Gyengélkedő

:: [ A kis hamis ] :: 


Kissé felemelve kezem, még mindig furcsállva figyelve, miként járnak táncot a kecses ujjak a levegőben, szinte nem is kell irányítanom azokat, maguktól zongoráznak, ismeretlen dallamot leütve. Hamarabb el kellett volna jönnöm. Hagyva, hogy halk puffanással érjen az ágyra hulljon alá bámultam tovább a plafont, s kattogott az agyam egyre csak, olyan dolgon, amin nem kellett volna. Elvégre most lábaltam ki az egyik ballépésemből, jöhet a következő? Ő csak EGY a sok közül, különben is, már el is felejtettem hogy hívják… Vagy legalábbis szeretném. Teljesen függetlenül, fittyet hányva arra, hogy mit akarok, valahogy befészkelte magát az a kis piszok. Az agyamba bevésődött a név, amit úgy sem fogok az elkövetkezendő években hallani. Felesleges információ, jó lenne minél hamarabb elfelejteni, s a hozzá tartozó arcot is.

Ám nyitódik az ajtó, én pedig kissé lustán fordítom oldalra a fejem, mire meglátok egy alakot. Összevonva kissé a szemöldököm, könyököltem fel az ágyon, majd mértem végig a másikat. A megjegyzését hallva egyik szemöldököm kérdően kúszik feljebb, mint a másik.
- Nem is tudtam, hogy vérdíjat tűztek ki a fejemre. – Feleltem elhúzva a szám, s talán ingerültebben, mint kellene. Hát miért zargatnak engem mindig? Felhorkantok, amikor azt mondja, nem ártó szándékkal jött, ám ahogyan közelebb ér a „Ki a franc is vagy te?” kérdés a torkomra forr, elvégre előkerül az a bizonyos virág.

Túlságosan is oda vagyok olykor a romantikáért, főleg ha épp érzékeny pillanatomban kapnak el. Persze nem a túlzott, csöpögős és túlzásokba esett dolgokra gondolok itt, neeem. Apró figyelmességekre, kedveskedésekre, amiket csak várhattam Ryantől… Tehát nem csoda, hogy hamar ellágyulok, s a gőgös, unott kifejezésről, mely inkább Yvhez hasonlatos külsőt formált nekem, átvált egészen másra. Hiszen a szemek felcsillannak, a buja ajkakra mosoly kúszik. Kinyújtva egyik karom, ám még véletlenül sem szemérmes kislányként a virágért nyúlva, hiszen a kezem hihetetlenül gyorsan halad el a felém nyújtott virágtartókéz mellett, hogy megragadva a srác ingjét s annak anyagát, ezáltal közelebb húzva magamhoz pillantottam rá.
- Már rég. Egyébként… kit is tisztelhetek benned? Nem tűnsz ismerősnek, pedig egy ilyen helyes arcot nem felejt el oly könnyen az ember. –
Tény, hogy alig ismerek valakit a suliból, ami az én hibám is persze… na de ha ilyen jó hapsikat azért tényleg észre veszek, még ha sokszor csak az orromig látok! Az persze nem meglepő, hogy engem ismer. Mert engem mindenki ismer, vagy ha nem mindenki, csak majdnem, akkor azok a nővéremet ismerik s ez által valamilyen szinten engem is. Milyen nehéz is ez a sztárság…

Még szélesebben elmosolyodva produkáltam bűnbánó arcot, hogy olyan vad módon támadtam le szegényt. S elengedve az anyagot, simítottam végig a mellkasán, annak helyén a ráncokat eltűntetve, melyet az én hevességem okozott.
- Tehát mit is akarsz konkrétan? – Tértem a lényegre, miközben elvettem a virágot. Hagyjuk a gyerekmeséket, térjünk a lényegre.
 

:"A Közvetlenebbiknek": 

- Hmhmm.. mert vérdíjat nem is.
Most rajta a sor, hogy a gyorsan elnyomott, hümmentő kacajt követően felvonja egyik szépen ívelt szemöldökét, s szándéka komolyságát nyomatékosítandó enyhén lesunyt fejjel nézzen a lány szemeibe.
- Egyelőre. Persze jelen körülmények között már azon sem lepődnék meg, ha igen. Illetve várj csak..!
Egy pillanatra elhallgat, s olyan képet vág, mint aki mélységesen magába száll és egyenesen az élet értelmén elmélkedik; aztán hirtelen könnyed, csevegő stílusra váltva folytatja.
- De. Meglepődnék. ~Egyelőre még jók az értesüléseim, csibém.~
Ahogy azon is fennakad, ahogyan Yolanda az ajándéknak szánt virág helyett az ingére tép rá. Gabriel lélegzete akaratlanul is elakad, s most valahogy úgy érzi, csapdába ejtették.
- Ngh..!
Ösztönösen szakad fel belőle ez az aprócska, rekedt hangú nyögés, s hiába halk, ő azonnal rá is harap a nyelvére. Ejnye, ezt nem szabad, csitu! Nem erre a reakcióra számított, s ami azt illeti, nincs is túlzottan ínyére ez a ráncigálás, amit Yolanda ismerkedés címen művel. Egészen összegyűri az ingét, pedig frissen vasalt.. és még érezni rajta az öblítő tiszta, máskülönben semleges szagát. Ez utóbbit persze már egész elnyomta a srác bőréből áradó hűvös, kissé kesernyés illat, mely valószínűleg tisztálkodószereinek sajátja.
Ugyanakkor viszont.. igen, egész biztos a lányt körüllengő bűverő tehet róla, hogy hevesebben kezd verni a szíve és egy pillanatra úgy érzi, mintha erős markok ragadnák meg tagjait, s egyenesen Yolanda karjai közé löködnék. Ki kell vernie a fejéből, de.. hm.. egész kellemes. Annyira szép ez a csaj, hogy az már fáj! A francba, Gabe, szedd össze magad!
Ifjú Mirolunk vesz egy mély levegőt, s továbbra is félig zsebrevágott kézzel, jobbjában a majdnem elejtett, de makacsul szorongatott rózsaszállal fürkészi a világos íriszeket. Lassan a hangját is megtalálja.
- Khm. Gabriel Mirol.
Végre eleresztik. A virágot hanyagmód Yo takarójára ejti, aztán kihúzza magát és kényes ficsúr képében tetszelegve megigazgatja a nyakkendőjét, melyen kötelező jelleggel ott díszeleg a Mardekár ezüst-zöld címere. Nem árul zsákbamacskát, a Kígyó Házából való és büszke rá. Ahogy a nevére is.
- Nem meglepő, hogy nem emlékszel rám.. mivel nincsenek közös óráink és a folyosókon is más társaságokban flangálunk.
Ez a bűnbánó tekintet valami bocsánatkérés lenne? Fapofa a válasz. Ifjú Mirolunk elsimít még egy sosem volt ráncot a makulátlan fehér ingen, s szórakozottan nekilát felgyűrni az ujjakat, mintha valami nagyobb horderejű dolognak akarna nekigyűrkőzni. Ami pedig ezt a hollóst illeti.. a szemei sarkából is tökéletesen látja az arckifejezését és azt is, milyen gyerekesen öntelt még. Kölyök..
- Semmi különlegeset. Csak egy tincset a hajadból.
Ténykedése végeztével kényelmesen helyetfoglal Yolanda ágya szélén, s várakozón rámosolyog.

:: [ A még ártatlan kis léleknek] ::   

- Hhm… jelen körülmények között? Még is mire célzol ezzel? Talán tudsz valami olyat, amit én nem? – Kérdeztem érdeklődve, de semmi de semmi felháborodással a hangomban. Tényleg, el nem tudtam, mire gondol. Hiszen miért is lenne vérdíj a fejemre? Hát nem tettem én semmi rosszat, vagy ha még is, még jómagam sem tudok róla. Talán egy pillanatig még azt is elhiszem, hogy egyenes választ fog adni a kérdésemre, na de pont egy Mardekáros? Igazuk volt a többieknek még annak idején, hogy a zöldekkel vigyázni kell ám. Ott vágnak alád, ahol csak tudnak. Na de nem baj, ez a srác azért aranyos. Hiába egy helyes pofi, és mennyi mindent elérhetsz..!

Hohóóó, meglepődés szagát érzem a levegőben, s ezt aztán igazán szeretem! Főleg, hogy keveredik némi… kiingással. Talán azt hitte ő is a Jani a hegyről? Azért az az aprócska kis nyögés igen csak elárul mindent. Milyen kár, hogy így eleresztette ezt a kis megnyilvánulást. Akkor talán nem terülne el az arcomon ez a mindentudó pofátlan vigyor, ami nagyon is idegesítő, hiszen ez azt jelenti, hogy nyeregben érzem magam. Persze ez csak egy kis játék, semmi több… Csak azt tudnám mi a fene ütött belém, hogy másokat molesztálok? Úgy tűnik a legutóbbi hétvégén valaki fát dobott a lassan kialvó parázsra, s most hihetetlenül nem bírok magammal.
- Gabriel…? Milyen szép neved van. – Billentem félre kissé a fejem. Eszméletlen, de majdnem kimondtam, hogy pont illik ahhoz a c-u-k… ÉDES arcához. Ehm… valaki lőjön már le!

Megfogva a virágot, elkezdem pödörve pörgetni az ujjaim között, s hamiskás tekintettel figyelem, miként igazgatja meg magát. Ez a tett csak még inkább mosolyt fakaszt az egyébként sem komor vonásaimra.
- Igaz is, akkor te alattam jársz nem? – Felsőévesnek túlságosan is tejfölösszájú, a saját évfolyam meg ismerem hellyel, közzel. Tehát csak 5. éves lehet, mivel 4.nek meg már túl nagy, szerintem legalábbis. Ehm… épp a nem régiben döntöttem úgy (vajon minek hatására?), hogy hagyom a korombelieket – nem hogy a fiatalabbakat! – s elkezdek idősebb körökben keresgélni, izé… pont.

- Nocsak, nocsak. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy hamarosan a szerelmes levél is előbukkan. – Feleltem pimasz módon, ezzel palástolva enyhe meglepettségemet. Még is minek neki egy hajtincs? Ez valami perverzió nála, vagy mifene? S ahogyan helyet foglal az ágy szélén, azt remélve, hogy megtartja a kellő távolságot kettőnk között, ülök fel. – De nincs semmi ellenvetésem ellene, de először is… mire is kell neked pont az én hajtincsem? –
Kérdem, miközben az ágyban közelebb húzódok hozzá, a térdeimre ereszkedve, majd ülök le ismét közvetlen közel mellette.
- S remélem azzal is tisztában vagy kedves Gabriel, hogy annak, hogy teljesítsem a kérésedet, nagy ára van. – hogy mire gondolhatok? Nem tudom mit szűrhet le abból, hogy a pajkos mosoly még mindig ott bujkál  szájszéleknél, s pillám is megrebbentem, rájátszva az ártatlan kislány szerepre, aki soha nem akar semmi rosszat. S felemelve egyik karom, támasztom meg épp érintőlegesen a vállán.

[Vannak szabályok.. Yolanda..]

:"A még ártatlan lélektől": 

- Persze. Jó nagy szrban lennénk, ha nem így lenne ~ha mindenki csak annyit tudna, mint te~! Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bármi konkrétra gondoltam.. csak a Sötét Nagyúr terveire és egyebekre. Nem kell hozzá sok és csupa olyan eszelős őrült irányítja majd a társadalmunkat, akiknek minimum az összes kereke hiányzik, ha nincsenek még ennél durvábban is szellemileg alulbútorozva. Ccöh..
Feleli olyan könnyed, csevegő hangnemben, mintha csak az üvegházakban nődögélő mandragora-babák állapotát ecsetelné; ám amilyen gördülékenyen indult, épp olyan gúnyos, akadozó küszködéssel vitte le a hangsúlyt mondandója végére érve. Talán még a tekintete is beborult kissé, hisz' hát ha valamit, akkor a hülyeséget képtelen tolerálni!
De a körülmények, melyek alatt most kizárólag a Gyengélkedő berkeire vonatkozó tényezőket kell érteni, nem épp megfelelőek egy ilyen téma kivesézésére.
- Mindig azokra csapnak le elsőként, akik mások. Ne hidd, hogy a Te bűverőddel ne tudnának mihez kezdeni, mert ha az én fejemben megfordul, akkor jó eséllyel az övékben is.

~ * ~

A fiú arcán ugyanaz a magabiztos, kekeckedő félmosoly tanyázik, mint percekkel ezelőtt, ám tekintete immár a perdülő rózsaszálon és az azzal játszadozó ujjakon legel. Se egy gyűrű, se egy karperec.. Csak az a gaz és a véla. Hát most mélységesen el lenne keseredve, ha nem célzottan jön ide.
- Nem vagyok postás. Az udvarlóidnak vélhetőleg van lába..
Itt bevág egy undok fintort, amivel jelzi, hogy ez már csak elvárható minimum - amijük van, azt használják is rendeltetés szerint! Persze a srác grimasza elsősorban saját magának szólt, elvégre ki volt az a nyüvedék, aki rózsát hozott a sebzett kezű hercegkisasszonynak?
- .. kis szerencsével szája is. Láttad már őket?
Kérdi most hirtelen fellobbanó érdeklődéssel, s egész hevesen dörren rá a lábadozó, láthatóan majd kicsattanó hölgyeményre. Tényleg ennyire kíváncsi? Hányan vannak, mit akarnak? Kit izgat?..
- Hmm.. igazából nem érdekel, csak gondoltam, megkérdezem. Felteszem a rózsa miatt van az egész.
Milyen meglepő volna, ha egyből átlátna az illékony látszaton! A játék azonban így csak még izgalmasabb lesz.

Vannak szabályok.. Yolanda..

Hosszan hallgat, mintha elmerengett volna; de valójában csak roppant ráérős. Precíznek kell lennie - nem gyűrheti fel csak úgy, rondán hanyagmód! Ugyanakkor alig várja, hogy szabaddá válhasson az alkarja.
- Egen, tekintve, hogy hatodéves vagy, Delacour.. csak eggyel járok alattad.
Olyan hosszan elnyújtva, mű franciasággal ejti ki a nevet, mintha nevetségesnek találná a hangzását és az enyhe kis akcentust. És tényleg! Hogy lehetséges az, hogy míg a nyers nyelv leginkább a békák vartyogására hajaz, az akcentussá butított francia valósággal üvölt egy jó logopédus közbenjárásáért?! Yonál ez a kis gikszer mégis olyan.. bájosan magától értetődő. Nem is ő lenne, ha tudna beszélni; és ami azt illeti, így is alaposan felnyesték a nyelvét. A vártakkal ellentétben meglepően szórakoztató a társasága. Jól van! Végre nem fog unatkozni.
Kibökte a kérését, a lány pedig - minő izgalom! - felült. Vajon mennyire lesz készséges a kicsike?
A fiú szemeiben mintha némi bomlottságról árulkodó tűz parázslana fel, ahogy megtámaszkodik maga mögött a betegágyon. Belenyekken a matrac, s még a rugók is remegve pusmognak a rideg logikával feltárt tények hallatán. Ifjú Mirolunk arcán nyugodt, már-már komiszan vonzó mosoly jelenik meg, s még a szemöldökeit is kekeckedőn vonja feljebb..! De a világos lélektükrök pillantását nem ereszti. Gyönyörű szemei vannak a csajnak.. órákig el tudná nézegetni őket, hiába tojik magasról az ilyesmire.
Gabe végül megkegyelmez maguknak és azzal üti el az idejét - azt a kemény három másodpercet, míg a hollós elhallgat -, hogy Yolanda arca helyett pimasz módon a fehérre meszelt, talán megnyugtatónak szánt, ám túlzottan is kórházszerű közeget kezdi fürkészni, s közben szórakozottan maga elé nyújtja egyik lábát. Aztán elhangzik a hőn áhított Miért épp..? kérdés is, s a Mardekár gyöngye elérkezettnek látja az időt a válaszadásra.
- Mert véla vagy. .. A nővéred pedig nem éppen az a bevállalós fajta, már ne vedd sértésnek.
Hm.. na most hirtelen megint nem tudja hova tenni Yo megmozdulását és ezek a sejtelmesen burkolt célozgatások sem tetszenek az egyértelmű üzlethez szokott srácnak, így aztán jogosnak tűnhet az a bizalmatlan, már-már kérdő pillantás, amivel a vállához érő csajra mered. Mi van?!
- Tudod, Yolanda.. ha az ember alkuszik, akkor egyértelműen megadja az árat, nem csak annak mértékével dobálózik. Szóval?
Ó, nem dorgál ő.. csak vázolja a szabályokat. A szíve ettől függetlenül elég érdekes ütemre kapcsolt, s bármennyire is szeretné kiverni a fejéből, ebben a pillanatban képtelen másra gondolni azon kívül, hogy meg akarja érinteni Őt. Furcsa dolog ez az átok - olyan dolgokat indít be az ember fiában, amiről ezeddig tudomása sem volt! A szája egész kiszáradt, nyelnie nehéz, s még ujjaival is rá kell markolnia a makulátlan fehér ágyneműre, hogy ne túrjon mindjárt az ezüstösszőke fürtök közé.

Észre sem veszi, de egész enyhén elpirul, s bár szent meggyőződése, hogy értelmes képet vág, néhány másodperce mást sem csinál, csak merengve lesi Yo ajkait; homályosan észleli a csillogó szemeket és.. hé. Hogy a fenébe került a kezére az a tincs? Miért érzi az ujjai között a lány haját? Mi a francot művel..?! Annyira szép.
Szinte félve érinti meg az arcát, de a következő pillanatban (engedve a kábultságnak) egészen rá is simítja tenyerét. Már minden jár a fejében, csak árak nem. 

Fúha.. nagyon sűrű elnézéseket kérek ezért a zagyváért!! *szégyelli magát, de nyüff..*

Azt mondja, persze. Perrrszeee? Hát kérem, ez ennyire természetes? Látom, megint nem vagyok azzal tisztában, kivel is van dolgom. Egy pillanatra talán még a hosszú szempillák is megrezzennek, ahogy a Nagyúr szóba kerül. Még is hogy kerül ez szóba? Talán a furcsállás is ül az arcomra, ahogyan hátradobom a hajam a vállam mögé, miközben hallgatom őt.
- Nincs neked véletlenül üldözési mániád, Mr. Mindenttudok? ? Kérdeztem, megpróbálva elrejteni a mosolyom, sőt, inkább a vigyort, mellyel csak azt mutattam volna, mennyire nevetségesnek tartom azt amiről beszél. Bár lehet én vagyok túlságosan naiv, vagy nyugodt, vagy a fene se tudja de? valamiért, másokkal ellentétben ez a Nagyúros dolog nem tud lázba hozni. Nem rándul össze a gyomrom, s nincs olyan érzetem, hogy menekülnöm kellene. Nem vagyok elég elővigyázatos, sőt, túlságosan is a mának élek. Tudom, mondták már páran.

- Aha. ? Felelem, miközben talán az egyik vállam meg is rántom. ? Tudod, valahogy ez a téma túlságosan is? borongós, az én szánsájn életvitelhez képest. Ha nem baj, most nem kezdek el azon agyalni, miképp kapnának el, s végeznének ki, vagy esetlegesen borotválnák kopaszra a fejem. ?
Sepertem a szőnyeg alá képzeletben ezt az egészet. Mardekáros, nem csoda, hogy ez olyannyira érdekli. Azok mindig valami hasonlóról pusmognak, a fene se érti őket.
- El kell keserítselek, de a kis haverjaiddal ellentétben nem vagyok fogékony erre. ? Ingatom meg kissé a fejem, s villantok meg egy lesajnáló mosolyt. Még hogy ilyen feltételezést, hogy rám csapnának le elsőként. Még is ki vagyok én? Csak egy aprócska homokszem a sivatagban, s egyébként sincsenek bennem öngyilkosságra utaló nyomok. A DS-be is csak azért járok, hogy a RAVASZ vizsgákon majd átmenjek egyszer, ha eljutok odáig és? hát ha esetlegesen adódik alkalom, megvédjem magam. Nem mintha ne tudnék remekül hoppanálni. Mert bizony, ha nem is első gondolatra, de talán másodikra a nyúlcipő ugrik be.

- Én a te általad írt levélre gondoltam Gabriel. De már csak a feltételezés is igen naiv volt. ? Ahogyan kimondom a nevét? van benne valami, pedig észre sem veszem. Halk susogás, s kellő gyengédség, mintha csak becézném őt. Hmm? - A rajongóim? Nekem nincsenek rajongóim. A nővérem inkább vonzza a fiúkat, akik mindig megakarják őt ?olvasztani?. Igazi kihívás. Úgy érzik, hogy az a viselkedés erre szólítja fel őket. ? Magyarázom, s semmi arra utaló jelet nem teszek, mi szerint meglepett volna a hirtelen érdeklődés. Kíváncsi a szentem, ebben nincs semmi kivetni való. Azt azért nem gondolom, hogy tudni akarná, mennyi ellenfele van, vagy ilyesmi? nevetséges gondolat lenne.
- Én meg gondoltam, válaszolok, ha már úgy megkérdezed. ? Feleltem hunyorogva.

- Eeejj, hát te sem sűrűn tanultál franciául nem igaz, Mirol? ? Utálom, ha a vezetéknevemen szólítanak. Az annyira? rideg, s nem eléggé közvetlen. Ha ezt szóvá tenném,.s  tényleg nem kell nekem sok, akkor unalomig ismételgetné, hogy az agyamra menjen, nem érdekelve, mit szeretek és mit nem. Mert bizony kinézem ebből az aranypofiból, hogy cukkolna mindhalálig. Megtámaszkodik az ágyon, az én mosolyom pedig még inkább szélesedik. Nem ereszti a pillantásom, ahogyan én sem az övét. S ahogyan az egyik kar könnyedén, még véletlenül sem a másikra nehezedve pihen meg a vállon, másikat a kézfejére helyezve írok rá aprócska, majd egyre nagyobbá váló köröket körmömmel, éppen csak karcolva a bőrt. S mind ezt a mozdulatot azért is engedtem meg magamnak, mert csak úgy elkezdett bámészkodni, nekem pedig vissza kellett valahogy csaljam a figyelmét önző módon? magamra. Kis kekeckedőm.
- Nem veszem annak, elvégre az egész iskola erről beszél, hogy ennél jobban már nem is különbözhetnénk. De azért édes, hogy te is bevállalósnak tartasz? Vehetem akár bóknak is, hm? ? Hajaj, úgy tűnik nem szereti azt, ha valaki nem vág egyből a közepébe, és csak sejtet. Milyen kár, pedig én szeretem ezeket a holmi ködösítéseket.

- Tehát még fizetni is képes vagy érte? Azt gondoltam, elejtem ezt az aprócska megjegyzést, s vége is a mi kis üzletünknek. Milyen kár lett volna? - Húzom az időt, ez nem is kérdéses, ahogyan közelebb húzódok kissé, de ettől még van köztünk egy leheletnyi szünet, pont amennyi kell csak? hogy a kezem a kézfejéről elindul felfelé, a belsőkarján, fehér csíkokat hagyva maga utána  bőrön, melyek ahogy felvillannak, úgy el is tűnnek. ? Szóóóóóvaaaal?-
Kezdem el a gondolatmenetet, aminek persze nincs is vége, csak kissé félrebillentem a fejem, s harapok játékosan az alsóajkamba, s figyelem a vonásait, a zöld szemeket, a szépmetszésű arcot, mely talán első pillantásra fel sem tűnt volna de most így, ennyire közel azonnal szemet szúr.

A mindig éber tekintet, s az a komisz mosoly mintha lassanként halványulna el, s venné át a helyét valami más, de még is mi? Egy csapásra felismerem az árulkodó jeleket, melyek bizony azt jelzik, a mi kis legyünk beröppent a pókhálóba. Nem, mielőtt meggyanúsítanak, nem ez volt a célom, hogy bambán nézzen vissza rám, de meg kell állapítsam, neki még ez sem áll rosszul, sőt? Jólesően megborzongok, ahogyan az egyik hajtincsemhez ér, s talán ez az első pillanatok egyike, amikor Ő nem jár a fejemben, hanem kissé háttérbe szorul. Ahogyan ujjai az arcomhoz érnek, úgy siklik a kezem a válláról tovább, a nyakára, onnan pedig elidőzve kissé az arcélen csillannak meg sóvárogva a szemeim. Nem szólalok meg, mert azzal csak megtörném a varázst. Így hát mit sem törődve a kérdéssel hogy még is vitassuk meg az árt, ami jól láthatólag őt sem érdekli, hagytam abba alkarja cirógatását, majd megtámaszkodva az ágyon ( bár egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha a combjára helyezném a kezem, de az túl sok lett volna a jóból) hajoltam közelebb. S araszoltak ujjaim a tarkójára, ott megállapodva húztam magamhoz, még véletlenül sem durván, vagy túl hirtelen, csak éppen a kellő határozottsággal, uralva a helyzetet leheltem ajkaira egy csókot.

Talán beértem volna ennyivel, ha nem néz úgy rám az előbb, s ha szóban megegyezünk, mert akkor csak úgy emlegettem volna mint ?egy aprócska icuripicuri csók?, de a helyzet egészen máshogy alakult, legalábbis a részemről, az már más kérdés, ő miképp viszonyult ehhez a dologhoz. Csak pár pillanat, míg megszokva a másik ajkának érintését a sajátomon, nyelvem hegyét húztam végig felső ajkán, mint egy incselkedve, másrészt pedig bebocsátást kérve, hiszen a kis fém a nyelvemben szinte már lüktetett. Talán abból kiindulva, hogy a srác fiatal, átfutott volna az agyamon, hogy épp most esik meg az első csókja? Igen, nem is tagadnám ezt, s ez valami hihetetlen érzéssel töltött el. Megmagyarázhatatlan? de ha nem is így van, mellékes. Ha szezám kitárult, ujjam a sötétbarna tincsek közé kútszak sikló módjára, majd csókoltam meg őt, de még visszafogva magam, nem túlzott szenvedéllyel s vadsággal, ám annál nagyobb lelkesedéssel, ismerkedve akár egy szégyenlős kislány, aki ismeretlen ismerős táncra invitálja őt.

Nem arról van szó, hogy fogalma sincs, ki ő, hol van és mit csinál, hiszem tökéletesen tudatában van a saját mocskos szerencséjének; csak épp nehezére esik felfogni, hogy ő, akinek még soha a büdös életben köze nem volt nőhöz, itt ül ezen a nyikorgós, kétségkívül elaggot rugózatú betegágyon, a kihalt Gyengélkedőn, és egy szenvtelenül gyönyörű lány csókjára vár. Hát igen.. azon ritka pillanatok egyikének lehetnek tanúi az el nem húzott paravánok és üresen nyújtózó heverők, amikor Gabriel Mirolnak bizony inába száll az a fene nagy bátorsága, és kényelmetlenül feszengve bár, de hagyja, hogy a másik fél ragadja magához a kezdeményező irányítást.
Talán el is húzódna az egyre közeledő arctól, ha nem melengetné belülről az a tündérbilincshez hasonlatos átok, melyről úgy gondolja, az ujjbegyein keresztül áramlik testébe, s eredendően a lány bőrében ölt sziporkázó, aranyosan ragyogó pokfonálhoz hasonlatos testet. Milyen költői..! De bármekkora ostobaságnak is hangzik, Gabe ebben a pillanatban bizony szentül hisz ebben a röpke varázsban, s csak és kizárólag ezzel tudná magyarázni - már ha képes volna most bármit is megmagyarázni magának -, hogy még mindig olyan nyugodt semmittevésbe süppedve ül az ágy szélén, mint alig néhány perccel ezelőtt.
Képtelen megszólalni, de nem is akarja holmi otromba viccel felzavarni a tükörnyugodt pillanat békés csodáját, pedig.. hűha, nem kéne így viselkednie, még csúnya félreértések kerekedhetnek belőle! Kíváncsisága azonban tovább hajtja, s egész addig űzi, míg ifjú Mirolunk a véla csaj becéző ujjai közé nem hajtja a fejét. Borzongató, leírhatatlanul kellemes érzés árad szét a testében, ahogy a lány gyengéden végigcirógat csupasz nyakán, s a mozdulat nyomán édes lúdbőr burjánzik el bőrén, mely azonnal lefut az ing alá, végig az amúgy is rügyező alkaron; ám ugyanakkor felfelé is terjed, s alig láthatóan felborzolja a srác tarkóját borító, piheszerű kis szálakat is.
Még több vér szökik az arcába, s immár egészségesen elpirulva, lázasan csillogó szemekkel mered az egyre közeledő ajkakpárra.
Hatalmasat dobban a szíve, amint megérzi azt a furcsa, puha meleget a száján, s még mindig nyitott szemekkel, merengőn maga elé révedő tekintettel mozdítja meg ösztönösen, mégis kísérletező kölyökhöz hasonlatos félénken ajkait.

Hogy visszacsókolna? Áh.. Francokat. Hol van ő még attól! Nem. Gabriel jelenleg a varázslények erejétől letaglózott srácok békés belenyugvásával hagyja magát mélyebbre vonszolni a játékba, és mindeközben tapogatózva, gyakorlatilag vakon ismerkedik a különös, újdonság számba menő szituációval. Hogy milyen egy véla csókja?.. Semmiképp sem édes, mint amilyenre számított. Sokkal inkább undorítóan nedves és olyan gyomorforgatóan meleg, mint egy frissen leölt hulla teste. (Nem mintha tapintott volna valaha olyasmit, de feltett szándéka egyszer kipróbálni.) A fene se tudná megmondani, miért hunyja le most mégis a szemeit és cirógat végig ajkaival Yolandáén, míg testét az első ügyetlen csók izgatott görcse rándítja meg undokmód árulkodón.
Aprót szusszan, mintha most eresztené szabadon az eddig benn tartott feszültséget, ám nyomban el is szégyelli magát. Normális az ilyen?.. Hogy ennyire hangosan vesz levegőt valaki? Hát halvány fogalma sincs.
Csak azt tudja, hogy mélyebben akar a lány hajába túrni és nevezzék bár mohónak, de hozzá akar simulni a testéhez. Ha magánál lenne, kétségkívül valami olcsó poénnal ütné el a dolog élét, így azonban.. óvatosan mozdulva, nehogy elijessze a valóban hormontúltengéses vélát, szabad karjával átkarolja a derekát és közelebb vonja magához. Ha nem jön, hát ő araszol odébb, neki aztán édesmindegy, csak mellkasán érezze az övét és melengesse kicsit a hollós teste melege.

Lassan kezd rohadtul elszállni, s már az sem lepi meg, hogy a csók után furcsán keménynek tetsző nyelv végigsiklik a felső ajkán. Gabe alkalmazkodik és kíváncsian résnyire nyitja a száját, ám ami a következő pillanatban történik, az erősen felkavarja mind a gyomrát, mind a lelkét. Fúj! Szinte azonnal összerezzen, s a Yolanda haját cirógató ujjak is ösztönösen ellenkezve szorulnak rá az ezüstös tincsekre. Mi a franc ez..?! Alig-alig, de hátrébb vonja a fejét; ám kíváncsisága kellő mértékű makacssággal párosult, s most sem hagyja megfutamodni a soha vissza nem térő alkalom elől.
A csaj nyálától való viszolygás eléggé lelombozó volt ahhoz, hogy a varázs elporladjon, s a tűnékeny pillanat úgyszintén kámforrá váljon, de semmi gond. Gabriel Mirol egész testében megfeszülve csókol vissza, s az első ügyetlen próbálkozást követően fokozatosan kezd ráérezni a dolog ízére; már ha hagynak rá időt. Ismeretlen az alhasában éledező darázsfészek zsongása, ahogy a sűrűbbé váló lélegzetvételek miértje, és a Yo arcát cirógató, forró, lehelethalk szusszanások mibenléte is.
Oké. Tény, hogy ez a csók dolog nem egy nagy durranás és kezdetben erősen gyomorforgató, de azért nem mondhatja senki, hogy peches fazonként valami bibircsókos vénlánnyal, esetleg egy pattanásos kiskamasszal csattant el az első. Sőt! Igen, csak most kezdi felfogni, mit is csinál..! Egy vélával csókolózik, méghozzá igaziból, ráadásul.. hajajj! Mintha valami pimasz kis félmosolyféle bújkálna a srác szája szegletében, s Yo hátán kedvtelve surran végig egy kellemesen meleg tenyér.

[Ez]

Nem mozdul, s nem is ellenkezik, bár azt sem mondanám, hogy beletörődve sorsába nézne rám, miszerint megbarátkozott a végzetével, s nincs más választása, csak túlélni ami következni fog, nem. Inkább várja, mert ő is akarja, vagy ha nem pontosan ezzel a szóval, de mindenképp kíváncsi, vagy egyszerűen csak elkönyveli egy bazi nagy sikernek. Nekem teljesen mindegy, ám kedveltetve nézem, miként ujjaim közé billenti fejét, ezzel megadva a zöld lámpát, mely ha pirosra vált, vagy éppen narancssárgára, akkor sem vettem volna figyelembe. Túl erőszakos lennék? Inkább a rámenős szót választanám. S mintha kezem érintése nyomán libabőrözne az én kis ?foglyom?, kinek arca kezd egészségesebbnél is egészségesebb színt ölteni. Ez milyen bájos.

Nem várom, hogy visszacsókoljon, főleg nem az első pillanatokban, ezért is próbálom körbeudvarolni, édesgetni, óvóan csókolni, s érezve teste apró rezdüléseit, kétség sem fér hozzá, hogy épp ebben a pillanatban fogom megrontani a drága lelkét. Még szerencse, hogy egy csókról van szó, nem pedig többről! Meglepettem konstatálom azonban azt a tény, hogy derekamat átkarolva próbál közelebb húzni. Hohohóóó! Micsoda lépéseket tesz, mintha kezdene csitulni az izgalom, s holmi görcsös akarás, és a mohóság lép helyébe. Zavarna? Engem ugyan nem. Sokáig nem kell noszogatni, hiszen könnyedén csusszanok közelebb hozzá, s kezem, amivel eddig támaszkodtam, most a vállára helyezem, mint egy újabb támasztékot keresve, kissé túlfűtötten markolom újra csak meg az ingjét, nem is foglalkozva azzal, hogy az úrfit ez esetleg zavarja e.

Talán elragadtatnám magam, ha nem következne az ami, hogy érzem, miként rezzen össze ismét, sőt szinte rándul, ahogyan nyelvem utat tőr magának, s szorulnak meg az ujjak, ám nem esek pánikba. Tény, hogy ez az első, amikor egy tapasztalatlanabb sráccal kezdek, s tény, hogy meglep ez az egész helyzet, ám még is tudom kezelni! Legalábbis azt hiszem, gondolom, sőt remélem. Elvégre nehogy már tőlem távozzon rossz élményekkel...!! A végén még híre menne az iskolában, s az milyen ciki lenne már? Nem mintha nem terjengene rólam épp elég pletyka, de azért akkor is. Türelmes tanító vagyok én ha akarok, s kezem a tarkójáról ismét csak az arca élére siklik, hüvelykujjammal cirógatva egészen az állig, majd vissza. Hogy hagyok e rá időt? Nem is kérdéses, hiszen finom lágy s érzékeny utakra próbálom terelni, melyek egyáltalán nem nehezen járhatok, s könnyedén rá lehet érezni a dolog mivoltára. Be kell valljam, ez a kis ?élmény? könnyedén versenybe száll jó pár korábbival. Hiszen mi olyan nagykunszt gördeszkás srácokkal kavarni, kik csak éppen 1-2 évvel voltak idősebbek nálam, a kis romancicákról nem is beszélve, elvégre én, nem más, hanem én vagyok neki az első! Jó, jó lehet, hogy ez másnak baromság de szerintem hihetetlenül izgalmas, s talán az én szívem s pont úgy dobog, mint az övé, csak egészen más okból. Egy igazi kihívás, sőt, mi több, már nevezhető személyes dicsőségnek is!

Elmosolyodom annak hatására, ahogy végigkúszik keze a hátamon, minek hatására egyértelműen simulok hozzá felsőtestemmel s talán ennél nem is lehetne jobban. Kezdem érezni, hogy lassanként súrolom a határt, ám még is csak egy fokkal hevesebben csókolom meg, mintha ezzel mutatni akarnám, ezt igen is lehet fokozni a határ pedig?? A csillagos ég, úgy gondolom. De ennél tovább nem megyek, mert nem tehetem meg, s mert nem is merem. Elszakadva ajkaitól, nyílnak fel a szemeim, s pillantok rá, még mindig szemtelenül közelről, s emelkedik a mellkasom kissé jobban, minden egyes levegővételnél, melyet mintha a normálnál szaporábban vennék. Tenyerem az arcára helyezve mosolyodom el kedvesen.
- Ez volt a fizetség, Gabriel.. ? Suttogom halk, kissé rekedtes hangon, elvégre nekem szükségem van arra, hogy a vihar, mely kezdett feltámadni bennem, kezdjen csitulni. S ismét csak közelebb hajolva leheltem egy parányi csókot szája sarkába. ? Remélem előrelátó voltál, s hoztál magaddal ollót. -

[a z e l s ő n e k.]

Y o l a n d a
a z   e l s ő n e k.

Állati.. Mármint nem maga a csók, de nem is a szituáció pikánssága üt szöget a Mirol gyerek fejében, hanem a mellkasának nyomódó rugalmas, egyszersmind leírhatatlanul puha keblek érintése. Sőt, ez már nem is érintés, hisz gyakorlatilag a testéhez passzírozódik mindkettő! Azannnyát, ez tök kellemes.. De tényleg. Ha nem lenne csukva a szeme, hát most őrültmód csillogna a somolygós tükörpár! A srác ajkai szegletében egyre erőteljesebb vonásokkal van jelen az a fránya kis mosoly, s ahogy Yo még az arcán is végigcirógat és a hevességet is fokozza, egy lopva vett és szabadon eresztett kis sóhajba borzong bele az egész teste.

Mintha idegen erők ragadnák meg a tagjait, s pakolnák perverz marionette-mesterként a megfelelő helyekre, olyan reszketeg hévvel csúsztatja kezét a véla csípőjére, majd onnan egy pimasz húzással egyenest a fenekére. Höh.. Mi a frászt művel?! Érik a pofon vagy sem, tényleg zsigerből jövő pofátlansággal nyúl ki másik kezével is és a legapróbb kérdés vagy engedélyt kérlelő pillantás nélkül vezeti fel Yolanda derekának vonalán egészen a mellkasának nyomódó mellkasig. Még soha nem érintett egyetlen lányt sem, elvégre mit fogdosson rajtuk? Persze a lazán kigombolt ing alól elővillanó halmocskák nagyon szépek meg kedvesek tudnak lenni, de őt világ életében jobban érdekelte a köztük függő kis medalionokban megcsillanó kő fajtája, mint az alatta pihegő test. De egyszer mindent ki kell próbálni, és ha már lúd, legyen kövér alapon nincs is jobb alkalom erre, mint ez a mostani! Ha már egyszer hagyta, hogy a csaj a szájába dugja a nyelvét, akkor az a legkevesebb, ha ő is kedvére ténykedhet egy kicsit.

Éppen ezért markol bele jól érezhetően a lány testébe, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a számára, hogy ilyen módon kezdeményezi a folytatást, valósággal megveszve kap a lány ajkai után. El akarta húzni a fejét, de Gabe bizony kinyújtotta a nyakát, és szórakozottan a csaj alsó ajkába harapott. Persze nem durván. Peersze.. hogyne. Csak hogy érzékelje, Mirol barátunk még nem elégítette ki kellőképp kíváncsiságát, s néhány dolgot ezer örömmel kipróbálna, ha hagynák. Ezt követően mammog egy kicsit a saját száján, mintha azt ízlelgetné, milyen nyomot hagyott rajta a Delacour lány csókja. Bár milyet hagyott volna? Kicsit olyan, mintha bevonta volna valami zsírral vagy bedurrant volna.
Gabe még mindig kipirulva fúrja pillantását Yolanda szemeibe, s az arcán pillanatok alatt kiteljesedik az a pimasz, szórakozott félmosoly, mely olyannyira jellemző rá.
-   Engedelmeddel..
Trillázza mélyen dörmögve, miközben ujjait ismételten az ezüstös tincsek közé futtatja, s a csaj tarkójára fogva tartja a fejét, míg viszonozza a kedvességet. Igen, ezúttal ő csókolja meg, mintegy prémium gyanánt, de azt szinte észre sem veszi, hogy ösztönösen masszírozni kezdte Yolanda mellkasát, s ugyancsak öntudatlanul hátrébb is akarná dönteni. Nekifeszül. Ami pedig a csókját illeti, hát az még mindig a tejfölösszájúakra jellemző kísérletezés csupán, de a vadócabbik fajtából. Próbálkozik az ember azzal a nyelves mizériával, de a fogai is ott vannak és mivel a cirógatós rész egész finom volt, hát abból is kever hozzá egy kiskanálnyit.
Érik az a pofon? Lényegében mindegy. Gabe elhúzódik, amint a legapróbb ellenállásba ütközik, s szintén kissé rekedten nyögi ki a választ.
-   Khm.. oké, hát öröm veled üzletelni.
Azzal kiegyenesedik, sőt, fel is kel az ágyról, s könnyedén a zsebébe nyúlva vonja elő a kis svájci bicskát. Gyakorlottan kipattintja az aprócska pengét, s kissé kótyagos fejjel vigyorog le Yora. A késfélét megtáncoltatja ujjai között, jelezve, hogy nem kell fosni, nem először van ilyesmi a kezében, aztán egyik térdével megtámaszkodik az ágyon. Fel sem tűnik neki, hogy valami nem egészen stimmel ott övön alul. Nem mintha komoly dologról volna szó, épphogy látható, de akkor is. A vére valahol máshol jár az agya helyett, s olyan furcsán tompának és görcsösnek érzi magát, meg mintha lenyelt volna egy kisebb lárvakupacot. Ami mind benne tekereg.
-   Melyiket áldozod fel?

//Miyuu//

*Will sétál a lány mellett figyel minden lépésére. Bár amikor emberek közé érnek a lánnyal akkor érdeklődö tekintetet erőltet az arcára, és ezzel vizsgálgatja a lányt.* 

Tehát beteg vagy, és nem mágikusan. Mágikus úton nem lehet meggyógyítani ezt a fajta kórt? Lehet hogy Valamelyik tanár segíthetne neked? Vagy esélytelen szerinted, nem lehet segíteni a betegségeden semmilyen módon?

*Érdeklődve tekint a lány arcába.
Majd amikor egy nagyobb csapat diák kezdi nézni a fúrcsa párt, akkor megáll és a lány felé fordul. Közelebb hajol a lányhoz és a fülébe súgja.*

Én szívesen segítek neked amiben csak segíthetek.

*Majd bíztató mosolyt villant a lányra, a kuncogó iskola társaira meg egy lenéző fintort.
Majd tovább halad a lánnyal összekarolva.*

Még egyszer sajnálom a történteket, elismerem nem ez volt a legjobb módja a bemutatkozásnak, de remélem azért nem tettem rád rossz benyomást. Már mint rosszabbat mint...(szünet)...

~Hülye gyerek megvágta magát egy üveg szilánka miattad, mit hiszel hogy most hozzád jön feleségül~

szóval azért nem utálsz nagyon.

Egyébbként honnan érkezdtél a Roxfortba? És hogyan érzed magad ebben az esős angliában?

*Közben kinyitja a gyengélkedő ajtaját a lány előtt.*

fáradj be! Majd én megyek utánad.
Nem akarlak a kelleténél is kényelmetlenebb szituációba sodorni.

*Majd a lány után biceg*

Meggyógyulni? Ohh, milyen régen nem is gondolt erre már? Felesleges időpazarlás, semmi értelme? nem, nem lehet. Még a bájital tanár se tudott segíteni, pedig csak a rohamokra kellett volna valami varázslötyit kevernie. Kedvesek, segítőkészek, ám segíteni sajnos ők se tudnak. A genetikához annyira érthettek legfeljebb, mint a rotációs kapához? kár is erre gondolnia, csak elszomorodik. Megint. Nem szabad a betegségével ennyit foglalkoznia, a nagyi is azt mondta, tekintse inkább az élet részének, egy próbatételnek, melyet ki kell állnia. Nem, azért nem tudnak segíteni, mert nem az ő dolguk. S a végén Miyuu lesz az igazi győztes, az, aki meg tudott szabadulni attól a kórságtól, melytől senki nem tudta megszabadítani. Amikor majd az utolsó lapot is teleírta élete forgatókönyvében, s végre rájön, a felszabadítás, az igazi forradalmár, maga a halál?
Már épp válaszolt volna, elnézően, kedvesen, előadva az újabb magyarázkodást, hogy nem fontos, ne törődjön ezzel, nem az ő dolga, amikor Will hirtelen megtorpant. Nem tudta, miért, hisz a lány nem nézett se jobbra, se balra, maga se tudta miért. Talán zavarban volt, igen. Hiszen még sose fogta meg egy fiú sem a kezét, nem állt senkihez ilyen közel, nem karolt belé, és? folytonosan magán érezte a fiú vizslató tekintetét. Vajon mit néz, vajon miért csinálta? Miyuu csak maga elé meredt, a lábain kívül nem láthatott semmi mást, legfeljebb a mellettük terpeszkedő vaskos falakat, a kopottas lépcsőfokokat. Az a pár diák? Látókörén kívül helyezkedett el, zavarában fel se fogta jelenlétüket. Még a lüktető fájdalmat is, mely vörösen lángoló, vérző sebében dörömbölt, szaggatta, rugdosta érzékeit, azt is elhessegette. Csupán arra koncentrált, sápadt arcába ne szökjön több vér a kelleténél, s hogy ne szaladjon el, rebbenjen tovább, akár egy riadt kis madárka. Milyen jó meleg a keze, milyen selymes-kedves a hangja, mennyire aggódik?
?Én szívesen segítek neked, amiben csak segíthetek.? Csengtek fülében Will szavai? Érezte a fiú meleg leheletét nyakán, kezének puha érintését, s hirtelen azt hitte, szíve, mintha csak egyre dagadna torkában, szinte már fojtogatta, majd megfulladt. Hirtelenjében még levegőt is elfelejtett venni, s egyébként mandulavágású szemei egy röpke pillanatra elkerekedtek, ahogy Will még egy bíztató mosolyt is ellőtt felé. Érezte, egyre inkább inába száll bátorsága, s futni fog, mint egy gyáva nyuszi, pedig ez csak pár szó? Ám milyen szavak, és pláne hogy!
- Öööö, öööö? arigato, arigato gozaimasu? - nyögdécselte, s szerencsére még időben észbe kapott, hogy most nem kéne hajolgatnia, még összefejelne a végén a sráccal, így csak egy halovány mosoly jelent meg eddig nyitva felejtett ajkain ? Atashi wa? iaiii? szóval, nem tudnak segíteni. De nem baj, semmi baj, már megszoktam.
Szinte botladozva haladt most már tovább William mellett, olyan hirtelen rántotta ki beszűkült valóságából az újbóli elindulás. S bár eddig támaszként kívánt szolgálni a fiúnak, most ő kapaszkodott inkább belé. ?Éppen hogy alig? sikerült felfognia, mit mond még a fiú, s csupán némi fáziskéséssel jutott el agyáig szavainak értelme. Hogy utálja-e? Mi van? Egyáltalán nem vágta, most mi van? Nem, nem utálja. Picit haragudott rá, de csak eleinte, most már azt sem, hiszen baleset volt.
-   De-dehogy. Nincs semmi baj, nem haragszom. ? torpant meg végül a gyengélkedő ajtaja előtt. Gyűlölte lenyomni azt a bizonyos kilincset, gyűlölte a fehér ágyakat, az áttetsző függönyöket, a mindent betöltő klórszagot, melyet még órákkal később is érzett hollófekete tincseiben, hiába hagyta el rég a kórtermet. Mindent, minden egyes apró momentumot, mely ehhez a helyhez tartozott. Még a függönyök közt beszűrődő sápadt-szórt fényt is, mely mindig eszméletére rázta, hogy tudatosítsa vele, hol van. Hol van már megint? Ám most más a baj. Csak egy kis fertőtlenítő, és gyerekjáték lesz az egész?  Minden rendben lesz?
-   Öhh, majd elmesélem, ha kijöttünk. ? biccentett a fiúnak, majd előre ment, miközben már előre fogalmazta, mit mond majd Madam Pomfrey-nek, mi történt.
-   Jó napot, asszonyom, izé, történt egy kis baleset?

*Will egy helyben állt neki dölve a falnak és a testsúlyát a nem sérült lábára helyezte. Gondolataiba merülve álldogált. Csak bambult maga elé elveszve az önmagával való vívodásban.* 

~Mit kéne most tennem, lánnyal minden rendben lesz szerencsére nem történt semmi baja, és szerintem egészen megkedvelt. Oké will minden rendben lesz a lány még hasznos lehet, hát használjuk is fel. Szóval beteg és nem lehet meggyógyítani. Szegény biztos sokat szenved.
-Segíts neki...te megmentheted
-De hiszen ha a tanárok nem menthetik meg én mit tehetnék,
-Ne feled will te nagyobb leszel mint ezek a pupákok együtt véve. Ha legyőzöd a halált ha halhatatlaná válsz és feléleszted a holtakat akkor csak akkor segíthetsz anyádon és minden emberen
-Igen, ezt fogom tenni..~

-Hé Will! Szólt egy érdes hang mögöte.

*Hátrafordult egy kisebb csapat mardekáros diákot látott. A csapat élén egy nagydarabb srác jött felé. Már régen ismerte őket, és nem igazán kedvelte őket, igazi kötözködő gépek voltak. *

-Na mi a helyzet a kis békával, jól ki akarsz vele babrálni gondolom, ezért vagy vele ugye?     *Kérdezte a nagydarabb.*
-Nem. Válaszolta Will.
-Akkor csak nehogy azt mond, hogy kedveled néz már rá, olyan mint egy béka. Na gyerünk Will szúrjunk ki vele, ha kijön. Ráadásul olyan kis hülye stréber.
-Nem! És ha még egyszer bárki is szórakozik vele, vagy bántja azt ott helyben békává változtatom érted te túlfejlet orángután.
-Jaj de kemény valaki, Will és a béka szerelmesek és lesz sok kisbéka...
-Hát te akartad kedves alulfejlet kigyófej, ha te ilyen nagyra vagy magaddal akkor talán szeretnél mesélni a kedves kigyófejű barátaidnak arról, hogy te és a két barátod mit is csináltok a Kvidics mecsek előtt az öltözőkkel szomszédos takarító helységben.
-Mi hát...Semmit... Fogd be Will!
-Ugyan, nem szégen, hogy meglesitek a lányokat öltözés közben. De azért majd szólok néhány kedves Kvidics csapat tagnak hátha ők másképpen gondolják.
-Oké, Will nyugi rendben! Hagyuk a lányt!
-Oké, figyelni foglak titeket, most pedig takarodó.

~Ez nem volt bölcs lépés kedves barátom. Ezek a retardáltak még később jól jöhettek volna.
-Ha kellenek akkor majd felhajtom őket. Még mindig tudok néhány szaftos pletykát róluk.~

*Ezzel nyilt az ajtó, és Will felnézett az ajtón kilépőre.*

Na minden rendben ment? *Kérdezi érdeklődve a lánytól.*

Figyelj, ha van kedved esetleg tanulhatnánk együtt valamikor. Tudod együtt gyorsabban megy az idő, meg persze a tanulás is kellemesebb társaságban. De, persze nem akarlak zavarni, ha inkább egyedül lennél.

*Várakozóan tekint a lány arcába.*

Az ajtó elképesztően groteszk lassúsággal csukódott be a lány számára. Mintha csak egy lassított felvételt néznék, szűkült egyre a rész, vált egyre keskenyebbé a sáv, melyen keresztül még láthatta Will-t. Valami, eddig számára ismeretlen, bosszantó érzés motoszkált mellkasában, olyan, mintha csak egy méhkas szabadult volna el, zümmögtek, dörömböltek legbelül az apró kis szárnyas rovarok. Amikor nem tudod, hogy sírj-e vagy nevess, amikor legszívesebben csak üvöltenél-sikítanál, hogy messze zengjen a nagyvilágban. Mert a furcsa, számodra teljesen ismeretlen érzések kitörni vágynak, akkor is, ha képtelen vagy feldolgozni, és ilyen barbár, brutális módon törnek elő belőled.
~ Obaa-san! Obaa-san!* Hol vagy ilyenkor? ~
Legbelül szinte zokogott, oly hirtelen törtek rá az érzéshullámok. Ezidáig egészen megszokta a magányt, a csöndet, mely nap mint nap körülvette. Szinte teljesen elfelejtette, milyen, amikor nem vagy egyedül, nem vagy teljesen magadra utalva. Amikor nem csak az üresség az, mely kong lelked legmélyén? Még akkor is, ha ez csak egy röpke negyed órán át tartott, úgy felforgatta a kislány lelki békéjét, mintha csak soha nem is létezett volna. Mint amikor egy kődarabot hajítanak a tükörsima, csendes tóba, s a nyugalom darabokra szakad. Persze, ha elég ideig vársz, a víz felszíne újra kisimul, ám a kő a víz alján marad, pedig nem tartozik a tóhoz. Ilyenek voltak Miyuu emlékei is, ezernyi apró kavics, melyeket szép sorjában őrizgetett elméje legmélyén, jól eltemetve. S miközben Madam Pomfrey bosszankodását hallgatta, ezt az újabb kődarabot is elhelyezte a többi közé. Igen, Will ritka kedves srác, ám semmi több. Ő is ugyanúgy el fog tűnni, ahogy mindenki más, ahogy mindeki más az életéből. Majd az ő nevét is felírja a maga kis kövére, hogy ne felejtse el?
-   Auu! ? nyögött fel végül, mikor egy újabb üvegszilánkot téptek ki sebéből.
Gondolatait, mintha csak kettészakították volna, hasított elméjébe a csípő-szúró fájdalom. Még szerencse, hogy a procedúra fennmaradó része már sokkal kellemesebb volt, vagy legalábbis kevesebb kellemetlenséggel járt, mint az üvegszilánkok csipesszel való kitépkedése. Hiába, a mágiának is vannak előnyei, ezt el kellett ismernie, hisz nem sokkal később már nyoma sem volt a fenekén éktelenkedő sebnek. Csupán orcái voltak oly vörösek, akár a Roxfort kertjében nyíló káprázatos rózsák? hiába tanult annyi anatómiát, saját ruhátlanságát még mindig képtelen volt feldolgozni. Így elég zavartan hebegett kissé talán szűkszavúra sikeredett köszönetet a kedves Madame Pomfrey-nak, mielőtt még kimenekült volna a gyengélkedőről. Elsőre még a kilincs se akart engedelmeskedni neki, csupán a második rántásra nyílt az ajtó.
-   Izé, Will, te jössz? - nyögte ki nagy nehezen, miközben erősen koncentrált a cipője orra előtti területre.
Hiába, ez alatt a tanév alatt, melyet a Roxfortban töltött, sikerült tökéletesen megismernie az iskola kövezetét, minden egyes fényesre sikált padlólapját. Persze a csillárok és esetleg a festmények nyilvántartása komoly problémát jelentett volna, viszont még a fürdő csempéjét is tökéletesen centiről-centire le tudta volna írni. Hiába, van ami sose változik?
-   Oro?  - pislogott meglepetten, ám először még képtelen volt teljes mértékben felfogni a fiú szavait? Hogy együtt tanulni? Ez lehetetlen! Egy pillanatra lehunyta hosszú fekete pilláit, s mély levegőt vett, ahogy felelésnél és vizsgáknál is szokta. Ez mindig segített?
-   Hát persze. Nemsokára kezdődnek a vizsgák. Szívesen segítek, ha valami nem megy. ? fordult most már udvarias mosollyal ajkain Will felé, pontosan úgy, ahogy azt elvárták tőle ? A könyvtárban szinte minden délután megtalálsz.   


*obaa-san ~ nagymama

A könyvtár jó hely persze, de én jobban lelkesedek a természetért. Mit szólnál ha a tónál ülnénk le tanulni. Gondolom szereted a tópartot, máskülönben nem oda menekültél volna a hangos és kavargó tömeg elől. Vagy talán tévedek?

*Néz érdeklődve a lányra.*

Persze ez csak ötlet ha nem tetszik akkor maradhat a könyvtár is.

~Okos fiú! Hagyd meg neki a választást, ne kényszeríts rá semmit. Ezzel eléred, hogy bízon benned eléred, hogy ő tegye meg a kezdő lépéseket.~

Ha van kedved, és nem érzed nagyon rosszul magadat, akkor megvárhatnád amíg végzek, és elkísérlek vissza a klub helységbe, vagy ahova szeretnéd.
Nyugi hamar végzek.

*Egy mosolyt villant a lány felé, majd bebiceg a gyengélkedőre*

-Üdvözlöm kedves hölgyem, hogyérzi magát ezzen a kellemes estén?
-Na fiacskám, nézük csak meg azt a bokát.
-Ó kedves hölgyem semmi szükség erre, csak egy erős fáslit kérek és majd megoldom magamnak.
-Na nem kisfia meg kell vizsgálnom téged.
-Csak egy boka ficam, nem kell nagyon agódni miatta kedves hölgyem, Látom azt a kedves könyvet olvassa a Romana sorozatból, bizonyosan nagyon érdekli hogy mi lesz a vége. Látom már csak 30 oldal van hátra. Nyugodtan beülhetne a karoszékbe, amint látom nincs egyetlen beteg sem, és a végére érhetne a történetnek. Meg tudhatná, hogy a szerelmesek egymáséi lesznek-e. Csak egy fáslit kell addnia nincs szükség vizsgálatokra, nyugodjon meg. Olyan fáradtnak, és nyúzottnak tűnik biztos pihenne egy kicsit. Csak elmerülne a szerelmesek mesélyébe, és egy pihenő is biztos nagyon jól esne kedves hölgyem.
-Igazad van érdekel a könyv vége, és fáradt is vagyok, de el kell végeznem a rutin vizsgálatokat.
-semmi szükség csak egy fásli és holnap vissza jövök a vizsgálatokra igérem! Tudja most van egy kis dolgom holnapra le kell adnom egy 20 lapos dolgozatot és még nem tudtam befejezni. És Piton profeszor nem fogadja el a sérüléseket kifogásként. Kérem, könyörgöm mennem kell, de holnap vissza jövök esküszöm.
-Rendben kisfiam itt a fásli, és itt a helyre rakó bűbáj is...
-Köszönöm kedves hölgyem további kellemes etét, és jó olvasást.

*Nyilik az ajtó, will körbe fordul érdeklődve Miyuu-t keresve*

-   Persze, szívesen megvárlak? - válaszolta, nyugalmat erőltetve vonásaira.
Persze legbelül korántsem volt nyugodt. Érzelmei vad táncot jártak idegein, s érezte, az a pár vékony húr, mely józan eszét szimbolizálta, bármely pillanatban elpattanhat.  Ám végül Will is eltűnt a mögött a bizonyos ajtó mögött, s Miyuu végre fellélegezhetett. Mintha csak egy láthatatlan ellenséget próbálna visszatartani, úgy feszült lapockáival a hűvös diófának. A levegő, mely eddig benne rekedt ? mert ugye, ha visszatartjuk a levegőt, talán kevésbé látszik rajtunk zavarunk ? most oly gyorsasággal száguldott ki tüdejéből, akár a hélium a kidurrant lufiból.
Nem, nem, ennek semmi értelme! Elpazarlod az idődet, Miyuu, neked nincs belőle sok! A tanulásra kell koncentrálnod, s arra, hogy előrébb juss. Egy tanév alatt kell legalább kettőt ugranod, nincs idő a játszadozásra! Orvos akarsz lenni, vagy nem? Még ebben az életben, vagy sem? Természetesen tudta jól a választ, és azt is, hogy ha terveit veszi figyelembe, most rögtön el kell indulnia, vissza saját klubhelységébe, és nagyon gyorsan nekifeküdnie a tanulásnak.
Ám mégse, valami visszatartotta. Mintha csak vaskos ékeket vertek volna lábaiba, mozdulni se volt képes. Most az egyszer? Igen, most az egyszer még megvárja Will-t. Ennyit engedhet magának, egy csöppnyi boldogságot, csak pár percnyit, amíg úgy érezheti, foglalkoznak vele. Vele, a sovány kis ?békával? , a girhes kismacskával? Miért ne számíthatna ő is valakinek? Persze, tudta jól, hogy miért, nap mint nap láthatta a fürdőszoba tükrében. Ám most az egyszer nem is akart erre gondolni, most az egyszer ő is olyan káprázatos akart lenni valakinek a szemében, akárcsak az övében a véla- ivadékok szikrázóan szőke fürtjei. Még akkor is, ha nem az? S bár tudta, ostobaság az egész, most mégis füle mögé igazított egy elkalandozó tincset, ne nézzen ki olyan slamposnak. Egy pillanatnyi káprázat, egy aprócska kis önbecsapás talán újabb lendületet adhat, újabb reményt, hogy volt értelme megszületnie, s nem csak szüleit szomorítja kérészéltű létezésével. Igen, ezt még megteheti, most az egyszer? megvárja Will-t.
Végre elengedte az ajtót, nem feszült neki már teljes erővel. Zavartan rejtette kezeit háta mögé, ne látsszon, hogy most is ruhaujjával babrál, a szájának bal szegletében apró mosoly csillant, míg arra várt, hogy a fiú végezzen. Mikor végre nyílt az ajtó, még pár pillanatig zavartan pislogva bámult valahová a srác mögé, ám végül erőt véve magán felkapta ablakpárkányon felejtett csomagját, s rögvest irányba is fordult.
-   Nos, hát siessünk, késő van? - fordult arccal még a fiú irányába, miközben akár csak eddig ruhaujjával, az obento* csomagjával babrált tovább, vagy inkább szorongatta, mígnem ujjai teljesen kifehéredtek?


*obento ~ ételes doboz

*Will kicsit meglepődött a lány hirtelen gyors tempólyán amit diktált, de viszonylag hamar felvette a ritmust és Miyuu mellé lépdelt*

Minden rendben? Kicsit feszültnek tünsz, de persze biztos a kellemetlenségek miatt amiken, miattam keresztül mentél, ezeket nagyon sajnálom. Mesélj magadról de persze csak ha szeretnél. Néhányan azt mondják hogy jó hallgatósák vagyok, szeretnélek megismerni és segíteni, hogy jobban legyél.

*Nézet bíztatóan a lányra.*

~talán kicsit nyálas ez a szöveg nem gondlod lehet, hogy kevésbé kéne bele folynod az életébe.~

Szóval akkor kérdezek ha nem bánod? (szünet )
*közben végig a lány arcát nézi, mint aki próbálja megjegyezni az összes kicsi szarkalábat, és vonást a lány arcán*

Mi a kedvenc ételed?

*mosoly kíséretében tette fel a kérdést, és szemével kereste a lány szemét*