Kis udvar a mohás szökőkúttal

Igazából Zeno nem is nagyon foglalkozott a bál kérdésével. Senki sem hívta még addig, nyilván mert egy fiúbarátja sem volt. Vagy, úgy még pontosabb, hogy egy fiú sem közeledett hozzá különösebben. Volt egy olyan érzése, hogy féltek tőle. Persze, kegyetlen is volt a tehetségtelen mitugrászokkal, meg nagyképű és kényes is. De úgy gondolta, a bálba mindenképp elmegy, neki nem lehet gond felszedni valakit. Évekig tanult táncolni, töviről hegire bemagolta az etikettet... ha valaki, hát Ő könnyen lehet vérbeli bálkirálynő. Ugyanakkor unokatestvére kérdése meglepte.
-Nem, nincs partnerem. De, hogy neked sincs... - felült a szökőkút peremére Dan mellé, aki így inkább felállt és szembeállt vele - Pedig te jó pasi vagy - kicsit elgondolkodott, aztán cinikus vigyorral folytatta:
-Hány lányt próbáltál eddig hívni?Tényleg mindig is úgy tartotta, hogy kifejezetten jól néznek ki a rokonai. Az unokahúga is szép volt, de Dant amolyan tipikus nőbomlasztónak nézte mindig. Legalábbis annak látszott. Aki nem ismerte, tényleg futott utána. csak hát a drága unokatesó hajlamos a szeleburdiságra. Meg a tahóságra is. Ezt most is, már csak szívatásból is megjegyezte Zenobia:
-Bár, ha mindenkit így hívsz, hogy mégcsak nem is köszönsz, érthető, hogy visszautasítanak.
A letámadás inkább a kétszínű Zenora volt jellemző. Úgy gondolta, Ő még ezt is megtehette. Okos volt, csinos és nem mellékesen iszonyú gazdag. Ki ne akart volna kalandozni vele egy kicsit? De Dan, Ő tényleg más volt, ahhoz képest, hogy kiskoruk óta ismerték egymást. Ő szeleburdi volt, és ahogy Zeno észrevette, a lányok sem érdekelték különösebben. De azért tényeg elég gáz ehet a végén már a saját rokonát elhívni. Szándékosan nem válaszolt, csak somolygott, hadd húzza még kicsit a srác idegeit.

*Logan Lennon*

Próbál tökéletesen nyugodtnak látszani, pedig kicsit ideges. Tart tőle, hogy kinézik innen- ez köztudottan a Griffendél „felségterülete”. Odalép a mohás szökőkúthoz. Elsőben gyakran tett szabadidejében felfedezőutakat, és már akkor is felfigyelt a régi, nem működő kútra.
Új korában, mikor még működött, gyönyörű lehetett… bár most is szép. –gondolta, miközben távolabb lép, hogy jobban végigmérje az udvar díszét. Ugyan szomorú így, fénykorán túl látni, de érződik rajta valami egykori nagyságából. Elmondásból tudja, hogy nem lehet megjavítani, ezért soha nem is próbálkozott vele. Leül az egyik padra nézelődni és kicsit- szokása szerint –álmodozni. Érdekes, mennyi embert nem ismer… Pedig már öt éve jár ide, a kastély területét jól kiismerte (azért azt, hogy minden zegét-zugát ismeri, nem állíthatja…), de valahogy a legtöbb diákot csak arcról ismeri. Bár ez nem meglepő, lévén nem valami beszédes és túl barátkozós fajta. Egyszerűen ilyen a természete. Barátságosan és udvariasan tud viselkedni (és általában így is tesz), de senki nem sietne „a szószátyárok császárnője” jelzővel illetni.
Gondolatai elkalandoznak, és eszébe jutnak a régi kirándulások szüleivel még roxfortos kora előtt. Fel sem tudta sorolni, hány helyen jártak annyi év alatt… A Loire mente, Skócia, Párizs, London, Wales, még Írországba is átutaztak… Mindegyik utazás egyetlen nagy kalandként maradt meg benne, és sosem értette, miért szakadt meg ez a kedves hagyomány. Talán valami mást terveztek szülei, valami hosszabb távút? Szomorkás nosztalgiával időzött ezeken az emlékein, és még a kínos bakijait is megszépítette az idő által állított távolság. De kiengeszteli magát azzal, hogy a nagyijához így is minden évben elmehet, és ott töltheti a nyár nagy részét…   
Hirtelen a szeme megakad az udvarba kilépő alakon. Felismeri: a számmisztika-tanár az. Már egy ideje feltűnt neki, hogy mennyire igyekeztek páran a tanár úr óráján (főleg lányok…), és magában elismerte, hogy a tanár jól néz ki, de mivel neki titkon már volt (igaz, csak plátói) „szerelme”, és mert nem akarta, hogy a többi feltűnősködni akaró évfolyam- (és nem)társával egy kalap alá sorolják, ő tökéletesen titkolta ezt az elismerést.
-Jó napot, tanár úr! –köszönt oda mindazonáltal udvariasan.       

[[Zoey Cleve]]

[Zoey Cleve]

*Mint minden nap, ma is elsétál egy régi emlékezetes helyre a kastély falain belül. Már vagy egy hete van itt, és még a negyedét sem nézte meg ennek a csodás építménynek. Pedig miden nap kilométereket gyalogol. Mindennap megismerkedik egy-egy diákkal kissé bővebben is, és minden nap tart egy-egy hol unalmas, hol nem órát.
Ma azt a helyet választotta úti célnak, ahol az első csókját megejtette. Bizony, műsorunk történelmi helyre fog elkalandozni. A lány nevére persze már nem emlékszik, de arra tisztán, hogy olyan fekete haja volt, mint a talárja.

Apropó, ruha. Piton professzortól ismét csak az ing választja el. Mármint nem olyan értelemben. Ha például az ing is fekete lenne, totál úgy nézne ki messziről, mint Perselus. Ám így, közelről sem. Nem olyan stílusban hordja a ruháit, mint az exbájitaltan professzor. Sötétkék ing van rajta, ám annak nagyobbik részét elfedi a fekete, kigombolt zakó. Nadrágja színe tökéletesen megegyezik a zakó és í talár színével. Ugyan utálja ezeket a varázslós öltözékeket… na jó, az utálja szó kissé erős. Inkább csak nem kedveli őket. Na mindegy. Ugyan nem kedveli ezeket a varázslós öltözékeket (így kissé erőltetett), viszont a Roxfortban azért még sem kellene farmernadrágban járkálni. Ennyivel megtiszteli az öreg kastélyt. Varázspálcája az övére erősített bőrtokban nyugszik, pontosan úgy, hogy markolat simán elérhető.

Már a folyosókat szinte mind végigjárta, az udvaron még nem volt annyit. Ám mint előbb említettem, ahhoz a helyhez megy, ahol első csókját kapta. Ez pedig a Mohás szökőkút. Végigvágtat az utolsó folyosón, átvágja magát az utolsó ajtón is, majd… végre, ott állhat a szökőkút előtt… Ám, nincsen egyedül.
Elsőnek azt hiszi, hogy képzelődik. Egy fekete hajú lány gubbaszt a padon. És a haja, pont olyan, mint annak a lánynak, aki… De nem, ez nem az a lány. Mikor megfordul és ráköszön, már tudja, vissza kellene térnie a valóságba.

Elmosolyodik ezen az idétlen gondolaton. Még, hogy visszatért ide az a lány, csak mert itt van ő maga is. Ez nevetséges. Valószínűleg azóta már gyermekei is vannak, vagy tudja is a fene. Nem is nagyon érdekli… Elszállt már az az idő.
Eszébe jut, hogy köszönni is kellene.*
- Áhh, szia! Ne haragudj, csak, kissé… elkalandoztam.
*Odalép a lány mellé, jóval magasabb az ötödéves Zoey-nál.*
- Valami baj van?

*Logan Lennon*

Meglepődik kissé a tanár kérdésén. Ennyire kiülhettek az arcára az érzelmei? Talán mégiscsak sok volt a nosztalgiázásból… A tanár felé fordul, és magyarázatba kezd.
-Nem, csak… épp elkalandoztak az én gondolataim is. –sóhajt. Ismét el akar kalandozni az elméje, de mivel épp egy beszélgetés kellő közepén van… Meg néha érzi, hogy nincs túl sok értelme a nosztalgiázásnak. Hirtelen eszébe jut valami. Vajon a tanár úr is csak sétálgatott, vagy valahova tartott, mikor megszólította?
-Csak sétálgattam, és kis szünetet tartva leültem ide. A tanár úrral mi a helyzet? –kérdi meg, remélve, hogy se túl gyerekesnek, se túl tolakodónak nem hat. Kár, hogy nincs itt az egyik könyvem, vagy legalább egy köteg pergamen, tinta meg penna… beletemetkezhetnék, ha túl kínosra fordulna a helyzet -gondolja kissé zavarban. Észrevette a tanár arcán a pillanatnyi meglepetést, mikor meglátta, de fogalma sincs, mitől lehet- érzi, hogy ez valószínűleg túl személyes ügy, így nem kérdez rá. Körbenéz, hogy valamit tegyen, míg ötlete támad, és megnyugszik: Őt senki se nézi. A mellette lévő tanárt annál többen… Na igen. Mindegy, legalább őt nem nézik ki innen mardekáros létére… De hát persze nemigen ártott senkinek, sőt, nem is ismerik túl sokan közelről, így ez nem túl meglepő.
Ismét a tanár felé fordul, és választ vár.      
 

[[Zoey Cleve]]

[Zoey Cleve]

*Halkan felkacag.*
- Ma úgy látszik mindenki máshol szeretne lenni lelkileg.
*Mosolyog rá a mellette ülő lányra. Tekintete lejjebb csúszik, a zöld-ezüst jelvényre, mely a lány mellei által nyújtott domborulaton nyugszik. Aztán persze gyors el is kapja onnét tekintetét, de csak úgy, hogy a szemeivel keres más célpontot, mert különben túl feltűnő lenne és még a végén azt hiszik, hogy csak (!) a melleit nézte.*
- Öhm… Hát ez egy kissé furcsa történet. Kezdjük ott, hogy körülbelül egy hete érkeztem ide. Gyerekkorom óta nem jártam itt, pontosabban 12 éve. Kissé hiányzott már a kastély. Neked is fog, ha majd befejezed a sulit… hidd el! És hát, végigjárok minden olyan helyet, ahol valami emlékezetes történt velem. Kis nosztalgia.
*Hátát nekiveti a pad háttámlájának, kényelmesen elhelyezkedik.

Igazság szerint őt nem érdekli az, hogy ki nézi őket. Nézzék, ha ez nekik olyan jó. Ha akarnak valamit, majd odajönnek hozzájuk és szólnak. Nem fogja megbántani ezt a lányt azzal, hogy elsőnek is leül mellé, majd úgy elhúzza a csíkot, mintha ott se lenne. *
- Az igazság kissé kínos, és hát nem akarom leégetni magamat az első héten ennyire.
*Nevet ismét.*
- Csak hülyéskedek. Ha érdekel szívesen elmondom.
*Közben kezeit a tarkójára hajtja és úgy dől hátra. Persze, érzi ő azt, hogy mitől retteg a lány. Legalább is gondolja, hogy az bánthatja, hogy Griffendél felségterületen van. Bár egy mardekárostól eléggé furcsa gondolat. Azok ilyesmivel nem törődnek, helyette inkább még a Griffendél orra alá dörgölik.*
- És, te hová tartottál, hogy itt pihentél meg?

*Logan Lennon*

-Az óratoronyba mentem, aztán onnan jövet lyukadtam ki ide. –válaszol. Észreveszi a tanár tekintetének mozdulását, de betudja annak, hogy a jelvényét nézte meg. A suli hiányzásáról mondottak furcsa módon nem késztetik ironikus mosolyra, a kirándulások emlékei elég tapasztattal látták el a távolságról.
Elmosolyodik a tanár leégést érintő megjegyzésén, majd meglepődik a kiegészítésen. Nem várta, hogy ilyen nyílt engedélyt kapjon a kérdezősködésre. Ha már így alakult, rögtön meg is szólal egy bátorítónak, de nem tolakodónak szánt mosollyal:
-Kíváncsi lennék rá.
Eszébe jut valami.
-A tanár úr melyik házba járt? –kérdi csak úgy mellékesen. Már őt sem zavarják igazán a férfira bámuló (vagy inkább csak a szemük sarkából odapislantó) lányok, sőt, mikor véletlenül találkozik valamelyikükkel a tekintete, igyekszik olyan közömbös arcot vágni, amilyet tud, és ez sikerül is jórészt. Majd beszélgetőpartnerére tekintve elgondolkodik.
Valószínűleg hollóhátas vagy hugrabugos volt… bár persze a Griffendél meg a Mardekár se kizárható… Más tanárokról annyira lerí a házuk! És nem is csak a külső, hanem főleg a kisugárzás miatt.  Például ott van McGalagony… bár őt az első pillanatban előbb nézné hollóhátasnak mint griffendélesnek az ember… de mikor megismered, azonnal rájössz, hogy csak és kizárólag a Griffendél jöhet szóba.  Bimba és Flitwick is könnyű ügy, a legkönnyebb meg persze ki más lenne, mint a talpig fekete Piton? Amit arról a jóslástan-tanárnőről hallottam, arról a Trelawney-ről, az alapján egyértelműen a Hugrabugba tenném- se bátorság, se ambíció, se különösebb ész, és a Hugrabugba nem csak a hűséges, segítőkész, szabálytisztelő lelkek kerülnek…     

[[Zoey Cleve]]

[Zoey Cleve]

- Akkor te is elfáradhattál rendesen, mit ne mondjak.
*Nem invitálja meg egy forró csokira. Nem Remus Lupin ő. Persze, szívesen meghívná, csak hát most ez nem éppen lehetséges megoldás, ugyan is… Eléggé nagy a kupi még a szobájában, nem akar még hívni senkit sem. A tanteremben meg hogy nézne már ki, ha a hatalmas asztalnál ő meg az egyik diákja forró csokit iszogat, közben pedig egymás életét tárgyalják ki. Eléggé humorosan nézne ki, főleg ha mondjuk benyitna McGalagony is.*
- Na szép, lejáratod a tanárodat.
*Kacag. Reméli veszi a lapot a lány.*
- Nos… Itt csókolóztam először. Eléggé neves esemény, elvégre azóta… öhm, nos, mindegy.
*Ereszt el egy vigyort.*

- Hogy melyik házba jártam?
*Kék ingjére pillant.*
- Hollóhátas voltam. Furcsa, az ember azt hinné, hogy egy számmisztika tanárról rögvest lerí, hogy stréber. Ezek szerint nyugodtan kivehetem a kontaktlencsémet és visszaválthatok szemüvegre. Meg nem ártana megfésülködni, plusz csokornyakkendőt húzni mellé.
*Reméli ezt is veszi a lány. Persze így is, úgy is megfűszerezi egy kacsintással. *
- Te pedig látom a Mardekárba tartozol… Hm, sose hittem volna, hogy valaha is találok egy ilyen rendes lányt közülük, aki szóba áll velem is például. Tudod, régebben hatalmas színvonala volt annak a háznak, manapság aki bekerül oda, az rögvest sznobbá válik. Szerencsémre te nem ilyen vagy. És ennek nagyon örülök.

*Ha most legilimenciával próbálkozna, de nem tesz ilyet, mert az tiszteletlenség, ha mások fejébe kutatunk, akkor bizonyára nevetne. Tökéletesen igaza van Zoey-nak mindegyik tanárt illetően, bár azért Logan nem használna ilyen gondolatokat egy tanár mellett, elvégre, sosem lehet tudni. Ám ha hallaná, amit Trelawney-ról mond, bizonyára bőszen vigyorogna. Hát igen, a Hugrabug az őrülteknek is otthont ad.*

*Logan Lennon*

Kis híján előtör belőle a nevetés, mikor megpróbálja elképzelni a tanárt lenyalt hajjal, mellényben-nyakkendőben, vastag szemüveggel az orrán bukdácsolva… Persze érti ő, hogy ez egyáltalán nem a férfi stílusa (lenne), de mit tehet: élénk fantáziával áldotta meg az ég, és beszélgetőtársa szavai alapján önkéntelenül is látja lelki szemei előtt. Azért egy széles mosolyt így is megereszt, ami ahhoz képest, hogy majdnem fetrengett a röhögéstől az ötlet hatására, nem is rossz önmérséklet terén... Úgy tűnik, minden házban vannak kivételek… -vonja le a következtetést a dicsérő szavak alapján, és el kell ismernie: ő ugyanúgy kellemesen meglepődött a tanerő házán. Az már való igaz, hogy mindenütt akadnak olyanok, akiktől felfordul a másik gyomra… ő például legtöbb mardekáros társával ellentétben egyáltalán nem érti ezt a vér-mizériát, és a griffendélesekkel szemben sem távolságtartó különösképp- minden ismeretlennel szemben nehezen enged fel, de ez a természetében rejlik.
Éreztem én, hogy valami személyes… -veregeti gondolatban vállon magát, mikor meghallja a tanár indokát. A hirtelen félbeszakítás után már nem kérdez a tárgyra. Egy ideig hallgat még, nem tudva, mit mondhatna, közben pedig szidja önmagát, amiért semmi nem jut az eszébe. Szellő támad, a Tiltott rengeteg fenyőinek illatát hozza. Hányszor győzködték már, hogy menjen be… egyszer be is ment, de csak nappal, és akkor sem sok időre. Félt, hogy eltévedne, pedig többen voltak…
-A tanár úr volt az erdőben diákkorában? –kérdi hirtelen, örülve, hogy valamivel mégiscsak előállt.   

[[Zoey Cleve]]

[Zoey Cleve]

*Hát igen, annyi szent… Érdekesen nézne ki úgy. Kissé csökkenne a vonzereje. Bár, most így ismét belegondolva, szívesen kipróbálná, hogy is nézne ki amúgy. Persze csak a hecc kedvéért. Ki tudja, lehet, hogy még jól is állna neki. Na jó, talán azt nem, bár biztosan vicces lenne. Egyszer talán április elsején kipróbálja.*
- Kinevetsz? Na jól állunk…
*Vág sértődött képet, ám közben ő is röhög magában. Aztán végül előtör belőle a röhögés. Kultúrált röhögés, melynek végét egy sóhajjal zárja.*
- Egész jól elbeszélgetünk tanár-diák kapcsolatunk létére is. Hiányzott már ez, elhiszed? Már évek óta nem tanítottam iskolában, helyette csupán korrepetáltam.

*És ez így igaz.
Ekkor jön egy fura kérdés, melyre elsőnek is nem tudja mit feleljen. Ha megmondja az igazat, hogy igen, volt, akkor az olyan lenne, mintha azt mondaná „Ja, voltam, totál király, menő, ász, próbáld ki te is!”. Ezt pedig nem akarja, helyette inkább megtoldja egy jó tanáccsal.*
- Igen, voltam, mint minden diák. De azt tanácsolom kerüld el azt a helyet, max Hagrid-dal menj oda be, és csak is olyankor, ha az kötelező. Abban az erdőben olyan dolgok is vannak, melyekről jobb, ha nem veszünk tudomást.
*Emlékszik vissza a koboldokra.*

- Látom sokat tekintgetsz ki a nézőtérre.
*Céloz itt arra a pár lányra, fiúra, akik őket nézik.*
- Meg is értelek. Ez Griffendéles törzshely, a te melleden pedig egy ezüst kígyó található. És tudod, az a legnagyobb probléma, hogy még azokat is utálják kölcsönösen, akik soha nem is tettek semmit. Például itt vagy te… Törtél valaha is borsot a Griffendél orra alá?

*Logan Lennon*

Mikor a tanárból kipukkan a nevetés, ő sem bírja tovább- elneveti magát ő is, bár próbálja visszafogni magát, hisz mégsem kéne feltűnést kelteni „az oroszlán barlangjában” ugyebár… A Tiltott Rengetegről szóló mondaton nem lepődik meg- valóban szinte minden diák járt már ott (órán kívül), bár ezt mindenki titkolni igyekszik, ha nem akar gyorsan a gondnok kezére kerülni. Hagriddal pedig tényleg biztonságosabb odabent, lévén hogy a vadőr egy: ismeri az erdőt, kettő: kutyája el nem tágít mellőle. Tényleg vannak az erdőben veszélyes dolgok, de hát azok mindenütt vannak… -fut át az agyán, leszögezve magában, hogy szerinte azért mégiscsak az eltévedés a legnagyobb veszélyforrás ott.
Igen, lehetnek olyanok is, akik ennyire komolyan veszik magukat… bár én szerencsémre még eggyel sem találkoztam. –lélegzik fel a tanár házakról alkotott véleményére. Finoman elmosolyodik.
-Nem… okom nem volt, úgyhogy minek? Bár hozzá kell tennem, hogy engem is békén hagynak… bár persze voltam szem-és fültanúja eseteknek- ki nem látott ilyesmit, ugyebár? –sóhajt. Kissé bűntudat gyötri, hogy bár látott Mardekár-Griffendél összetűzéseket, meghúzódott a háttérben, és nem sem próbált tenni semmit. Mit tehettem volna?! Beleszólni más párbajába egyáltalán nem ésszerű… és egyébként sem értem volna el vele semmit.  - győzködi magát. 

[[Zoey Cleve]]

[Zoey Cleve]

*Hát azt meg kell hagyni, hogy Hagrid tényleg ismeri az erdőt, de a kutyája olyan gyáva, mint a nyúl. Tehát ilyesmire nem érdemes alapozni. És, hogy mik is vannak az erdőben? Ha szerencsénk van, akkor nem futunk össze vérfarkassal, vagy még rosszabb élőlényekkel. Bár ott, a sötétben, tökéletesen elveszve, sosem lehet tudni, mikor mi bukkan fel a hátad mögött, hogy aztán lecsapjon rád. Ezek a vadállatok olyan gyorsan tépik szét az emberi húst, amilyen gyorsan elillan az életünk.*

- Hát, addig jó, míg nem csinálsz velük semmit. Tudod, olykor okosabb meghúzódni a háttérben és hagyni, hogy a dolgok maguk bontakozzanak ki. Például, ha nem törődsz azzal, hogy két társad összeveszik, akkor a legrosszabb ami történhet az, hogy azt mondják rád, hogy nem figyelsz rájuk. Viszont ha közbeavatkozol, akkor akaratlanul is az egyiknek igazat adsz, és ilyenkor a másik nem csak a társadra, hanem rád is haragudni fog. Semmi értelme sincsen mások ügyeibe beleszólni. Nagyon tisztellek érte, hogy ilyen pillantások után sem húzol pálcát és nem átkozod meg őket.

*Rápillant a karórájára, amikor eszébe jut, hogy neki már mennie kellene. Felpattan a padról, meghajol a lány előtt, majd pár mondat kíséretében búcsút is vesz.*
- Ne haragudj, szívesen beszélgetnék még, de most mennem kell. Ha gondolod benézhetsz majd a termembe, de ha nem vagyok ott, hagyj csak üzenetet a szobám ajtaja előtt. További kellemes napot Zoey!

*Még egyszer körülnéz. Milyen szép is volt, csak ők ketten, csillagok. Rég volt… Már el is felejtette mennyire hiányzik neki az az érzés, amikor minden a feje tetejére áll, az egész galaxis szíve megdobban, és amikor szárnyalni képes mindenki. Milyen jó is lenne, ha simét szerelmes lenne. Áh, mindegy!
Biccent, majd elviharzik a kastélyba.*

//Kicsi szívem //

Egy csók...és más semmi...de nem is kellett több. Álltunk ott azon a kis udvaron, a szökőkúttól nem messze egymás karjaiban...a környezet zajaiból azonban semmit sem észleltünk. Mámoros volt ez az érzés, soha nem éreztem még azt, hogy nem múlik az idő. Mintha csak most jöttünk volna erre a helyre, mintha minden csak most kezdődött volna. Csupán a sötétség adta tudtomra, hogy már jó ideje a kastélyon kívül vagyunk, és jópár óra eltelt a bagolyházi találkozás óta. Napoknak, sőt heteknek tűnt mikor beléptem abba a büdös helyiségbe, és villámgyorsan távoztam onnan egy csodálatos lány társaságában. Nem tudom ő hogy gondolta mindezt, de én elvesztettem az időérzékem. Nem is akartam visszanyerni. Belegondoltam abba, hogy másnap már megint a Roxfort falai között ülök, az idiótábbnál időótább tanárok közt, és azokból az...már ki se mondom úgyis tudjátok milyen tankönyvekből tanulok. Tanulok? Bambulok bele a semmibe, és erre az estére, már-már éjszakára gondolok. Áááá nem...ne is beszéljünk erről, mert máris rosszul vagyok. Itt kint minden olyan más, csönd, nyugalom...szerelem. Egy szó...és mennyi érzelem. Mintha nem is én lennék. Komolyan ennyire el tud valakit varázsolni egy csodás lány? Ennyire meggyengíti a legerősebb embert is? Úgy látszik igen. Pedig az egész csak egy kis társalágással, barátkozással indult...amit ráadásul ő kezdeményezett. És pár órácskán belül mi lett belőle? Mintha évek óta ismerném, hihetetlen volt.

Sue se szólt egy szót sem, kár lett volna megtörni ezt a fagyos, és mégis forró csendet. Az arca boldogságot tükrözött, láttam rajta, hogy ő is itt maradna örökre, a karjaimban. Ha jobban belegondolok miért ne lehetne? Ha nem is itt, de valahol elbújni az egész világ elől, és élni a csodás életünket. ~De bolond vagy Josh, azt se tudod mit beszélsz.~
Lehet...lehet, hogy nem tudom, de ebben a helyzetben szerintem könnyen elveszti a fejét az ember. Ilyenkor nem egyszerű józanul gondolkozni, mintha a pia szállna az ember fejébe, de annál azért sokkal jobb érzés.

Tikk...pukk...tikk...Szívdobogás...őrült szívverés...Sue pici szíve. A hosszantartó mozdulatlanságot megszakítva kezeim közé fogtam kis kezecskéit, és szívemre raktam őket, hadd hallja, hogy ver érte az ökölnyi testecske. Kérdésemre gyorsan suttogva válaszolt nehogy megtörjön a varázslat. Igen...éreztem, hogy közel áll az én lüktetésemhez, de erre már nem mondtam semmit. Két kezem közé fogtam arcát, és csak néztem, mint aki nem látott még arcot...de ilyen csodaszépet biztos nem. Komolyan mondom úgy éreztem mintha eddig nem is lett volna csajjal dolgom...pedig valljuk be volt már párszor. De ez más volt, kiemelkedett a többi közül, és ezt a szívem jelezte nekem.

Sue-nak nem kellett több bíztatás, újra nyakam köré fonta karjait, és most ő irányított. Hagytam, hogy magához vonjon és élveztem a pillanatot...a csókot meg mégjobban. Istenien csókolt, el nem tudom mondani mit éreztem akkor, a nem létező ször felállt a hátamon az tuti. Szenvedélyes volt, vad, és mégis lágy, érzéki. Óhh ha most összragadna a szánk...vagy inkább mint a mágnes tapadna, és nem lehetne többet elválasztani a kettőt egymástól...csak csókolnánk egymást a sírig. Vagy lehet, hogy mégsem lenne olyan jó?

A levegő kezdett hűvösebb lenni, ezért odaléptem a padhoz, és felkaptam az órák óta ott heverő kicsiny felsőt, majd visszaléptem Sue- hoz, és óvatosan felsegítettem neki. Kezeit kezeim közé fogtam és elindultunk a kis út felé. Félreértés ne essék, nem akartam még visszatérni a kastélyba, de a mozgásra viszont szükségünk volt, mert én már a lábam sem éreztem. Gyönyörű virágok mellett vezettek lépteink, és akkor megpillantottam egyet a sok közül ami mintha hívogatott volna. Más volt mint társai, és szinte világított. Lassan odaléptem, és óvatosan leszakítottam az illatozó virágot.

- Egy gyönyörű virág, egy gyönyörű virágszálnak - suttogtam, és odanyújtottam Sue-nak a virágot.

Megint álltunk, és ismét csak öleltük egymást. Végigsimítottam hátán, majd szorosan átöleltem. Akkor azonban eszembe jutott valami...eszembe jutott ki is vagyok és mik is a terveim. Teljesen lefagytam, a szívem talán még jobban vert, de most a félelem miatt. Mik is a terveim? Voldemort követése. Voldemort...ez az egy név eszembe juttatta a jövőmet. Szeretem Sue-t. És Voldemort csatlósa akarok lenni. Nem tehetem...akkor mindennek vége. Voldemort mindenre képes, és a parancsai szentek. ~És ha...?~ Nem mertem befejezni a gondolatot. Rémisztő volt, de mégis igaz. ~És ha Tudjukki arra kér, hogy...? ~Neeeeeeeeeeeeem~ Egyre jobban ziláltam, már nem itt voltam a kis utacskán, hanem valahol máshol, valami félelmetes környezetben, és egy még félelmetesebb lény közelében.~ És ha arra kér, hogy végezzek vele...hogy végezzek Sue-val?

- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM -ordítottam fel a gondolatra, majd hirtelen összeestem Sue-t ölelve, és a földre zuhantam.

[Josh... Jooosh...]

..::Kedvesem::.. <3



*Miután Josh odaadta a felsőjét a lánynak, átölelte, s elindultak egy kicsit sétálni. Kicsit elgémberedtek a sok álldogálástól. Az utuk a parkosított terület felé vitt, így számos gyönyörű virág mellett haladtak el. Az egyiknél Josh elengedte a lányt, lehajolt és egy csodálatos virágot szakított Suenak. A lány megölelte, s cserébe egy leheletnyi csókkal jutalmazta.
Így álltak ismét egy pár pillanatig összeölelkezve, mikor valami hirtelen és szörnyű dolog történt. Josh egyik pillanatról a másikra eltorzult arccal küzdött valami ellen... valamivel, ami benne rejtőzött, majd felordított, s összeesett. Mivel ölelte a leányzót, így őt is magával sodorta, de Sue szerencsés volt, mert a már földön landoló fiúra esett. Kiszabadította magát az ernyedt karok öleléséből, s kedvese mellé térdelt.*

-  Josh... Jooosh... - kiabálta a srácnak.

*A fejéhez térdelt, buksiját az ölébe vonta, s próbálta élesztgetni a fiút. Egyelőre sikertelenül. A mardis továbbra is eszméletlenül fekszik a földön. Pillái csukva, arca érzelemmentes, a mellkasa szinte alig mozog. Sue, a nyaki ütőerénél megnézte a pulzusát. Szerencsére volt, csak iszonyatosan halovány. Aztán a mellkast kezdte figyelni, lassan emelkedett és süllyedt... lassan, nagyon lassan és renyhén. Nem tudta mi lehet a fiúval, de azt igen, hogy ennek a dolognak valami nagyon rossz háttere lehet.
Továbbra is ölébe fogta a srác fejét, s próbálta rázogatni, élesztgetni. Egészen odáig jutott, hogy egy apró pofont adott az ájult mardisnak. Semmi válasz. Valószínű nem volt elég erős az ütés, hogy hatása legyen, de Sue nem volt képes nagyobbat, erősebbet ütni. Máskor persze egy másodpercig sem teketóriázott volna, ha valakit dühében kell felpofoznia. Az az ütés erőt és határozottságot sugallt volna. De most, most meg volt ijedve, kétségbe esett. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel.// Utoljára talán akkor volt így, mikor Vikit látta a nagyteremben összetörve. // Ott feküdt az a fiú, akivel órákkal ez előtt jöttek össze, akit már régóta kinézett magának ,s ki merte jelenteni, hogy beleszeretett. Mardis létére érzékeny volt, kedves, és elbűvölte a lányt. Most meg itt fekszik, alig élve s a lány nem tud mit kezdeni vele.
Kétségbeesése addig fajult, hogy már egy apró könnycsepp gurult végig, a lány aggodalomtól megváltozott arcán. Nem tudott mit csinálni, nem akarta otthagyni a fiút, de egyelőre segíteni sem tudott rajta. Úgy gondolta, ez a helyzet nem olyan súlyos, talán... talán nincs szükség arra, hogy a Roxfort gyógyítótanoncát idehívja... Vagy még is? Segítséget kéne kérnie?
Igen, segítséget fog kérni, ha... ha egy bizonyos idő múlva sem változik a helyzet. Addig nem. Addig ő próbálja visszahozni a fiút. Meg kell próbálnia, nem hagyhatja csak úgy annyiban s kérhet segítséget. Tudta, hogy Joshnak azért nem lehet komolyabb baja. Hisz, amíg lélegzik és pulzusa is van, addig nem olyan vészes a helyzet. Ha ez megváltozna, na akkor Sue azonnali segítséget hívna.
Így, továbbra is szólongatta, és pofozgatta a fiút. Mikor kicsit lehiggadt, és tisztább fejjel tudott gondolkozni, eszébe villant, hogy egy kis víz is segítő hatással lehet erre a helyzetre. Előhúzta hát a pálcáját.

-  Aquamenti. - s a szó nyomán apró vízsugár lövellt ki a lány pálcájából, amit az ájult mardisra irányított.

*Nagyon remélte, hogy ez a megmozdulása pozitív hatással lesz a fiú állapotára. Befejezte a varázslatot, pálcáját maga mellé tette, s figyelte, a fiú reakcióját. Nagyon szembetűnő változás egyelőre nem történt. A mellkas még mindig aprókat mozgott, s a szív, melyet az ájult test rejtett, sehogy sem akart erőteljesebben verni. De, mintha a pulzus még is erősödött volna egy kicsit. Csak egy kicsit.
Sue egy zsebkendőt vett elő a zsebéből, s letörölte a fiú arcáról a vizet. Majd újabb Aquamentivel megnedvesítette az említett darabot, s ezt helyezte a mardekáros homlokára. Következő zsebkendőkkel is hasonló képp járt el, ezt a fiú csuklójára helyezte. A feje alá tette az össze hajtott pulóverét, s megpróbálta Josh lábát magasabbra tenni, mint ahogy a feje van, hátha ez segít. Még édesanyjától hallotta ezt anno, hogy mit is kell tenni, ha egy ájult emberrel hozza össze a sors az illetőt.
Aztán várt... várt... hogy mi is történik... hogy mi is legyen az ő következő lépése.*

[[ Hannah ]]

[ Hannah  ]

Hangtalanul teltek a percek amíg kiértünk az udvarra. Nem akartam beszélni, így is épp elég füle volt a falnak, hát mégha bizalmas beszélgetés közben látnak. Na jó talán az egész iskola nem lenne a sarkamban, de mindig van egy-két olyan diák, aki nem tudja soha, hogy hol a határ. Az utóbbi időben talán pont ezért fogom még a talárom zsebében is a pálcámat? Azért nem mindig, de tényleg fogy a türelmem. Igazából már az is meglepő, hogy egyáltalán képes vagyok bárkivel is értelmes kommunikációt lefolytatni. Hannah meg, nem az a tipikus pletykás primadonna, ahogy elnézem.

Egy pillanatra emeltem csak fel a fejem, de azt is csak azért, hogy betájoljam, merre is haladunk. A tökéletes csend ellenére pillanatok alatt a szökőkút mellett találtam magunkat.
Szembefordultam vele, vettem egy nagy levegőt, és…
És nem bírtam megszólalni… Egyszerűen nem ment…
- Tudod, ez elég kínos nekem. Se szó, se beszéd, csak egy levél, melyben kifejti, hogy el kell mennie, de á, ne aggódjak, mert visszajön. Valamikor. – szakadt ki belőlem nem kevés iróniával. De csak egyszer kerüljön elém, amit kap, azt nem fogja zsebre tenni. –Meg, hogy ha egyszer, teljesen véletlenül visszatalál a kastélyba, ugyanott folytatjuk majd, ahol befejeztük. – tettem hozzá csevegő hangon, bár a fejem elfordítottam, mert nem akartam, hogy meglássa a sorok közt megbúvó fájdalmat, és aggódást. Tudom, persze a lány se hülye, de engem se úgy ismernek, hogy lépten-nyomon képes vagyok elsírni magam. „Megedződött a fiúk között” Na persze, mintha bárki is annyira ismerne…

A gondolatsor befejeztével Hannah szinte azonnal javasolja a témaváltást. Szó nélkül biccentek, miközben letelepszem a szökőkút közelében.
- Nem haragszom, ne aggódj. – villantok rá egy halovány félmosolyt is, jelezvén hogy valahol mélyen félig meddig talán még hálás is vagyok neki, amiért aggódik miattam, nemcsak a pletyka valódiságára kíváncsi, mint mindenki más.
A bál…
A ruhám ott pihen a láda mélyén, és tudom, hogy soha nem fogom felvenni, hacsaknem valami csoda folytán képes visszatérni. Egyáltalán tud a bálról? Hol lehet? Mit csinálhat? Miért nem keres?

Egy apró sóhaj, mielőtt megszólalnék. Kicsit össze kell szednem magam, nem akarom, hogy kínosan érezze magát miattam. Elvégre nem Ő tehet arról, hogy Harry felszívódott.
- Még nem tudom, hogy megyek-e. A ruhám megvan, de… - most mondjam azt, hogy párra várok? Az olyan… hülyén jön ki. Vagy nem tudom. – Na és te? – persze, tudom, hogy mondta, hogy megy. – Kivel mész? – tettem hozzá egy újabb félmosollyal. Valahogy azét érzem rajta, hogy furcsán érzi magát velem. Akárcsak én. Nem, nem rosszból, csak ilyekor az ember vagy elvonul magában, vagy kibeszéli ami a szívét nyomja. Lehet, hogy jobban járnék?...

Figyelmesen hallgatom Hannah válaszát, majd hogy eltérjek a témáról, bevillan, honnan is volt nekem annyira ismerős. Kviddics. Hát persze. Már csak a homlokon csapás hiányzik, hogy teljesen gyagyának nézzen. Egy téma, aminek a legkevesebb köze van Harry-hez, leszámítva azt, hogy én vagyok helyette a fogó. De már kezdek megbarátkozni a poszttal, mégha eleinte nem odaillőnek is éreztem magam. Merlinre, de jó lenne megnyerni a kupát…
Széles vigyorral fúrom íriszeibe a sajátjaimat
- Láttalak a válogatáson, nagyon jól repülsz… - tudom, nagyon nőies téma, de ez jutott először az eszembe.

*elsüllyedt, amiért csak most*

…:::Ginnyyy:::… 

*Nos igen, a témaváltás célszerűnek is tűn, mivel mikor kicsit részletesebben is belepislanthatott ebe az egész levél dologba, rá is jöt, hogy Ginny miért nem beszél erről szívesen. Nem volt benne túlzás, bizton állíthatja, hogy jogos a lány kétségbeesése és aggódása. Ha Hannah lenne a helyében, valószínűleg ugyanígy reagálna. Talán még rosszabbul is… kit tudja…*

- Óh… ez borzalmas… Szegénykém… - ekkor az idősebb lány vállára helyezte jobb kezét, majd újból megszólalt – Tudod én komolyan felnézek rád, hogy hogy tudod ezek ellenére is ilyen jól tartani magadban a lelket. Ez tiszteletreméltó, de tényleg! – egy mosoly, mellyel azt sugallná, hogy ő mellette áll.

*Lefelé viszi tekintetét, elgondolkozik. Azon, hogy milyen szörnyű lehet egy ilyet átélni, s azon, hogy mily átkozottul nehéz lehet erről beszélni. Ráadul sírás nélkül, amikor az ember a könnyeivel küszködve tudja csak elmesélni az esetet. És ő jól beletenyerelt a közepébe. De mostmár témaváltás, és ezzel sosem huzakodik elő többé. Megígéri magának ebben a szent minutumban, hogy jobban oda fog figyelni arra, hogy efféle kérdezősködéssel milyen károkat okoz mások lelki világában. Mától fogva óvatosabb, tapintatosabb lesz, Ginnyvel és mindenki mással szemben is!*

- Tényleg nem? Nos… nem is tudom mit mondhatnék… és talán jobban neheztelek magamra, mint ahogy te rám… de mostantól hidd el, felnőttebben fogok ilyen ügyekben viselkedni! Becsszó! – odavillant egy széles vigyort, s szívére teszi kezét, ezzel is bizonygatva előbbi mondata hitelességét.

*Mielőtt a lány válaszol a bállal kapcsolatos feltevésre, sóhajt egyet. Társa nem tudja pontosan milyen célból, vagy kinek is szól ez, reméli, hogy Harrynek, vagy valami vele kapcsolatos dolognak. Mikor befejezi mondanivalóját, Hannahnak már világosság válik miért is hallatott az imént egy kicsiny sóhajt. Az eltűnt fiú kísérte volna el, de ő felszívódott egy időre. Már megint nem jó témát választott, pedig nem volt vele hátsó szándéka, hogy még mindig a levél jusson eszébe az aggodalmakkal teli leányzónak.*

- Áh, én? Nos én Adammel. Nem tudom ismered-e. Ő volt az egyetlen választék… úgyhogy ezért is ő lesz a partnerem… - nem igazán dobja fel ez a csevely erről a dologról, ideje egy még újabb, még aktuálisabb tárggyal előállni. De mivel???

*Ebben a pillanatban azonban Ginny megoldotta a rejtélyt, ismét felszínre tört a kviddics. Ez egy nagyon kellemes játék, és remekül lehet róla dumálni. Szenzációs, szuper, végre egy rendes beszélgetés kerekedhet az egész kalamajkából!*

- Igen? Tényleg? Nos, köszi… ilyen bókot még nem nagyon kaptam! – vidám mosolygás, majd folytatódik a monológ – Na és te ugye most fogó vagy? Láttalak játszani, szerintem te vagy a csapat egyik legértékesebb játékosa! Bizony, ha meglenne a Griffendélnek a kviddicskupa… hát akkor mi nyerhetnénk a pontversenyt is! Milyen szép is volna… - kis sóhaj.

- Már régóta űzöd a sportot? Vagy egyszercsak kiderült, hogy őstehetség vagy? – vigyor – És gyakorolni a tesóiddal szoktál, vagy ők már nem elég nagy ellenfelek számodra? – kis kacaj, hátha Ginny is jobb kedvre derül a kis viccelődős kérdésektől. Remélhetőleg…