Pincefolyosók

[] :: Bátyám :: []

] :: Bátyám :: [

Amint megtanultam járni, s lehetőségem adódott, mindig ide szökötem, elbújva az egész ház elől. Nem minta túlzottan kerestek volna de még is… A könyvtár. Tele sok-sok régiséggel, kinccsel, titokkal. S bár nem tudtam olvasni, még is bújtam őket, megbabonázva bámulva a képeket, s illusztrációkat. Ahogyan teltek az évek, cseperedtem egyre csak, s bővült a tudásom. Végre szivacsként szívhattam magamba a tudást. Bár ezt nevelőanyám figyelemmel követte, s azon kötetek nem kerültek a kezembe, melyekhez még elmém túl zsenge volt.

Most is így tettem, elbújtam a könyvsorok között. Igaz, nem volt olyan hatalmas a hely, mint a Roxfortban, még is inkább magaménak éreztem, hiszen ezek között nőttem fel. A mintás gerinceken végighúzva a kezem, haladtam végig a fölém magasodó polcok között, majd torpantam meg az egyik előtt, s szegeztem tekintetem a sötétvörös borítású könyvre. Még nem is láttam itt…. Vajon eddig csak figyelmetlen voltam, vagy tényleg a szemem káprázik? Előrenyúlva vettem le, hiszen felejtőnek megteszi. Hogy ne mindig az járjon a fejemben.

- Hiába menekülsz. – Térített magához egy hang percekkel később, ahogy ott állva, próbálva megfejteni a sietve kunkorított betűket. Felkaptam a fejem, majd a másikra esett a pillantásom. Abraxas, hát persze ki más? Mintha csak árnyékként követne, hiába ellenkezem eléggé. Talán őt sem hagyja nyugodni az, ami történt? Az eszembe sem jut, hogy egyszerűen ő is csak nyugalomra vágyott, s kereste fel családi házának könyvtárát. S azért valljuk be, neki ehhez több joga van. Ellenségesen mértem végig a másikat, s húztam fel orrom.
- Én nem menekülök senki elől sem. – Vetettem oda dacosan, majd fordítottam neki hátat, s tettem úgy, mintha nem is érdekelne a jelenléte, sőt, mintha ott se lenne. Bár már előtte is tudhattam volna, hogy pont neki nem szabadna hátat fordítsak, még is eme balgaságra adtam fejem. Csak egy villanásnyi idő, ahogy mögém lépett, s ölelte át a derekam, s suttogott a fülembe bűnös dolgokat. Éreztem, ahogy a lehelete csiklandozza a bőröm, s lassan a pir is az arcomra kúszik. Ekkor a távolból felhangzott egy hang, ami minden bizonnyal Scarlett lehetett, amint a fiát hívja magához. Az erős karok meglazultak körülöttem, én pedig gyors előrébbléptem, ezzel madarakként szétrebbenve, én az egyik, ő a másik irányba vette útját, mintha mi sem történt volna pedig…


Bár arca rezzenéstelen, szavaim még sem találtak süket fülekre, hiszen nem engedi el őket csak úgy, fel sem fogva az értelmüket. Talán izlelgeti, talán mérlegel, mennyi lehet ebből igaz s mennyi nem, de a szemek nem hazudnak, melyek alapján a másikban a düh és a gyűlölet lángja egyre csak sötétebbé színezi. Tetszik, nagyon is, hiszen a dolog ezen részére még is csak féltékeny a másik, még ha egy kicsit is. Ezek szerint a sárgaszemű szörny nem csak belém tud marni? Áh… lehet, ismét áltatom magam, és olyat látok, amilyet szeretnék látni a másik arcán. De nem ó, hiszen miért lenne féltékeny arra a balfékre? Amikor az egy egész életre választott engem, ő pedig csak egyetlenegy éjszakára, s nem is többre. Hiszen nem érek neki annyit, mint az… az a másik.

- Nevetéssel próbálod elrejteni a valódi gondolataidat? – Kérdezem halkan, felvonva egyik szemöldököm, s arcom unottnak hathat, de belül… ki kacag, engem… Ő. Még is hogy merészeli ezt? Minden szavam komolyan gondoltam, erre csak ennyi a válasz? Sosem tűrtem az ilyesfajta lenézést, s talán már megaláztatásnak is nevezhető reakciót, de nem, nem mutatom ki, mennyire is fáj. Hiszen pont az ilyen fájdalmas cselekedetetek azok, amik észnél tartanak, s nem hagynak teljes kábulatba.

- Óh nem, tisztában vagyok vele, hogy a jegyesem jóval lejjebb van azon a bizonyos ranglétrán, s én csak szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem álldogálok vele együtt ott… egyelőre. – Igen, az én igazi családom kissé messze áll a Malfoytól, de igy, hogy általuk nevelkedtem, ez nem is számit. Arcomra apró grimasz fut, de gyorsan el is tűnik, hiszen azzal csak a nemtetszésem nyilvánítom ki, amivel viseltetek Aldrich iránt. Egyelőre… amint elvesz, s felveszem a nevét, majd vele fognak egy lapon emlegetni, mind ez elvész. Minden, ami az enyém volt évekig. Erre próbálok koncentrálni, hogy a düh életben tartsa józaneszem. Ennyire még én sem vagyok kőből, hiszen a keze olyan érintésekben részesítenek, hogy még soha. Ide még azon az estén sem jutottunk el, óh nem. De hiába minden próbálkozás, az apró remegések, melyekkel jelzi a testem, önmagamat is meglepve, hogy még többet akar. Ez nem lehet! Az ujjak újra csak megszorulnak az anyagon, melyeket még mindig a mellkasán tartok, de már így is össze-vissza vagyunk kuszálódva, egymást ölelve, s a levegő is lassanként teljesen kiszorul, már ha ez nem történt meg eddig.

- Csak nem tetszik? – Kérdezem játékos buja hangon, mintha holmi kívánságfélét szeretnék teljesíteni. Pajkos mosoly, melyek során a fehér fogak még egy pillanatra ki is villannak, s a kék szemek a másikéba csatlakoznak táncra invitálva. Hát még mit nem… - Élvezed, hogy valaki nem adja úgy oda magát első szóra? Hogy talán még többet is kell tegyél az ügy érdekében, s akkor sem biztos, hogy megkapod amit akarsz? Milyen kár, hogy az utóbbi időben nem volt részed ilyenben. – Ismét csak ide lyukadunk ki, amikor finoman, még is célirányosan, de a földbe tiprom a másik nőszemély emlékét is, mindenféle utcalánynak lehordva őt.

- Mit is tudhatsz te arról, milyen az, amikor a hosszú idő alatt egyre több vágy gyűlik fel benned? Hogy szinte már fáj, de nem tudsz mást tenni csak vársz, s akkor… mintha az ég és a föld egybeolvadna. Ráadásul tudom, neked az a fogalom, hogy valaki elfoglalt, ismeretlen. Hiszen más dolgod sincs, mint holmi cafkák után rohangálsz. – Még véletlenül sem említem meg, hogy esetleg Prefektusi teendőket lát el, vagy hogy tanul. Beállítom egy léhűtőnek, ilyen egyszerű. Aki ül a nagy pénzen, és szórja azt, meg élvezi az életet.

- Kétséget elosztani? – Kérdezem vissza, miközben még erősebben szorítják az ujjak a sötét anyagot, s feszül meg szinte minden izmom, s döntöm kissé félre a fejem, hogy a nyakához hajolva apró harapásokkal tűzdelt csókokkal halmozzam el. Ezzel kikerülve azt a lehetőséget, hogy a másik a lélektükreimben vájkáljon. – Miért akarnák én neked bármit is bizonyítani… hiszen ki vagy te? – A válasz egyértelmű lenne. Egy senki, de ezt hozzá se teszem, talán így is kellően sértőre sikeredett, nem hogy még fennhangon hirdessem ezt is. S újra és újra futótűzként szalad végig rajtam a vágy, mindent felperzselve, s érzem, hogy azon ritka alkalmak egyike ez is, amikor a hófehér arc kipirosodik. Kislányos bájnak nevezhető, e engem mindig is zavart, hogy ő képes ezt előcsalni belőlem.

- S jól gondolom, hogy te nem lennél rest, és lennél a mesterem ebben is? – Kérdezem, a füléhez érve, s rekedtes hangon suttogva, hiszen nem tudom ennyire tettetni a közömbösséget, miközben már az egyik kezem lejjebb csúszott, szinte észrevétlenül, hiszen a másikkal a vállaiba kapaszkodva simultam hozzá, megszelídült vadmacskaként. S kihasználva az alkalmat, hogy miközben újabb apró csókokkal haladok arcának élén ajkai felé, mintha csak nem lenne más célom, csak, hogy őt csókolhassam, jobb kezemmel a szoknya alá nyúlva a combomra erősített tokból, melyet még kezeivel nem fedezett fel, húztam elő a pálcám, s mielőtt rászegeztem volna, pillantottam a szemeibe.

- Milyen kár, hogy erre sosem lesz lehetőséged bátyám. Petrificus totalus! – Suttogtam, majd a varázsigét sziszegve kimondva élveztem azt a pár másodpercet, ahogyan haptákba vágja magát, ezzel megfosztva az érintésétől, s dől el, akár csak egy zsák krumpli.
- Túl messzire mentél Abraxas. – Dühös, elfojtott hang, ahogyan a ruhám rendezem, hogy még is álljon valahogy, majd hajolok le az elejtett könyvért, s utolsó mozzanatként húzom össze magamon a talárt, majd mit sem törődve a másikkal gyors, sietős léptekkel hagyom el a helyszint.

Ha csak egy szemrezdülés is jelzi a részéről, de nem kerüli el a figyelmét a másik észrevétlennek tűnő, de annál inkább menekülőnek ható mozdulat darabkája, mely úgy fut végig a testén mintha a hideg rázná ki.
Előbb egy apró rándulással húzza pár centivel arrébb a hosszú ujjakat, mintha egy kicsiny, szinte alig érezhető áramütés érte volna, majd a lehető leglassabb és legmegfontoltabbnak tűnően húzza el a kezét, s úgy emelkedik fel, mintha csak a fél perccel ezelőttet pörgetné valaki visszafele morbid, unaloműző játékocska gyanánt.
Mire felemelkedik újonnan ugyanaz a Rick, aki eddig volt. Hideg, de mégis valamiféle biztonságérzet sugárzik belőle. Jó pár lépéssel arrébb áll Seyától, mégis amaz érezheti ha akarja, hogy ez nem a távolodás jele. Egyszerűen csak meghagyja, tiszteletben tartja a fiú privát szféráját, s szeme is ugyanolyan üresen, de tisztán csillog, mint ezelőtt.

- no igen, a könyvtár... -Felrémlik előtte a poros könyvek rejteke, az átható régi szag... Menekülése fő és elsődleges célpontja volt a terem, ahol a könyvtárosra vetett kincstári mosolya biztosíték volt rá, hogy az átkok bősz keresése közben nyugta lehessen...
- Ha akarod gyere velem. - Szól oda, de gondolatai már a következő mondatnál járnak.

- Az ellenátok a Liberacorpus. a pálcát pedig lefele rántod. Pont az ellenkezője a Levicorpusnak a mozdulatsor.
Hanyag bemutató következik, szinte unalmasnak tűnően lendül a kar a legkisebb morzsáját sem mutatván annak, hogy fontosnak tartja megint ugyanolyan hévvel bemutatni kicsiny tudományát, mint az előbb, de mégis, a szemekben újra kiismerhetetlen tűz villan.
-Nossss... - hangzik a válasz olyan lassan, amennyire talán nem is gondolná az ember, hogy képes valaki lassan beszélni - akkor most rajtad a sor...
- Aztán nehogy fenn hagyj... Remélem gyorsan tanulsz - hangzik egy félmosoly kíséretében az olyannyira félve kiejtett mondatok sora, amennyire Seya még csak nem is gondolná.
Igen, hiú, az kétségtelen. El képzelni sem tudta volna ezelőtt, hogy a saját maga tanította varázsigével szegezik a plafonhoz ezzel nevetség tárgyává téve őt.
Szinte már lángolt az arca, de igyekezett ezt nem mutatni. Nem. Erős. Ő erős. Egy kis varázslat. Na bumm... Ezt is túl kell élni. Nem lehet mindig ő a legjobb. Nem lógathatja mindig ő fel az embereket. Egyszer vele is megtörténhet.

S a következő pillanatban saját pálcája már suhogó hang kíséretében szeli a levegőt a másikat vévve érkezési célpontul, s ha a másik ügyes, leendő "félperces" áldozata legfontosabb fegyvere éppen a két keze között fejezi be repülésre tett szánalmas kis kísérletét. Még csak véletlenül sem akarta, hogy esetleg ösztönösen valami átokkal reagáljon a másik lendülő, pálcás keze láttán, s most úgy érezte magát, mintha meztelenül, teljesen lecsupaszítva állna ott, várván azt, amit senkinek nem engedett soha---hogy rátámadhassanak.
- Csináld. Essünk túl rajta. Gyerünk. - hangzik a nyugodtsággal telierőltetett szavak áramlata.
Keze ösztönösen ökölbe szorul, s az elfehéredő ujjpercekből a vér a kézfej többi részébe áramlik csúf, természetellenes rózsaszínséggel színezve az amúgy tejfehér, nap nem érte bőrt.
Fejében dübörögnek a gondolatok, mégis igyekszik kiüríteni azt, vajmi kevés sikerrel.
Egy aprócska, alig fél másodpercig tartó fejrázással sikerül a gondolatok nagy részét elűzni agyacskája más kis sötét szegleteibe, s már csak egyetlen kósza gondolat cikázik ide-oda a kis buksiban.
Essünk túl rajta...

* Mérhetetlen megkönnyebbülés lesz úrrá rajta, mikor Rick arra a nevetségesen apró jelre is élénk figyelemmel reagál, amit a diákság zöme magasról leszarna. Ez.. Hm.. A talárba öltözött mardekáros már jócskán odébbhúzódott ugyan, Seyának még sincs olyan érzése, hogy eltávolodtak volna tőle. Sőt. Egyre közelebb érzi magához ezt a szőke állatot, aki - valljuk csak be bátran - Lupin után (és természetesen Dumbledore kőkemény kivételével) az első olyan ember ebben a nyomorult épületben, akiben igenis van annyi tisztelet még egy Seyához hasonló kis akárki irányában is, hogy nem tiporja el a magán szférája köré húzott vékonyka, szögesdróttal csipkézett kerítést.*

- Megyek. Akár már ma.. vagy holnap.

*Nem akar mohónak tűnni, de a könyvtár említésére felforr a vére. Egen, az új iránti kíváncsiság, az izgalom.. mikor szegett meg utoljára bármilyen szabályt? Ez egyáltalán kihágásnak minősül? És ha igen? Ha rájönnek a kis húzására a tópartnál, már úgyis mindegy lesz. Kicsaphatják. És? A terve réges rég készen áll az ilyen eshetőségekre is.
A kölyök acélszürke szemeiből hálás kifejezés köszön vissza, s akkor sem kopik ki onnan nyomtalanul, mikor már mindkét pálcát a maga kezében tartja. Rickét a farzsebébe süllyeszti, ahol általában a sajátját is hordja, s meglehetősen pimasznak tűnő hangnemben elismétli a másik alig néhány perce elhangzott szavait. Félelmetes a memóriája.*

- Ez jobb helyen lesz nálam.. Csak hogy nehogy eltörjön, ha esetleg ráesnél. Nyugi, utána ígérem, hogy visszakapod.

*A folyosó kövei közt hamarosan még ez a halk, állatias morgásra hajazó hangfoszlány is elhal, s helyét átadja a feszültséggel teli csendnek. Igaz ugyan, hogy a hóhajú kölyöknek nincs kedve további hozzáfűzéseket tenni az eddigiekhez, de Rick vajon miért nem beszél? Látszik rajta, hogy feszült, bár ahogy Seya visszagondol az elmúlt percekre, ez az ösztönös félelem teljesen helyénvalónak tűnik. Ugyan még mindig reszket egy kicsit az a nyavalyás térde, de.. bár megtapasztalta a zuhanás émelyítő valóját és a padlóval való találkozás hangosan koppanó fájdalmát, nem biztos benne, hogy ha újra ezzel az átokkal sújtanák, nem féle. Ehh.. egész biztos görcsben állna a gyomra.
Ahogy most is, bár Ricknél lényegesen nyugodtabb, s hamarosan arcáról is száműzi azt a bosszantó kis mosolyfélét, amivel egész eddig a másik fiút szuggerálta. Nem, nem bosszúból teszi, s igazság szerint kicsit talán sajnálja is, hogy ilyen aljasnak tűnhet a módszere, de számára ez minden kétséget kizáróan fair játéknak tűnik. Oda-vissza.

Mivel nem akarja órákig húzni a másik idegeit, hamarosan vesz egy mély lélegzetet, s miután hosszan és kissé reszketegen kiengedte tüdejéből, megemeli a pálcáját, s felveszi azt a biztos kis alapállást, amit tanultak. Látszik rajta, hogy nem az átkok nagymestere, s nem is azzal a hanyag magabiztossággal mozdulnak a tagjai, ahogy az imént Rick mutatta. Sokkal feszültebb, görcsösebb, noha a testhelyzetében és magában a kivitelezésben szemernyi hibát sem lehet felfedezni. Egy szemvillanással jelzi, hogy indítja a rontást, s a következő pillanatban már rántja is felfelé a pálcáját, miközben a Rickével kísérteties hasonlóságot mutató hanglejtéssel kimondja az átkot.*

- Levicorpus!

*Épp csak annyit vár, hogy a fiú levegőhöz jusson odafent, s máris érkezik a kontra, kegyetlen pontossággal, egy leheletnyi önteltséggel fűszerezve. Gyorsan tanul, hogyne! Mint egy gép. Ugyanaz a hanghordozás, ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a pálcamozdulat, mindenféle látványos gyakorlás nélkül. Nem akarja kirakati babának feltüntetni a készségesnek mutatkozó felsőbbévest, így aztán igyekszik a lehető leggyorsabban átsegíteni az egész procedúrán. Csak fel és le. Ennyi az egész. A le.. nos az kicsit recsegős és fájdalmas, de mindenki túlélheti egyszer. Lefelé mozdul a pálca.*

- Liberacorpus!

*Az egész egyetlen percig sem tartott, talán fél sem volt, mindenesetre fordult a kocka, s most Rick fekszik Seyala előtt. A hóhajú fiú arcán aggodalomnak semmi nyoma, ellenben egy kis cinkos bajtársiasság fellelhető az örökké jeges íriszekben. Leguggol háztársa mellé és élénk figyelemmel méregeti az arcát és a fejét. Természetesen nem fogja megkérdezni, hogy mennyire fájt, elvégre pontosan tudja. De.. keresi a vért. Talán ösztönösen, s a zuhanás látványától még mindig hevesen dübörgő szívvel vigyorodik el.*

- Hehh.. Hehheh..

*A kezdetben halk nevetés egy gyorsan tűnő pillanat töredéke alatt éled fel, s a feszültséget kiadandó kacagássá erősödve csattog végig a nyirkos falak mentén. Bele- belekap a kövek közt burjánzó mohacsomókba, s akkor sem hallgat el, mikor a csontos kis kölyök hátratúrja az arcába lógó, csapzott tincseket és már-már komolyan mosolyogva fürkészi Roderick szemeit. Ejnye. Úgy beszart, hogy a másik akár ki is törheti a nyakát, s most olyan.. felszabadult!*

- Megvan mindened? *Kérdi rekedten, mikor már a visszhang is elcsitult.* Talán folytassuk az Invitoval. *Tekintete még egy hosszú pillanatig elidőzik a srác szemein, aztán lefut valahova a nyaka tájára, majd a kövekre rebben. Hitetlenkedó fejcsóválással hümment egyet.* Szeerencsétlenek. Ez az átok azért elég.. kellemetlen. Pláne gerinctájt. *Ugyan nem mutat komolyabb aggodalmat, még mindig tart tőle, hogy Rick esetleg rosszul esett, s épp ezért igencsak nyirkossá válik a tenyere is a félelemtől. Nem venné a szívére, ha megbénítana olyas valakit, aki az előbbihez hasonló figyelemmel viseltetett iránta.* Jól vagy? *Alig láthatóan elfintorodik, annyira.. annyira idegen volt ez a kérdés.*

És a következő pillanatban már érzi is amit még eddig soha. Fejjel lefele lógva szemlélheti a padlón a pormacskákat, vagy amit akar, s közben gondolkozhat azon, hogy milyen röhejesen is nézhet ki, de csak egy pár másodpercig kalandozhatnak el a gondolatai az efféle és ehhez hasonló irtó fontos dolgokon, már hallja is az ellenigét, ami igencsak sikeresen működik, ugyanis érzi, hogy zuhanni kezd a padló felé, mintha a láthatatlan kéz amely eddig tartotta, most kiengedné szorító bilincséből. Hiába próbál a sápadag kézzel tompítani az esésen, ezzel csak azt éri el, hogy habár a fejét nem veri be, a könyökén felszakad a talár, és apró patakokban szivárog az értékes, vörös nedű elhagyva eddigi biztonságos otthonát, hogy utána sötét színt öltve megszáradjon a fekete anyagon és a fehér bőrön éles kontrasztok sorozatát mutatván be.

Akármennyire is felsértette a hideg, kemény kő a fiú talán méghidegebb bőrét egy halk szisszenésen kívül semmi nem hagyja el a száját, s mint ha mi sem történt volna ül fel, s érdeklődve vizsgálja meg a sebecskét, amelyből csak patakzik a forró vér, felmelegítve a jéghideg bőrt.
- Sebaj - hagyja el a száját a mondat, inkább magának semmint Seyának, s mit sem törődve a vérző testrésszel a háta mögé teszi kezeit, s azokra támaszkodva, felhúzott térdekkel emeli a fejét Seyára.
- Nagyon gyorsan tanulsz. Ha nem tűnik nagyképűnek, akkor rajtam kívül nem találkoztam még ilyen valakivel, akinek ennyire gyorsan megy a dolog. Félelmetes ellenfél lehetsz. Gyorsan tanul és még ügyes is. Veszélyes egyveleg - szól, s utolsó két mondatát megint inkább saját magának szánja.

Ahogy a másik el kezd nevetni, neki is kaján vigyor jelenik meg az arcán, amelyből lassan tisztán csengő kacaj lesz. A fiú és az ő nevetése egybefonódva szakítja fel a csendet a kihalt folyosón, s olvasztja meg a jéghideg falakat, csak hogy miután elhalnak még hidegebb legyen mint ezelőtt.

- Kutya bajom - szól a fiúra villantva fogait, s szépen, megfontoltan, sérült kezét egy cseppet sem kímélve nyomja fel magát a padlóról, hogy utána egy-két finom mozdulattal leporolja a ruháját, megigazítsa a ráncokat rajta, s ugyanolyan makulátlan legyen mint ezelőtt. Csak a könyökén sötétlő folt jelzi, hogy történt valami az elmúlt néhány percben.

- Te aztán türelmetlen vagy - szól vigyorogva - de jó, legyen az invito.
- Először is - kezd bele, s akár egy tanár kezd el fel alá járkálni a keskeny folyosón Seya előtt - szerintem az invito az egyik legfontosabb varázslat - persze a capitullatus és a stupor mellett. De nagyon fontos, hogy erősen koncentrálj. Később már csak elég lesz a tárgyra gondolnod, kiejtened a varázsigét, és már működik is, de az elején nagyon - ismétlem - nagyon fontos, hogy koncentrálj. Ilyenkor nem szabad másra gondolnod, ki kell ürítened az agyadat, stimm? Csak az adott tárgy, és kész.

Miközben átveszi Seyától a pálcáját, leszedi a nyakában függő ezüst medálos láncot, s hanyagul hajítja el a folyosón.
- Koncentrálsz...és...
- Invito, lánc!
A nyaklánc suhogva szelte a levegőt, s egyenesen gazdája kezébe repült, aki egy hanyag, de különös pillantást vetett az ékszerre, majd a másik fiú felé fordította jégkék tekintetét.
- Most te jössz. Nem várom, hogy elsőre sikerüljön, és ne várd te se. Nem kell elkenődni, az lenne a csoda, ha elsőre menne. Sőt, az is csoda lesz, ha másodévesen tudni fogod.
- Rajta.
S a nyaklánc ezzel a végszóval újra könyörtelenül koppanva-csengve hullott méterekkel arrébb tőlük a földre...

* A pillanat töredéke alatt gyúlik pipacspirosra az arca, s jószerével csak az orra alatt mormogva képes megköszönni a dicséretet. Persze a maga módján, ugyanis mint tudvalevő, Seyala Kiba még a büdös életben nem ejtette ki ezt az igen egyszerű, s másnak túlontúl is hétköznapinak számító szót a száján. Zavarában a pálcájára tekert gézt gyűrögeti, s hirtelenjében lesütött szemei valahol Rick gyomra tájékán kutatnak fókuszpont után, amibe megkapaszkodhat, s ami elterelhetné a figyelmét erről a röpke kis kellemetlenségről. Már ha néhány jóleső szó számíthat kellemetlennek.*

- Háth.. egyelőre csak annyira vagyok veszélyes, mint bármelyik ösztönből maró állat.. Kevés átkot ismerek.

*Morogja rekedten, miközben tekintete végre rátalál arra a bizonyos pontra, nevezetesen Roderick torkára, s bár a kölyök hófehér sörénye jótékonyan árnyékba vonja lázasan csillogó szemeit, nem leplezi maradéktalanul örömét. Seyala még néhány másodpercig némán ácsorog a jégkék íriszek tüzében, aztán erőt vesz magán, s egy futó mosolyféle kíséretében felszegi az állát, ahogy a büszke emberekhez illik. Összezavarodott. Nem a dicsérő szavaktól, azokat már mondhatni megszokta, sokkal inkább..*

- Ha nem mutatod meg, nem ment volna. A te érdemed.

*Sokkal inkább kínba hozza az a gondolat, hogy Rick talán.. abbahagyhatja a tanítását csak azért, mert túl gyorsan elsajátította az iménti mozdulatsort és igepárt. Megrémül. Saját magától. A felsőbbévestől és annak ki nem mondott gondolataitól. Ki akarná önként és dalolva kiművelni azt, aki később akár riválisává nőheti ki magát a kezei között? Seya megcsóválja a fejét, mintegy kirázandó gondolatai közül az oda nem illőket, s egy pimasz, de büszke félmosolynyi szünet múlva már ismét a megszokott sápadtan világlik az arca.*

- Hehh.. te nem lennél az a helyemben?

*Nyögi kissé bizonytalanul, ugyanakkor halottfehér ujjaiba lassan visszatér a szín, amint kiold a gyilkos görcs ökléből. A szíve lassan már olyan ütemben ver, hogy ha ez így megy tovább, hamarosan rosszul lesz, de.. Egek, ez is annyira jellemző! MINDIG ez van, MINDIG! Mindig, mindentől, minden körülmények között! Elröhögi magát, látszólag minden ok nélkül, s a homlokához emelt kezével hátratúrja a szemeibe csüggő, csapzott tincseket.*

- A Stuport sem ismerem! Egek, de szánalmasss..! *Még mindig nevetve hátrál néhány lépést, s hanyagmód a falnak veti a hátát. Mintha csak saját magát akarná odataszítani, amiért ekkora ökör, amiért ilyen rohadtul gyámoltalan! Nem is csoda, hogy képtelen megvédeni magát mások mocskolódásaitól.. elvégre.. sosem volt a szavak boszorkánymestere, s még.. hehh.. átkok terén is hihhetetlen gyéren áll.* Francba. *Első dühe pokoli erővel kavarodik fel benne, hogy aztán egy pillanat múlva már jégtömbbé hűtve lökje félre magától.* Mindegy, nem érdekes, figyelek. Valahol mindent el kell kezdeni, nem igaz? *Örömtelen tekintetében eddig meglehetősen ritkán fellobbanó, mániákus tűz lobog az eszelősök hevével, s lassacskán egész lényét magával ragadja az izgatottság. Ez az ő öröme, ez a mohó akarás, amivel az erő és a hatalom után szomjazik.
A figyelmeztetést őszintén szólva még az előzőek ellenére is lazán elengedi a füle mellett. Bízik magában annyira, hogy akár elsőre vagy második nekifutásra is sikerülhet a bűbáj - majd ő megmutatja, milyen fából faragták. Vagy.. szándékosan el kéne rontania? Melyik hozna nagyobb hasznot?.. Csak Ricket hallja. Meg milliónyi torlódó, ki nem mondott aggodalmat, melyek aljas démonokként épp ezt a pillanatot választják, hogy a kétségek közt őrlődő kölyök elméjébe tépjenek.

Tekintete Rick kezén nyugszik. Ideges. A medálra rebben, majd fel - a hűvös szemekre. Aprót bólint, s igyekszik kiüríteni a fejét, ami jelen helyzetben meglehetősen nehéznek bizonyul.*

- Mh.. Mindjárt. *Már a láncot figyeli, de képtelen teljes egészében az ékszerre fókuszálni. A képbe minduntalan bekúszik a kudarc képe, a szőke fiú hanyag könnyedsége, ahogy az előbb a markába zárta tulajdonát. Tulajdon..? Elfintorodik, s immár enyhén összeszűkült szemekkel bámul az ezüstösen csillogó, fémes kupac felé.. Homlokán jeges verejték gyöngyöződik, s hamarosan olyan vészesen sápadtá válik, hogy nézni is rossz - az arca kipirul, szemei tágra nyílnak az iszonyodástól, s önkéntelen is leereszti a pálcát tartó kezét. Nem.. ez nem fog menni. Soha nem tudta olyan szinten kiüríteni a fejét, hogy ne szivároghasson be oda a múlt.. bármi kapcsán. Mindig megtalálta a kiskapukat, a hajszálrepedéseket.
Seya most szégyenkezve lesüti a tekintetét, s egy reszketeg, borzasztó halk sóhaj után lassan ismét megemeli a kezét.*
- Fordulj el.
*Talán indokolatlannak tűnhet a kérés, de a fiú zavart tekintetéből egyértelműen kiolvasható, mennyire nem akar beégni. Már benne is tudatosult, hogy nem fog elsőre sikerülni. Sőt. Csoda lesz, ha egyáltalán megtanulja a hátralévő évei alatt. Ha eleget tesznek kérésének, újra nekidurálja magát, s ezúttal hosszú, kínos csendtől terhes percek után fel is hangzik a varázsige.*
- Invito, lánc!
*Alig hallható csörrenés, mint mikor egy aprócska láncszem odébbcsusszan a földön. Akár csak egy milliméternyit is. Alig mozdult, s nem is jó irányba, de legalább egy morzsányit reagált. Seya meg ott áll, mint egy makacs öszvér, s újra elmordulja a szavakat.*
- Invito, lánc!
*Minél inkább tudatában van a bűbáj nehézségének, annál jobban idegesíti a hozzá kellő üresség - amit talán soha nem fog tudni elérni, s annál kevésbé sikerül koncentrálnia. Végül leereszti a pálcáját, s odasétál az ékszerhez. Lehajol érte, s mielőtt felvenné, verejtéktől nyirkos kezét még a szakadt farmer szárába törli.*
- Hát nem egyszerű..
*Hüvelykujjával lesöpör egy kósza porszemet a medálról, aztán visszaoldalog Rickhez és felé nyújtja a gyakorlásra használt kis értéket.*
- Legalább lesz mivel elfoglalnom magam, míg a többiek cseverésznek.
*Nyomorult kis mosoly. Nem mondhatná, hogy elkenődött, sokkal inkább dühíti az egész.*
- Hogy csinálod?
*Egyértelmű, egyenes, és könyörtelenül tolakodó a kérdés.*

- Senki sem születik úgy, hogy ismer minden átkot... Erre való az idő - szól, s próbál elfojtani egy vigyort, ami a másik pirulása következtében próbál úrrá lenni rakoncátlan arcizmain, s egy aprócska fejkörzéssel levezetésképp sikerül is újra komolynak maradnia.

- Ugyan már. Bárki meg tudta volna neked tanítani. Válaszol a fiúnak, s immár rajta a sor, hogy lángra gyúljon az arca - habár ez annyiban mutatkozik meg nála, hogy a fehér bőrön két kis piros folt jelenik meg.
- De azért köszi...- teszi hozzá halkan a dologhoz, elvégre azért nem akar hálátlannak tűnni a dicséret után.

- Ugyan már miért lenne szánalmas? - kérdi felvont szemöldökkel.
- Szerinted én úgy születtem, hogy ismertem a stuport? És amúgy is, még csak másodéves vagy, van még időd - ha csak nem akarsz valami olyan dolgot tenni, amit én nem tudok - hangzik vigyor kíséretében a mondat, s komolyan megfordul a fejében, hogy Seya esetleg valami olyan dologra készülhet, amihez kell a sok átok.
Bár... Mi köze hozzá? Ameddig nem vele csinálja addig az ő dolga. Habár személyes kis hadjáratokhoz az iskolában tanult dolgok tényleg szánalmasan kevésnek bizonyulnak... Persze nem mintha baj lenne a sulival... Csak... Ahhoz nem elegendőek a varázsigék, ha valaki esetleg... Esetleg nem a Minisztériumba akar dolgozni mint aktakukac... Persze ez is ember kérdése. Lehet, hogy valaki olyan életet képzel el magának, hogy egészen a földi lét végeztéig csak bent akar ülni a négy fal között és a felettesei parancsolgatásait akarja teljesíteni...
De ő nem ilyen... Ő másra hivatott. Legalábbis egyelőre így érzi. Persze lehet, hogy minden meg fog változni, de még tele van a kis kobak ármánnyal átszőtt tervecskékkel és gondolatokkal...

- Forduljak el? Rendben, ha így neked könnyebb... De azt ugye tudod, hogy az ellenfeledet majd nem kérheted meg erre? - vigyorog a fiúra, de mindenesetre apró kis kört ír le saját tengelye körül, s immár csak elképzelni tudja, hogy mi megy a háta mögött...
A varázsige... Apró láncszemek csörrenése... Varázsige még egyszer... Lábacskák kopogása a kövön... kis csend... A láncszemek csörgése, ahogy felemelik a földről...
Mikor megfordul Seya jóval távolabb van tőle, mint mielőtt még elfordult, s a fehér kis ökölbe zárva meg megcsillannak az ezüst láncszemek.
- Az is csoda, hogy megmozdult... Mert megmozdult, ugye? Jól hallottam? - szól, s közelebb lép pár lépéssel a másikhoz.- ne légy elkenődve, adj időt magadnak.
S a következő pillanatban a másik már felé nyújtja a láncot, és ő egy pillantás nélkül süllyeszti talárja zsebének a mélyére.
- Mármint mit? Ha a koncentrációra gondolsz, akkor... Hát, idővel hozzá szokik az ember. Nehéz, de beletanulsz, hogy kirekessz már gondolatokat egy magasabb célért.
Kis szünet következik, majd egy mély lélegzetvétel után jön az újabb, immár könnyed hangvételű kérdés.

- Nos, mi legyen a következő? Mit szeretnél? Nem tudom, hogy a stuport érdemes lenne e egymáson gyakorolni, fájdalmas tud lenni...

- Persze, van időm.. *Veti oda csak úgy foghegyről, s arcán is meglátszik a hirtelen felfortyanás - gyorsan tovaterjedő tűzként nyargalja be a sápadt kis arcot, s őrült lobot vet a kölyök jégcsap szemeiben is* Hónapok, évek.. Fogalmam sincs, visszajöhetek-e jövőre, minden a nyártól függ. Szóval maradjunk annyiban, hogy nekem ez az egész qrvára nem ér rá.

*Beszéd közben sikerült olyan mértékig felzaklatnia magát, hogy a fejében röpdöső, egymást űző gondolatok és eshetőségek latolgatása közben észre sem vette, mennyire kipirult az arca és milyen durván görcsberándultak az izmai. Úgy fest, akár egy bundájától megfosztott, marásra kész vadállat, aki csak egy egész aprócska jelre vár - aztán támad. Persze nem feltétlen.. de jobb az óvatosság, mint egy könnyen elfertőződő seb. Seya még mindig kipirulva ácsorog Rick előtt, s csupán annyival enyhít feszült tartásán, hogy az eddig törzse mellé szorított kezeket most a rongyos farmer zsebeibe süllyeszti - aztán távolabb sétál, mintha ráunt volna a másik társaságára.. mint akinek rohadtul elege van.*

- Végülis.. ha egész hátralévő életemben ITT akarnék élni, az ILYEN emberek között, akkor igen.. azt hiszem, nekem sem számítana az idő, csak a tudás. Viszont.. hehh.. eszem ágában sincs a varázslók közt maradni. ~Hacsak..~ Zenélni akarok.. El akarom végezni az orvosit és boncolni akarok, ahogy állítólag az apám is tette. Ebből a hókuszpókuszból a valóságban nem lehet megélni. Nem jó semmire. Időpocsékolás.

*Dühös tekintetet vet az egyik magatehetetlen kőre, s mintha mindenért azt okolná, akkorát rúg a semmivel telt légbe, hogy kishíján cafatokra szakad azon a helyen a levegő. Szánalmas. Igen, nagyon is az. Nincs rá jobb kifejezés. Mindig is gyűlölt hazugságok közt élni és különösen most, az érzelmektől hemzsegő posványba merülve, olyan rohadt szánalmasnak érzi saját magát is, hogy legszívesebben önként és élve feküdne fel a világ legmocskosabb boncasztalára is.
Már Ricket nézi és furcsa bizsergés rohan végig a gerince mentén. Minél mélyebbre fúrja magát a másik hűvös tekintetében, annál inkább érzi, hogy elfüstölög a fölösleges harag, kioldanak a görcsök és ő lassan, de biztosan megnyugszik. Vonzza az a szempár, még ha nem is érti, miért. Szégyelli magát, amiért úgy viselkedett, mint egy nyamvadt kis kölyök, de.. Rossz ez így. Nem az ő világa. Talán.. többre menne az állatok közt is, mint itt, a roxforti kisdiákok kegyetlen világában. A kölyök tekintete hamarosan kitisztul, s immár nyoma sincs benne a zaklatott zavarnak - csupán a kíváncsiság és a harag örvénylik benne lusta féregpárként. Bár.. legyünk őszinték.. még mindig érzi, hogy forrón pulzál az arca.*

- Egen, megmozdult. De nem valami sokat..

*Kelletlen kis sóhaj bukik fel halovány ajkai közül - a tornacipő talpának halk nyikordulása a nyirkos padlón. Közeledik. Lusta és ráérős léptekkel, végig Rick szemeit fürkészve, azokba temetkezve és egész beléjük feledkezve. Nyugtató hatással van rá.. Persze közben beszélni kezd, s a halk, kimért toppantásokra magasról fittyet hányva még azt is bevállalja, hogy olyan közel menjen, ami már szinte kényelmetlen a számára.
Kezdésnek megcsóválja a fejét - nem, nem.. nem érti.*

- Fogalmam sincs, mi az a Stupor. Hallottam már a kifejezést, de lövésem sincs, mire jó. Amúgy.. engem nem zavar, ha fáj. Sőt. Néha kifejezetten jólesne.. olyan.. otthont idéző. Ilyenkor érzem igazán, hogy élek. Hogy nem csak tengek-lengek, mint a szögre akasztott rongy, hanem igazán vagyok. Szabad akarattal meg minden.

*Alig alkarnyira torpan meg, de még ezt is azzal a fensőbbrendű, büszke nyugalommal teszi, amire a másik mardekáros tekintete készteti. Furcsa az egész.. abszurd és izgalmas. Örül, hogy odafigyelnek rá, ugyanakkor meg akarja tartani a mindentleszarok és semmiseszámít álcáját. Persze a magánügyeket illetően. Kicsit hátrébb vonja a vállait, s egyenes gerinccel, pimaszul félrebillentett fejjel böki ki a végét.*

- Nem akarom többre vinni, mint te. Önvédelemből teszem. Hehh.. az igazat megvallva azért jöttem a folyosóra, hogy erősítsem az izmaimat. A franc se gondolta, hogy nem leszek egyedül.. gondolom megérted, hogy semmi kedvem az orrod előtt lenyomni a mugli tornaórák bevett módszereit.

*Ebben a pillanatban a kölyök tekintete némileg megenyhül, egész szeliden csillognak azok az érdekes vágású, acélszürke szemek*

- Varázstudók ellen úgyis kevés lenne a puszta ököl.. ezért akarom, hogy taníts. Ennyi. Kkhmm.. nem ragaszkodom a Stuporhoz.

*Hirtelen olyan ostobának érzi magát, amiért mohó gyerek módjára sorolná az ostobábbnál ostobább igéket, s ha nem harapott volna a nyelvére, hát most is simán folytatta volna a kuncsorgást, hogy legalább akkor egy kis ezt meg egy kis azt taníts! De nem, nem szabad. Tilos gyengének látszania. Őt ez az egész.. végülis.. annyira nem érdekli.*

- Hmmm... Na jó... Akkor a stuport hanyagoljuk szerintem is...
S újra elkezd fel alá járkálni a folyosón. A varázslatok csak úgy cikáznak a kis kobakban keresvén a megfelelőt. Ne legyen hasztalan de ne is legyen túl véres... Nem hiányozna, ha vihetné szegény fiút a gyengélkedőre... Aztán meg ha megkérdeznék, hogy mi történt? Jaaa, hát oktattam egy pár átokra... Szép is lenne.... Örülhetne, ha nem repülne a suliból. Aztán meg otthon magyarázkodhatna.
A többi akin ki szokta próbálni az átkokat, azok nem érdeklik... Ott hagyja őket, aztán lesz ami lesz. Sosem jönnek rá, hogy ő volt... De Seyát nem tudná itt hagyni. Valahogy úgy érzi, hogy már felelősséggel tartozik érte.

Aztán egyszer csak ugyanaz a kaján vigyor jelenik meg az arcán, mint jóval előbb, mikor a levicorpusra esett a választása. Az égkék tekintet az acélszürkébe fúródik, s egy szó hagyja el a száját.
- Pajzsbűbáj.

Igen, ez lesz a megfelelő. Szinte úgy furakodott egyre előrébb a sok varázslat-gondolat között, mintha csak kínálgatná magát, hogy engem, engem válassz! Nem is tudja igazán, hogy miért nem ez ugrott be elsőnek. Hiszen igen csak hasznos tud lenni. Csak egy a bökkenő. Ha az ember ezt használja, akkor nem tud átkot küldeni a másikra, hiszen a pálcával tartja fenn a kapcsolatot. No, de ne gondolkodjon az ember ennyire előre, hasznos dolog ez...

- Nem is értem, miért nem jutott hamarabb eszembe. Csak az a hátránya, hogy előre ki kell számítanod, hogy a másik meg fog átkozni és gyorsabbnak kell lenned nála. Na meg nem tudsz közbe átkot küldeni az ellenfeledre.
- Na már most. Én kimondom a varázsigét, te pedig próbálj rám küldeni valamit. Akár a levicorpus is lehet. Jó tanács: Próbálj a visszapattanó átok elől kitérni. - S az eddig elbújó vigyor újra a sápadt képre mászott, szinte eltorzítva az amúgy sem feltétlenül finom vonásokat.
- Utánam te következel, szóval jól figyelj.

Ahogy befejezte mondandóját jó pár lépést hátrált, s még mintegy mellékesen a bűbáj elvégzése előtt megjegyezte.
- Amúgy mesélhetnél valamit magadról. Semmit nem tudok rólad a neveden, az évfolyamodon meg a házadon kívül. Na, figyelj.

A pálca ezúttal nem Seyára mutatott, hanem egyenesen a saját testére.
- Protego - hangzott a varázsige piciny pálcamozdulat kíséretében.
Habár nem volt tényleges, egyből látható változás a bűbáj hatására, ha egy kicsit jobban vizsgálta az ember a levegőt a fiú előtt, észrevehette az átlátszó levegő apró fodrozódását, mint holmi színtelen tengervíz hullámzását, ahogyan a nem létező sziklákat csapdossa...
Most már csak az átok hiányzott...

*Megnyugtató, hogy Rick nem feszegeti tovább a témát, hanem továbblép és egyből képes és fel is veszi az elejtett fonalat. Seyának így egyrészt bőven van ideje rendezni a saját gondolatait, másrészt végre elszakíthatja tekintetét a fel-alá járkáló mardekáros szemeitől, s ezzel együtt kiszakadhat a túlságosan is kellemessé vált hangulatból. Nem érezheti jól magát mellette, nem szabad. Nem engedheti közel, nem kedvelheti meg. Egész egyszerűen tilos! Kicsit megrázza a fejét, majd oldalra döntögeti, mintha csak vizet csorgatna ki a füleiből - közben Roderick Bennett járkálását követve járatja pillantását a cipők alatt koppanó kövek felszínén.*

- Heh? Pajzsbűbáj?..

*Visszhangozza a hallottakat, miközben kegyetlen hirtelenséggel rebben tekintete a kövekről a fiatal zöldszegélyes kajánul vigyorgó arcára, majd onnan a szemeire. Az ige neve ígéretesnek hangzik, ám korántsem biztos benne, hogy ez lenne a megfelelő.. Hacsak.. Igen, a hiú ábrándok. Gyorsan tovaszálló lepkerajként röppennek a magasba, s a kölyök szíve is olyan hevesen kezd verni, hogy ismét csak rosszullét kerülgeti az izgatottságtól. A szemei eszelősen ragyognak, s bár arcán nyoma sincs meghökkenésnek, örömnek vagy akár csak egy morzsányi kíváncsiságnak, csontos kis testének minden egyes izma és ina pattanásig feszülve üvöltené a nyirkos mohapárnákkal tarkított folyosó tovanyúló üregébe, hogy IGEN! Ez az, amire szükségem van, mesélj még róla! Ehelyett azonban.. csak egy csöndes, unott kis kérdést enged meg magának. Egyetlen egyet.*

- Fizikai támadásokkal szemben is használható, vagy csak átkok ellen?

*Alig ejtette ki a száján ezt a mondatot, máris érzi, hogy nyála a szokottnál hígabb, édeskésebb állagában vad löketekkel ömlik a nyelvére, s hamarosan akkorát fordul a gyomra, hogy egész belesápad.
Anyag surrogása, amint lassan kígyózó, selymes pikkelyekkel borított hüllő vedlett bőreként a padlóra hull. Pongyola. Áttetsző és illatos, hogy a tavaszi dús fűtengerbe túró szellő sem kívánhatna finomabbat, ugyanakkor édes, mint a nyár végére megrothadt, levedzőre szottyadt gyümölcs ragacsos húsa. Léptek koppanása, előbb magassarkú, bojtos papucsban, majd mezítláb. Ostor szisszenése.. a kígyó elősiklik a sötétből, s ő nem tehet semmit, csak harapja a száját, nehogy meghallja bárki is, amint segítségért üvöltene a kínzó karmok és durva szíjak szorításában. Érzi a vér fémes ízét a nyelvén, s eleven emlékként hasít alsó ajkába a fájdalom. Aznap éjjel sebesre rágta.
Most csupán pengevékonyra préselte őket, s dacosan hallgatja Rick hozzáfűzött magyarázatát. Jól hangzik, a semminél mindenesetre ezerszer több. Így nem lenne annyira kiszolgáltatott, mint akkor, amikor.. Lassan ökölbe szorítja a kezeit, majd miután kiropogtatta az ujjait, s kellőképp mélyre vájta körmeit a tenyerébe, ismét ellazul és úrrá lesz a múlton. Amennyire tud. Érdeklődő pillantása ismét fókuszálttá válik, s nyíltan Rick szemeit fürkészi, hisz az a jégkék tükörpár a múltkor is hatásosan elcsitította a lelkében dúló orkánt.*

- Értem. Figyelek-figyelek. Én mindig.

*Megtoldja a mondatot egy biccentéssel, hogy ezzel is nyomatékosítsa a szavait, aztán csöndesen végignézi, amint Rick körül felsejlik az a furcsa, burokszerű légréteg, ami vélhetőleg a pajzs maga lehet. Érdekes. A kölyök keze csuklóból, alig láthatóan mozdul, s háztársa mozdulatával együtt végzi el az igéhez tartozó intést. Borzasztó visszafogottan, mégis kísértetiesen egyszerre a másikkal, mintegy annak tükörképeként. Mivel balkezes.. ez a különbség plusszban rájátszik az egész jelenségre. Ajkai némán mozdulnak és elismétli a bűbájt magát is, hangot azonban nem ad ki. A szemeibe csüggő, hószínű tincsek csapzottan tapadnak a homlokába, ám most ez sem zavarja - csak és kizárólag Rickre figyel. Ilyenkor nincs pongyola, nincs az a jellegzetes, női szag, ami a nap majd minden órájában kísérti. Csak a tanulás van és az izgalom, az újdonság örömtelen boldogsága.
Csak aztán szólal meg, miután a sejtelmesen vibráló erőtér elkészült. Nem tűnik meglepettnek, pedig nem érti, hogy mi a fenének kéne magáról mesélnie.. Meg aztán.. mit is mondhatna?*

- Ehh.. többet tudsz. Tudod, hogy magányos farkas vagyok, hogy pocsék a szociális életem és azt is, hogy képtelen vagyok könyvekből tanulni. Bejárok az óráimra.. Mit lehetne még mondani? Soroljam a hobbijaimat?

*Pimasz félmosolyba rándulnak ajkai, s egy kényelmes lépést hátrálva felveszi a tanult alapállást. Rick vélhetőleg tisztában van a saját védőfala erejével, így aztán nem is szarozik sokat: egy gyors és határozott mozdulattal megismétli az imént tanult Levicorpust. Alig lendült a pálcája, máris azt lesi, hogy milyen szögben pattanhat vissza az átok.*

- Levicorpus!

*Ügyes mozgású, fürge kölyök lévén nem is érte különösebb baleset, csupán a hirtelen odébblépés közben felgyülemlő adrenalin okozta lázas izgalom.*

- Mh.. ez jó. ~Bár' működne ellene is!~ Nagyon jó. Ugyanakkor.. ha már itt tartunk.. Rick. *Futó kis mosolyféle jelenik meg az arcán, de tova is iramodik, amint maga felé fordítja a pálcát.* Többet tudsz rólam, mint bárki más ebben a nyomorult épületben.. Dumbledore-t leszámítva persze. Az viszont.. meg sem fordult a fejedben, hogy nem akarom, hogy megismerj?

*Az izgatottságtól kissé kapkodva szedi a levegőt, s a hangja is rekedtebben és mélyebben dördült, mint az eddigiek során bármikor, arcán mégsincs nyoma érzelemnek. Rohadt szemét megnyilvánulás volt a részéről, de marón igaz és őszinte. A végén még olyasmik derülnének ki a srácról, amik teljes egészében összezúznák az eddig róla kialakított képét. Hogy csalódna? Nem, dehogy. Nem ez a gond. Sokkal inkább az, hogy ha megnyílna, azzal akarata ellenére is úgy érezné, kiszolgáltatott helyzetbe került és viszonoznia kéne az érdeklődést és a kíváncsi kérdéseket. Őt ellenben baromira nem érdekli, ki ez a gyerek és honnan jött. Nem kellenek a barátok, úgyhogy igyekszik visszaterelni a beszélgetést a semleges témák felé.. Ám ekkor szöget üt a fejébe egy gondolat.*

- Miért érdekel? *A kérdés kimondása után már önmagára koncentrál, s néhány másodpercnyi csend után halál pontosan leutánozza az előbb látott mozdulatokat.* Protego.

- Hm... Fizikai támadás? - visszhangozza a fiú szavait - Úgy érted, hogy amikor például a képed felé zúg egy ököl? Hát, igazából még nem próbáltam, de szerintem működik.
Kis csend. Igazából nem érti, hogy Seyala miért kérdezi ezt... Hiszen ha muglik támadják meg, akkor simán rájuk küldhetne egy átkot... A varázslók meg nem igazán szoktak a testi erőszak hívei lenni. Minek is, ha olyan hatalom van a kezükben, ami csak fejbeni koncentrációt igényel?
- Nem értelek... - Szólal meg kis gondolkodás után - ha mugliktól tartasz, akkor rájuk küldesz egy rontást és kész... Varázslók meg nem nagyon szoktak verekedni...
Fejét picikét oldalra billentve kérdő tekintettel nézi a fiút, majd pár másodperc után újra megjelenik a kincstári mosoly az arcán Seya megjegyzése után.

- Ugyan, ezeket magamtól is kitaláltam - hmmm... Hobbi? Jó, mesélj csak róla, engem az is érdekel - s szemében huncut fény villan, tudatva a másikkal, hogy ő sem gondolja komolyan a dolgot -- bár igazság szerint, ha Seya a hobbijait kezdené el ecsetelgetni... Nos, akkor is hallgató fülekre találna.

Persze az átok lepattan a védőpajzsról - csodálkozott is volna, ha nem - s a fehér hajú fiú macskamozgással tér ki a visszacsapódó átkocska elől, amelyet ő egy tiszteletre méltó kis fejbiccentéssel díjaz. Szép. Igazán ügyes. De most nézzük, mire megy fordított helyzetben....

Meg sem fordult a fejedben, hogy nem akarom, hogy megismerj? Visszhangzik a fejében a mondat, s gyomra öklömnyire zsugorodik. Ne, ne, ne! Nem hagyhatsz itt, miután így kijátszottál magadnak! Én nem akartam barátkozni. Megfogadtam, hogy megkeményítem a szívemet és te mégis leszedted a gyilkosan szorító súlyos láncokat, csak azért, hogy egy éles tőrt döfhess a halkan dobogó központjába testemnek, hogy utána elvérezzek? Semmivé legyek? Ne...
Mikor megszólal mégis hangja nyugodtan, tréfásan cseng, s még egy igencsak természetesnek ható mosolyt is az arcára rángat a tartalék mosolyos dobozt felnyitva, s kihúzva az egyik utolsó darabot a "kényszermosolyok" feliratú rekeszből.
- Nem, meg sem fordult a fejemben.

A következő kérdés viszont olyan váratlanul éri, hogy akarva-akaratlanul is belerázkódik, s arcán két kis foltban aprócska pír képződik veszélyeztetve a fiú belső kis titkait. Igen, megkedvelte. De még csak véletlenül sem akarja elárulni magát. Hiszen mi van akkor, ha Seya csak játszik vele. Csak megtanul pár átkot és bűbájt és többé nem is látja - na jó,persze ez nem lehetséges, elvégre mind a ketten mardekárosok, de attól még fájó a gondolat - .

Gyorsan- talán túl gyorsan is válaszol a fiú kérdésére.
- Csak érdekel. Ha valakit el kezd tanítgatni az ember, szeret tudni róla... Ezt-azt. De csak kérdeztem. Nem kötelező beszélned magadról.
Apró mosoly jelenik meg az arcán, jelezvén, hogy nem bántja, ha a másik nem akar beszélni magáról, az átok viszont könyörtelenül és figyelmeztetés nélkül repül a hó színű hajú fiú felé, aki ha jól végezte el a varázslatot, nem találja megint fejjel lefele magát - mindenesetre a váratlan támadás meglepheti.

No nem akarja ő bántani a másikat… Egyszerűen csak… Ha a másik mondatokkal és kérdésekkel szúr, akkor valahogy neki is éreztetnie kell, hogy ő sem nyámnyila.
Azonban miközben az átok repül a másik felé a fehér, hosszú ujjak már görcsösen szorulnak a pálcára, reménykedvén, hogy a fiú sikeresen hajtotta végre a pajzsbűbájt…
Csak ne essen baja…

[Badam.. Badam.. Badam-badam..]

*Hirtelenjében ha nagyon akarná sem tudná eldönteni Rickről, hogy komolyan ennyire naiv és barátkozó természetű, vagy egyszerűen csak leplezni akar valamit. Bár.. mindegy is. A válasz hallatán az ő gyomra is öklömnyire zsugorodik és meglehetősen kényelmetlen, feszengő érzés lesz rajta úrrá. A srác állati rendes volt vele.. Beszélgetést kezdeményezett, normális ember módjára szólt hozzá, odafigyelt a válaszaira és közben megállás nélkül újabb és újabb párbeszédfoszlányokat indukált. Rég nem érezte úgy, hogy igazán biztonságban tudná magát valaki mellett, Roderick Bennett viszont néha annyira rá tudott hibázni a gondolataira, hogy egy lépéssel akár akarta, akár nem, mindig közelebb férkőzött a távolságtartó kölyökhöz. Hisz nem is olyan rég már az sem zavarta, hogy csupán alkarnyi távolság választja el őket egymástól! Emlékezteti.. valakire. Valakire, akit rég elfelejtett és akivel a mai napig bőszen álmodik. Némán figyeli a másik mardekáros jégkék szemeit, s bár nem érez rá jogot, mégis olvasni próbál belőlük. Veszélyes játékot űznek egymással, s még akkor is, ha csak egy lehetséges barátság a tét.. egyiküknek sem hiányzik egy újabb csalódás.
Seya alig észrevehetőn alsó ajkába mar, s lázas tekintettel mered az idő közben elpirult Rickre. Nem tudja mire vélni a zavarát, s talán.. Túl későn kapcsol.

Volt egy kisfiú.. Természetes, lángvörös hajjal és bogárfekete szemekkel. Olyan fiatal volt még és olyan felhőtlenül boldog, ahogy csak a legkisebbek képesek élvezni az életet. A fákat és az erdő aljnövényzetében megbújt, sárlével telt pocsolyákat.. Nevetett. A kölyök szíve nagyot dobban, s Rickre bámulva lassan érzi, hogy kifut lábai alól a talaj és megcsavarodik a folyosó egész súlyos kövekből rakott kígyóteste. Badam.. Badam.. Badam-badam.. A kisfiú szalad, ő kergeti. Badam.. Badam-badam-badam-badamm..! Kacagás hangja szeli át a levegőt, majd a saját kiáltását hallja..

Vagy Rickét? Az ige volt, vagy az emlék, fogalma sincs. Nézi a halványpiros foltokat háztársa arcán, látja lendülni a pálcáját és hirtelen olyan bűntudata támad, mint már nagyon régen. Elárulta volna? De hisz nem is ígért semmit! Zavarba jön, a fodrozódó lég pedig olyan hirtelen válik semmivé az orra előtt, mintha ott se lett volna.*

- Rick.. *Kezdi halkan mordulva, végtelenül tanácstalan arccal, ám a kiejtett átok utolsó hangja elhaltával ő is megismétli a maga varázslatát.*Protego! *A felé zúgó rontás sebesen szeli át a levegőt, Seya pedig egy fél lépést önkéntelen is hátrál, ám a koncentrálást nem szakítja meg. Az utolsó pillanatban materializálódik a légből font pajzs, s bár a fiún látszik, hogy igenis tisztában van a szerencséjével, borzasztóan megijedt. Ki tudja.. Nem tűnt fosós fajtának, de most remegnek a térdei és olyan hévvel ereszti le a pálcát tartó kezét, mintha egyenesen a földhöz kívánná csapni a gézzel betekert markolatú tárgyat.*

- Jóh! Akkor csak úgy válaszolok. Nehogy azt hidd, hogy csak kihasznállak, aztán keresek egy másik tököt, aki taníthat..

*Lesüti a tekintetét, s merev-mogorván vizslatja a kopott tornacipő szutykos orrát. Igazából.. a franc se tudja, minek akar magyarázkodni. Hol érdekli őt, hogy megnyugtassa a másikat tiszta szándéka felől?.. Abszurd. Beteges! Mi a fenét mondhatna, amivel megtarthatja EZT a felállást? Lázasan töpreng, s most ő kezd fel-alá járkálni a folyosó széltében.*

- Ha tényleg tudni akarod, milyen vagyok, képzelj magad elé egy kóbor korcsot. Nah az vagyok én! Kutyába se vesznek, de ha kedvük támad egy kis kegyetlenkedéshez, engem rángatnak elő. Nem mindig sikerül megvédenem magam, de ha egyszer igen, akkor.. nem is tudom, eldurran az agyam. Kiváló tanuló vagyok, ebben hasonlítunk.. és szorgalmas is. Mégis, bármennyi jó tulajdonságom is sorolnám fel, az sem változtatna azon, hogy gyilkos vagyok.

*Vet egy kósza pillantást Rickre, aztán egészen szembefordul a fiúval, s a biztos távolban marad. Igen.. csak egy egész aprócska, elrettentő falatot vet a kíváncsi lélek elé, aztán döntse el maga, mihez kezd vele. Mohón befalja, megvetve odébblöki, undorodva öklendezni kezd tőle? A kölyök arcán nyoma sincs érzelemnek, csupán a szemei árulkodnak, mint mindig. Sajnálná, ha csak úgy faképnél hagynák, de nem mutatkozhat szimpatikus jómadár képében, mikor.. nem az. Nem ő választotta, hogy szörnyeteggé váljon, de úgy érzi, Ricknek joga van eldönteni, hogy így is tanítani akarja-e.*

- Megértem, ha most le akarsz lépni.

*Örömtelen mosolyra kúsznak az ajkai, s most valahogy olyan távolinak tetszenek azok a percek, mikor hangosan kacagott a siker gyümölcsén; ugyanakkor mintha megkönnyebbült volna. Csak néz azokba a jégkék szemekbe és a combját ütögeti varázspálcája hegyével; ítéletre vár. Már rég felkészült arra is, hogy Rick talán viccnek hiszi az egészet. Gúnyolódásnak. De ennyire nem akar előre gondolni.*

A pajzsbűbáj működött. De neki esze ágában sem volt megmozdulni. Úgy állt ott földbe gyökerezett lábakkal, mint aki soha többé nem akar megmozdulni. A visszapattanó átok súrolta a karját, s a vér sötétvörös cseppekkel hullott alá a jéghideg kőre. Ő fel sem szisszent, csak a másik kezét kapta ösztönösen a sebesült karhoz, de ahogy hozzáért már meg is bánta a gyengeség apró kis sugarát, s úgy engedte el saját testét, mintha áramba nyúlt volna. A keze ragadt a vértől, de nem érdekelte különösebben. Hanyagul játszott a tenyerével. Hol összecsukta, hol kinyitotta élvezve a hús ragadását az éltető, s most már száradó folyadéktól.

Hogy lehetett ilyen hülye? Hogy veszíthette el így a fejét? Nem kellett volna ilyen hevesen reagálnia. Nagyon nem. Habár most már mindegy.
Ahogy hallgatja Seya szavait akarva akaratlanul is az ajkába harap, de olyan erővel, hogy a rózsaszín húsból kiserken a vörös vér, s talán fizikai fájdalmában a szemét könny lepi el. Azonban valószínűbb, hogy csak a hallottak miatt születik az a homály a szemében, amely utoljára 2 éve költözött a lélektükörbe.
A száját ellepi a fémes-sós íz, de nagyot nyelve visszaadja szervezetének az elveszített vörös vértesteket.

Undorodik magától... Már megint az a makacs, önző dög kiáltott belőle. Hogy ő, és csakis ő! Hogy csakis saját maga számít. Miért nem kellek neki? Miért nem kellek neki ÉN? Már megint csak én. Ó, Rick, csak egyszer lennél képes másokra is gondolni magadon kívül! Akkor talán nem lettél volna az a kis pukkancs az apáddal. Nem hitetted volna el magaddal, hogy nincsen lelke és csakis azért iszik, hogy téged bántson. Közbe meg majd meg szakadt a szíve. De téged nem érdekelt az se. Tettél rá magasról. És talán Julienak is írhattál volna. De neeeem, mert te úgy gondoltad, hogy elhagyott, hogy ott hagyott. Mintha lett volna más választása. Az a sok-sok levél, ami tőle érkezett... Kedves Rick!... Drága Rick!... Rick, lehet nem kaptad meg a leveleimet... Rick, miért nem válaszolsz... Rick... Nem értelek.
Hát ő sem értette saját magát. Legszívesebben szemen köpte volna magát. Az emberi faj undok elkorcsosulása. Egy kis korcs, akiben nincs egy szemernyi empátia sem, csak önzés és önzés!

Összezavarodtak a gondolatai. A mindig annyira tisztának tűnő gondolatok most összekuszálva keresik kétségbeesetten helyüket... Már rég nem veszítette el ennyire az önkontrollját. Mit csinál vele ez a fiú? Hogy tud ekkora hatással lenni rá?

Habár a következő szavak megdöbbentik, végre sikerül annyira kitisztítania és rendbe rakni önmagát, hogy újra éles elmével, nyugodtabb, egyenletesebb légzés kíséretében tud válaszolni, mindenesetre olyan elfúló hangon, ami még saját magát is meglepi.
- Eszemben sincs elmenni! Nem érdekel, hogy mit tettél. Én csak... Szeretném, ha megbíznál bennem - s tétova lépést tesz a fiú felé, amit félúton megállít. Arra már rájött, hogy Seya nem nagyon tűri a közelséget. Egyszerűen csak éreztetni akarja, hogy itt van.

Habár Seyala őszintétlen mosolyt varázsol az arcára, ő még csak el sem mosolyodik. Komolyabbnak érzi ezt a pillanatot, s viszonozza a szürke tekintet pillantását.
Valami láthatatlan dolog köti őket össze...

- Te jó ég, Rick, hallottad egyáltalán, mit mondtam?.. *Hatalmasra nyílnak szemei a megrökönyödéstől, mivel nem egészen erre a reakcióra számított. Már a lehetőségek egész tárházát végignyálazta, de a lista egész apró nyomokban sem tartalmazott semmit, aminek köze lett volna a leszaráshoz. Úgy dönt, tovább üti a vasat, amíg még forró és véglegesen elvadítja magától ezt a szerencsétlent. Nem azért, mert védeni akarja - önző érdekből és gyávaságból cselekszik így.* Ehh.. Miért? Mit kezdenél a bizalmammal, mi hasznod származna belőle?

*Kezeivel hanyagmód a levegőbe csap, mintha odébb akarná hessenteni a körülöttük dongó, egyre fullasztóbb feszültséget. Hiába idézi vissza az eddigi eseményeket, sehogy sem találja azt a pontot, ahol Roderick viselkedése ebbe a groteszk, ragaszkodó irányba változott. Valami elkerülhette a figyelmét.. vagy ő tett volna valami félreérthető lépést, amivel azt az érzetet keltette a másikban, hogy barátkozni akar?.. Árgh, utálja, mikor nem igazodik ki egy szituáción!
Szó mi szó, elég meglepett képet vág, s olyan hitetlenkedve ismétli el a súlyos szavakat, mintha egyenesen a Szent Mungóba tartozónak titulálná a másik mardekáros ifjoncot. Odavaló, nem?*

- Azt mondtam, gyilkos vagyok. Gyilkoltam, érted? Bár az esetek zöme baleset volt.

*Semmi hatás. Bizonyítsa be? Breh.. azért az durva lenne.
Érdekesnek találja, hogy Rick ennyire naivan reagált a véresen komolynak szánt vallomásra. Mintha soha életében nem vágták volna át a palánkon. Tényleg nem akarja felfogni, amit mond? Vakmerő módon olyasvalaki bizalmára áhítozna, aki magában sem bízik meg? Igen nevetséges egy teória. Kacaghatnékja támad tőle, de most sem az idő, sem a körülmények nem alkalmasak egy jóízű nevetésre, és őszintén szólva a kedve sem épp erre ösztökélő.
Igen, valami alakul közöttük, s ebben minden bizonnyal nagy szerepe van a kísérletező kedvű átoktudor legutóbbi megnyilvánulásának is. "Nem érdekel, hogy mit tettél." "Nem érdekel, hogy mit.." "Nem érdekel.." Hát jó.
Látványos változás megy végbe a kölyök egész lényében, amik közül az első és legszembetűnőbb momentum az, mikor az örökké szomorú, rideg szemekben felragyog a jókedv. Megmosolyogja ezt az őszintének tűnő, ócska romantikus filmekbe illő kifakadást, s komolyan.. képtelen letörölni a vigyort a képéről!
Mikor megindulnak felé, izmai ösztönösen hátrálásra rándulnak, de ő mégis a helyén marad. Bizalmat akart? A hóhajú aprót biccent, majd szabadkozva megcsóválja a fejét és zsebrevágott kezekkel áthelyezi testsúlyát a jó lábára.*

- Hát te tiszta hülye vagy. Figyelj.. amit az előbb kérdeztél a fizikai behatásokról: ebből maradj ki. Komolyan mondom, bármi másról szívesen elbeszélgetek, de ezt hagyjuk. Legyen elég annyi, hogy egy varázstudónak sem a pálca a mindene.

*Hihetetlen, még mindig mosolyog. Ugyan Ricket röhögi ki magában, de akkor is cseszett jól szórakozik a makacs barmán! Azt viszont nem találja olyan viccesnek, hogy ismeretlen, ráadásul komolyabb sebeket fakasztó átokkal jött neki az imént. Igaz, hogy ő sínylette meg, de.. ez vajon a bizalom jele, vagy.. mire vélje? Miért akarta volna megsebezni? Tekintete a fiú arcáról annak karjára vándorol, majd onnan az ajkaira. Mindenhol csak a vér.. Francnak reagálja ennyire túl a dolgot. Tesz egy tétova lépést a srác felé, majd mégegyet, s hirtelen elmarja a sérült kart. Hatalmasra tágultak a pupillái, de megállja, hogy ne nyalogassa meg a sebet, noha imádja a vér ízét.. Ez is egyfajta hülyesége.*

- El tudod állítani?

*Még csak a kérdésen van túl, de máris nekiállt letekerni a pálcája markolatára tekert, csúszásgátlónak használt gézréteget. Egy kötésnyire talán elég lesz. Míg ezzel foglalatoskodik, Rick arcát nézi; tekintete nyugodt, fürkész és kíváncsi.*

- Ne szívd mellre.. de még nem megy. ~Minden csak idő kérdése.~ *Próbálja megnyugtatni, mintha ő lenne az idősebb, s amint sikerül egy kis komolyságot erőltetni az arcára, mélyen belenéz a szöszke csodabogár szemeibe. Kirázza a hideg.. Egek, mibe keveredett már megint! A végén még elkezd élni.* Egyszer még nagyon megütheted a bokád, ha minden jöttmenttől bizalmat remélsz. Ha pedig adsz is.. hehh.. nah az gyilkos.* Állával most a fiú szája felé bök, s csak úgy mellesleg megjegyzi* Azzal ne is törődj, velem is megesik.

- Nagyon is hallottam, hogy mit mondtál! - Vág emeltebb hangon Seya szavába.
- Mindenkinek megvan a maga keresztje. Mindenki elkövet hibákat. Valaki kisebbet, valaki nagyobbat, de mindegyik ugyanúgy hiba! Nyilván megvolt rá az okod. Nem hiszem, hogy csak úgy délutáni elfoglaltságként mentél volna gyilkolászni, nem igaz?!
Egyik karjával a hideg kőfalnak támaszkodik - Szinte fáj a felindultságtól felizzott bőrnek a jéghideg fal érintése, mégsem veszi le róla a kezét. Helyette nagy levegőt vesz, hogy lecsillapodjon kicsit, úgy folytatja mondandóját.

- Arra nem gondoltál, hogy neked is jó lenne, ha bizalmat adnál valakinek? Talán eddig nem jó embereket választottál... Talán... A francba! - s hogy nyomatékosítsa utolsó ingerült szavát, azzal az öklével, amellyel eddig a falat támasztotta, most hatalmasat sóz a mohalepte téglákra.
Ahogy végignéz a másik fiún, akarva akaratlanul is kényszeres röhögés hagyja el a torkát, s még el sem hal a hang, máris ugyanolyan komor mint előtte. Ahogy végignéz Seya arcán elképzeli ezt a groteszk helyzetet. Ahogy itt állnak kábé fél órai ismeretség után és úgy vitáznak, mintha...

- Igen, hülye vagyok! Ez van.
Igen, igenis hülye, hogy bármit is kérdezett, de egyszerűen nem bírta megállni, mintha belül késztette volna valami erre. Hülye, hogy így felhúzta magát, hogy így kifakadt... Hogy ennyire felzaklatja az egész... Sötét titkai lehetnek... Sötét, sötét titkok. De faggatózni nem akart és nem is akar. Sose volt kenyere a kíváncsiskodás.

Egyszerre idegesíti a másik mosolygása, mintha belül egy kis bestia szaggatná, tépné, hogy üvöltsön rá, hogy hagyja abba, hogy fejezze be, hogy ne nevesse ki... Ne nevesse ki őt...
Nagylevegő.
Nyugalom.

Seya következő megmozdulása viszont annyira meglepi, hogy még az idegesség és a felindultság is úgy illan el belőle, mintha ott sem lett volna sose.
Furcsa, eddig ismeretlen bizsergés fut át rajta ahogy a kis hideg, fehér kéz megragadja a karját.
- Öhmmm... Igen... Majd eláll magától... - szól zavarodottan, csendesen.
- Amúgy sem szeretem ha varázslattal tüntetik el a sebeket - persze néha muszáj... - De ha eltüntetik a sebet, heg sem marad... A hegek emlékeztetnek rá, hogy a dolgok tényleg megtörténtek. - szól óvatos mosollyal, ugyanis a száján még érzékeny volt az önnönmagán harapott seb.
S Seya egyből elkezdi lecsavarni a pálcájáról a gézt, hogy odaadja neki... Valahogy... Valahogy érzi, hogy a fiú nem szokta mindenkivel ezt csinálni... Inkább hagyni szokta szenvedni őket. Vagy saját maga okozza a sebeket.

- Megértelek. - Hangzik a halk válasz, s a jégkék tekintet most először igazán találkozik az acélszürkével. Borzongatóan, furcsán jó érzés.
- Ha ez most nem is látszik, de én sem szoktam ám vakon megbízni az emberekben. Sőt. Senkiben nem szoktam. Ez most... Ez most olyan fura... Ne haragudj, hogy így elveszítettem a fejem. Szörnyen kínos... – szól halkan, s tekintetével zavarában inkább a földet kezdi el fixírozni.

*Egy hosszú pillanatig néma csend honol a pincefolyosó puha magányba burkolózott egész hosszán, s ez így is van jól. Nem kellenek üres szavak ahhoz, hogy a két fiatal egymás szemeiből olvasva kutatni kezdjen a másik lelkében, nem kellenek felesleges gesztusok, sem cifra körítés.
Seyát a gyenge pontok érdeklik - hol tudná úgy megsérteni, hogy soha többé ne szóljon hozzá? A fiú szíve ismét a lusta, nyugodt ritmusban pumpálja a vért, s a szemei is hűvösen csillognak a lőrésszerű ablakokon beszökő, sápadt fényben. A szavak hatásos módszernek bizonyultak, de mégsem lehet annyira nyers, amennyire kikívánkozik belőle az utálat. A markolatra csavart géz egyre nagyobb tömegben csavarodik az ifjú mardekáros ujjai köré, de ő oda sem bagózik. Rick valahogy kihozza belőle azt a borzongva gyűlölt, álságos oldalát, amit minden háztársa jellemében a leginkább rühell. Könnyebb lenne nyíltan, durva kis mondatokkal..*

- Kevés lesz rá. *Szólal meg végül rekedten, darabjaira zúzva a törékeny kis csöndburkot, miközben kezei egyetlen pillanat erejéig sem tétlenkednek. Miután lefejtette a pálca markolatára tekert gézt, óvatosan a farzsebébe süllyeszti egyetlen fegyverét és kutatón végighúzza ujjait a seb környékén. Ahogy elnézi, inkább tűnik kellemetlennek, mint veszélyesnek, úgyhogy nem is nagyon töpreng már azon, hogy mivel toldhatná meg a rögtönzött kis kötést. Egyetlen szó nélkül megragadja a szőke srác talárjának az ujját és módszeresen nekiáll felgyűrni. Most legalább előnyös a máskülönben roppant idegesítő mértékben bő ruhaujj - bájitaltanon a maga részéről rettenetesen gyűlöli.
Míg Ricket hallgatja, megint elfogja a bizonytalanság, s az az őrjítő kételkedés, ami az első roxforti napjától kezdve kísérti az épület sötét kamrái közt.. mint valami csöndesléptű lidérc. Miért csinálja ezt? Rideg logikából. A fiú talán még nem jött rá, sőt, valószínűleg olyan gyanútlanul issza a farkas szavait, mintha lassan ölő méreg helyett kacéran lötyögő töklé, vagy furmányos vajsör volna. Nem bizalmatlankodik, vagy ha igen, nem adja jelét, Seya pedig az elmúlt néhány perc eseményeit is számbavéve joggal feltételezi a feltétlen bizalmat és odaadó érdeklődést. Mintha egész életében csak erre várt volna. Egy hiszékeny bohócra, aki hajlandó a pártfogásába venni és kitanítani a sötétebb, tiltottabb mágiára - a túlélésért. Csakis a túlélésért teszi.
Mégis.. bármilyen pontosan is eltervezte az egészet, mikor ezekbe a jégkék szemekbe néz, megretten saját magától. Ezt az érzést pedig csak tovább tetézi a felsőbbéves zavara, ahogy szabadkozni kezd és csupa olyasmit mond, amit akár a hóhajú kölyök is kiadhatott volna magából. Furcsa érzés.. és félelmetes.*

- Nincs jogom haragudni. Ember vagy, ahogy én is.
*Az ordas hazugság komor, örömtelen kis mosolyt csal az ajkaira. Jól van, Seya, ügyes vagy! Még szerencse, hogy Rick lesütötte a tekintetét, mert ha nem teszi meg, hát Seya lesz kénytelen elfordítani a magáét. Szánja, hogy nem képes sajnálni, pedig előre látja, mi fog történni. Igen.. Egy hosszú pillanatra muszáj lehunynia a szemeit, ám vakon is folytatja a géz feltekerését. Sajnálom, de már van bizalmasom, Rick. Egy ember bőven elég - kettőbe beledöglenék.*
- Nnnah.. meg is van. *Mordul halkan, miközben odahajol és fogaival húzza szorosra a csomót.* Köbö a semmivel egyenlő, de.. legalább nem megy bele semmi. *Megereszt egy biztatónak szánt mosolyfélét, a szemei viszont most sem szűkülnek jókedvű csíkká. Aztán megint csak a csönd.. Ha Rick nem szólal meg, hát ismét ő köszörüli meg a torkát.*

- Tényleg fura. Az átlag inkább elkerül. *Lazán zsebrevágja a kezeit és unott, nehézkes mozdulatokkal a folyosó szemközti falának veti a hátát.* És ők teszik jól. Nincsenek érzéseim, nem tudom, mi az a megbánás. Ez van. *Könnyedén megvonja a vállait, s bal talpát keményen a kőfalhoz vágja, hogy csak úgy csattan a tornacipő és a nyirkos pincekő csókja!* Hány körül mész a könyvtárba?

*Megrettent attól, hogy szimpátiát keltett valakiben. Megijedt, beszart. Most, ebben a pillanatban nehezére esne eldönteni, hogy kedveli vagy utálja ezt a szőke gyereket.*