Csillagvizsgáló

Ebben a toronyban zajlanak a csillagászat órák éjfélkor. Ide a diákoknak akkor szigorúan tilos feljönniük, mikor nincs órájuk. Ha itt elkapnak olyankor, mikor nincs órád, igen hamar a házvezetőd irodájában találod majd magad, azt hallgatva, mi a büntetésed a kihágásért.

[Even angels fall...]

||Blaise||

Hát persze, hogy megint egy tiltott hely. De ez ellen tényleg nem tehetek semmit. Egyszerűen imádom az eget és a csillagokat. Nem az órákat, nem a tudományos részét a dolognak, bár azzal sincs nagy bajom. Egyszerűen csak szeretetk éjjel(persze mikor nincs) fennt ücsörögni, és nézni a csillagokat. Egyszerre békés és megnyugtató, valamint zavaros és felzaklató. Mégis, valahogy mindig sikerült összeszednem a gondolataimat Általában akármilyen idegesen is mentem fel, mindig megnyugodva, és a kész válasszal a zsebemben indultam el vissza a hálóterembe.

Szerencsére még egyszer sem kaptak rajta, pedig már volt, amikor csak egy sötét sarok mentett meg, ahol-miután órára jöttek a diákok és a professzor(kicsit elnéztem az időt) másfél órán át kellett állnom. Nem volt túl kellemes érzés, de legalább megtanultam, hogy akármennyire is leköti a figyelmét az apró kristályokkal teleszórt égbolt, oda kell figyelnie az időre.
Végre felértem a végtelennek tűnő lépcsősor tetejére, és a kezem óvatosan a hideg rézkilincsre tettem. Finoman lenyomtam a kilincset és halkan kattant a zár.


Hát itt vagyok-sóhajtottam boldog mosollyal, de ahogy ezt végiggondoltam, akkorát dobbant a szívem, hogy magam is megijedtem tőle... A sötétben már állt valaki...

Már mindenki aludt, amikor a tanárok egy része éjszakai őrjáratra indultak, pontosabban végig sétáltak az iskola folyosóin, egy szimpla esti ellenőrzés céljából. Köztük volt Blaise Dragonheart is, aki a nyugati szárnyban sétált. Pálcája fényében pásztázta a folyosókat. Csendes volt az este, sehol egy árva lélek. Meglepetésére, még Hóborcot sem találta sehol, pedig szokása, hogy éjfél tájt felzargatja a kastély lakóit. Lassan haladt a lépcsőn felfelé. Zöld talárja a padlón úszott tulajdonosa után. Egy oldal ablakon vette észre, hogy a ma este valamelyest tisztább a többinél és remek kilátás nyílhat a csillagvizsgáló toronyból az egész tájra. Tovább lépdel a torony irányába, szemét egy percre sem veszi le a folyosó zugairól, hátha talál egy kószáló diákot. Vagy egy illetéktelen behatolóra számít? Ez már egy kicsit paranoiás gondolat volt részéről, el is vetette gyorsan. Pár perc alatt felért a torony tetejére. Magabiztos mozdulatokkal nyomja le a kilincset és lép ki az ajtón. Enyhe szellő símul végig az arcán és az egész testén, ahogy kilép a színre. Ugyan ez a fuvallat csapja be mögötte az ajtót. A mai éjszaka tényleg jó alkalom, egy kis nézelődésre. Az enyhén felhő foltos égboltot a fogyó hold színezi ezüst színűre. Bevilágítja a tiltott rengeteget, amely fölött most hatalmas theszrálok köröznek. Valószínűleg valamilyen nagy esemény történt a kolónia életében. Mindig furcsa érzés keríti hatalmába, amikor egy theszrált lát. Pontosan tudja, hogy miért is látja őket és mindig is emlékezni fog az okára is. Az égbolton is tisztán láthatóak a csillagok. Tavasz elején még látható egy-két csillagkép a téli égboltról. Kiváló alkalom lenne egy csillagászat tanórára. Elmélyedve nézi, hogy ébredeznek az éjszaka állatai az erdő fölött és az egész birtokon. Merengéséből egy halk kattanás és az ajtó nyikorgó hangja zökkenti ki. Első pillantra úgy gondolta, hogy megint csak a szél játszik az ajtóval, de miután hátrapillantott a válla fölött egy másik alakot látott kilépni rajta. A tanár hirtelen a pálcájához nyúlt és a nem várt látogató felé irányította. Pár másodperc alatt rájött, hogy az a bizonyos látogató egy hetedév körüli lány. Már átfutott az tudatán a felismerés, hogy nem egy közveszélyes alakra fogja a pálcáját, hanem egy diáklányra, már ha a hosszú fekete haj tulajdonosa egy lány. Szigorú tekintettel mérte végig a szabálysértőt. Nem kenyere a Frics-féle viselkedés. Hű marad önmagához.
- Egy rendkívül nyomós indokot szeretnék hallani öntől, hogy mit keres éjfélkor a csillagvizsgáló torony tetején? Na meg persze egy nevet ha szabad lesz!

[Even angels fall...]

Az alak kilépett az árnyékból, és a telihold fénye megvilágította az arcát. A Legendás lények gondozása tanárt ismertem fel benne, Blaise Dragonheartot.
Tiszteltem, és kedveltem a tanárt, az órái mindig érdekesek voltak, sosem unatkoztam és úgy bánt az állatokkal, mint a legféltettebb kincsekkel, de valahogy, ahogyan valami nem tetszett neki, és rápirított valakire, attól görcsbe rándult a gyomrom.
Nem mintha rossz modorban, vagy kegyetlenül tette volna azt... Csak volt valami a szemeiben mikor megvillantak.
Gondolkoztam, hogy mit is tehetnék, mi legyen a kifogásom. Elfutni nem tudtam, hiszen egy felnőtt varázslóéhoz nem lehetett mérni az erőmet.
Kifogások...Kifogások...
Alvajárok!
Nem.
Eltévedtem!
De mit kerestem kinnt a folyosókon?
Valaki kicsalogatott!
És mégis mivel?
Rontás van rajtam!
á, egyből rájönne, hogy semmi ilyen...
Úgy gondoltam, hogy őszinte leszek...
Kiléptem az árnyékból a holdfényre, és megszólaltam:
-Sarah Aludra Black, hetedik évfolyam, Griffendél. És a nyomós indok, tanárúr...
Mély lélegzetet vettem és elsétáltam mellette a torony széléhez, a korláthoz. Felemeltem a tekintetem a csillagokra, és elkezdtem a mondandóm.
-Tudja, amikor ide feljövök minden megoldódik... A Roxfortban egy hely sincsen rám ilyen hatással. Egyszerűen csak leülök, elkezdem nézni a csillagokat, hosszú percekig, vagy akár óráig... És teljesen megnyugtatnak.-mondtam- ez olyan nekem, mint magának az állatok.
-Tudom, hogy tilos ide feljönni-folytattam-, de nem tudom máshogy megoldani... Egyszerűen vonz ez a hely, de sose szabad ide feljönni, sem nappal, sem éjjel. Nem lehet "jól csinálni".
- A büntetést vállalom, nem érdekel, hogy mi lesz az.

Tényleg nem akartam megúszni a dolgot, nem kidumálni akartam magamat a helyzetből. Egyszerűen csak őszinte akartam lenni... Álltam, és vártam a reakciót.

- Szóval így állunk. Miss Black szereti a csillagokat. Furcsa hobbi. Beszélek én, aki abban leli örömét, hogy láthatja mit csinálnak a theszrálok éjnek idején az erdő felett?
Pár pillanatnyi csendet hagy mondata végén.
- Momentán ez spontán jött, nem épp ezért vagyok itt, hanem azért, hogy az ilyen kóborlókat, mint  például magácskát, lefüleljem és elráncigáljam Piton professzorúrhoz, hogy jól megbüntethesse őket, ráadásképp, én is kiélhetem szadista hajlamaimat, azzal, hogy pontokat vonok le a házaktól és ezzel, reményeim szerint némi közutálatnak tehetem ki az alkalmi áldozataimat.
A monológ közben a Prof végig sétált a torony pereme mellett. Lassú léptekkel elsétált a lányhoz. Arca továbbra is hideg és kifejezéstelen. Pálcája szintúgy a kezében. Megállt a Sarah előtt és mélyen a szemébe nézve fejezte be a mondatát.
- Mindazonáltal, mint azt te is tudod én nem vagyok egy spicli és eszem ágában sincs ilyesmit tenni.
A szája mosolyra húzódott és most már valamelyest barátságosnak tűnő arccal próbálta megnyugtatni a fiatal griffendélest.
- Amikor idejártam, én is griffendéles voltam, de veled ellentétben én a Tiltott rengetegben kószáltam éjszakánként. Volt hogy Hagriddal, a vadőrrel mentem be, volt amikor egyedül és néha kevesen múlott, hogy élve is jöttem ki onnan. Ezért tilos oda bemenni és épp ezért tilos ide is feljönni, mert veszélyes. Remélem tisztában van ezzel Miss Black?
Enyhén lehajtotta a fejét, hisz a tanár jóval magasabb volt a diáknál.
- De, most, mivel, itt vagyok én is, ezért a veszély szinte nulla, ha csak nem hazudott nekem és a mélybe szeretné vetni magát.
Szemeit még mindig mélyen a lány szemeibe fúrva bombázza a kérdéseivel. Reméli, hogy igazat mondott és nem pedig valamilyen rossz szándék vezérelte ide a lányt. Ha igazat mondott neki nem kell várnia egy beismerő vallomásra.

[Even angels fall...]

Thesztrálok... Nem túl vidám dolog... Nem jelent jót... Mármint az, hogyha az ember látja őket. Hiszen akkor... Akkor biztosan látott már valakit meghalni...
Habár valljuk be a thesztrálok igen csodás lények. Eddig csak képen láttam-szerencsére-, de igencsak elbűvöltek. Mindenesetre azt hiszem, hogy inkább maradok a képeknél, ha választhatok a körülményeket nézve...
Gondolatban átfutott rajtam egy mosoly, de a következő mondat után igencsak megijedtem.
Habár nem szadista hajlamúnak ismertem meg, azért igencsak hihetően adta elő a dolgokat.
Azután csak kiderült, hogy ennyire nem ismertem félre, és ahogy rám mosolygott, én is óvatosan visszamosolyogtam.
Elmesélte, hogy ő a tiltott rengetegbe járt diákkorában(hát innen ez a nagy szeretet az állatok iránt).
Azért a tiltott rengeteg "kicsit"veszélyes lett volna nekem, szóval oda nem szívesen mentem volna be, ha nem muszáj, éppen ezért csodálattal tekintettem a tanárra ezen mondat után.

- Nem szívesen ugornék le, tanár úr - válaszoltam egy kis mosollyal
- Tanár úr, kérdezhetek valamit? - szinte meg sem vártam a választ, máris feltettem a kérdést - Miért jó a thesztrálokat nézni? Nem keltik fel az emlékeket? Vagy éppen ezért fontosak? Az emlékezés miatt?

A végén lehajtottam a fejem. Nem akartam ennyi kérdéssel bombázni, és féltem, hogy zavarba hozom vele, de nagyon kíváncsi voltam...

- Örülök neki, hogy nem ilyesmi jár az eszében Miss Black. Túl macerás dolog egy temetés. Meg az a sok papírmunka, biztos lenne nyomozás is a Minisztérium részéről. Cseppet sem hiányozna nekünk elhiheti.
Újra visszatért a torony széléhez és tovább méregtette a tájat. Karba tett kézzel bámulta, hogy vonulnak vissza az erdőbe a Thesszrálok. Az este még velük együtt is békés volt. Enyhe szellő fújdogált. A kastély tornyai feketén nyúltak az égbe, itt-ott égett még pár lámpa. Ha az ember becsukja a szemét, a nyugalom szigetén érezheti magát. Elmélkedéséből a háta mögül felhangzó kérdés térítette vissza.
- Csak nyugodtan.
Továbbra is hátat fordítva válaszolt a lánynak.
- A kérdés nagyon jó. -válaszolt, miután az összes Thesszrál visszavonult. Blaise megfordult és válaszolt.
- Teljesen véletlenül jöttem fel ide. Nincs semmi okom őket figyelni. Puszta véletlenség az egész. Önszántamból nem nézegetem, bár roppant érdekes állatokról van szó és ahogy ön is rávilágított, felidézik az emlékeket. Nem épp a legjobbakat. Ha olyan jó lenne, nem maradnának láthatatlanok. Bár egyesek szerint nem is az emlékezetre, hanem sokkal inkább a tudatra, az érzelemre hat és a látványtól önkéntelenül hozza elő az emléket az elme.
A tartalmas válasz után a férfi az állához emelte egyik kezét. Komolyan nézett a lányra és újra szólásra nyitotta száját.
- Ha szabad megkérdeznem ön látja őket?

[Even angels fall...]

Csak véletlenül jött ide fel... Nem voltam benne biztos, hogy a válasz feltétlenül igaz lenne, de nem akartam feszegetni a dolgot. Még velem egykorú iskolatárstól sem kérdeztem volna meg, nem hogy egy tanárt faggassak... Amúgy sem volt illő a dolog.
Én is a korláthoz álltam, és most nem csak a csillagokat, hanem a Roxfort körül fekvő birtokot is szemügyre vehettem. Szerencsére sosem volt tériszonyom, különben most igencsak bajban lettem volna.
A késői órának köszönhetően Hagrid kunyhójának ablakai már feketén pislogtak vissza ránk, és csak a Rengeteg fái mozdultak meg néha. Az idő kellemes volt, csak a langyos szellő fújdogált néha...
Látom e a thesztrálokat?
- Szerencsére nem... - válaszoltam.
- Habár sok számomra fontos ember halt meg, de látni nem láttam egyikük halálát sem. És igazából, egyenlőre örülök, hogy nem látom őket. Sokan mondják, hogy szerencsétlenséget hoznak, de inkább az elmúlt szerencsétlenséget tükrözik vissza. Segítenek vissza emlékezni akkor is, amikor nem akarunk, amikor el akarjuk zárni ezt az emléket... Bárcsak nekem is segítene valami...

Mikor rájöttem, hogy mennyire belefeledkeztem a gondolataimba, gyorsan felemeltem a fejem, és zavartan elmosolyodtam.
- Na de mindegy, sok mindenkivel megesik az ilyen... Sajnos...



(ui.:Ne haragudj, hogy csak most írtam, de nem vettem észre, hogy írtál Bocsííííííííí )

Blaise mélyen elgondolkodik, hogy mit is mondott. Talán nem épp ez a megfelelő hely, időpont és partner ehhez a témához. Végig néz Sarah arcán. Számára bánatot és keserűséget tükröz vissza a látvány. Talán megsértette, talán nem. Meglehet, nem erre számított. Szeretné befejezni a beszélgetést és nem akar senkinek a lelkébe gázolni, felszakítani olyan sebeket, melyeket nem szeretne újra vérezni látni.
-Nos Miss Black… Későre jár. Ideje lenne visszatérni a hálókörletébe. Induljon el lefele a lépcsőn. Pár lépés után lesz, jobbra egy szűk átjáró azon menjen végig és utána le a lépcsőn. Így észrevétlenül visszajuthat a klubhelyiségbe. De csak halkan és óvatosan. Nem garantálom, hogy nem bukik le. Nem kell félnie, a mi kis randevúnkról nem fogok senkinek sem beszélni és a háza pontjai is megmaradnak.  A mihamarabbi viszontlátásra. 
Blaise hátat fordított a lánynak és tovább figyelte a sötét eget, mintha valami nagyon érdekeset vett volna észre és várta a léptek zaját, ahogy elhagyja Sarah a helyszínt. Igazából nem akarta befejezni a beszélgetést, de a lebukást sem akarta megkockáztatni, ezért úgy érzi, hogy így a legjobb.

<Bocsi, hogy csak most írok, de sok volt a dolgom és most állt helyre a "rend" nálam.>

*A korlátnál áll. Lobogó hajába hosszú percekkel ezelőtt kapott bele a szél, s most nem tud szabadulni az érzéstől. Annyira..szabad most… Akár le is ugorhatna.. Megszabadulna mindentől, mindentől, ami csak nyomasztja.. A rémálmaitól, a paranoiájától, a sárvérrel járó előítélettől, mindentől, ami a szívét nyomja, és nem lenne más, csak a zuhanás, a lebegés érzése, s aztán a vég..
Még tisztán látja maga előtt azt az éjszakát. Járőrözött, már késő este volt. A délutánt átbulizta, és a vigyor még ott ült az arcán, a már szinte fulladozásba átforduló nevetés maradékaként. Szerencsétlen elsőévesek… Megint volt egy átreszketett napjuk. Hát igen, ha ők egyszer beindulnak.. pláne hogy még némi hatalmuk is van, Chassyn keresztül. És a hatalom mindig veszélyes játékszer…
Először csak egy pár pontot vont le. Aztán már néhány pofont is megengedett magának, és a legutóbb.. Igen, a legutóbb nagyon elragadtatta magát. Igazi, velőig hatoló fájdalmat okozott annak a kisfiúnak, és közben nevetett, igen, tisztán emlékszik a saját kacajának rémisztő csengésére, pedig akkor is seggrészeg volt, a karján még mindig látszik a hamu nyoma, amit akkor pöckölt oda…
De ha egyszer olyan jól esett… Látta a srác rémült arcát, a félelmet a szemében, és a vért, igen, azt a szép, tiszta, sötétpiros vért, ami az ő pálcája nyomán fakadt, és csak csorgott-csordogált engedelmesen, egyenesen az ő lábai elé, hamarosan pedig a kissrác is követte.. Ott térdelt a lábai előtt, könyörgött, szívszaggató hangon, ám ő csak kacagott, kacagott tovább…
Iszonyodik saját magától…
Hogy juthatott idáig??
Ha az anyja megtudná… Nem tudhatja meg!
Az elhatározás lendületével nyomja el a cigit, s az apró csikket átpöcköli a korlát másik felére, a mélybe. Nézi, ahogy száll…S arra gondol: ez volt az utolsó. Meg kell változnia. Ez így nem mehet tovább.*

*A végeláthatatlan lépcsősorra visszatekintve válla fölött, inkább hat mindez könnyed reggeli sétának az otthoni kellemes testmozgások fényében, mint kimerítő kaptatónak. De mit is várhatott volna ettől a szánalmas kastélytól, ahová több férget engednek be, mint az megengedhető volna. A sok griffendéles senki, nagyrészük véráruló vagy muglik fattya, oly nagyra tartja magát, hogy arra vetemednek, hogy kimondják az Ő nevét, netán ünnepeljék azt a lábtörlőnek sem való alakot, valami Pottert, aki állítólag megkűzdött vele már nem egyszer. Ami lehetetlen volna, hisz a Nagyúr nem hagyna életben egy ilyen senkit, akinek a legnagyobb gondja az, hogy most miképp sajnáltassa magát.

Megrázza magát, mint mikor téli napokon kívánja talárjáról lesöpörni a rátapadt pelyheket. Nah igen, akaratlan eszébe jutott az a sportnak nevezett szánalomra sem méltó, gyerekes játszadozás, melynek oszlopos tagjaként tetszeleg a sebhelyes csődtömeg. De nem, nem mondhatná, hogy gyűlölet élne benne a másik iránt, egyszerűen nem becsüli annyira sem, hogy a csizmáját beletörölje. Mert nem adná oly alul, hogy egyszerű cipőt hordjon jófajta bőrcsizma helyett. Nem, most nincs hangulata efféle senkikkel szennyezni gondolatait, épp ezért jött fel ide, ahova tilos, s ha netán a házfő irodájába kerülne, inkább vállalja a netán kiszabott büntetést, minthogy közösködjön az aljanéppel. Mert elszórakozni velük, megalázni őket, s elégedettséget érezni, mikor dacolni próbálnak házának tagjaival, nos igen, az kellemes, de túl könnyen megunható szórakozásnak számít. Főleg, hogy egy idő után megjelenik vagy egy tanár, aki próbál rendre utasítani mindenkit, avagy Potter és a drágalátos kompániája kezdi rontani a levegőt magasztosnak hitt, de gyomorforgató monológjaikkal.

Újabb és újabb lépések, hogy eléri a széles ajtót, s jobbjának tenyerét simítja a fára, mintha azt remélné, mikor kitárja, családja birtokának sötét ege alatt találja magát, ahol oly kíméletlen s könyörtelen lehet, amennyire csak kitelik tőle. Igen, jóval idillibb környezet, mint a sok hagymázas burokban nevelt, szánalmas roncs társasága és a túl sok napfény, mintha maga a kastély s környéke mentes volna a földet rengető viharoktól. Pedig mennyit üvöltött együtt a mennydörgéssel...*

- Unod tán a gyermekcsonkítást? * Kérdi megvetéstől terhes, minden érdeklődéstől mentes hangon, ahogy hátát a kőfalnak vetve nézi a csikket elpöckölőt. A megvetés érthető, hisz egy hollóhátast megdorgálni pálcával, igen szánalmas cselekedet. Ha legalább griffendéles lett volna... Akkor még elismeréssel is fordulna a másik felé. Talán... Ha nem volna jobb dolga... De most csak áll, hagyva, hogy a fel-feltámadó szél nekifeszüljön nehéz aranygyűrűkkel tincsekbe rendezett, hollófekete hajzatának, s fénytelen, fekete talárjának, mely kavarogva öleli körül, mintha csak izgalomra éhes emléjének várakozását testesítené meg.*

*Szemei riadtan tágulnak ki a hang hallatán. Megpördül, épp az utolsó pillanatban húzza össze magán talárját, s már csúszna le a fal mentén, a vele szemben álló azonban belefagyasztja a vért, s ezzel együtt leállítja a mozdulatot. Egy pillanatig megroggyant térdekkel, mereven néz az illetőre, majd, mikor a tudatáig jut a kérdés, elborzadva méri végig.*

-Hogy merészelsz…

*A felháborodás elakasztja a sziszegést, amely összeszorított ajkai közül préselődött elő, s egy pillanatra még a lélegzetét is visszafojtja. Kitágult pupillái összehúzódnak és újra szétnyílnak, a szorongás és a harag váltakozva önti el tudatát, az emlékképek rémálom módjára támadnak neki.. Hát mégsem voltak magukban. Te jó ég..Bárkinek elmondhatta.. A félelem újabb támadást indít a gyomra ellen, ő pedig pár lépéssel a fiú mellett terem, pálcáját annak torkához szegezve. Halványkék szemei annak íriszeit kezdik fürkészni, összeszorított ajkai már szinte kifehérednek az erőfeszítéstől, ám hiába, keze még így is alig láthatóan remegni kezd, s kishíján átkozni kezdi a szelet, amikor az újra föltámadván a hajtincseit kezdi tépni. Szitkozódás helyett azonban csak feljajdul, s fájdalmát leplezendő, újra a vele szemben állóra támad.*

-Szóltál róla bárkinek is?..

*Nem veszítheti el a hatalmát. Már túlságosan függ tőle.. De ha ez a mocskos kis szemét szót ejtett az incidensről akárkinek, akárkinek is.. Akkor neki pillanatnyilag van is mitől félni. A lelkiismeret-furdallás és a gyilkos rémület egyszerre támad rá, és ő óriási hibát követ el: megtántorodik…*

*Óh, mennyire jó döntés volt, hogy feljöjjön ide. Találkozni itt egy prefektussal.. Ráadásul egy olyannal, akit kellően lehet zsarolni mindössze egy egészen apró információtöredékkel, mit nem is olyan rég, talán pár órája hallott az egyik hírforrásától, akit kénytelen volt újfent felejtés bűbájjal sújtani, hogy ne adhassa tovább ezt a bizonyos esetet. Elvégre addig hatalom a tudás, amíg más nem bír vele. S míly kellemes a markában tartani egy prefektust, ráadásul egy nőszemélyt... Igen, mindenképpen kellemes gondolatai támadnak erre a halovány eszmefuttatásra. Főleg, mikor látja, mennyire támadóan s agresszívan viselkedik. Nem, korántsem a nyakának szegezett pálca az, ami kényelmetlenül érinti, inkább az, hogy a másik nem kezdett átkozni, inkább csak sziszegett felé. Túl nagy uralma van az indulatai felett, ami igencsak sajnálatos dolog. Így kissé több ráfordításra lesz szüksége. De annyi baj legyen, ha már elkezdett játszani, legalább folytassa, s élvezze a végeredményt.*

- Csak nem fenyegetsz? Épp te? És épp engem? * Kérdi, mintha a legnagyobb baja az lenne, hogy ma vajon melyik ujjasát vegye fel, tekintve, hogy eléggé szeszélyes még az időjárás. De mégis mi okból lenne frusztrált, ideges, netán zaklatott? A hatalom az ő kezében van, a másik nem tehet kárt benne, mert ugye hogy mutatna egy prefektusi jelvényen a friss vér, másként meg nem tehet benne kárt egy ilyen nőcske. Csak újabb vállvonással kell, hogy letudja a dolgot, persze mindezt csak magában, mit sem törődve azzal, hogy idegesen megremeg a másik karja.*

- Vigyázz, ha túl sokat rezegteted ezt a nyomorúságos gallyat, a végén még szálka meg a bőrömbe, azt pedig igencsak megjárnád... * Fenyegetőzni korántsem fog, inkább csak érezteti, hogy nem fog úgy tenni, mint Draco, hogyha valaki felé bök egy pálcával. Mégis, hogy mutatna, ha az ő múltjával futni kezdene. De nincs alkalma megszemlélni, hogy vajon ebből a helyzetből mi lesz, hisz a másik megtántorodik, nem nagyon, csak egy kissé, mégis, épp eléggé ahhoz, hogy cselekvésre bírja. A másik pálcájához közelebb eső kezével mozdul, hogy a karcsú csuklóra tapadjanak ujjai, s erőteljesen fogjanak rá, míg térdeit megrogyasztja, lejebb víve súlypontját, s a pálcával ellentétes irányba kezd fordulni, magával ragadva a másikat, mintegy ki próbálva eszközölni, hogy a prefektus háta tapadjon a hű kőhöz, míg jómaga a pálcát tartó kezet a lányzó feje fölé feszítve megtartja, szabad kezével pedig mellkasán támaszkodik meg, habár nem kívánva kipréselni a levegőt a tüdőből, épp eléggé ránehezedve ahhoz, hogyha kell, egy könnyedebb mozdulattal leszoríthassa a másikat.*

- Hát hogy is mondjam… Nem tűnsz valami rémültnek.

*Ajkain halvány mosoly fut át, talán a fiú szavai miatt. Saját elhaló megnyilvánulását a másik csuklójához intézi, majd egy apró sebhelyet kezd el fürkészni annak kézfején.*

- Engedj el…

*Most már a másik szemébe néz, szabad keze a mellkasára tapadó kezet próbálja eltávolítani – bár az idegen érintés magához térítette, most már zavarja. Szeme a zöld címerre vándorol, majd újra a halvány íriszekre, s egy pillanatra nevetségesen jelentéktelennek érzi  a saját prefektusi jelvényét. Nem… nincs értelme támadni. A helyzete már így is épp elég kiszolgáltatott, és a srác pont elég aranyvérimádónak tűnik, még a Mardekárhoz képest is. Sosem kedvelte az ilyen embereket… Habár már ő sem sokkal jobb náluk.
   A kéz azonban még mindig nem tágít róla, a föld felé pillantva pedig már azt is látja, hogy ha a fölé tornyosuló akárki nem szedi föl nagyon gyorsan, akkor a lobonca hamarosan csupa sár lesz… Az pedig nem lenne túl szép látvány. Mivel a szimpla kérés nem jött be, most az iróniával próbálkozik.*

-Hozzáértél egy sárvérűhöz…

*Nem kommentálja a saját származását, elvégre neki semmi baja vele, de lélekben már felkészült a zuhanásra, s már tudja: kezei időben megtámasztanák, így talán el tudja kerülni a sáros pocsolyát maga alatt. Hát igen, mire nem jó a quidditch…
Egy pillanatra átfut az agyán: talán elnézést kérhetne a pálcáért… Ám a következő pillanatban kishíján felröhög saját ostobaságán. Ha valami, akkor a megalázkodás eme fajtája aztán igazán elemébe hozná a szemét kis Mardekáros fajtáját… Pálcáját tartó ujjai tehát csak még erősebben kulcsolódnak a „gally”-nak nevezett fára, az arcát azonban újabb erőfeszítés árán továbbra is kontrollálja. Halvány mosoly, rezzenéstelen tekintet, és talán némi undor lassan elliluló ajkai szegletében – tökéletesen illik az előbb megütött, önmagát jócskán meghazudtoló, sznob és jeges hangszínhez. De hát mikor önmaga ő mostanában…*

[|| Csillagászat óra ^^ ||]

|| Csillagászat óra ^^ ||

No igen, ez volt az az óra, ami nem érdekelte, hogy éjfélkor van. Szinte alig bírta kivárni az órákat, a legendás lények gondozása mellett ez volt az a tantárgy, amiről úgy gondolta, hogy ha csak ezt tanítanák, akkor is el lenne vele. Rendszerint ő ért oda elsőként, és volt egy olyan érzése, hogy ez most sem lesz másképp. No de sebaj, gondolta. Legalább egy kicsit azt tud nézni az égen, amit akar.
Komótosan elindult a hálóterem felé negyed tizenkettőkor, hogy össze tudja szedni a cuccát, majd elindult a csillagvizsgáló torony felé...
Ahogy a félhomályba burkolózott folyosókon haladt, hirtelen - hát persze, miért is ne alapon - szembe találta magát Mrs. Norrissal.
Hangos ciccenés hagyta el a száját, majd dühösen szólt a macskához, mintha az meg értené, amit mond...
- Eredj már innen! Órára kell mennem, nem tilosban járok!
A macska megvető pillantást vetett a szőke hollóhátasra, majd eliramodott. Rose mérget vett volna rá, hogy gazdáját keresi, így hát megszaporázta a lépteit.

Pihegve ért fel a toronyba, s oldalát fogva, pár szusszanás után lenyomta a súlyos kilincset és kilépett az óra színhelyére.
A friss, hűvös levegő az arcába csapott, s a kósza szellő finoman játszott a szőke hajszálakkal.
El kellett telnie pár pillanatnak, hogy hozzá szokjon a sötétséghez a szeme, a mikor körbetekintett újra tudomásul kellett vennie, hogy ő az első érkező. Ezután a korlátot szúrta ki célpontul. Ahogyan elhaladt az asztalok mellett, meg sem állva letette az egyikre a holmiját, s folytatta sétáját.
Ahogy elérte a torony szélét, a korlátba kapaszkodva tekintett fel az égre, s örömmel állapította meg, hogy tiszta az égbolt.

A csillagok mint parányi szentjánosbogarak világítottak millió fényévnyi távolságból, s mégis úgy érezte, mintha csak egy karnyújtásnyira lennének tőle. Ösztönösen is elengedte egyik kezével a korlátot, s kósza mozdulatot tett a távoli bolygók felé. Persze nem lepődött meg, hogy nem éri el őket, csak egyszerűen ezt kellett tennie... Ilyenkor mindig elgondolkozott, hogy mennyi dolog van, mennyi rejtély, amiről az embereknek fogalmuk sincs. Vajon milyen titkokat rejthet az égbolt? A távoli univerzumok otthona... Vajon lehet e egy másik bolygón egy másik lány, aki ugyanígy a csillagokat kémleli és ugyanezen gondolkozik? Annyira vonzotta az egész csillagászat... Talán pont a misztikuma miatt... Nem tudatosan, de ahogy elkezdte a távoli kis fénypontokat nézni, egyből összeálltak előtte a csillagképek... Canis Minor... Canis Maior... Ursa Minor, Ursa Maior, Cygnus, Auriga...
Kósza, tétova pillantást vetett az órájára... Háromnegyed tizenkettő... Hamarosan a többieknek is jönniük kell...