Pincefolyosók

[] :: Bátyám :: []

] :: Bátyám :: [

Halk sóhaj, ahogy lapozok a könyvben, bal kezemmel tartva a gerincét, persze különös odafigyeléssel, hiszen a könyvek, főleg az ilyen értékes darabok mint ez, nagyon nagy figyelmet érdemelnek. Másik kezem a már megsárgult lapok egyikén tartom. Most épp nem tanulok, erős túlzás lenne azt állítani, hiszen ily késői esti órában, egy hétvégi napon inkább a saját magam szórakoztatására csapok fel egy-egy könyvet. Ezt is kölcsön kaptam a vőlegényemtől akit egyébként nem tartok semmire. Még ha olyan nemes is, ahogy azt magáról állítja, és a családja igen csak hatalmas könyvtárral rendelkezik. A gyűrűt is, amit kaptam tőle, nem hordom, hiszen eszem ágában sincs! Általában arra hivatkozom, hogy túl értékes ahhoz, hogy a hétköznapok szennye bekebelezze. Micsoda hazugság.

Ahogyan a francia megfakult szavak sorakoznak egymás után, úgy viszem egyre lejjebb a kezem, majd fogom meg óvatosan a végét, s lapozok benne. Különböző átkok, és rontások. Szerencsére Aldrich még véletlenül sem problémázott azon, amiért ilyen olvasmányokat kértem tőle. S most úgy tűnik számomra, különösen jó érzéke van a megfelelő olvasmányok kiválasztására. Még ha nem is az anyanyelvemen íródott, igy talán nem haladok vele oly gyorsan, akkor is élvezetes darab.

A hideg kőpadon kissé féloldalasan ülök, lábaim keresztbe rakva, s olykor megigazítva a sötétzöld szoknya redőit, ahogy hosszan hullnak alá. Tartásom egyenes, mint mindig persze. Egy vékony fekete talár van a vállamra terítve lazán, hiszen valljuk be, itt nincs épp meleg, még a fényt árasztó fáklya alatt sem, mely alatt helyet foglaltam, s direkt a fénye felé fordultam.

A léptek, hát persze hogy feltűnnek, hiszen a kissé üres folyosói sötét falai erősen visszaverik azt. Ennyire azért még sem mélyültem bele az olvasmányba, mely olyan hűen taglalja a sötét titkok részleteit. De úgy teszek, mintha észre sem venném, hogy valaki közeledik. Mivel nincs a tarkómon egy harmadik szem, nehezen tudnám megállapítani ki is az, pedig felismerhetném lépései ütemeiről a másikat, melyek mintha kissé megváltoztak. Csak lapozok újra egyet, mire megérzem, hogy az a bizonyos valaki nem sétál el mellettem, ahogy azt tennie kéne, hanem megáll a hátam mögött. 

Ám ahogy félrevonja a barna tincseket, melyek hullámokban ereszkednek alá, már biztosan tudom, ki az, aki ide merészelt hozzám jönni. Mert még Aldrichnak sincs annyi bátorsága, hogy megengedje magának azt a luxust, hogy az engedélyem nélkül hozzám érjen. S a hang, mely minden kétséget félresöpör. Nem rezzenek össze, csak a szívverésem gyorsul fel kissé, ahogy ajka a bőrömhöz ér, melyet tisztán érezhet ő is. Bal ujjaim megszorulnak a bőrkötésen, majd összecsapják a könyvet, melyet most az ölembe ejtek, s felemelve a másik kezem seprem félre a másik érintését, s húzódok el kissé, majd fordulok felé, és pillantok rá lesajnálóan.

- Hogy kísértene egy olyan éjszaka mely egyben volt gyerekes, ártatlan és oly meggondolatlan? – Húztam fel egyik szépen ívelt szemöldököm. – Kérlek, ne légy ilyen naiv bátyám, és egyébként is… - Végigfuttatom rajta a pillantásom, ráérősen, el sem sietve egyetlen egy pillanatot, vagy részletet, húzódtam még hátrébb a padon. Menekülés lenne? Korántsem. Inkább csak így kínálom hellyel, hogy ha véletlen leakarna telepedni mellém, Újra csak apró, még is gondos mozdulattal igazítom meg a ruhám, majd pillantok rá.
- Nem számítottam rád Abraxas. Azt hittem a szobád mélyén gyászolsz. – A telt ajkakra most kúszik először egy apró mosoly, meg alig észlelhető, még is csöpög a gúnytól.

[] :: Húgom :: []

] :: Húgom :: [

*Ajkai érintése nyomán érzi, miképp lódul meg a másik ereiben a vér, s megelégedéssel húzódnak ajkai kihívó mosolyra, hisz a másik korántsem rezzent össze, s túl soká tartott, míg lesöpörte magáról érintését. Milyen kár, hogy a drága húg nem képes oly jól játszani testével, mint szavaival. De nem teszi szóvá, helyette megtartja mosolyát, mely elsötétül, ahogy hellyel kínálják, s figyeli a precíz mozdulatokat, miként elrendezi a másik a szoknya redőit.*

- Mégis mit gyászolnék? *Kérdi, értetlenkedve ráncolva homlokát, míg magában erőteljes ütést mér a lezárt ajtóra, mely mögül emlékek és érzések kívánnának előtörni. Nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen kis vipera előtt érzelgős legyen, sőt, hogy bármilyen hozzá nem méltó érzést keltsen benne a másik, elvégre hogy lenne méltó Lucius tanításaihoz, ha manipulálhatná akárki.*

- Gyermeteg... ártatlan... meggondolatlan... *Elmélázni látszik, ahogy kényelmesen leül, könnyedén nyúlva karjával Rhea után, annak csípőjén kívánva megtámasztani azt. Ha pedig nem engedné a másik, hát annyi baj legyen, úgy megtámasztja magát a pad szélén, könnyedén hátra dőlve.
Lassan futtatja végig sötét tekintetét Rhea alakján, mintha a szavakat keresné, vagy valami olyasmit, amin kellemesen elidőzhet. S lám, nem is kell túl sokat keresgélnie, pillantása megállapodik a szoknya árnyalatát idéző, méregzöld fűző felső ívén, mintha nem fedné a hószín bőrt finom, fekete csipke, mi hűen követve a kellemes íveket, fut fel a másik nyakának vonalán.*

- Meglehet, hogy elfogult vagyok, hugom, de sosem volt rád jellemző egyik sem... * Emeli meg szabad kezét, mintegy mellékesen közelítve az élvetegnek ható ajkak felé, s amint a kék íriszekbe pillant, félúton állapodik meg, majd fordul vissza karja, tulajdon ajkait érintve, mintha könnyed csókot hintene ujjhegyeire, s csak eztán kezd ismét a mozdulatba, mi bár mindinkább a vöröses ajkakhoz közelíti ujjhegyeit, nem adja meg az az örömet a másiknak, hogy évődőnek látszódjék, így csuklóból fordul kézfeje, hogy ujjhegyei a fekete csipke s a nyak bársonyos bőre közé simuljanak.*

[] :: Bátyám :: []

] :: Bátyám :: [

Ahogy visszakérdez a másik, a gúnyos, s már lassan mindentudóvá váló mosoly az ajkaimon csak kiszélesedik. Mintha a fekete kis pupillák is változtatnák alakjukat, amikor a sas lecsap az áldozatára. Talán én is pont ebben a kellemes helyzetben érezném magam jól? Ahol nem is én vagyok az űzött, mint általában, hanem fordítva. Mert igen is, ha el is rehti az érzéseit, a belőle áramló dühöt, és a visszafojtott energiákat nem tudja előlem elrejteni. Pár pillanatra a könyvre pillantok, majd megrázom kissé lemondóan a fejem, és újra felpillantok rá, kissé félrebillentett fejjel, s erre a mozdulatra megrezzennek a hullámok sokai, s mozdulnak egyszerre, egyik kezem felemelve söpröm vállam mögé a sötét tincseket. Egyelőre nem is válaszolok a kérdésre, mely nem volt több mint tetetett erőlködés.

A pad elég kicsiny, nem éppen hosszú, s talán nem is olyan kellően széles, így nem is csoda, hogy oly közel kerültünk egymáshoz, ráadásul én felé is fordulva beszélek hozzá. A fekete szempillák, melyek körbefutják a hideg kék lélektükröket megrezzenek, ahogyan a másik karja felém nyúl, s keze a csípőmön pihen meg, ezzel a helyzetet még meghittebbé varázsolva, már ha beszélhetünk a kettőnk közötti kapcsolatról ilyen émelygő szavakkal. Nem rezzenek össze, ugyan úgy, egyenes tartással ülök, kezeim könnyedén pihentetve az ölemben lévő könyv bőrkötéses fedlapján. Hogy úgy tennék, mintha mi sem történt volna? Talán lehetséges, csak az ajkaim húzom el kissé, rosszallóan, de nem teszem szóvá, nem sperem félre a kezeket, melyek a talár anyagát érintik.

- Milyen kedves ez tőled. Már azt is feltételezhetném, hogy bókolni akarsz nekem. – Felelem, s nem fűzöm tovább a szót. Azon az estén igen is az voltam, meggondolatlan, naiv elkóborolt lélek, de a másik tett róla, hogy ez hamar megváltozzon. De talán nem is az a egy éjszaka tett arról, hogy ilyenné válljak az évek során, amivé lettem. Ez talán csak teljesen természetes folyamat, és inkább az otthoni családi légkör az, ami szerves szerepet játszott. Családi légkör… nem éppen nevezhető egészségesnek, és rózsaszín habos álomnak, de ez így is van jól.

Csendben követem a mozdulatot, amit tesz, hol a kezére, hol pedig a sötét szemekbe mélyesztve az enyéim, próbálom kitalálni, vajon éppen most ismét mire készül. Hát persze, gondolhattam volna, hogy újra csak próbára akar tenni, mikor is omlok készségesen újra a karjai közé. Pedig a megállapodásunk, melyet akkor évekkel ezelőtt kötöttünk… él az még egyáltalán? A szívem még most is kalimpál a szilárd, még is gyönge testben, mint percekkel ezelőtt, s ezt ugyan úgy érezheti, ahogy a csipke alá csúsztatja a kezét.
- Nem lesz ez így jó bátyám. – Felelem halkan, de nem azzal a szerelmetes még többet akaró sóhajjal, inkább a kígyók hideg, figyelmeztető sziszegéséhez hasonlatos dallam, bár az angyali arc nem türközi híven az utálatot, sem a vonzódást. Pont olyan mint mindig, akár csak egy élettelen porcelánbabáé.

- Nem elég, hogy bemocskoltad magad nem is olyan rég egy sárvérű csókjaival, de még mások hivatalos menyasszonyával is provokatívan viselkedsz? A családi kötelékekről nem is beszélve. – Felemelve a kezem, mely egy nyugodt mozdulatnak hathatott, ahogy végigsimítva játékosan a másik csuklóját, végül hirtelen vasmarokként szorultak rá a fehér vékony ujjak, toltam el magamtól a kezét, majd engedtem el, amikor már kellő távolságba került volna.

- Gyász… ugyan kérlek, pont előttem teszel úgy mintha semmi sem történt volna? – Újra csak felvont szemöldök, majd gonoszkás mosoly, és szegem fel kissé a fejem fölényesen.

] :: Húgom :: [

*Míg a szavakat hallgatja, leginkább nem gondol semmire, bár ez inkább próbálkozás, mint valóban sikeres megvalósítás. Mert kérdések kezdenek el kavarogni fejében, egymás után kapva újra és újra, mit sem törődve azzal, hogy mégis mit tesz a másik. A vasmaroknak titulált szorítást fel sem veszi, tudja, hogy a másik mindigis a külsőségek által vezéralt volt, de mi baja lenne ezzel. Elvégre a név kötelez, még ha nem is vérszerint Malfoy a másik.
A csípős megjegyzésekre inkább csak szája szegletének egy-egy halovány rezdülésével ad lesajnáló élt, lévén, egy dolog hivatalosan eljegyezve lenni s egy másik valóban jegyesnek lenni. Mert az megkívánná, hogy a nő alávesse magát leendő ura akaratának, ami, lássuk be, Aldrich esetében igencsak érdekes volna. Főleg, hogy amióta ismeri, egy tiszta és épkézláb gondolata nem volt, amit nem adtak volna a szájába. Szánalmas, hogy milyen varázshasználók tartoznak az elit körökbe manapság. Inkább csak vállrándításra volna érdemes a csipkelődés. De annyi baj legyen, inkább...

Tekintete elsötétül, ahogy meghallja elhalt kedvese rágalmazását. Igen, érzékenyen érinti a dolog, elvégre ha valaki a szeretőjét srtegeti, akkor őt is lealacsonyítja, sőt, lényegében őt támadja, nem pedig a nőt, aki amúgyis már hamvaival a tengerben pihen. Arcvonásai megremegnek az indulattól, elvégre egy metamorf, ha valóban haragvó, akkor az nem képes oly jól leplezni, mint ahogy kellene, hisz ki kell eresztenie kezei közül valódi hatalmát, mely egyes esetekben még képes lehet arra, hogy arca egyszerűen összeomoljon. De nem, most mindössze megremgenek vonásai, s kivillantja szemfogait, melyek mintha változnának valamicskét, mielőtt egy lassú, nagyon lassú fejmozdulattal nyugtatja le magát, s nyeri vissza eredeti vonásait.*

- El sem tudod gondolni, mennyire keveset tudsz... * Nyúl szabad karjával talárja alá, hogy egy alig tenyérnyire összehajtogatott levelet húzzon elő, mit könnyedén hajtva szét ujjaival, fedi fel annak tartalmát, egy családfa könnyed másolatát, mi korántsem az övé, hisz minden valóban aranyvérűek által nevelt nemesen született fejből tudja tulajdon őseinek sorát. A másik ölébe ejti a levelet, úgy fordítva egyetlen sarkát érintve, hogy a fény kellően rá essen, megvilágítva a legalsó nevet: Violet E. Blakemore.*

- Mulatságos, hogy épp te, a vér bűvöletében élő, voltál az, ki féltékenykedett egy sárvérűre... * Hajol közelebb a másikhoz, sejtetve, hogy többet tud, mnt bárki is gondolná, pedig tudása nem terjed ki olyannyira, mint kívánná. De mit van mit tenni, a hatalom látszatának fenntartásához nagyot kell mondani, s nem lesz olyan, aki kockázatot vállal, mert mindenkinek van takargatnivalója.. *

- Bár meg tudom érteni, hisz egy olyan genetikai selejttel, mint Aldrich, nem sok mindent lehetne kezdeni... Szegény kicsi hugom, a végén még úgy jársz, mint anyám, szeretőket kényszerülsz tartani, hogy egyáltalán legyen valaki olyan, akinek a házasélet nem arról szól, hogy esetleg megfogjátok egymás kezét, ha társaságba mentek... * Tagadhatatlan, hogy élvezi a helyzetet. Miértis ne tenné, mikor a másik is élcelődött rajta. Rheának pedig nincs fájóbb pontja, mint az, hogy egy arra teljességgel érdemtelennel házasítják össze, ráadásul hónapokon belül. Milyen kár, hogy egy veszteshez kell kötnie magát. Biztos nagyon csalódott lesz, ha kiderül, hogy a drágalátos Aldrich valóban olyan, amilyennek ő látja. Tohonya, szerencsétlen, mások szánalmából életben tartott... egy szóval, kvibli. Már amennyire lehet hinni a híreszteléseknek a varázstehetségét illetően.*

[] :: Bátyám :: []

] :: Bátyám :: [

Óh igen, amit akartam, úgy tűnik sikerült is elérnem. Nagyon erősnek mutatja magát, a megrendíthetetlen Malfoy, hát persze. Ha csak nem tudja valaki, mi is a gyengepontja. S lám, még is ki lehet hozni a sodrából. El sem rejtem az élvezetet az arcomról, ahogyan látom szenvedni és  gyötrődni . Valamiért ez különös örömet jelent, főleg ha az okát is figyelembe vesszük. Legszívesebben kacagnék, de nem tehetem. Egy ilyen harsány megnyilvánulás nem illene hozzám, mint finom úri hölgyhöz. Az arcvonásai megremegnek, a tekintete elsötétül, én pedig ugyan olyan szenvtelen arccal pillantok rá, mint percekkel ezelőtt. Lám lám, még is kibújt a szög a zsákból.

- Keveset? – Kérdezem szórakozottan, és fel sem merül bennem, hogy valójában tényleg semmit sem tudok. Nézem, hogyan csitítja el a harag hullámait saját magában. Még akkor sem sejtek semmit, amikor egy papírlapot vesz elő, hiszen mit tudna nekem újat mutatni? Az a fruska olyan naiv volt, hogy még arra sem vette a fáradtságot, hogy megtanulja lezárni az elméjét, s még kezdőként is könnyedén tudtam barangolni a gondolatok és emlékek tengerében. A fájó képek most is elővillannak bennem, bizonyos alkalmak és helyzetek melyekbe én csak álmaimba képzelhettem bele magam. Talán megvalósulhatott volna, ha beadom a derekam. De nem lehetett. Erősnek kell lennem. Továbbra is.

Érdeklődve csillannak meg a szemek, ahogy az ölembe ejtett lapot kissé felemelem, s szélesebbeden átolvasva szaladnak fel érdeklődve, és meglepődve a szemöldökeim. Persze ezt sem vittem túlzásba. Nem rökönyödöm meg, pedig azt kellene. Hiszen ennek a nőnek tisztább volt a vére, mint kellett volna, ráadásul olyan ősökhöz vezették vissza a fáját, melyekről én csak álmodni mernék.
- Érdekes. Felettébb érdekes. – Jegyzem meg, unott hangon, majd hajtom össze a papírt, s pillantok újra a másikra. – A mi kis madárkánk nem is lett volna olyan elveszett? Óh… hát milyen kár érte, nem igaz? – Tetetett sajnálat, melynél nincs lealacsonyítóbb, és idegesítőbb. Ahogy nem is rejtem el, mennyire hidegen hagy még ez is. Visszanyújtom a papírlapot, hiszen sejtem, hogy az az utolsó kis relikviáinak egyike, melyeket oly féltve őrz. Mindjárt leszek magától a gondolatától is rosszul leszek, hogy a síron túl is szerelmes belé. Leejtem a papírt, ha nem venné el, az ölébe, mintha csak valami undorító, nyálkás és visszataszító dolog lenne.

- S most mit fogsz tenni? Először a kapcsolatotok kerül napvilágra, majd ez a papír? Bebizonyítva, hogy nem is árultad el véredet oly szégyenletesen? – Kérdezem, majd amikor meghallom a kérdést, szélessé válik a mosolyom, mintha mindjárt elnevetném magam. Jót mulatok a másik feltételezésén, és ez látszik is, majd felemelve bal kezem, simítom végig az arcát, egyszer, s ahogy az apró tenyér leér megállapodik egy pillanatra, még paskolok is párat, mint egy lesajnálóan.
- Ó kedvesem. Szeretnéd te azt, hogy én féltékeny legyek bárkire is, akihez közöd volt, van vagy lesz. Már maga a feltételezés is nevetséges. Ne légy ilyen naiv kérlek. Még a végén megrendülne benned a hitem… még jobban. –
A vége előtt direkt vártam pár másodpercet, mely amolyan hatásszünetnek is betudható. Amikor már azt hitte, befejeztem a mondatot, de még sem. Ezzel csak jelezve, talán jobban nem is tudnám megvetni a tettéért, újonnan előkerült családfa ide vagy oda. Violet számomra csak egy utolsó mugliivadék lesz, senki más. S ÉN felsőbbrendű és jobb vagyok nála, ez nem is kétség.

Meghallva Aldrich nevét, elveszem a kezem, de olyan gyorsan, mintha a másik arca helyett tüzes vasat érintettem volna, ám csak ez az egy mozdulat árulkodik a hirtelen támadt dühömről… egyelőre. Hiszen engem is kilehet billenteni az egyensúlyból, még ha olyan kevesen is vannak, akik tudják, hogyan is kell. Ő pedig pontosan tudja. Arcomról a mulatságosnak tartott feltételezés által kiülő mosoly eltűnik, s csak a gőgös, mit sem mutató maszk marad, ám a dühösen felvillanó világos íriszek viharról árulkodnak. Melyek bennem dúlnak, minden egyes alkalommal, amikor az a semmirekellő szóba kerül.

- ÉN… veled ellentétben azt teszem, ami a családomnak a legjobb, még ha nem is vérszerinti. Mert tartozom ennyivel édesanyádnak. S az akaratát tiszteletben tartom.– Hirtelen felállok, hiszen nem kívánom tovább folytatni ezt a társalgást, s nem is vagyok hajlandó hallgatni a rágalmakat, miszerint miféle életmódot fogok folytatni az elkövetkezendőkben. - Én tudom, mi a kötelességem. Talán neked is elkellene ezen gondolkoznod, mielőtt mindenféle útszéli cafkákkal kezdesz, kik az életre sem érdemesek. -
Csak egy apró rántással igazítom meg a talárom, mely továbbra is aláhull a földre, súrolva a fekete padlót, majd ellépve a padtól, ölelem magamhoz két kezemmel azt az apró könyvet.

- Igazán kellemes volt veled társalogni. De nem szeretnélek tovább feltartani, egy halott utáni vágyakozásodban, és önmarcangolásodban. – Szúrok még oda, ami vagy talál vagy nem. Ki tudja, lehet, hogy most már leperegnek róla az ilyen megjegyzések bár kétlem. Mindig is kitünően tudtam a nőit kritizálni, már fiatalabb korunkban is.

] :: Húgom :: [

*Nem nyúl a leejtett papír után, már amúgyis ideje megválnia tőle, a végén még rá lehetne bizonyítani bármit abból a bizonyos, esetlegesen felszínre kerülő pletykából, hogy valóban közösködött egy köztudomásúlag nem teljesen tiszta vérű nőszeméllyel. A simítás hidegen hagyja, csupán a paskolás az, ami szikrát vet pillantásában, de nem kelt benne haragot. Nem, annyira nem húzza fel ezzel az egésszel. Hisz elhamvadt már a szerelme tárgya, merthogy annak érezte, akár az volt, akár nem. S vele együtt lett porrá énjének azon darabja, mely kibontakozott mellette. Milyen nevetséges gondolatok egy Malfoy részéről. Önmagán borzad el, bár ebből mi sem látszik, helyette inkább kihívó, sőt, elégedett félmosoly jelenik meg ajkain, ahogy kikel magából drága kicsi huga. Hiába hivatkozik arra, hogy jajj, mennyire aláveti magát a család döntéseinek, csak menekül a valóság elől. Mert épp oly jól tudja, hogy neki van igaza.*

- És te, velem ellentétben, báb vagy, hugicám... * Emelkedik fel maga is, ahogy felpattan mellőle Rhea, bár a fellendülő papírdarabot elkapja, s kétrét hajtva tartja ujjai között, míg a másikat szemléli, elvégre a szurkálódását már lerázza magáról, ahogy a vizet szokás a viharkabátok felszinéről. S sötét mosolya, mely fellobban ajkain, miközben megemeli a papírt, s a lángba tartja, hagyva égni, mind nagyobb és nagyobb hévvel, mígnem mindössze egy alig körömnyi papírdarab marad ujjhegyei közt, mit unottan ejt a lángok közé.*

- Önmarcangolás? Ugyan kedvesem, hova gondolsz? *Kérdi, felvéve a másik stílusát, s lépdel lassan, kellően lassan Rhea felé, tudva, hogy az nem fog csak úgy elmenni. Annál jóval büszkébb, mintsem meghátráljon, épp előle, akit szerinte meg lehet zabolázni, sőt, irányítani és megalázni lehet. Mit képzel ez a lány magáról? Mintha valóban lenne hatalma fölötte. Óh, hogy mennyire de mennyire esendő és naív...
Halovány mosoly ül ki ajkaira, ahogy megkerüli a másikat, hogy ismét szembe kerüljön vele, jobbjának ujjhegyeivel simítva végig Rhea arcán, mintegy viszonozva a látszólagosan lágy érintést, ám az állat elérve, az alá siklanak ujjhegyei, hogy megemelhesse a másik fejét, s közelebbről nézhessen íriszeibe.*

- Milyen kár, hogy túl gyáva vagy... Pedig amíg nincsenek kötelmeid, főleg azzal a tuskóval szemben, élned kellene, nem pedig szurkálódnod és ingerülten rámförmedned... Szegény kicsi Rhea... * Jelenik meg lesajnáló félmosoly az ajkakon, amint lehelletnyivel közelebb hajol a másikhoz, míg keze az áll alól a nyak ívén fordulva siklik a tarkó felé, megtámasztva a lányzó fejét.*

[] :: Bátyám :: []

] :: Bátyám :: [

Mi történt? Talán kiestem volna a nyeregből? Minden bizonnyal, hiszen amíg én arra koncentrálok, hogy ne robbanjak fel látványosan a dühtől, ő csak mosolyog mind azon amit teszek, és amit mondok. Nem, nem ez nem lehet! Az ismét még annyira jól ment minden, most meg egy vesztesnek érzem magam ebben a kis beszélgetésben. Ez nem lehet, nem hagyhatom, hogy az övé legyen az utolsó szó, és fölényesen nyerjen. Ó nem, akkor nem én lennék, ha csak a fülem-farkam behúzva elkullognék egy kis sötét sarokba. Talán másra rá hagynám de rá… Soha.

- Báb igen, nem is tagadom. De nekem, veled ellentétben nincs más választásom. – Vetem oda, de még véletlenül sem úgy, hogy sajnálatra méltónak tűnjek, ó nem. Csak gőgösen és határozottan, még a halálba is felemelt fővel mennék, ha arról lenne szó. Elfogadtam a sorsom, és a vele járó terhet, és nem változtatok rajta. Nem nyafogok, nem panaszkodok, csak megteszem amit kell. Ezt pedig ő is pontosan tudja. S hiába szurkálódik, vagy próbál arra sarkallni, hogy lázadjak úgy mint ő. Neki sokkal könnyebb, mert ott van Lucius, nekem pedig…? Senki. Se családom, se rokonok, akik még élnének, senki aki csak egy kicsit is foglalkozna velem, vagy ismerve, megengedhetném magamnak azt a luxust, hogy elköltözzek a birtokról. Csak a nevelőanyám van, s most már a kijelölt vőlegényem. – Azt hittem ezt te is tudod de… óh várj. Már megint milyen naiv voltam. Olyat feltételeztem rólad, hogy olykor… előre gondolkozol, meg úgy egyébként is de hát… - egy újabb édes kis mosoly, melyben benne foglaltatik minden megvetés a másik iránt. - … hamarabb dobnád el a családod egy sárvérűért, mondván, megteheted. -

Elvégre, ha ki is tagadnák a családból, valószínűleg lapulnak ott olyan örökségek, amikről még én sem tudok. Így én is lennék meggondolatlan, csak úgy élnék bele a nagyvilágba, mit sem törődve a dolgokkal. De igen is törődnöm kell, hiszen ki kell szálljak a családi fészekből, mely maga a fertő, s erre csak egy úton van lehetőségem, ha hozzámegyek ahhoz a semmirekellőhöz, akit gyerekjáték lesz irányítani. Pontosan tudom, hogyan folyik ez, hiszen ebben nőttem fel, akkor én miért ne csinálnám újra végig? Sosem éltem gyermeteg álmokban, melyek az igaz szerelemről, és a boldog és tökéletes családokról szólnak.

- Gondolni? Óh nem, én csak azt mondom, amit látok. De legalább most valami igen csak értelmesnek és megfontoltnak nevezhető cselekedetet láttam tőled. Jobb is, ha nem derül ki, miféle perverziód vannak, hogy holmi fattyúkhoz vonzódsz. Szegény édesanyád… - Újra csak megrázom kissé lemondóan a fejem, s reagálom le közben a tettét, miszerint a papírdarabot elégette a szemem láttára. Bár nem lehet tudni, lehet, hogy az eredeti még nála van, s korántsem tett le arról, hogy ezt a szennyes titkot világgá kürtölje.

Nem hoz ki a sodromból az, hogy felveszi a stílusom, és pont úgy válaszol, ahogy én tenném. Az ennyire gyerekes játékok sosem tudtak igazán érdekelni, még annyira sem, hogy lereagáljam. Csak végigfuttatom ismét rajta a megsemmisítő pillantásom, meg sem mozdulva, ahogyan felém lépett, s újra csak hozzám ért. Talán beleremegtem volna magába az érintésbe is, de nem… ezt nem szabadott, így csak állva a pillantását, néztem fel rá, hiszen szó szerint felém magasodott, s hagytam, hogy ujjai az állam alá fussanak.

- Gyávaság lenne az, hogy nem dobom el a biztost a bizonytalan miatt? Hogy nem kockáztatom a hírnevem, s nem keveredek holmi kalandokba? Hiszen itt a falnak is füle van, s nem lennék boldog, ha bármi félreérthető Aldrich fülébe jutna. Ezért erre nem is adok lehetőséget. – Bár maga ez a helyzet is igen csak félreérthető, ilyenkor tényleg nem jár senki erre, hiszen ez a rettegett folyosó, amitől nappal is kirázza a hideg az embert, nem hogy éjszaka. Ezért sem sepertem le a kezét rólam ismét, ami nem lett volna meglepő tőlem, hiszen gyakran megtettem. – Sajnálom, de inkább vagyok gyáva, mint tisztességtelen. – Feleltem lenézően, fel sem véve a sajnálkozást, majd ahogy közelebb hajolt, s keze a tarkómon foglalta el a helyét, szemeiben újra felcsillant valami. Valami, ami nem jelentett jót, hiszen milyen gondolat üthette fel a fejét a angyali kobakban.

Láttam magam előtt, az egész jelenetet, hiszen átéltem, mint egy néző. Ott álltam közvetlen közel, s azok a képsorok a szívembe égtek, másodpercről másodperce. Annál a mohás kis szökőkútnál, melyhez még véletlen se tévedek, hiszen sok nem kívánatos személy lézeng körülötte. De ő még is oda ment… miatta. Egy utolsó egy…még is mivel volt ő jobb nálam? Annyiszor feltettem magamnak ezt a kérdést de… mindegy is. Most nem fogok ezen rágódni. Vonásaim ellágyítom, s ahogy közelebb lépek a másikhoz, úgy engedem el egyik kezemmel a könyvet, míg másikkal végigsimítok a mellkasán. Talán már szerelmetesnek tűnő, esendő, és könyörgő szemekkel pillantok fel rá, ahogy egyre közelebb és közelebb ér a két arc.

- Kérlek… kérlek ne tedd ezt velem. – Idézem fel a szavakat, s ejtem pont olyan hangsúllyal, halkan suttogva, könyörgően. A kezem most belemarkol az anyagba, s szorítom, megjátszva a kétségbeesett szerelemtől elvakult Violetet. – Ne játszadozz Abraxas-
Hát persze, mindig is tudtam, hogy kitűnően tudom játszani az éppen megfelelő szerepet, de hogy ennyire élethűen adjam elő azt az adott pillanatot, amikor először találtak egymásra? Még önmagam is meglepődök, milyen zseniális vagyok.

- Szegény kicsi Abraxas… nincs aki megvigasztalja sebzett szerelmes lelkét. – Búgom, s jelenik meg ugyan az a lesajnáló félmosoly a telt rózsaszín ajkak szegletében. Hát hiába, családban marad. Talán megrökönyödik, talán nem, ki tudja, de én újra csak elengedem őt, s ellépve mellőle lépek pár lépést, minek hatására a cipők sarkának koppanása visszhangzik, betöltve a folyosót halk morajával.

- Én tartom magam az egyességünkhöz. Továbbra is. -

] :: Húgom :: [

*Csak hallgatja a szavakat, melyekkel a másik elismeri, hogy igen, báb, s szemére veti, hogy hát igen, vele ellentétben nem teheti meg azt a luxust, hogy szembe forduljon a családdal. Pontosabban azzal a bizonyos ággal, melybe apja tartozik, hisz Lucius mindig kedvelte, sőt.. Többet tanult tőle, mint az apjától valahais tehette volna. S talán csak Pitont hasonlíthatná nagybátyjához, hisz a két támogatója eme két, romlottnak ítélt ember. Mintha rossz ajánlólevél lenne.

Még mindig emlékszik arra, mikor megérkezett a skót kastélyba. December volt, épp karácsony és szilveszter közt, abban a három napban, ha minden igaz, akkor a másodikban. Igen, úgy kellett lennie. Gyalog érkezett, legalábbis a kastélyhoz, hisz oly rég repült utoljára seprűvel, hogy immár lealacsonyítónak tartaná a használatát. Már akkoris így volt. Határozott léptekkel szelte át a parkot, melyben szitált a hó, elfedve lábnyomait, s vastagítva az előzőleg lehullott, majd a terrorizált házimanók által félretúrt hókupacsokat. Nem foglalkozott semmivel, hisz nem a tájban gyönyörködni jött. A hatodik évének tele volt az, mikor már felnőttnek számított, így minden ingóságával együtt, ami a mögötte lebegő ládában pihent, állapodott meg a bejárat előtt. Mogorván fogadta a szolga, de mit is várhatott volna tőle, de ez volt a munkája, gyanakodni. Később belerúgott párat, hogy tudja, mégis hol a helye.
Lassan, megfondoltan lépett a csarnokba, s hajtott térdet a lépcsőn lefelé ereszkedő rokonnak, félérden maradva, kámzsáját fejét tartva, hogy a kérdésre, hogy mégis ki ő és mit keres itt, emelte meg a sötét anyagot, s pillantott fel. Igen, akkor érezte először igazán, hogy szabad. Oltalomra lelt az oly sok éve nem látott rokon kebelén, aki mintha fia volna, nevelte tovább s látta el tanácsokkal, mire fordítson nagyobb figyelmet, s mit tegyen körültekintően. Akkor kezdtek el rivalizálni Dracoval, ahogy azt kellett, mégha Luciusszal a tulajdon apja iránti gyűlölet fűzte is össze, az unokatestvéri kapocs nem volt oly erős. Csak vállat vont akkor, most pedig már élvezi, hogy bűntetlen szapulhatja és dorgálhatja unokaöccsét.*

- Apám már akkor eldobtam, amikor te még azon gondolkodtál, hogy vajon hova menjetek vásárolni anyámmal az újévi összejövetelre! Luciust pedig kétlem, hogy érdekelte volna, hogy épp kivel múlatom az időm, ha elég vagyonos hozzá. S a családfa elég lett volna, ha eljutok addig, hogy beszélhessek vele... * Mordul a másikra, hisz viharos napok voltak, amikor úgy döntött, végleg szakít apjával, s anyját a családi birtokon hagyja, hogy legyen valaki aki legalább vezeti a háztartást és igazgatja a földeket. Soha nem kívánta még annyira, hogy az apja veszne oda egy balesetben, botlana el a lépcsőn és törné ki a nyakát vagy netán vágja fel az ereit merő véletlenségből. Addig fokozódott az útálat, hogy megütötte. Előbb az apja az anyját, hogy miért hagyja így beszélni vele, majd pedig ő az apját, hogy sziszegve köphesse a képébe, ha mégegyszer megtudja, hogy kezet emelt az anyjára, kitépi a szivét és megsüti nyárson. Az apja vérével kézfején lépett ki a házból, s ez volt ajánlólevele az istenített nagybácsinál. Valamire jó volt annak a senkinek a vére. Másra korántsem lehetett volna alkalmas.*

-Anyám sosem tagadtam meg, s nem is fogom. Mindössze tiszteletben tartom az életvitelét. * Nagy szavak, bár korántsem monthatja mindet igaznak. Sosem tudott megbékélni anyja életstílusával. Elvárná tőle, hogy legalább végezzen apjával, mielőtt összefekszik számolatlan varázslóval, olykor boszorkánnyal, mikor épp mi válik hasznára. Nem, korántsem bírálja ez, csak azt a bizonyos apróságot. Hogy nem bír végezni egy féreggel. Meglehet, valami megköti a kezét, miről neki sincs tudomása. Tudnia kellene róla, tudnia, hogy mégis miért nem képes. Majd sort kerít reá.*

- Mit merészelsz... * Sziszegi, ahogy a másik perverziónak nevezi Violettel való kapcsolatát, mintha holmi degenerált söpredékhez tartozna, sőt, muglipártoló lenne, mint a legtöbb régi család tagjai, akik lecsúsztak és kiestek az elit köreiből. Undort kelt benne a hasonlítás, s mikor anyját is felemlegeti, hogy mekkorát csalódna benne, sötétedik tovább pillantása, hisz anyját nincs joga a másiknak szájára venni. Nem mintha nem lenne fogadott anyja, de akkoris. Túlságosan azt hiszi, hogy közelebb került hozzá, mint ő, az elmúlt több mint egy év alatt. Nem, még nem zúdítja a másikra a benne forrongó haragot, még nem engedi szabadjára dühét, akármíly lobbanékony is. Most még nem...*

- A biztosat a bizonytalanért... Tisztességtelen... * Suttogja maga elé a szavakat, ahogy a másik pillantásában merülnek el íriszei. Csak hagyja, hogy tova szálljanak a szavak, mintha mit sem törődne azzal, hogy mit is jelentenek valójában. Hogy mi is az értelmük, mi is a valójuk, s mégis, mi lehet az, ami hozzájuk fűződik Rhea elméjében.
Nem kell elgondolkodnia, hisz tőrként döfnek bele a másik szavai, ahogy közelebb lép hozzá, s mellkasára fekteti tenyerét. A szavak.. a hanglejtés... a finom mozdulatok, az arc rezdülései... Mind-mind oly pontosan mímelték Violet tetteit, ott, azon az éjjelen, amikor magával vonta a hálójába, mások, ha látták volna, úgy vették volna, mintha magával ragadna egy mardekáros kígyó egy griffendéles macskát. Alsó ajka megremeg, ahogy hallja a szavakat, melyeket immár ismét a régi Rhea intéz számára, megvetéssel, gúnnyal, s csak áll ott, mozdulatlan, míg a másik kilép előle, s visszadobja rá szavait. Még a cipők sarkainak koppanásai sem zökkentik ki, nem hozzák vissza, hisz látja maga előtt felgyorsulva az egész jelenetet, s hogy mi lett abból az éjből, látja a reggelt, mikor egymás karjában ébredtek, s utána azt, ahogy karjaiközt Violettel aludt el, ám vacogva ébredt, érezve a test hidegét, melyet ölel. A hajnal mementója volt, s ekkor jutnak el tudatáig "hugának" szavai. S felső ajka megremeg az indulattól, kivillantva fogait, s érzi, amint a féktelen düh átveszi fölötte a hatalmat, s vérszagú köd száll le elméjére.*

- Meg ne merj mozdulni... * Lassan ejtett, mélyről előtörő szavak, mint mikor a föld gyomrából rengés fut végig egy barlang járatain keresztül, kitörve a felszínre. Csikorgó felhangok, mély zöngék, meghajló térdek, melyekkel megtámasztja magát a síkos talajon, mielőtt leniindul, három hosszú lépéssel szelve át azt a talán öt lépésnyi távolságot, mely eddig elválasztotta kettejüket egymástól, s a másik hátát elérve karolja át jobbjával a másik derekát hátulról, hogy erőteljes rántással a közeli falhoz rántsa Rhea testét, hogy annak háta tapadjon a falhoz, karjával a kőhöz szorítva a másikat, nem törődve azzal, ha netán fájdalmasan érintené a nőszemélyt ez az eset, sőt, még közelebb is lép, hogy közelről pillanthasson a másik íriszeibe, s dühtől forrongva sziszegjen a másik arcába, elmerülve a másik kék lélektükreiben.*

- Mit tudsz te a sebzett lélekről... * Haragvó tekintettel hajol közelebb, baljával a nyak ívére tapadva, s kényelmesen megtámasztva ujjhegyeit, hogy tenyerébe simuljon a gége s a lüktető verőér.* Az egyezséget te kötötted... Ha úgy tartja kedvem, hát felbontom, akár tetszik, akár nem... * Villannak meg íriszei, s mintegy "finom" utalásképp, a másik ajkaira hajol, s szenvedélyes csókkal tapad azokra, szemfogaival vért serkentve íves felszinükből.*

[] :: Bátyám :: []

] :: Bátyám :: [

Ahogyan a másik, ő is pontosan emlékszik arra az estére. A Karácsonyi ünnepeket még együtt töltötték, már amennyire családiasnak lehetett nevezni a fagyos hangulatot. De ez nem volt érdekes, legalábbis engem nem érdekelt, csak az foglalkoztatott,h ogy ő ott van. Mint rgy biztos pont a bizonytalanban, abban a hatalmas kastélyban. Az én szobám nem messze az övétől. Az egyesség… amit öntörvényüleg kötöttem, de tudtam, hogy szükség van rá. Még is azon kaptam magam, hogy a dohos folyosókat járva, összefogva a vékony köntöst magamon, vacogva botorkálok el a másik ajtajához, s… csak állok előtte. Mintha várnék valamire, hogy történjen valami de sosem lett így. Fülem a tükörsimára csiszolt ajtóra téve hallgattam, hogyan lélegzik a másik. Micsoda képtelenség, még is miket csinálok? De nem érdekelt, nem látott senki, nem tudott róla senki, nekem pedig megnyugvást jelentett, hogy még sem vagyok olyan egyedül.                                                                   Aztán elment.

- Itt nem az apád a lényeg, hanem az édesanyád, aki világra hozott. Legalább őt tisztelhetted volna annyira, hogy nem hagyod magára… - és engem. Engem miért hagytál ott? Még véletlenül sem hagyom, hogy a kérdés kicsusszanjon a húsos ajkak közül, inkább csak dühösen szorítom össze. – Azt te csak hiszed, hogy nem érdekli. -
Vetettem oda, de nem mondtam többet, hiszen ez talán már egy apró elszólásnak is hathatott volna. Elfordítva a tekintetem, meredtem egy másik pontra a sötét falakon. Mintha a téglák között húzódó rések érdekesebbek lettek volna a számomra.

Scarlett és az ő életvitele. Hát hagy némi kívánnivalót maga után. Tisztelem és becsülöm, mert a fiával együtt engem is felnevelt, de soha nem lennék képes azt végig csinálni, amit ő.
- Te mit merészelsz! – Fordulok felé, s nézek az egyre sötétedő lélektükrökbe. Másnak a szó a tokárra forrna, ha egy ilyen tekintetbe néznének vissza, de én… óh nem. Ismertem már ezt a pillantást. Nem riadtam vissza. A hangom egy árnyalatnyival megemeltem, szinte öntudatlanul, hiszen sosem voltam híve a hangos csetepaténak, és talán nem is volt olyan sok alkalom, hogy pont vele szemben emeltem volna meg a hangom. A hideg kőfalak pedig még inkább visszaverték és felerősítették a szavakat.

- Tudatában voltál annak, miféle söpredék az a lány, mégis nyilvánvaló módón közeledtél felé, ráadásul titokban! Elbujdosva, hazudozva, mint egy utolsó lókötő. Ez nem Malfoyhoz méltó viselkedés. – Bele sem gondolok abba, hogy ha ezt így folytatjuk az egész kastélyt, felébresszük. Na jó, az enyhe túlzás, de a mi házunk tagjait biztosan. Bár jelen pillanatban ez sem érdekel. Ami gyűlt bennem hónapok óta, az most kezd felszínre bukni, s olykor saját magam kell lecsillapítsam, hogy ne legyek meggondolatlan.

Azt nem mondanám, hogy ez volt a Joli Joker a tarsolyomban, hiszen annyi de annyi van még, de jó látni, ahogy a szavak és a tettek, az apró kis mozdulatok egyre inkább eljutnak hozzá, s előidézik benne az immáron fájdalmas emlékeket. Elmosolyodom, hát persze, hogy élvezem. Hiszen szenvedtem oly sokat, s most végre… végre én nézhetem, azt miképp vergődik a másik! Hogy lelkiismeret furdalásom lenne? Hah, nekem lelkiismeretem? Már rég eltemettem magamban.

- Mert mi lesz? – Igen, ez kellően gyerekes visszafeleselés volt tőlem, ahogy őt néztem, s fontam össze a karjaim magam előtt, mit sem törődve a figyelmeztetéssel, bár… valójában tényleg nem tettem egy lépést sem. Még a szívem is megáll egy percre, hiszen így rám förmedni még soha nem hallottam őt. Jobban belegondolnom nincs is időm, hiszen azonnal megfordul, majd ott terem előttem. Mint egy bábot a bábmester, úgy rángat. A falhoz ránt, s a több réteg anyagon keresztül is érzem a fagyasztó hideget. A könyvet elejtem, halk puffanással érkezik a földre, jómagam dacosan emelem fel a fejem, s nézek a másikra.

A falhoz szorít, s éles fájdalomként nyilall a szorító ujjak korántsem édes érintése, de ennek jelét sem mutatom. Nem szisszenek fel, vagy rándul meg az arcom. Összeszűkülnek a szemeim, ahogy balkezét a torkomra helyezi, pont úgy, hogy csak egy erősebb szorítás válasszon el a haláltól. De nem emiatt dobog oly hevesen az a szív még mindig, s azóta is megállíthatatlanul. Egész más érzések azok, melyek irányítják a rugót. Olyanok, melyek tiltottak, jómagam is tudom, és soha nem találnak viszonzásra… Érzelmek. Csak gyengévé és sebezhetővé teszi az embert. Ki kellene ölnöm magamból az összest. De még is hogyan?
S újra itt tartunk, az egyesség. Mintha ő nem egyezett volna bele? Igaz, nem különösebben kértem ki a véleményét. Milyen meglepő… De nincs időm arra, hogy válaszoljak. Még is mit képzel, mi az, hogy felbontja?! Ez valami célzás lett volna, vagy kijelentés, hogy ha akarom ha nem, de megkaparint magának? Mondván annak az éjszakának a beteljesülése lenne.

Megemelem a karjaim, szinte azonnal, abban a pillanatban, ahogy ajkai az enyémre tapadnak. Ujjaim ökölbe szorulnak, s úgy próbálom eltolni magamtól, miközben hangot is adok, igaz artikulálatlan formában, hogy igen is azonnal szálljon le rólam, micsoda egy arcátlanság! Egész testem megfeszül, s próbálok ellene védekezni, hadakozni, de reménytelen próbálkozás az egész, hiszen a kis csöpp gyönge ökleimmel hiába püfölöm a mellkasát oly kitartóan, ebből ő nem sokat érez meg. De nem adok meg magam sem az első, sem a második pillanatban, ám én sem vagyok kőből, főleg ahogy érzem, miként árad szét testemben a forróság. Mély levegőt véve szívom be a másik illatát, kezeimmel az ő karjaiba kapaszkodok, erősen, mintha attól rettegnék, bármelyik pillanatba köddé válhat. Az ajkaim engednek a szorításukból, s engedelmesnek nyílnak meg, pont olyan hevesen viszonozva a csókot, ahogyan a másik kezdeményezte, mit sem törődve a fémes ízzel, mely a felsértett ajkamból szivárog. Jobb kezemmel elengedve a karját, s az azon lévő anyagot simítottam végig az arcát, az állánál, s lejebb haladva a nyakánál már jobban belemélyesztve a körmöket a másik bőrébe. Mit sem törődve azzal, hogy ezzel fájdalmat okozok e a másiknak.


S ahogy fogytán volt mindkettőnk levegője, s az élő még is határozottan erős bilincs is kissé feloldódni látszott, melynek hatására apró teret nyertem. Épp elég volt ahhoz, hogy talán egy pillanatra visszanyerjem a józan eszem, melyet egyetlen szenvedélyes csókja elvett. Szenvedélyes, de még is érzelmektől mentes, s talán nem is engem képzel ide hanem őt, azt a halott kis korcsot. A felvetés tőrként hatolt abba a kis csökevény szívembe, ami még maradt.

Egy csattanás.

Magam sem hiszem el, hogy megtettem, hiszen még sosem volt rá példa, hogy pont rá emeltem volna kezet, nem hogy másra. Hirtelen történt, ahogy elváltak az ajkak, s vettem el a kezem róla, s nyíltak fel a szemeim, majd néztem az övébe. A vékony kis kar felemelkedett, szinte nem is látszódott, akár csak egy suhanás, majd teljes erőből pofoztam fel jobb kezemmel, a bal orcáját érve. Ennyi is elég volt, hogy a tenyerem nyoma ott maradjon, de a karmolások nyomokat még így sem fedte el.
- Még is mit képzelsz, mit meg nem engedsz magadnak! – Förmedtem rá minden átvezető nélkül, s feszítettem karjaim kettőnk közé megpróbálva eltolni, bár még mindig a történtek hatása alatt voltam. A mellkas fel-le ugrálása, ahogy kapkodtam a levegőt. A hófehér porcelánbőrre szökött aprócska pír, a megduzzadt ajkak, melynek alsó része még mindig meg-meg remegett, amíg észbe nem kaptam, s haraptam beléjük. Képtelen voltam a szemeibe nézni, inkább lesütöttem őket, hiszen azt a csillogást nem tudtam elrejteni a világoskék lélektükrökben, melyet talán ő is láthatott, ő is felfedezhetett, ezzel pedig elárulva magam.

- Már az is undort kelt bennem, ha arra gondolok egykor miféle mocskos alantas mugliivadékot csókoltál, s így mersz hozzám érni. Most pedig eressz el! -

] :: Húgom :: [

Hogy mit érez ebből az egészből? A vér édes, mégis lágy, selymesen fémes ízét, mely erőteljes alaphangot adott a csóknak, mely viharosan kapott szárnyra, hisz vér serkent szemfogai nyomán, s apró öklök próbálták távozásra bírni, hogy aztán hosszú, szenvedélyes, de korántsem émelyítően érzelgős csókkal olvadjanak egymásba az ajkak, melyek közt töretlen céltudatossággal siklatja előre nyelvét, keresve a másikét, mintegy tudv, megszűnt az ellenállás, s valóban, hisz karján, vállán, arcán simít végig az apró kéz, nyakának ívét karmolva végig, belefeledkezőn, élvetegen, korántsem a vérontás vagy a gyilkovágy rideg és dinamikus egyvelegével párosulva...

A pillanatot idézte, azon az évekkel korábbi bálon, mikor egyszerű, fekete és arany viseletben volt, haját hosszabbra engedve és sötétre formálva kéépességei folytán. A fekete nyersbőrrel fedett belsőrészű, aranyból öntött maszk készségesen fedte el vonásait, mintegy megfelelő oltalmat adva ahhoz, hogy ne kelljen olyanok társaságát elviselnie, akik amúgyis csak jó kapcsolatokat akartak ápolni a családdal, és lelkesen megmutatni, mennyire törődnek a Malfoy örökössel. Ha Lucius ott lett volna, őt ostromolták volna töretlen, ebben akkoris biztos volt, pedig jó négy éve nem látta akkor a nagybecsű férfiút.
Egy oszlopnál állt, várva, hogy történjen valami, bármi, ami kirángatja a méla unalomból és a túlfűszerezett bor mámorából. És igen, mikor már jóra is fordulhatott volna az este, megjelent az a nevetségesen giccses viseletű varázsló, valami Jones vagy Jerom, nem volt fontos akkor sem, csupán az a képessége aggasztotta, hogy képes volt felismerni őt, főleg a szolgák kikérdezésével és lefizetésével, s így, ismét el kényszerült volna viselni azt az ajnározást, amitől undorodott.
És akkor látta meg az eladósorba ért lányzót, egyedül fordulni a parkett közepén, amíg eltáncoltak körülötte. Remek ötletnek tűnt, felkérni egy ismeretlen, igencsak tetszetős nőt, és vele tölteni az estét, legalább addig, amíg anyja meg nem jelenik ismét, bár a könyvtárban tűnt el valami szálas északival, meglehet, csupán hajnalhasadásra tér vissza, apja pedig amúgyis csak a szobájában ül és legyezi hiúságát, magastaltatva vagát a festmények alakjaival. Főleg tulajdon képmásaival. Lendületes léptek után ragadta magával a nőt, és kezdtek táncba, elöbb egybe, majd egy újabba, s az este gyorsan szállt, kellemeset ittak, jókat derültek, s mélyen merültek egymás íriszeibe.

Bár levegője fogytán volt, még igencsak folytatni kívánta a csókot, mely elmélyült. Igen, elmélyült, ám széttörött, ahogy előbb meghallotta a csattanást, majd érezte, miképp patakzik vér a körmök nyomán arcáról, s kezd égni bőre. Nem nyitotta fel riadtan a szemeit, csak várt, hogy a másik cselekedjen, ám amint az mozdult, lassan, komoran emelte meg szemhéjait, hogy azok mélyéről fehérje nélküli, sötét szemek nézzenek a másikra. A valódi haragjának jele volt ez mindigis. Nem a felmordulásoknak, azokat csak agresszív kirohanások jellemezték, nem, ez jóval másabb volt. Hidegebb, más mélységekből előtörő, talán az egyetlen olyan dolog, melyet ajándékként kapott képessége mellé.
Egyetlen szó nélkül hallgatta végig a másikat, figyelve a szavak lejtését, az ajkak remegését, a szemek bágyadt csillogását. S sötét elégedettséggel vette tudomásul azt, amit kiolvashatott azokból a szemekből. A szemegből, melyek sokkal de sokkal kevésbé befolyásolhatóak, mint az arcizmok, az ajkak, melyeket a másik be is harap, egyetlen apró rezzenést engedélyezve csupán, mi épp elég, hogy egy vércsepp hulljon alá az állra, megfestve a fehér bőrt, majd tova futva a koromszín csipkébe olvadva. Gondolataiban követi a csepp útját, ahogy végig gördül a keblek közt, majd, ha elég lendülettel bír, tán megfesti útját egészen a köldökig, hol mindenképp megállapodjon, vékony, vériszamos réteget vonva a selymes bőrre.

- Hogy mit képzelek? - Kérdi halkan, oly felhangokkal terhesen, mintha épp, hogy vissza tudná tartani kitörő kacaját, mégis, nem volt benne semmi öröm, semmi kárörvendés, inkább a lenézés és felsőbbrendűségtudat azon árnyalata, mely csak a Malfoyokra és a hozzájuk hasonlóan sötét családok tagjaira jellemző. De nem mozdul fenyegetően, nem szólt többet, csak állt, várva, hogy a másik hátha hozzá vág valamit, s balja feljebb siklik a nyak ívén, hogy kézfejét fektethesse az áll alá, s egy enyhe csuklómozdulattal kényszerítse a másikat, hogy megemelje fejét, még ha nem is mer szemébe nézni, bár nem titkolja, hogy arra vár, hogy íriszeibe tekintsem a másik.

Óh igen, az egy édes éj volt. A forgatag már alább hagyott, s ketten, lágyan ringatózó léptekkel haladtak végig a folyosókon, tudatosan nem saját szobája felé kalauzolva a másikat, elvégre nem oly hely az, mit fehérnépnek könnyű volna megemésztenie. Helyette inkább a vendégszoba az, mely céljává válik, a széles, minduntalan makulátlanul megvetett ággyal, s egy alig számottevő szekrénysorral, mely alig hét lépés hosszú és három széles részt fed le a szoba padlatából.
Forró csókkal tapadtak egymáshoz ajkaik, nem eresztve az ölelést, s olykor még mindig hallja, miképp feszült meg az ing anyaga, mielőtt a felső gombok engedtek, s lehullottak, hosszan koppanva a deszkákon. Bár maga az összetettnek tetsző ruha zsinegeit oldogatta épp, mit sem törődve azzal, hogy szemeit lehunyva tartja épp, így nem róhatta fel neki a másik, hogy el-elkalandoznak kezei, mígnem fordultak, s tulajdon háta csapódott a baldachinos ágy oszlopának. Egy kis lépés oldalra. Majd a zuhanás állapota, mielőtt megtörtént az a baljós eset. Ahogy kapkodó lélegzetvételeik alatt egymás íriszeibe pillantottak, hosszan, s egyszerre nyiltak el ajkaik, mintegy közös megegyezés alapját, ismét forró csókkal illetve egymást, míg keze felfutott a nyak ívén, egészen a tarkóra, hol ujjhegyei körülfonták a maszk zsinegét. S egyszerre mozdult kezük. S mikor lehulltak a maszkok...

- Mocskos, alantas mugliivadék... Mintha a hőn szeretett Aldrich felsőbbrendűbb lenne egy muglinál... - Formálja a szavakat halkan, aprólékosan megformáltan, kiélvezve, hogy minden egyes szó mélyen mar a másikba. S míg beszél, beszívja tulajdon vérének aromáját, s lassan fújja ki a tüdejébe tódult levegőt, előre hajolva, homlokát Rhea homlokának vetve, így feszítve a falhoz a másik fejét, míg balja ereszti a nyakat, s a váll ívén tovább lendülve, a csípő vonalán éri ismét a nő testét, egyre lejebb és lejebb futva, míg körvei megvastagszanak, s kihegyesednek. Körmeinek hegyeit támasztja a combra, figyelve, hogy a bőrt épp, hogy végig karistolják a megvastagított karmok, ahogy öröklbe zárva ujjait, húzza magával a mélyzöld szoknya anyagát, melyet kézfejével támaszt meg, hogy karmossá lett ujjai a sápadt bőrre simulhassanak, felfelé indulva a comb hátsó ívén.
- Vajon egy olyan féregnek, mint amilyen a jegyesed, elégedetten odavetetted magad? - Elmélázó hang, halovány, egyszerr kihívó és galád félmosoly az ajkakon, miközben jobbja hüvelykjén szintén karom sarjad, mi egy látszólag könnyed mozdulattal siklik a fűző elülső zsinegei alá, s egy erőteljesebb rántás nyomán szaggatja fel azokat, mindössze a keblek kellemes ívei közt, majd ismét visszatérve a csípőre, mit idafeszít a nyirkos falnak.
- Mit gondoltál, bűntetlen hagyom, hogy vérem ontottad? - Szinte kioktató hangnem, majd kissé szélesebb lesz a mosoly.
- Nem, nem ontom véred, oda döfök, ahol a leginkább fájó... édes egyetlenem....- Suttogja, ahogy orrhegyeik egymáshoz simulnak, s balja egyre csak siklik felfelé a selymes bőrt alig-alig érintve, egészen a formás hátsó alsó ívéig, mit kényelmes ütemben jár végig, mintha csak ki akarná rajzolni annak vonalát, mint a szobrász, mielőtt márványba álmodja a formát. S csak ajkainak szegletében továbbrais ott a félmosoly, ahogy előre lép, csípőjével véve át jobbjának szerepét, testével szorítva a falhoz hugát, s felszabaduló jobbja mozdul.
- Ha tudnád, hogy minden egyes nőcske arca helyett, akit az ágyamba csábítottam, a tied lebegett... Oh... - Kissé meglepődött arc, mintha véletlen csúszott volna száján a mondat, s bár láthatja a másik, hogy épp úgy lehet igaz, mint ahogy hamis is, miután látta a fényt Rhea íriszeiben, a Malfoyok elégedettsége kezdi eltölteni, hisz megtalálta a pontot, mely a legfájóbb s mind közül a leginkább védhetetlen... A ki nem írtott érzelmek...

[] :: Bátyám :: []

] :: Bátyám :: [

Megáll a kezem, mintha a levegőben lenne, de még mindig az ő mellkasának támasztom, csak már nem próbálom taszítani oly erőteljesen, kétségbeesettnek tűnő hevességgel mint az előbb. Megemelte a szemhéjait, s korántsem az a tekintet nézett vissza rám, amit vártam. Mert vártam valamit? Igen, a sötét dühös szemeket, melyek az enyéimbe hatolnak de ez… annál sokkal több volt. Tudtam mit jelent ez nála, szóbeszéd, ráadásul a nevelőanyám is említette már, de még sosem tapasztaltam meg, és valamiért nem is akartam. Túl messzire mentem volna? Azt már nem. Egy újabb hibát bevallani magamnak… teljes képtelenség. Mégis a jegesség, mely mintha lehűtötte felhevült valómat, még inkább észhez térített. Egy olyan játszmába mentem bele, melynek ki tudja mikor lesz vége és… hogyan.

De nem futamodhatok meg, én… soha. Főleg nem tőle. De még is meddig vagyok képes ezt betartani? Ezt a magamnak tett ígéretet? Újra csak lesütöttem a szemeim, mert képtelen voltam azokba a végtelen sötét íriszekbe nézni. Olyan, mintha beszippantana, és fogva tartana. Nem eresztene, csak akkor, amikor neki kedve tartja. Megremegtem, de most nem valami érintéstől, hanem attól a lenéző hangnemtől, ahogyan megszólalt. Mintha én is csak a játékszereinek egyike lennék, aki kéreti magát a nagy pillanat előtt. Mintha nem is nőttünk volna fel együtt, és még egy cseppnyi tiszteletet se táplálna irántam. A düh, a tehetetlen düh, hogy ismét azon ritka alkalmak egyike, amikor hagyom, hogy megalázzanak, s mind ezt egy szó nélkül, mert képtelen vagyok bármit is mondani.

Kényszerit, hogy ránézzek, s ahogy megemeli az állam, már nem tudok más pontra meredni, kénytelen vagyok egyenesen ránézni. Bár már talán kissé sikerült összeszednem magam, az előzők hatása által, s nem lobog az olthatatlan tűz szemeimben, de ez nem jelenti azt, hogy felejteni tudom, amikor ha csak pár pillanatra is, de esélyt adtam a másiknak, hogy megtalálja a legeslegfájóbb pontot, ami ő maga.

- Ugyan kérlek. Ő legalább a mifajtánk közül való, nem pedig egy neveletlen, tudatlan muglik által nevelt senki. S nincsenek olyan ambíciói, hogy minden hozzá hasonló korcsot meg kell védenie. Undorító. – Vetettem oda sziszegve, nem is zavartatva magam, hogy teljességgel a falhoz passzíroz, s immáron a fejem sem tudom szabadon mozgatni, mert ő megakadályoz ebben. Közvetlen közelről pillanthattam a gyilkos szempárba. Számomra legalábbis egyet jelentett ezzel, hiszen éreztem, hogy mint egy gyilkos méreg módjára, zsibbaszt el teljesen, eleinte csak a szám bizsergett kissé, majd a karjaim engedtem le magam mellé, s támaszom a hideg kőfal volt. Még szerencse, hogy a vékony lábak nem remegtek meg, ezzel csak még jobban elárultam volna magam.

A kérdés pedig… mely egyben vádló, sértő és szemtelen nem botránkoztat meg. Hiszen már vártam, sőt talán reméltem mikor fog ezzel előhozakodni. Felháborodás helyett csak mélyen a szemeibe nézek, s mosolyodom el édesen, közben lábammal, melyen végighalad a keze, az övét kulcsolom át, kissé felhúzva, ezzel csak azt mutatva a másik felé, hogy egyáltalán nincs ellenemre amit tesz.
- Mire szeretnél ezzel a kérdéssel célozni vagy inkább… tudni? – kérdeztem halkan, szinte már dorombolva, hízelegve a másiknak. Elvégre biztosan másfajta reakciót vár most tőlem, s én is mást vártam volna magamtól de csak… cselekedtem, félretéve az eddigi terveket, és ötleteket, instrukciókat. A kiszámíthatatlanság sokkal inkább az én kenyerem volt, mint mind végig az érinthetetlen érzéketlen jégszobrot játszani. – Hogy pont ugyan olyan szenvedélyes tudni lenni mint te? Hogy a csókjai egyszerre forróak, tüzesek még is lágyak? Hogy biztonságban érzem magam az erős karok között? – Búgtam tovább, akár csak egy halk szólam, mely elvész a sötét folyosó falai között. Lassan rekedtessé váló hang. Mintha a szavak emlékek sokaságát idézték volna fel bennem, s már csak ez ilyen hatással van rám. A világos lélektükrök mintha leheletnyit sötétültek volna. S apró csókkal zárva le az ajkait pillantottam újra, ahogyan fogaim közé vettem finoman, még is kellő hevességgel alsó ajkát, csak pár röpke pillanat erejéig. – Hogy pont ő volt az első, aki mellett tényleg nőnek érezhettem magam? Vagy csak konkrétan azt szeretnéd tudni, hogy jobbnak találom nálad?
Egyik szám sarka még magasabbra szökik. Elvégre épp azt ecsetelem neki, hogy hú, megfogtam az Isten lábát, s az a bizonyos éjszaka semmi ahhoz képest, amit Aldrich mellett élek át. Akár igaz is lehetne minden egyes pont, amit felsoroltam, hiszen rendszeresen töltünk el együtt egy-egy hétvégét a házukban, sokszor kettesben. Magunkra zárva az ajtót, s ennek hála, kelnek szárnya pletykák sokasága. Csak hogy olyankor is mindig különszobában alszunk, s sosem ért még hozzám senki sem… így ; csak ő. De ezt neki nem kell tudnia.

- Kedvesem, én már nem gondolok semmire sem. – Feleltem minden félelem nélkül, s néztem továbbra is azokba a sötét íriszekbe, nem hagyva magam, hogy csak ily könnyen legyőzzön. Ahogy elhangzik a mondat és a becézés, melyeket az ő ajkairól, nekem címezve még nem hallottam, csak a fekete pillák, mely oly hűen ölelik körbe a szemeket, rezzennek meg, mintha egy gyors pislogás lenne az egész, semmi több.

- Azt hittem, sokkal jobban tudsz hazudni, hiszen igazán jó mestereid vannak ebben a témában. – Feleltem, kissé felvonva az egyik szemöldököm, s persze céloztam egyértelműen Luciusra és Pitonra, akiket oly nagyra tartott mindig is, s bár osztom némileg a véleményét ezt… nem osztom meg vele. Végre érezve elegendő erőt a karjaimban, emelem fel őket, s csúsztatom kettőnk közé, belekapaszkodva talárjába, s ujjaimmal táncot járva, mintha azzal a gondolattal játszadoznék, hogy elfeledve minden illemet és tanitatást, pont ugyan úgy, ahogy ő teszi, én is az anyag mögé lopakodva elkalandozzak. – De ha így is van. Elég szánalomra méltó teljesítmény egy Malfoytól, hogy az imádott nőt másokkal pótolta, mert képtelen volt magának megszerezni. -

[|| Ő - első felvonás (folyt.) ||]

|| Ő - első felvonás (folyt.) ||

*Hihetetlen érzés. A világ megpördül, a talaj, mint szilárd támaszt nyújtó aljzat, értelmét és funkcióját veszti. Megcsavarodik a gyomra, összeszűkül körülötte a világ, s olyan távolinak érzékeli a másik hangját és tekintetét egyaránt, mintha nem is centik, de méterek, mérföldek, sőt, hegyek és völgyek választanák el őket egymástól. Egy halk kis hang kondul a fejében, aprócska rézharangként, mintha azt bongná tompa, ércesen recsegő sóhajával - segítség. Furcsa érzés. Annyira.. Groteszk.

Az hószín sörény alatt ismét átrendeződik az ifjú mardekáros sápadt kis arca, ám ezúttal dinamikusabban és nagyobb magabiztossággal, mint eddig bármikor. Csapzott tincsek mögé bújtatott homlokán kisimul egy ránc, az ajkai környékén ezer meg ezer leheletfinom barázda száguld végig, s addig vájkálnak bőrben és húsban, míg széjjelebb nem rántják a vérszegény ajakpár görbületét. Egy hihetetlenül gyors, pimasz kis félmosolyba rántja a megfelelő izmokat, aztán le is törli ezt a kegyetlen, rideg és számító maszkot a pofájáról. Nem, ez az egyezség jóval többet jelent a látszatnál.*

- Akár itt és most. Feltéve, hogy ellenátkokból is vagy olyan penge, mint a rontásokból.

*Lassan, ám határozottan kel fel ültéből, mint aki pontosan tudja, mit is akar valójában. Igen, hogyne tudná! Érezni akarja, amit az fog érezni, akit telibetalálnak a pálca hegyéből kiröppenő ocsmányságok. Látni, amit majd csak a gyengélkedőn tüsténkedő, szélescsípőjű asszonyok láthatnak, mikor félrehajtják a törékeny kis testek fölé borított hófehér lepedőt. Hallani, amint a saját torkából szakad fel annak a néma üvöltésnek a szele, amit majd az eljövendő áldozat hangja tölt meg értelemmel; és mindenekfölött röhögni akar az egészen, ahogy minden félelmén. Akar.
Eszelős lánggal ragyognak a máskülönben rideg szemek, mintha a jég helyét az izzó pokol vette volna át, s most szabadon bugyborékolhatna benne a kis szív minden keserűsége, minden enyvszerűen ragacsos mocska. A fiú lelkében pedig felkacag az a mélyen szunnyadó dög, akit a nap minden percében kenegetnie kell a mézarany bűntudat nedvével, hogy ne zabálja fel lassacskán belülről. Elevenen.*

- Tessék. Nem fogok védekezni, nem is tudnék. És ha már úgyis benne vagyok.. *Nemtörődöm, minden úgyis mindegy stílusú kis félmosolyra rándulnak ajkai és úgy is maradnak. Az eszelős izzás csak tovább fokozódik, míg széttárja karjait, ahogy a szárnyaszegett madárka próbálgatja, menne-e a repülés. Kissé még talán bátortalan, de elszánt. Talán megremegett.. a bal térde.*
- Ha már úgyis benne vagyok, hajrá. Átkozz el.

*Keresztre hányt bűnös, ökölbe szorulnak ujjai, reccsennek az inak, roppannak a csontok, majd ellazul. Kitárulkozik és felfedi azt a pontot, amit egy kevésbé elborult pillanatában legszívesebben ezer meg ezer izomréteg mögé rejtene, hogy ne érezze. Hogy ne érezze úgy, hogy mindenki más látja, milyen veszett ütemben pumpálja a vért szíve a vékony hús és bőrréteg takarásában. Abban a bizonyos csontkalitkában. Ez a srác láthatja. Elvégre.. ha valami szarul sülne el, ő volna az utolsó, aki életben láthatta a szerencsétlenül járt kis hollóhátas bántalmazóját.
Ráharap a nyelvére. Nem szabad, sssssss.. Titok. Helyette inkább.. viselkedjen bátran. Felszegett állal, lustán félrebillentett fejjel várja a szikrázó fénygömböt. Ilyennek képzeli. Hogy fájna? Fogalma sincs. Bár most nem bánná. Megérdemelné.*

- Csak bátran. Nem kiáltok.

*Egy fényes fapálca hullik a padló felé, s hamarosan gyengéden hozzá is koppan, hogy aztán sebesen odébbguruljon. A csontos kis zöldszegélyes még bele is rúg egyet, hogy kellő távolságban tudja magától. Ajkai szegletében idegbeteg kis rándulás, majd a nagy semmi. Érzelemnek semmi nyoma. Csak a megjátszott, mégis rohadtul jól színlelt nyugalomnak. Leszarja. Igen, magának is ezt mondogatja. Badam-badam-badam.. Nem lehet olyan rossz. Nyel egyet, egész kiszáradt a szája és a torka is kapar.*

- Rajta, Rick.

[|| Ő, Ő, Őőőőőő ||]

|| Ő, Ő, Őőőőőő  ||

A fejében dübörög a forró, vörös vér, mely hatására füleiben tompa csengést érez. Arcára apró kis pírt csal a hirtelen jött izgatottság. Maga is érzi, s ettől sikerül zavarban éreznie magát, de egyelőre nem érdekli a dolog, izgatottabb ő annál, mint hogy ilyen kis apróságok kössék le kicsiny figyelmét. Nem, ez a figyelem, agya minden kis gondolata, teste minden kis receptora a vele szemben álló fiúra irányul, s ennek következménye gyanánt a szeme is Seyán függ. A szem, amely most lázas izgatottságot tükröz, s úgy csillog, mint már réges-régen.

Kaján vigyort csal az arcára Seya mondata.
- Nosss, majd meglátjuk, mit tehetek. De azt hiszem, nem lesz gond az ellenátokkal, nyugi - fejezi be immár egy kis nyugtatással is a hangjában.

Követve beszélgetőtársa mozdulatait ő is úgy dönt, hogy feláll... Bársonyosan puha tenyerét a jéghideg falnak nyomva segíti fel magát pihenő pozíciójából, de a szemét még mindig Seyán tartja. Nem, semmi nem terelheti el mostmár a figyelmét.
Viszont azt is észreveszi, hogy a szőkeségben is hasonló gondolatok cikázhatnak oda-vissza, nem hagyván nyugtot az idegeknek.

Mégis, Seya egyik mondata kiürít a fejéből minden gondolatot, s az izgatott csillogást a szemében felváltja a tompa fény.
- Rajtad? - hangzik a meghökkent válasz. Nem igazán akarja bántani a fiút, sőt! Egyáltalán nem. A gondolat elérte, hogy az eddigi magabiztosság bizonytalanságnak adja át a helyét, sőt, egy gonosz kis szörnyeteg mintha elkezdte volna marcangolni hegyes kis fogaival a zsigereit is.
Tétován sétál Seya mellé, hogy immár hosszába álljanak a folyosón...
- Nem tudom... Nem akarom... Nem akarlak...-  s arcán az az aggódás tűnik fel, ami immár 2 éve senkivel szemben sem volt hajlandó felmászni a kegyetlen kis arcra, hogy emberi oldalát mutassa meg gazdájának mások felé.
Úgy érezte, mintha levetkőzve állna, s habár még mindig bizonytalanul, de mégis elszántan mondta:
- Rendben... Nem akarlak felszabdalni meg hasonló, azt majd másokon gyakoroljuk maximum, szóval kezdjüüük...

Homlokát összeráncolva, a padlóra szegezett tekintettel járnak az apró kis fogaskerekek a fejében, felidézvén minden kis varázsigét, amit eddig olvasott vagy tanult.
- Meg is van... - hangzik a válasz egy örökkévalóságnak tűnő idő után, s újra megjelenek, mint egy hívatlan vendég az arcon a félmosoly.
- Nyugi, nem fog fájni. Azt hiszem. Rajtam még sosem próbálták.
- Ez jobb helyen lesz nállam...- szól a pálcára pillantva, s egy hanyag legyintést tesz a pálca felé - invito, pálca!
A következő pillanatban már a kezében az értékes darab, s a farzsebébe csúsztatja, majd a sajátjáért nyúl.
- Csak hogy nehogy eltörjön, ha esetleg ráesnél. Nyugi, utána ígérem, hogy visszakapod - hangzik a válasz mintegy magyarázatképpen az előbbi cselekedetre.
- Akkor tehát...
Jobb lábát elegánsan csúsztatja hátrébb pár centivel, s egy másodpercnyi szünet után az iménti lassú mozdulatot egy gyorsabb követi, ahogy jobb kezével együtt lendül a pálca, s hangzik a varázslat.
- Levicorpus! - a varázsige úgy hagyja el a száját, mintha sziszegne, az eddig sem határozottan barátságos hang (amiről nem tehetett, elvégre a hangján nem tud az ember változtatni:D) immár egyenesen félelmetes volt, s Seya fel sem eszmélhetett máris fejjel lefelé lógott, mintha láthatatlan kötelek tartanák.
Ő közelebb megy egy pár lépéssel, és kicsiny mosollyal a szája szegletében szólal meg.
Na szóval ez volt a levicorpus. Most lehet kicsit fájni fog, de...
- Liberacorpus! - hangzik az újabb varázsige érces hangon, s szegény Seya puffanva ér földet.
Ő sietve leguggol a fiú mellé, s fél kezét finoman a vállára teszi... Ahogy hozzáérnek a hosszú ujjak a pamut anyaghoz furcsa bizsergés fut át a testén...
- Jól vagy? - kérdezi kissé aggodalmasan, majd kaján vigyorral hozzáteszi:
- Vagy esetleg gyakoroljuk még?
- Apropó... A lefegyverző bűbájjal hogy állsz?

(18)

] :: Húgom :: [

Hallgat, hisz kiváncsi, mi sül ki a másik szavaiból, s szinte már várja a pillanatot, amikor az belé szúr valami bravúros fogással, ahogy tőle már megszokhatta. Egy-egy részlet említésével a Violettel való kapcsolatából, avagy felemlegetve, hogy mennyiszer rebbentek szét ők ketten a család kastélyában, hisz annak az éjszakának az emlékét nem lehetett az egyik pillanatról a másikra félresöpörni, főleg úgy nem, hogy lényegében egyedül voltak. Apja csak feküdt a dolgozószobájában, elmerenge saját szánalmas léte részletein, anyja pedig vagy a birtok ügyeit intézte, vagy apját győzködte, hogy ugyan írja már meg azt a nyavalyás végrendeletet, s bár nem mondta soha, látta a szemében az indulatot, a vágyat, hogy amint alkalom adódik, megmérgezhesse az élősködőt. S voltak ők. Rhea és Abraxas. A kastély rideg és csöndes falai közt, s elkerülhetetlen volt, hogy össze ne fussanak, hisz leinkább ugyanazon helyeket preferálták.

S bár meglepi a másik, ezt nem is tagadhatja, arca rezzenéstelen maradt, ahogy pillantása is ugyanazon pontokra, a világítóan kék szemek mélyére szegeződött. Mégis, mit várna el bárki egy férfitól, ha nem meglepődést, mikor a nő, akit számolatlan alkalommal vágyott karjaiba zárni, érinteni, magához tartozónak tekinteni, gyilkos szavak záporát kéjt ígérő érintésekkel szakít meg.
Amint lábára fonódik a másik lába, s huga közelebb húzza magát, mintegy önkéntelenül, neki is mozdulnia kell, térdét támasztva a nyirkos falnak, hogy kellő támaszt adjon az ölelő végtagnak, s méginkább csökkentse a teret, mi kettejüket elválasztja. Felesleges volna azt hinni, hogy egy egyszerű körülzárással megfékezhető lenne a mindig túlzottan hideg fejjel mérlegelő nőszemély. Nem... Túl sok fájó pontra tud rátapintani, mind fizikai, mind szellemi értelemben.

Nem is kell sokat várni, máris mérgező szavak szilaj rohama veszi kezdetét, mit kifejezéstelen arccal, talán csak tovább sötétülő szemekkel hallgat, nem szabva gátat elméjének, mely megeleveníti a felvetett lehetőségeket. Ám nem hagyja el magát, nem teheti, hisz akkor mivé lenne? Egy állat volna, kit csak az ösztönei vezérelnek és a vágyak, melyek mindig csak bajt hoznak, ha gyenge kézzel próbálnak föléjük kerekedni. Egy aranyvérűhöz, sőt, egy Malfoyhoz nem illik, hogy szabadon eressze a benne fortyogót.
Így csupán szemléli a képeket, ahogy a mindigis gyűlölt Aldrich csókokkal halmozza el a másik testét, forró, el-elhaló lehelletükkel fullasztóan levegőtlenné tett szobában, lángok halvány viszfényével, melyek mindössze a kék lélektükrökben csillannak meg, melyek mélyén kéjes elégedettség tündöklik. S aztán az, miként a vézna karok körülfonják Rhea testét, magukhoz láncolva, s rájuk hajlik a hosszú, sötét hajzuhataggal ékes fej, kényelmesen helyezkedve azok ívébe, s halovány mosollyal az ajkak ívén.

Keserűen, gúnnyal és megvetéssel telve kacag fel... Már ha kacajnak nevezhető az, mikor valaki, végtelenül közel kerülve az ajkakhoz, fénytelen íriszekkel merülve a karjaival béklyóba vert nő lélektükreibe, elnyíló, a futó csók és a könnyed szivogatás lángját még magán tudó ajkakkal, halkan, eleinte alig hallhatóan, majd épp, hogy felerősödően nevet fel. Mint mikor egy halálfaló megvetően magasodik lefegyverzett, tehetetlen áldozata fölé, azt sugározva minden pórusából, minden egyes idegszálával, hogy őt legyőzni, megingatni, de még csak megsebezni sem lehet. Óh igen, s ezt fűszerezi megannyi összeroppantott, összetört, egykori szeretői után epedő férfiúk pillantása láttán érzett galád arroganciával és gőggel. S míg halkan, épp csak a másiknak címezve nevet, hisz nem fog harsogóan vihogni egy pincében, mint valami meggondolatlan, eszelős, griffendéles véráruló, addig balja tovább fut, ujjhegyeivel gátlástalan s pimaszul lassú mozdulatokkal járja végig a formás hátsó ívét, melyről visszatér a comb hátsó vonalára, min túlfordulva fekteti tenyerét a halovány, selymes bőrre, ismét felfelé indul, minden egyes lélegzettel egyre inkább sejthetővé, mintsem valóban érzékelhetővé téve mozdulatait, ujjainak hegyével mindössze épp, hogy érintve a vágyott íveket.

- Meglehet, hogy a jegyesed aranyvérű, de ne gyalázd azzal a családot, mely sajátjaként nevelt, hogy egyenrangúnak tekinted azzal a korccsal. S számtalanszor láthattad, hogy épp úgy a saját, mocskos fajtáját próbálja védeni, mintsem az eszmét, melyre - bár vére nem elég tiszta, ha a híreknek lehet hinni - , felmenői köteleznék.

Siklik tovább balja, érintve a másik testének kapuját, bár mintegy lehelletnyi nyomást fejtve ki a fehérneműre, de érzékeltetve jelenlétét. Jobbja, melynek feladatát még csípője vette át nem is oly rég, fut a kézfejre, mely talárja elején simít végig, s egyenlőre csak körül fogja, egyetlen, jelzésszerű villanást végig futtatva tekintetén, erősíti kissé a nyomást, épp csak addig, míg az a bizonyos fény felizzik íriszeinek körvonala mentén, majd ereszt a kéz, s ismét obszidiánfeketén tükröződik a két szemgolyó, kérlelhetetlen, bár nem engesztelhetetlen, mégis, mélyről feltörő indulatokkal sötétre festve.

- Nem tudod, mennyire édes érzés látni, hogy miképp vágnád belém az újabb tőröket... - Villantja ki vaskos, élveteg ajkainak oltalmából szemfogait, melyek hegyén még ott vöröslik a másik kiontott vére. - Ám ha valóban oly nagyon kívánnád drága Aldrichod ölelését, s nem tudnád mellőzni társaságát, ugyan miért csupán havonta egy hétvégét töltesz vele abban a förtelmesen félreeső s vadászlaknak is csak igen nagy jóindulattal nevezhető viskóban? - Kérdi aligha érdeklődő, inkább olyféle hangon, mint aki csupán azért teszi fel a kérdést, hogy elbizonytalanítsa a másikat a saját játszadozásaiban. Ki tudja, talán sikerül, ha nem, akkor majd holnap vagy azután.
- Bár, ha minden kétséget el kívánnál oszlatni, nem volna szükség szavakra... - Siklanak végig baljának ujjhegyei a finom, fekete csipke alsónem anyagán, kirajzolva a másik szemérmének vonalát, ügyelve, hogy épp csak a sötét szövetet simítsa úgy, mintha egyszerűen a ruhadarab gyűrődne meg, el kívánva fedni az ujjhegyek testmeleg érintését.
- Nos, kedvesem, mindigis tudatában voltam, hogy tanulnom kell, mégis, mintha neked méginkább csiszolásra szorulna ez irányú képzettséged... - Galád felhangokkal teljes, kárövendő szavak, épp úgy, ahogy nem is olyan rég a másik szólt, mikor megforgatott benne egy-egy oly tőrt, mit csak az idő és a rgéi élethez való visszatérés feledtethet.

* Kényelmetlenül érzi magát, s gyomrába lassacskán növekedni is kezd egy oda nem illő gömbszerű vacak.. Nem tudná megfogalmazni, pontosan mi is a gond, de valami.. valami rohadtul bűzlik ebben a szituációban. A félelem hatására egyre inkább emelkedik az adrenalin-szintje, s hamarosan olyannyira kitisztul a feje, hogy felfogja, sőt, hirtelenjében meg is érti, hogy jóformán az életét ajánlja fel a lassacskán föléje magasodó fiúnak. Feszengeni kezd, bár nem szorítja semmi, ő mégis láthatatlan karmok sokaságát érzi a torka köré szorulni. És hogy mindezt miért? Miért csinálja? Miért hagyja? Elvégre rég nem érez bűntudatot. Nem, nem amiatt a kis mocsok miatt eszi a fene, ő bőven megérdemelte, amit kapott. Nyavalyás kis korcs.. Nem. Nem is tudja. Talán csak egyszerűen.. megérdemli. Ahogy mindig is rászolgált a pofonokra és arra a késre is.

Összerezzen, mikor közelebb lépnek hozzá, de nem adja semmi jelét annak, hogy komolyabban megrémült volna, vagy egyáltalán csak izgatná a szituáció. A lázasan csillogó szemeken kívül nincs árulója, ennek pedig kimondatlanul is örül. Hm.. túl közel jött ez a felsőbbéves. Seya szemei összeszűkülnek, amint felfedezi a napokban egyre többször tapasztalt aggodalmat a másik arcán. Nofene.. mi a franc ütött belé? Hát mégsem annyira nagylegény? Hehh.. Talán nem is bánná. Talán jólesik. Talán.*

- Ennél lehetnél kicsit.. khm.. magabiztosabb is.

*Mordul oda rekedten, s hanghordozása ezúttal érezhetően harapósabb is, mint az eddigiek során bármikor. Nem kifejezetten mérges, inkább csak figyelmeztető.. Ahogy a jó kutya is előbb acsarog, csak aztán ugat. Már épp kezdi rászánni magát, hogy ha nem, hát nem alapon leereszti a karjait, mikor Rick végre elszánja magát és a cselekvés mellett dönt. Jól van.. Jól van, semmi baj. Csak nyugi.

A fiú arcán halvány mosolyféle árnyéka suhan át, s összeszűkült szemeiből is elillan a szúrós tekintet, hogy átadhassa a helyét az imént már kimutatott izgatottságnak. Azért látszik a kis mardekároson, hogy nem riadna vissza komolyabban a fájdalomtól sem, sőt. Még hümmögve-mormogva fel is kacag.*

- Hmm.. Kár. Pedig már épp hergeltem magam, hogy lábak nélkül is szép az élet.

*Örömtelen kacagása nyomtalanul veszik bele a semmibe, s alig egy másodperc múlva már nem is emlékszik rá, hogy valaha is nevetett. Undort tükröznek a vonásai, mintha az egész redves helyzettől kirázná a hideg. Epe. Keserű.*

- Szép.

*Ezúttal kissé eltöprengve ejti ki a szót, s úgy tűnik, ennyiben is marad magával. Megbeszélte. Figyelme ismét csak és kizárólag Rickre irányul. Látja rajta, hogy nagyon gondolkozik, ebben pedig a világért sem akarná megzavarni. Persze agyalhatna ő is azon, miféle átkot választhat a másik, miket tudhat, de.. még korai. Aggódott érte, fájni tehát biztos nem fog. Annyira. Miért aggódott? Őt féltette, vagy a saját seggét? Miért féltette volna a vadidegen kis másodéves testi épségét? A szellemit meg már minek?.. Áh.. Talán csak a lebőgéstől szart be.
Tekintete a töprengő arcot fürkészi, s egyre inkább úrrá lesz rajta a türelmetlenség. Egyre jobban csillognak az acélszürke lélektükrök, s hamarosan az örökké sápadt arcra is halvány pírt fest a vörhenyes izgatottság. Vesz egy mélyebb levegőt, s alig hallhatón, jó hosszan ereszti ki. Ettől kicsit lenyugszik, s a gyomrában kavargó káosz is csitulni kezd. Már nincs hányingere.*

- Heh.. állat. Lássuk. *Most, hogy a pálcáját is biztos helyen tudja, egészen megnyugszik. Érdekes. Az utolsó pillanatok előtt már minden annyira tiszta, olyan hihetetlenül éles, mintha csak egy napsütéses délutánon magyaráznának neki a tóparton ülve. Tópart. A szétmarcangolt arcú kölyök vértől ragacsos bőre.. Nem, Rickre kell figyelnie. A másik is láthatja, hogy a hóhajú kölyök figyelme egy pillanatra elkalandozott, tekintete fókuszálatlanná vált és a semmibe meredt, de már visszatért. Ismét csak elmosolyodik, mintegy kekeckedőn. Na hol az az átok?*

- Visszavenném. Nah. Jöhet.

*Nem hunyja le a szemeit, sőt. A szőke fiú minden egyes mozdulatát úgy lesi, mintha azon nyomban a saját fejébe is akarná programozni a másik már beidegződött rezdüléseit. Biztos alapállás, ahogy tanulták. Milyen kis rutinos. A hanghordozása alaposan ráhozza a frászt, de nem is próbálja palástolni - mi a fene sülhet ki ebből?! Az igét azért még kétszer gyors-idegesen elmormogja magában, de közben már ujjai rezdülésén látszik, ahogy lelki szemei előtt is gyakorolja a pálcaintést. Csuklóból, csak finoman, észrevétlennek szánt visszafogottsággal. Jeges verejtéktől nyirkos a tenyere.

Aztán hirtelen tótágast áll a világ. Első körben úgy érzi, menten elhányja magát, de csak sikerül uralkodnia a zsigerein. Azért a meglepettségét még ő sem képes palástolni. Mégegyszer!.. Elvigyorodik, s míg vére lassan a fejébe csorog, ő azt próbálgatja, mennyi mozgásteret enged ez az ige kezeinek és lábainak; mindeközben a szemei még derekasan kápráznak, s émelyeg a szédüléstől. Inkább nem mond semmit, csupán szemei élénk csillogásán látszik, hogy minden oké. Leszámítva néhány apróbb kellemetlenséget. Például hogy a pólója a nyakába csúszott. Ezt persze próbálja az álla alá gyűrni, hogy lássa a folytatást.
Ehhe.. Na hát erre nagyon nem számított. Igazából csak a reflexeknek köszönheti, hogy valamelyest sikerül tompítania az esését (már ha képes volt megmozdítani a kezeit), de a fejét így is derekasan bevágja a pincefolyosó kemény kőpadlójába. Akkorát koppan, hogy hallani is fáj, nem hogy érezni! Mintha a fájdalom megelevenedne és őrült tempóban nyargaló agárként vágtázna végig a tarkóján keresztül az egész gerincén. Egy kicsit még.. nem akar megmoccanni.
Mélységesen megdöbbenti, hogy Rick máris mellette guggol, s a következő húzását már egyenesen vérlázítónak is tartja. Ha nem sajogna ennyire a válla és a könyöke és a.. mindene, akkor most sietve ütné félre a másik kezét: ne érj hozzám! De rohadtul fáj, úgyhogy csak egy figyelmeztetőn villanó, ellenséges tekintettel adja a másik tudtára nemtetszését. Éget az érintése, ahogy mindenkié. A pólón keresztül is marja a bőrét, a húsát, az elméjét. Fizikai fájdalmat okoz. Kicsit megmozdítja a vállát, hogy távolabb tudja a gyöngéd ujjaktól, de nem annyira, hogy ő maga tépje ki testét Rick karmai közül. Olyan hirtelen borítja el a szégyenérzet, hogy alig kap észbe, már el is pirult, vértelen ajkait pedig öntudatlan is pengevékonyra préselte.*

- Igen, persze. *Megkockáztat egy amolyan semmilyen félmosolyt.* Soha jobban. Hehh.. neked remekül megy, ahogy látom. NEKEM kéne gyakorolnom. Hm? *Pillantása sokatmondóan a másik felé rebben, s ott is ragad a felsőbbéves szemein. Miért is ne?* Áh, a Capitulatus megy. Azon kevesek egyike, amiket másodévben is oktattak.. *Ficereg egy kicsit, hátha kiáll a zsibbadás a felsőtestéből, de még nem a legjobb, szóval inkább nyugton marad.* és amit gyakorolni is volt módom.. az elmúlt néhány órában például.

*Újra megpróbálja a mozgást, s ezúttal borzasztó lassan, s nem egyszer elfintorodva ugyan, de sikerül is annyit mozognia, hogy a felcsúszott pólót visszahúzza lúdbőrző hasfalára. Mindjárt komfortosabb.*

- Mesélted, hogy az évfolyamelső srácnak mennyit engednek a könyvtárban.. *Veszi fel kissé még kábán a beszélgetés elvesztett fonalát, hogy addig se kelljen kukán és kiszolgáltatottan hevernie a padlón, míg visszatér tagjaiba az élet.* Az a mázlista ezek szerint könyvekből is vígan megtanulja, amit akar. Nekem viszont.. hehh.. nem tudom, miért, de KELL, hogy halljam és lássam is azt, amit később utánozni akarok. Csak a kép és a szöveg kevés. Sajnos. Hiába mozog. Nnnah.. *Végre feltápászkodik (ha eddig nem értettek a szóból, hát most lelöki a válláról a maró kezet), s még vet egy kósza pillantást a padlóra is. Vért keres, de nem akarja a másik orrára kötni, hogy aggódik a koponyája állapotáért, így hát gyorsan vissza is rebben tekintete Rick arcára, s egy pimasz kis mosoly kíséretében a pálcájáért nyújtja a kezét*

- Én jövök. Ne aggódj, annyira nem rossz. Bár.. a másodikat megmutathatnád mégegyszer. Fejjel lefelé szédelegve nem volt olyan egyszerű figyelni.