Bájital tanterem

Idelent minden sötét, és legszívesebben nem is nyúl az ember semmihez. Maga a terem kör alakú, a falak mentén alacsony bájitalhozzávalós szekrények. Az üstöket az asztalok mellett lehet felállítani a kijelölt helyeken.

     Egész délelőtt furcsán érezte magát, s a lámpaláz jeleit vélte fölfedezni minden megnyilvánulásában. Valahányszor elhaladt mellette nagy köszöngetve egy-egy diák, rögtön görcsbe rándult a gyomra. Bosszantó érzés, mivel ez nem élete első munkanapja lesz, sőt. Nem találkozott még emberrel, aki korábban annyi helyen dolgozott volna, mint ő maga. De ilyen fontos munkája még sosem volt. Előadást kell majd tartania, előtte pedig jó lenne egy gyors bemutatkozás is.  Rendes volt a helyettesétől, hogy ilyen sokáig tartotta a frontot, ám most már ő következik.
     Elvégre egész osztályok sorsát helyezték a kezébe, s ha ezek a diákok nem mennek át még az év végi vizsgákon sem... kétségtelen, hogy a tanárt okolják majd érte. Mindent összevetve kitűnően kell teljesítenie, nem csak most, hanem a tanév hátralevő napjaiban megállás nélkül. Egy kávéültetvény is kevés lenne ahhoz, hogy biztosítsa a kellő energiamennyiséget. Túlságosan élénken emlékszik még a gyerekkorára; a sok csínyre, a professzorok kijátszásának módszereire, a különféle csalási technikákra, meg úgy általánosságban a fiatalok észjárására. Ez nyilván az ő malmára hajtja a vizet, hisz nehéz kijátszani a szakavatott tanárt, ám nem lehetetlen. Ha csak egy olyan tanítványa lesz, mint amilyen anno ő is volt, borul minden. Valószínűleg még az agya is. A kiskori alteregóit kétszeresen is meg fogja büntetni, ha kizökkentik az előre eltervezett menetrendből.

     Menetrend? Szent szalmiákszesz, mikor kötötte az életét mindenféle szabályhoz? Félre az előírásokkal, éljen a spontaneitás. Nincs miért aggódnia, az első órák általában úgyis csak az ismerkedéssel telnek. Pontosan ezt fogja ő is tenni; felméri a diákjait, kiismeri őket – már amennyire egy óra elég idő ilyesmire –, és majd csak ezután kezd el tanterveket szőni.
     Amíg maga is iskolai növendék volt, szinte a legtöbb dolgot a véletlenre bízta, hitt a spontán döntéseiben, az ösztöneiben, és sosem stresszelte magát az apróságokért. Úgy tűnik, ezt a szokást lehetetlenség kinőni, ám majdnem elfelejtette a módszert. Ennek ellenére keményen fizet az a gyerek, aki hülyét mer csinálni belőle az első óráján. Legalább a munkájában menjen minden flottul, és ne kelljen megismernie a kegyetlenebbik énjét. Hiszen ő a jófej bájitaltan professzor, aki annyi érdekeset tanít a kölyköknek, és egyébként is.

     Mély sóhaj hagyja el az ajkát, már majdnem belebúg a hangja is, de csak unalmat színlelve hátradől a felettébb kényelmes tanári székén, és lazán az asztalra emeli mindkét lábát. Rendben van, ez azért túlzás, hisz mégis csak tiszteletet vár a diákjaitól, és hogyan is kaphatná meg, ha nem mutat példát nekik? Igaz, abban egyébként sem volt soha túl jó, rá mindig csak a rossz ragadt, és ezt is adta tovább az öccsének. De voltaképpen most pontosan ezért van itt; hogy kijavítsa a hibáit, és nyugton pesztrálhassa Jeremyt.
     Gyorsan leteszi hát a koszos talpait a padlóra, s ütemes dobolásba kezd velük. Jöhetnének már azok a tacskók, hagy legyen végre túl az első órán. Állítólag a csak a kezdet ilyen nehéz. A többi már élvezet…

//A tanár az asztala mögött várakozik, lehet szállingózni//

[~ Bájitaltan óra ~]

~ Bájitaltan óra ~

Március 10. Gyógynövénytan, Bájitaltan, Sötét Varázslatok Kivédése, dupla Bűbájtan, ebédszünet. Visszavinni a kivett könyveket a könyvtárba, mert Madam Cvikker letépi a fejem. Lerajzolni a furkászt másnapra, különben büntetőmunkát kapok. Noenak tartozok pár sarlóval, amiért múltkor Roxmortsban kisegített. A házi dolgozat! Már egy hete kész kéne lennie. DS lesz. Fél hétkor jelenés a csarnokban, Allie valami fontosat akar mondani.

Halk sóhajjal lapozok párat. Annyi dolgom lesz ma! Pedig holnap van a szülinapom. Legalább ilyenkor kegyelmezhetnének kicsit a tanárok... Kicsit elnézőbbek lehetnének... Kicsit kevesebb házit adhatnának... Ahh. Az első oldalról rámmosolyognak a Walpurgis Lányai-tagok, a kincset érő dedikált fotójukról. És ahogy behajtom a könyvecske fedelét, azok a cuki rózsaszín szívecskék, a kreatívan hozzárajzolt mosolygós fej-dekoráció... Egy kis sárga margaréta a sarokban, amit bűbájtanon bájolt oda az osztálytársam... Mindjárt jobb kedve van az embernek. Kár, hogy nem tart túl sokáig.
Amint a fáklyákkal szegélyezett sötét folyosó végén megpillantom a bájitaltan terem ajtaját... Görcsbe rándul a gyomrom, és egy pillanat alatt leolvad a mosoly az arcomról. Az új hóhér!... Illetve, tanár. Igen, az új tanár. Aki már a reggelinél sem volt valami szimpatikus azzal a fene goromba képével. Na lássuk, hogyan kínoz... Azaz, tanít. Belecsúsztatom a noteszt a táskám egyik nyitott zsebébe, majd a téglákkal megrakodott cipekedőeszközt szanzsén a vállamra kanyarítom. Lendületes léptekkel nekivágok a folyosónak, majd odaérve lazán belököm az ajtót, hogy ruganyosan bepördülhessek rajta. A küszöbön megtorpanok.

A terem üres, csak a tanár terpeszkedik a székén. Üres! Én vagyok az első. Az első!... Atyeég. Ha ezt McGalagony látná, küldene egy csokor virágot. Mert hogy ötéves roxforti pályafutásom alatt még egyszer sem léptem be egy tanterembe elsőként, évfolyamtársaimat megelőzve, az száz.
Időközben a hátamba vágódó ajtó jelzi, hogy kicsit leakadtam, mint egy sóbálvány. A hátsómra mért lendületes csapásra előreszökkenek pár lépést, közben persze fájdalmasan feljajdulok. Ez még mindig hihetetlen, de akár változtam ufóvá, akár nem, azért ideje lenne leülni. Vagy helyet foglalni, ahol szalonképesebb körökben szokás mondani. Bizonytalanul megkocskáztattam egy előrelépést, közben bájos vigyort küldve Mr. Foley felé.

- Jó napot, tanár úr... – kezdem udvariasan. Odaosonok az egyik hátsó helyhez, ahol majd az elöl ülők miatt kellőképpen takarásban leszek, és leteszem a táskámat a székre. A homályos derengést volt ideje megszokni a szememnek a folyosón, de itt még... talán annál is sötétebb van. Miért nem találják fel az ablakot?!

– Hogy tetszik lenni? – kérdem pimasz, kislányos hangsúllyal, amíg lehuppanok a helyemre. Pár tanár, akiknek van humorérzékük, röhögve válaszolnak valamit a „csibész leány”-nak, de Pitonnal mindenesetre többet nem fogom kipróbálni, mert hetekig szenvedtem büntetőmunkán ezért a kis megjegyzésért. Ilyen apró dolgokból is fel lehet térképezni egy tanárt, és hát, ha már itt az új professzor, akkor az ember igyekszik mihamarabb megismerni a stílusát. Lehet, hogy ez kicsit kockázatosabb vállalkozás volt, hiszen olyan mogorvának tűnt a folyosókon... De hát megéri az áldozatot, nem igaz? Kíváncsian várom hát, hogy „beloptam-e magam” a tanár úr „szívébe”. Már ha van neki hasonló...

[Jó napot, Tanár Úr. Szia Anette.]

[ Útban a terem felé ]

A lány nyugodt, kimért léptekkel sétál a terem felé. Fekete talárja, mint valami könnyű anyag öleli körül testét, szinte alig mozdul, ahogy gazdája lefelé halad.

Bájitaltan… Végre egy óra ahol tanulunk is valami értelmeset. Milyen kár, hogy már nem Piton tanítja. Na de mindegy, ha egy kicsit is megüti a Professzor khm… tanítási minőségét, biztos nem lesz rá panaszom. Ha meg lenne, nos ahhoz kinek mi köze? Eltűrtem a szemembe lógó hajtincseim, és folytattam utam.
Jellemző, hogy már megint egyedül kell mennem mindenhova. Úgy látszik ez egy ilyen időszak ismételten. Sebaj, legalább nem kell hallgatnom senki hülyeségeit, azt teszek, oda megyek, ahova akarok, és nincs senki, aki anyáskodni akarna felettem. Még a hideg is kiráz a gondolatra, hogy megint hallgatnom kelljen a *-Biztos jól vagy?*és hasonló nyáladzásokat. Meglep, hogy amennyi lágyság, és jóérzés szorult anyámba, belőlem legalább annyi hiányzik. Apámra ütöttem, már nem először mondták. Hogy ez megint, hogy jutott eszembe, gőzöm sincs.
Fáradt vagyok, és ma még óránk is lesz. Kihagyni akár egyet is? Neeem. Otthon lekapnának a tíz körmömről, az biztos. Pedig, néha gyakran játszok el a gondolattal. Sőt… Ennek ellenére valahogy mégis minden órán megjelenek, holott a pokolba kívánnám az egészet, na nem mintha lenne más választásom...

[ A terem előtt, és odabenn]

Nah, ezt a napot is megéltük. Két koppanás, hiába tudom, hogy nagy valószínűséggel én leszek az első, az illem ezt kívánja, aztán benyitok.
Hm… tévedtem. Valaki megelőzött. Na nem baj, addig sem kell kínosan jópofiznom az új tanárral. Első látásra lerí róla, hogy szereti a rendet. Helyes. Vajon ugyanígy követel is?
- Jó napot, Tanár Úr. Szia Anette. – hajtom be magam után az ajtót, majd célirányosan egy középső helyet célzok meg, ahol látni, és látszani is lehet. Bár, lehet nála édes mindegy, de nem vagyok oda annyira a hátsó, vagy az első helyekért. Ha előre ülsz, stréber vagy, ha hátra, nem érdekel az óra. Ezt apámtól tanultam, és egyre gyakrabban látom, mennyire igaza van.
Komótosan ülök le, és táskámat magam mellé téve, kutatni kezdek benne. Már megint hol van az a nyamvadt könyv? Halk sóhajjal nyugtáztam, hogy most kezdhetek mindent kipakolni, amikor végre a kezembe akad. Legalább ez a helyén van. Újabb sóhaj, aztán rápillantok az óráma, mely szerint van egy kis időm olvasni. Ha jönnek a többiek is, úgyis elrakom majd, átadva helyét a bájitaltan holmiknak. Vetek egy utolsó pillantást a griffis lányra, és a tanárra, aztán beletemetkezem a vaskos kötetbe…

[[ Bájitaltan ]]

[ Bájitaltan ]

*Csak halk kattanás hallatszik, ahogy a zár ismét kinyílik, engedve Audrey csípője lökésének. Gyorsan besuhan a terembe, nehogy a visszalendülő ajtó el találja találni, ám a világért sem nézne fel az újságból, amibe beletemetkezik. Szemfülesebb diákok rögtön megpillanthatják, hogy a Szombati Boszorkány egy számát olvasgatja oly elmélyülten. Gondolta, az új tanár úgyis az utolsók között érkezik, így lesz majd ideje átfutni az újságot. Vállán lógó kopott, bőr táskája, melyet annak idején még legidősebb bátyjától örökölt, minden lépésnél vad ütemet püföl a lány oldalán, talárjának kék címere selymesen csillog a terem félhomályában. Reflexszerűen elindul az első padok egyike felé, ám ekkor szeme sarkából megpillant egy vörös foltot, és végre felnéz az újságából.*
- Anette! Szia *buggyannak ki lágyan széles vigyorra húzott szájából az első szavak. Még mielőtt helyet foglalna körbepillant. Ha Anette már itt van, lehet, hogy mások is tartózkodnak a teremben rajtuk kívül. Való igaz, két másik alakot is megpillant a bájital tanterem sötétjében. Lágy mosollyal biccent a hugrabugos lány felé, majd a tanári asztal felé fordul.*
~ Az új tanerő.. Szóval már itt van. Piton bezzeg mindig órakezdés után robbant be a terembe. Végre valaki jókor érkezik. És hmm..~ *alaposan végigméri az új, és rendkívül fiatal tanárt, majd a hosszas mustrálás után, melyet remélhetőleg elfedett a jótékony félhomály, ejt el egy Jónapot tanár úr!-at.*
~ Kb. a bátyám is ennyi idős lehet.. Na jó, ő egy kicsit idősebb.~ *ehhez hasonló gondolatokkal dobja le magát Anette mellé, majd vadul mutogatni kezdi neki a Szombati Boszorkány egyik lapját, amely egy közelgő Walpurgis Leányai koncertet hirdet*

Amy bájitaltan órára sétál a pinceterembe. Állítólag új tanár van, valami Travis Foley nevezetű egyén. A lány nem is bánja, abban reménykedik, hogy végre kifognak valami épelméjű fazont, de ezt soha, senki előtt nem teszi szóvá. A terembe lépvén hangosan köszön, hiszen így tanították, és nem akarja rögtön az elején elásni magát az új tantóbácsi előtt.
- Jó napot, tanár úr!
Azután a lányok felé fordul, immár szélesen vigyorogva. Mindkettőjükkel együtt járt az órák nagy részére, elvégre évfolyamtársak, plusz Anette szintén Griffendéles.
- Hello, lányok! Mi újság?
Szív szerint megérdeklődné a tanári asztal mögött oly türelmetlenül kucorgó, mogorvás arcú hapsitól, hogy: tessék mondani, embert is tetszik enni?, ám ezt mégsem teszi, csupán kérdőn tekint végig rajta. Valószínűleg zokon venné a lány kérdését, de ez nem lényeg.
Az Anette-ével szomszédos asztalhoz telepszik le. Hátizsákjából tankönyvet, talárjából a pálcáját húzza elő, s mindkettőt a padra helyezi. Amy tudja, az első órán úgysem fognak még tanulni, legalábbis nem valószínű, inkább névsorolvasós ismerkedést sejt, egy-két pitonos keresztkérdéssel, hogy rájöjjön a tanerő, ki mennyire perfekt bájitaltanból. Hirtelen beugrik a lánynak egy sok hónappal ezelőtti óra. Akkor még Jean is itt volt, és egy Nyenne nevű mardekáros lánnyal kötözködött egy jó ízűt az óra kezdete előtt. Aztán egész órán egymást leste a három csaj, hogy vajon melyikük küld előbb titokban rontást a másikra. Végül Amy és Jean hatalmasat nevettek az egészen, igaz ekkor már a kviddicspályán száguldoztak seprűikkel. Régi szép idők – Joy már-már nosztalgikusan sóhajt fel magában. A lány számára egészen hihetetlen, hogy máris március van, mert még alig kezdték el a tanévet, és egyébként is magára kellett kapnia a poncsóját a pulóvere fölé. Hát itt a teremben sincs sokkal jobb klíma, mint odakint. Mintha a bájitaltan tanárok direkt arra törekednének, hogy szibériai éghajlatot varázsoljanak a pince ezen termébe.
A lány magabiztos könnyedséggel néz szét a teremben. Ez bizony nem sokat változott Piton óta, és gyaníthatóan nem is fog. Egyetlen tanár sem szüntette meg eddig a majdnem teljes elsötétítést, a komor hangulatot okozó fekete drapériák sem tűntek el a falakról. A lány hamar besokall a hely – lelki – zegernyéből, ám ezt sem említi meg társai előtt, miként annyi mást sem.

[~ Bájitaltan óra ~]

~ Bájitaltan óra ~

- Helló Julia. – köszönök kissé szenvtelenül a nemsokára betoppanó hugrisnak. Nem mintha nem ápolnék jó kapcsolatot a sárgatalárosokkal – épp ellenkezőleg, velük is barátkozik az ember, de Juliával csak tanórákon szoktam találkozni. Az meg ugye, nem valami romantikus vagy épp vidám hely. Hogy a francban lehet hát kitudjahogy összehaverkodni egy tanórán? Szóval... Nem elegyedtünk csevejbe, én pedig nekiláttam a tankönyvem kicibálásához a megpakolt táskámból. Épp kiszabadítottam egy makacs füzetrakat alól, és diadalittasan lecsaptam az asztalra, amikor újra nyílt az ajtó! És belépett rajta egy újság. Egy kifejezetten vékony és hosszú lábakon járó, hollóhátas újság. Egy újság, amelyik szanzsén lehuppant mellém.

- Te szombati boszorkány – jegyzem meg röhögve, miközben ledobja bőrtáskáját. – Csau Aud! Régen láttalak. – dobok egy vigyort a lánynak, mielőtt felnyitnám annak az átkozott bájitaltan könyvnek a fedelét. Szórakozottan belelapozok, nem is figyelve az olvasmány tartalmára, sőt, közben szinte tünteltőleg más felé nézve – egyenesen az én Audom újságjába. Örülök, hogy összehozott minket ez a kviddics. Mint előbb is említettem gondolatban, egy egyszerű évfolyamtárssal, akivel csak a kínzópadon és a vágóhídon találkozik az ember, nos, nem szövődik nagy kapcsolat. Viszont ha az ember a szabadban, barátok között, önfeledten röpködve ismeri meg igazán az alanyt – na akkor aztán jön egy új haverina az életébe. És ez így van jól. My crazy Auddal ráadásul egyforma ízlésünk van a zene terén...

- Mi varázsolta el annyira a mélyen tisztelt hölgyeményt, hogy fel sem tud pillantani abból a szerencsétlen pletykalapból? – kezdtem kissé ingerülten. A francba is, ha órán olvassa, megértem, de amikor még az nem kezdődik el, és inkább dumálhatnánk pár percet legálisan, miért bújja a hetilapját?! A kérdéssel azonban kissé elkéstem, mert közben már vadul bökdösni kezdte ujjbegyével azt a részt, amitől nem tud elszakadni. Kíváncsian olvasok hát bele a sorokba, és...

- Aaaaaaa.... – kezdek el sivítani fennhangon, tökéletesen elfelejtkezve magamról. Ó, a fene, hiszen a tanár a teremben van! Villámgyorsan áttornázom a sikolyt suttogásba, mert hát, rögtön az első órán fejmosást kapni Foley professzortól nem lenne szerencsés. Tenyeremmel eltakarom a szám, hogy ezzel is tompítsam a hangokat. Na meg hogy eltakarjam azt a ledöbbenten nagyon boldog arckifejezésemet.  - ....aaaaud! És ezt csak most mutatod?! – folytatom suttogva. Úgy süt a vidámság az arcomról, hogy úgy érzem, mintha kisütött volna a nap a sötét teremben és mindent beborítottak volna a sugarai... Félve, hogy ezt esetleg más is észreveszi, tenyerembe temetem az arcom és ott kacagok tovább. – Downing Hill! Az közel van, talán húsz mérföldnyire innen! – sugárzó arccal felnézek a lányra. - Aud! Ugye te is jössz, ugye te is jössz? Én megyek, megyek, megyek....!

Úgy nézhetek ki, mint egy tébolyodott. Igazából... kívülről nézve elég furcsa lehet a dolog. Egy egyszerű újságban valami olyan hihetetlen van, hogy egy griffis lány meghülyül tőle.... Hát, ebben a pillanatban a kívülállókkal nem tudok rokonszervezni. Önfeledt csacsogásba kezdek a legutóbbi Walpurgis Lányai-koncertről, ahol felhívtak a színpadra a zenészek, és együtt ordítottam a refrént az énekessel. Be nem fog állni a szám... egy jó ideig. Ez már biztos. Teljesen kimegy a fejemből, hogy esetleg a bájitaltannal is foglalkozni kéne, amire már vagy egy hónapja nem tanultam egy betűt sem... És úgy általában a bájitalfőzéssel sem vagyok kibékülve, és ha még bele sem olvasok a könyvbe... Jó kérdés, mi lesz velem az órán. Abban reménykedek, hogy csak ismerkedés lesz... Illetve, abban reménykedtem még a folyosón, mert most már az agyam befogadóképességének száz százalékát csak és csakis a közelgő koncert tölti ki. Egyedül az zökkent ki a beszédből, amikor megjön Amy.

- Szia, Amy! Jaaajh, Walpurgis Lányai koncert lesz!... – kezdem el rögtön magyarázni a részleteket. Szegény leányzó... Az újabb áldozatom... Ha csak Aud le nem állít a beszédben, akkor elég sokan fognak elaludni az óra elején...

[Mi a fene… még nem is kezdődött el? Akkor meg minek töröm itt magam, hogy az a…]

[ A folyosón ]

     Apró, ütemes kopogás járja be a pincefolyosó sokméteres hosszát, valóssággal oda-vissza pattogva a csupasz kőfalakon. A falikarként szolgáló fáklyák igen gyér világítással szolgálnak, ám a sötét sziluettes alak tesz egy próbát, s közelebb lép az egyikhez. A tűz fényköréhez emeli a bal karját, hogy leolvashassa az órája számlapját.
     - Mi a fene… még nem is kezdődött el? Akkor meg minek töröm itt magam, hogy az a… – idegesen dobbant egyet a lábával, majd nagyot ránt a vadi új oldaltáskája pántján. A mozdulatnak hála egy emeletet süllyed a válla a ránehezedő súlytól, de most mit sem számít ez a kis kín. Mekkora kiszúrás már a szobatársaitól, hogy olyan korán leléptek a klubhelyiségből. Így teljesen abban a hitben volt, hogy a délutáni óra a kezdetéhez közeledik, s fejvesztve dobálta össze a bájitaltanhoz szükséges holmijait, aztán már rohant is a kastély ’alfelébe’.
     Ám nagyon úgy néz ki a dolog, hogy a cseverésző lányok csoportosan vonultak a vécére, vagy akárhova, de az biztos, hogy nem az óra miatt siettek olyan nagyon. És tessék, ennek a félreértelmezett riadónak Iza issza meg a levét; majd kiköpte a tüdejét, mire leviharzott a pincébe, nehogy elkéssen Mr Foley órájáról. Persze a késés egyéb esetekben mindig garantált, csupán a mértéke a kérdéses… de most! Most átverte saját magát. És elintézte, hogy körülbelül öt éve először érkezzen a tanterembe még a szünet ideje alatt. Hihetetlen.

[ A teremben ]

     Lazán belöki a fémcsatos ajtót, és büszke vigyorral a képén lép a megszokott helyéhez, épp csak nem fütyörészik közben. A táskáját egy lendülettel a széke alá hajítja, majd maga is komótosan leül. Előbb tüzetesen átnézi a padja fedlapjára került friss firkálmányokat, kódolhatatlan bevéséseket és több tucatnyi strigulát, majd csak ezután néz körbe az egybegyűlteken. Nem sok lelkesedést mutat, mikor megpillantja a tanári asztal mögött gubbasztó férfit, aki minden bizonnyal az új professzor. Meglehetősen fiatalnak tűnik, s az arckifejezése olyan, mint akinek satuban szorongatják a… nagylábujját. Egye kutya, azért nem néz ki rosszul… ahhoz képest.
     - Jó nagyot kívánok, tanár úr! – kiált oda a professzornak éles hangsúllyal, majd felméri a többieket. Vegyes az összetétel, épp csak a nagymellényű mardekárosok hiányoznak még. Barátságosan int a lányoknak, s nem kerülheti el a figyelmét a két paddal mellette lelkendező páros visítozása.
     - Hahó, Anette, mi a helyzet, mitől vagy úgy oda? – pillanatok alatt ott terem a háztársa mellett, majd nem minden célzat nélkül látványosan felméri a hollóhátas évfolyamtársát is, aki szintén a kisimított újság fölé görnyed, miközben csak úgy csillognak a szemei. – Nahát, Amelie, mióta közösködsz az álnok piroskákkal? – hanyagul a pad oldalának támasztja a csípőjét, és félszemmel próbálja kibetűzni a vígság okát képező cikket a lapból. Ám az közel sem érdekli annyira, mint a magyarázat a Turner lány hirtelen barátságosságára. Igen-igen, jól emlékszik még a múltkori meccsre, amikor a Hollóhát csúnyán kikapott a Griffendéltől, s Audreyt, a terelők terelőjét kiállították a mérkőzésről. Akkor mintha egy leheletnyit ellenségesebben viselkedett volna az évfolyamtársaival… persze erre megvolt az oka, de ezt miért kéne elismerni előtte?

[{ Folyosók }]

{ Folyosók }

A déli-szárny kietlen kőrengetegének ható, Bájitaltan tanterem folyosószakaszán egy, a Mardekár házát erősbítő, a tizenéves derekát taposó fiatal fiú jelent meg. Hatalmas, varjúszín talárja körbeölelte egész lényét, s mellkasának bal oldalán természetesen ott díszelgett az ezüst-zöldszegélyes, kígyót keretbefoglaló címer. A csendet csupán cipője talpának kőpadlózatról visszaverődő koppanásai törték meg…az iskolai kötelező viselet az egyes lépések alkalmával engedett belátást maga alá…Igen, a lábak előre lendülésekor villant meg egy-egy pillanatra a szürke nadrág…aki egy kicsit is ismerte a Perry család sarját, tudhatta, minden bizonnyal az előírt, házszabálynak megfelelő ruházatot öltötte fel a tanórára. Vasalt, éjfekete ing…ez volt az egyetlen, amiben eltért, mert nem volt hajlandó fehér színnel mocskolni megjelenését…a gyengék színével. Természetesen elengedhetetlen díszelgett rajta a szürke mellény. Cipője szintén hollószín fekete, fényesítve, a legapróbb porszemektől is mentes. Szeretett adni magára, hiszen az öltözködés nagyon sokat elárult az emberről…ki, honnan származik. Nemesi családból, büszkén mutatva származását…avagy a pórnép soraiból emelkedhetett ki, hogy megtisztelve érezvén magát egy iskolába járhasson a tehetősebbekkel.

A fiúnál nem volt táska…hátizsák…mindösszesen egyetlen ébenbarna mappa lapult jobb kezében, egyik oldalával a csípőjét szegélyező talárt koptatva. A darab bőrből volt, és minden bizonnyal meglehetősen koros ereklyék egyikét öregbítette…a rajta található díszművek hirdették korabéli mivoltát. Az irattartót a fiú annakidején az édesapjától kapta, így kellő odafigyeléssel viseltetett utána…hiszen emlék volt…emlék egy olyan embertől, akit nagyra tartott…és akit szeretni tudott. Mára már nem akadt ilyen ember a világban. A bizalmat és szeretetet, mint szót kiölték Davis-ből a közelmúlt és régmúlt eseményei egyaránt…szörnyű sorsának kálváriája pedig úgy festett, nem akar beteljesedni.

Ahogyan lépdelt a folyosón, összerakta a Nagyteremben hallott információkat az újonnan kinevezett tanerőről…ebből kiszűrte, hogy az illető aranyvérű. Legalább annyi volt az iskola vezetőségében, hogy a posztra ildomos embert emelte ki…nem holmi martalócot. Igen, DaPe újonnan kezdte másképpen szemlélni a környezetét, amelyben hathatós segítségére volt két háztársa, akik felnyitották a szemét, és kemény okításban részesítettek az etikett és illemtan szabályairól, valamint a hagyományok tiszteletéről. Megmutatták neki, hogy mit is jelent a Roxfort Mardekár alapította dicső házába tartozni.

Davis az ajtó elé érve emelte meg bal kezét…tenyerét ökölbe szorítva koppantott aprót, s lágyat a vaskos, útját keresztező faajtón. Választ sem várva, hiszen bőven időben volt még eresztette le karját, és helyezte tenyerét a kilincsre…lenyomva, a zár kattanását követően tolta meg a befelé nyíló ajtót, a tőle megszokott, mondhatni lomha módon. Az természetesen korosodó zsaluinak köszönhetően nyikorogva tárta fel a terem félhomályba burkolt valóját.


{ Bájitaltan óra }

Egy lépést téve előre fordult meg, majd hajtotta be a vaskos falapot maga mögött az illemtan alapszabályai szerint. Midőn mozdulatsorával végzett, tengerkék szemeinek jeges pillantását a tanári asztal felé vetette, mintegy felmérve, tulajdonképpen ki is szeretné pallérozni az ő elméjét. Travis Foley professzor meglehetősen hanyag tartásban üldögélt az asztal mögött, mely közelről sem sugallta a sokak által emlegetett elit vonalat. A férfi láthatóan zavarban volt, esetleg ideges az első óra miatt…az asztal alja ugyanis nem takarta lábát…továbbá a bent üldögélő diákok pletykálkodása mellett is hallani lehetett, amint lábával dobol. Az idegesség és félsz jelei…Perry nem méltatta szóval az illetőt, feleslegesnek vélte elcsépelt, és üres köszönési frázisokkal bombázni…csupán illedelmesen bólintott felé köszöntésképpen, melyet követően kilépett, és megindult a padok közötti keskeny szakaszon, hogy elfoglalja a helyét.

Odabent öt diák tartózkodott eleddig, cseppet sem meglepő módon mindőjük leányzó volt. A legutolsó sorokban Anette, valamint Audrey üldögélt, választásukkal már most kifejezve érdektelenségüket az óra anyaga felé. Hozzájuk csatlakozott még Amy is, minthogy a páros melletti szomszédos padot választotta magának ülőhelyül. A két félvér érdektelensége nem is volt annyira meglepő, mindazonáltal, hogy egy aranyvérű is melléjük keveredett…

Szemeit emelve a középtájon üldögélőkre mérte végig azokat is…éppen csak lopva, tudja, kikkel kell számolnia…noha nem igazán érdekelte a tény, kivel is kell megosztania a terem levegőjét. Woodrow valamint Bishop heverésztek azon padokban…választásuk helyénvaló volt. Az első sorokat általában Griffendéles, hugrabugos és hollóhátasok szokták megtölteni, az igazi stréberek, akik azt gondolják, kiválasztott helyeikkel minden bizonnyal belopják magukat a tanár szívébe, és csak Trollnál jobb jegyeket kaphatnak választásukból fakadóan. Persze amikor egy-egy helyénvalón leértékelt dolgozatot kapnak kézhez, eluralkodik rajtuk a pánik…nevetséges. Higgyék hát, és vigye őket a nyavalya önnön idiotizmusuk miatt.

DaPe a padsorok közepe tájékára érve, előröl a harmadik padnál állapodott meg, minél távolabb az eleddig bent üldögélőktől. Ébenbarna, mívesen díszített mappáját, mely könyvét és egy pergament rejtett tollával és tintával, helyezte az asztal felé eső sarkára. Mindkét élével párhuzamosan a pad szélével. Ezt követően húzta ki a belső sor felöli széket, majd lépett mellé. Kezeit a nyakához emelve oldotta el a varjúszín, minőségi anyagból készült talárja kötését, hogy aztán azt élére hajtogatva a pad túlsó lapjára tehesse, mintegy jelölvén, nem kíván padtársat maga mellé az óra egészére. Nem mellékesen pedig, a székre terítve a talár alja lelógott volna a porral és kosszal itatott földet érintve, amelyet csorbította volna a Bájitaltan óra utáni megjelenését.

[[ óra előtt ]]

[ óra előtt ]

*Fülig érő vigyorral fogadja a lány ujjongását, majd egy futó gondolattal megjegyzi magában, hogy helyesen jósolta meg Anette reakcióját.*
- Még hogy megyek-e? Ez nem lehet kérdés! *megerősítésképpen élesen csettint nyelvével, bár a szájába tömött óriási, összerágott rágógolyó nem könnyíti meg a dolgát. Az akadály leküzdése helyett inkább vadul megtépázza a fúvógumit fogsorával és egy hatalmas buborékkal örvendezteti meg a szemlélőket, de valószínűleg a teremben senki sem tudja kellőképpen értékelni a rágóbuborék fújás művészetét, melyet Audrey mesterfokon művel. Tekintetét csak most veszi le az újságban két oldalt is elfoglaló, óriási hirdetésről, most is csak azért, hogy elmélyültebben csacsoghasson Anette-tel a múltkori esetről. Igaz öt éve ismerik egymást a lánnyal, de úgy igazán csak idén beszélgettek, ami a rosszul beosztott kviddicsedzéseknek köszönhető. Első témájuk talán éppen a Walpurgis Leányai zenekar volt.. Igen, annak idején egy sikeresen félreszervezett edzésen, amikor a griffendéles és hollóhátas csapatot egyszerre osztották be a pályára, Audrey meghallotta, hogy griffis évfolyamtársa a legutóbbi koncerten történt Tarantallegra igével való példátlan visszaélésről beszél, és nem bírta megállni, hogy ne szálljon be a beszélgetésbe.
A beszélgetést Amy jövetele szakítja meg egy pillanatra. Na ja, Audrey őt is a kviddics révén ismerte meg, ugyanis a lány úgyszint játszik, igaz ő is a Griffendél ház színeiben.*
- Szia Amy! *szólítja meg a lányt, bár csak helyeselni tud* Jaha, Walpurgis Leányai koncert! És itt a közelben. Ugye jössz? *faggatja a lányt egy újabb buborék hangos csattanással kísért meggyilkolásának közbeékelése után. De bizony, szegény Amy nem menekül. Aud nemhogy leállítaná Anette-et, inkább rákontráz. Hangját kicsit felerősítve kezdi el mesélni a tagcserével kapcsolatos híreket, amiket a Szombati Boszorkány előző számában olvasott.
Egészen belelendül a beszámolójába, melybe Izabel érkezése csúfosan belerondít. Csak egy észrevehetetlen fülrándulás jelzi, hogy észlelte az ismét elhangzó, Izzy által ráragasztott gúnynevet, bár különösebben nem zavarta, hiszen nem igazán értette miért illetik az Amelie névvel. Már ezerszer rá akart kérdezni, de hát mégsem tudakolhatja meg ezt csak úgy az ember. Na meg a hollóhátas öntudat. Ha nem is tudja, úgy mutatja, hogy tudja. Mert egy hollóhátas tud. Akármiről is legyen szó. És bár elméletben így van, gyakorlatban most is –mint mindig- összeszorult gyomrában a tudatlanságból és a kíváncsiságból összegyúrt rosszindulat gyűszűnyi csomója. Egyik alkalommal, miután átesett egy hevesebb összeszólalkozáson Izabellel, azonnal felrohant a könyvtárba és két órát görnyedt különbnél különb mágiatörténelem könyvek felé, hátha eddig valami információ elkerülte a figyelmét egy bizonyos Amelie nevű személyről, mintha a név titkának felderítésével máris kiadhatná a felgyülemlett idegességet, de nem.. Az Amelie név egy koboldfelkelésnél vagy fontosabb boszorkánypernél sem szerepelt. Ugyanígy nem találta a nevezetes boszorkányszombatok névjegyzékénél sem, és hiányérzetét az is továbbnövelte, hogy a SzEFEK azaz a Szörnyűn Elátkozott Félig Eltávozott Kísértetek történetei között sem talált efféle mozaikszóra utalást. Lassan már egészen hidegen hagyta a dolog, hiányérzetét pedig egy egyszerű névkorrigáló megjegyzéssel töltötte fel*
- Szia Izibizi. *küld egy vigyort az érkező lány felé* Egyébként a nevem Audrey. *teszi hozzá már csak úgy megszokásból* És ha ezzel megint a meccsre utalsz, hát tudd meg, hogy igenis jogosan voltam felháborodva! *orrlyukai egészen kitágulnak a nagy hevességtől. Kihúzza magát és elöl keresztbetett kézzel próbálja meg ellensúlyozni a benne egyre csak növekvő kisebbségi komplexust, melyet az okoz, hogy három griffendélesnek próbálja saját házának igazát bizonyítani. De ezzel inkább meg sem próbálkozik, az ő bosszúja beteljesült már akkor, amikor gurkóval becélozta a bírót, és bár ezt nem szereti háztársainak reklámozni, de meg van győződve róla, hogy az a lövés minden egyes Hollóháttól levont pontot megért. Hogy minél gyorsabban átugorják a témát, szabad rálátást enged az asztalon elterülő újság lapjaira, hátha Izabel is rákap majd a koncert témára. Hiába, ők ilyenek voltak, amióta csak ismerték egymást. Nincsenek  rosszban, félreértés ne essék, de ott kötöttek bele a másikba, ahol csak tudtak. Pusztán heccből. Ezt talán az is okozhatta, hogy a két lány sok mindenben nagyon hasonlít egymásra, de Audreynak még soha nem akaródzott elmerülni a probléma kiváltó okaiban. Nem is érdekelte igazán, valahol mindig is szórakoztatta ez a kötözködés.
Ekkor lép be a terembe mr Foley-n kívül az első hímnemű, emellett az első Mardekár házból érkező diák, Davis Perry. Audrey akaratlanul is elkapja fürkésző pillantását, amikor a fiú felméri a teremben tartózkodókat, biccent is neki egyet reflexszerűen, és eltátog valami üdvözlésfélét. Nem lepi meg, hogy a fiú nem viszonozza a gesztust, nem is várt válaszreakciót, bár meglehet, szimplán nem vette észre az igazán apróra sikerült biccentést. Éjfekete tekintetével elkíséri a padhoz sétáló fiút az útján, kicsit még elidőzik pillantása Davis felszerelésén, fején átfut a gondolat, hogy talán ő túl sok cuccot cipel magával egész nap, és hogy igazán ráférne már egy új vállpánt az oldaltáskájára, majd ismét beszáll a lányok csevelyébe*

[ Bájital terem ]

Apró fintorral az ajkaimon tekintek fel a vaskos kötetből. Akarva akaratlanul is elkapok egy szófoszlányt a közelgő koncertől. Na igen, Walpurgis Leányaiért minden épeszű lány odavan, hajdanán én is meghallgattam, sőt, mostanság is gyakran csendül fel a lakásban. Anyám imád közben írni. Elnéző, mosoly kúszik arcomra, fél szemmel a könyvet, fél szemmel a többieket mustrálva. Bekapcsolódni a beszélgetésbe? Ugyan kérlek, én nem az a stílus vagyok. Ha valaki kommunikálni akar velem, megtalál, nem fogok senki társaságáért könyörögni. Na nem mintha ez olyan meglepő lenne. Az igazat megvallva, néha jó lenne, csak úgy cseverészni, sétálgatni, és nagyokat kacagni, de az nem én vagyok.
Apró fejcsóválás, már megint agonizálok, csak azt tudnám, minek? Eddig is tökéletesen elvoltam, és tartom valószínűnek, hogy ezután is megleszek. Nem egyszer tanultam meg, hogy a lányok barátsága bizony törékeny, nem is kicsit, így aztán az első pofonok után már másképp tekintek bizonyos dolgokra, mint azelőtt. Sokak számára talán úgy tűnik, velem nem lehet szóba elegyedni. De, lehet. Csak épp talán azért van az álcám, hogy kívülről bevehetetlen várnak bizonyuljak. Az elmúlt hónapok is ezt igazolják. Megkövült vonásaimon ritkán látni őszinte mosolyt. Ennek következményeképp, pedig naná, hogy nem keresik a társaságom.

Lapozok egyet a könyvbe, mímelve, hogy engem aztán nem érdekel semmi, és senki, amikor újabb griffis lép be az ajtón. Izabel, és Audrey finom szóváltására érdeklődően lesek fel az oldalakból, aztán újabb fintorral visszaemelem pilláim. Nem gondolják komolyan, ez már messziről látszik. Nos igen, azért egészséges kíváncsiság belém is szorult, elvégre én is lány vagyok.
Az ajtó halk kattanása billent ki mélázásomból. Megjött Mr. mardekáros Davis Perry. Halványan átvillan agyamon, hogy az ég álja a Süveget, hogy mégsem közéjük keveredtem. Lehet, hogy nem vagyok egy szent, de ha egy mód van rá, jobb Őket messziről elkerülni. Ez alól egyik sem kivétel.  Mégis meglepő a gőg, ami ezt a fiút körbeveszi, illem, tökéletes pontosság sugárzik mozdulataiból, csak mindketten másképp értelmezzük. Furcsa mindemellett, hogy a tanárnak nem köszönt... talán direkt, talán nem, de ahogy elnéztem, hang nem hagyta el, mióta belépett az biztos...
 Alig hallható sóhaj, aztán közelebb húzva magam az asztalhoz, folytatom az olvasást, már amennyiben senki nem szakít félbe. Életemben először azt kívántam, hogy kivételes alkalommal ne kelljen tovább csendben ülnöm. Igaz, ez tökéletes lenne a mindeddig közönyös és élcelődő álcám egy pillanat alatt való lerombolására, de szemeim, melyeket konokul igyekeztem az oldalon tartani, minduntalan fel-felemelkedtek, és a beszélgetők felé vetültek. Na igen, rajtam sem lehet kiigazodni. Egyszer ilyen, egyszer olyan vagyok. …

*Abb épp agyfrissítő sétáján volt a birtokon, hogy végre egy kis tavaszi erőt gyűjtsön magába, s épp soron következő órájára készüljön lelkileg. Végre egy olyan nap köszöntött a Roxfortra, mikor nem eső áztatta az udvart, és a diákok végre kiszabadulhattak a négy fal közül. Persze, meleg az nem volt, mert a szél így sem akart felhagyni szokásos fa-, bokor-, és ruhatépdeséssel. Éppen ezért a fiatal lány összehúzta magán a talárját, hogy mégse engedje a pajkos szél fiakat magához közel. Ez a terv kisebb-nagyobb sikerrel járt. Annyira már nem fázott. De úgy döntött, elég volt a sétából, s inkább az iskola falain belül keres magának megfelelő elfoglaltságot. Vissza is sétált, majd órájára pillantott és meglepve vette észre, hogy hamarosan kezdetét veszi a bájitaltan órája.
Amint beért, rögtön a terem felé vette az irányt.

//Teremben//

Megérkezett a folyosóra, melynek végén található a bájitaltan terem. Nem is olyan rég léphetett be valaki a terembe, mert Abb még hallotta az ajtó záródását a folyosó végéről. Odasietett, majd kezét a kilincsre helyezte, lenyomta azt, és belépett a terembe.
Bent a fiatal tanerőn kívül még hatan voltak. A lány gyorsan órájára pillantott és megnyugtatólag hatott rá, hogy még van 3 perc az óra kezdetéig, szóval nem is késett olyan sokat.
Tehát már voltak a teremben. Három grifis leányzó, akit korábbi órákról már ismert az évek során, Anette, Amy és Izabel. Egy hollóhátas lány Audrey, akivel nem sokat beszélt eddig, de azt tudta a csajról, hogy a fúvógumik mestere. ~Majd egyszer, talán vele is beszélek.~ Az öt év alatt ez még nem sikerült. Persze, a szia, mizu kérdések már elhangzottak közöttük, de semmi több. Aztán ott volt még Julia, házuk jégkirálynője. Na jó, ez persze nem volt igaz, de azt már kitapasztalta Abb ötévnyi ismeretségük alatt, hogy milyen reakciókat figyeljen a lányon, és mikor oldjon kereket.
Alapjáraton kedvelte Juliát. Aranyos, rendes lány volt. Bár mentalitása kissé eltért a hugrásokétól. Inkább mardishoz hasonlított, de biztos volt benne valami, ami miatt anno a süveg mégis az ő háztársává tette. El-elbeszélgettek, persze általában órákon, és a hálóteremben, ha épp úgy adódott. Sétálni, nevetni sohase látta a lányt. De még is barátjának tarotta, bármennyire is különböztek.
És végül, s talán utolsó sorban Mr. Perry is a teremben tartózkodott. Egy aranyvérmániás, egoista mardekáros. Abbnek soha nem volt vele semmilyen szóváltása, összetűzése, semmilye. Mégis ránézésre taszította valami a srácban. De ezt megtartotta magában. Soha senki nem tudhatta, hányadán áll Abbnél. Akit kedvelt, azzal tudatta, akit nem… azt meg nem méltatta arra, hogy esetleges utálatát fejezze ki felé. Szimplán semleges maradt.*
- Jó napot Tanár úr! – köszönt, mikor belépett a terembe.
– Sziasztok lányok. – toldotta meg korábbi nyitányát. Majd Julia mellé sétált. Majd, hogy mégse legyen annyira bunkó odavetett egy sziát a mardis srácnak is. Választ nem nagyon várt rá, ez amolyan neveltetési megszokás volt. Édesanyja mondta neki mindig, hogy ha bemegy valahová mindenkinek köszönjön, aki bent tartózkodik, lényegtelen, hogy milyen kapcsolatban állnak. Ennyivel tisztelje mindenkiben az embert. S édesanyja volt szintén, aki ezt a bölcsességet tanította neki: Tiszteld mindenkiben az embert, ne azt amilyen, hanem azt, amilyen lehetne.
- Leülhetek? – kérdezte, ha a válasz igen, akkor helyet foglal mellé. Ha nem akkor Amynél próbálkozik hasonlóval. Ha ez sem oké, akkor leül egyedül egy középtájt lévő padba.

*Leült, könyveit, pennáját, papírosát előszedte, majd érdeklődve tekintett a tanári asztal felé. E közben, persze fél füllel hallgatja a lányok csevelyét a Walpurgis Leányairól. Volt már hozzájuk szerencséje, de annyira nem izgatta a dolog. Gondolkozott rajta, hogy fűzzön e hozzá valamit a társalgáshoz, de inkább úgy döntött véleményét, most megtartja magának. Ez a nap nem volt a legjobb. Eléggé kötekedős hangulatban volt, és nem szeretett volna senkit magára haragítani. Így inkább csendben maradt, s teljes figyelmét a tanárnak szentelte. Látszott a proffon, hogy feszeng, ideges. Hát igen, csak az első órája lesz velük, valószínű korábban nem ilyen munkakörben dolgozhatott. Biztos ez okozott gondot a tanár úrnak.
Kíváncsi, tudásvággyal teli szemeit rá függesztette, s várta, hogy mikor vet véget az általános zsivajnak. *

[[Még mindig óra előtt, - Abbey ]]

[Még mindig óra előtt, - Abbey ]

Unottan lapoztam egyet a könyvben, miközben folyamatosan az órámra pislogtam, mikor újra ajtónyikorgásra kaptam fel a fejem.
Abbey… Apró félmosoly, egy biccentés. Többet úgysem vár Tőlem. Pedig… nem rossz lány, csak…

A sorok közül figyeltem, amint célirányosan felém indul. Észrevétlen mozdulatokkal odébb helyeztem a táskám, jelezvén, ha akarja, szívesen látom magam mellett. Kedveltem a táraságát, okos volt, szórakoztató, és képes volt elviselni a hülyeségeim. A legtöbb ember erre képtelen, inkább nem kommunikálnak velem. Ő meg.. elég volt egy apró fintor, vagy bármi, és már magamra is hagyott. Ezt szerettem benne. Soha nem okvetlenkedett, mindig tudta mikor nem vágyom senki társaságára. Talán ezért volt Ő eleddig az egyetlen olyan személy, aki hosszútávon is kitartott mellettem. Pedig, ha valaki, Ő aztán tudja, nem vagyok egy jótét lélek, egyszerűen csak ilyen neveltetést kaptam apámtól. Légyegében soha nem bántam meg, megtanított tűrni, és olyan szemléletet adott, melynek segítségével csak a számomra fontos dolgokat értékelem, a többivel amolyan volt-nincs-majd-lesz-és-ha-nem-akkor-mi-van-az-élet-megy-tovább, és ez így van jól. Soha nem ragadtam le kicsinyes dolgokon, vagy amik egyszerűen nem érdekeltek…

Mégis meglepett, hogy a lány megkérdezte, leülhet e _mellém_ . Órákon gyakorta szoktunk egymás mellett ülni, igazából soha nem értettem mért keresi a társaságom, ha olyan elutasító vagyok. De mint mindig, most is, ha nem is mutattam, de örültem neki.
- Persze. – biccentettem megtoldva egy alig látható félmosollyal. Nem kezdeményezett beszélgetést, így folytattam az olvasást, bár egyre türelmetlenebbül. Hajtott a kíváncsiság, hogy mégis mit talált ki a mélyen tisztelt Tanár Úr erre az alkalomra. Nem irigylem, biztos nem lehet könnyű első órát tartani.

Kicsit nagyobb robajjal, mint szerettem volna, csuktam be a vaskos kötetet, és süllyesztettem a táska mélyére elterelvén gondolataimat, mielőtt ismét elérzékenyülök, aztán megnézhetem magam. Az álca visszacsúszott arcomra, tökéletes nyugalmat, és bevehetetlenséget sugározva, kezdtem el lassan elővenni az órához szükséges könyvet, pennát, tintát, miegymást...
Miután végeztem a pakolással, Abbeyre vetettem pillantásom, és Tőlem szokatlan módon megszólítottam:
- Abbey? – na, hát ez nem épp a legbarátságosabbra sikerült. – Jól vagy? Olyan nyúzottnak tűnsz. - suttogtam alig hallhatóan. Igazából, nem tudom, miért tettem, de valahogy jól esett megmozgatni egy csöppet elgyengült beszélőkémet. Öt év alatt talán először kezdeményeztem én. Kíváncsian szegeztem rá íriszeim, tényleg érdekelt, miért olyan szóltan, és morózus...

[ Bájitaltan Óra ]

Bájitaltan. Fújj… De legalább már nem Piton tartja. Komótosan, lábamat lóbálva haladok a pince felé. Kíváncsi vagyok az új tanárra, remélem valami értelmes fazon, különben a bájitaltanhoz való kedvem marad ahol eddig volt, vagyis a béka alsó fertálya alatt fél méterrel.
Soha nem gondoltam volna, hogy megéljük azt a napot, amikor majd más tartja az órát. Hm, hm, változnak az idők.
Közben lopva körülnézek, elvégre gondolkozás közben néha félhangosan motyogok, illetve, hajlamos vagyok, úgy elbambulni, hogy aztán hirtelen orral előre találom magam. Itt ilyesfajta veszély nem fenyeget, (maximum elcsúszok a pince síkos járólapján) Harry meg jó messze van, ahhoz hogy lássa, ha ne adja Merlin, tényleg el találok vágódni.
Ásítok egy hatalmasat, aztán tovább mélázok a terem fel haladva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Furcsa, hogy a többieket nem is láttam, én vagyok ennyire lusta, vagy Ők mentek el korábban? Na nem mintha zavarna, hogy egyedül lépdelek, csak úgy mégis azért.

Odaérve megállok az ajtó előtt, és szemezni kezdek a kilinccsel. Nagyon nem díjaznám, ha valami hasonló lenne, mint a volt tanerő. Mély sóhaj, aztán benyitok…
Na igen, hát nem egészen így képzeltem el a termet. Azt hittem valamivel majd feldobottabb lesz, de lényegtelen, ha jól tanít a bácsi, tökmindegy, milyen a terem. Csak ne irtóznék ennyire Piton itt hagyott dolgaitól, tisztára olyan érzésem van, mintha itt lenne. Brr…

- Jó napot Tanár Úr. – köszöntem egy félmosollyal, már eleve azt díjazom, hogy nem Piton tartja az órát. Na de mindegy. Célirányosan elindulok a többi griffis felé, elnyomva egy finom beszólást a Mardekáros srác felé. Perry… na már csak Ő hiányzott. Hamarosan itt lesznek a többiek is. Mondtam már, hogy ki nem állhatom őket?
Julia, és Abbey már megint együtt ül. Na igen, a háztársak már csak ilyenek. Az összetartás a legfontosabb…

Elérve Anették társaságát, vidáman köszönök: – Hello lányok! –aztán Amy-hez fordulva megkérdezem, leülhetek e mellé. Ha a válasz igen, és nem vagyok nemkívánatos társaság, fél szemmel az Audrey által szorongatott újságra tekintek, majd ledobom magam a lány mellé, és kipakolok, ha nem, akkor eléjük ülök, és állam az összekulcsolt kezeimre helyezvén várom, hogy kezdődjön az óra… Bájitaltan.. hogy én ezt mennyire nem szeretem. Lopva a tanár felé pislogok szinte szuggerálva, hogy ne legyen szőrösszívű, és jó óráink legyenek…

[Mintha érdekelne az engem]

[ Az óra előtt... ]

     - Mintha érdekelne az engem – legyint megvetően, mikor Audrey felvilágosítja őt a valódi nevéről. Mintha nem lenne elég neki öt év ahhoz, hogy kívülről megtanulja az évfolyamtársai nevét. Pláne Turnerét. Az agyára megy ez a nőci, pedig tulajdonképpen semmit sem tett ellene. Na de akkor is. A puszta tény, hogy létezik, már elegendő ok arra, hogy viszketni kezdjen a tenyere. A többiek szerint ez a zsigerből fakadó ellenállás csak hisztéria, de ő tudja, hogy létezik ’ellenszenv első látásra’. Egyszer összecsap majd vele, de úgy istenigazából, fittyet hányva a büntetésekre és a házak közti összefogást szorgalmazók felszisszenésére.
     - Ja, tényleg tök jogos dolog megküldeni a pártatlan bírót egy gurkóval. De mondd csak, beszélgettél már az iskolai pszichológussal? Csak a dühkitöréseid miatt kérdem… nem akarok ott lenni a következőnél. – Ó, dehogynem akar, sőt. Egy nagy pirospont Audreynak, ha ő kezdi a marakodást, hisz akkor még a következményeket is a nyakába lehet varrni.
     Iza felületesen követi a tekintetével a hollóhátas lány ténykedéseit, ahogy az asztalra simítgatja az egyre gyűröttebb újságot. Enyhén oldalra billenti a fejét, hogy ki tudja betűzni az egyébként öles szalagcímmel hirdetett koncertet, amit a híres zenekar, a Walpurgis Leányai ad hamarosan. Őszintén szólva nem igazán hozza lázba maga a tény. Szereti a zenéjüket, meg minden, ám megvan a saját ízlése, s még ha nem is veri nagy dobra, de a mugli bandákért rajong. A lányok előtt persze próbál némi lelkesedést erőltetni unott arcára.

     Az epés kis szóváltást az első mardekáros belépője szakítja félbe. Perry hajtja be maga után a megvetemedett faajtót, majd úgy vonul keresztül a termen, mint egy vakbélgyulladás. Iza sosem tudta megfejteni a fiút, ami persze nem is csoda, hisz az elmúlt évek alatt körülbelül két szót nem váltottak. Hogyan is cseverészhettek volna, mikor ez a piperkőc olyan magasan hordja az orrát, nem csoda, hogy észre sem vette a háttérben meghúzódó társait. Ám ha Izzy újfent őszintén pillantana a saját lelkébe, be kellene látnia, hogy ott motoszkált mindig is a kíváncsiság benne; vajon Davis Perry milyen lehet az ő hideg, szinte már kegyetlen álarca mögött. De nem, ilyen dolgokra nem szabad gondolnia, hisz azért a fiú mégis csak egy mardekáros… mintha már maga a szó bélyeget égetne a homlokára, vagy valami ragályos fekéllyel szennyezné a hozzá nem méltókat.
     Azért a szeme sarkából követi a sötét alak pedáns mozdulatait, ahogy beteges pontossággal igazítja el a holmikat maga körül. Aranyvérű, na és aztán? Ez már elég ok arra, hogy örökké elkötelezetté váljon? Hogy eldobja a gondtalan gyermekkort, az izgalmakkal szolgáló ifjúkort, s már időnek előtt komolyan összeráncolt homloka alatt, kritikusan szemlélje az őt körülvevő világot? Koraérett, de vajon a nevelése tette ilyenné, vagy ez a standard viselkedési norma ezen körökben? Iza mindig örült a származása nyújtotta kettős nézetnek; a nemes varázstudományokon alapuló, illetve a muglik által felépített létnek. Mindenesetre nem reklámozta sosem kevert vérét. Az emberek manapság keserű előítélettel viseltetnek mindenki iránt, aki nem tudja igazolni a száz százalékos ’tisztaságát’. Baromság.

     Izabel könnyeden ellöki magát eddigi támaszától, a padtól, amikor Abbey Green, majd nem sokkal később Ginny Weasley is csatlakozik az egyre gyűlő társasághoz.
     - Szia, Abbey – köszönti kedélyesen a lányt, annak ellenére, hogy az egy másik ház tagja, valamint a konkurens kviddics csapatok egyikének feje. Ha más nem is, ez a hozzáállás bizonyítja semlegességét a bosszantó versengést illetően. Természetesen Audrey ez alól kivételt képez, vele ugyanis egészen szórakoztató a rivalizálás. Közben visszaballag a helyére, valahol a terem közepe felé, s frissen érkezett ház- és hálótársa felé is megereszt egy barátságos mosolyt.
     - Hahó, Ginny. Szerinted kell a profnak a lecke, amit még a helyettese adott fel, vagy felejtős a téma? – ez utóbbit szinte suttogva kérdi a lánytól, nehogy meghallja Mr Foley. Sosem lehet tudni. Beszéd közben megkapaszkodik a pad szélében, és előrébb hajol. Csak nem rántja magára az egész berendezést…