Nyugat-déli összekötő híd

[DeLeon]

*Érdekes.. hogy ő sem érti. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy ha valaki, hát Matt bőszen bólogat majd egy ilyen kijelentésre. De nem. Helyette felhúzta magát és ismét támadásba lendült, mint valami harci kopó, aki csak akkor hagy fel az ellenfele marcangolásával, mikor elveszti az eszméletét. A kölyök ereiben viszont nem az emberek keze által nevelt ebek, hanem zabolátlan farkasok vére csörgedezik - azóta a baljós éjszaka óta, mikor brutális erejű állkapcsok zúzták szét a térdét. A sebhely alatt még most is fájón nyikordulnak a gyerek csontjai, ha eszébe jut az a hideg, mely órákon át markolászta a testét - az ujjai alatt érzi a vén fa lassacskán leváló, kesernyés szagú kérgének durva felületét, és a körmei alatt. A lábszárát és bokáját testmeleg, ragacsossá hűlő nedv mocskolja. A vér.. igen, a vér szagát érzi mindenütt. Akárcsak most.
Egyáltalán nem számít további támadásra, hisz ő sem ugrott, csupán védekezett. Beszélni akart, tisztázni a helyzetet, s egyúttal saját magát is, de DeLeon képtelen volt emberi lényként tekinteni rá. Seya mellkasa valósággal belenyekken az újabb rúgásba, s a kisfiú holmi bábuként csuklik össze. Ott térdel, félkézzel a mellkasára tapadt pólót markolászva, és nem kap levegőt. M e g f u l l a d. A szemei egész nagyra nyílnak, de hiába nyitja a száját, csak nem akar.. több.. levegő.. levegh..! Kápráznak a szemei és már meg sem lepődik, mikor egy újabb rúgás következtében a kemény kövezetre bukik a feje. Elfáradt. Kimerült. Fázik, és szorít a tüdeje, a szíve, a..! A szégyen forró könnyei gyűlnek a szemébe, s ha eddig nem lett volna elég a megaláztatásból, hát most rákvörösre csípik a kátrány pillák tövét.
Már nem akar magyarázkodni, csak..
.. hagyják már végre békén!*
- Takha.. rdj.. ngh-hh!
*Hörgi még mindig fulladón, s ahogy a tüdejéből kipréselt maradék kis levegő után egy kis nyeletnyi friss oxigénhez jut, szinte boldogan nyújtja ki a nyakát, hogy könnyebbé tegye a kínkeserves szuszogást. Mindene zsibbad és ezúttal valóban úgy érzi, képtelen lenne felállni. A hideg kövek kellemesen enyhítik a kis testet körülszövő fájdalmat, de a fiú szívét képtelenek megcirógatni.*
- Elég volt.
*Lassan normalizálódik a légzése, aminek mérhetetlenül örül, hisz ez azt jelenti, hogy eszméleténél maradhat, s nem kell majd néhány óra múlva a Gyengélkedőn ébrednie azzal a tudattal, hogy valaki puszta szánalomból felcipelte oda.
Megkísérel legalább felülni, de remegő izmai megtagadják az engedelmességet - egy centi nem sok, annyira sem képes eltávolodni a padlótól. Cöhh.. A harag és félelem legcsekélyebb jele nélkül tekint fel Matt nardágszárára, s mintha még halványan el is mosolyodna. Ez a bomlott elmék vigyora volna?..*
- Mi az? Nézegetni akarsz még, hm?.. Jól van. Felőlem, .. Érezd magad megtisztelve.
*Szívesen átfordulna legalább a hátára, hogy a másik arcába nézhessen, de egy alig látható megremegésnél többre változatlanul nem futja erejéből. Így tehát marad a zöldszegélyes srác cipőinek és nadrágszárának a bámulása - ez is több a semminél. Legalább nem kaptak a szemébe és vesztette el a látását.
Ha továbbra sem hagynák faképnél, hát halkan szólásra nyitja a száját, s még mindig halotthoz méltó mozdulatlanul heverve mordulja az orra alá:*
- "Győzni bárki tud." Nem nehéz. Veszíteni és aztán újra nekifutni.. az már keményebb. Ha tudnád, hányszor feküdtem már ugyanígy, most röhögnél! De fel fogok kelni. Talán egy félóra múlva, de felkelek. És ne aggódj, nem megyek fel a Gyengélkedőre.

~ haver ~

"Elég volt." Talán ez a két szó józanít ki a levegő után kapkodó vézna kölyök mellett állva. Nem mozdulok a kapkodva lélegző fiú mellett, miközben fontolgatom, hogy eltűnjek-e onnan. Végül mégis maradok, valami visszatart. Törökülésbe helyezkedek a ziháló kölyök mellett, háromszor-négyszer mélyebbre szívom a tiszta oxigént, mint szoktam, s ezalatt lassan lehiggadok. Eltűnik a vörös köd az agyamról, tudván, hogy győztem, mostmár kijózanodhatok. Alig félperc után alábbhagy az én lihegésem is, nem pulzál olyan őrült ritmusban az ér a bal karomon. Képes vagyok rámosolyogni Seyára, és én, aki az előbb gyilkosnak neveztem őt, ÉN állok neki segíteni rajta. Teljesen hülye vagyok! Mégis csak ennyit mondok neki:
- Várj! - aztán lehunyom a szemem.
Koncentrálok, nem szólok egyetlen szót sem az epés szövegre. Régóta megvan bennem a képesség, hogy gyógyítani tudok, de eddig csak magamon próbálgattam. Ez volt az első jel, ez utalt először arra, hogy én másféle vagyok, mint a körülöttem flangáló rengeteg mugli. Akkor még nem tudtam varázsló voltomról, mikor eleinte használtam ezt a tehetségemet, az csak később derült ki. Seya mellkasát fixírozom, remélvén, hogy sikerül enyhítenem a fájdalmát. A biztonság kedvéért a pálcámat is rászegezem, hogy biztosan sikerüljön. Végül majd' egy percnyi némaság után felnézek, és elrakom a pálcámat a talárom belső zsebébe.
- Sejtem hányszor feküdtél a földön. Én is így kezdtem, sőt mindenki így kezdi vagy kezdte egyszer valamikor. Csakhogy én azóta karatézok, ezért aztán kissé ritkábban kerülök a földre. Félig-meddig fegyvert faragtak a testemből, na és?! Nem a győzelem a fontos, hanem az élet; az mindennél jobban fontos nekem. És tévedsz, nem mindenki tud győzni. Van, aki úgy nyer, mintha vesztene, lehajtott fővel, szégyenkezve kullog el, hogy már megint megvert valakit, aki nála gyengébb - totál mindegy miben győzött. Akad olyan, aki harsányan ünnepel, kikabálja győzelmét megszégyenítvén a másikat, mint ahogy te most elvártad volna tőlem, és van, aki  nem ezt teszi. Ez a harmadik féle ember csak csatázik, de nála nincs tét, nincs következmény. Ha mégis van tét, az csak és kizárólag az élete vagy a családja lehet, mert semmi mást nem félt.
Megrázom a fejem, azután letörlöm a véremet a szemem elől. Csak ekkor fogom fel igazán, hogy én is vérzek, s akár magamat is meggyógyíthatnám, ahogy régebben is megtettem. A sebre összpontosítok, a felszakadt szemöldökömre, és hamarosan érzem a megszokottat: mintha forró kardpengét húznának végig rajta. Összezárul a seb, és ahogy letörlöm a vért róla, már csak egy sebhely a sok közül, ami egyszer majd eltűnik, végleg elhalványul. A számat is helyrehozom, azonban törött orrommal nem tudok mit kezdeni, csak a vérzést tudom megszüntetni.
- Nem is kell felmenned a Gyengélkedőre, azt hiszem, de ha szükség lett volna rá, magam vittelek volna fel. Mert én nem szaladok el a verekedés elől, de ha bajt okozok, annak a következményeitől sem menekülök. Vállalom. Bár kicsi az esélye, hogy ezt elhidd, haver.
Ezzel könnyedén felkelek mellőle, levadászom a szél hátán ellebbenni készülő kalapomat és a fejemre igazítom, azután visszaülök a fiú mellé. Talán mostmár fel tud kelni, ha akar, talán sikerült segítenem neki egy pöttyet.

[DeLeon]

*Ez meg mégis mi a redves francot művel?.. Nem volt elég, hogy péppé verte, de még elő is adja a könyörületes nagymester szerepét?! Ha fel tudna kelni, ezért olyan szívesen bemosna egyet a mardekáros fiúnak, hogy ha eddig ne lett volna eltörve az orra, hát most egyenesen az agyáig tolná az apróra zúzott szilánkokat! Mérhetetlenül bosszantja, hogy nem hagyják itt ebek harmincadjára, ahogy az elvárható volna egy ilyen Matt DeLeontól, sőt, a szöszke barma még gúnyolódik is rajta és a mellkasának szegezett pálcával kotlik a helyén!*
- Azt mondtam.. hogy elég volt!
*Dörren rá ellenszenvesen a koncentrálóra, miközben minden ízében remegve sikerül elérnie, hogy feje egy aprócska centiméternyit elemelkedjen a hűvös kőpárnáról. Mivel fogalma sincs, mi a frászt művelnek vele, nem kis erőfeszítések árán, de egy leheletnyit távolabb húzódik a másiktól - vagy csak ő hiszi így és valójában mozdulatlan marad? Miért átkozza még mindig?! A vér sós, fémes ízét érzi szétbomlani a nyelvén, ez a semmi máshoz nem fogható szag burjánzik el az orrában, s egész az agyáig kúszik. Mindene.. de tényleg, mindene fáj! Még olyan pontok is, amikről eddig jóformán elképzelni sem tudta, hogy képesek így sajogni. Hát miért nem elégszenek meg ennyivel?!*
- Neh..!
*Zsigerből jövő, dühös hörgéssel feszül meg ismét, s csak akkor oldanak ki testéből az ösztönösen görcsbe rándult izmok nevetséges csomói, mikor az a nyomorult pálca végre kikerül a képből. A kisfiú egész teste elernyed, s hamarosan feje is visszahanyatlik a földre. Most veszi csak észre, hogy normálisan kap levegőt és.. bármilyen furcsán hangzik is, kevésbé nyom a tüdeje és.. a szíve sem szorít már annyira. Egek..! Kap levegőt, de úgy rendesen! Még mindig hitetlenkedve lélegzik egyre mélyebbeket, valósággal belerészegülve az eufórikus örömbe, melyet mint valami ocsmány manó, egyes-egyedül Matt alakja árnyékol be.
Seya hirtelenjében elszégyelli magát, amiért - ugyan csak a pillanat töredékéig is, de - hagyta kiülni arcára azt a vegytiszta rettegést, melyet legszívesebben örökre elfelejtene. Mattel ráadásul hálótársak! Ezzel együtt lövése sincs róla, mennyire mély a fiú álma és mennyit hall a hóhajú kölyök könyörgő nyüszögéséből, esetleg fájdalmasan elfúló, rekedt kiáltásaiból. Nagyon reméli, hogy semmit - a végén még képes volna azt gondolni, hogy emiatt a ronda vereség miatt küzd álmatlansággal és tőle meg a híres karatetudásától fosik.*
- Úgy beszélsz, mintha számomra nem az lenne a legfontosabb.
*Szuszogja mogorván, miközben egy röpke pillanat erejéig lehunyja könnymarta szemeit, s megkísérli odébbvonni lassacskán elmacskásodó vállát. A fenébe, hogy még mindig nem tud felkelni..! Pihennie kéne, de ezt elég nehéz úgy kivitelezni, hogy DeLeon mindeközben megállás nélkül darálja itt neki a nagy világmegváltó eszméit. Hogy oda ne rohanjon!*
- Az meg sem fordulna a fejedben, hogy nem akarnám, hogy felvigyél, heh?
*Mar vissza hálátlan kutya módjára, akinek a büszkesége fontosabb, mint a testi épsége. Az acélszürke szemekben a gyerekes dac mellett beletörődő keserűség fénylik, s ettől a ponttól kezdve az állandóan rekedt hang is normálisabb, mondhatni kultúráltabb hangnemet üt meg. Persze csak miután kénytelen-kelletlen konstatálja, hogy Mattnek egyelőre esze ágában sincs odébbállni; csupán a kalapjáért nyúlt.*
- Tristian még csak egy elsős tacskó, igaz, de nem kell félteni.. A tóparton olyan lazán küldte rám azt a sóbálvány rontást, hogy jóformán pislogni sem hagyott időt. Próbababának nézett.. Aztán a lefegyverző átok fellökte és ő elég szerencsétlenül esett; méghozzá kövekre. Igen, elborult az agyam és elégtételt akartam venni, de nem én kezdtem; és az eset után azonnal felmentem a Gyengélkedőre, hogy leküldjek érte valakit, mivel nem akartam kockáztatni azzal, hogy megmozdítom és ezzel talán egy életre bénává teszem. Ennyi történt. Már megkaptam a büntetésem.
*Igazából maga sem tudja, miért mondta el ezt az egészet. Vélhetőleg azért, hogy ne kelljen néma csöndben feküdnie a földön, míg Matt légből kapott bölcseleteit hallgatja - nem, ő nem akarta tisztázni magát egy ilyen ember előtt. De ha már így alakult, a pletyka legalább az eredeti formájában terjed tovább, nem pedig a vérengző másodéves hátborzongató tetteiről szőtt rémmeseként.*

~ haver ~

Nem érdekel a kiáltása, tudom, hogy sikerülni fog. Muszáj sikerülnie, hiszen mindig ment! Látom, hogy menekülne, de képtelen mozogni... de hát én nem vertem meg ennyire, hogy a fenébe lehet akkor mégis ennyire lebénulva?! Rettegő arc, újabb fájdalomkiáltás, aztán csak dühöt látok rajta. Mi lesz velem éjszakánként? Seya majd a nyakamba veti magát, hogy álmomban széttépjen, mert akkor idő míg felébredek, és kevésbé tudok ellenállni?! Végigsimítok a hegen a szemem fölött, és konokul nem nézek Kiba szemébe. Nem akarom látni benne a feneketlen gyűlöletet és dühöt, elegem van a kölyök hülyeségéből. És az indulataiból is.
- Te meg úgy teszel, mintha számodra nem az lenne a legfontosabb - felelem neki. - Mindig kötekszel velem, pedig pontosan tudod, hogy erősebb vagyok. De nem csak velem szórakozol így, hanem majdnem mindenkivel, aki nagyobb darab nálad a suliban. Az iskolán kívül nem tudod, mert ott soha nem láttalak még.
Majdnem hozzáteszem, hogy "hála égnek", azonban még időben elharapom a mondat végét, nehogy megsértsem az önérzetét. Mégis gúnyosan nézek le rá, mert az arcizmaimat már nem tudom megfékezni.
- De, kééépzeld, megfordult a fejemben, hogy tiltakoznál. Csakhogy ezen esetben kiütöttelek volna, mielőtt felcipellek. Ez meg neked nem jutott eszedbe, igaz?! - hörrenek a kölyökre.
Hát úgy tűnik, itt nem érvényes a jó tettért cserébe jót várj elmélet, igaz: Kiba nem éppen aranyhal. Mert egy aranyhalnak nincs ekkora pofája, és nem aljas típusú. Nem, nem várok hálálkodást azért, mert segítettem rajta, hiszen láthatóan könnyebben veszi a levegőt, csak... csak azt szerettem volna, ha egy kicsit normálisan beszélne velem, ha nem kötekedne örökké. Azt hittem, hogy ez a viselkedés nála csak egy felszínes, felületes borító, de ezek szerint tévedtem. Legfeljebb a nemlétező ereje az, amire rájátszik, de a gonoszságra úgy tűnik, szemernyit sem.
Meglep ahogy Tristianról beszél, és hirtelen elszégyellem magam egy kissé.
- Ne haragudj, nem tudtam - motyogom, de még mindig nem nézek a szemébe.
Közben óvatosan felültetem Kibát, és hátát a mellvédnek támasztom. Így biztosan könnyebb lesz neki, hogy nem kell folyamatosan felfelé bámulnia rám, mert az úgy eléggé megalázó lehet számára. Lövésem sincs, mi ez a hirtelen jóindulat, ami szinte sugárzik belőlem, soha nem szoktam ilyen lenni. Pláne nem Seyával. Letelepszek a kölyökkel szemben, a híd másik oldalán. Mostmár nem fogom elhinni a kitalált meséket Kibáról, az biztos, de az ő sztoriját sem fogom terjeszteni.
Hihetetlen! Én szégyellem magam, mert ez a gyerek elmondott nekem egy történetet, ami talán nem is igaz! Nem szabad elfelejtenem, ahogy az előbb nekem esett, hiszen még a képébe is kiáltottam, hogy gyilkos. Lehet, hogy az, de akkor az egy másik történet lesz. Engem nem ölt meg. Jah, éppen csak az életemre tört alig tíz perce! Ezzel így semmire sem megyek, itt vitatkozhatok magammal akár az évezred végéig is, akkor sem haladok előre egy centit sem. Lehunyom a szemem, aztán felnézek Seyára és igen, képes vagyok elmosolyodni. Szinte fájnak az arcizmaim a mosolytól, és ha nehézkesen is, azért tartom a jókedv látszatát, ahogy Seya szemébe nézek végre. Vigyorogva közlöm vele:
- Hiába keresel jogcímeket, kibúvókat, nem változtat a lényegen: kevés híján kinyírtad a srácot. Nem kell megyarázkodnod, mert az ilyesféle erőfitogtatást és a gyilkolást mindig elítéltem, ahogyan ezután sem fogom a végrehajtandó feladatok között számontartani. Én nem hagytalak itt téged, megpróbáltam tenni érted valamit. Ha már kövekre esett, legalább nem kellett volna még belerúgnod utána.
Mire a szöveg végére érek, leolvad a vonásaimról a mosoly, csak komorságot és visszafojtott dühöt talál rajta a szemlélő. Nem értem, miért kellett pont ezt mondanom neki, de valahogy szeretném megértetni vele, hogy a kamikáze életfilizófiával nem megy semmire, csak magának árt.

[gyűlölni]

[DeLeon]

*Na ez már azért mindennek a teteje. Eddig tűrte, hogy Matt, ez a DeLeon sarj, akinek ugyan fikarcnyit sem érdeklik a viselt dolgai, kiokítsa és holmi leprát terjesztő ocsmányságnak billogozza, de azt már képtelen elviselni, hogy a fiú alaptalan vádakkal illesse és a háttérismeretek teljes hiányában ossza azokat a nagy bölcseleteket! Mintha legalábbis kételkedne háztársa ép eszében, esetleg szellemi képességeit kérdőjelezné meg.
Folyton csak.. hajtogatja, hogy ő, Seya a hibás, holott fogalma sincs, mi zajlik a gondosan összehúzott paravánok mögött. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola növendékei közt mindig is akadtak balhés alakok, akik olyan hírnévre tettek szert, hogy az egész intézményben ismert volt a nevük - ám Seya koránt sem tartozott az efféle vandálok közé. S o h a. Ő remekül megvolt a maga kis magányában, s igyekezett minél kevesebb bonyodalmat keverni maga körül. Az persze más lapra tartozik, hogy korához mérten túlságosan is komoly, büszke kisfiúként nehezen nyelte le a neki címzett sértéseket; de a Matt pofájából fröcsögő rágalmakhoz képest az ősz sörényre, esetleg az idegesen vonagló sebhelyre tett megjegyzések harmatgyengének bizonyultak.
Ez a.. DeLeon korcs az elevenébe taposott és olyan biztos kézzel bontotta ki a régi és friss sebekben maradt varratokat, mintha egyenesen a kölyök lelkébe látna! Talán éppen ezzel magyarázható a kicsi szívben fellobbanó gyűlölet. Mert eddig nem utálta ennyire, nem, dehogy. Ellenszenves volt számára a másik viselkedése és ez a dölyfös, "Majd én megmondom a frankót, mert bölcs karatés vagyok, akiben szabadon áramlik a hülyeség." stílusa is szabályosan az agyát kaparta már néhány perce. De.. most kezdte csak igazán gyűlölni.
"De, kééépzeld, megfordult a fejemben, hogy tiltakoznál." Ó, vagy úgy! Hát ennyit az emberi méltóságról és a minimális tiszteletről, amit a hóhajú rohadék bezzeg a legaljasabb bűnözőnek is megadna. Nem tartott attól, hogy komolyabb baja esik vagy belehal a verekedésbe; de a Büszkesége sajog. Ha már egyszer a földre küldték, miért nem elégszenek meg ennyivel?.. Mert DeLeon mohó. A fizikai győzelem mellett az eszmeit is a magáénak akarja tudni. Milyen kár.. - fut át a sötét pillantású mardekáros agyán a gondolat - .. hogy ezt már cseszheti! Visszataszító.
"Ne haragudj, nem tudtam." Na ez az, hát erről van szó! A nagy szrt tudsz, mást semmit! Mégis mit képzelsz magadról, heh?! A sötét hülyeségeid nélkül is bőven elég bajom van; de talán még ha lenne valami értelme annak, amit pofázol, akkor odafigyelnék rá! Megfogadnám. Komolyan. De ezt..? Hova rakjam??
A következő pillanatban a gyerek arca hihetetlenül megváltozik, s olyan eszelős utálattal mered a felé nyúló kezek felé, mint aki valóban fel akarja koncolni az életét féltő másikat.*
- NE ÉRJ HOZZÁM!
*Üvölti rekedten, de amint a fátyolos hártyát átszaggatja hangja, dörgő viharként morajlik fel hangja csontos mellkasából. A szemeiben vad ellenkezés, s bár a mellvéd nem engedi tovább hátrálni, ő csak megpróbálja. Mintha nem is lenne tudatának abban, merre jár, hol hever - mintha hinné, hogy van tovább. Nem, nem hagyja, hogy hozzáérjenek, ám ha mégis sikerül megérinteni a vállait, hát minden erejét összeszedve megemeli a kezeit és Matt arcába kap, miközben könyökével és szabad kezével félrecsapja a másik ujjait.*
- Azt mondtam, hogy NE!
*Minden ízében remegve odébb kúszik, hogy lehetőleg kiérjen a fiú karjainak hatósugarából, s csak akkor ereszti vissza arcát a padlóra. Szüksége van még két-három percre, hogy egy újabb mély lélegzetet követően, minden izmát megfeszítve ülésbe küzdhesse magát. Valóban küzd. Hiába nem sajog már a mellkasa, ólomsúlyúak a tagjai és ő borzasztó fáradt.
Seya tekintete undort és rettegést tükröz, arcizmai pedig fájdalmas fintorba rándultak a pillanat azon töredékéig, míg testéhez értek Matt ujjai. Most csak úgy szikráznak a szemei, s egy újabb görcsös összerándulást követően lassacskán talpra is szenvedi magát.*
- Nem érdekel.
*Pofátlanul félbeszakítja a másik halandzsáját, amint tudatosul benne, hogy annak ismét az ő erőfitogtatása és gyilkosságai képezik témáját. Ezt hallgassa végig?.. Majd a nagy francokat!*
- Nem tudsz rólam lószrt sem. És ez így is marad. ~Mintha süketnek pofáznék, esküszöm.. Felfogtál egyáltalán bármit abból, amit mondtam, vagy végig a saját csodálatoddal voltál elfoglalva, te.. felfuvalkodott hólyag?~ Mentem tanulni.
*Azzal kicsit bajosan hajlongva nekiáll összeszedni a szétszórt cuccait, s lüktető orra unszolására úgy dönt, mégis csak meglátogatja valamelyik komolyabb varázstudót. Nem néz többet Mattre, nem áll le magyarázni, hogy "Márpedig az nem is úgy volt, hanem..". Egyszerűen faképnél hagyja, s hátra sem nézve folytatja megkezdett útját a Mardekár klubhelyisége felé.*

~ Seya ~

Üvelteni kezd, ahogy felültetem, s rögtön kap egy jócska pofont visszakézből. Elvégre tudtommal az a legjobb kezelés hisztéria ellen. Elhúzom a szám a rekedtes hörgésre emlékeztető kiáltás hallatán, azután rámorranak.
- Maradj nyugton!
Mégis elengedem alig valamivel a korlát előtt, mikor az arcom felé kap. Olyan közelről látom a körmeit, hogy szinte életlen a kép. Hálátlan egy dög, a fene megehetné.
Már tudom, hogy később nem fog nekem esni csak azért, mert most én kerültem ki győztesen az ökölzsúrból. De más okot találni fog, ezret is, mert kellőképpen dühös rám. A fene megehetné - ismétlem meg magamban.
Újra elered az orrom vére, beletörlöm a talárom ujjába. Laza, hanyag tartással dőlök neki a korlátnak, hagyom, hogy Seya egyedül küzdje talpra magát velem szemben. Látom a kölyök ingatag hajlongását, mégsem segítek neki, az csak olaj lenne a tűzre. Szinte tehetetlenül állok vele szemben és meglehetősen erős a késztetés bennem, hogy felrúgjam a nagyképű szövegéért, a látszólag hatalmas - valójában a minimálisnál is kisebb - önuralmáért. Tudom, mennyire fáj mindene, én is voltam már ilyen állapotban.
Félbeszakít.
Legyintve forítok neki hátat, bár sejtem, hogy ez cseppet sem biztonságos mozzanat. Még várom, hogy nekem essen, egyre csak várok. Egy ütésre vagy rúgásra. Helyette halk, már-már macskaszerű lépteket hallok. Távolodik. Halkan kezdek el szövegelni, de továbbra sem fordulok felé. Talán megáll, talán meghallja, amit mondok neki.
- Igazad van, semmit nem tudok rólad. Csakhogy te is kábé ugyanennyit tudsz rólam. Csak annyit látsz belőlem, hogy gyűlölsz, mert ebben jobb vagyok nálad - célzok az iménti verekedésre. - Semmit nem tudsz, de ha most elfutsz, máskor is el fogsz. És így nem fog változni a helyzet. Gyáva vagy, hogy menekülsz. Mindig el fogsz rohanni minden elől, mert te egy ilyen pitiáner, önző, beképzelt alak vagy, haver.
Nem kiáltok utána, ha meghallotta, megérti majd. Egyszer, száz év múlva, ha már felnőtt, biztosan rájön a szövegelésem értelmére. Addig viszont masszívan hülyének fog nézni, és keresni fogja az alkalmat az összetűzésre. Meglehet legközelebb ő győz, én bicegek el így, ahogy most Kiba; mert abban biztos vagyok hogy hamarosan lesz legközelebb.
Vérző orromat törölgetve, ruganyos léptekkel indulok el a híd ellenkező vége felé a könyvtárba. Eddig sem volt sok kedvem könyveket bújni, most meg aztán pláne nincs. A könyvtáras öreglány meg biztosan kihajít majd, ha véletlenül össze találom vérezni a drága könyveit.
Hülye Kiba. Hülye McGalagony. Hülye büntetőfeladat.
Elérek a híd végébe, belépek az ajtón. Üres a folyosó, csend van. Leülök a hideg kőre, fejemet a falnak támasztva bámulok magam elé, míg szakadtas taláromra ömlik a vérem. Nem látszik a színe a fekete talárom, csak érzem, hogy ragacsos lesz tőle lassan a talár, azután a pólóm. Nem érdekel, erre a hétre elegem van a balhékból.
- Tergeo! - motyogom a mellkasomra szegezett pálcával a kezemben.
Hát a talárnak használt, a pólónak már nem.
Még mindig várom, hogy Seya visszajöjjön az iménti szövegem miatt, de csend van. Egyelőre. Mi lesz, kölyök?! Nem érek rá egész nap!

[DeLeon - záró] 

* Höh. Sokmindent látott már az évek során, de még soha, senki nem merészelte ilyen arcátlanul képen legyinteni, ahogy a hisztériás nőstényeket szokás - kivéve egy személyt, de ő most hála az égnek igen csak távol van innen. Csupán egy percig tart a néma, döbbent csend, míg a kőpadlón motozó hangyák lépteit is hallani, aztán ezt a vihar előtti nyugalmat a kölyök tüdejéből felszakadó, szaggatottan kifújt levegő susogása töri meg.*
- Ha még egyszer hozzám merészelsz érni, te rohadék, én esküszöm, hogy kibelezlek..
*A vészjósló halk duruzsolás hangereje majdhogynem a holtak némaságát idézi, de a kisfiú tesz róla, hogy Matt minden egyes szót a lehető legpontosabban értsen - kegyetlen műgonddal artikulál, s néhány másodpercet arra is hagy, hogy a töketlen agresszor felfoghassa a szavak értelmét, s neadjisten képes legyen értelmes információvá gyúrni őket abban a konok koponyájában.
Jól van. Haladnak. Legalább tudja, hányadán állnak, bár eddig is nyilvánvaló volt a számára, mennyire ellenszenvesnek találja őt a másik. Ezt voltaképp már azon a bizonyos átváltoztatástan órán is leszűrhette magának, mikor a szőke don juan megkísérelte bealázni a társai előtt. Ráadásul épp Sattal! Fogalma sincs, mit képzelt magáról, de már akkor nyilvánvalóvá tette utálatát, habár azelőtt - hiába hálótársak, hiába vannak közös óráik - jóformán egy büdös szó nem sok, annyit sem kommunikáltak a másikkal! Már csak azon okból kifolyólag is, hogy Seya az esetek zömében az első padokban jegyzetel, s teljes figyelmét a tananyagnak és az oktatónak szenteli; a hálóban pedig csak épp annyit tartózkodik, amennyit az ember alvásnak szentel. Máskülönben magányos farkasként rója a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola folyosóit, és hol a könyvtár meghitt nyugalom szagú rejtekében, hol az elhagyatottabb folyosószakaszokon, vagy aktuálisan üres tantermekben múlatja az idejét - gyakorlással és persze tanulással.
Pontosan a fentebb vázoltak miatt képtelen értelmezni a DeLeon srác légbőlkapott rágalmait, miszerint vérengző vadállatként bárkibe és bármibe beleköt, ami csak él és mozog! Ezt a pofont meg.. noha nem viszonozza.. egy életre megjegyzi magának. Matt kezdhet félni, elvégre az eddig kifogástalan hálótársnak bizonyuló kölyök ettől kezdve kiszámíthatatlan ellenséggé válik, s nem kell aggódni, meg is fogja találni a megfelelő pontot, ahol épp akkorát rúghat a fiúba, mint amennyire az megalázta őt itt, a hídon. Fájdalmat fog okozni, hisz mit csinál egy lelkisérült, jóformán mindentől rettegő, erőszakban nevelkedett srác, ha elevenébe tapintanak? Kivetít. Megtorol.

Sokmindent megbocsát, bár felejteni sosem felejt. Nem fordul vissza. Tökéletesen hallja, hogy Matt ismét rázendített azokra a híres bölcseleteire, de pofázzon csak magának; nyugtassa meg a lelkiismeretét, elvégre Seya helyette aligha képes erre. Cirógassa, kenegesse hájjal azt a redves máját, beszélje be magának, hogy mennyire bölcs, hogy mennyire tisztában van a kisfiú helyzetével!.. Pedig ha tudná..! Ha tisztában lenne vele, mekkora önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne forduljon rögvest sarkon, s taszítsa a mélybe, vagy küldjön rá egy átkot, de még.. még ahhoz is, hogy egyáltalán némán kibírja. Önuralom..! A Matthez hasonló pojácáknak minden bizonnyal nagy önuralmuk van - azért akarják, hogy feszt az övék legyen az utolsó szó. Azért képtelenek elviselni, ha a másik félnek van igaza.
Távoztában keserű könnyek tolulnak a szemei elé, s egy pillanatra elhomályosítják a látását; megtorpanásra késztetik. Hát igen.. szerzett egy újabb ellenséget, bár DeLeont eddig sem sorolta épp a semleges kategóriába. Egek! Annyira bosszantja, hogy nem vághatja a képébe, mennyire téved vele kapcsolatban, hogy mennyire félreérti a reakcióit és különben is..! De nem teheti, hisz ahogy Mattet ismeri, úgysem értené meg a dolgot, s nem érne el mást az őszinteséggel, csupán egy újabb megalázó hegyibeszédet. Arra pedig semmi szüksége.
Áh.. Kiveri a fejéből édesanyja képét, a feléje kapó kezeket, melyek ruhájába tépnek, és loboncánál fogva rángatják a fejét.
Továbblép, s nagyon reméli, hogy ha máshol nem is, legalább a pincefolyosón nyugta lesz. Most valahogy elment a kedve a klubhelyiségtől.
Dögölj meg, Matt DeLeon!*

F i n

~ a DS-rajtaütés előtt pár nappal ~[/right]


Szimpla, nyugodt májusi délelőtt. Újabb óra anélkül, hogy A Tervvel foglalkozna, de Merlin szerelmére, neki is jár egy kis kikapcsolódás! És mit ad az ég, amikor úgy dönt (a tavasz során sokadjára), hogy kihagy egy számmisztika órát? Senki másnak nincs lyukasórája, akivel szívesen töltené az idejét.
Szívesen... Mondjuk inkább azt, hogy senki olyan, akinek megtűri jelenleg a társaságát.
Nem mintha nem lenne millió dolga, de jelenleg nem fog az agya. Csak áll a napsütötte kőhíd árnyékos végében, bámulja a kezében levő átváltoztatástan könyvet, és próbálja felfogni a bonyolult transzfigurációs ábrákat, de most egyszerűen nem megy neki. Pedig McGalagony rászállt az utóbbi napokban. Biztos benne, hogy azért, mert interjút adott Potterről a Prófétába! (Az meg se fordul a fejében, hogy esetleg azért, mert csak hébe-hóba jár be az óráira, a házi dolgozatokat meg még ritkábban írja meg, vagy ha igen, az is nagyon hajaz Pansy munkájára.)
Hatalmasat ásít, még a szeme is könnybe lábad tőle, de egy kába mozdulattal kidörzsöli azt a szeméből. (Hiába, aki nemrég kelt...) Aztán kényelmesen visszakönyököl a kőpárkányra, a mélységnek háttal. Fél lábát a korlátnak támasztja, és összességében úgy néz ki, mintha csak egy kényelmes pamlagon heverészne, nem pedig egy kissé szeles hídon ácsorogna, na de mit lehet tenni? Odabent is ücsöröghetne, vagy lustálkodhatna valamelyik udvar kényelmetlen padján, csakhogy a belső udvarokra mindenhonnan rálátni, a külsőekre meg újabban csak azokat engedik ki már, akiknek herbológiájuk vagy lénytanuk van. Igaz, prefektus, és Frics is előzékeny vele általában, de most nincs ehhez kedv. Mire leérne, mászhatna is vissza, olyan átkozottul hatalmas ez a kastély. Igaz, maradhatott volna egyszerűen csak valamelyik folyosón is, vagy egy lápcsőforduló ablakpárkányában, de az az igazság, hogy semmi kedve ahhoz, hogy egy tanár épp arra sétáljon, és eszmecserét kelljen folytatnia mondjuk Pitonnal arról, miért nincs órán, vagy ami kedvenc házvezető tanára esetében még szörnyűbb: arról, hogy hogy is áll a feladat, amit a Nagyúr rábízott, vagy hogy mi a terve arra, hogy derítse ki, mi is pontosan az a DS. A varázsló már ezzel is megkörnyékezte a fiatal Malfoy-fiút, de ő ugyanúgy elhajtotta, mint A Másik Dologgal kapcsolatban. Nincs szüksége segítségre. Csak... csicskákra, de azok már nagyjából megvannak. Igen, igen, a rajtaütés terve már egész szépen körvonalazódik, ámbár A Másik...
Sóhajt egyet, bár észre sem veszi. Leér a lap aljára, és lapoznia kellene, de figyelme elkalandozik. Leereszti a könyvet, és nézelődni kezd, mintha az ég-világon semmi dolga nem lenne. A szél az arca elé fújja félhosszú szőke haját, mely egyébként rendezetten keretezi sápadt és karikás arcát, most azonban egyszerűen fogja, és hátrafésüli az egészet csak azért, hogy a következő széllökés majd egyszer megint összekúcolja azt.

[-Nem órán lenne a helyed?-]

Soha egy igazán őszinte mosoly nem hagyta még el a száját. Soha!
Kemény, hűvös szó, mely más számára talán idegenül hat, de Carmen Graffelo életének egyik fontos tényezőjővé vált. Épp olyan fontos, mint az ember számára nélkülözhetetlen levegő, vagy a vadász számára az vad. Olyan dolog, mely nélkül nehezen tudsz csak élni, mely elég fontos ahhoz, hogy mindent megtegyél érte.
Mióta megszületett elemévé vált ez a szó. Megtanulta, hogy soha nem mutathatja ki érzéseit, mert akkor önző módon kihasználják. Soha nem szólhatott egy szót se, ha nem tetszett neki valami. Soha nem magyarázkodhatott. Soha nem beszélhetett őszintén. Soha, soha, soha...
Úgy érzi, mintha ez a szó nyomná a szívét, az agyát, minden testrészét. Legszívesebben kitépné elméjéből ennek a szónak minden foszlányát, hogy egy szilánkja se maradjon!
Nem tud koncentrálni, mintha valami zavarná.
Talán üldözési mániája lenne? Nem, az nem lehet. Sose félt senkitől és semmitől.
Talán ezért is látható minden nap, a délelőtti órák menete alatt, itt, a hídon. Ahol bárki megláthatja, de nem fél. Tudja, hogy Dumbledore nem vághatja ki az iskolából, ahhoz a lány túl nemes, gazdag, nagybecsű.
Értékes...  

Cigarettával a kezében, az enyhe szélben is lobogó talárjában áll a hídon. Nézi a messzeséget, miközben ujjaival pipacsvörös ajkaihoz emeli a dohányt, s bele-beleszippant. Lassan fújja ki az egészségtelen termék okozta füstöt, mely lágyan gomolyog a levegőben, és lassan foszlik szét, úgy, hogy már el is tűnik a fellegekben.
Délelőtt van, az unalmas órák napja, s míg a többi szerencsétlen bent szenved, addig Miss Graffelo a szabadban élvezheti a tavaszi időjárás váltakozó hőmérsékletét. Gyakran ötlik fel benne a kérdés, hogy miért a Roxfortban végezte, hogy apja máshova is küldhette volna, aztán eszébe jutnak a csodás életképek. A barátokkal töltött idő. A szerelmek, persze idézőjelesen, hisz nem volt ő sose szerelmes, nem érezte azt a furcsa érzést, mely oly sok bosszúságot okoz mindkét nemnek. Ha bátyja szavaival élnénk, akkor azt mondhatnánk, hogy csak szórakozott a fiúkkal. Pár alkalom, majd vége, kész, ennyí.
Carmen sosem sajnálta őket. Szánnivalók, ha ennyire komolyan vették.
Ujjaival elpöccinti a cigaretta hamvait, majd kissé a híd falához nyomva eloltja a még parázsló csikket, amely később a híd alatt elterülő tájon landol.
A lány tovább indul, úgy gondolja most már ideje lesz megjelenni az órán, majd azt mondja elkésett, mint általában mindig.
Elindul, majd hirtelen megáll.
Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim?
Szája mosolyra húzódik, sejtette, hogy nincs egyedül. Előtte pár méterre megpillantja az aranyszőke Malfoyt. Rég látta. Még év elején...
-Nem órán lenne a helyed?-kérdezi köszönés helyett.

Valahonnan cigarettafüst kúszik az orrába. Gyűlöli ezt a szagot, régi, elfeledett szeretőket juttat az eszébe. Azon túl persze, hogy a dohányzás undorító, mugli szokás. A szivar és a pipa persze más, bár a nagyapja volt az egyetlen, akit valaha is pipázni látott. Elavult, ósdi, ma már senki nem csinálja.
A Roxfortban mindenki csak ezeket az ostoba, karcsú dohánypálcikákat szívja. Tyara is, tudja, érzi rajta. Ha tehetné, elkobozná mindenkitől, akinél csak meglátja. De tudja, felesleges ilyesmire energiát fecsérelnie, úgyse lenne semmi haszna. Egyedül Cherhalra szállt rá, meg a hülye kis bandájára, de ő legalább szórakoztatja.
Mostanában elég kevés ilyen dolog van, az az igazság.
Tekintete végigpásztázza a híd egyik oldalát. Talán valami elkerülte volna a figyelmét? De nem, a faragott kőárkád alatt senki sem bujkál. A híd hosszú, nem látja be az egészet. Hátra hajol, dereka a korlátnak feszül, így tkeint ki oldalra. A füstgomolyag már megvan, és a hozzá tartozó karcsú, fürge ujjak is. Ismerős platinaszőke fürt lebben előre, ahogy a kéz elpöccinti a cigarettát.
Malfoy is visszahúzódik, és úgy csinál, mintha mélyen elmerülne a könyvében, olyannyira, hogy még a közeledő léptekre se néz fel. Még mielőtt Grafello odaérne, eltünteti vérszegény ajkairól a sanda kis mosolyt, és lapoz egyet, megunva a patkányt ábrázoló rajzot a könyv bal lapján. Azt azonban már nem nézi meg, mi van a következőn.
Gerincén végigfut valami ismerős borzongás a dohánytól fátyolos, mély női hang hallatán. Kihúzza magát, hogy dacosan nézhessen le a nála alig alacsonyabb lányra.
- Jobb dolgom is van annál, hogy órákra járjak - hangzik a fukar és pökhendi felelet. - Te ezt igazán tudhatnád - teszi hozzá.
Ó, igen. Carmen is egyike volt azoknak, akiknek év elején még a Nagyúr szent és fontos küldetéséről dicsekedett, miközben keze a szoknya alatt matatott. Hunyorogva nézi a lány szemeit. Azóta igazából nem is beszéltek, sőt, alig látta a lányt. Bár ez nyilván azért van, mert Malfoy ideje jó részét a szekrény javítgatásával töltötte, vagy alvással, vagy valami mással - a hatodéves fiúháló magányában...

[Draco]

Draco

Szereti a cigarettafüstöt. Egyszerűen kényszert érez rá, hogy minden percben elszívjon egy szálat. Ha nem tenné meg, abba beleőrülne.
Talán 11 éves lehetett, mikor bátyja először kínálta meg a dohánnyal, majd lassanként teljesen rászokott. Még az iskolába is elvitte, hogyha alkalma nyílik rá, akkor rágyújthasson.
Életében nemcsak a nikotin játszott szerepet, alkalma volt kipróbálni a drogot és a füvescigit is, hála kedves ismeretlen ismerőseinek. Aztán inkább úgy döntött, hogy marad a jól bevált cigarettánál, s csak nagy ritkán kerül az élvezeti szerek hatása alá. Inkább próbálja azok nélkül is élvezni az életet, ami egész könnyen ment neki.
Míg mások sok-sok évet várnak az első kapcsolatukra, s próbálják utána meg is tartani azt, addig Carmen csak falta a fiúkat, s egyikkel sem töltött pár hétnél több időt. Nem tudott mellettük megmaradni, hiszen mikor szeme által meglátott egy újabb prédát, rögtön szakított az előzővel, s becserkészte a másikat. Szinte már az összes hatodéven felüli mardekáros fiúdiákot megkapta már.
Őt is...

-Hogyne tudnám.-válaszolt egy egyszerű mondattal Draconak, majd már kényszerből a zsebébe nyúlt, hogy újabb szálat vegyen elő, de keze automatikusan állt meg, mikor ráeszmélt, hogy a mardekáros srác nem igazán kedveli a cigarettát.
Jobb lesz nem felidegesíteni. Nem mintha félne tőle, hisz még év elején történt köztük egysmás, de azóta nem is találkoztak.
-Rég láttalak.-szólal meg újra a lány, mintha csak a gondolataiból beszélne.
Nem mondja, de érzékeltetni sem akarja, hogy hiányolta volna a fiút, hiszen ő is csak egy volt a sok közül. Így hát semmi értelme újra s újra felidézni a múltat, mely talán annyi fájó emléket is hagyott, nemcsak megannyi örömöt.

Gyors válasz. Kiváló! Csak semmi ellentmondás, azt nem tűri senkitől, pláne nem most, hogy többnek érzi magát, mint valaha. Bár sovány és sápadt és alig alszik hetek óta, nem tört még meg. És nem is fog. Erősebb annál.
Halványszürke pillantása szigorúan szegeződik a lány kezére, mely már csak megszokásból is a zsebbe túr. Talán csak nem megint azt az undorító dohánytartó dobozt akarja elővenni? Hisz most szívta el az előzőt! Szerencsére azonban nem kell szóvá tennie nemtetszését, Carmenita már a puszta rosszalló tekintetből is ért. Elsőrangú.
- Szeretem, ha a nők kitalálják, mire gondolok – szólal meg lekicsinylően és egyben mégis bókolva. A kérdés már csak az, melyik érzet kelt nagyobb visszhangot Miss Grafello törékeny lelki világában. Hisz ezzel Malfoy egyértelműen arra utalt, hogy tetszik neki, hogy Carmen a puszta jelenlétét is tiltó parancsnak veszi, már ami a cigarettát illeti.
Noha rég volt, hogy találkoztak. Valóban. Nem is emlékszik már, mikor, illetve úgy tesz, mint aki már idejét sem tudja, mikor feküdt le a lánnyal. Mintha csak egy lett volna a sok közül. És bár az is volt… Nos, ezt a másiknak nem feltétlenül kell tudnia. Sosem árt, ha van még egy nő, aki ugyan tud az összes többi létezéséről, mégis lesi Malfoy óhajait. Bár ennyire mélyen azért nem menne bele ebbe. Tyara a végén gyanakodni kezdene. Márpedig a világért sem zúzná össze kedves jegyese tündérképes álmait vőlegénye személyéről.
- Csak nem hiányoztam? – teszi fel a szemtelen kérdést, melyre valószínű egy olyan „nem” lesz a válasz, melyet egyikük sem fog komolyan venni, és majd jót szórakoznak ezen.

[-Nem volt nehéz, ismerlek már annyira, hogy tudjam mit szeretsz s mit nem. Tudom, hogy milyen a természeted, tudom, hogy mik járnak a fejedben.-]

Szőke tincseibe belekap az enyhén fújdogáló szél, arcába fújja, mindez a lányt nem zavarja. Csak áll, jobb keze a csípőjén, bal kezét maga mellett lógatva tartja.
Úgy tűnik, mintha méricskélné a rég nem látott ismerőst. Próbál olvasni a szeméből, a gondolataiból.
Égkék szempárát kissé összehúzva, a szempillái alól néz a fiúra.
Szeretem, ha a nők kitalálják, mire gondolok.
-Nem volt nehéz, ismerlek már annyira, hogy tudjam mit szeretsz s mit nem. Tudom, hogy milyen a természeted, tudom, hogy mik járnak a fejedben.-hangzik a válasz a lánytól.
Mintha újra érezné a fiú érintését, mint év elején. Beleborzong, majd mélyen beleszív a levegőbe, melynek enyhe hidege hűsíti a haloványfehér arcot.
Csak nem hiányoztam?
Carmen elmosolyodik. Olyan mosoly ez, melyet nem lehet általában az arcán látni. Kissé gúnyos. Nem erőltetett. Nem olyan, mint a csábító fogvillantós mosoly, mely elvarázsolja az összes fiút.
-Most ugye azt várod, hogy azt mondjam, hogy nem?-teszi fel az egyértelmű kérdést Draconak, majd kissé a elfordul tőle, s úgy leheli a levegőbe a választ.-Mostanában eltűntél, nem is láttalak. Azt gondoltam, a többivel töltöd az időt.
Többi. Gúnyos szóként hagyja el száját, rágondolva a többi lányra, akik mind élvezhették Draco ágyának melegét.

Enyhén megemelkedik az alig látszó, szőke szemöldök, miközben a finom arisztokratakéz hosszú ujjai egyetlen határozott mozdulattal kisimítják szeméből az eltévedő tincseket.
Ismernék? Valóban? Kötve hiszi! Hiszen ez teljességgel kizárt. Némi gúny villan az ezüst szemekben, tekintete mégis kihívón szikrázik rá az aranyhajúra. Ugyan, mit hihet ez a szőke porcelánbaba, milyen ő? Milyennek látszik? Kinek hiszik őt? És ki az az ostoba, naiv kislány, aki ki meri jelenteni, hogy ismeri őt, a hírhedt és veszélyes Draco Malfoyt?
Senki sem ismerheti a titkait. Senki.
- Igazán? - kérdez vissza némi fontolgatás után. Egyre és egyre kíváncsibbá és persze dacosabbá teszik a lány kijelentései. - Kiismertél volna? Na és milyennek látsz... Carmen?
Úgyis csak valami hülye választ fog kapni. Biztosan. Alig várja, hogy nevetve rávághassa, hogy "tévedsz".
Előre kárörvend.
A válaszra figyelve húzza hátra csontos vállait, ahogy a magas párkányon támaszkodik annak háttal. Ha ismerné a lány összes arcát, talán értékelné az őszinte, már-már örömteli gesztust, így azonban ez a mosoly is csak olyan számára, mint az összes többi.
Visszakérdeznek, Malfoy ajkán pedig megjelenik egy számító kis félmosoly. Igen, azt várta, hogy azt mondják: nem, így azonban sikkesen kitérnek a válasz elől. Mindegy is! Úgyis tudja, mi az igazság. És maga Carmen is elárulja. Nem emlegetné, hogy rég találkoztak, és "a többit" sem, ha nem zavarná ez a tény. Legalábbis Draco mindenképpen így látja.
- Talán zavar? - kérdi majdhogynem kedvesen és előzékenyen. Aztán, csak a mihez tartás végett, hozzáteszi:
- Bár ha ez vigasztal: nem, mostanában nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy egész álló nap lányokkal töltsem az időmet. Bááármennyire is szeretném.
Ennél a mondatnál jelentőségteljesen megigazítja bal karján az inget és annak csuklórészét, mintha csak fel akarná rá hívni a figyelmet, hogy hé, van valami a karomon, ami mindenre magyarázatot ad... De épp csak finoman céloz rá. Ki nem mondaná. Már nem. Már óvatosabb. És főleg gyanakvóbb.


Egy vaskos pofánröhögés után úgy dönt, ideje faképnél hagynia a társalgást, úgyhogy olajra is lép...

Emma

Lashawn véletlenül pont most és véletlenül pont erre járt. Ő maga sem tudta, hogy merre tart. Pontosabban csak annyit tudott, hogy valamerre tart. A pontos úti célt sajnos elfelejtette. Ha fontos, hogy odamenjen akkor nem felejtette volna el, de mivel nem fontos megtörtént az eset. Most inkább nem rágódott rajta, mert akkor biztos nem jut eszébe, amit elfelejtett. Azonban el gondolkodott azon, hogy milyen jó lenne valakivel beszélgetni. Bárkivel legyen az fiú, lány Halálfaló vagy Mardekár Malazár. Inkább az utolsó kettővel nem beszélne, mert Halálfalók elég nehezen jutnának be a suliba, az utóbbi meg majd' ezer éve halott. Körülnézett, de nem látott senkit, akivel el tudna beszélgetni. Ezért nekitámaszkodott a híd oldalán található korlátnak és várta, hogy valaki megszólítsa. A támaszkodás közben nézett lefelé a híd tövébe, ami jó pihentetés volt elfáradt szemeinek.