A pincébe vezető út

                                     

Dobog a szív, gyorsan s egyre gyorsabban, a légzés szaporábbá válik, s a kétségbeesés mindent eláraszt. A gyomrod egy aprócska szem borsó, semmi több, mintha mocorogna is, ugrálna ide-oda, mint egy gumilabda a tested falain belül. Torkod elszorul, s nem kapsz levegőt, pedig veszed, egyre gyorsabban, és gyorsabban, kapar.. éget, fáj. Nem bírom.. El akarok menni, csak futni, s elbujdosni. A hideg falnak simulni, a kőre rogyni, s hallgatni a csend andalító dallamát, ám nem enged. Ő.. ő is csak olyan, mint a többi, olyan mint akikről Yvaine beszél, akiktől megvéd. Megvet, azt hiszi, nem vagyok több, egy cirkuszi látványosságnál, azt hiszi van joga bármit is tudnia rólam, az életemben, a lelkemben, az egész lényemben vájkálni, mind ezt a lehető legkisebb kanállal. Fájdalmasabb, ennél nem is lehetne fájdalmasabb, az apró marások, karcolások, s élvezi. Élvezi a megszerzett falatokat, az elhintett morzsákat! S mohó.. többet akar, megakarja enni az egészet, engem.. mindenem. Tudni akar mindent, de nem.. én nem hagyom, s Yvaine sem. Mert megvéd, tudom, hogy megvéd. Csak is rá számíthatok.

Érzem, ahogy Yvaine bennem él, mocorog, s legszívesebben kitörne, de csitt! Nem lehet, az én alakomban kell maradnunk, azt mondja, nem változhat át, mert akkor az egész eddigi kártyavár, melyet évekig épített, semmibe omlana. Ha Gabriel játszani akar.. hát játszunk.

Rettegés, fájdalom, kétségbeesés, hol van már a segítség? Nem felelek a feltett kérdésekre, a megjegyzésekre, nem érdekel, mit mond, azt sem, hogy mit akar, csak az, hogy nekem el kell tűnnöm! Megteszek pár lépést, összegyűjtöttem az erőm ahhoz, hogy elinduljak, hogy kikerüljem őt, s felgyorsítva lépteim szeljem a folyosók kusza tömegét de állj! Mint ha csak parancsszóra, torpannék meg már csak első lépések megszületésekor. Felé fordulok, de nem rá nézek, hanem hatalmas szemekkel a csuklómra, s az arra fonódott ujjakra. Hozzám ért. A bőrömhöz, a csupasz bőrhöz, mely mint egy hófehér pókháló, úgy fonja körbe testem, s fedi el a bennem dolgozó szerveket, csontokat, izmokat. Kiszáradt ajkaim elválnak egymástól, ahogy döbbentem tátom el a szám, bár csak egy aprócska ?o? betűt formálnak a vékony, kissé lilás színben játszó ajkak, melyeket repedések megannyi sora tarkít. Nyöszörgő hang hagyja el az ajkaim, mintha épp ölni készülnének, s ha ez nem lenne elég félelmetes a hó fakó, s hihetetlen csontos csuklón most elkezd valami bontakozni. Gabriel érintése nyomán, indákat meghazudtoló módon kezdenek kékes-fekete, érhez hasonlatos képződmények terjedni, egymás után kibontakozni. Mint valami bőrbetegség, s már csak látszatra is hihetetlenül undorító, és visszataszító.

Érzem, hogy teljesen elveszek, amikor is felpillantok. A lélektükrök vibrálása abbamarad, bár most sem a megtört világos szempár pillant vissza a másikra, hanem maga a sötétkék tenger mozdulatlan tükörfelszíne. Az ajkak sem olyanok, mint percekkel ezelőtt, hiszen félő volt, hogy a néhol mély repedésekből, melyek a száradtságtól léptek föl vér fog pillanatok belül fakadni. Ehelyett viszont csak a haloványrózsaszín egészséges ajkak húzódtak mélységesen elégedett, s egyben elvetemült mosolyra.
- Nekem viszont nincs szükségem olyan ismertségekre, mint te, drágám. ? Kihúzom magam, bár legszívesebben még kisebb gombolyagba kuporodnék össze, de most nem én irányitok. Büszke, rendíthetetlen tartás, kétségkívül egyenesebb gerinc, s magabiztos arc, mely talán egészségesebben festhet. Szinte ugyan az minden, de még is teljességgel más. S lassan én semmivé leszek.. Hagyd drágám, hogy az enyém legyen, majd én elintézem..

- Külső szemlélő? Ó, te ennivalóan édes és naiv kicsi fiú, honnan tudod, hogy nem te vagy éppenséggel az egyik áldozat? ? Idegesítő, ám annál apróbb nevetés, igen, szórakoztat, hogy valaki ennyire kis kíváncsi, mindbelében kanál. Hát nem tanította meg ezt a fiút a kedves anyuka, hogy nem illik mások dolgába ütni az orrát? Szerencsétlen Violet, képtelen volt megszabadulni egy ilyen kis mitugrásztól, akit csak félre kell söpörni, mint egy porszemet, nem pedig fönnakadni rajta. Ám ha így alakult a helyzet.. miért ne élvezzem ki? Úgy is olyan kis butus, nem fog sejteni semmit.. Nem csak, hogy ő közeledik, de én is megteszem a kellő lépést, hogy immáron szemtől szembe, minimális távolsággal álljunk egymás előtt. Talán hozzásimulok egy pillanatra, ahogy kissé oldalra hajlítva a fejem, lábujjhegyre állva hajolok a füléhez.
- Érezni akarom.. ? Rekedt suttogás, melyet talán a vágy, vagy a kéj hoz elő másokból, amikor remegve fonódik össze a test, de nálam ez az erőteljes akarás jele, semmiféle más érzelem nem játszik közre, még is annyira félreérthető. Netán udvarolnék? Óh, dehogy is, s bár ez megfordulhat a fejében abban a pár másodpercben amit hagyok.. hamar semmivé foszlik az álomkép. ? Érezni az ajkaimon, s megízlelni.. a véred. ?
Belecsókolok a fülébe, majd hajtom le kissé a fejem, s nyelvem hegyét hagyva, hogy kicsusszanjon, érintem a másik arcához, nem messze ajkai szegletétől, majd húzom végig, szabályosan végignyalva a srác arcát. Ej, ej, Gabriel kedves, nem is tudod, mibe keveredtél.

[V i o l e t]

V i o l e t

Te jóóó büdös.. o_o homunculus.
Vagy egyéb rothadó szrság!! Gabriel szemei eddig sem voltak épp híján a tágra nyílt csodálatnak, de most aztán még az első döbbenetkor produkált átmérőt is sikerült megfejelnie néhány milliméterrel. Hogy a frászba lehetséges az, amit lát? Mi a fenét akarnak jelenteni azok az.. izék a csaj karján?! Másnak aligha tudná titulálni őket, így elegánsan meghagyja nekik a bármire ráhúzható, s roppan praktikus izé jelzőt.
Erek?..
Talán valami bűvös leprában szenved, és tényleg azért volt ilyen sokáig távol, mert otthon szerencsétlenkedett a legmagasabb torony legkisebb szobájának legsötétebb szekrényébe akasztva..? Áh, ugyan már, Gabe! Ne hagyd, hogy ilyen könnyen behülyítsen egy Malfoy! Azért már milyen má'. Szedjed össze magad, oszt tessék röhögni az egészen! Nagyon jó vicc volt, igen, háhá, majdnem be is vettem, háh!
- Na jól van.. - Elhúzza a kezét, és mintha valóban kételkedne benne, hogy valami fertőző vacakba sikerült ügyes ovis módjára beletenyerelnie, szinte zsigerből jövő késztetést érez, hogy egy jó feltűnő mozdulattal a nadrágja anyagába törölje a tenyerét. Kissé nyirkosabb, mint általában. Huh. Oké, kicsit megijedt. Még megköszörüli a torkát, hogy újra ráleljen arra a nagy hangjára, aztán valahogy úgy méri végig Vio ványadt kis testét, mintha a forrás után kutatna. Honnan jöhetett az a gusztustalan ocsmányság?..
- Ha te így, hát én is így, aranyom. Ezen ne múljon a boldogságod. Bár meg kell mondjam, nem gondoltam volna, hogy egy nap még azzal fogom tölteni a drága időm, hogy egy magadfajta lámát becézgetek. Csicsi-csacsi.
Jó, a szenvtelensége visszatért, s úgy tűnik, ezzel együtt a bátorsága is visszaszivárgóban van. Már semmi kétsége affelől, hogy Abraxas keze van a dologban - ki más volna képes ennyire is bealázni őt, mint az a nagyszájú Malfoy, meg az undok kis szőke rokona? Hehhe.. Megvagy, Malfoy. Kezdheted félteni a segged - mert hogy ezt nem úszod meg szárazon, azt biztosra veheted.
Ifjú Mirolunk arcán egyre öntudatosabbá válik az a pimasz, tenyérbemászó vigyor, s miután "mocskos" kezét ismét a zsebébe süllyesztette, újult erővel kontrázik rá az arcába csapott kérdésre.
- Honnan tudod, hogy nem jelentkeznék önként az áldozat szerepére? Pföhh.. Nagy szavak egy ilyen kicsi lánytól.. Hm. Nézd, pötyi. Violet. Nem akarlak kiábrándítani, de nem..
Nofene. Közelebb óvakodott a kicsike, s mintha ez nem volna elég, még ki is kuncogta. Milyen bátor.. Egy Malfoynak aztán kell bőr a képére, hogy ne marják le az első hozzávágott, alaposnak tűnő vádak.
Gabriel is hamar túltenné magát ezen az aprócska, talán kissé zavarbaejtő momentumon, ha a kis termetű ötödéves nem hajolna úgy a füleihez, hogy közben félre is érthető dolgokat duruzsol neki. Na de naaa.. Ezt a Mirol könyköt nem olyan fából faragták, hogy rögvest inába szálljon a bátorsága egy ilyen kis susmustól:
- Oké, hát felőlem.. - rebegi alig artikulálva, s kissé furcsállón szaladnak össze a szemöldökei. Mi az ördög? Ez a csaj totál bekattant.. Illetve Abraxas. Igen, a jó öreg Abraxas. Vagy.. Kay? Az az alsóbbéves kis riherongy. Na belőle is kinézné, hogy.. De most nem elmélkedhet ezen. - ..bár a boldogságot talán nem a srácok nyakában kéne keresned.
Behúzza a nyakát a fülébe adott csókra, s látványos fintorba vonja az orrát. Jajjmár. Most csupa nyál lett a hallószerve. Fúúj!
- Öhm..
Ismét beléfagyasztják a szart. Na azért már.. Talán azt mégsem kéne hagynia, hogy lesmárolja egy srác! Bloáh, ennyire nem beteges! Vagy mégis? Végülis még sosem csinálta. Hm.. Jajj, de muszáj a nyelvével?!
Gabe vonásai undorodó fintorba torzulnának, ha ugyan uralni tudná most az arcát - de pusztán a bal szeme alatti kis izom kezd megmagyarázhatatlan eredetű rángásba. Ő pedig némán tűri, hogy összenyalják a képét.
- A vérem, he?
Megvakarja a tarkóját, s bár egyhelyben marad, mégis kissé odébb dől, hogy távolabb húzódhasson az ocsmány kis kreatúrától. Ez a nyalifali különben sem az ő világa. Egy vélával még csak-csak, na de egy ilyen nyeszlett kis eres-babával?.. Ettől függetlenül mégis beharapja alsó ajkát, s valamit nyammog rajta. Aztán elfintorodik, s büszke mosollyal mutatja, hogy tessék, itt a vére. Még nyelvet is ölt!
- Tessék, blöki, parancsolj. De.. - és itt egy apró lépést hátrál, s önelégülten el is vigyorodik - valamit valamiért. Ha most újra pofán akarsz nyalni, ahhoz előtte válaszolnod kell egy kérdésemre. Nos?

Kicsit tovább maradtam ma bájital különórán mint a többiek, de be akartam fejezni a munkám. Vannak kotyvalékok, amiket nem szabad állni hagyni, csak ha már teljesen kész, és a ma kivételesen egy komolyabb projekttel dolgoztam, de szerencsére Foley  hagytam hogy befejezzem. El kell ismernem, hogy egész jó fej egy tanár, pedig ilyet ritkán mondok. Valamiért a professzorok mindig úgy állnak hozzám, hogy javíthatatlan vagyok, pedig nincsenek rossz jegyeim, erős közepes, és a magatartásom sem vészes, persze a késéseimet és a lustaságomat leszámítva.
Persze Foleynak nem volt nehéz dolga, hogy megkedveljem. Az első dicsérete után belopta magát a szívembe, nem úgy, mint a mi hőn szeretett Pitonunk… Nem is tudom melyik a jobb tárgy számára… Mondjuk mindkét tanárnál dolgoztam, csak épp az egyiknél a csakazértis lendülettel a másiknál mert valóban élvezem.
Lassan takarodó, de én még csak most léptem ki a tanteremből, és a Griffendél tornya a kastély másik szárnyában van. Esélyem sincs oda érni, ha nem lóhalálában futok, de azt meg ki tenné meg? Mert én nem. Sőt, nem hogy sietni nem fogok, még az is lehet teszek egy kis kitérőt a konyhába, most úgy megkívántam egy jó adag ínycsiklandozó túrótortát. És nem érdekel Wilde! Ettől nem fogok elhízni… Növésben lévő szervezetem megérdemli, hogy néha kényeztessem egy kicsit.
Nem szeretem a pincét… Komolyan nem tudom elképzelni a Mardekárosok, hogyan képesek itt tölteni éveket. Nekem már az is bőven elég, hogy heti hat órát töltök itt, és az jóval kevesebb, mint százhatvannyolc óra, ha jól számoltam, persze ebből ki kell vonni mit tudom én mennyit, a lényeg, hogy sokkal több, mint hat.
De miért agyalok én ilyeneket?... Viki… Néha még saját magadnak is unalmas vagy.
Na, de akkor sem szeretem a pince folyosót. Talán a régi berögződött emlékek miatt. Valamiért ez sosem volt túl biztonságos környék egy magamfajta Griffendélsenek. Itt valamiért az esetek nagyobb százalékaiban történt valami. Persze ez azért is lehet, mert én sem tartozom éppenséggel a minta diákok közé, és nem igazán hagytam szó nélkül egy-egy megjegyzést, vagy talán még az is előfordulhat, hogy pont én voltam a kezdeményező fél.
Azért érdekes emlékeket őrizhetnek rólam ezek a falak... ha beszélni tudnának… De nagyon jól tudom, melyik a legmegdöbbentőbb sztorijuk a múltamból. Draco… egy biztos, itt el lehet bújni.
A táskámmal az oldalamon, egy farmerben, meg a kötelező egyenruhánk fehér ingjében ballagok a Klubhelyiségem felé, miközben az uniformisom többi része belevan gyűrve a féloldalas tatyómba. Mindig tartok magamnál váltó ruhát, a bájital szakkörökön, mert ki tudja, milyen baleset fordul elő. Ma például a szoknyámra öntöttek valami rózsaszín trutyit, amiről nem tudom meg mondani, mi is akart lenni. Pedig értek a bájitalokhoz. De ez…

Nővérkém, te drága 

Minő véletlen, hogy Gabriel Mirol épp abban a percben toppant be a konyhába, amikor is a vacsorához felszolgált túrótorta utolsó szeletkéit osztogatták a szorgos kis házimanók az éhenkórász diákok között! Na és kinek jutott az utolsó szelet? Na kinek? Naná, hogy neki! Háh!
Büszkeségtől duzzadó mellkassal sétálgat a klubhelyiség irányába, amikor is olyan remekbeszabott terv kezd körvonalazódni a fejében, amilyen egy hétben csupán… ötezerszer. No mindegy. A lényeg az, hogy ifjú titánunk meggondolja magát, és a karjára halmozott temérdek csemegét nem a klubhelyiségbe, hanem a bájital tanterem felé lavírozza. Ki mondta, hogy a jó öreg Foleyt nem lehet kicselezni? Ha annak a kis szaros kölyöknek sikerült, akkor egy ilyen vén zsiványnak egyenesen gyerekjáték lesz!
-   Ó, hopp, az ördögbe! – Dünnyögi, mikor a pattogó kukoricás tálra tornyozott palacsintatorony meginog, és félő, hogy az utolsó szelet túrótorta, mely a ragacsos szőlő drazsékon egyensúlyozik, csúfos véget ér a pincébe vezető folyosó nyirkos padlóján. Kár lenne érte. Hogy mentse a menthetőt, Gabe addig nyújtogatja a nyakát, míg nem sikerül egy kövér, szabályos félhold alakú falatot – mely jóformán az egész szelet felét képezi – a szájába tömnie. Ez az egész felér egy cirkuszi mutatvánnyal… fut át az agyán a gondolat, miközben azon mesterkedik, hogy a fogára tapadt maradékot a már említett drazsékupac tetejére piszkálja a nyelvével. Eközben persze sikeresen belenyomja az állát abba a fügelekváros fánkba, amit a hajnalig tartó dorbézolás végére tartogatott.
-   Meeennj máár viiiissszaa… - Egy pillanatra kénytelen megtorpanni, mert ez így nem megy, de a helyzete így is több, mint kétségbeejtő. Akkor most vagy a fánk, vagy a torta. Hm. Inkább beáldozza a fánkot. És igen! Így már mindjárt jobb! A fügetöltelékes édesség halk cuppanással ér földet az örökké mocskos köveken, majd Gabriel tornacipőjének rúgásától motiválva egészen a fal tövéig repül.
A srác elégedett mosollyal szemléli művét, aztán továbbáll, s ezúttal egy hosszúra nyújtott, girbe-gurba szívószálat kap a szájába, hogy alaposan teleszívja az arcát töklével.

Épp ekkor pillantja meg, hogy nincs egyedül, s noha egyelőre még nem tudatosult benne, ki is közeledik felé, bizony menthetetlenül elevenébe hasít egy nem is olyan rég volt emlék képe. Draco Malfoy, a Malfoyok gyöngye, mondhatni oroszlánszívű bátorsággal csap le a mit sem sejtő kis csoportosulásra, ahol is… egy bizonyos lány, azonnal ugrik a tejfölszőke kiskirály kénye-kedve szerint. A fenébe, hisz akkor eszébe sem jutott, hogy…
Most ellenben egyre nehezebben tartja vissza a kirobbanni készülő röhögést. Emiatt a liba miatt hagyta ott őket az apja? Emiatt az akaratgyenge kis szuka kedvéért? Csak néhány métert bírjon még ki, és akkor egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy töklétől tocsogós nadrágban kell visszatérnie a klubhelyiségbe, sőt! Bizsergető élvezettel fog visszagondolni a percre, mikor a lehető legspontánabb módon róhatta le tiszteletét Vikitria előtt.
Megvonaglik a szája sarka, közben egyre nagyobbra híznak a cukros löttyel telt pofazacskók. Már lassan az állán is üdítő csorog, de tartja magát. Gödröcskék jelennek meg az állán, és az a szép feje is egyre vadabb vörösben játszik. Már csak egy lépés, és épp előtte fog állni. Igen!
-   Khm. Pfrrruhhahhahahhhaa! – Robban ki belőle az addig tartogatott röhögés, miközben Gabriel szájából prüszkölve, fröcsögve, majd egyre duzzadó sugárba gyűlve tör elő a töklé. A fiú álláról kövér cseppekben csöpög a szörp, s úgy fest, a zöld-ezüst nyakkendő, valamint a fehér egyen ing sem úszta meg a vízköpőket is megszégyenítő akciót. Csak az a kár, hogy azon a finom túrótortán is nyálas üdítővel kevert tócsa terpeszkedik; a mazsolás csokipuffancsok pedig körös-körül a padlón hevernek, akár a szétszórt kecskebogyók.
-   Eltévedtünk, eltévedtünk, kisanyám?

Hihetetlen, mennyi düh tud beleszorulni egy lányba. Az pedig annál inkább, mennyire tökéletesen palástolja.
Lassú, nyugodt léptekkel haladt végig a folyosókon, egyenest a mardekár klubhelyiségébe tart. A finom, márkás anyagból varrott talár úgy suhan utána, némán, mintha megbűvölték volna. Ha akarná se tudná letagadni, honnan származik. Honnan az a gőg, a felsőbbrendűség, és a kimértség, ahogy akár egy királynő végigvonul a többiek között.
Senki nem áll az útjába. Aki csak szembetalálkozik vele, inkább kitér, semhogy rá kelljen pillantania.
Élvezi, hogy vannak, akik félnek tőle. Le sem tudná tagadni, milyen elégtétellel tölti el.
Legalább nem lesz több olyan élménye, amit a háta közepére sem kíván. De nem ám! Többé nem hagyja magát oly könnyen csőbe húzni. Amit azon a napom megfogadott még most sem felejtette el. Nincs mit elfelednie. Sem megbánnia. Csak a düh maradt, és a tömény gyűlölet, amit az iránt érez, aki képes volt ilyen aljas módon kicsikarni egy csókot.
Még mindig égett a szája, de nem a szégyentől. Nem bújt el, és nyíltan felvállalta, történt, ami történt. Ahogy azt is nem titkolt szándéka egyszer évek múlva egy sötét sikátorban újra összetalálkozni.
Igazi mardekáros jellem volt, hozzá társítva olyan bosszút, és szenvedélyt, amit bárki megirigyelhetett volna tőle. Büszke volt a származására. Arra, hogy ha elmegy bárhová, hajlongjanak neki, és körbeugrálják, mint egy igazi úrinőt. Büszke volt arra, hogy mindig előre vették, bármilyen kérése volt. Arra, hogy nem kellett semmiért sorban állnia. Arra, hogy mindig azt tehette, amit akart, mert senki nem volta érte felelősségre.
És Ő még ezt az életet akarta volna lecserélni? Talán teljesen megőrült. Vagy legalábbis azokra az időszakokra, amikor azon törte a fejét, hogy mihez kezdjen.
Az ominózus eset óta, szinte vágyott az után, hogy büntetlenül megtorolhasson mindent, és mindenkit, aki valaha is ártott neki valamivel. Szerencsére nem voltak sokan, így a kis halállistája sosem kellett, hogy megíródjon, csupán a fejében.
Már alig várta a következő bált, hogy megalapozhassa a terveit. Bizonyos tekintetben, még ha túl gyakran unalmas is volt az előkelőségek közé járni, hogy a legújabb pletykákat hallja, megvolt a maga előnye is.
Nem egy évfolyam, vagy háztársával futott már össze a „drága holmik tárházának” csúfolt összejöveteleken. Hol maszkban, hol anélkül, de mindig felismerte a kellő embereket. Most is tervezgetett a következőre. Kik azok, akinek elég egyetlen ártatlan szót szólni, és remegve teljesítik minden kérését. Hogy a férfiakat, és az alatta állókat milyen könnyű az ujjaik közé csavarni.
Öntelt mosoly cikázott át a krétafehér arcon.
Előrehulló tincseit két ujjal söpörte vissza a többi közé. Ugyan már, hogy mutatna gubancos, félig szétesett hajjal? Igen, ha az a két tincs nincs a helyén, elveszik a varázs. Talán hajpántot kellene hordania, de nem talált még a kedvére valót. Habár… Tudja, kit kell megkérdezni ezzel kapcsolatban.
Mintha Merlin meghallotta volna a gondolatait, a következő fordulóban Tyana Miscreantot pillantja meg, aki épp falhoz döntve csókolózik egy ismeretlennel.
Szélesen elmosolyodik.
Ez a lány, maga a megtestesült rémálom a nők szemében. Persze, csak azok, akik nincsenek vele köszönő viszonyban, vagy épp a kedvesüket féltik. A férfiak mind buták, és nem az agyuk irányítja őket. Egy ügyes nőnek semmi percébe nem telik elcsavarni a fejüket. Tyana pedig mind közül a legjobb. Már előre mosolyog a szerencsétlen flótáson, amikor közli vele, hogy egészen mást várt, és a hátsóját billegetve – ahogy szokta, elsétál a tett helyszínéről.

Nem figyelek, olyan apróság ki jön velem szemben. Szimplán nem érdekel. Minél hamarabb fel akarok jutni a Klubhelyiségembe és levetni magamról az egyenruhám és belebújni valami kényelmesebbe és neki kéne állnom a bájitaltan házi dolimnak is, mert a végén megint Foley irodájában végzem… Nem köze sincs a hirtelen javulásomnak a beszélgetéshez csak egyszerűen nem akarok megint végig hallgatni egy szentbeszédet.
Érzékelem, hogy valaki közelít felém, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, hisz mégis csak a Pince lejáratánál vagyunk, ahol azért elég nagy szokott lenni a nyüzsgés, főleg mert valahol ezen a környéken található a Mardekárház is. Hmm… vajon Draco mit csinálhat most?
De képtelen vagyok belemerülni a csodás képekbe, amik azonnal megjelennek lelki szemeim előtt, mert valami prüszkölő hang és valami gusztustalan trutyi kizökkent.
Ez…
Ez…
Képtelenség.
Ez büdös és ragad. Mi a fészkes fene történt?
Kell egy másodperc hogy felfogjam, hogy miféle gaztett áldozata lettem, és hogy ami a hajamba az arcomra és az ingemre ragadt narancssárga izé, az nem más, mint töklé. Méghozzá egy ideje érlelődött töklé…
Idegesen törlöm le az arcomról a lecsorduló nyálas ital cseppeket és förmedek rá az előttem álló alakra. Aki mellesleg még be is szólt nekem.
Hogy van képe…
Talán nem tudja kivel áll szemben? Egy kis idióta Mardekáros. Egy senkiházi.
- Normális vagy te?
Igen, ideges vagyok. Pedig semmi bajom nem volt eddig, de ez a pofátlanság, felforralta az agyvizem.
Azt se tudom ki ez, szerintem még csak nem is láttam, vagy ha igen, akkor átnézem rajta, erre most valami rejtélyes oknál fogva, az arcomba köp egy adag töklevet.
Illene reagálnom a lesajnálkozó kisanyám kifejezésére is, de nem adom meg neki ezt az örömöt. Arról ne is álmodjon, viszont ha még egy apró bakit vét, akkor bizony megismerkedhet Vikitria Mirollal, és abban nem lesz ám köszönet.

Ifjú Mirolunk a lehető legvadabb örömtől duzzadó mellkassal szemléli a művét. Vikitria Mirol. Tetőtől talpig töklétől ragacsosan… Hazudna, ha azt mondaná, nincs ínyére a helyzet. Mégis olyan angyalian ártatlan, szinte már riadt képet vág, amit bármelyik csínyen ért ovis megirigyelhetne tőle.
-   Én? Igen, tudtommal igen. – Hebegi csak úgy a miheztartás végett, miközben még szorosabban öleli magához a konyháról elcsent szerzeményeket. Úgy tűnik, a datolyás golyócskák gurulós kedvükben leledzenek, de Gabe ezeket is boszorkányos ügyességgel kapdossa el. Igaz, gyűrűsujja már fehérlik az erőlködéstől, amivel a könyökhajlatába szorítja az egyik rakoncátlan kis drazsészemet, de ennyi áldozatot még ő is képes meghozni. Hmm… talán jelentkeznie kéne kviddicsezni. De ne térjünk el a tárgytól. Ott tartottunk, hogy Gabriel habogása elhalt, s a fiú ajkaira széles, örömtelen mosoly költözött. Le sem tagadhatná, mennyire nem szívleli az előtte álló Vikitriát, hisz ha tekintettel ölni lehetne…!
-   Bár egyesek szerint bunkó és undorító. Látod? Képtelen vagyok uralkodni az indulataimon. Meglátok egy szőke lányt, és mit teszek? Arcon köpöm. Ez vajon normális reakció a nemtetszés kifejezésére?
Kezd nagyon elszaladni vele a ló, de ha már így összeakadt hatezerszer is elátkozott nővérkéjével, hülye lesz megálljt parancsolni a szájának. Mindeközben nekilát kiválogatni a karjára halmozott csemegék közül a már ehetetlennek minősítetteket. Van ott minden, mi szem-szájnak ingere, csak épp töklével és bő nyállal meglocsolva, szaftosra ázottan tálalva.
-   A manók utolsó szelet túrótortája… Kár érte… Az arcodról lejön a dzsuva, de erről? Nézd csak meg! Már nem lehet megmenteni. Ez is a te hibád. – Addig ügyeskedik, míg fogaival meg nem ragadja a süteményt. Nem könnyű. Túl puha, így kénytelen falatonként megszabadulni tőle. Egy harapás, maga mellé köpi, még egy harapás, az is undok cuppanással csókolja a padlót.
-   Nnna… - Dünnyögi, miután az utolsó falatot is maga mellé köpte, és lenyalta a krém maradékát az álláról. – Mit is mondtál, hova készülsz, cica?

Laetitia az én kedvenc szövetségesem

A falhoz préselik vékony testét, csípőjéhez már-már fájóan nyomul egy másik csípő, miközben egyik lába szinte rákulcsolódik a fiú térdére. Ajkaik mohón tapadnak össze, s az alig kivilágított folyosón ez egy igazán izgalmas szituáció.
Ujjai vadul túrnak bele a sötét hajzuhatagba, erősen tartva a fejet, hogy még véletlenül se szakadhasson meg oly forró csókjuk. Ám egy idő után, Tyana mégis úgy dönt, hogy elég a gyereknapból és véget ér a szenvedélyes pillanat. A kéjes sóhaj elszáll, a vágyakozó érintés elmarad, s a kígyóként tekergő lábak is a helyükre kerülnek.
- Igazuk volt Matt. … Te nem tartozol a legjobbak közé. Sajnálom de nem lehet köztünk semmi.
S mielőtt a fiú köpni-nyelni tudna, már ott is hagyja, s elindul egyenesen a folyosón. Épphogy tesz három-négy lépést mikor megtorpan, s tekintetét egy ismerős arcra függeszti.
Elmosolyodik, de úgy, ahogy nagyon ritkán teszi…nincs benne sem a bestia, sem a ribanc, sőt … talán csak szövetség.
Hogy milyen? Az ami közte és Laetitia között kötődött pár hónapja, mikor Roxfortos diák lett.
- Áhh ….édesem. Már kerestelek, de sajnos nem találtalak meg, és tudod, hogy általában nagyon sok elintézni valóm van. Nos azt hiszem ideje lenne megbeszélnünk a születésnapi partimat… azt el se fogadom, hogy nem tudsz eljönni, ugyanis a birtokomon lesz…szóval, egy hatalmas nagy parti, rengeteg pasival, … és jó sok piával. Szóval örülnék ha segítenél megszervezni … legalább a meghívottak listáját.
Elgondolkozik, hogy vajon még mit is akart mondani, s igen már ott is van a szájának a sarkában az az apró kis görbület, ami annyira védjegyévé vált már az évek során.
- Ajjj …   
Színpadiasan sóhajt egyet, miközben hajába túr.
- Meg aztán ruhát is kell vennünk … el ne feledd, hogy a következő hétvégét velem töltöd, meg persze a tervezőkkel … azt hiszem ki fogok valamit felejteni …
Szemöldökét felhúzza, megigazítja a szoknyáját.
- Azt mondja a nagynéném, hogy illene Petert is meghívnom … de nem akarom, mert akkor nem lehetek önmagam…
Gondol itt arra, hogy nem smárolhat azzal akivel akar, bármelyik pillanatban. Mert ha jegyese megjelenik, akkor az egész parti botrányba fog fulladni. És ezt nem engedheti.
Nem…egyszerűen nem. Ez a parti róla fog szólni, nem pedig arról, hogy milyennek kéne lennie. Álmodjanak a kis nyomorékok. Ebből nem fognak enni.
- Hm…na és mondd csak édesem … lenne valaki akit magad miatt hívnál meg?

[- Csak nem újabb áldozat?]

Nem is Tyana lenne, ha nem hallaná meg a finom tűsarkak koppanását maga mögött. Széles mosollyal az ajkain torpan meg, és várja be a lányt.
A háztársa, szövetségese visszamosolyog, és tudja, hogy ha van néhány ember a világon, akinek nem kell ettől a mosolytól tartani, Ő azok közé tartozik.
- Csak nem újabb áldozat? – kérdezi még szélesebb ajakgörbülettel.
Figyelmesen hallgatja a mások által gyűlölt kis személyiséget, és már jó előre élvezkedik a lehetőségen. A Miscreantok mindig a kiváló vendégszeretetükről voltak híresek, na meg a drága holmikról, amit jómaga sem vetett meg. Eggyel több ok, hogy jóban legyenek. Manapság nem mindenki teheti meg, hogy saját tervezőkkel vegye körül magát, és a legdrágább holmikat kapja meg. Még jó, hogy náluk nem voltak ilyen problémák, sem ez előtt, de minden bizonnyal ez után sem lesz baj.
– Bocs, dolgom volt. – villant fel egy önelégült mosolyt, olyasfélét, amiről csak Tya tudhatja, hogy kivételesen jó mókában volt része a napokban. – Ugyan, hova gondolsz, még szép, hogy ott leszek. Ki lenne az az őrült, aki kihagyná? – csap át cinkos mosolyba. – Szervezés? Persze, hogy segítek. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem manapság nem lehet ezt rábízni senkire. Ki tudhatná jobban, mi a jó neked? – kérdezi szemérmetlenül.
Az ilyesféle témák soha nem álltak távol tőle, nem egyszer hallottak már olyan bálról, ahová jobb is, hogy nem mentek, mert annyira szörnyű híre lett. Tyanáé más, evidens, hogy csak tökéletes lehet, ahogy a sajátja is, ha végre eljön az ideje.
Szinte már látja is magukat, főleg a lányt, ahogy körberajongják, és mindeközben egy hedonista ünnephez hasonló helyzetek uralkodnak. Mmmm. Maga a tökéletesség.
A szépen csengő kristálypoharak, a zene, a pasik, akik a lányok kegyeiért mindenre hajlandóak, mámorító még elképzelni is, hát még átélni..
- Dehogy fogsz. Mondanám, hogy hozz magaddal egy házimanót, de milyen undorító már becipelni őket bárhova is? Főleg a tervezők közelébe. Már alig várom, hogy lássam, mit kreálnak nekünk. – egy cseppet sem izgult amiatt, hogy Tya milyen tervezőt hozat, Ő az a fajta lány volt, aki mindig a tökéletesre törekedett, akárcsak Laetitia. Kész maraton lesz, de az isten szerelmére, lány, hát persze, hogy szereti a ruhapróbálgatást, a vásárlást, és mindent, ami ezzel járt.
Peter.
A név halvány emléket ébreszt benne, valami jegyes, akit neki szántak? Mielőtt azonban túlságosan meg kellene erőltetnie magát, a mardekáros kiegészíti a hiányzó kis kockákat.
- Petert? Ugye ezt nem gondolta komolyan? Kedvesem, egyszerű a dolog, nem kell meghívni, tudod, nem mindenki ér rá mindig. Mi van, ha neki épp más dolga akadt? – kérdez vissza kikerekedett szemekkel. Tudja, hogy Tyana nem fogja félreérteni a kinyilatkoztatása miatt, hanem érteni fogja a célzást: mindent meg lehet oldani, csak akarni kell.
A hirtelenjében jött kérdésen azonban megütközik. Felvonja a szemöldökét, pödör egyet a haján, majd újra önelégült arcot vág.
- Nem is tudom még. – mondja elnyújtva. – Igazság szerint még meg kellene dolgozni a kicsikét valahogy, de egész ígéretes partinak néz ki. A kérdés csak az, hogy akarom-e, hogy egész este az Ő arcát is nézegessem? – fejezi be a gondolatmenetet egy apróbb levegővétellel. – Igazán nem tudom, mit csináljak vele. Apropó csinálni. A minap azon gondolkoztam, hogy kellene egy új hajpánt, nem tudsz valami jó helyet, ahol akár még csináltatni is tudok? Dee, nem a party-ra kellene. Fő az ártatlanság vélelme. – mosolyog angyalian. Tudja, hogy két perc sem kell, és Tya minden ruha, vagy kiegészítői problémáját meg tudja oldani. Még akkor is, ha néhány nap áll csak a rendelkezésükre, hogy beszerezzenek valamit. A lehetetlen, az egy nem létező fogalom a számukra…

Laetitia Morrison

Nekidől a falnak úgy hallgatja a másik szavait, néha elereszt egy-egy mosolyt, de többet nem tesz. Itt nem szól közbe, itt nem sérteget, csak megértően hallgat, miközben önkéntelenül is végigsimít ajkán.
Megesküdött, hogy azután a nap után többet nem  tesz úgy, mintha minden férfi csak egy játékszer lenne, de mivel nem engedheti meg magának, hogy bárki tudomást szerezzen a kis incidenséről, így maradnia kellett ennél a szerepkörnél. Nem foghatnak gyanút…Ez sose derülhet ki. Az tönkretenné az egész életét és nem azért jött el a Roxfortba, hogy a királynői székből szolgálóvá váljon.
Mintha álomból ébredne, úgy néz a lányra, és már ott a nyelve hegyén a válasz de azért még megvárja, hogy a Mardekáros befejezze mondandóját.
- Áldozat? Csak ő nevezheti magát ezentúl annak … tudod, legenda is lehetett volna, de így csak Ő is egy vicc tárgya lesz. Milyen dolgod volt kisasszony? Na mesélj csak …nem,nem ezt nem hagyom ki tudnom kell, hogy mi volt és kivel…csak úgy csillognak a szemeid.
Vigyorodik el, s már folytatja is a gondolatmenetet.
- Hát igen….őrült aki kihagy egy ilyen eseményt, hiszen ebből csak egy van az évben, viszont nem mindenki teheti be a lábát. És ez sokaknak nem fog tetszeni, de hát kit érdekel…? Az a lényeg, hogy mi jól érezzük magunkat. Nem de? Szerintem abszolúte. De hogy néz már ki, hogy a saját állítólagos jegyesemet nem hívom meg a partira? Szép lesz … na mindegy nem érdekes. Hmm….na ne csigázz már meséld el ki az a srác akiről beszélsz…meg aztán ne feledd el, hogy nincs élvezetesebb dolog, mint húzni az agyukat. Az olyan szituációkban derülhet ki igazán, hogy mit jelentünk nekik ahol féltékenykedhetnek kicsit. Vele voltál most is mi? Te kis huncut…
Nem teszi hozzá, de a szemében ott csillog, hogy büszke vagyok rád. És ilyet nagyon ritkán enged láttatni ez a lány, és őszintén ott bujkál már a kíváncsiság. Kíváncsi arra, hogy ki az a szerencsés akiről így beszél kis szövetségese…ki lehet az, aki ennyire a gondolataiba kúszott. S ha tudná…hogy az a fiú, aki oly agresszív volt az erdőben, aki meg akarta kínozni és ölni…lehet, hogy nem repesne ennyire az örömtől.
- Hajpántot? Hát miért nem ezzel kezdted? Van egy iszonyatosan jó bolt az Abszol úton, igen eldugott kis bolt, viszont márkás darabokat árulnak kiegészítőből, de ha esetleg azt szeretnéd, küldök egy baglyot a saját tervezőmnek, hogy hétvégére jöjjön el, aztán neki elmondhatod a terveidet. Nem tudom melyik lenne a jobb megoldás számodra. Majd döntsd el.
Megvan, hogy mit akart mondani.
- Mit szólnál hozzá, ha álarcos bált rendeznénk. .. vagy ne? És lehetne tétje az estélynek. Mondjuk valami olyasmi, hogy rá kell találni arra akivel érkezne…és ha megtalálja éjfél előtt, lehet egy kívánsága. Na? Elég érdekes?
Hát igen…A Miscreant partikban mindig is volt valamiféle csavar.

[- Mindig akadnak irigyek, akik csak azért nyafognak ezért vagy azért, mert süt belőlük a féltékenység.]

Néhányat pislog, amikor újra a szövetségese szemeibe néz, aztán magában fejet ráz, és felkuncog. Egy pillanatra olyan érzése volt, mintha a lány egészen máshol járna.
Na persze. Hol máshol, mint a partyn, amit már biztos, hogy lépésről lépésre eltervezett a fejében, épp minden csak arra vár, hogy megvalósuljon.
Széles mosollyal ajkain figyeli, ahogy Tyana szemei felcsillannak a kíváncsiságtól. Kár, hogy nem szívesen számolna be így hirtelenjében a legutolsó kalandjáról, de talán egy időre még megúszhatja.
Mindent a maga idejében.
- Mindig akadnak irigyek, akik csak azért nyafognak ezért vagy azért, mert süt belőlük a féltékenység. – jegyzi meg felsőbbrendűen. Hát persze, hogy mindenki sárgulni fog, ha a tudomásukra jut, milyen kevesen lesznek hivatalosak Tyáékhoz. Mindenki látni szeretné azt a hatalmas birtokot, és a drága kúriát, ahol a lány él. Mindenki, még azok is, akik inkább leharapnák a nyelvüket, semmint bevallanák végre maguknak az igazságot. Némi győzelmi mámor ízét érezte a szájában. Ő Laetitia Morrison pedig meg lesz hívva erre a puccos jelenségre, ráadásul a hétvégén végre körülugráltathatja magát újfent a tervezőkkel.
- Kit érdekel Peter? – csóválja meg a fejét. – Ez a party Rólad szól kedvesem, ahol szíved joga eldönteni, hogy kit hívsz meg, és kit nem. Egyszer van születésnapod, és ez a kívánságok ideje. – mosolyog továbbra is.
Tudja jól, hogy Tyana miért nem akarja meghívni a fiút. ami azt illeti, valahogy Ő is ódzkodik az ismeretlentől, legalábbis azok alapján, amiket a lány mesélt neki. Csak azt nem érti, miért nem látja be végre a családja is, ha nem egymáshoz valóak, nem kell erőltetni a dolgot. Úgyis csak az lesz a vége, hogy megutálják egymást, aztán jöhet a sírig tartó veszekedés. Arra meg senkinek semmi szüksége.
Féltékennyé tenni Őt…
Félrebiccentette a fejét, és kipillantott az ablakon. vajon mit szólna hozzá, ha mással látna? Fájna neki? Agresszívvá válna? Vagy csak szimplán nem érdekelné, és elcsábítaná az első lányt, aki utána szembejön vele? Zavarta, hogy pontosan nem tudta. Nem, és nem, és legszívesebben fel tudott volna robbanni. Neki kell az a fiú, mindegy, milyen áron, mindegy, hogy hány lányon kell végiggyalogolnia, még az is hogy mennyi erőfeszítésébe telik, de magának akarja. Egyedül csak magának. És nemcsak azért, hogy dicsekedjen vele. Nem azért, hogy elmondhassa, hogy betörte a casanovát. Hanem azért, mert talán nem csak egy olcsó kis játékszer.
De ezt hogy magyarázza meg Tyanának?
- Nem, történetesen nem vele voltam. – szélesedik ki a mosolya. Aztán pergő nyelvvel mesélni kezd.  – A hetedikről jöttem, aztán belebotlottam valami kis okoskába. Azt a színjátékot, amit levágtam neki, látnod kellett volna. Még műkönnyeim is voltak, meg műsírás. Aztán az arca, amikor rájött, hogy felültetem. Maga volt a tökély. – nevet fel csengő, dallamos hangon.
- Rendben. A hétvége pont megfelel. Kisebb az esélye annak, hogy hetek múlva szembejön velem egy ugyanolyan, amit mondjuk az Abszol úton vettem. – biccent. Még mindig azon filózik, hogy hogyan bújjon ki a név alól. Megvan az esélye arra, hogy Tya ismerje. És ha ismeri, és nincs vele túl jó viszonyban, az kissé kellemetlen lenne. Bár talán még abból is ki tudná vágni magát. Sőt, minden megoldható...
Ha elintézi, hogy Tya mondjuk meghívja Petert a család kedvéért, sőt inkább a család előtt ír neki, de az valamiért ne tudjon eljönni, ez a kis apróság is bizton elsimítható lenne közöttük.
- Álarcos bál? – csillannak fel a szemei. Megvan az a pici, ami kellett neki, hogy kibújhasson a válasz alól- egyelőre. – Hát ez nagyszerű! Tudod min gondolkoztam? Mi lenne, ha mondjuk ott ismernéd meg? Kis izgalom plusz? Feltéve, ha megtalálom! – kuncog fel, amit akár lehet úgy is értelmezni, hogy éjfélig elszórakozik, és az utolsó percekben kicibálja a tömegből, csak hogy kívánhasson valamit. Álarcban úgysem ismerik fel olyan hamar, ergo amíg fel nem leli, azt csinál, amit akar. – Szerintem ez nagyon izgalmas. Ó igen, huncut voltam, e csak egy egészen pirinyót. n még semmi sem biztos, így egyelőre nem akarok konkrétumról nyilatkozni. –teszi hozzá kisvártatva. Valamit muszáj csinálnia, hogy húzza az időt, erre pedig a legjobb módszer, ami csak lányok között valósulhat meg: ha valami nem biztos, nem szívesen nyilatkozunk róla…

Laetitia Morrison

Nem Ő nem Petertől és nem is az ismeretlentől fél. A titkok, a feltársra váró dolgok mindig is izgatták valamilyen szinten. Ő attól tart, hogy annak a fiúnak sikerül elérnie azt, amit még soha senkinek sem sikerült.
Betörnie őt, megszelidíteni, szépen fokozatosan…s retteg attól a bizonyos szavacskától, attól a három szótagos és nyolcbetűs szótól. Soha nem tudta kimondani, és tart tőle, hogy ha egyszer kiejti az nem valaminek a kezdete lesz, sokkal inkább a vége.
Mert Tyana ilyet soha nem mondhat, s ha mégis , akkor feladta önmagát…feladta egy másik emberért és ezt …ezt nem teheti meg…sohasem.
- Édes, bárhova mész az irigyek ott lesznek veled, ott loholnak a nyomodban, mint valami koszos kutyák, akik egy darabkát akarnak abból a jólétből, ami születésedtől fogva megillet téged és engem. Tudni kell, mikor fordítsuk el  a fejünket, hogy mikor nem szabad tudomást venni bizonyos dolgokról, hogy mikor kell erősnek mutatkozni és inkább nem válaszolni.
- Peter? Engem érdekel … csak félek … iszonyatosan félek …nehéz kimondani, de mégis így van. Rettegek….a nagynéném szerint jó parti, de vajon elviselni azt, ha mellette még körülbelül 5 barátom volna? Nem hiszem .. én pedig tudod, hogy milyen vagyok…nem elégszek meg eggyel. Kívánságok? Tudod mit kívánok? Egy gyémánt nyakláncot…már ki is néztem magamnak.
Hangosan kacag fel, csilingelően dallamosan. Hát igen, mindig is tudta, hogy mire van szüksége, a pénz sosem volt akadály, hogy beteljesítse kívánságait, ahogy most sem lesz az. De vajon ki kedveskedik majd neki ezzel az ajándékkal?
Ő mindig is ezzel a manipulációval élt.
Féltékennyé tenni a másikat.
Hisz nincs forróbb pillanat annál, mint mikor elveszti az eszét, és úgy szorít magához, amikor meg akarja mutatni, hogy Te csakis az övé vagy, és a szenvedélyes csóknál ami utána következik, nincs is édesebb a világon.
Gonosz volna, hogy tényleg az olyan pillanatokat élvezi, ahol a másiknak fájdalmat okozhat? A hatalom lenne a legnagyobb erénye és egyben a legnagyobb ellensége? Mi lesz akkor ha ellene fordítják? Ha nem Ő lesz a legnagyobb?
- Haahhjjj szívem. Te mindig is tudtál színészkedni …látom magam előtt, ahogy sírsz, ahogy hisztizel…ajj de kár, hogy nem lehettem ott valahol a háttérben, hogy szegény szerencsétlenen nevessek…az ilyen produkcióidról mindig lemaradok.
Színpadiasan sóhajt egyet, karjait széttárja, jelezve, hogy nos így járt.
- Hát igen, mindig is megvoltak az előnyei a saját tervezésű daraboknak, mint amit egy boltban veszel…hiszen azok minőségibb darabok, és egyediek. És erre is irigykedhetnek majd … Hogy ott ismerném meg a kísérődet? De kis titokzatos lettél hirtelen szívem, de rendben…nincs ínyemre, de ha te így szeretnéd ám legyen. Tudod, hogy nekem az a fontos, hogy Te is jól érezd majd magad … És hát két álarcos között sok minden megtörténhet…

[- Azzal soha nem volt bajom.]

Mostanában egyre többet keresi a lány társaságát. Már nem az első eset, hogy összefutottak, és mint minden alkalommal, ezúttal sem bánta meg. Ugyan egyetlen dologról soha nem beszélhetett Tyana előtt, de ezt soha egy percig sem bánta.
Épp ellenkezőleg. Még ha a kedvenc szövetségese nem is tudott róla, Laetitianak nemcsak a társasága kellet, hanem az, hogy vele mindenről el tudott beszélgetni. Lehetett szó pasikról, ruhákról, roxforti pletykákról, szinte bármiről. Tya pedig az a személy volt az életében, aki mindig tudott valamivel szolgálni a szokványos unalmas klisés beszélgetések helyett. Tömören fogalmazva elterelte a figyelmét az előtte álló lehetséges választásról.
Ebben a pillanatban is sokat megadott volna érte, ha ezt is meg tudja beszélni vele, de tudta, még nem szabd. Az csak egy tény, hogy egy körben mozognak, és hogy Tya tisztában van vele, ha kell bármit el tud intézni, de az a bizonyos kategória már sokkalta mélyremenőbb volt. Méghozzá olyan mértékben, mit nincs ember, akivel megbeszélhette e falak között.
- Azzal soha nem volt bajom. – szólal meg lassan. – Inkább a túlzott figyelemmel, és a lerázhatatlan idiótákkal. Elképzelni sem tudom, miért akarnak rajtunk keresztül felkapaszkodni olyan magasra, ahonnan támogatás nélkül biztosan leesnek.
Hallgatja a jegyesről szóló monológot, és elevenen érzi a lány érzéseit. Furcsa, de akik képesek Tyanával olyan viszonyt ápolni, akár Ő, megláthatják az emberi oldalát is. Melyik roxforti tudná elképzelni, hogy a nagy Miscreant kisasszony képes bármitől is félni széles e világon?
Valószínűleg egyikük sem, csak a beavatottak…
- Ne félj, te szoktad mondani, hogy ami nem muszáj, azt nem kell megtennünk. Ha nem akarsz hozzámenni, úgysem fogsz. –jelenti ki mosolyogva. – Ha pedig hozzá akarsz menni, de ugyanaz akarsz maradni, aki voltál, kénytelen leszel titkos életbe fogni, vagy ha lehet elmagyarázni neki. Én nem ismerem Petert személyesen, tudod, de ha olyan, megpróbálhatsz beszélni vele. Nem?
A gyémánt nyakláncot elraktározza arra az eshetőségre, ha a másik titkos, ámde kifinomult terve nem válik valóra. Tya ugyanis még nem tudhatja, hogy már rendelt neki valamit, méghozzá a lehető legjobb helyről, olyasvalakivel készíttetve, akit imád. Minden lány szereti, ha kényeztetik, és azt Ő is pontosan tudja.
Hangosan felnevet a színészi képességeit méltató szavakra.
- Igazán remélem, hogy jó kijöttök majd egymással, hasonlóan vélekedett rólam, és a színészi tehetségemről. Na de majd legközelebb bepótoljuk az elmaradást. Ki tudja, hogy a bál miket tartogat számunkra nem? – teszi hozzá játékosan, finoman utalva, hogy nem fog a háttérbe vonulni, ahogy más tenné, hanem önmagát adja mindenével, úgy, ahogy van. Tya pontosan tudja, hogy ez mit jelent, hiszen nem életük első közös bálját asszisztálják végig együtt. – Emlékszel arra a szerencsétlenre, aki a bukszusok mögött próbált meg elcsábítani egy táncra? – utal egy régebbi esetre egy közös ismerősük bálján. – Szerintem ezúttal még jobban fogunk szórakozni. – kacsint cinkosan.
- Egy bálon, ahol álarcosok vannak, valóban bármi megeshet. – mosolyog szelíden. – Bármi, amihez vagy kellenek határok, vagy nem. – ezen egy pillanatra elgondolkozik. Vajon érdemes lenne a szóban forgó érintett kísérőt ilyen helyzetnek kitenni? És ha igen, hogy élne vele?
- Csak miattad teszem, tudod, hogy legszívesebben bemutatnám. Még az is lehet, hogy ismered… - árul el egy apróságot, csak hogy kedveskedjen a lánynak. – Annál nagyobb lesz a meglepetés ereje, ha csak ott jössz rá, hogy tudod ki az. – mondja könnyedén, miközben a hajával babrál. Nekidől a falnak, és onnan mosolyog tovább. Még nem akarja felfedni, még nem. Ha mégsem sikerül elcsábítania a Roxfort hatodéves mardekáros kis casanováját, inkább nem dicsekszik vele előre. Mert sajnos még, semmi sem biztos. Kivéve egy dolog… Az, hogy neki kell az a fiú.
Mindenáron…

Ó hát persze! Miért is ne?!
- Obstructo!
Majd máskor nem használtok alantas szavakat, rám ti szerencsétlenek…
- Stup... Protego!
Gyors, de nem elég gyors...
-Stupor!- és célba talált.

A szőke szépség egymaga harcol a pincefolyosón a hetedéves háztársaival. Négy férfi egy nő. Igazságtalan, de hát ilyen az élet, szörnyűbb dolgokat is átélt már a fiatal hölgy, meg se kéne kottyannia neki, de történetesen a fekete tűsarkú megnehezíti a harcot számára. A lányt nehezen lehet kihozni a sodrából, ha csak nem a „nemlétező” múltjával hergelik, mert akkor ugrik. Nincs mit tenni, ha valaki ismeri tudja, hogy ez az egyetlen pontja ami… nos igen, gyengébb. De hát senki sem ismeri, nem tudják, hogy mi is a múltja. Bár miért is tudnák, Alyson sosem teregette ki azt a csöppnyi érzését se, ami megmaradt, amit nem facsart ki belőle a nevelő apja. Mit számít, hogy mindenki hideg hagyja? Szánalmas bolondok …
Ritkán fordul a pálcájáért. A dolgokat jobban szereti elintézni ravaszsággal, háttérmozgatással.

Este van már, a vacsora után vagy egy órával a pince folyosókon már nem lézengnek a diákok, csak ők vannak. A lány már érzi, hogy elveszti a csatát, de Ő nem adja fel, Ő nem lesz gyönge, és vesztes. Az életben mindig csak veszített, elvesztett érzelmet, családod, barátokat, de többet nem engedi, hogy diadalmaskodjanak felette. Csak nem lenne az a rohadt magassarkú! A férfiak hangosan kacagtak rajta, milyen pofátlanok! Egy hölgyet kiröhögni, kiröhögni egy Leingetert!

- Petrificus totalus!- nem talált.
- Stupor!- elugrott.
- Levicorpus!- pajzsbűbáj.
- Stupor! Vigyázzunk srácok, különben Alyson beárul az apjának... várjatok nincs is apja!- hangos kárörvendő nevetésüknek egy pillanat alatt vége szakadt.
A szőke lány visítva vetette rá magát az egyik fiúra, mire az a padlón végezte. A lány a srác mellkasára ült, s úgy tépte a haját, a ruháját. A többi hetedikes, amíg felfogta az agyával mi is történik, addig Alyson bosszút állt az egyiken. Hirtelen mind egyszerre mozdultak meg, s a lány karjainál fogva, lerángatták őt a társukról, mire az négykézláb araszolva arrébb csúszott, minél messzebb a támadójától. Alyson most ismét a pálcához akart fordulni segítségért, de sajnos vasmarkok mozdulatlanságra ítélték a karjait. Ha a karjait nm használhatja fegyver gyanánt, majd a lábak megteszik azt. Végtagjait "támadó"kapálózásra ítélte, de nem sokat segített. Azért sem adta fel.
A fiúk a klubhelység felé kezdték el vonszolni.
- Ti s*ggfejek!
Mennyi az esélye, hogy erre jön egy tanár...?

[[ Alyson Rose Leingter ]]

[ Alyson Rose Leingter ]


A talár halkan siklik utána, ahogy a Mardekár ház felé igyekszik.
Már megint baglyot kellett küldenie, ezen a héten már harmadszor. Ajkai cérnavékonyra préseldőtek, ahogy magában a lehető legcsúnyábban káromkodik.
Hihetetlen, hogy még több száz kilométer távból is úgy érzi magát, mintha egy apró kis báb lenne az apja kezében.
„Miért nem vagy hajlandó visszaírni? Anyáddal aggódunk miattad. Tudom, hogy nem eshet bántódásod, de nem árt óvatosnak lenni…”
Alig bírt enni valamit a vacsorából, pedig tudja, hogy szüksége lesz az erejére, és a józanságára. Nem lehet pont akkor fáradt, és kialvatlan, amikor vizsgázik, vagy épp a folyosón ténfereg egy újabb játék után kutatva.
Azóta, hogy Slyvaint otthagyta, és Garyvel lejátszotta azt a szép kis meccset nem is akadt igazi pajtásra, az unalmat pedig egyre jobban gyűlölte. Ne igaz, hogy senki értelmes egyed nincs az iskola falai között, aki még nem hallott róla, és van kedve egy kis szórakozásra.
- Csak nem híre ment végre, milyen gonosz a csöpp kis mardis úrilány? – kérdezte önmagától a folyosón, amikor alig pár centire a fejétől húzott el egy átok.
Felvonta a szemöldökét, és belapult a fal mellé.
Egy - kettő - három…  Csak úgy repkedtek a színes fénycsóvák. Mi a jó franc folyik itt?
Az órájára nézett, és megrázta a fejét.
Már lassan mindenkinek a hálókörletében kellene lennie, mit veszekednek ezek?
Aztán meghallotta az éles visítást. A hangot, amit ezer közül is felismert volna, noha nem is egy évfolyamba jártak. Az hogy háztárs, már megérte az alapvető szándékot, hogy segítsen. Másrészt nem is nagyon volt más választása, mivel egyfelé tartottak. Ha sokáig mögöttük megy, kiszúrják, aztán gúzsba kötve találhatja magát. Persze, az apja ennek nem fog örülni, és talán a fiúk sem mernek kikezdeni vele, ha tudják ki az a Morrison. Mindent azonban nem bízhat a véletlenre, és ha a lány meglátja, hogy nem segít, még kényelmetlen helyzetbe is kerülhet.
Alyson Leingter.
 A szőke hatodéves, aki aztán tényleg egy mardekáros jellem. Ha másképp lenne, talán nem is álltak volna szóba egymással az első találkozáson. Laetitia pont az a személyiség, aki kényesen megválogatja, hogy kihez hajlandó egy szót is szólni, és ki az akit mélységesen lenéz. Túl egyszerű, és mégis túl bonyolult.
A vér kötelez, a család szent, és a Ház mindenek felett. A többi nem számít.
Néha mégis hülyeségnek tartja az ellentéteket, de már döntött, és a döntése végleges. Felszegte a fejét, ökölbe szorította a kezeit, és csendesen előszedte a pálcáját. Úgyis rég volt része egy kiadós kis párbajból. Jobb híján ez is megteszi.
Hirtelen lép ki a fal takarásából, az előtte állók észre sem veszik, hogy ott van, talán csak a lány, de annak int, hogy maradjon csöndben, különben nem tud segíteni.
Elmormol egy pajzsbűbájt, aztán a pálcáját az egyik fiúra szegezve elkiáltja magát.
- Stupor!
Elégedetten nézi, ahogy az előrebukik, és a többiek a hirtelen meglepetésre elengedik Alysont, és egy emberként fordulnak hátra.
Laetitia eszébe egy gondolat férkőzik be: hátba nem támadunk senkit. Ó, dehogynem.. pont most tette meg, és még ezerszer megteszi, ha kell.
Kaján mosoly villan fel az ajka szegletébe.
- Na mi van, meglepődtünk? Enyje fiúk, csúnya dolog négyen egy ellen… - rázza a fejét színészien. – Hát mit szólna egy tanár, ha erre járna? Vagy egy diák, akinek mondjuk nem tetszik a felállás? – az utolsó szavaknál újabb átkot röptet az Alyson másik oldalán állókra, és ha szerencséje van, a lány kiszabadulhat, amíg a fiúk az undorító zöld, nyálkás kis gomolyagokat próbálják leszedni magukról.
Ahogy egyenesbe fordul, a fáklyák fényében tökéletesen kirajzolódik a talárját ékesítő kígyós címer. Azt hiszik, egy lány nem mer közbeavatkozni, vagy támadólag fellépni? Bolondok. Bolondok mind. Ő egy halálfaló lánya, és nem riad vissza senkitől.
Nyitott a táblán, és mosolyogva várja a választ, majd a következő lépést, ami már félig meg is fogalmazódott a fejében.