+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Pincefolyosók
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Pincefolyosók  (Megtekintve 27633 alkalommal)

Zephyr Devaux
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #75 Dátum: 2009. 08. 30. - 15:34:39 »
0

Ray

Csak sétált.
Érdekes időpontot választott, persze, ha tényleg erről van szó. De, ha igazat mondott, ha nem az sem változtat azon a tényen, hogy mindketten eltévedtünk. Minél többször gondolom végig a dolgot, annál inkább idegesít.
- Ebben egyetértünk. Nekem sem az a legjobb szórakozás, hogy itt lent bolyongok – Reagáltam az utolsó mondatára.
Közben ő is előhúzta a pálcát, aminek a végén hamarosan kigyulladt a fény, ami egy kicsit jobb látási viszonyokat eredményezett. Ettől viszont még nem derült ki, merre van a kiút. Ennek ellenére Ray megindult az egyik irányba. Mivel nem volt jobb ötletem, követtem háztársamat. Vagyis egy darabig a háta mögött mentem, majd kis idő múlva már mellette lépkedetem.
Mindkettőnk érdekében reméltem, hogy jó irányba megyünk, de a mégse, legalább ráfoghatom a srácra a dolgot. Hiszen én vevő vagyok minden javaslatra, és ezt már ő is megtapasztalhatta az előbb.
- Mióta is sétálsz itt? – Törtem meg a csendet és a „sétálsz” szóra helyeztem a hangsúlyt.
Csak azért érdekelt a dolog, mert ha már órák óta bolyong itt, akkor talán okosabb lenne az én megérzéseimre hallgatni. A mai nap most látom őt először. Vagyis lehet, hogy reggel is láttam csak épp annyira el voltam foglalva valamivel, hogy nem vettem észre.
- Egyébként azt se lenne hülyeség kitalálni, hogy mit mondunk, miért nem voltunk órán. – Nézek a mellettem állóra. – Nem, mintha ez lenne a legnagyobb problémám, de a jövőre se árt gondolni – Tettem hozzá egyfajta magyarázatként.
Naplózva

Ray
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #76 Dátum: 2009. 08. 31. - 10:54:16 »
0

Zephyr


Persze, hogy nem csak sétálni jöttem, de hát megesik néha, hogy az ember elgondolkodik valamin, és nem figyel arra, hogy merre is megy éppen. A pincefolyosók meg amúgy is sötétek, a falon függő, egymástól távolra eső lámpák nem sok segítséget nyújtottak eddig, szóval az immár fényt nyújtó pálcámat magam elé szegezve indulok el. Komótos léptekkel, kicsit unottan, mert hát mégis csak órára kéne mennem vagy mi a szösz. Ráadásul Gyógynövénytanra kéne kapkodnom a lábaimat, mert még talán van esély arra, hogy kisebb késéssel odataláljunk. Persze, ha csak nem gyalogolnék ilyen veszettül lassan...
  -  Talán egy negyed órája...  -  válaszolom kissé bizonytalanul, mert így még sem vagyok olyan biztos már magamban. Persze, azt nem mondom, hogy a tanárok hozzá lennének szokva a késésemhez, mert általánosságban igyekszem én, csak most nincs semmi kedvem hozzá.
Zephyr mellém lép, és csak ekkor esik le, hogy pont én próbálom kivezetni innen magunkat. Próbálom felidézni honnan jöhettem, de az összes rohadt fal egyforma... Így nem túl könnyű. Nyelek egy nagyobbat, és mit sem törődve azzal, hogy akár rossz irányba is mehetünk.
  -  Heh... Szerintem gondolkozz csak az alibinken. Bár lehet, hogy nem is lesz rá szükség.  -  Felemelem a bal kezem, és lerázom róla a talár ujját, hogy szemügyre vehessem az órámat. Szerencsére ezt nem felejtettem el felvenni.  - Még van egy-két percünk.  -  Teszem hozzá határozottan, de igazából már röhögni volna kedvem ezen a tényen. Néha, sikerül csak úgy elgondolkodnom egyes dolgokon, ahogy most is. Bár, most főleg azt próbálom feleleveníteni, merre találjuk meg a legrövidebb utat felfelé.
  -  Egyébként... Mit lopott el a macskád?  -  Hirtelen jutott eszembe, amit az előbb mondott, de igazából fogalmam sincs róla, mit tudott ellopni az a macska, ami miatt utána sietett, talán csak ezért kérdezek rá.
Naplózva

Zephyr Devaux
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #77 Dátum: 2009. 09. 02. - 18:06:32 »
0

Ray

Negyed órája.
Nem is olyan hosszú idő. Ha mondjuk, már egy órája itt lenne, akkor már kicsit jobban kezdenék aggódni, mivel akkor száz százalék, hogy nem fog engem kivezetni innen. Itt jön képbe a következő probléma: Mi van, ha nem mondott igazat, és már legalább reggel óta bolyong a félhomályban. Akkor az én hibám, hogy megbíztam benne, és nem a saját fejem után mentem.
Kívülről teljesen nyugodtnak tűntem, mint mindig, pedig valójában nem voltam valami jó passzban. Aztán jön az a mondat, ami egy kis reményt önt belém.
- Nem lesz rá szükség? – Fordultam érdeklődve évfolyamtársamhoz, aki éppen az óráját nézegette. Nem kellett sokat várni, amíg leolvasta róla, hogy még van pár percünk az óra kezdéséig.
Ez a hír nagyon fellelkesített, sokkal jobb színben láttam eddig kilátástalannak tűnt helyzetünket. Még nem késtem el, ami azt jelenti, hogy még nincs okuk pontot levonni. Ez volt a legjobb hír, amit a mai nap kaptam nem, mintha olyan sok dologról értesültem volna, ezalatt a pár óra alatt, amióta tart ez a mai nap.
De mit csinálok én mindig, ha megtudok valami jót? Elkezdem keresni a rossz oldalát. És nem kellett sok idő, amíg elmúlt az előbbi öröm. Ennek az oka pedig az volt, hogy egyrészt még nem is találtuk meg a kivezető utat, és nem is biztos, hogy óra vége előtt megtaláljuk. A másik, hogy ha még meg is találjuk a következő pillanatban, akkor is el kéne rohanni a cuccaimért, és lehetetlen, hogy odaérjek időben. A harmadik… Nos, abba inkább bele se gondolok, de biztos tudnék még kreálni pár negatív tényt, ami lelomboz.
- Biztos jól jár az órád? – Teszem fel a kérdést egy sóhaj kíséretében. Nem mintha ez annyira számítana jelen helyzetben, de legalább meglenne a harmadik rossz tényező is.
Nem éreztem emiatt valami jól magam, sőt legszívesebben felrobbantottam volna a falat, hogy beérjek időben, de nem tehettem, mert az épület megrongálása valószínűleg sokkal nagyobb büntetést vonna maga után, mint a késés.
Szerencsére nem kellett sokat várnom a rossz hangulatom elmúlására, ugyanis hamarosan Ray feltette azt a kérdést, amit én a leginkább szerettem volna elkerülni. Hogy mit lopott el a macskám. A válasz előtt köhintettem kettőt, csak hogy addig kiagyaljak valamit, majd felé fordultam és a szemébe néztem majd teljes őszinteséggel feleltem.
- Egy olyan dolgot, amit ajándékba kaptam egy kedves ismerősömtől – Feleltem.
Ebből most már kitalálhatta, hogy nem kívánom részletezni. De gondolhat mondjuk valamelyik rokonomra, vagy valamelyik volt barátnőmre, de akárki másra is. Persze, ha egyáltalán elgondolkozik rajta, mert remélem, egyáltalán nem érdekli a téma.
- Nem akarom kétségbe vonni az irányérzékedet, de biztos erre kell menni? – Bukott ki belőlem a kérdés, amit már azóta fel akartam tenni mióta elindultunk.
- Bár már úgyis mindegy, de azért még a délutánt szeretném valahol a kastélyon kívül eltölteni. – Egy kis szünetet tartottam, majd megpillantottam egy mellékfolyosót. Megálltam előtte és a pálcámmal rávilágítottam. Talán innen jöttem? Nehéz eldönteni, mindig folyosó egyforma, de talán egy próbát megér.
- Erre megyünk tovább – Jelentettem ki meg se kérdezve Ray véleményét, de ezt valószínűleg már megszokta, hisz már öt éve kell egy levegőt szívnia velem. Akármit is válaszol, elindulok az általam helyesnek vélt irányba.
Naplózva

Raelyn Bells
Eltávozott karakter
*****

Hugrás vöröske - A szalonnások tiszteletbeli tagja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #78 Dátum: 2009. 09. 10. - 18:32:56 »
0


THEODOR

Ezt nem kellett volna.
Hát persze hogy nem. Utálom a hideg, nedves, sötét folyosókat, nem vagyok én kígyó, mégis ide kellett jönnöm. Vagyis nem kellett, de mostmár teljesen mindegy mert itt vagyok. Itt fogok dekkolni amíg véget nem ér a lyukasórám, vagy még tovább, lehet hogy sohasem jutok ki és évek múlva itt fognak rálelni a csontvázamra... A hideg futkosott a hátamon.
Mi ez a pesszimista hozzáállás? Szóltam rá saját magamra. Talán ez a szar hely teszi, nem is csodálkozom. Nade mostmár tényleg kapkodnom kellene magam.
Bájitaltan óra, igen, az lesz a következő. Körülbelül... 20 perc múlva kezdődik, azt hiszem, szóval van időm mumifikálódni. Na, Raelyn most fejezd be.
Vettem egy nagy levegőt és találomra elindultam ez egyik irányba. Nagy hévvel lendültem bele amikor úgy hittem végre kijutok, ellenszegülve annak a jótanácsnak hogy "Ne menj a fény felé." Az a fény viszont sajnos nem a menny kapuja, de még nem is a kijárat volt, csak egy fáklya. Remek.
Újabb próbálkozás, lassan kihátráltam a zsákutcából és elindultam egy másik irányba. Megintcsak találomra.
~Ha innen kijutok, esküszöm hogy szerzek egy térképet és úgy megtanulnom az egész Roxfort összes zegzugait meg folyosóit hogy ha álmomból..~
Ekkor egy alakot láttam elsuhanni. Nem, nem ijedtem meg, inkább a remény halvány szikrája csillant meg előttem, hogy végre kijuthatok innen akár perceken belül. Az árny után siettem, de hűlt helye volt. Továbbmentem, nem álltam meg egy pillanatra sem gondolkodni.
Aztán ahogy továbbhaladtam (valószínűleg rossz irányba), valami még sötétebb helyre jutottam. Elővettem a pálcámat és elmormogtam egy Lumost hogy legalább az orrom hegyéig lássak, amikor végre szembe találtam magam egy élő emberrel. Pontosabban háttal, mert háttal állt nekem. Nem lehetett az aki az előbb volt, rajta látszott hogy nagyon siet valahová...
Ígyhát vettem egy nagy levegőt és közelebb léptem az idegenhez, akárki is az. Így magasság meg haj alapján diák lehetett, szóval le mertem tegezni, és óvatosan megkocogtattam a vállát hogy ne rémüljön halálra.
-Elnézést, meg tudnád mondani hol van a bájitaltan terem? Vagy ha nem is aterem... nekem teljesen mindegy, annyi is bőven elég hogy juthatok ki innen!-
Mondtam neki mit sem sejtve, majd vártam hogy megforduljon és feleljen.
Naplózva

Lucas Conolly
Eltávozott karakter
*****

Hetedikes szuicid

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #79 Dátum: 2009. 11. 09. - 18:06:57 »
0

Vannak dolgok, amiket nem akarünk, hogy megtörténjenek, de el kell fogadnunk - ugyanígy vannak emberek is, akik nélkül nem tudunk élni, de néha el kell engednünk őket.
[Nadalia Graham számára]
Halvány, keserű mosoly ült ki az arcomra, a szemem azonban bánatosan meredt a semmibe. Hirtelen nem tudtam Nadaliára nézni; ahogy ott állt, ahogy kimondta a zavarbaejtő, mégis hízelgő szavakat, maga volt a megtestesült ellentmondás. Keze összezárult a mellkasa előtt, mintha védeni akarná magát, vagy összetartani.
Nem tudtam neki azt mondani, hogy "te is nekem". Pedig így volt, de annyira sok érzés kavargott bennem, hogy nem tudtam kifejezni szavakkal...
Igen, ő is sokat jelentett nekem, akkor és ott, de nem tudtam eldönteni, hogy mi is az, ami életre kelt bennem, és meddig fog tartani. Mivel beleegyezett abba, hogy egy darabig még kísérjem, inkább elindultam lassan a pince felé, le a sötétéségbe. Lassan mentem, nehogy lemaradjon, és az eszem azon járt, mit is reagáljak erre.
Az első, amit éreztem, mikor ezt kimondta, a zavar volt. Az életemből mindig hiányzott a romantika, nem is hiányzott, nem tapasztaltam meg 17 éves létemre még sosem nem hogy a szerelmet, de még a vonzalmat sem igazán. Önző és szánalmas módon a bosszúmon és az önsajnálatomon járt az eszem, és nem törődtem azokkal, akik közeledni akartak hozzám, még ha az illetők nem is szerelmet, hanem egyszerű barátságot kínáltak is. Bezárkóztam, és hátat fordítottam minden ablaknak.
Aztán felmerült bennem a keserűség és a tanácstalanság. Jól esett, amit mondott, de én nem tudtam kimondani. Nem éreztem igaznak. Pontosabban nem akartam igaznak érezni, nem akartam, egyszerűen nem voltam képes elfogadni, hogy beismerjem: egy potenciális ellenségem fontossá vált számomra, mint ember; hogy olyasmit akartam belemagyarázni és észrevenni, ami talán soha ott sem volt: az emberséget. Elvégre honnan kellett volna tudnom, hogy mihez kezd majd? Egyszerűen nem fordulhattam a saját elveim és felállított szabályaim ellen.
Végül valahogy aztán mégis felülkerekedett bennem a remény. Nem tudtam egyszerre a józan eszemmel és a szívemmel is hadakozni, éreztem, hogy ha sokáig folytatom, felemészt a dolog, így inkább hagytam, hogy a két érzés, a figyelmezetető balsejtelem és a bizakodó szimpátia kioltsa egymást, és a helyében csak a lehetőség maradjon. A lehetőség, hogy soha ne kelljen olyan helyzetben találkoznunk, ahol döntenem kell a sorsa felől, és ezzel a saját sorsomról is.
Nadalia jelleme már az első pillanattól elbűvölt. Ahogy lassan, talán a helyzethez képest túl lassan is, mentünk a Mardekár klubhelysége felé, lázasan töprengtem, hogy mit mondjak, hogy fogalmazzak, hogy megértse. A folyosó szűk falai közt úgy éreztem, mintha valami rettenetesen hosszú útra léptem volna, aminek a végén ott a megoldás.
A gondolatmenetemből kizökkentett a felbukkanó emberek sziluettje. Nem volt egy egész délután, amit kettesben töltöttünk, de olyan volt, mintha napokig csak az ő társaságában lettem volna. Nem feszélyeztek a pillantások, amiket az egyre sűrűsödő mardekárosok vetettek ránk. Legtöbben ismertek látásból, és meglepve néztek ránk, nem egy ember kifejezetten ellenséges pillantásokat lövellt felénk, de ettől meglepő módon kellemesen éreztem magam. Nem tartozom az olyan emberek közé, akik szeretik felhúzni a többit, de a számomra unszimpatikus embereket szerettem felhúzni. Nadaliára sandítottam halvány mosollyal, remélve, hogy őt nem zavarja a dolog. Nem akartam eszközként használni. Viszont még mindig nem válaszoltam arra, amit mondott, és láttam rajta, hogy ez kellemetlenül érinti kicsit, ezért közelebb araszoltam hozzá, kezünk súrlódott lépteink közben. A kaján mosoly leolvadt az arcomról, és egy halk sóhaj után hirtelen megálltam, és megvártam, hogy ő is észrevegye a megtorpanást, és szembeforduljon velem. Mélyen a szemébe néztem, és egy kicsit lejjebb hajtottam a fejem. Egy-két diák érdeklődve figyelt minket, a komoly griffendélest és mardekárost, ahogy egymás tekintetébe fúrt szemekkel figyelik a másikat, szemmel láthatóan mégsem ellenségesen.
- Te is sokat jelentesz... És nem csak nekem - tettem hozzá halkan. - Hiszen ott van a testvéred. Rá is számíthatsz, és biztosra veszem, hogy vannak barátaid is, akik meghallgatnak, és segítenek, ha kéred. Nem vagy egyedül. Senki, soha nincs olyan egyedül, mint hiszi. - Rámosolyogtam bátorítóan, és a hangulatom is könnyedebbé vált egy kicsit. - És ha mégsem válnának be, hát akkor üsse kő - rángass vissza a pokolból. Habár - forgattam a szemeim egy kicsit - nem terveztem, hogy arra megyek, de egy kis kitérőt mindenki tesz... Majd várok rád, rendben? Mindkettőnknek foglalt helye van odalenn, akkor miért ne néznénk a showt egymás mellől?
Azzal beletörődve a helyzetbe, az életbe, elnevettem magam, és a karomat nyújtottam, hogy belekarolhasson. Mikor hozzámért, szinte láttam magam előtt a képet: lángoló jég, és fagyos tűz. Két ellentmondásos jellem, két keserű sors, amik egymásra találtak, talán kioltják majd egymást, talán csak felerősítik.
Folytattuk az utunkat a mardekáros klubhelyiség felé, és hirtelen arra gondoltam, hogy talán visszajutnom nem lesz olyan könnyű, ha észreveszik a zöldek, hogy az egyik legcsinosabb mardekáros lánnyal kart karbaöltve, félszeg és bizonytalan mosollyal vonulunk végig a folyosón. Ismeretlenként a múltban, és talán ellenségként a jövőben...De barátként a jelenben.
Séta közben azért megjegyeztem:
- Remélem azért nem tűnsz el halálom napjáig, és találkozunk még. Ugye?
Ránéztem, a szemem is halványan mosolygott.
Naplózva

Nadalia Graham
Eltávozott karakter
*****

.:: okosabb mint egy hatodikos ::.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #80 Dátum: 2009. 11. 11. - 10:39:42 »
0


Lucas Conolly
Here I stand feeling lost and so alone, take my hand, there together love me now and forever


Fájdalom és meggyötörtség.
Szeretet, érzelmek.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, midőn ketten sétáltunk a pincefolyosókon. Érdekes pillantások kereszttüzében, amiket nem lehetett nem észrevenni. Én észrevettem őket, de mit sem törődtem velük. maradjanak csak meg maguknak, és imponál, hogy egy kicsit bosszanthatom őket. Legalább már nem csak arról megy majd a pletyka, hogy halálfaló leszek, hanem arról is, hogy a griffendéles fiúk a zsánereim.
Ők majd többes számban beszélnek, de előttem egyetlen fiú neve fog halovány betűkkel kirajzolódni gondolataim színes kavalkádban, ez pedig Lucas  Conolly becses neve. Tudom, hogy mindig fájdalmas és egyben kedves érzések közepette jut majd az eszembe, de minden jóban van valami rossz, és csekély fájdalom az, amit majd el kell viselnem érte.
Neki viszont nagyobbak lehetnek a kevésbé fizikai eredetű fájdalmai, pszichoszomatikus fájdalmak ezek.
az, hogy talán az ellenségének nyújtja most a karját, talán szülei gyilkosának fattyával sétál ő most karöltve. De ő emiatt is különb, mint én. Tud esélyt adni a másiknak, képes előítéletek nélkül megpróbálni megismerni az embertársait. Emiatt tisztelem, becsülöm, szeretem.
Mikor kérdésében a halál szó is ott lapult, fájdalmasan néztem le a földre, miközben alsó ajkam jobb szegletét harapdáltam előszeretettel. Bele sem akarok gondolni, hogy mi van akkor, ha tényleg ez az utolsó találkozásunk, és tényleg nem látjuk egymást soha de soha többet.
Fájdalom, fájdalom és megint csak fájdalom.
-Én nem akarlak újra látni, mert az azt jelenti, hogy ennek a mostaninak vége. Az újra szó mindig valami végét és kezdetét jelöli. Én csak a kezdetet akarom, a véget nem. Nem akarom, hogy most eltűnj a semmiben, és talán csak ellenségekként találkozzunk újra. Sokat jelentesz nekem, sajnálatos módon többet, mint akár a testvérem. Talán én nem jelentek neked semmit, csak egy szeszélyes csitrit aki csüng rajtad, de én akkor is... akkor is kedvellek.
Nem voltam képes kimondani azt, hogy szeretem. Egyrészt nem is kellett volna, még félreértené ő, vagy akárki aki hallja. Úgy szeretem őt, mint két ember, akiket ugyanolyan szerencsétlenség ért, és tudják, egy felük ott van a másikban. Mint mikor két ember él egy lakatlan szigeten, és nincsen nekik más, csak egymás.
-Fáj, hogy ennek így kell lennie, Lucas, de nem ígérhetek semmit. Szívem szerint holnap újra találkoznék veled, de az nem kivitelezhető a tanulás és a gondjaink mellett. Tudd, ha keresel én mindig itt vagyok.
Fűztem hozzá egy magamra erőszakolt halvány mosoly kíséretében, majd gyermeteg módon megöleltem, és nem akartam elengedni. Tudtam, talán utoljára ölelhetem meg őt. Talán meghalok, talán meghal.
Talán, talán talán.
Naplózva

Lucas Conolly
Eltávozott karakter
*****

Hetedikes szuicid

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #81 Dátum: 2010. 02. 02. - 19:30:53 »
0

[Nadaliának Mosolyog]
A folyosó vége felé közeledve mit sem csökkent a probléma mértéke... Még mindig fájó vonzalom kötött Nadaliához, még mindig keserűség öntött el a gondolatra, hogy gyengén nem vagyok képes önmagamért a bizonytalanság ellen harcolni, és talán azzal az emberrel sétálok a Roxfort legsötétebb és legellenségesebb területén, akinek a szülei miatt maradtam egyedül a világban.
Ahogy sétáltunk, Nadalia végül megszólalt. Sokat és halkan beszélt, és amit mondott, csak egy rövid, gyomorösszeszorító érzést váltott ki belőlem. Minden lépés, ami közelebb vitt a gyűlölt Mardekár klubhelységének az ajtajához, közömbösebbé, üresebbé tett, és éreztem, hogy döntenem kell, ha nem is most azonnal, de hamar. Kellemetlen volt, hogy valami olyasmire kellett koncentrálnom, ami tényleg közelebb vihet anyám gyilkosának a megtalálásához. Riadtan vettem tudomásul, hogy eddig csak játszottam a gondolattal, hogy rátalálok a halálfalóra, és sosem gondoltam bele igazán, nem kezdtem bele a kutatásba. Egész egyszerűen sajnáltam magam, és meggondolatlan fogadalmakat tettem, akkor és ott pedig, a hideg pincében, karomon az egyik legszebb és legkülönösebb lánnyal, kénytelen voltam eldönteni, mihez leszek hűséges: a saját elképzeléseim és terveim mellett maradok, és kiváltom a jegyem a pokolban, vagy sutba dobom az önérzetem és a bosszúszomjam, és egyszerűen megvárom, amíg elül a por.
De persze az utóbbiról már lekéstem. Tudva, hogy Nadalia, és még sokan mások arra készülnek mindenféle mondvacsinált okokból, hogy emberek életeit tegyék tönkre vagy vegyék el. Ezt pedig nem azért nem hagyhatom, mert velem is ez történt. Azért nem nézem tétlenül, mert nem akarom. És mire idáig értem a gondolatmenetemben, már meg is érkeztünk a folyosó végére. Sóhajtva a bejáratra pillantottam, ami előlem zárva volt, és ami mögött a legtöbb olyan diák foglalatoskodott, akik közül a legtöbbet mondhatok ellenségemnek. Aztán Nadaliára pillantottam, és lefejtettem a kezét az enyémről.
- Én is kedvellek. Tudom, hogy itt vagy, és hogy itt leszel, de...
Elakadt a hangom. Nem akartam összezavarni, a kezére tévedt a tekintetem, majd lassan fel az arcára. Meg fogja érteni. Már akkor megértette, mikor kinn a szobornál találkoztunk.
- ... nem foglak keresni, Nadalia. Olyasmit jelentesz nekem, amit azt hiszem, jobb, ha elkerülök, amíg a háborúnak vége.
Sajgott mindenem, amíg ezt kimondtam. Éreztem, hogy fáj neki, hiszen megnyílt előttem, és talán addig soha más előtt nem. Hittem abban, hogy bízik bennem, de ahogy ő sem változtatja meg a jövőjéét egy ember miatt, úgy én sem tehetem. Biztatónak szánt mosollyal néztem barna szemeibe, és kiüresedett belsőm kongásának tükörképét láttam benne viszont. Fájt. De nem tehettem mást, döntöttem.
- Előbb-utóbb úgyis véget ér mindez. És őszintén azt kívánom, hogy addig ne kerüljünk egymás... mellé. - nyögtem ki. "Egymással szembe". Ezt akartam mondani, de képtelen voltam elképzelni a helyzetet, hogy pálcával a másikra mutatva mi döntsünk arról, mi lesz a másikkal, és talán kioltsuk a másik életét... Már a gondolattól végigfutott a hátamon a hideg. - Ha már nem lesz, ami szembeállíthat egymással ilyen embereket, mint mi, akkor majd megkereslek, rendben? Ígérem.
Aztán egy ismeretlen belső késztetés hirtelen felé döntött, mintha hátulról taszítottak volna felé. Arcát automatikusan kezeim közé vettem, ahol szinte elveszett. Nem törődtem vele, hogy mardekárosok tucatjai láthatják a jelenetet, hogy ennek híre mehet. Nadalia sápadt arca volt az egyetlen abban a pillanatban, én pedig süketen és vakon közeledtem hozzá. Az utolsó pillanatban mint egy kábulatból felriadva megtorpantam, és a csók, amit az ajkainak szántam, amivel ki akartam fejezni amit éreztem, a sajnálatot és a megbocsátást, az ígéretet, hogy várni fogok és a reményt; a csók irányt váltott, és hűvös homlokán ért célba. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy nem ott vagyunk, a hideg pincében ellenségekkel körülvéve, ebben a sötét és baljós világban. De aztán kinyitva megláttam a fáklyákat, a rosszindulatú susmogást, és visszazökkentem a rideg valóságba. Elhúzódtam tőle, elhúztam a kezem, ami aztán bénán lógott mellettem. Ránéztem, gombóccal a torkomban, és némi reménnyel, hogy ha ezt túléljük, és minden fogadalmat teljesítünk, akkor talán még egymás mellé sodorhat minket a sors, elfeledve a múltat és a bosszút. Úgy éreztem, szétfeszít a rengeteg érzés, amint ránéztem. Egy utolsó mosoly, egy tűnődő és szeretetteli pillantás, és a búcsú.
- Ég veled, Nadalia!
Majd hátatfordítva a sötét tüneménynek, elindultam visszafelé az én tornyomba, az én jövőmhöz, ahhoz, amiről egész eddig azt hittem, jobb és nemesebb, mint másé, teljesen más fényben látva a dolgokat. Tudtam, hogy úgyis összefutunk majd az iskolában, elkerülhetetlen volt, nem is bántam, mert természetes volt és elkerülhetetlen. Köszönés, esetleg egy mosoly, és elsétálunk egymás mellett. Eltelik pár hónap, talán év, mindketten megtesszük, amit kell, és aztán valahogy vége lesz.
Talán a halálfalók és Voldemort mindent az uralma alá hajt, én pedig meghalok. Talán a sötétséget sikerül nekünk, akiknek van miért harcolniuk, eloszlatniuk, és a halálfalók az Azkabanban bűnhődnek majd. De vége lesz. Új szemmel láttam a jövőt, és csak annyit láttam, hogy van vége, és azt el kell érnem, hogy élhessek egy olyan életet, amit szerettem volna, egy olyan ember oldalán, aki a párom lesz, olyan barátokkal, akikkel ugyanaz az érdeklődédi körünk, és remekül érezzük magunkat együtt, olyan házban, amiről álmodtam, olyan helyekre utazva, amiket mindig látni szerettem volna. Addig még sok emberrel fogok találkozni, sokakat fogok megismerni, és talán találok valakit, aki tökéletesen illik hozzám, de az biztos, hogy Nadaliát nem fogom elfelejteni, még ha az elkövetkezendő 50 évben nem is látom.
Persze még sok minden történhet, és meg is fog történni. Túl kell élnem, és minden rendben lesz. Túl kell élnem magamért, a jövőmért, az olyan emberekért, mint Nadalia, akik szintén elvesztek a saját jövőjükben.
A folyosó végén, ahol elágazott, visszapillantottam. A lány még mindig ott állt. Kezemet felemeltem, és mielőtt lecövekeltem volna, továbbléptem. Minden tekintetben.

Podcast


//Nagyon köszönöm a játékot!  Puszi kacsint Remélem nem lett túl melodramatikus...  Hááát És nagyon sajnálom a késést. -.- //
Naplózva

Zephyr Devaux
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #82 Dátum: 2010. 10. 20. - 10:28:37 »
0

Kora esti órák, Seraphin

Mikor kiléptem a teremből, rögtön rohantam is volna a kijelölt cél felé a magam lassúnak nem éppen nevezhető tempójában, de kivételesen próbáltam tekintettel lenni újdonsült oktatómra. Elég érdekesen nézne ki, ha előrerohannék őt meg otthagynám. Annyi tiszteletet megérdemel, hogy megvárjam. Ráadásul még nincs annyira késő, időnk mint a tenger. Igaz, egy mumust keresünk, ami beletelhet egy kis időbe, de remélhetőleg szerencsénk lesz, és nem kell hajnalig kutatni a kedves kis lény után. Sajnos azonban a megtalálása csak a terv első része, a valódi kihívás csak utána jön, mikor a drágaság felölti azt az alakot, amitől a legjobban félek. Kicsit tartok tőle mi lesz, ha szembe kell néznem vele, de ez nem fog megállítani. Eszemben sincs meghátrálni. A félelem olyan, mint a legtöbb emberi érzés: el lehet nyomni vagy éppen teljesen le lehet győzni. Csak egy akadály a sok közül, amin egyszerűen át kell lépni, és továbbmenni. Az igazi nem tudott elpusztítani, akkor egy másolat se lesz rá képes.
Egy ideig nem szólalok meg, élvezem a csendet, amit a kihalt folyosók nyújtanak. Csak a cipőink hangját lehet hallani, miközben haladunk az épületben.  A kis séta közben próbálok szép emlékeken agyalni, ami elegendő lehet egy tökéletes patrónus megidézéséhez. Eszembe is jut pár, de kis töprengés után mindegyikben találok valami hibát, egyiket se tartom elég jónak az adott feladatra. Közben azon is elgondolkozok, hogy valaha megtapasztaltam-e már a tökéletes boldogság érzését? Olyan sok múltbeli esemény van, amire azt mondom, hogy szívesen átélném még egyszer, de szerintem egyikbe se volt meg az a felhőtlen öröm, amit keresek.  Pedig elvileg az idő megszépít minden emléket. Kérdés akkor, hogy a rossz emlékek sokkal borzalmasabbak voltak annál, amire én emlékszem?  Biztos van olyan élmény a fejemben, ami jó lenne. Kell hogy legyen. A Griffendélesek is képesek patrónust idézni, akkor pont én ne tudnék?  Pár perccel ezelőtt még mikor a teremben voltunk azt ígértem, hogy én meg fogom idézni a tökéletes patrónust, és ez így is lesz.
Folyamatosan az első próbálkozás képe jelenik meg a fejemben, az ezüstös fény, ami a pálcából áramlik ki, majd megjelenik lelki szemeim előtt az a patrónus, amit Seraphin mutatott.  Elég nagy különbségek vannak a kettő között. Bár az is igaz, hogy neki sokkal nagyobb gyakorlata van már ebben, sokkal tapasztaltabb nálam ezen a téren. És miközben ezen gondolkoztam eszembe ötlött egy kérdés, amire egyszerűen nem tudtam racionális magyarázatot találni. Hamarosan pedig ez a kérdésem törte meg a folyosók csendjét.
- Egy valami nem világos – Fordítom fejemet beszélgetőpartnerem felé – Miért áldozod a drága idődet egy alsóbb éves tanítására? – Nézek rá kérdőn, mert lehet, hogy velem van a probléma, de én ugyanezt nem tenném meg senkivel még akkor se ha ugyanabba a házba járunk. Fordított esetben én biztos nem pocsékolnám senkire a szabad perceimet vagy éppen óráimat. Valami hátsó szándéka csak kell, hogy legyen. Talán hamarosan előáll, azzal mit kér cserébe, hiszen olyan világa élünk, ahol semmi nincs ingyen. Valamit valamiért. A feláldozott idejéért vajon milyen szívességet akar viszonzásul? Kétlem, hogy puszta szívjóságból akarna segíteni, hiszen annyira nem vagyunk jóban. Az Igaz, hogy én kértem meg rá, hogy mutassa meg hogyan kell, de őszintén szólva meglepett, hogy rögtön belement a dologba. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak tényleg nincs más dolga, és ez egy jó módja annak, hogy elüsse az időt.
- Nem mintha baj lenne csak kíváncsiságból – Teszem hozzá végül nehogy a végén meggondolja magát, mert az nem lenne túl hasznos. Persze valószínűleg ha nagyon akarnék egyedül is találnék egy mumust, de vannak olyan dolgok, amiket jobb nem egyedül csinálni. Ez a tevékenység pedig ebbe a kategóriába tartozik.  Meg azért se lenne jó, ha pont most akarna visszafordulni, mert már lassan meg is érkezünk a pincéhez, ahol pár hónappal ezelőtt volt szerencsém eltévedni macskahajkurászás közben.
Naplózva

Seraphin Lamartin
Eltávozott karakter.
*****


VII. Kis Alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #83 Dátum: 2010. 10. 23. - 15:30:13 »
+2

Kora esti órák, Zephyr

*A nyirok és a hideg lassan ölelt körbe minket, nem úgy, mint az angol köd, ami egyszercsak megérkezik, sűrű, vaskos, tömött falként rányomul az emberre, eldózerolja, letarolja, ráül, aztán pedig továbbáll és tiszta lesz minden. Nem, a pince légköre lassan épül ki, először még jön némi meleg a nagyteremből, aztán már se meleg, se fény, a lenti lámpások hidege, a padlaton visszhangosan csendül minden, legyen az puha lépés, súlyos nedvességcsepp, ami a mennyezetről vetette le magát, hogy aztán szétkenődjön alant, vagy éppen egy gondolat, ami lustán végighever a hűs anyagon, vagy éppen selymesen csuszamlanak el a bokánk körül cikázó hideggel. Zephyrre pillantok, nem látom szükségét megtörni a csendet, amibe burkolózik, alighanem kellemes emlékeken gondolkodik, amivel megtörheti a saját rettegését, az izmokon eluralkodó bénaságot, amikor meglátja azt, ami kikel a mumusból. Szerencsésnek tartom magam, az én félelmem kis termetű, fürge, nem tornyosul fölém, nem kapdos felém árny/csontujjakkal, nem csinál semmit, csak éppen elszomorítja a szívemet, rámutatva azzal, hogy én is bírok a becses érzelmi adományokkal, akár jólesik, akár nem. Jobbára nem kedvemre való a tudat, hogy érzelmileg is lehetne befolyásolni, mégis ahogy múlik az idő, valahogy ahelyett, hogy egyre kevesebbet éreznék, egyre többet, egyre színesebben, egyre gazdagabban, amikor pedig úgy tűnik, ahogy változnak az idők, úgy kéne nekünk is kihűlnünk, megszabadulni az ilyen nyűgöktől. És mégis, van aki azért küzd, hogy többet érezzen. Nem értem én ezt a világot.*
-Shh-*szisszenem, a kezem felemelve intem megtorpanásra, amikor a merengésből valami furcsa zaj riaszt meg, annyira ismerős, apró karistolás az egyik félhomályos beugróban, de ráadásul ő is megszólal, ezért a figyelmem több, mint megosztott, kész szerencse, hogy a beeső fény két aranytalléron csillan meg, ékesen, akárha tényleg arannyal csiszolták volna a szemének korongjait Mephisto kúszik elő, némi por tapad a bundájára.*
-Jól van, csak a macskám-*könnyed legyintéssel elintézem a bemutatást, és míg a házikedvenc a lábam mellé szegődik, aztán a lógó taláromon felkapaszkodik a karomig, onnan a vállamra, buzgó dorombolással, véres bőráldozatokkal az ingem alatt, amit inkább tűrök elgondolkodok a kérdésén is. Megmosolyogtat, őszintén szólva, előhúzom a pálcám, a kiürült sarokba világítok, de miután ott csak egy macskaköpet árválkodik mindenféle mumusok nélkül lépek is tovább.*
-Ha a kérdés felmerült, akkor feltételezem, a te időd túl drága ahhoz, hogy ilyesmire használd. Nem mintha az enyém olcsóbb lenne-*villantom rá a szemem, de valahogy az a félértelmetlen jókedvem nem tud lelohadni, amit kiváltott belőlem. Megforgatom a pálcám, némiképpen élénkebb fényt kerítek magunk köré.* -Mr. Lupen, Piton vajon miért áldozza az idejét a tanításra? Gondolom nem azért, mert oda-vissza van a boldogságtól, hogy tágíthatja a fejünket olyan dolgokkal, amiket talán soha nem is fogunk megérteni, sokkal inkább azért, mert látja, hogy van egy-két olyan, akiben van késztetés, és az neki is csak jó, ha vannak jól képzett, értelmes varázslók, akikkel egy kultúrkörbe tartozhat. Elvégre lehet adni a mártírt, mint a magányos hős kis griffendéleseink, de azért a varázsló mégiscsak társasági lény valahol-*pillantok rá, szinte érzem, hogy zsigerből fog tiltakozni a megállapítás ellen, esetleg ki is kéri magának, de őszintén, fütyülök rá*-…csomó helyzet adódhat, amikor találkozik más varázslókkal, ne adja Merlin a segítségükre is rászorul és olyankor lehet jól jött volna, ha annak idején mondjuk megadom a lehetőséget arra, hogy ténylegesen hasznos tapasztalatokat szerezzen az adott varázsló mondjuk patrónusidézésből és később ne félsszel-szorongással induljon neki, mert akkor tök esélytelen. Nekem egyelőre ennyi a hasznom belőle, lehet rászorulok még a tudásodra-*persze reményeim szerint soha, de soha nem fog így alakulni. Mindazonáltal elvigyorodom, és biccentek felé.* -És persze az se utolsó szempont, hogy tudom, hogy segítettem benne, tehát én előbb tudtam, többet gyakoroltam és jobban tudom-*ezen túl pedig ismerd meg az ellenség gyengéit… ez a gondolat valahogy elfújja a jókedvem.* -A kíváncsiság nem bűn-*fűzöm csak hozzá az alapigazságot.*
Naplózva

Zephyr Devaux
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #84 Dátum: 2011. 02. 20. - 17:17:11 »
+1

Kora esti órák, Seraphin




Kora este, egy sötét pincefolyosó, néma csend és két diák, akik egy mumust keresnek. A helyzet körülbelül olyan, mintha egy rémtörténet kezdete lenne. Egy nagyon sablonos történeté, mert elég egyszerű kitalálni, hogy mi lesz a sztori következő mozzanata: a két diák hirtelen egy furcsa hangra lesz figyelmes. Most pedig az a rész jönne, hogy megjelenik a keresett lény, és hirtelen mindenki pánikba esik. Ott abban a helyzetben hirtelen én is azt hittem, hogy az út véget ért, és idő előtt megtaláltuk, amit keresünk. Először kicsit összerezzentem, majd a pálcámat a hang iránya felé szegeztem, és közben az járt a fejemben, hogy nemsokára rajtam a sor, amire mellesleg nem nagyon voltam felkészülve boldog emlék hiányából fakadóan.  Éreztem, hogy a szívem hirtelen elkezdett a torkomban dobogni, és kész voltam rá, hogy bármelyik pillanatban előttem álljon az a nő, aki tönkretette az életemet. Valahogy nem tudtam a boldogságra koncentrálni abban a helyzetben.
Pár pillanat múlva, mikor a fényben megpillantottam a macskát, rájöttem, hogy egyelőre nem is lesz szükségem arra a pozitív energiamezőre. Bár az elején bevillant az a gondolat, hogy talán ez az ártatlan kis állat Seraphin legnagyobb félelme lehet, de miután nem láttam, hogy nagyon erőlködne eltűntetni az útból, elvetettem ezt az elképzelést. Leeresztettem a pálcámat, majd dühösen a hirtelen ijedtség forrására pillantottam, miközben gazdája volt kedves bemutatni.
- Aranyos – Jegyeztem meg minden érzelem nélkül, majd figyeltem, ahogy felkapaszkodik társam vállára. Nyilván nem volt fájdalommentes folyamat, de valahogy nem tudtam sajnálni a srácot. Megérdemli azok után, hogy így hagyja a sötét folyosókon kóborolni a házi kedvencét.  Rendben, az én macskámnak se lehet parancsolni, eléggé szabadelvű személyiség, de legalább ő nem ijeszti halálra a sötétben járkáló gazdáját.
Egyébként semmi bajom nincs ezekkel a szőrös állatokkal. Általában örülök is, ha látom őket, mert a kedvenc állataim közé tartoznak, de az ilyen alkalmak kivételt képeznek érthető okokból kifolyólag.
Miután túlestem ezen a kis riadalmon, ami mellesleg még nagyobb koncentrációra sarkallt, végre úgy tűnt, választ kapok arra a bizonyos kérdésre, ezért figyelmesen hallgattam.
- Pontosan így van, ahogy mondod. Persze lehet, hogy velem van a baj, de nekem ilyen kérésre eszembe se jutna igent mondani. Legalábbis ingyen biztos nem – Reagáltam az első mondatára teljesen komolyan, miközben ismét elindultam előre. Utána folytatta.
Azt már eddigi is bizonyította, hogy értelmes gyerek. Mindig nagyon jól megindokol mindent, amiről úgy gondolja, hogy úgy van még, akkor is, ha néha téved. Persze ezt nem akartam neki elmondani, mert a végén még túlságosan elbízná magát meg én úgy vagyok vele, hogy a kritika jobban segít, mint az elismerés.  
- Pedig eddig azt hittem, hogy a pénzért, a szállásért és az ellátásért töltik itt az idejüket, vagy egyszerűen máshol nem tudtak elhelyezkedni, de most hogy mondod ez tényleg sokkal jobban hangzik – Mondtam félig gúnyosan az előbbi elméletére – Persze nyilván az nekik is büszkeség, ha sikeres varázslókat nevelnek, de kétlem, hogy ezért jöttek volna erre a pályára. Bár nem tudom biztosan. A fejükbe én se látok bele, szóval lehet, hogy pusztán a tanítás öröme motiválja őket. Igazából sose érdekelt túlzottan miért töltik velünk az idejüket – Rántom meg a vállamat.
Közben az is kiderült, mire is számít fizetség gyanánt. Nem éppen az, amire számítottam, bár valójában el se tudtam volna képzelni mit is kérhetne tőlem, akit alig ismer.
- Értem. De azért ne éld bele nagyon magad, hogy akkor mikor szükséged lesz rá, segíteni fogok vagy egyáltalán emlékezni rád. Mindenesetre hálás vagyok vagy valami olyasmi. És ha még nem döntötted el mit akarsz kezdeni az életeddel, szerintem gondolkozz el a tanári álláson – Néztem rá ismét mosolyogva.
- Tényleg  jó érzés lehet, hogy egy híres varázslóról elmondhatod, hogy te tanítottad neki, amit tud, hogy általad lett az aki. A Nagyúr tanárai is büszkék lehetnek. Nem mindennapi tehetséget nevelhettek az iskola falai között – Erre a mondatra elmosolyodok. Mindig jó érzés arra gondolni, hogy azok a falak, amik közt nap, mintha nap járok egykor Neki is otthont adtak az pedig még nagyobb dicsőség, hogy ugyanabba a házba kerülhettem ahova ő járt.
Naplózva

Seraphin Lamartin
Eltávozott karakter.
*****


VII. Kis Alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #85 Dátum: 2011. 02. 23. - 12:12:39 »
+1

Kora esti órák, Zephyr

*Felemelem a pálcanélküli kezem, Mephisto fényes, sötét bundáját simítom a fejem mellett, ahonnan, mint gondolom mindig, gyanakodva figyeli aranyfényű szemeivel a fiút, aki kísér, pálcával, némi riadalommal. Igen, ilyen árnyékok között még a máskor oly ártalmatlan doromboló macskabarát is lehet félelmetes, hangtalan felbukkanása egy pillanatra engem is megdermesztett. Egy pillanatra, nem többre, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessem holmi ijedezésre. A bátrak vakmerősége nem fikció, csupán a szűklátókörűség definíciója.*
-Hát, lehet veled van a baj-*vigyort engedek a szám sarkába rándulni, de határozottan nézek a szemébe, nincs helye gúnyolódásnak itt és most, aktuálisan, főleg az ő részéről nem, mivel neki kell szembesülnie saját tökéletlenségével és tudásbeli csiszolatlanságával, nem pedig nekem. Noha tanárokon viccelődni éppen olyan általános, mint pálcát forgatni, bűbájoskodni, kinek-kinek hangulata és temperamentuma szerinti mágiaágakat művelni.* -De voltaképpen ez egy egészségesebb, haszonlesőbb felfogás. Alapvetően én is hiszem és vallom, hogy nem érdemes csak úgy bárkibe energiát és tudást fektetni. Sőt. Mint a gyakorlat is mutatja, igen ritkán teszek kivételt, például veled, ez az értelmi különbség igen látványosan megnyilvánul, itt, a kastélyban is-*elég csak a csapzott hordákra gondolni, akik félregombolt talárban szaladgálnak a folyosón, alig várják, hogy a füvön hempereghessenek nyáridőben, mint a macskák, amikor különösen rájuk jön a területjelölhetnék.* -Mondhatni magamból indulok ki a professzorok megítélésében, de még jócskán le vagyok maradva az elmélettel, mivel el sem tudom képzelni mi bírhatja rá őket mentálisan arra, hogy foglalkozzanak a diákokkal, mivel, mint gondolom te is tapasztaltad, nem csak az az elenyészően ritka, aki tudja a feleletet a kérdésekre, de még az is, aki egyáltalán érdemben tud nyilatkozni. Nem, drága barátom, bármennyire is vonzana a lehetőség, mindig eltántorítanak az ilyen elkeserítő viszonyok. Még talán belőlem is kihoznák a kegyetlenkedés és igazságtalankodásra hajlamos hozzáállást-*nem mintha amúgy nem lennék hajlamos arra, hogy az értelmi szegényekkel az ő színvonaluk felett magasan leszámoljak, ahova botor módon feltörekedtek, aztán elgyengült tudatukat lelökdösöm a helyükre. Szép és egyszerű az élet, amíg az ember a Roxfortban él, nem hinném, hogy a varázslókastély kicsinyített mása lenne a való életnek, sőt, biztos vagyok benne, hogy itt kevésbé tudok felkészülni a beígért nehézségekre, mint bárhol máshol. Kicsit elé lépkedek, ha esetleg egyéb kóbor állatok tanyáznának a folyosón még idejében tudjam őket definiálni, miszerint mumus, vagy sem, elvégre könnyen lehet, hogy nem az a legnagyobb félelme, amit gondolt, én se véltem magamról, hogy ilyen banális és hétköznapi formát vesz majd a mumusom. A sötétben szinte nesztelenül haladok, lezárom a kellemetlen hideget a végtagjaimon, bepillantok a sarkokba, a fáklyatartók között a falakba mélyített árnyékos, szemlátomást mindenféle funkció nélküli beugrókba, a pálcám hegyén kicsi lángot nyújtva felperzselek egy-két kérgesre porosodott pókhálót, amik fedik a sötétre színeződött, beállt páncélokat. Hangulatosnak éppen nem nevezném ezt a mocskos labirintust, bár romantikusabb lelkületűek bizonyára megtalálnák benne a maguk örömét.*
-Ez nem beleélés. Ez tény. Alkalmas pillanatban bizonyára mindenféle fenntartás nélkül emlékeztetnélek rá+-*finom mosolyom csak a hangomból érződik, nem fordulok felé, végigpillantok a következő üres folyosón, egy pillanatra megtorpanok, amíg gondolatban vázolom magam előtt, hogy merre is tartunk, illetve merről is jöttünk. Kár, hogy a mumusokat nem fogja az Invito.* -Az önzetlenségem a következő életemre tartogatom.
*Következő szavai némiképpen megdermesztenek, a jó rutin ment meg attól, hogy megforduljak és igencsak kérdő tekintettel mérjem végig. Biccentek egyet inkább.*
-Nagy tehetségek nagy tanáraiból lesznek később a tehetségek gyilkosai, ellenlábasai. Elvégre a nagy tehetséget csak nagyszerű varázsló-tanár nevelhet ki, aki aztán okvetlenül a megfékezőjévé is válhat majd.
Naplózva

Zephyr Devaux
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #86 Dátum: 2011. 02. 24. - 17:57:37 »
+1

Kora esti órák, Seraphin

Mikor elkezdtük a Roxfortot mindig vártam, hogy mikor áll elénk egy tanár és vezet minket körbe ebben az épületben. Úgy értem minden egyes folyosón, az összes helységen hogy tudjuk, mi merre van, és esélyünk se legyen eltévedni vagy bemenni olyan helyekre ahova nem lenne szabad. Teltek a napok, a hetek, a hónapok majd év végére lemondtam erről az álomról, hogy egy teljes térképet adnak legalább a pincerendszerről. Így nem maradt más választás, mint azokat a jól megszokott utakat használni, amiket más hosszú évek alatt. A pincefolyosó nagy része rejtély maradt számomra. Persze voltak olyan alkalmak, mikor a macskámat keresve letértem a hagyományos ösvényekről, aminek meg is lett a következménye ugyanis belelt egy kis időbe amíg megtaláltam a napvilágra vezető utat. Szépen lassan elfogadtam a tényt, hogy soha nem fogom teljesen felfedezni a pincefolyosó összes járatát. Ki gondolta volna, hogy pont az ötödik évem végén ezen a helyen pont egy mumust fogok keresni?
Még pontosan tudtam merre megyünk, az egyre hidegebbnek tűnő folyosókon. Egyre jobban kezdtem fázni, ami annak köszönhető, hogy mikor eljöttem nem számítottam rá, hogy huzamosabb időt fogok ilyen hűvös helyen tartózkodni. Mindig gyorsan közlekedek csak jövök és megyek nincs időm olyanokra, mint a bámészkodás vagy éppen a fázás. Egy ilyen keresés közben viszont nem lehet rohanni, ezért a bőröm egyre inkább kezdte átvenni az ottani kellemesnek nem éppen mondható klímát. Csak akkor kezdtek el olyan gondolatok beférkőzni a fejembe, hogy mi van, ha egész éjszaka ott kell fagyoskodni vagy hogy meg tudnám ezt a dolgot tanulni sokkal egyszerűbb körülmények között. Biztos találnék odahaza olyat, aki ért a patrónusok megidézéséhez. Igen, kissé elbizonytalanodtam, főleg attól a tudattól, hogy a klubhelyiség milyen közel van és akár vissza is mehetnék. Ezeket a gondolatokat viszont amilyen gyorsan tudtam kiűztem a fejemből. Csak gyengeség lenne, ha meghátrálnék pont most ráadásul ilyen indokok miatt. Mellesleg minél hamarabb megtanulok valamit annál jobb minek várnék vele? Így az elmémet ismét a pozitív emlékek keresésére állítottam. Persze ez nemigen jött össze, mert Seraphin gondolatain rágódtam.
Nagy nehezen lenyeltem szó nélkül, hogy a „barátom” szót használta. Pedig rengeteg ellenérzésem van ezzel a kifejezéssel kapcsolatban, és bármennyire is kevésbé tartom alacsonyabb rendűnek, mint a többit, azért a barát fogalmat még fényévekre se közelíti meg. Eddig egy kezemen meg tudom számolni hány embert illettem ezzel a jelzővel életem során. Azonban ezzel bár valószínűleg fogalma sincs róla, remek ötletet adott az emlékek kutatása terén.
- Majd megpróbálok nem elfeledkezni rólad, ha esetleg eljönne ez a nap – Tudom le a téma ezen részét, bár kétlem, hogy valaha sor kerülne rá. Ezzel nem ígértem semmit csak annyit mondtam, hogy próbálkozok, amit már értékelhet, hiszen hajlandó vagyok megfontolni, hogy erőfeszítést tegyek érte. Persze mindez a hatékonyságától függ.  Eddig bizonyított, de kérdés, hogy a terepen mi lesz vele. Bár nem tűnt olyan típusnak, akit úgy kell összeseperni egy mumustól való találkozás után, de nem ártott felkészülni a legrosszabbra.
- Majd következő életedben keress meg, és mondd el hogy megy, hátha én is kedvet kapok hozzá – Mondtam vigyorogva az előbb említett önzetlenséggel kapcsolatban.
A következő mondatai viszont nem annyira tetszettek. Ha nem az lenne, aki azaz ideiglenes tanárom, akkor egy hosszas szónoklatot tartanék, amiben felvilágosítanám kiről is beszél, azonban a helyzet ezt nem engedi meg.
- Csak azok az igazi tehetségek, akik képesek túlnőni a mestereiken. Akiknek pedig ez sikerül, nincs félnivalója azoktól, akik meg akarnák fékezni legyenek akár tanárai vagy mások – Feleltem elégedett mosollyal az arcomon teljesen nyugodtan. Miért idegeskedjek azok miatt, akik nem hisznek a Nagyúr győzelmében? Idővel úgyis mind belátják, mi az igazság. Kicsit csalódást okozott, hiszen az intelligenciája alapján azt gondoltam neki sincs kétsége az Ő hatalma felől, de ezt a kis hibát meg lehet neki bocsátani. valaki csak akkor tanul, ha a saját bőrén tapasztalja a dolgokat.
Elgondolkoztam rajta, hogy talán ez is lehetne a patrónus alapja, az új, tökéletes világ képe, ahol tökéletes rend van. Egyszóval a jövő, ami hamarosan eljön, és a saját szemeinkkel láthatjuk. Ezt viszont elvetettem, mert úgyse tudnám elképzelni olyan csodálatosnak, amilyen valójában lesz. Így maradtam a múltbeli élménynél, ami kicsivel azelőtt jutott eszembe.
Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mikor már végre volt egy olyan emlék, amire támaszkodhattam. Az pedig még jobban növelte ezt az érzést, hogy mardekáros társam előttem haladt, így biztos voltam benne, hogy nem érhet meglepetés. Kivéve, ha a mumus hátulról támadna. Kicsit zavart ugyan, hogy nem én vezetek, de be kellett látnom; ebben az esetben ő a szakértő. Igyekeztem mindvégig a sarkában maradni, azonban hirtelen egy hang újabb hang zavart meg. Megtorpantam. Valami mozgott a sötétben, ebben biztos voltam.
- Remélem nincs még egy macskád – Szólalok meg, miközben ismét szorosan magam elé tartom a pálcámat…
Naplózva

Seraphin Lamartin
Eltávozott karakter.
*****


VII. Kis Alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #87 Dátum: 2011. 02. 25. - 20:40:48 »
+1

Kora esti órák, Zephyr

-Ennyi egyelőre elég, máris megéri, magyarázat az időáldozatra-*bólintok jóváhagyóan, sajnos az arcát már nem látom, mivel elé léptem, hogy vezessem az expedíciót, ha esetleg találkoznánk mumussal, akkor ne rögtön a legnagyobb félelmével szembesüljön, bár meglehetősen mulatságos lenne, azért vannak bizonyos mulatságok, amiket jobb kihagyni azért cserébe, hogy valakivel varázslóhoz méltó módon tudok beszélni, és eszmét cserélni a szó legnemesebb értelmében, még akkor is, ha esetlegesen ez nem feltétlenül annyira derűs és kellemes, mint lehetne, de nem is tartozik a legutálatosabb témák közé. Bár tartózkodnom kell a politikai megnyilvánulásoktól, ez apám kifejezett kívánsága és a leghatározottabban vonatkoztatta még az iskolára is, ami nem volt különösebben az ínyemre, de ellene nem sokat tehetek.*
-Áh, hát persze, elvégre az önzetlenségem abban is megnyilvánulhat majd, hogy téged próbállak megtéríteni, bár nem tudom milyen bűnt kéne ahhoz elkövetnem, hogy ezt érdemeljem. Inkább születnék én is zseninek, tehetségnek-*értse, akire csak akarja, gondolom a Sötét Nagyúr motoszkál a gondolatai között. Mindenki talál magának bálványt és követendő példát, és attól még nem lesz kevesebb, hogy nem egyezik az ő véleménye azokról a tulajdonságokról, amikért érdemes becsülni egy mágust az enyéimmel, noha nem hiszem, hogy fordított esetben ő is ilyen megértően viszonyulna az én gondolatiságomhoz, okosan tartózkodom attól, hogy megosszam. Fiatal, okos, lendületes és heves, még a végén megpróbálna engem is eszmére téríteni, aminek okvetlenül konfliktus lenne a vége, ami pedig nem tetszene.*
-Valóban, de a mester, aki látja a tehetséget fejlődni, tudja és érti, hogy milyen erényei és gyengeségei vannak, az kihasználhatja ezeket a gyengeségeket. Örök igazság, hogy mindenkinek vannak gyengeségei és az is az, hogy csak az igazán nagy mesterek képesek ápolni a nagy tehetségeket és maguk fölé emelni azt, hiszen ahhoz is stabil falak kellenek, hogy a kastélyok kellemkedő, szemet gyönyörködtető tornyai az égre törhessenek. Egy jó mester pedig nem felejti el, hogy mivel lehet a tanítványa alá vágni-*megmosolygom a saját hanyag fogalmazásom, egy pillanatra hátrafordulok felé, könnyed fejbiccentéssel kérem az elnézését.* -Tévedés ne essék, ezzel nem azt mondom, hogy a tanítvány nem attól válik azzá, amivé tud, sőt, az se szükségszerű, hogy a mestere diadalmaskodjon rajta. De azért az óvatosság nem árt, ezt pedig mindenkinek, aki magasra törekszik figyelembe kell vennie és észben kell tartania. Bizakodj, hogy így lesz, ha így látod helyesnek.
*Az állásfoglalásom világos, csendes, érthető, nyugodt. Mellőzőm a hangos véleményt és a kifejezett ellenállást, megmaradok azon a bizonyos aranyló középúton. Aranyúton aranyvér. Ekkor mered a hátam mögé, és ahogy a pálcát mozdítja feláll a szőr a karomon, végigfut rajtam a hideg, amitől eddig megvédett a kötelező jelleggel hordott egyenruha vastag, nehéz összessége. Hirtelen fordulok irányba, a talár felveri a port a lábamnál, néma igével kibővítem a fényt a pálcámon és előrelököm. A hűvös, nedves falak felcsillannak és a mozgás visszahúzódik. Jóval nagyobbnak és hömpölygőbbnek látszik.*
-Nem, se macskám, de ez nem is macska. Inkább...-*több lehetőség is eszembe ötlik, némelyik egészen nevetséges, a legendás állatok a választott szakom, nem véletlen, hogy tudok is róluk egyet s mást, a mágikus bestiák felsorolásában már jócskán előrébb járok, mint a tananyag, elképesztő, köpenyszerű szörnyeteg jut az eszembe, amitől csak a patrónus védhetne, akárcsak a dementortól, igazán eszményi partner a gyakorláshoz, leszámítva, hogy halálos bestia. Előrelépek, megemelem a pálcám, elhessentem a túlélénkült fantáziára valló képzelgéseket, aminek lehetetlen mivoltát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a megidézett lény valójában trópusi.* -Sokmindennek nézném, de macskának éppen nem. A mumus valódi alakja pedig ismeretlen-*ismétlem el a passzust, amit jóval többször hallottunk már, mint ahányszor szükségünk volt rá. Fürgén eredek a fény peremén távolodó, nem túl bátor teremtmény után, Mephisto rosszalló nyávintással ugrik le erősen kilengő vállamról a köpenyünk mellé.*
Naplózva

Zephyr Devaux
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #88 Dátum: 2011. 03. 03. - 18:07:50 »
+1

Kora esti órák, Seraphin


A diplomatikus válaszára elmosolyodok bár ezt úgysem látta. Egyértelmű volt, hogy nem hisz abban, amiben én, és persze joga van saját véleményhez. Nem próbálom meggyőzni semmiről, mert az eltartana másnap estig, de nincs is rá szükség.
- Biztos vagyok benne, hogy így lesz – Nyugtattam meg, majd úgy döntöttem nem kell tovább feszegetni ezt a témát. Legalábbis nem ma este. Mellesleg nem is lett volna több idő erről értekezni, hiszen egy újabb hangforrás zavart meg minket.
Második alkalommal nem úgy reagáltam, ahogy először. Hogy ez annak köszönhető, hogy már jobban fel voltam rá készülve vagy annak, hogy azt hittem, megint csak egy alkalmatlankodó házi kedvenc azt nem tudom eldönteni. Persze hamar kiderült, hogy ennek a bizonyos hangnak a forrása nem még egy simogatnivaló macska, és nem is patkány bár arra őszintén szólva nem is gondoltam. Erre pedig abból következtettem, hogy az útitársam kijelentette, hogy nem az előbb említett állattal állunk szemben. Izgatottam vártam, mivel fogja befejezni a mondatot, mit találtunk. Nagyon reméltem, hogy a mumus szó fogja elhagyni a száját, hiszen arra vártunk, vagy valami nagyon félelmetes dolgot, mert az szintén sikert jelent.  Hamarosan a fény megvilágítja a lényt, amiről őszintén szólva nem tudtam megállapítani milyen faj képviselője, ami elég nagy szégyen azok után, hogy Legendás Lényeg Gondozására járok ráadásul az egyik kedvenc tárgyam. Ezt a kis hiányosságot, viszont azzal a magyarázattal tudtam le, hogy valószínűleg még egyszer se volt róla szó. De bármi is volt az, Seraphin elkezdte követni, ezért én is vele tartottam miután végig hallgattam tőle azt az ezerkétszáztizenhatszor elismételt mondatot miszerint a mumus valódi alakja ismeretlen, amit ha nem mondott volna el, hülyén halok meg.
Örültem, hogy a csiga tempóról végre egy kicsit gyorsabb ütemre váltottunk. Legalább már nem kellett megfigyelni minden egyes sarkot csak azzal kellett vigyázni, hogy fel ne bukjunk valamiben, bár ebből a szempontból én előnyt élveztem, mert a folyosó méretének hála én mentem hátul ugyanis nem fértünk volna egy egymás mellett. Csak azt reméltem, hogy a macskájában nem bukok orra, mert akkor tényleg ez volt az utolsó napja mind a kilenc életének.
A kis drága természetesen nem adta könnyen magát, csak menekült és menekült, ami kicsit megnehezítette a helyzetet.
Csak a cipőink kopogását illetve a hangos lélegzetvételeket lehetett hallani, amik teljesen betöltötték az addig csendes folyosó csöndjét. Itt már nem hallhatott meg minket senki, hacsak nem jutott eszébe pont ma este sétára indulni errefelé. A nagy rohanás ellenére próbáltam észben tartani, merre megyünk véletlenül se akartam eltévedni.
- Ugye nem ez akar lenni a legnagyobb félelmed? –Kérdeztem rá a futás közben.
Nem mintha nagyon valószínű lenne, de már nem lepődnék meg semmin a mai világban. Bár kételkedtem benne, hogy ennek a valaminek bármi köze is lehet egy mumushoz, de reménykedni még szabad elvégre az hal meg utoljára legalábbis azt mondják, akiknek van idejük ilyen közmondásokat kitalálni.
A menekülő lény hirtelen irányt váltott és befordult egy mellékfolyosóra.
- Jobbra ment! – Kiáltok fel hátha nem látta melyik irányba fordult be.  Ilyenkor reméli az ember, hogy a társának van annyi intelligenciája, hogy tudja melyik a jobb és bal oldal, és nem téveszti el az irányt. Igaz, sokszor nem intelligencia kérdése. Stresszes helyzetben mindenki másként reagál bizonyos dolgokra.
Naplózva

Seraphin Lamartin
Eltávozott karakter.
*****


VII. Kis Alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #89 Dátum: 2011. 03. 18. - 23:35:14 »
0

Kora esti órák, Zephyr

*Jóváhagyó biccentés és csendesség. Mindenkinek jobb ez így, ő nem érvel, én nem támadok ellen, mi más is alapozhatna meg egy jövedelmező kapcsolatot? A bizalom úgyis vonzza magához az árulást, a bajt, a jajt, a vért, veszedelmet. Kár lenne elpazarolni erre magunkat, teljesen meg tudom érteni. Hogy a legnagyobb félelmem egy üres folyosó lenne sötéttel nem rossz gondolat, bár alighanem felülírná az eddig legvadabb mumusforma-leírásokat, ha egy teljes, komplett, önmagába zárt, végeérhetetlen pincelabirintussá változna az a tökéletlen bestia. Nem lenne rossz gondolat kipróbálni az átkot vele szemben... vajon ölt már meg mumus bárkit is?*
-Nem hiszem, hogy félnék a sötétben. De még az is lehet... remélem a mumusok gyomrában nincsenek kimérák, mantikórok és más bájos élőlények-*mert akkor igencsak rosszul állunk.
Csendesen haladok, de fokozom az iramot, meghosszabbodnak a lépteim, messzebbre nyújtom ki a pálcám, és mivel a gondolataim se tiszták a feszültségtől, ezért el nem mondott, végig nem gondolt, de azért felidézett átkok, védések sistergetik belülről a vad tiszafába zárt pajkos egyszarvúszőrt, kár lenne titkolni, hogy a lehetőség, hogy esetleg élesben kipróbálhatnék néhány varázst módfelett feldob. Nem sok izgalom van védtelen társakra lődözni legyengített bűbájokat, kupákat varázsolni eleve, meleg állatkákká, bár bizonyára annak is megvan a maga értéke, nekem kevés. Módfelett kevés. Vér, hatalom. Arany és tisztaság.
A szememmel inteném, hogy láttam.*
-Zsákutca-*mondom csendesen, miközben félig feléfordulok, a pálca nélküli kezem elé emelem, hogy tisztán lássa, ideje megállni, mielőtt belémrohan a szűk falak között, márpedig itt már szinte annyi hely sincs, hogy összeessen az ember, ha éppen rájönne a rosszullét és az oldalfolyosó is nagyjából ilyen viszonyokkal kecsegtet.* -Mumus lesz, más lény nem bújna a sarokba, ha egyszer megteheti, hogy rajtunk átgázolva egérutat nyerjen. Kicsalom-*nem lesz nehéz dolgom.* -Egy halott macskát fogsz látni, mielőtt felvenné a te félelmed alakját-*komolyan mondom, ahogy én nem nevettem ki, úgy tőle is elvárom ezt a fajta eleven, udvarias figyelmességet. Bár voltaképpen a józan ítélőképességemet dicséri ez is. Én tudom, hogy nincs különbség azok között a dolgok között, amiktől félni érdemes, amiket érdemes óvatosan kezelni, amikkel vigyázni kell, belém mindössze ennyi irracionalitás szorult, amennyi meg tud jelenni egy holt házikedvencben. Ennek ellenére nem esnék össze, ha elpusztulna. A büszkeség azért megszabná a korlátokat a számomra.
Belépek a szűkebb folyosóra, és hirtelen értelmét veszíti, hogy ez korábban jobbra volt tőlem. Előre van és hátra. Felfelé egy kis tér, ahonnan némi levegő szivárog, vagy legalábbis, mintha lengnek valami, ami éppúgy lehet szellem, mint aláereszkedő éhes pókok lábai keltette légzavar, de ha arra gondolok, hogy idelent szinte semmi élelem nincs, úgy maradnom kell a szellem verziónál.
A pálcámon az égő fény mintegy útmutató a csorba köveken, amikben megült a por... lábnyomok nélkül, csak valami fura lepelrajz, ami még különösebbé teszi az eddig folyósokhoz képest, ahol elvétve láttam az élet nyomait... miért nem gondolkodtam ezen korábban?
Valami puhán nyekken, ahogy egy pillanatra előreszegeztem a tekintetem a talaj vizslatásából, hátralépek. Aztán még hátra. Minden józanság ellenére feszült félsz kúszik a torkomba.... hiszen ez nem egy macska... egy kéz. Bíborszín jelek izzanak rajta, amik gátolják a test rohadását. Ismerem ezeket a jeleket.... Mr. Gother... de vajon hogy kerül ide? Utoljára a labor mögött láttam, elrejtve és... biztonságban. Hátrálok, és ő készséggel jön utánam...*
-Egy kicsit más alakja van, mint vártam...-*szólok hátra árnyalatnyit megbicsakló hangon, de biztosítom a hangommal, hogy ez mumus. Aztán ha mégse még mindig másodperceim lesznek eldönteni, hogy mit tegyek. De a tudásért mindent fel kell áldozni. A cél szentesíti a füllentést.* -Támadhatod így is, ha eléggé félelmetes-*levilágítok a talárom után markolászó úgy-ahogy visszafércelt, kurtányi karokra rögzítet kézfejre.*
Naplózva
Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 12. - 07:51:09
Az oldal 0.442 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.