Pincefolyosók

Kora esti órák, Seraphin

Azt mondják, az ember igazán csak veszélyhelyzetben ismerhető meg. Ilyenkor, mikor senki se biztos abban mi is fog következni, mi is lesz a kimenetele az adott helyzetben társulnak fel olyan gondolatok, amiket más körülmények között az adott ember inkább elrejt lelke legmélyebb részeibe, ahol nem láthatja senki.
Igaz, ezt a helyzetet mi magunk kreáltuk, mi akartunk mindenképpen elébe menni a félelmeknek, amiket elkerülhettünk volna, de a szituáción ez akkor se változtat sokat. Bár ártatlan gyakorlás, mégis van némi tétje, hiszen a legnagyobb félelmeinkkel készülünk szembenézni, amitől az élőlények kilencvenkilenc százaléka inkább menekül, elfut, minthogy szembenézzen vele és főleg hogy legyőzze. Én miért vagyok más? Nem is tudom, talán mert a teljesítmény és a siker fontosabb számomra, mint bármi más. Hogy ez mitől van azt magam se tudom megmondani, és természetesen más se, hiszen ha én nem ismerem magam ennyire, ki lenne rá képes. Természetesen, ha feltennénk ezt a kérdést a nagyanyámnak nevezett nőnek, biztos legalább ezer válasszal állna elő pár másodperc alatt, amik közül egyiknek se lenne egy apró pozitív része sem. Mindig azt hitte ismer, azt mondta, pontosan tudja mi lesz belőle, és ezért gyűlölt. Még azt is mondta, hogy a varázserőt se érdemlem meg, amit kaptam, és inkább születtem volna kviblinek. Apám nem tudom, hogy tudta őt elviselni annyi éven keresztül, amíg felnevelte, sőt még annyira ragaszkodott hozzá, hogy később se tudott szabadulni tőle. Még mindig látom magam előtt a fintorral teli ráncos arcát, és a szempárt, amivel ha ölni tudott volna valószínűleg már az első pillanatban megtette volna, mikor rám nézett. Soha nem láttam azokban a szemekben. Legalábbis akkor mikor rám nézett. Most, hogy készülök a vele való találkozásra, egyre inkább törnek elő a régi emlékek, és nem csak az utolsó nap, amikor láttam, hanem az összes év az első pillanatoktól kezdve. És most, hogy a félelmek leperegnek lelki szemeim előtt, kezdem egyre jobban érezni magamat, és egyre inkább boldogít a tudat, hogy újra láthatom, szemtől szembe azonban most már elég erős vagyok, hogy szembeszálljak vele.
Jó, a mumus csak alakváltó, bármilyen alakot vesz fel mindig csak hasonmás lesz és semmi több. Ez lehet pozitív is abból a szempontból, hogy valójában nem a valódi dolog az, amivel farkasszemet kell, majd nézni. Ez csak a saját lelkünk sötét oldala, így olyan, mintha nem lenne más dolgunk, mint saját magunkkal harcolni. Önmagunkon felülemelkedni, viszont az egyik legnehezebb dolog. „Aki másokat legyőz, erős, aki önmagát legyőzi, hős” szokták mondani. Hihetetlen, hogy addig jutottam, hogy ilyen közhelyek jussanak eszembe!
Seraphin előre szól, mit is fogok látni, mikor a mumus a közelébe ért. Vagyis pontosabban az ő macskáját holtan. Pár perccel ezelőtt nem kellett volna hozzá mumus, hogy ezt a látványt tapasztalja.
Talán röhögnöm, vagy legalább mosolyognom kéne azon, hogy egy hamarosan végzős mardekárosnak egy ilyen jelentéktelennek tűnő dolog a nagy félelme, mikor másoknak hatalmas kígyó, pók, sárkány, vámpír vagy valami eszelős gyilkos jelenik meg, ha ilyen alakváltó lénnyel találkozik. Normál esetben talán meg is tettem volna, azonban sem a hely sem az idő nem alkalmas arra, hogy szórakozással töltsük. Mellesleg semmi közöm hozzá, és miután az én félelmem se tűnik első hallásra egy tipikus rémálom-képnek nem szólhatok egy szót se. Nekem is megvan rá az okom miért az a bizonyos rokon a félelmeim tárgya, és valószínűleg neki is, amire valószínűleg nem kerül sor, hogy megtudjuk mi is az.
A sötétből, azonban nagy meglepetésre nem egy halott macska kerül elő, hanem egy kéz, amely egy foszladozó testhez tartozik, amelyhez nem tartoznak lábak. Első gondolatom az volt, hogy ezt hívja ő macskának? Vagy csak nem akarta bevallani valódi félelmét. Mindesetre ez valóban félelmetesebbnek néz ki egy halott házi kedvencnél.
- Kösz nem, lássuk az enyémet – Jelentem ki teljes határozottsággal a hangomban, majd végre olyan sok idő után kilépek a mester árnyékából felkészülve arra, hogy szembenézzek legnagyobb félelmemmel. A pálcámat folyamatosan a lény felé tartom, és szinte nem is pislogok. Egyre közelebb megyek hozzá, és várom az átváltozást. Azonban a kívánt jelenség nem történik meg. Az inferus továbbra is inferus marad.
- Én nem vagyok szakértő, de a nagykönyv szerint nem kellett volna már más alakot öltenie? – Teszem fel a kérdést, miközben szemeimet le se veszem a közeledő teremtményről. A kérdés valójában felesleges volt, már a vak is láthatta, hogy ez nem egy mumus, hanem az ami. Szóval be kellett érnem ezzel.
Egy nagy levegő, és megpróbáltam kizárni azt amit a szemeimmel magam előtt látok: a pincét, a sötétséget, a pálca fényét és a lényt. Lelki szemeim előtt pedig hirtelen egy Griffendéles lány alakja, Barbara Kenneth jelent meg vidám, őszinte mosolyával. Őt választottam. Nem egy konkrét emléket, hiszen olyan sok közös élményünk van, hogy abból válogatni is nehéz, hanem azt, ami mindegyikbe közös. Az arcot, amiről az életöröm sugárzik, a szempárt, ami mindig szeretetteljesen nézett rám. Azt a valakit, aki mindig meg tudott bocsátani bármilyen hülyeséget csináltam, és akire tudom, hogy mindig számíthatok. Azaz az eredeti félelmem teljes ellentéte. Miután sikerült teljesen magam elé képzelni, és átadni magam az érzésnek…
- Expecto patronum! – Mondom ki a szavakat, aminek hatására egy előbbinél sokkal erősebb fehér fény tör elő a pálcám végéből. Hatására láthatóvá válnak körülöttünk a falak, és egy pajzsszerű képződmény jelenik meg az inferus előtt. Láthatóan sokkal nagyobb, fényesebb és erősebb volt az előzőnél. Már csak az a kérdés, hogy képes-e valóban távol tartani a teremtményt.

Kora esti órák, Zephyr

*Nem nevetett ki, egy mellékgondolatként ezt én módfelett helyeslem, mindazonáltal ennek a kifejezésére már nem sok energiám marad, mivel én magam sem érzek semmi nevetségeset a helyzetben. Bár egy mumus lenne, aki szépen felveszi azt a formát, amit Zephyr tanítása megkívánna, felesleges magyarázattól kímélne meg engem, bár lehet, hogy az ifjabb lesz annyira udvarias, hogy ne tegyen fel kínos kérdéseket. Ugyan, mit számít, hogy a Roxfort pincéjében egy inferus található és alighanem megátkozom, hogyha szólni akar, feleslegesen bármely olyan tanárnak, akinek szerintem erről nem kéne tudnia. Mr. Lupennek minden bizonnyal jó oka volt arra, hogy lehozta ide a pincébe és alighanem arra kapott parancsot, hogy elmeneküljön, ha valaki túl közel megy hozzá, pechjére, hogy zsákutcába futott. Nagy pechjére, még nagyobb meglepetés nekünk, bár nem sokan, sőt, egyáltalán ki másnak is juthatott volna a pince ezen, teljesen elhagyatott részébe jönni, ahol aztán semmi keresnivalónk sincs. Lehet okosabb lett volna bepróbálkozni Lumpslucknál, hátha az alsóbbévesek kedvéért tart néhány mumust a sötét varázslatok kivédése teremben. Most már mindegy, Mr. Gother itt van, lassan halad, pedig tud ő ennél jobbat is, de a fény gondolom összezavarja vak szemét és az az indulat is, amivel Zephyr felé fordul, még engem is elbizonytalanítana, ha egy történetesen én lennék a középpontjában. Izzik a fiú nem is vitás, van benne energia és vitalitás, teljesen olyan lendülettel megy szembe a problémával, mint aki teljesen biztos önmagában és bennem, na meg persze abban, hogy amit tesz azt jól teszi, mert egy csak egy mumus. Csak egy mumus, annak kell lennie.
Hát nem az, ez hamarabb kiderül számomra, minthogy ő megkérdezné, hogy mégis mi a helyzet egészen pontosan vele, ennek ellenére még a magam számára is meglepően hidegen és józanul cseng a hangom.*
-De, kellett volna-*pánikra semmi ok, valamelyest mögé lépek, a pálcám a földre irányítok, halk varázsigét suttogok, mire is sötétlila füsttel rajzolódik elő az alkimista köröm sokfonatos, kifejezően aktív lüktetésű rajzolata, majdnem egy méteres átmérővel, amennyit legalább megkíván egy magabiztos csapda.* -Nem elég ijesztő? Harciasítsuk meg?-*mielőtt messzire mászna, hiszen szemmel láthatóan nem mi vagyunk a célpontjai, Mr. Gothert inkább érdekli a sötétség, a menekülési lehetőség, az „el innen opció”, hát felérántom még lila füstöt eregető pálcámat és egyetlen igével megemelem kicsit, aztán durván visszaejtem, miközben Zephyr patrónusa, az új, tökéletesített, de még mindig tökéletlen megpróbálja útját állni a kicsi csökkarjain meglendülő inferusnak, ami határozott, bár nevetséges mozgással indul azért, hogy alaposan beleharaphasson bármelyik kínzójában legyek az én, vagy ő, bár mivel a kölyök közelebb van, alighanem ő lesz a szerencsés. Mr. Gother szája mesés, véres, nyákos, torz mosolyba fagyott már réges-régen, most sem barátságosabb, mint amilyen akkor volt, a patrónus mellett úgy hatol át, mintha az ott se lenne, de hát voltaképpen ott sincs igazán, ez csak gőz.*
-Határozottabban. Több érzéssel. Egy reinkarnálódott patrónusnál kevesebb nem fogja megtorpanásra bírni. Se ezt sem semmilyen másmilyen élőlényt, vagy entitást, ami ellened támad-*ez persze nem teljesen igaz, mert ez a füst, ez a pajzs, ami határozott alakot öltve suhan újra meg újra az inferus elé, hogy összezavarja igencsak hatékony lehetne egy-egy dementor ellen. De nem árt, ha motiválja az, hogy jobbnak kell lennie ennél. Még egy próbálkozás, aztán behívom a kör mögé, ami addigra elkészül, a fél szemem rajtuk tartva leguggolok és a pálcámmal egy egymásba öltődő végtelenek közé zárt pont rajzával suttogom a bűvigét.*
~Lepor infirmus adficio~*a bűbáj hatására engedelmesen vörössel izzik fel az alkimista jel, vöröslő füst a lábam előtt, Zephyr mögött, éppen csak annyi hely van a fal mellett, hogyha óvatosan jön...*
-Jól van, hagyd. Gyere ide mellém. Óvatosan, ne lépj bele-*szerencsére az inferus lassú, végtagok nélkül, kiszolgáltatottan, de a teste könnyű, nem fárad, belsőségei nincsenek, magam láttam, amikor Mr. Lupen megszabadította tőlük őt. Nem kell félni tőle, de nem is a barátunk ez a lény ez bizonyos.*
-A patrónusod ide fogja csalogatni, ez a kör pedig leállítja. Nem játszunk vele-*nem játék egy tetem. Zaklatottan gondolok arra, hogy vajon miért maradt mozgásképes? Meglett volna a módja annak, ha Mr. Lupen ártalmatlanul akarja elhelyezni a pincében. Mi lehetett a célja vele? Nekünk szánta, erről is előre tudott, vagy valami teljesen ismeretlen cél vezérelte és meg is kapom majd azért a feddést, hogy beleavatkoztam a dolgába. Bár logikusan nem hagyhatok egy inferust, akkor se, ha szánalmas és gyakorlatilag ártalmatlan cselekvőképes állapotban a pincében, egy iskolában. Logikusan nem lehetséges, főleg, ha lehetőségem van tenni ellene. De mit keres itt? Engem ez a kérdés jobban foglalkoztat most, mint bármi más, elmélázva bámulom, biztos hittel a rubintszín kör mögött, tudom, hogy ezen nem jut át. Voltaképpen szép patrónusformája lett Zephyrnek.*
-Még nem láttam olyat, hogy a patrónus pajzsszerű formát vett volna fel ahelyett, hogy füstként gomolygott, vagy reinkarnálódott volna valamilyen élőlény formájában, és fényre is jó.