem lehetett piskóta, ha ilyen jó emlékekkel számol be.
Mikor szóba hozza, a RAVASZT görcsbe rándul a gyomrom. Te úr isten, itt van nekem ez a rengeteg RBF vizsga, aztán két év múlva jön ugyanennyi. Megéri ez egyáltalán nekem? Sokszor valóban nem látom értelmét a dolgoknak, de valószínűleg biztosan hasznosak, ha már kitalálták őket. Lehet, hogy ennek az értetlenségnek, túlzott éretlenségem az oka, hisz aki ismer, az tudhatja, olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt gyerek, kinek számára más sem létezik csak a játék és a bolondozás mindenekfelett, zéró komolysággal.

- Köszi, a lelkesítést.- mondom a srácnak, arcomon meghúzódó aprócska kis mosollyal. – téged is így ösztönöztek anno a nagyobbak, vagy csak te vagy ilyen optimista? - kérdem tőle kissé gúnyosan, kissé humorosan. Remélem, veszi a lapot és rájön, hogy csak viccelődöm, játszom vele. Tudom, gyermeteg egy játék ez, de élvezem.
Szóval hetedéves. Na, szép, így bízzak meg az emberítélő képességemben.
Shawnie? Hehe, jó kis név. Miért is ne?
- És, mond csak Shawnie, mi bajod van az átváltoztatástannal. Megértem, hogy RAVASZ szinten nem oly könnyű az anyag, de előtte mi bajod volt vele? – cukkolom a srácot. Nem tehetek róla, ilyen hangulatom van, ilyen játszadozós. – Amúgy én a bájitaltant szeretem a legjobban. – vetem oda neki félvállról és somolyogva figyelem a fejleményeket.
Oh, felkészülni? De rendes!
- Hát, ha vállalod a kockázatot, akkor semmi akadálya, örömmel veszem, hogy valaki segítőkezet nyújt, vagy legalábbis segítő pálcát. – válaszolom kérdésére, majd előkapom pálcámat és elkezdek játszani vele, közben kíváncsian figyelem Shawnie-t, hogy mit lép.

Emma

- Hát is-is. - mondta Lashawn. - Ennél már csak jobb lehet. Ha meg rosszabb lesz, akkor a mostani helyzet mégsem volt olyan rossz.
Az utolsó mondat közben elmosolyodott. Ebből láthatja a lány, hogy vette a fiú a lapot és nem hagyja viccelni magát. Ezután lassan végigmérte a lányt a tekintetével. A lány elég csinos volt. Szőke haj, szép arc, formás alak. Ennyi elég volt ahhoz, hogy Lashawn megpróbálja felszedni a lányt.
- Hmm, így csak a barátnőim szoktak hívni. - mondta Emmának, mikor a lány Shawnie-nak szólította. Úgy érezte, hogy itt az ideje annak, hogy most ő ugrassa a lányt. - Vagy azok, akik a barátnőim szeretnének lenni.
Természetesen az előző mondatát egy mosoly kísérte és remélte, hogy nem veszi a lány a mellére a sértést. Csak Lashawnt.
- Hogy a kérdésedre válaszoljak fogalmam sincs mi volt a bajom vele. Talán egy kicsit nehéznek találtam. - felelte a lány kérdésére. - Most el vagyok vele.
- Szóval szeretnéd, ha segítenék neked, hm? - mondta Emmának. Előhúzta a pálcáját, s forgatni kezdte. -  És mit akarsz gyakorolni?

Szóval a barátnőidet. Aha. Kicsit sem átlátszó ám a meséd nagylegény, á, ne gondold!
- Oh, valóban? Ezek szerint a mostani barátnőd is így hív, vagy az már megunta és visszatért a Shawn cicához? – kérdem tőle csípősen, közben szenvetlen arcot vágva.
Ezek után nm számítok túl sok jóra, sőt, ha még inkább elkezd nyomulni, azt hiszem, itt hagyom. Igaz, nem vészes, amit eddig csinált, de nekem ez éppen, hogy sok. A srác nemhogy még nem tetszik, de elképzelni se tudnám, hogy ő valaha a pasim lesz, vagy, hogy bármi közünk lesz egymáshoz a barátságon kívül. Nem, egyszerűen nem az esetem, de megbántani sem akarom.
- Hát nem tudom. Szerintem a nehezebb bűbájokat, mármint hogyha benne vagy… – felelem neki, kis mosollyal arcomon.-… és persze ha csak nem félsz tőlem és a pálcámtól.
Meglengetem előtte a kis vörösfenyő-fadarabot, majd halkan elmormolok egy Lumost, mire pálcám végén, egy a fény miatt aligha észrevehető fény gyullad, majd elhangzik számból a Nox varázsige is, mely hatására a fény nyomban kialszik és pálcám vége újra kihűl, már nem égeti az iménti nemes fény.  Jó játszadozni vele, kellemesen tölt el az az érzés, hogy képes vagyok irányítani ezt a pálcát, mely engem választott.
- Na, mi az Shaw-Shaw ki mersz állni ellenem? Gyere, küzdjünk meg! – kiáltom a fiúnak, felhívva magamra a hídon felgyülekezett diákok megtisztelő figyelmét.
Persze csak bolondozásból hívtam ki a srácot, hisz tudom, hogy ő hetedéves és simán leterít akár 2 intéssel, de sebaj, majdcsak nem lesz velem olyan durva, tekintve hogy egy fiatalabb leányzóval van dolga.
Kissé zavarba vagyok, hiszen immár többen felénk fordultak, vagy kíváncsian odaszaladtak mögénk, hogy láthassák mire is készülünk.
Te jó ég, mennyi ember!
Sosem szerettem a rivaldafényt és nem is fogom.
Kissé remeg a pálca kezemben, így hát jobban megszorítom finom ujjaimmal, majd határozottan előreszegezem a fiúra és küldök felé egy sóbálvány átkot, mely vörös fényével nyílegyenesen elindult Lashawn felé.

Emma

- Öhm... Mondtam egy szóval is, hogy van barátnőm? - kérdezte kedvesen a lánytól. - Azt hiszem nem Emma cicus.
Az utolsó szavakat megnyomta, s kíséretül küldött velük egy kihívó mosolyt is. Úgy gondolta, hogy lehet közte és a lány között valami, de ha lesz is nem valószínű, hogy hosszú távon. Ekkor eszébe jutott valami. ~ Mi van, ha csak színészkedik? " Erre a kérdésére hamar választ szeretne kapni.
- Mit értesz nehéz bűbáj alatt? Vingardium leviosát? - kérdezte Emmától. - Inkább attól félek, hogy kárt okozol bennem.
Az utolsó mondatot viccből mondta, de miután kiejtette a száján legszívesebben visszaszívta volna. Valószínűleg sértésnek hangzott, de nem nagyon szeretett senkit se sértegetni.
- Biztos vagy benne? - tette fel a kérdést. Persze csak a lány testi épsége miatt. Meg természetesen nem szerette volna, ha lány véletlenül elveszti a karját. - Na mindegy. Küzdjünk.
- Szeretsz táncolni Emma cicus? - tett fel egy újabb kérdést Lashawn. - Ha igen, ha nem Tarantallegra!

- Nem, nem éppen a Vingardium Leviosára gondoltam, bár ha neked ez nehéznek számít, akkor tekintsd magad vesztesnek Shaw-Shaw.

Petrificus Totalus és Tarantallegra.
Furcsa egy kombináció, de hát nincs mit tenni. Két átok két pálcából, fél úton összeütközik, majd becsapódik a híd kőkemény korlátjába, melyről ennek hatására egy kisebb darab szakad le és hullik a mélybe.
- Igen, szeretek táncolni, de ahogy elnézem, te nem tudsz, szóval nem éri meg leállnom veled. – sziszegem összeszorított fogakkal. Nem akarom megbántani a fiút, remélem ő is veszi a lapot és rájön hogy csak játszok vele.
Valami jó kis bűbáj kéne, ami váratlanul érheti a srácot. Valami, ami kissé nehezebb varázslatokra ösztönzi, á nem, az sem jó, azokat meg én nem tudom kivédeni.

Diffindo? – nem, ez már lerágott csont, nem jó.

Pofix? – hát igen, ez vicces kis varázslat, de attól hogy a nyelve a szájpadlásához ragad, attól még tud    nonverbálisan varázsolni, ebből a szempontból előnyben van, én a mágia e formáit nem ismerem.

Stupor? – ez most még túl erős.

Densaugeo?

Ez az, ez jó lesz. A Densaugeo, minek következtében a srác fogai vészes növekedésbe kezdenek. Könnyű kis bűbáj, ki lehet védeni, de hátha sikerül.
- Densaugeo! – kiáltom, majd a varázslat, hosszú csíkot hagyva maga után megindul Lashawn felé, aki tőlem három méterre, a híd másik oldalán áll.

Emmának, a párbajozó istennőnek

Lashawnt kezdi idegesíteni, hogy Emma Shaw-Shaw-nak szólítja. Közben felhúzott szemöldökkel nézi, hogy a hídból egy jó nagy darab kő leesik.
- Hé cicus kőbontásról nem volt szó. - figyelmeztette a lányt. Ez a fiút megnyugtatta, mert kicsit ideges amiatt, hogy a lány elverheti. Természetesen Lashawn szeretne nyerni, de nem akarja elpáholni a lányt. Azonban volt egy ütőlap a kezében, ami a lánynak nem valószínű, hogy meg van.  A fiú tud valamelyest nonverbálisan varázsolni. Ezt a következő varázslatnál alkalmazni fogja. ~ Densaugeo? Ez komolyan gondolja! ~ gondolta magában. Most ezt a varázslatot simán fogja kivédeni Protegó-val. Elvégzi a szükséges pálca mozdulatot, kimondja magában a varázsszót és létre jött a varázslat. Örömmel figyelte, hogy a lány átka visszapattan a megidézője felé.
- Nos cicus most mit szólsz? - kérdezte a lánytól mosollyal az arcán.