Gyengélkedő

Úgy tűnik, a kezek érintkezése nem csak nekem tűnt fel, bár én nem adtam hangot az észrevételemnek. Robert azonban bocsánatot kérve húzza el újra meg újra az ujjait, én pedig mégsem szólhatok rá, hogy "hé! hagyd csak ott!", mivel engem nem zavar az érintése...
- Nem történt semmi - szólok vissza, igyekezve laza hangnemet megütni, nehogy úgy tűnjön, hogy különösebben meghatna a dolog, még ha így is van, és igenis történt. Az ellenkező neműek úgy vettem észre igencsak kevés tapasztalatom során, hogy legtöbbször nem a nyílt nőkre vetik rá magukat, hanem szeretik a játszadozást. Robert ugyan nem egy átlagos srácnak tűnik, de sosem lehet tudni.
Különben miért is érdekel ez engem ennyire?
A felismeréstől, hogy megint elvette az eszem egy pasas, legalábbis a jelek szerint ez történik, megtorpanok, aminek következtében az említett belémbotlik, kizökkentve egyrészt a mélázásomból, másrészt a folyosószakaszról. A szőnyeg porral lep be mindkettőnket, ahogy kirobbanunk a folyosóra. Tüsszentek egyet, eloltom a pálca fényét, és nagy valószínűséggel pipacsvörös arccal köhécselve mérem fel a terepet.
- Iggen, itt vagyunk.
Csodával határos módon nem ugrik több oktávval feljebb a hangom. A kezem azonban még mindig sajog, így valóban kénytelen leszek Madam Pomfrey tudására és szigorára bízni magam.
- Az lehet, de még mindig jobb, mintha egyszer csak leesne a kezem - pislantok rá vidáman, mikor a javasasszony által való estig tartó fogvatartásom ecseteli. Indulnék is tovább, a kis balesetektől pironkodva (amiknek nem is értem, miért tulajdonítok akkora lehetőséget... bárkivel előfordulhatott volna), de Robert tétován ácsorog a faliszőnyeg oroszlánja mellett, az állat sörényét ábrázoló kis bojtokat piszkálja, aminek a lény nem különösebben örül. Hirtelen nem értem, mit szeretne, aztán rájövök: valószínűleg itt ér véget a közös utunk. Görcsösen tartott vállaim a gondolatra kicsit leroskadnak, és megértő ábrázattal már mondanám is neki, hogy semmi baj, menjen csak vissza a festményéért, meg ilyenek, de ő előbb szólal meg.
A szemem pedig kikerekedik a szavaitól.
Hirtelen nem is tudom, mit mondjak neki, erre nem számítottam. Az agyam egyszerre gondolkozik azon, hogy hogy hogy húzzam az időt, amíg válaszolok; egyszerre azon, hogy mit válaszoljak; és azon, hogy egyáltalán mi van ezen gondolkozni való. Egy-két másodpercnyi döbbent csend után kinyögök egy ó-t. Aztán mikor felfogom, hogy ez nem lehetett túl lelkes, azonnal vigyorogni kezdek, és nehezen állom meg, hogy ne ugrabugráljak körbe. Elég bután nézne ki.
- Hát... ez hízelgő, és természetesen benne vagyok! Elvégre megmentetted az életem, vagy mi a szösz... - forgatom a szemeimet. - Úgyhogy azt kérdezhetsz, amit csak akarsz.
Teszek pár lépést a gyengélkedő felé, és már tényleg gyengének érzem magam, a lábam olyan fura. De nem hinném, hogy a pókméregtől. Végigpörög az agyamon a néhány szó, amit mondtam, és úgy érzem, megint korrekcióra szorul.
- Persze, nem csak azért mennék, mert "megmentettél".
Upsz, ez meg kicsit olyan nyomulós szöveg volt, de képtelen vagyok normálisan fogalmazni ilyen helyzetekben. És ráadásul még nem is nagyon volt rá példa Julianen kívül... Kéne egy ilyen óra: hogyan viselkedjünk számunkra szimpatikus és vonzó ellenkező neműek társaságában?
Rendkívül hasznos lenne. Közben pedig megérkezünk a gyengélkedőre. Kitárom az ajtót, felkészülve a szigorú hölgy óbégatására, hogy hogy vagyok képes hajnalok hajnalán balesetet szenvedni.

Jules

*Minden egyes érintésnél egyre nagyobbakat ver a szíve. A vékony, kecses ujjak tapintása, a lány közelsége, Robert szinte teljesen megbabonázva, öntudatlanul haladt előre a keskeny folyosón. Mintha csak egy illatos felhőt követne, úgy szegeződik tekintete a varázspálca hegyén táncoló lángocskára.
Tompán visszapattan Jules hátáról, és meglepettségében még hátrál is egy jó nagy lépést. Belekezd a bocsánatkérésbe. Eléggé cikinek találja a dolgot, hogy úgy ütközött neki a lánynak, hogy közben végig a körvonalait figyelte, sőt csodálta.
Kiderül, hogy a hirtelen lassítás oka az útjukat elálló falikárpit. Miután Robert is előbukkant az ősöreg, oroszlános szőnyeg mögül, elkezdi magát pókhálótlanítani. A horgolt oroszlánfigura vad morgásba kezd, amitől végül Robert is összeszedi a bátorságát, és Jules szemeibe nézve felteszi kérdését, igaz, kissé akadozva.
Kicsit lelombozódik az ó hallatán. Már fel is készül a sajnálkozással leplezett, valójában kemény elutasításra. Azonban hiába vár rá, mert nem jön. Jules láthatóan sebesen gondolkozik valamin, ami még inkább pánikot kelt Robertben. Csak úgy kergetik egymást a fiú gondolatai…*
~ Most azon gondolkozik, hogyan mondja úgy, hogy kevésbé bánkódj meg. ~
~ Mindjárt elküld a fenébe, csak győzzed kivárni! ~
~ Hogy tehettél fel neki ilyen kérdést, te féleszű? ~
*Már kezd megijedni saját magától. Ezelőtt sosem volt példa rá, hogy magával vitatkozott volna. Persze ennek nyomós oka lehet az, hogy mindeddig csupán egyetlen egy olyan lánnyal találkozott, aki elvette az eszét. Lehetséges lenne, hogy hét év múlva, megtalálta volna a másodikat?
Hirtelenjében bukfencet vetett a gyomra. Tehát a történtek ellenére, a félreérhető mozdulatok és szavak mellett is, Jules igent mond!
Robert olyan széles mosolyt varázsolt az arcára, amekkorát csak képes volt. Még hogy megmentette az életét. Bármekkora túlzás is volt, azért csak kihúzta magát.*
- Azt hiszem, ezt ki is fogom használni.
*Ő is tesz egy hátráló lépést a folyosók irányába, és ettől egy kívülállónak úgy tűnhetett, mintha direkt a másiktól menekültek volna. És még az is lehet, hogy ez valóban úgy is van. Bármennyire is vonzó számára Jules, annyira nincs tapasztalata a lányok terén, hogy jobbnak látja inkább most visszavonulni, amikor még minimális veszteségek vannak csak az épelméjűségét alátámasztó tárgyakban. *
- Nos hát… akkor… gondolom majd úgy is összefutunk a klubhelységben.
*Sután intett egyet Julesnak, de azonnal meg is bánta tettét. Végül aztán egy mosollyal búcsúzott, hogy gyors eltűnjön a folyosó végén, és bevesse magát egy lovagi páncél mögé. Jó ideig fog gondolkozni a történteken…*