Kis udvar a mohás szökőkúttal

[-Szia Amy. Rég nem láttalak. Minden rendben a kis földre huppanás miatt?]

Amy & Brian& Sean

Briannal elég érdekes és komoly beszélgetésbe bonyolódtunk. El sem hittem volna hogy ennyire megértjük egymást és ennyire jóban is lehetünk. Nagyon jó srác ez a Brian, csak nem tudja hogy mit csináljon, és ez ilyen helyzetben elég érthető is. A bats és a falcon is elég nagy csapat, és választania kell hogy játékos lesz a világ egyik legjobb klubbjában vagy folytatja a családi hagyományokat és auror lesz. Az ilyen ehylzetben mindig szükség van tanácsra és én minden tudásom szerint adtam tanácsot a fiatal Hugrabugos barátomnak.
Válaszát várva merengtem és azon gondolkoztam hogy mivel próbál lemagyarázni arról hogy mondjak le az aurorros jövőről. Ebből nem állt szándékomban engedni. Én auror akartam lenni bármi áron. Ez az én keresztem, és gyakran jut ez eszembe. Hiába próbál majd Brian lebeszélni erről ezt nem engedem majd. Erre túl régóta készülök.

Ott álltam és vártam a ragálást, hogy Brian mit válaszol a mondandómra. Azonban megpillantottam egy mókás kis lányt. Na jó nem volt kicsi hisz ötödéves és csak egy évvel jár alattam, de akkor is megfelelő mércével mérve még kislány. Anna egykori osztálytársa, mivel ő is Griffendéles volt és most ötödéves lenne. Ő is jól ismerhette az életem értelmét, és valószínűleg valamennyit tudhatott az esetből. Igaz én Amy-t nem nagyon ismertem. Egy kivvidccsapatban játszottunk. Ő hajtó volt.
Figyeltem hogy mit csinál, és elmosolyodtam rajta, hiába volt komorú kedvem. Ő mosolyt csalt az arcomra. A cigánykerekes mutatványon is mosolyogtam, de a legviccesebb az volt amikor fenékre huppant egy sikertelen manőver után. El akartam idnulni hogy felsegítsem, de láttam hogy egy pillanat alatt talpon is volt és elindult feléntk. Bizonyosan meghallott a beszélgetésből egy két részletet hisz elég kíváncsinak tűnt.
Bemutatkozott Briannek, de az volt az egészben a legjobb hogy én is alig ismertem. Néhány szót szóltak egymáshoz a két beszélgetőtársam, és Brian nekem adta át a szót. Én még mindig mosolyogtam, de most már sokkal szolídabban.

-Szia Amy. Rég nem láttalak. Minden rendben a kis földre huppanás miatt? -ezt már nem nagyon mosolyogva, hanem sokkal inkább érdeklődve kérdeztem. Ez nem olyan kérdés volt mintha úgy akarnék feltűnni hogy van-e valami baja, hanem tényleg érdekelt hogy minden rendben van-e vele. Egy rendeslánynak tűnt Amy és egy kissé mókásnak, de hát nem mindenki lehet olyan komor mint én. Én sem voltam állandóan komoly, csak ez a beszélgetés rossz emlékeket kavart fel amit Amynek hála sikerült elfelejtenem.

Ezután Brianna néztem kérdőn hogy most mi legyen? Folytatjuk-e a beszélgetést vagy egy teljesen új témáról társalgunk? Nem akartam kimondani hisz nem akartam megbántani Amy-t. Amúgy is tudunk még miről beszélgetni, nem cask mindiga  kételyekről és a kérdésekről. Azonban ez a jelenet elmaradt hála egy mardekárosnak. Nem tudom hogy mit keres itt, de én nem szítom a házak közötti viszályt, amit a mardekárosok szoktak csinálni. A nem aranyvérűeket és azokat akik nem egy véleménnyel vannak velük lenézik és bántják. És ez bosszantott. Nem egyszer látták el a bajom amikor még alsóbb éves voltam a mardekárosok. Mert én kiálltam a barátaimért, ők ezt úgysem érthetik meg soha. Figyeltem amit modnott és egyre jobabn felhúzott. Talán szándékosan az volt a célja hogy arra kényszerítsen hogy elbánjak, vagy elbánjunk vele, de ebből látni hogy milyen nagyképű. Azt gondo,lhatja hogy magában elbír velünk, vagy ha el is látjuk a baját egyenesen a tanárhoz fut, és le merem fogadni hogy Pitonhoz. Ahoz a senkiházi halálfalóhoz.

-Először is ne bántsd meg a hölgyet és kérj tőle bocsánatot mert rosszul jársz. -ekkor Amyre néztem, majd pedig folytattam- Te mit képzelsz magadról hogy idejössz és kioktatsz? Neked ezekhez a dolgokhoz nincs közöd világos? Ha nem bírod felfogni akkor megbeszélhetjük másként is. És hogy ki mit csinál az életével és kitől kér tanácsot az sem rád tartozik! Minek tartod magad hogy ötödéves létedre próbálasz minekt megalázni és kioktatni. A te egód mekkora? És mi lenne ha most pálcával támadnák rád? Vagy esetleg Mardekáros szokás szerint hárman ellátnánk a bajod? Egyből rohannál a tanárhoz..., szánalmas vagy. Most pedig tűnj innen ha jót akarsz magadnak!

Egyre jobban eluralkodott rajtam a düh. Megvédem az új barátaimat. Briant és Amy-t eggyaránt, igaz a lányt nem ismerem, de akkor is hogy meri cafkának nevezni? A tallárom oldalából a kezembe emeltem a pálcám arra az esetre hogyha az utóbbi eshetőséget választja és meg akar küzdeni velem. Nekem nem kell sok hogy egy ilyen kis férggel párbajban megküzdjek. Volt egy olyan érzésem hogy nem megy el ezért még a válasz előtt elindultam felé a pálcával a kezemben és arra vártam hogy mit reagál, ha gyorsan meg akar támadni akkor már remélhetőleg fel leszek készülve egy párbajra.

[Amy]

Amy & Wade & Sean

Hallgatom Wadet és eközben szinte már várom, hogy Amy, milyen csattanós választ ad majd nekünk. Amolyan kis szeleburdi lánynak néz ki, természetesen a szó pozitív értelmében. A mosoly az arcomról, csupán a meglepődés idejére tűnik el, amikor Sean oda lép hozzánk. Hallgatom őt is, s amikor kiosztja Amyt kicsit elkomorodik az arcom, mikor leosztja Wadet már nem vagyok olyan őszintén vidám mi annak előtte, de van egy kezelési módszerem a mardekárosokhoz, s ezt talán most is alkalmazhatom.
Ahogy azonban szóra nyitnám a számat Wade kezd bele rövid kis mondókájába. Őt hallgatva, már tudom is mire készül, s tudom azt is, hogy a kígyócímeres erre várt, ezt akarta kiprovokálni. Mikor úgy érzem, hogy griffendéles barátom már befejezte egy gúnyos mosoly jelenik meg először arcomon, majd nevetésben török ki, s hamarosan tapsolni is kezdek. Majd ekképp folytatom.

- Szép belépő volt! Komolyan. Nekem igazán tetszett, nagyon stílusos. Az egészből csupán egyetlen ember maradt ki. Remélem nem zavar, ha róla én formálnék véleményt. – kicsit megköszörülöm a torkom, s aztán kezdek csak ismét bele. – S te barátom. – ekkor Seanra nézek. – Neked sem nagyon kéne ugrálnod. Cafkának nevezel egy lányt akit nem ismersz. Talán nem jutott neked nő, talán nem olyan, aki neked megfelel, végül is mindegy a lényege ugyan az. Szerinted a srácnak az egoja túl nagy, szerintem viszont a te arcod nem férne be a főkapun, csak azt nem értem, mi a bajod azzal, ha auror akar lenni? Ja, hogy te a másik oldalra vágysz, C'est la vie, nem mondta senki, hogy nem lesznek akadályaid. S, hogy nekem ilyen problémám van, nos, lehet, hogy tényleg nem kéne ezen siránkoznom, lehet, de ettől még mindig azt az érzést hagyod bennem, hogy csupán csak a szőlő savanyú. Akkor had összegezzem, egy csajoknál nem túl népszerű, halálfalónak készülő, megsavanyodott srác vagy. Persze a tévedés jogát fenntartom, hiszen nem ismerlek, de egyebet eddig nem mutattál magadból, így úgy ítéllek meg, ahogy te tetted ezt eddig velünk. -

 Lassan leviszem a hangsúlyt, s közben a gúnyos tekintet csak nem tűnik el az arcomról. Egy pillanatra fordulok el csupán, amikor Amyre nézek és, hogy a hatást fokozzam, még egy kacsintást is dobok a lány felé.

- A pálcára nem lesz szükség, hiszen a helyzet nem igényel ilyesmit, a becsületet nem csupán harccal lehet megvédeni, persze a legvégső esetben igen, de egy szó gyakran többet érhet ezer tettnél. -

Szúrom végül oda, s aztán visszafordulok a mardekáros beszédpartnerünkhöz, beszédpartner, hiszen időközben azért csak-csak belépett a beszélgetésbe.

Wade & Brian & Sean

- Persze, hogy rendben - nevet Wade-re Amy -, egy ilyen kis eséske nem törheti meg a kviddicsezői karrierem. Már ami az iskolai pályafutásomat illeti.
Még tudná folytatni a bohóckodást, ám éppen ekkor szól közbe egy ismeretlen, felfuvalkodottnak látszó, korukbeli fiú. Amy hamar eldönti, hogy nem fogja megbántani a mardekéros krapek vélhetően érzékeny lelkületét, néhány másodperccel később azonban, miután lecafkázzák, úgy határoz, hogy bánja a fene a pasas lelkét, legfeljebb majd ott sír ahol senki sem látja.
- Ahha - nyugtázza egy sóhajjal az elhangzottakat.
Szemöldöke a homlokára szalad fel megdöbbenésében a nem várt belépő hatására, pláne a jogtalan osztás miatt, mégsem húzza fel magát különösebben miatta. Higgadtan, szinte már bántó hidegvérrel, egyúttal lekicsinylőn néz végig a férfiún, szeme kékje most sokkal inkább hasonlít a sarkkörök környékén lévő végtelen jégmezők kékes csillogására vagy egy fagyos téli reggelre, mint egy sötétkék áfonyára. A lányt stimulálja a düh és félelem, s bár most csak az előbbit tapasztalja, ez is bőven elég számára, hogy vére hüllőszerűen kihűljön. Nem véletlenül szeretne auror lenni, ott tökéletesen kihasználhatná ezt az adottságát is például.
Előbb Wade-del, majd Briannel villan össze tekintete, s utóbbi kacsintására cinkos mosoly jelenik meg szájzugában, a fagyos kifejezés azonban nem tágít tekintetéből. Kissé csodálkozva veszi észre, hogy bár alig ismeri a srácokat, ők mégis vállvetve a védelmére kelnek - bár egyelőre csak szóban. Szíve szerint végigsimítana mindkettőjük fején, akárha egy 4-5 éves kissrácnak, aki valami hihetetlenül okos dolgot mondott, ám még idejében visszafogja a mozdulatot és leereszti kezeit. Esze ágában sincs felvilágosítani őket, hogy tökéletesen meg tudja védeni magát, ha esetleg arra kerül sor, épp elég tapasztalata van hozzá, nemhiába tagja a DS-nek.
- Ahha - ismétli meg szűkszavúan. - És mit tudott még kiolvasni a nagybecsű professzor úr a mozdulataimból és az elhangzott kábé két mondatból? Már azon kívül, hogy fűvel-fával, továbbá hogy önbizalomhiányos vagyok. Netán valami pszichológusfélének készül? Ne tegye, előre szólok, ez túlzottan világos lelkületet igénylő munka, mert itt segíteni kell a "beteg" lelkeken, nem pedig ócsárolni őket. Azt gondolom nem szeretné hallani, hogy mi a véleményünk önről és a viselkedéséről, mertmivel azt úgyis jobban tudja, nyertem?! Az egóról nem vitatkoznék, nincs kivel. Jah, ha már a cafkaságnál tartunk...
Joy nem fejezi be a mondatot, hanem inkább illusztrálja. Mivel a két fiú között áll, ezért egyszerre át tudja ölelni mindkettőt egy-egy karjával, majd előbb Wade-nek, azután Briannek ad egy puszit a felé eső arcfelére. Cseppet sem érdekli a mardekáros pasas véleménye, Amynek bőven elég az, ha megbotránkoztatja, hogy aztán jót derüljön rajta.
A magázás is a felbőszítés célját szolgálja, nem véletlenül nem tegezi le kapásból a fiút. Szavaiból maró sósavas gúny cseperészik, bár nézése csaknem közömbösnek tűnik egy felületesebb szemlélő számára; jéghideg ujjvégei azonban feszültségről árulkodhatnak két barátja számára, mivel Amy véletlenül sem volna hajlandó odébb mozdítani tenyereit akár Brian, akár Wade derekáról.

[.-= Joy - Wells - Smith =-.]

.-= Joy - Wells - Smith =-.


Mosoly.
Halovány.
Ahogyan azt sejteni lehetett, a griffendéles srác, akit Wade-nek ismertem, pálcát ragadott és fennhangon tudatta mindenki tudomására, hogy bizony álljak le, különben képes lesz letépni az arcomat. Az igazat megvallva össze kellett volna szarnom magam, de egyszerűen nem éreztem félelmet. Mitől kellett volna remegnem? Attól, hogy egy szenvedéllyel gyúlt lelkű ember megfenyegetett, ráadásként olyan emberek védelmére kelve, akiket a hallottak alapján alig ismer? Neeeeem, feleslegesen nem fogom izgatni magam hülyeségeken. Elvégre, ha akar, úgyis meg fog átkozni, gyáva módon, párbaj nélkül, úgy, hogy a pálcám valahol a talár mélyén rejtőzik. De mit is várhatnék egy egoista önimádótól, ha nem ezt, nem igaz? Volt némi igazság a szavaiban, persze nem afféle, ami rám lenne igaz. A mardekárosok mind gyáva népek, ha valódi mardekáros jellem lennék, most a mögöttem lévő bokorban valószínűleg több ezer háztársam lapulna, várva a pillanatra, hogy halálra tépjék ezt a három majmot. De nem, sajnos soha nem gyarapítottam a gyogyósok klubját, szerettem kimaradni ezekből a „te griffes vagy, te hugrás vagy, te meg hollós, ó egy mardekáros” pocskondiázásokból. Gyerekesnek és szánalmasnak tartottam az összes olyan embert, aki ilyen baromságokon rágódik. Kit érdekelnek a házak? Mindenki olyan ember, amilyen, le van szarva a származás, le van szarva, hogy milyen színű a sálad, nem az számít.
A támadás.
Folytatódott.

A következő felszólaló rettenetesen meglepett, meg kell vallanom. Persze, ezt soha, semmilyen körülmények között nem hoztam volna az előttem álldogáló trió tudatára. Továbbra is azzal az üres, semmitmondó tekintettel heverésztem az igencsak kényelmes padon, és hallgattam azt, ami egyértelmű volt. Mardekáros vagyok, hát meg kell kapnom a magamét, nem lehet másképpen. Ennek ellenére a hugrabugos gyerek meglehetősen higgadtan viselkedett, mintha jómaga is leszarta volna azt, amit mondtam. Mintha felfogta volna azt, mindenkinek lehetnek véleményei. Vééégre egy ember, nem majom, ez nagy szó, ember, aki felfogta a csodát, felfogta azt, hogy ez egy rohadt módon szabad világ, és mindenki olyan véleményt alkot, amilyet szeretne. Szavai hallatán kénytelen és kelletlen, de haloványan elmosolyodtam. A pálcát tartogató emberke nem is igazán érdekelt, majd jön egyszer az átok, ha nem, akkor talán elmondható róla, hogy képessé vált az agya befogadni és feldolgozni olyan információkat, amelyek emberibbé teszik, sem, mint állattá.

A csaj.
Tipikus.
Lám-lám, a griffendéles leányzó csak nem csalta meg érzékeim és érzéseim, elvégre folytatta a nevetséges kis folklór műsorát, amellyel saját maga lejárató kampányát folytatta. Nem is igazán volt mit mondanom a szavaira, de természetesen, ahogyan az illendő, végighallgattam. Egyértelmű volt mindhárom fél reakciója, hiszen az igazság cseszettül fájdalmas tud lenni… mégis, legalább az egyiküknek volt annyi esze, hogy valóban emberként lehetett kezelni.
Megmozdultam.
Előre dőltem.

Könyökeim a térdemre helyezve dőltem előre, és támaszkodtam meg, hogy választ adhassak, illetve továbbra is a beszélgetés részese lehessek. Jobban mondva, jelezzem, továbbra is a társaság része kívánok maradni. A Wade nevű, mindent „haragból oldok meg”-re tekintettem, majd nyugalmas hangon, nem törődve a kezében lévő varázstárggyal belekezdtem.
- Tudom, hogy az igazság olykor fájdalmas.
Mindegyikükön végigtekintettem, jelezve, ez a trió minden egyes tagjára érvényes. Ezt követően visszatekintve Wade-re folytattam.
- Valóban nincs közöm, ennek ellenére mégis megszólaltam. Az egóm biztosan hatalmas, ha mondod, legyen úgy, én legalább beismerem, hogy van egy esetleges hibám, noha közel sem vagyok biztos abban, hogy valóban van. A pálca, mi lenne, ha azzal támadnál meg? Azt mondanám, tipikus Roxfortos diák vagy, aki nem képes értelmes diskurzusra, csak agresszióra… ergo nem vagy aurornak való. Az, hogy mardekáros vagyok… kit érdekel? Te vagy szánalmas, hogy a címeremmel takarózol a cselekedeteid miatt.
Újabb vélemény, amelyben volt igazság, bárhonnan nézem is. Elvégre, aki aurornak készül, nem igazán lehetne ennyire agresszív, másképpen kellene a dolgokat látnia. Mivel lezártnak tekintettem a válaszadást, a hugrabugosra pillantottam.
- Természetesen nem zavar, hogy véleményed van rólam, elvégre, mindenki szabadon alkothat azt. Vannak akik adnak mások szavaira, én sajnos leszarom azokat, ha nem olyan embertől származnak, akit tartok is valamire. Az, hogy halálfaló szeretnék-e lenni, nem pedig auror? Nem, egyetlen szóval sem említettem egyik oldalt sem, ez a ti agyszüleményetek. Azért, mert valaki nyíltan felvállalja a gondolatait, nem feltétlenül falja a halált. Újabb baklövés, de nem számít. A summás szavaid a nőkről, a hovatartozásomról és a lelkemről, nos, jól mondtad, érezted. A tévedés jogát fenntartod, becsülendő, hogy legalább az egyikőtök képes volt megérteni az élet egy apró részét.
Egyértelműen enyhébb válasz volt, mint az előtte lévő srácnak adtam, hiszen neki kijárt. Végre úgy viselkedett valaki a diáktársak közül, mint egy Roxfortos diák, mint egy ember. Amy következett a sorban, elvégre neki is kijárt a válaszadás, ha már rám pillantva várta a szavakat.
- Azzal, hogy önözöl, csak azt erősíted meg, amit mondtam rólad. Nem bízol magadban, mi több, már azt is tudom, nem vagy komplett. Ettől nem fogsz értelmesebbnek tűnni. Az, hogy milyen a vélemény rólam? Igen, evidens, hiszen ahogyan Wade is, te is a címer alapján kezdtél bele az ítélkezésbe.
Egy pillanatra elhallgattam, majd ismét hátradőltem, a csapatra pillantva.
- Nem fogok mentegetőzni, továbbra is tartom a véleményem, elvégre nem utal semmi az ellenkezőjére. Wade auror akar lenni, de hirtelenharagú. Amy, neked most mondtam el a véleményem.
A hugrásra tekintve folytattam.
- Te viszont képes voltál emberileg gondolkodni, becsülendő. Mint látod, nem sokan képesek erre!
Befejeztem, mert egyelőre nem volt több mondanivalóm. Már csak azt kellett kivárni, röppen-e a varázslat a pálca hegyéből, vagy megindul egyfajta vitaparti, amelyből talán értelem is keveredhet.
Vártam.
Ültem.

[-Nem! Nem támadlak meg! Először többre becsültelek és azt hittem hogy kiállsz velem szemben és úgy is lesz szád ha pálcát emelsz, de rájöttem hogy túl gyáva vagy ahhoz hogy esetlegesen párbajozzunk. Ez nem agresszió mint ahogy mondod, hanem így tud az ember rendet tenni a legkönnyebben a káoszban]

Amy & Brian& Sean

Ez a Sean egyre jobban felbosszantott, de látni hogy gyáva. A pálcáját sem vette elő, és még ő próbál provokálni minket. Az ilyen madrekárosokat nem értem. Ugrálnak és kötözködnek, és ha el kezd fajulni a helyzet akkor már nem veszik el a pálcájukat és ezzel provokálják ki az emberekből a haragot. És miután rendre tanítja az ember az ilyen söpredéket rohannak a tanárokhoz panaszkodni, pedig úgy megérdemelnének egy átkot...
Igaza van, hirtelen haragú vagyok, de ettől függetlenül ez nem fog majd korlátozni az aurori pályafutásom során, sőt ennek segítségével tudom legyőzni a gonoszt. Ilyen világban csakis olyan mentalitással és olyan tettekkel lehet szembeszállni a sötétséggel mint amilyet ők is alkalmaznak. Lehet hogy a végén semmi különbség nem lesz köztünk csak annyi hogy én a jót szolgálom míg ők a káosznak és az anarchiának hódolnak, de nincs más választás. Én nem tudom elképzelni magam valamelyik kviddiccsapatban mint játékos, vagy mágikus állatok gondozásával foglalkozó minisztériumi dolgozó.
Nekem az a sorsom hogy harcoljak az aurorok oldalán, a sötétség ellen és semmi más. Nincs családom akit elveszíthetnék és nincs senkim aki miatt félnem kellene a haláltól. Barátaim is vannak de ők sem igazi barátok, csak inkább ismerősök. Anna elvesztése óta elidegenedtem mindenkitől.
Apám még mindig az Azkabanban él, és ő is auror volt. De olyat tett ami megbocsájthatatlan eggyesek számára, szerintem ez nem igazságos, de az élet sem az. Egyszer remélem hogy viszont látom az édesapámat.

Miután befejeztem a mondandómat Sean felé, Brian kezdett el vele beszélni. Ő olyan tipikus Hugrás volt és nyugodtan, nyájasan beszélt Sean-al, már már olyan Mardekáros nemtörődöm feelingben. De tudtam hogy ő csak ezzel akarja bosszantani a Mardekárost. Számomra a házak igenis sokat jelentettek hisz a teszlek süveg belelát az ember fejébe. Nekem csak a Mardekárosokkal volt bajom, a többiek között pedig nem tettem kivételt. Egy Hugrabugost ugyanúgy tiszteltem mint egy Griffendélest. Egyébként is ha nem ezt tenném akkor Mardekáros lennék. Az már rasszizmusnak tekinthető ha valaki valamiért jobbnak hiszi magát a többi csoporttól, és kitaszítja őket. Én nem voltam ilyen és nem is akartam ilyen lenni. Én nem tettem különbséget az átlag emberek között.

Miután Biran befejezte a beszédét ami vette át a szót. Ő már hevesebb volt, de én kezdtem lehiggadni kissé. Őszintén szólva arra vágyok hogy megátkozhassam Seant, de egyenlőre még nem. Nem teljesítem azt amire vágyik. Nem nyerhet Blaine. És nem is fog nyerni ha rajtam múlik. Amy is azonban visszavágott. És hogy még jobban felhúzza Seant átölelt engem és Briant és mindkettőnk arcára adott egy-egy puszit.
Én ezt nem nagyon értékeltem az igazat megvallva, de tudtam hogy arra megy ki a játék hogy Seant felhúzza. Szorosan fogta a derekamat, és ez azt bizonyította hogy Amy eléggé feszült, mégis viszonylag nyugodtnak tűnt. Félnie biztos hogy nem kell, mert sok esélye nincs Sean-nak velünk szemben, habár Brian nem az a harcos természet én személy szerint ha harcra kerülne a sor magam párbajoznák vele. Az gyáva dolog lenne ha hárman bánnánk el vele.
Ötödéves ez a Sean és felsőbbrendűnek hiszi magát. Anna évfolyamtársa lehetett, és hogy bírta ki ezt? Nem tudom hogy ismeri-e Annát, de szerintem biztos ismeri, valamint remélem hogy nem hozza fel mert akkor tényleg ma este a Szent Mungóban fog kikötni.

Megpróbáltam Sean szemébe nézni és mereven, tekintéllyel és komolysággal fellépni. Ezután pedig elfordítottam  fejem és lazán elnevettem magam. Ennek több oka is volt, de már kezdtem a feszültségtől oldódni. A társaimra néztem. Nyilván valóan az előbb meg is lephette Amy-t hogy kiálltam mellette, de ez természetes.
Hallgattam amit mondott ezután Blaine és hiába idegesített fel, elnyomta a Düh-t, és próbáltam nyugodt maradni. Nagyon egoista és nagyképű barom volt ez a srác, de hát senki sem tökéletes. Miután befejezte én kezdtem el a beszédet.

-Nem! Nem támadlak meg! Először többre becsültelek és azt hittem hogy kiállsz velem szemben és úgy is lesz szád ha pálcát emelsz, de rájöttem hogy túl gyáva vagy ahhoz hogy esetlegesen párbajozzunk. Ez nem agresszió mint ahogy mondod, hanem így tud az ember rendet tenni a legkönnyebben a káoszban. -ekkor egy kis szünetet hagytam- Igen, lehet hogy hirtelen haragú vagyok, de te idejössz és nem nevezel minket embernek mert elragad esetleg engem a düh mivel úgy reagáltam a szavaidra ahogy kell. Fölösleges lett volna a képmutatás és az arrogancia. Kimondtam feléd amit gondolok, és első sorban nem az bosszantott fel hogy rólam mit mondtál hanem hogy Amy-t cafkának nevezted, valamint Briant is lenézed. Nem nagyon ismerem őket igazad van, de ehez nincs jogod. Ennyi erővel akár most rád is támadhatnék váratlanul, de nem teszem. Ez a különbség veled szemben. Ha most melletted lenne még négy-öt társad biztosra veszem hogy megtámadnátok minket, de ez fordítva nem igaz. Vannak mások is, nem csak olyanok mint ti, és mi a jók közé tartozunk. Most látszólagosan akár vitázhatnánk is, de a vita arról szól hogy érvekkel támasztjuk alá a gondolatainkat. Itt mivel alig ismerjük egymást, nem tudunk érveket felhozni, és te sem tudod megérvelni azokat a rágalmakat amikkel minket illettél. Abban igazad van hogy hirtelen haragú vagyok, és most is félelmetes düh van bennem, ám megpróbálom elnyomni a helyes ösvény miatt ezt az érzést. Én személy szerint tudom hogy nem a jók közé tartozom...
Egyszer azt mondta egy illető, -ekkor Annára gondoltam- hogy én az vagyok akire szüksége van az embereknek nem pedig az akit megérdemelnek! Lehet hogy tévedett és lehet hogy igaza volt, de semmilyen körülmények között nem engedem hogy bánts másokat!

A hangom beszéd közben hellyel-közzel nyugodt és ésszerű volt, ám Sean is tudhatja hogyha nagyon akarja akkor könnyen fel tud úgy húzni, hogy a düh felszínre törjön.
Amit az imént mondtam neki azt még régebben Anna mondta nekem, és most belátva lehet, sőt valószínű hogy igaza is volt. Nem engem érdemelnek meg sokan, de segíteni tudok rajtuk. Lehet hogy először csalódást okozva, de később remélhetőleg jó lesz nekik. Csak nem szabad hogy valakit még egyszer közel engedjek magamhoz...

[Amy]

Amy & Wade & Sean

Hallgatom a többieket, s közben figyelem a reakciókat. Amy az, aki meghökkent egy kicsit és nem is leplezem a meglepődöttségem. Közben figyelek és hallgatok, az idegen nem tűnik olyannak, mint amilyennek leírtam, ezt tudtam már jó előre, de kénytelen voltam egy sztereotípiát ráhúzni a srácra, hogy aztán a válaszaiból és közben a mimikájából minél többet olvassak ki.
Aztán hirtelen már ismét őt hallgathatjuk, ekkor van alkalmam a mozzanatokat megfigyelni, amiket már a beszélgetés eleje óta lestem. Nem tűnik egy tipikus halálfaló típusnak, de jobb vigyázni, azonban a véleményem az, hogy nem kell tőle félni, látszik, hogy nem tiszta, de a mai világban senki sem az.
Ekkor hirtelen Wade jön ismét, heves és haragos, ha leplezné, akkor is látszik valahogy hajlamos nagyon felhúzni magát, nem szabad, szerintem a srác erre utazott.

- Egy pillanatra Wade. – szól a griffendéles beszédpartneréhez, majd Sean felé fordul. – Nagy dicsőség kivívni úgy a tiszteletet, hogy előtte megsérteni próbáltál, de fátylat rá, nem vagyok egy múltjában élő srác. Én nem foglak a házad alapján megítélni, nem szokásom, persze ehhez megint csak az tartozik hozzá, hogy az emberekben ezek a sztereotip képek azért vannak meg, mert sok mardekáros ilyen lenyomatot hagy maga után, ettől függetlenül én elvonatkoztatok. Én csak azt látom, hogy egyedül vagy mi hárman, nem biztos, hogy jó ötlet a piszkálódás, sőt abban is biztos vagyok, hogy te ezt tudod, sőt tudtad mikor megszólítottál minket. Nem barátkozni jöttél ez kétségtelen. S bár ennyi mindenre rájöttem, azt mégsem tudom, hogy csupán tényleg csak azért lettünk megszólítva mert zavartak a dolgok vagy esetleg valami más célod van. Még nem tudom…még nem… -

Fejezem be végül így, s maradtak bennem bőven kérdések, amelyek akár egy rossz álom utáni reggel az a szorító érzés a gyomorban, megragadnak.

~ Nem értem. Nem értem miért. Remélem, hogy válaszokat kapok ezekre, remélem ezzel nem lepleztem le a kis nyomozásomat, hiszen akkor elveszítené a varázsát számomra ez a beszélgetés. Igen. Arra is gondoltam, hogy talán ez lehet a célja. ~

Ekkor, egy pillanatra felnyúlok és megdörzsölöm szememet elterelve az esetleges figyelmet, mintha csak nem figyelnék semmire, had higgyék, hogy bambulok, nem kell tudni mindenkinek, hogy több is van ide bent, mint egy egyszerű sportoló, addig jó, amíg ezzel nem foglalkoznak.

Wade & Brian & Sean

Brian csaknem túlzottan higgadt reagálása meglepi egy pöttyet, ahogyan nyilvánvalóan a fiút is az ő puszija és átkarolása. Azonban Wade meglehetősen heves reakciója sem éri fekészülten, nem igazán ilyesmit nézett ki a pasasokból. Jó-jó, az "első másodpercben a másik torkának ugrunk" cmű bekezdés sok lett volna és bár nem nézte vadembernek a hugrabugost, mégis mást várt tőle. Wade-től meg... azt hitte kicsit átgondolja a dolgot, hogy majd csak a helyzet pontos kiértékelése után reagáljon.
Összességében a fiúk azonban szinte tökéletesen az ellentétét tették annak, amire Joy számított.
A mardekáros - eddig - névtelen krapek céljai sem teljesen egyértelműek: a leányzó képtelen eldönteni, hogy beszélgetni szeretne-e, s csak sajátos módon kezdett bele, mert neki másképp nem megy; vagy pedig felbosszantaná iskolatársait, hogy legyen egy jó napja.
Amíg Brian és Wad beszélnek elgondolkozik, szinte fel sem fogja amit a másik kettő mond. Immár agyilag is jelenlévőként türelmesen végighallgatja Sean szövegelését, s egyszer sem kiált fel, hogy "Nini, hiszen ő sem százas!", holott megtehetné. Nincs értelme. Most valahogy annyira céltalannak tetszik az állandó, már-már hagyományos marakodás a mardekárosokkal. Fáradtan sóhajt egyet, ez azonban nem azt jelenti, hogy feladta a vitát, csupán lehiggadt valamelyest és így értelmét vesztette az egész hercehurca.
- Ha neked kevésbé sértő a tegezés, akkor legyen úgy, öcsém - közli a fiú szemébe nézve. - Az előbb csupán azt próbáltam kifejezni, mennyire nem érdekel mit gondolsz rólam. Tarthatsz szajhának, tarthatsz rátarti griffesnek, a te dolgod. De mi lenne, ha kivételesen nem vitatkoznánk, he? Mindenki elfelejtené, hogy hová tartozik és beszélgetnénk, ahogy normál esetben az ismerősök szoktak, ha összefutnak valahol? Vagy ennyire ragaszkodtok az egymás verbalis vagy fizikális gyilkolászásához? Jah és nem, nem a házad alapján ítélkeztem, hanem az elhangzott kedvesnek nem mondható szavaid miatt ment fel bennem a pumpa, bár gondolom ez megfelelt a célodnak. különben meg: ha egyezne Wade-del a vélemény, akkor te már apró cafatokra lennél tépve csipetkének; viszont semmi értelme annak, hogy néhány csípős szó miatt egymásnak menjünk.
Ezzel a lány törökülésbe helyezkedik, karjait pedig összefonja mellkasa előtt, mintegy szimbolozálva a teljes bezáródottságot. Ujjai lassan átmelegszenek, ez részben a napnak köszönhető, részben pedig a nyugalomnak. Szeméből nem tágít az a bizonyos jeges kifejezés, szája sarkában viszont már ott vibrál a jellegzetes örökmosolya, ezzel jelezván, hogy kész elfogadni a srác betoppanását, s nem ellenzi jelenlétét, amíg nem fajulnak el a dolgok.

[.-= Joy - Wells - Smith =-.]

.-= Joy - Wells - Smith =-.


Harag.
Hirtelenség.
Komolyan mondom, ha azt kellene összeválogatnom a világ összes majma közül, ki is volt a leghirtelenebb közülük, azonnal a kölyökre böknék. Egyrészt, alig tudtam befejezni a diskurzusom, ő már támadott is, időt sem hagyva senkinek semmire. Ez ugyebár tapintatlanság, merthogy volt a körünkben egy, nevezzük nagy kegyességgel nőnek, bár egyelőre nagyon erősnek tartom ezt a kifejezést. Meglátjuk, ebben a tekintetben mit hoz majd a jövő, most a legfontosabb, hogy végighallgassam a makogást, és memorizáljam a hallottakat, alkalomadtán majd tudjak rá reagálni. Mert én ugyebár, annak ellenére, hogy a mardekár házba soroltak, képes vagyok türelemmel meghallgatni az érveket, mentegetőzéseket, a saját igazak kifejtését. Persze ez is nevelés kérdése, biztosan akad a sok bárgyú barom között olyan, aki szintén részesült ebben a csodában.
A hugrás.
Váltás.

Mégpedig nem is kicsi váltás volt, már eleve a két beszédstílus között, arról pedig ne is beszéljünk, kiben mennyi düh szikrázott. Az érzésekről nem nyilatkoznék még magamnak sem, mert valahogyan biztos voltam benne, ha büntetés nélkül megúszna a trió egy gyilkosságot, már régóta halott lennék. Amennyiben mégsem, úgy szénné átkozva heverésznék a szökőkút előtti gyepen. Gondolom az sem nyújtana szebb látványt, mint a testrészeim kipakolva az alagsorban, a mardekár házának ajtaja előtt. Viszont, soha nem voltam olyan ember, aki túlzottan előre gondolkodna a jövőjén. Alakuljon csak szépen magától, és érjenek meglepetésként a dolgok, sem, mint előre tudjam, hogy mi is fog történni. Sokkal izgalmasabb, sokkal adrenalin dúsabb megélni a helyzetet. Ennek fényében a jól megszokott unalommal itatott tekintettel hallgattam a történést, és annak ellenére, hogy azt a látszatot keltettem, leszarom, azért memorizáltam.

Csend.
Körváltás.
Kialakult egyfajta különös hangulat, amely az állatokkal való kommunikációból elkezdett az ember-ember közötti beszélgetés felé konvergálódni. Persze csak kezdett, de még így is elmondható volt, hogy esetleg van némi halvány szikra arra, vannak értelemmel bírók a Roxfortban. Riadalmam, miszerint egyedül vagyok ember ebben a hatalmas dzsungelben, alábbhagyott. A hugrás srác és a griffendéles csaj monologizálását követően utóbbi le is telepedett elém a talajra, jelezvén, nem fog lelépni, marad csevegni. Hátradőltem az ülőalkalmatosságon, karjaimat pedig annak támlájára raktam, tárva-nyitva, mutatván, valóban nyitott vagyok a dolgokra, és nem igazán érdekel, hogy fenyegetve vagyok, voltam a pálca miatt.
- Nos, kedves egyelőreunszimpatikus barátom! Nem gondolom, hogy azért leszek nagy ember, vagy vívom ki egyesek becsületét, mert azonnal pálcát ragadok kérdéses helyzetben. Sőt, szerintem az olyan emberek szánalmasak...
Egy pillanatra elcsendesedtem, majd elmosolyodtam, ahogyan a káoszelmélet felvillant a fejemben. No persze az is közrejátszott, hogy ismét megkapta az ívet a fiatalember, ráadásul számára sajnos módon ismét az igazságot zengtem.
- A káoszon pedig káosszal úrrá lenni sem bölcs dolog, mert soha nem fogod megszakítani a szart, és a végén el fog lepni. Szarban úszni pedig kellemetlen, gondolom én, bár ezt biztosan jobban tudod.
A hugrabugos is közbeszólt és bekapcsolódott a társalgásba, jelezvén, még mindig megvan a maga véleménye. A mosolyt levakarva az arcomról komor tekintettel fordultam felé.
- Nem érzem, hogy be kellene szarnom amiatt, mert hárman vagytok. Számotokra lenne szégyenletes, ha ilyen arányszámmal nekem esnétek. Arról pedig, hogy ilyen, meg olyan mardekárosoknak miféle szokásai vannak...
Egy pillanatra végigmértem mindhármukat, hiszen ez mindenkinek szólt. Mondták, hogy nem a címer alapján ítélkeznek, de belül ott volt az óckodás, az ellenszenv a zöldek iránt… én pedig láthatóan közéjük lettem sorolva.
- ... nem érdekel. Olyan ház, mint az összes többi, vannak olyanok, akik értelmesek, és olyanok is, akiknek már az is nehézséget okoz, hogy ne a szoba közepére rakják, amit nem oda kell.
Summás összefoglaló volt, amely gyakorlatilag ledegradálta az egész iskolás diáksereget, jelezvén persze, hogy kivételek akadnak, még akkor is, ha vajh kevés számban.
- A kérdésedre pedig, igen, azért szólítottalak meg mindhármatokat, mert azon nyavalyogtok, melyik szép jövő közül válasszatok. Szánalmas, még a tudat is, hogy ez ennyire kiborító lenne.
Már csak egyetlen ember volt, akinek meg kellett adnom a válaszaimat a reakcióira. Továbbra is laza tartásban üldögéltem, a tipikus unott fejjel, és semmitmondó tekintettel.
A soros.
Amy.

A kiscsaj továbbra sem tudta hová tenni ezt az egész dolgot, lerítt róla, hogy nincs képben, mi is zajlik jelenleg. Egy jó kis murinak tartotta, holott a téma kezdett véresen komoly mederben futni.
- A tegezéssel nincs bajom, hiszen minden ép ésszel bíró diák tegezi a társát, már csak a kor miatt is, nem beszélve arról, hogy kicseszettül sorstársak vagyunk ebben a molyrágta lyukban. Viszont annak is vannak formái, mert tudod Kiscsillag, bármennyire is szeretnéd, de nem vagyok az öcséd. Gondoltam idejekorán tisztázzuk.
Halovány mosoly először a csajra, aztán az emlegetett Wade-re, a pálcás fiúra.
- A cafatok. Biztosan megjártam volna, hiszen három az egy ellen...
Nem fejeztem be a mondatot, tartottam egy kis hatásszünetet, csak utána folytattam.
- ... de tudod, szar úgy élni, hogy utána azt kell fürkészned, mikor jön az ököl, ami vissza súlyt. Nem fenyegetés, egyszerűen ilyen vagyok. Dobjanak meg kővel nyugodtan, biztosan el is találnak… csak utána lehet, hogy én nagyobb tárgyakkal fogok dobálni, ami nem kifizetődő a testi épség szempontjából.
Apró kacsintás, jelezvén, nem hülyéskedtem, mégsem gondolom véresen komolyan az egészet. Egy pici utálás arra az esetre, ha meggondolatlan lenne valaki a társaságból.

[Vikitria Mirol]

Vikitria Mirol

Laetitia a szökőkútnál ült, és egy papírmadarat reptetett a pálcájával. Az ezüstös fény halványan megvilágította a fáradt arcot. Erőteljes, már-már ijesztő vonásokat rajzolt rá.
Megint nem tudott aludni. Ezen a héten már a sokadik alkalom volt, hogy kilógott a hálókörletéből és valamely eldugott helyen szórakoztatta magát. Ha rajtakapják úgyis mindegy. Valamit akkor is muszáj tennie, különben a saját gondolatai fogják felőrölni, és ugyan ki vágyna fiatalon a Mungó elmeosztályára?
Fáradt volt. De ez a fáradtság semmi volt ahhoz képest, ami a lelkében dúlt. Érezte a zsigereiben, hallotta az apját, amikor azt mondta, eljön az az idő, amikor majd választania kell. És a választása nem fordítható vissza. Nincs olyan, hogy meggondolhatja magát bármikor. Végeleges lesz. A lány pedig tudta, mit jelent ez.
Ellene vagy mellette? Ha rosszul dönt, veszélybe sodorhatja a családját. De mi van akkor, ha Ő nem akar beállni közéjük? Ha más sorsot szán magának? De nincs HA. Vagy ez van, vagy az.
Egy pillanatra lelankadt a figyelme, így a papír éles ívben a föld felé suhant. Laetitia még időben felrántotta a pálcáját, így a madár tovább repült az ég felé. Egy ideig nem fenyegette aza a veszély, hogy megismerkedik a vízzel, vagy a talajjal.
Irigyen nézte egy darabig a pályáját. Szeretett volna szabad lenni, és azt tenni, amit akkor, abban a pillanatban helyesnek gondolt, de tudta, ez nem így történik. Az életben farkastörvények uralkodnak, akár az iskolában, máshol is él a mondás: Megszokik, vagy megszökik.
Szökés?
Gyáva lenne. Méltatlan, és hamarabb utolérné a végzete, mint gondolná. Ő nem kegyelmez senkinek, sem az árvának, sem az elesettnek, de annak, aki megtagadja rosszabb is jöhet, mint a Halál.
Halkan felsóhajtott, és maga alá húzta a lábait. Mások előtt soha nem mutatta ki, mennyire el van gondolva. Egy szabály a sok közül. Akárcsak az, kivel barátkozhat, és kivel nem.
- Baromság. – mormolta maga elé. – Ez az egész egy nagy baromság.
Lehunyta szemeit, és összeszorította a száját. Neki nem voltak barátai. Senki. Azt mondták, jó ez így, később nem lesz, amit megbánhat, amikor választania kell. Emellett fájdalmatlanná válik, ha úgy dönt, követi az apja nyomdokait. Pontosan tudta, hogy ezt várják Tőle. Még akkor is, ha nyíltan nem is mondják ki, csak enyhe célzásokkal utalnak a lehetségesre.
Újabb sóhaj hagyta el a mellkasát. Elvárások. Gyűlölte, amikor valamit muszájból kellett megtennie. Gyűlölte mindazt, amit mások tettek vele. Elfordulások, megjegyzések, amikor elhaladt valaki mellett. Miért nem lehet egy a sok közül? Talán mert nem is akar? A környezete nem állt másból, mint elhatározott egyéniségekből. A körből nem akart kitörni.
A pergamen ismét a földet célozta meg, így kénytelen, kelletlen felemelte a fejét.
Akkor hallotta meg a hangokat.
Kényelmes, nyugodt lépések, legalábbis messziről annak tűntek. Az első gondolata az volt, hogy meglátták. Ablakból, folyosóról, vagy egy véletlen séta során. Számtalan lehetőség, de most nem ez volt a lényeg. Jobban érdekelte az, ki tart felé. Ha egyáltalán felé tart. Finoman emelkedett a pálcája, és eresztette le a madarat a tenyerébe. Valószínű, hogy a fényét kiszúrta valaki. Elégetni nem akarta, azzal csak még jobban magára vonta volna az erre tartó figyelmét. De mindegy is. Ha kiszúrta, nincs hová menekülnie. Már csak az a kérdés, hogy Prefektus, Tanár, vagy egy másik álmatlan diák?

Szinte mindennapossá vált már, hogy szabályzatot szegve, takarodó után nem tartózkodom a hálókörzetemben, de nem igazán érdekelnek már effajta apróságok. Az iskola gondjai, lekicsinyültek, a világunkban tomboló problémákkal szemben, de míg itt vagyok, addig hivatalosan foglalkoznom kellene vele, de... Nem érdekel.
Mi történik akkor, ha esetleg pontot veszítünk, vagy ha büntető munkára küldnek? Semmi. Egyébkéntis ma Rómeó őrjáratozott este, ilyenkor különösen be vagyok biztosítva, hisz nincs izgalmasabb, mint a a lebukásveszélyével játszani, és szórakozni a sötét folyosókon.
A Griffendél tornyába tartottam, mikor szemet szúrt egy apró fénypontocska a sötétben, és a következő pillanatban hangok ütötték meg a fülem. Nem tudom megállapítani, hogy mik voltak a szavak, vagy milyen nemű személy ejtette ki őket a száján, de hogy valaki beszélt abban biztos voltam. Az éjszakai csend nem elég, hogy minden apróságot felnagyít, de az érzékszerveink is megerősödnek.
Lekanyarodtam a folyosóról, és a szökőkút felé vettem az irányt, hogy kielégítsem a kíváncsiságom, és megtudjam vajon melyik iskolatársam szenved az álmatlanság kórjában, és üldögél bátran, egy elég nyílt terepen. Tudtam, hogy diák az illető, ez kérdéses sem volt, hisz tanár nem üldögélne a most csendes szökőkút szélén. Mondjuk előfordulhat, hogy az egyik osztály annyira kikészítette ma az egyik tanerőt, hogy az már vízbe fulladás elméletén töri elméjét. Persze elég érdekes lenne, holnap reggel a látvány, ha egy harminc centis mélységű vízben lebegne a holt teste...
Igazam volt. Diák az illető.
Amint kiléptem a sötét folyosóról és az éjszaka fénye megvilágította a titokzatos személyt, azonnal felismertem. Laetitia Morrison egy ötödéves Mardekáros. Ismertük egymást, nem mondom, hogy kebelbarátnőnk lettünk volna, hisz az szerintem soha nem fog bekövetkezni, de a családjaink egy kőrben forogtak, túlságosan is egy körben... Az apja is Voldemortot szolgálta. Vajon a kis Letty tisztában van ezzel? Nem hinném, hisz családom belül is titkolni szokták általában a gárda tagjai kihez hűek, persze kivételek mindig akadnak, Marcus is tudja ki az apja, a bátyja és az unokanővére...
- Nem gondolod, hogy túl feltűnő helyet választottál a virrasztáshoz? - kérdezek rá egy kicsit kioktatóan, pedig nem annak szántam.
Én voltam az, aki kiakartam deríteni ki is ücsörög itt, pedig tisztában voltam vele, hogy szinte akárki tartózkodik itt, ahhoz nem lesz túl sok kedvem. Morrisont nem igazán ismertem, de az apját annál inkább és meglepő volt még számomra is az, hogy Laetitia, még nem viseli balján a billogot, hisz rohamosan nőtt a Halálfalók száma, mindenkit bevontak, akinek csak egy hajszálnyi köze is volt Voldemorthoz, Lett pedig... A családja nem az a fajta volt, aki hagyná az egyetlen örököst a saját útján járni.
- Egyébként miért nem alszol? Vagy ha nem tudsz, hogy hogy nem a könyveidbe vagy temetkezve, hamarosan itt vannak a vizsgák, minden ötödéves lázasan készül az RBF-re, te pedig csak üldögélsz itt, a holdfény mentes éjszakában. Bátor vagy. Vagy talán botor.
Nem túl jó kezdés... Lényegtelen. Ha úgy hozza az élet, akkor talán jóvá teszem ezt a hibát, ha nem azt sem bánom. Egy jó ideje, már senkivel nem tudok kedves lenni, megbízni meg annyira sem.

Laetitia ökölbe szorított kézzel várta, hogy a felé tartó kilépjen a halvány fénybe. Szemtől szemben akarta látni. Most már úgyis mindegy, ha rajtakapták viselni fogja a következményeit.
Június lévén nem volt hideg a szökőkútnál, de valamiért mégis összekoccantak a fogai. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy az apja van itt, és elviszi az iskolából, hogy új életet kezdjen az Ő oldalán.
A lehetőség görcsbe rántotta a karjait. Valahonnan mélyről emlékezett még a szabályra, mit is kell tennie. Vett egy mély lélegzetet, majd még egyet. Amit az imént gondolt, már csak őrültség volt a nap egy pontján. Ugyan miért jönne el hozzá, amikor mindjárt itt a tanév vége? Sokkal valószínűbb, hogy azután történik valami. Ha egyáltalán történni fog valami.
Ugyanakkor nem szabad elfelednie, hogy egyke. Túl kicsi a valószínűsége, hogy „megússza”.
Felsóhajtott, mire az alak végre odaért hozzá.
Felemelte a fejét, és egyenest Vikitria Mirollal találta szembe magát. Elnyomott egy fintort, egy meglepett hangot, és felvonta a szemöldökét.
Mindenre számított, csak erre nem. Pont vele fog összefutni e hajnali órában? Na nem mintha bánná, hogy nem tanár. Épp ellenkezőleg, de a lánnyal nem voltak sem barátságban, se másban.
Egész egyszerűen egy körben forogtak, hála a családjaiknak, és a közös érdekeknek. Innen tudta, hogy Mirol csak egy évvel idősebb nála, és érthetetlen okokból a Griffendélben kötött ki.
Soha nem tudta felfogni, hogy lehet az, hogy némely aranyvérűek, és billogot viselő személyek sarjai, hogyhogy nem a Mardekár házát gyarapítják? Neki még a kedvenc színe is a Zöld volt.
Aztán jöttek a szavak. Kioktatóak, felelősségre vonóak, mintha a lánynak bármi köze is lenne ahhoz, hogy miért is ül itt, és szórakoztatja magát éjnek éjjelén.
Mielőtt válaszolt volna, apró mosoly jelent meg a szája sarkában. Nem akart vele bunkó lenni, de ha nincs más mód, nem lesz kedves, csak azért, mert akkor bemutatták Őket egymásnak. Sőt, mióta járt együtt a bemutatás egy kebelbarátsággal?
- Nem hinném, hogy túlságosan feltűnő lenne, ha kerek két óra leforgása alatt mindössze csak Veled találkoztam itt. – válaszolta cseppnyi iróniával a hangjában.
Persze, nem is igazán várt mást. Látta a bálon is, és az iskolában is hallotta néhányszor. Viki nem az a személy, aki túlságosan kedves volt mindenkivel. Lehet, sőt, elképzelhető, hogy téved, hiszen alig ismeri, és a kósza pletykákból, elhallott félmondatokból nagyon ritkán lehet leszűrni, milyen jellem bújik meg a személyben.
De most… Teljesen mindegy, hogy tévedett-e, vagy sem. Az igazáért nem jár se dicséret, sem büntetés. Csupán megtudja, mennyire jó emberismerő. Nincs különleges képessége, mellyel hasznát vehetné bárki. Talán van esélye elkerülni a lehetetlent.
Újabb szavak. A düh halványan lobbant fel benne. Tanulni? Ő aki még soha nem kapott Várakozáson felüli -nél rosszabbat? A haragja csilingelő kuncogásba csapott át. Nem őrült meg, csak annyira abszurd volt a helyzet.
- Neked nem tartozom elszámolással semmiben. – kezdi hűvösen. – Nincs szükségem a könyveket bújnom éjt-nappallá téve, hogy ne bukjak el az RBF-en.
RBF. Kisebb gondja, is nagyobb annál, hogy hányasra vizsgázik. Amikor emberek tűnnek el, és halnak meg naponta. Viki sem gondolhatta ezt a kérdést komolyan. Ha éjszaka Ő is éber, nyilvánvalóan megvan a maga oka, hogy miért nem tud aludni.
- Talán tartanom kellene valamitől? – kérdezte óvatosan. Nem ismerte, és nem bízott benne. Még akkor sem, ha Mirol. - Mondd, mégis mi a legrosszabb? Az hogy vesztünk pár pontot? Jelen pillanatban vannak ennél sokkal súlyosabb dolgok is. – a végére már elhalkult a hangja.
Ott rezgett a levegőben a folytatás. A "célzás" arra, amit Vikinek is tudnia kellett: egy aranyvérűnek, akinek legalább egy halálfaló hozzátartozója van, nem az iskola áll a sor legelején. Most nem.
Hanem az, mi lesz vele a vizsgák után?...

Nem voltam mindig ilyen. Na, jó nem is voltam egy minta személyiség, főleg h kígyókról volt szó, de  békesség kedvéért régebben őket kerültem, persze ha éppen nem párbajoztunk valami becsületbeli ügyön. Volt elég botrányom az iskolában, hogy a legtöbb diáknak legyen fogalma róla kivel is áll szemben az utóbbi pedig már tennem sem kellett semmit így is mindenki tudott a viselt dolgaimról. Miért legyek kedved, ha felesleges? Akik megérdemlik azokkal talán az leszek, akik meg nem... hát azok meg így jártak.
Elismerem, hogy lehet praktikusabb lenne ha nem a bunkó üzemmóddal kezdenék mostanában, de túl sokat kaptam már az iskolatársaimtól, hogy energiát fektessek egy-egy emberibb szóba, míg ki nem derül az illetőről, hogy bizony nem ellenség. Morrisonról tudok néhány apróságot, és talán jobb lett volna egy szelídebb hangvételt megütnöm, hisz sorsban eléggé egyezünk, persze ha nem arra vár minden pillanatban, hogy valaki megjelenjen és közölje vele, hogy most végre megkapja a Sötét Jegyet. Lehet most is azért üldögél éjnek évadján ilyen feltűnő helyen, hogy egyszer csak az égből alászálljon egy Halálfaló néni vagy bácsi és megjelölje. De valamiért az volt az érzésem, hogy nem azok közé tartozik, akik erre vágynának.
- Sosem lehet tudni mikor csap le ránk Merlin ostora - jegyeztem meg.
Tőlem akárhány órája üldögélhet itt, a tényen akkor sem változtat, hogy elég feltűnő helyszínt választott a virrasztáshoz. Ráadásul azért Mardekárosokat sem sűrűn látni erre, persze csak nappal, a végén még kiderül, hogy a Griffendél törzshelye éjszaka a legnagyobb ellenségének a birodalma. Ironikus...
- Nem tartozol. Én csak jó szándékúan érdeklődtem, de bocsáss meg ha ezzel megsértettelek - és volt a hangomban egy enyhe gúny.
Valójában teljesen idiótának tartottam azokat akik állandóan a könyveik közt sínylődnek. Nem hiszem, hogy annyira túl kellene parázni a vizsgákat, de hát minden évben ez van. Persze hozzá kell tennem, hogy azért tavaly, nem mind eredményem lett olyan, amilyennek kellett volna, de azok a tárgyak amik számítottak remekül sikerültek.
Értem a célzást.
Miért is ne érteném? Az aranyvérű családok gyerekeik azok, akiknek esélyük sincs kimaradni a háborúból. Ha nem is vallják be, akkor is lehet tudni mi körül forog minden második gondolatuk: mi vár rám? Néha jó lenne egy szimpla kis kívülállónak lenni, aki talán véletlenül belecsöppen az egészbe, de sosem voltam az, mindig is hajtott a vérem, persze még egy fél éve sem jutott volna eszembe, hogy itt végzem. Pont én...
- Tartani sosem árt. Hisz fő a lankadatlan éberség - idézem Mordon szavait.
Érdekes mennyire gyakran használom a tőle tanultakat. Kíváncsi vagyok, egyáltalán ez feltűnt e már valakinek, mondjuk ha a családomnak tűnne fel, az lehet, hogy nem lenne éppen a legelőnyösebb, de hát végül is számít valamit? Többet tudok a Főnix Rendjéről és az egész Griffendélről mint amennyit el mondtam. Átálltam, de attól még árulóvá nem fogok válni, pedig vannak információk a kezemben, amivel elég erősen ártani lehetne az ellenállásnak.
- Igaz, a mai helyzetben semmit nem számít néhány iskolai pont. Nem mintha bármikor is számított volna, hisz a szabályok arra valók, hogy megszegjék őket.
Szándékosan nem vettem igazán figyelembe a célzását. Előbb jobb ha kiderítjük mit tud, mielőtt bármi effajta témákba belemászunk.
- Csak nem gondoltam hogy annyira belevaló vagy, hogy te is a szabály szegők sorába tartozol. Te inkább olyan apuci kicsi lánykájának tűnsz, aki mindentől óvva van.
Azt akartam, hogy kapja fel a vizet és véletlenül fedje fel magát. Áruljon el egy apróságot, amiből már tudom, hogy kivel is állok szemben. Egy lánnyal akinek a háborún kívül más fogalma nincs a helyzetéről, vagy hogy tudja kikkel alszik egy házban és hogy mi is várhat rá.

Nem egészen így képzelte el az estéjét. Pláne nem úgy, hogy a Mirol lánnyal fog „cseverészni” éjnek éjjelén.
Laetitia lassan fújja ki a levegőt, amit addig bent tartott, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy egyelőre nincs mitől tartania. Ha megkérdeznék Tőle, miért ide jött, nem tudná megválaszolni. Jött, ahová a lába vezette, amíg a tudata valahol másfele járt. Talán a Sors akarta így. Talán nem véletlen, hogy Ők itt vannak. Talán. Vagy már megint túl sokat gondolkozik, ahelyett, hogy hagyná a dolgokat a maguk medrében csordogálni, és megtörténni akkor, amikor szükséges.
Még mindig jobb mintha másba botlott volna ezen a sötét helyen. Sőt, tulajdonképpen örülhetne is. Nem mintha esélye lett volna, hogy Vikitriával „jó” kapcsolatot alakítson ki, de legalább van még egy ember a falak között, aki képes beszédre bírni. Igaz a maga módján, de legalább megpróbálta. Az már lényegtelen, hogy a kíváncsiság, vagy valami más vezérelte-e.
Egyenesen a lány szemébe néz, amikor az Merlin ostorát emlegette. Végigfut rajta a hideg, és libabőrös lesz a gondolattól, ami az agyába furakodott.
Igaza van. Soha nem lehet tudni, mi fog történni a következő, vagy az az utáni órában. De talán, pont ez benne a lényeg.
- Igaz. De azt sem, mikor szándékozik megajándékozni valamivel. – bólint. Amint kimondja a szavakat, megjelenik a homlokán egy apró ránc. Ez pont annyira hangzott kétértelműnek, amennyire nem akarja. Viki nem hülye, valószínű, hogy az eszébe fog jutni, milyen bálon is találkoztak, milyen körökben is mozognak, és lefordíthatja akár arra is, hogy azt várja, mikor állhat be Ő is közéjük.
Mintha pont az lenne élete álma.
A hangjában cseppnyi gúny csendül. Laetitia alig tud elrejteni egy mosoly. Végülis, nem Ő kezdte a bunkózást. Megmerevíti az arcizmait, így nem robban ki belőle még egy nyikorgó hang sem, ami elárulhatná. Nem hitte, hogy párbajra kerülhet sor, de azért jobb óvatosnak lenni.
Mindennek ellenére lenyeli a csípős válaszát is, és inkább elengedi a füle mellett. Mordon nevére a szemei az ég felé szaladnak. Elismeri, hogy a furcsa varázslónak van ereje, és kurázsija is, ami kevesekről mondható el. De sajnos vannak olyan esetek, amikor mindegy, hogy figyel-e, vagy sem.
- Kár, hogy semmit nem használ, ha a támadás alattomban jön. – mormolta a fogaim között. – Főleg a lányok között, na meg a ki milyen házhoz tartozik – című baromság. – tette hozzá gondolatban.
Furcsa volt pont az Ő szájából hallani ezt a szófordulatot, amikor nekik megvolt a maguk világa, a maguk helye.
A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket. Egy pillanatra átsuhant rajt a remény, és az elszántság, hogy nem fog beletörődni a sorsába, és nem fogja követni az apját. A halvány mosoly keserédes fintorba csapott át. Ha van valami, amit képtelenség kivitelezni, az pont ebbe a kategóriába tartozott.
- Látom Téged sem zavarnak különösebben, a „mit szabad, és mit nem” – kifejezések – jegyezte meg halkan.
- Tudod, sokan nem képesek elhinni azt, ami a szemük előtt zajlik. Épp az előbb mondtad. A szabályok arra valók, hogy megszegjük őket. – egyszer már elmondta a véleményét. Vikitria Mirol pedig felfedezte az apró kis baklövését. Azt amikor azt mondta, sokkal súlyosabb dolgok is vannak annál, hogy vesztenek pár pontot. A kérdése nem volt véletlen. Csak azt nem tudta, mit akar elérni vele.
 - Apuci kislánya? – kuncogott fel halkan. – Nem. Nem vagyok óvva a széltől is, ahogy sokan elképzelik, az elkényeztetett kis hülyéket. Apám pedig nem fog minden egyes alkalommal levelet írni, hogy „ugyan már ne piszkálják az Ő kicsi lányát”, se Én neki, ha így is lenne. – volt a szavaiban egy enyhe gúny, de az nem a lánynak szól. Sokkal inkább azoknak, akik mindent elpanaszolnak egy levél keretében. - A „tiszteletet” nem a szülők által kell kivívni. – végignéz Vikitrián, és elmosolyodik. – Te sem úgy nézel ki, mintha a szomszédba kellene menned némi bátorságért. Gondolom, a rossz alvó nem tartozik a jelzőid közé. – jegyezi meg ártatlan arccal. Csupán a hangsúlyt kellett volna felvinnie a mondat végén, hogy kérdésnek tűnjön. Így viszont meghagyja, ha akar, válaszoljon. Ő mit csinál itt ilyenkor? Valamint a néma, csupán gondolatban kimondott kérdés. Viki mennyire van belefolyva az eseményekbe? Hiába tagadná, vonzzák a kétértelmű kérdések, és megjegyzések.

[Byron!]

[Hálókörlet és környéke]

Hétvége. A Griffendél klubhelyiségének ablakain a nap fénylő sugarai szállnak be, amelyek a szobában lakók szemeit igencsak irritálják, főleg ha még aludni szeretnének. Már csak Giles aludt a szobában, szerette kihasználni a hétvége nyújtott lehetőségeket, ilyen volt a délig alvás is, na és persze az, hogy nem kellett rohanni az órákra és attól rettegni, hogy elkésik. Mikor felkászálódott ágyából az ajtó nyitódott és az összes szobatársa kiment sutyorogva, s becsukták maguk után az ajtót, de olyan lassan és halkan mintha még aludna valaki, bizonyára nem vették észre, hogy a barna hajú már felült az ágyában. Kék íriszei egy darabig az ajtót nézték, majd egy sóhajtás közepette lerugdosta magáról az arany és vörös színekben úszó takaróját magáról és célba vette a fürdőt. Egy gyors zuhany, s jöhetett egy kis fésülködés. Kócait sikeresen kisimította, de a biztonság kedvéért még egyszer megfésülte. Szemeiből kiszedte az ottmaradt csipákat, majd miután elfogadható állapotban volt egy óra készülődés után nekirohant a bőröndjének, ahol még a tiszta pólót és nadrágját kivette és magára húzta. Nem volt bennük semmi extra, csak egy vörös ing és egy kék nadrág. Cipője a bejáratnál volt, talárja pedig a székre volt dobva, sietve mindkettőt magára húzta. A pálcáját az ágy melletti szekrényről levette, semmiképp sem indulhat el valaki enélkül, főleg ilyen időkben...
Nem indult el üres kézzel, ha nem talál magának partnert, akivel beszélgethet valamit azért csinálnia kell. Egyik szobatársának éjjeli szekrényén egy könyv díszelgett, azt megfogta és indult ki a szobából. Az ajtót becsukta maga után, majd következett a klubhelyiség átvágása. A lépcsők nem voltak morcos hangulatukban, de azért durván rántották meg magukat, miközben Gilest szállították a nyugati szárny felé.

[Udvaron]

Lassú léptekkel ugyan, de végre odaért a szökőkúthoz. Egyszer csak háta mögött egy ismerős tűnik fel, aki nem habozott, beleordított a fülébe. Giles teste megrándult egy pillanat erejéig, de tudta, hogy nem lehet más a mókamester, mint...
- Byron! - Ő is egy Griffendéles, méghozzá a barna hajú szobatársa. Mondhatni jó barátok, de olykor túlzásba viszi a csevegést, ami már idegesítő lehet nem csak neki, az egész világnak és nem utolsó sorban egy csínytevő.
- Kérdés? kérés? óhaj? sóhaj? - Egy idő után természetesen kiszámítható, nem beszél különösebben olyanokkal, akikből ne tudna kihúzni egy kis hasznot. Senki sem érti hogy kerülhetett a Griffendélbe, ebből is látszik, hogy az a Süveg már nagyon a végét járja. Az illető nem válaszolt, csak elloholt onnan egy csapat lányhoz. Giles egy halvány mosoly kíséretében megcsóválta a fejét, majd az eddig üres és árnyékolt padra ült, a szökőkút közelébe. Lábait szétterpesztve próbált egy kényelmes pózt ölteni. A könyvet, ami eddig ölében foglalt helyet kézbe vette, nem nzéte meg borítóját, először megvizsgálta: Nem volt túl vaskos, a kötés sem sérült, tehát nem lehetett régi. Érdeklődve fordította meg, majd a könyv borítóját maga felé fordította.
- Gilderoy Lockhart - Túrák a trollokkal.. Ezt nem gondolhatja komolyan...
Miközben hangosan olvasta a címet, szemöldöke egyre feljebb szaladt homlokán, egészen addig, míg hangja is elérte a legvékonyabbat. Nevetséges volt számára, hogy vannak még olyan varázslók, akik ilyen badarságokat is tudnak olvasni, ráadásul az ilyet még kirakják a polcukra, mintha dicsekvésnek számítana, hogy nekik van ilyen könyvük. Első évfolyamban volt szerencséje megismerni az írót, aki egy cseppet sem értett a varázsláshoz, majd később ki is derült, hogy mindegyik könyve hazugság, csak túl élénk volt a fantáziája. Egy szórakozott arckifejezés, még egyszer megforgatta kezében a könyvet, majd maga mellé dobta. Úgy tűnt őt cseppet sem érdekli és még arra sem jó, hogy az unalmat elűzze. A padon hátradőlt, fejét is hátradobta, szemeinek sarkából viszont éberen figyelte a közeledőket.

[''Giles Lawrence]

''Giles Lawrence

Harry a mai nap reggelén azon morfondírozott, hogy bizony elkélne némi kviddics edzés, egy teljesen külön, elszeparált gyakorlás a többiektől távol. Nem is a cikeszre irányulóan, egyszerűen csak repülni, összehozni néhány, egyesek számára vadnak tűnő mozdulatsort. Bármit, csak végre azt érezhesse, hogy szabad, és nem kell a mindennapos problémákkal foglalkoznia. Nem utolsó sorban pedig, elvárásokat támasztott magával szemben, és úgy gondolta, ezeket a határokat nem érte el, van mit fejlődnie, ezt pedig gyakorlással teheti meg. Az órák közben is egyre többször kalandozott el, mostanában nem volt ilyesmire energiája, sem pedig ideje. Rengeteg felhő gyülemlett fölötte, több irányból érkeztek a problémák. Mintha az összes kis apró-cseprő dolog is őt vette volna célba a sok hatalmas mellett. Itt volt rögtön a legnagyobb, még mindig nem sikerült rájönnie, vajon Draco miért és hová tűnik el minden egyes alkalommal a Tekergők térképéről. Pedig a titokzatosnak mondható dolog egyre többször esett meg, ami mindenképpen nyugtalanította a kis kiválasztottat. Természetesen az állandó probléma, Perselus Piton mindig ott lebegett, mint valami komor esőfelhő a feje felett. Ezentúl, Ron és Hermione sem voltak az utóbbi időben valami jó viszonyban, amelynek a kettő között leledző harmadikként természetesen párszor ő itta meg a levét. Amióta Lavender rámászott legjobb barátjára, nem volt nyugalom, egy pillanat sem. Az a visító, nyivákoló hang az őrületbe tudta volna taszítani az amúgy is terhelt elmét. Valamint, volt Ginny, és Dean, akiket nem tudott hova tenni.

Eldöntvén hát, hogy a mai napot, ha törik, ha szakad kiveszi, és nem gondol semmire a pihenésen kívül indult meg a viadukt irányába, hogy ott majd átmehessen a hídon, le a barlangokba, onnan pedig egyenesen a griffendél öltözőjébe magához venni a seprűjét. Hosszú út állt előtte, de nem sietett sehová, jó előre szólt Ronnak, hogy a mai napon nem lesz elérhető, mi több, Mionak is említette, hogy a délutánt szeretné magányosan tölteni. A lány természetesen azonnal aggodalmát fejtette ki, és arról érdeklődött, mi is a baj. Harrynek hosszas percekbe tellett, mire sikerült bebizonyítania és elhitetnie, hogy „nincs probléma”, ami ugye azért enyhe túlzás, de egyszerűen elege lett, és pihen egy jót. Mindkét jó barát aggódott, de sikerült megnyugtatni őket, ha baj lesz, arról tudni fognak.

Az ebéd elfogyasztását követően Lilly és James egyetlen fia nyugalmas tempóban haladt a folyosók kusza ösvényén, biccentett a felé köszönőknek, a mardekárosok mellett pedig egyszerűen szótlanul, nem törődve azokkal haladt el. Remélte, hogy a mai napon egyiküknek sem áll szándékában kikényszeríteni valami összetűzést. A viadukt elérésénél azonban valami bekattant, és hiába nem koncentrált egész nap a gyülemlő fellegekre, ott hirtelen képszakadás történt, és elkezdett járni az agya. Már nem is figyelte, merre viszik a lábai, csak haladt a folyosókon és udvarokon keresztül, teljesen magába fordulva, elmélkedve, mintha már hiányzott volna az egész. Ahogyan lépdelt, olyannyira nem figyelt előre, hogy érezte, amint a térde megakad valamiben. Egy pad volt az, amelynek túloldalán egy griffendéles háztársa napozott éppen, vagy ki tudja mit tett. Harry zavartan tekintett rá, miközben térdével a padra rogyott, kezeivel pedig annak támláját támasztotta.
- Szia!
Háztárs volt, illett köszönteni, ezt követően azonban zavartan tekintett ismét körbe, hogy felmérje, hol lehet a Roxfortron belül. Fél perc kellett, mire tisztává vált a kép, és felfogta, hogy bizony közel-távol sincs az öltözőtől.