Hisztis Myrtle mosdója

Ez a lánymosdó a harmadik emeleten található. Egy ideje már használaton kívül helyezték, ugyanis kísért itt egy bizonyos Hisztis Myrtle nevű szellem, aki meglehetősen kellemetlenné tudja tenni a mosdóbeli tartózkodást állandó panaszkodásával és sirámaival.

Talán éppen ezért tökéletes helyszín ez titkos és szabályellenes dolgok végrehajtására. Ide ugyanis önszántából senki sem teszi be a lábát, csupán akkor, amikor már nagyon muszáj.

((Potter))

Tegnap éjfél óta ott van abban a büdös szobában, és ott volt előző éjjel, és előző éjjel is, de most már egyszerűen képtelen tovább használni kezeit: tenyere, ujjai tele vannak sebekkel, alkarján a Jegy pedig már annyira éget, hogy néha attól fél, megpörkölődnek az ingjei. Zsibbasztja a fájdalom, és lebénítja az elkeseredett rettegés.
Mindent kipróbált már, egyszerűen mindent, még Cherhal szerszámkészletét is elkobozta, hogy majd azzal megpróbálja helyrehozni a volt-nincs szekrényt, de hiába... A mugli kütyükkel még annyi eredményt sem ért el, mint a javítóvarázslatokkal.
Nemrég pedig eljött az a perc, mikor már gondolkodni se tudott. Eddig legalább ott lebegett a szeme előtt a cél: hogy meg kell javítania a szekrényt, ennek érdekében pedig annyi mindent kipróbált, amit csak tudott: a könyvtárban kutakodott, beosont Piton magánkönyvtárába, arról a rengeteg lopkodásról nem is beszélve... Mindent, egyszerűen mindent beleadott ebbe, és nem sikerül, nem, nem, nem jön össze semmi...
Miért? Miért?!
Elkeseredetten ront be az első ajtón, amit meglát, és amely nem egy tanterembe vezet. Női vécé? Na és? Vak és süket a dühtől, a gombóc pedig csak gyűlik és gyűlik a torkában. Bevágja az ajtót maga mögött, mire egy tükör hirtelen leválik a falról, és fülsiketítő csörömpöléssel törik darabokra a mosdókagyló tövében.
De még ha csak dühös lenne...
De nem, nem, nem. Itt már nincs mit tenni.
Odacsörtet a csaphoz, megnyitja, de víz nem jön belőle. Meg sem lepődik...
Pedig olyan jól kitalálta! Annyira jól! Más módja nincs, egyszerűen nincs annak, hogy annyi Halálfalót behozzon az iskolába... Mégis mit tenne? Ellopná Potter láthatatlanná tevő köpenyét, és az alatt egyesével becsempészné őket? Nem, lehetetlen...
Na és ha ellopná a köpenyt, ráterítené a szekrényre, kivinné az iskolából, és...
Nem, nem jó. Nem, nem, nem.
Nincs más kiút! Tovább kell próbálnia. Jobban kell csinálnia, ennél is jobban! Nem hibázhat többet, nem...
- Ki van itt?
Hisztis Myrtle sipítós hangja idegesítően csendül fel a lányvécé falai közt. Már csak ez hiányzott amúgy, ez az átkozott, hülye kísértet, mert nincs eléd baja, nincs elég kolonc a nyakában és nem kell nap mint nap minimum három különböző lány nyarvogását elviselnie...!
Nem tudja elviselni, nem...
Nem, nem, nem, nem, nem!
Minden egyes gondolatbeli "nem"-et egy-egy erőteljes ökölcsapás követ. Veri a csempét, veri a vécéfülkék oldalát, mindent, amit dühében fel-alá járkálva csak ér.
- Hééé, hagyd abba!
Csapkodja az ajtókat, letöri a csapokat, de ettől nem lesz jobb, egyáltalán nem lesz jobb.
Végül megáll, belekapaszkodik egy csapba, és közben ügyet sem vet a kísértetlányra. Hagyja békén, csak hagyja már békén, a rohadt életbe...
- Naaa... - duruzsolnak neki. A szellem így, hogy Draco már nem dühöng, előmerészkedik a lefolyójából, sőt, közelebb is tolja azt a hideg-vizenyős arcát. - Naaa... Mondd el mi a baj... Majd én segítek...
Malfoy olyan erősen kapaszkodik mosdó piszkos porcelánperemébe, hogy ujjai teljesen elfehérednek. Remeg. Egész testében remeg a kimerültségtől, a haragtól és a rettegéstől. És... talán csak azért, hogy kimondhassa, hogy megszabadulhasson a súlyától; vagy mert semmi jelentősége annak, ha egy hülye szellem megtudja, hogy igenis halálra van rémülve... Vagy mert egyszerűen képtelen már kontrollálni magát, a tetteit vagy a szavait...
- Senki nem segíthet rajtam... Nem tudom megcsinálni, nem tudom, nem fog sikerülni...
Képtelen tovább bámulni saját szánalmas, fakó, elgyötört arcát a tükörben: lehajtja a fejét két válla közé, és egy percre igyekszik minden mást kizárni az elméjéből: megszabadulni minden mástól, hogy lehiggadjon, de nem megy.
Rohadtul nem.

[??Malfoy]

??Malfoy

?Folyosók

Minden egyes nap újabb kérdések, amelyek a régiek előtt torlódnak, és megválaszolásra várnak. De szinte lehetetlen felkutatni a válaszokat, pedig olyan közel vannak, annyira?és mégis, távol a messzeségben. Annyi minden történt ez elmúlt hetekben, hónapokban, jó lenne végre kicsit kilábalni, és újra gondtalan életet élni. Persze nem egyszerű?közel sem. Tulajdonképpen maga a szó fogalma is alig volt ismeretes a villámsebes fiú számára.

Harry, most is, ahogyan tette azt az utóbbi időkben, azon törte a fejét, vajon Malfoy mit is művelhet a Szükség Szobájában?merthogy biztosan oda menekül el, ha már a Tekergők Térképén sem látszik a nyoma. De vajon miért? Mit tesz odabent? Igen, ez a kulcsfontosságú probléma, amely felkutatása, és kiderítése minden szabadidejét leköti?a másik pedig a Kviddics, elvégre Viki felkérte, hogy térjen vissza a csapatba. De, nem akar Ginnyvel vitatkozni. A felkínált hely pedig egyértelműen az övé, senki másé. Újabb vészjósló teher?De nem, most nem gondolhat erre?Malfoy?Malfoy.
- Összpontosíts Harry!
Suttogta maga elé a szavakat, ahogyan csendesen haladt a folyosók kavalkádjában a Nagyterem felé, hogy aztán ott találkozhasson a barátaival. Ron éppen valamelyik vécében próbálta kikényszeríteni magából a rosszullétet, ha az értesülések helyesek, míg Mionénak égető problémája támadt, amelyet Vektor professzorral szeretett volna megbeszélni. Valami a dolgozatával?de ezek most annyira nem tudták lekötni a fiút, folyamatosan az ellenlábasa járt a fejében.

Megszokásból, és mert a lábai arra vitték, kitérőt tett a balettozó trollok folyosója felé?haladtában körbetekintett, majd látván, hogy a hely kihalt, előkapta a térképet. Csendesen méregetve azt az egyik füzetébe süllyesztve kereste a Draco Malfoyhoz tartozó apró, izgő-mozgó lábnyomokat. Első körben a hetedik emeletet fürkészte végig, elvégre ott nyílt ajtó a Szükség Szobájára?tudja, elvégre a DS?de semmi. Hosszas keresgélés után torpant csak meg, mert a pergamen szerint a Mardekáros egy szinttel felette, egy mosdóban téblábolt fel, és alá. Ráadásként Myrtill társaságában, amely már önmagában kíváncsivá tette a Griffendéles fiatalt.

Olyannyira nem figyelt, olyannyira merengett, mit keres Draco egy szellemmel, hogy nekibucskázott egy lovagi páncélnak. Összerezzenve tekintett körbe, majd tűntette el a térképet a megfelelő varázsige kiejtését követően a talár hatalmas belső zsebébe. Elsüllyesztve a pálcáját iramodott meg, nehogy véletlenül összefusson Frics-el, vagy valakivel, aki esetleg elárulhatná. A dolog azonban izgatta, így egy kisebb kerülővel ugyan, de felment a vécéhez, ahol a szőke ellen tartózkodott. Óvatosan tapasztotta fülét az ajtóra, majd hallgatott be?csend?néma csend. Keze a kilincsre vándorolt, majd hangtalanul nyitott be a helységbe?

??Mosdó

A belépést követően a fiatal szinte azonnal lefagyott a látványtól?az, aki mindig keménynek mutatkozott, legyőzhetetlennek, megtörten hevert az egyik mosdó kagylóján, fejét a kezei közé hajtva. Harry elgondolkodott egy pillanatra?hogy?esetleg?.de nem, az lehetetlen. Teljesen ledöbbenve álldogált, és szemlélte az előtte méterekre lévő, magába roskadt fiú sziluettjeit?

((Bálám szamarának ))

Nem sír. Nem. Reszket, és úgy érzi, mindjárt hánynia kell, a gombóc gyűlik és gyűlik a torkában, de nem sír. Épp csak nem tud vele mit kezdeni: se föl, se le. Ott van, ott van, és mardossa a torkát, és megnehezíti a beszédet. Sőt. Ellehetetleníti. És inkább lehajtja a fejét, minthogy szembe kelljen néznie saját gyengeségével. Ugyan törhetne-zúzhatna továbbra is: megragadhatná ezt a rövid kis csövet, amiről már pereg le az aranyozás, és a falhoz vághatná, de attól nem lesz jobb. Csak magát fárasztja vele. Pedig már állni is alig tud a kimerültségtől.
Lehajtja a fejét, és becsukja szemeit. Egy pillanatra. Nincs más hang, még Myrtle se sopánkodik, és ez gyanús. Valami válaszra azért számított. Nincs olyasmi, amit a bőbeszédű, ám annál ostobább kísértetlány ne kommentálna. Itt van még egyáltalán? Vagy ő is röhögve hátrahagyta? Nem mintha számítana. Egy gonddal kevesebb.
Ekkor üt be a fejébe a tudat. Nincsenek már egyedül. Amint rákoncentrál, érzi is egy másik személy jelenlétét. Felkapja a fejét, és a tükörben azonnal meg is pillantja az alakot.
Potter...
A düh még azelőtt rántatja ki vele pálcáját, hogy belegondolhatna, mit is tesz. Mert ez a rohadék Szent Potter mindenütt ott van, mindenhol ott kell lennie, mindent tudnia kell, még a rohadék manóit is ráküldte? Még a saját manóját is? És most itt áll, tátott szájjal élvezkedik az ő nyomorán?! És azt hiszi, ezt ő majd hagyja? Hát neki már mindent lehet?!
Carbunculus!
Az első és legidiótább rontás, ami csak eszébe jutott. De úgy szeretné látni azokat a nyomorult hólyagokat a Kis Kripli arcán?

[’’PUKK]

’’PUKK

 


Döbbent pillanatok ragadták magukkal a fiatal Griffendélest, elvégre nem mindennap lát egy kesergő Malfoyt az ember. Harry úgy állt legnagyobb ellenlábasa mögött alig pár méterre, mint valami megdermedt sóbálvány. Egyszerűen nem hitte el, hogy az, aki hat éven keresztül olyan keménynek, ellenszenvesnek, és visszataszítónak mutatkozott, most ott álldogált egy csap felett…és…a látvány egyszerre volt letaglózó, és érdekes. Soha nem gondolt volna arra, hogy Draco Malfoy, a szőke titán képes érzelmeket produkálni. Elvégre az iskolában töltött évek alatt jobbára nem mutatta meg ezt az arcát, gondosan elrejtette a külvilág elől, hogy ne is sejthesse senki, talán van szíve. Ez persze csak egy feltételezés, de a látottak után a fiú élt a gyanúperrel, hogy esetleg…talán…Viszont ott volt az éles kontraszt, a valós énje, amelynek dominanciája azért jócskán túlmagaslott a jelenlegi állapota felett. Mégis, valahogyan nem keltette gúny érzetét Harryben az előtte álló kesergése, sőt…Rettentően furcsa érzéseket kavart fel benne, olyanokat, amelyekre soha nem gondolt volna, hogy érezni képes a másik iránt. Elvégre másról sem szólt az elmúlt hat év, mint a két hírhedt trió véget nem érő csatározásáról. Talán a tanári kar is unta már ezeket az összecsapásokat, és azért nem kaptak minden egyes esetben kellőképpen szigorú büntetést…a másik ok természetesen az volt, hogy azért az ellenlábasok próbáltak úgy borsot törni a másik orra alá, hogy arról csak azok tudjanak, akik kiérdemelték. Persze olykor elkerülhetetlen volt, hogy az egész iskola arról zengjen, mit is műveltek percekkel, órákkal, esetlegesen napokkal ezelőtt…mert ugyebár ez a Roxfort volt, ahol a falnak is füle van, sőt a fülnek is.

A lassan eposzi méretűre híresedett ellenségeskedésük átitatta az iskolát, és bizony alig volt olyan diák, aki ne tudott volna kettejük „baráti” viszonyáról. Talán ebből fakadóan, talán csak a meglepettség…amikor Draco észbekapott, hogy nincs egyedül, és a tükörben megpillantotta a Griffendéles elmosódott arcát, szinte azonnal pálcát rántott, hogy támadhasson, hogy kiátkozza a Potter család egyetlen élő sarját a világból. Természetesen az Üdvöske sem volt rest, mert azzal, hogy Malfoy megmozdult, Ő is kizökkent az eszmefuttatásából. A hirtelen mozdulatra reagálva hajlította be térdeit, majd hajolt kissé oldalra…elugrani már nem volt ideje…azonban a mozdulatsor éppen elegendő volt arra, hogy az átok, amely felé száguldott, elsuhanjon mellette. Hangos csörömpöléssel szakadt le egy lámpás a helyről, azonban Harryt ez a legkevésbé sem foglalkoztatta jelen pillanatban. Lélekjelenlétében csak arra tudott koncentrálni, hogy minél hamarabb pálcát szeghessen jómaga is, hiszen tudta jól, itt és most valamelyikük pórul fog járni…nagyon. Ő pedig nem szeretett volna az utóbbi lenni, semmiképpen sem. Volt éppen elegendő problémája mostanában, hogy azt kelljen még ezek mellett hallgatnia : „itt van a kis gyökér, akit legyőzött Malfoy.” Arról már nem is beszélve, hogy magától a támadótól mit kellett volna elviselnie a közös órákon, vagy a szünetekben, ha találkoznak. Draco képes volt a hangyából elefántot csinálni…

Mire a csapok előtt álldogáló Mardekáros Prefektus képes lett volna újabb átokkal sújtani, Harry gondolataiban egyetlen szót kiáltott.
~ Levicorpus! ~
A pálcája útvonalának kellő íve után annak hegyéből egy láthatatlan örvény indult meg az orvtámadó felé, hogy a lábánál fogva lógassa fel a levegőbe. A terv csupán annyi volt, hogy megzavarja a fiút, se több, se kevesebb. Ennek folyományaként a találat közel sem volt biztos, hiszen a Griffendél házát erősítőnek alig volt ideje, és reflexszerű mozdulattal tudott csak a diáktárs felé egy átkot szórni…

(( Kedvenc ellenségemnek ))

A szőke mardekárosnak milliónyi gondolat zakatol át a fején ebben a pár másodpercben, többek között az is, hogy ez itt most nem a gondolatok és nem is a szavak, a verbális agresszió és mindenféle egyéb orális megalázás helye, hanem a tetteké. Vagy ízekre átkozza ezt a nyomorult, beképzelt és öntelt senkiházit, vagy őt átkozzák szét, azt pedig nem engedheti meg magának. Nem és nem. Kizárt, hogy Potter ezúttal is megússza, egyszerűen lehetetlen esemény.
Ha eleget párbajoztál már (vagyis Draco esetében: a nagynénéd elégszer fogott rád pálcát a legkülönbözőbb szituációkban, és küldött rád egy tetszőleges átkot teljesen váratlanul), észre veszed, mikor akar támadni az ellenfeled, még akkor is, hogyha néma átkot készül rád szórni. A pálca ugyanúgy megrándul, a szemek ugyanúgy megvillannak, miközben azt figyeled, mi a ki nem mondott varázsige hatása - mintha csak kimondanád, ugyanúgy jelzi a támadást.
Félreugrik, ösztönből. Akármilyen átkot is küldtek rá, ezúttal nem talált.
Az, hogy Potter átment ellentámadásba (Még csak nem is védekezéssel próbálkozott! Micsoda griffendéles...), csak tovább hergeli Malfoyt. Sajnos azonban csak a dühe fokozódik, márpedig arról tudjuk, rossz tanácsadó. A méregtől nem is lát mást, csak a célpontot maga előtt: csőlátás alakult ki, és még az sem jut el a tudatába, hogy Myrtle ott lebeg mellette, vagy legalábbis valahol a közelben, és úgy üvöltözik, ahogy rég-halott torkán kifér.
- Ne! Ne! Hagyjátok abba! - Mintha itt legalábbis az ő szűzi becsületéért folyna a harc, pedig ennek mindehhez semmi köze nincsen. - Hagyjátok abba! Elég!
Jelenleg azonban nem tesz vele mást a harag, csak újabb és újabb, egyre agresszívabb támadásokba lovallja magát.
Bombarda!
Mert miszlikbe akarja szaggatni. Látni akarja, amint mindent beborítanak Potter zsíros testének apró, koszos-véres cafatjai.
Mert nem veszíthet...

[??Draco]

??Draco 

Harry jelen pillanatban nem tudott, és nem is igazán akart a derengő szellemlány, Myrtle roppantmód sivalkodó hangjával foglalkozni. Pedig a hölgyemény igen tekintélyes gégével volt megáldva, milyen lehetett az életében? Nem, nem, nem, nem?nem terelhetik el efféle idióta merengések a figyelmét, mert elég egy apró megingás, egy apró képszakadás, és vége. Mindennek. Ennél fogva sokkal jobban izgatta az a tény, hogy ott áll előtte az, akivel mér évek óta haragos viszonyt ápol. Gyakorlatilag most sem tett semmit, csupán belépett a mosdóba, és máris kapta a jól megszokott, menetrendszerű átkot a nyakába. Malfoy annyira idegbeteg, és túlzott módon kezelte a kettejük között kialakult viszonyt, mint valami hisztis nőszemély. Nemhiába, mardekáros a fiú, csak végletekben képes gondolkodni. A ráció olyan messze áll tőle, mint Piton hajától a sampon.

Az ellenfél szemeiben egy sötét gondolat villant át, és Harry mintha érezte volna, tudta volna, mi is fog következni. Nem hitte el, hogy Malfoy képes lenne rá, hogy képes lenne megölni őt. Mégis, amikor a pálca meglendült, akkor már nem volt kétség, bombarda. Egy pillanatra elkerekedett a fiatal griffendéles szeme, de még időben tudott reagálni, kilépett oldalra. Azzal a lendülettel, ahogyan jobbjának talpa a földet érte, már vetődött is előre, hogy minél kevesebbet kapjon a mellette elszáguldó, falnak csapódó ige áldásából. Hangos dörej rázta meg a mosdót, és Harry bármennyire is igyekezett, nem tudta elkerülni teljes egészében a robbanást. A bűbáj hatásának ereje leszakította a fal mellett lévő mellékhelyiség ajtaját, és kissé megperdítette azt, természetesen a lehető legrosszabb módon, és irányba. A vaskos falap a hatodéves oldalát kapta el. Halk nyögés, majd tompa koppanás a földet érést követően. Rengeteg törmelék szakadt a nyakába, és sajgott a törzse?pillanatokig csak hevert. Ellenlábasa talán elhitte, hogy győzött?de az akarat, az ösztön ott volt benne. Nem hagyhatta magát?nem, és kész.

Aprót mozdulva szegte tenyerét a földre, majd óvatosan elkezdte feltolni magát. Ismerte annyira a Malfoy család trónörökösét , hogy tudja, amíg nem fog felállni, nem kap újabb átkot. A törmelék miatt a hol fehéres foltokkal borított, hol pedig szakadozott talár takarásából kibontakozott a meggyötört diák sziluettje. Szemüvegének egyik lencséje szétrepedve, arca mocskos, szájából vér csordogált. De felállt, és a pillanatnyi méregetést követően enyhe terpeszbe ereszkedett. Jobbjában lévő pálcájának hegye Dracora mutatott, míg balja a feje fölé, ökölbe szorítva állapodott meg. Igen, párbaj?szemtől szemben?talán az utolsó menet. Várt, hogy Malfoy is felvegye a pózt?ez kihívás volt, és ha a másik támadott volna, felrúg mindent. Nem engedhette meg magának, mert azzal önnön gyávaságát bizonyította volna, ahhoz pedig túl hiú volt?vagy mégsem?

Ha párbajpózba helyezkedett, úgy Harry várt, hallgatván a saját szívének dobbanásait. Vajon Malfoy mennyit vár? Mikor fog elszakadni a cérna? Figyelte a sötéten lobogó szempárt, csak azt, ha kell, akkor gyorsabban tudjon mozdulni, mint a másik.

Amennyiben a kígyócímeres támadást intézett volna, úgy Potter megpróbál kitérni, és reflexből valamiféle lefegyverző bűbájt szórni felé.

[((Potty ))]

((Potty ))

Az átok születésével egy időben tekintete találkozik Potter rémült, zöld pillantásával. Ugyan nem mondta ki a varázsigét, a pálcamozdulat alapján még egy pisis hugrabugos is felismerheti a Bombardát. És Potter jól tette, hogy félreugrott előre, nagyon jól.
Malfoy átka valahol a falba csapódik, és a robbanás ereje megrázza az egész környéket, csakúgy, mint Myrtle sikítószellemeket is megszégyenítő, velőtrázó és halálra rémült süvöltése. Azt még látja, hogy a griffendéles elugrik, de onnantól nem egészen tiszta, hogy mivel mi is történik. Egy leszakadt vécéajtó repül a levegőbe a csempe- és faltörmelékekkel és a faforgáccsal egyetemben. Malfoy hátrébb ugrik és karjával védi az arcát, hogy ne sérüljön meg, és közben hirtelen borzasztóan kezdi megbánni, hogy az előbb olyan felelőtlenül átkozódott. Mi lett volna, ha az ártás - talál?! Talán Potter testének darabjai placcsantak volna fel a falra, és a véres húscafatok mosolyognának rá a darabokra tört tükrök szilánkjairól? Csupa vér lenne a ruhája, ellensége pedig... rohadtul halott lenne. Ezt nem akarta, nem akarhatta, nyilvánvalóan nem, de mégis... Mégis...
Amint leülepedik a por és a törmelék, felemeli a fejét. Potter sehol, van viszont egy kupac sitt előtte a nedves kövön. Első gondolata hogy a fiú nemcsak félrevetődött, de el is menekült, és épp indulna, hogy utolérje, mert el kell hallgattatnia. De ekkor megpillant egy szakadt talárvéget és egy lábfejet kikandikálni a szemét alól.
Lélegzetvisszafojtva áll. Jeges borzongás fut végig a gerincén, rettenettel bizseregtetve meg a tarkóját és az ajkait. Mi van, ha...? Közelebb akar lépni, de lábai a földbe gyökereznek.
Ám ekkor megmozdul a halom, és elhaló kis nyögés hallatszik. Ahelyett azonban, hogy Malfoy megkönnyebbülten felsóhajtana, hogy lám, Pottert mégsem sikerült megölnie, dühöt kezd el érezni, amiért ez a nyomorult fiú mindig mindent megúszik ép bőrrel. Gyűlölködve figyeli a felemelkedő testet, mintha csak egy pusztulni nem akaró mumus volna. Bár tény, a másik elég zilált állapotban volt, míg Dracoról ugyanez nem mondható el azon kívül, hogy az ő talárja is csupa kosz és por lett, és hogy a lepel szélei kezdik felszívni a törött vécétartályból a földre szivárgó vizet.
Rászegeződik a másik pálcája, tekintete egyértelműen kihívó. Mintha Malfoy csak kéretné magát, ajkára ravasz és aljas félmosoly húzódik. Lassan és arisztokratikus gőggel emeli meg jobb karját, míg a bal Potterre mutat a feketére színezett galagonyapálcával. Már tudja, milyen átkot fog használni.
Milyen rég várt már erre a percre...
Tudja, hogyha bármiféle átokkal próbálkozna, a másik kivédené, hisz itt most nincs vele a meglepetés előnye. Nem fog nonverbális rontással sem próbálkozni, mert az túl komolytalan ehhez a kihíváshoz, melynek meg kell most felelnie. Szeme villan, jelezve, támadása századmásodperceken belül esedékes.
Az átok, amit használni fog, nem más, mint a...
- Crucio!

[??Malfi]

??Malfi 

Harry megfáradva, de törve nem álldogált a ?bombarda? törmelékeinek tengerében, várva azt a bizonyos pontot. A talárja csurom víz volt az eltörött vécékagylóból spriccelő víz miatt, éjfekete színe pedig megfakult a hófehér vakolattól. A legjobban a gomolygó füst színéhez hasonlatos formát öltött, szürkévé vált. Ez még mind semmi, több helyen is szakadt volt már, de úgy, hogy az alatta lévő iskolai viselet is megsérült. Az oldalán egy nagyobb seb tátongott, amelyből vér csordogált, és összekeveredve a fehéres-szürkés, vízzel itatott testtel élénk rózsaszín tónust adott. Ezek nem tudták foglalkoztatni, mert tudta, most fog elkövetkezni az a bizonyos pillanat, amikor kiderül, melyikük fog győzedelmeskedni?és melyikük lesz az, aki hibájának okán a földön hever majd meggyötörve, büszkeségét elveszítve. Nem engedhette meg magának, hogy ő legyen az, aki elesik a harcban, mert akkor viselnie kellene az egész iskola károgását.

Érzelmek öntötték el, maga sem értette, mi a fene van vele. Griffendéles, és mint olyan, már régen le kellett volna tennie a pálcát, és ráhagyni az idióta Malfoyra az egész marhaságot. Mégsem tette. Miért? Talán a vére hajtotta, talán a fejében motoszkáló, egyre többször felharsanó hang mondta neki, támadjon. Sokszor esett meg, hogy hirtelen cselekedett, felindulásból, ez pedig nem volt rá jellemző soha, mióta idejárt. Ez volt az év, amikor elkezdődött minden?jobban mondva a tavalyi év vége, amikor a hófehérarcú, kígyó fejű gyávaság, az aljas gyilkos visszatért. Igen, azon az estén elszakad benne valami, hiszen annyi minden történt. Cerdric halála, amely még most is kísértette álmaiban?a visszatérés. Nem adhatott még egy pofont magának azzal, hogy nem állja a sarat legnagyobb ellenlábasa előtt.

Amikor aztán Malfoy megmozdult, Harry ösztönösen mozdította hátsó lábát, hogy előre lépjen egyet. Mintha attól az ige, amelyet kimond erősebben csapódna a másik testének. Persze erről szó sem volt, csupán megrögzött szokásai kényszeríttették erre. Az előz támadás után már tudta jól, Draco semmitől sem riad vissza, akár megölni is képes lenne?és ez a gondolat volt, amelytől elöntötte elméjét a harag. Az, hogy valaki egy fai küzdelemben sem képes tisztán játszani. Felkészült, és lendült a pálca?aztán jött a másik átka. Hallotta a szócska elejét, és nem akart hinni a fülének.

Mintha lelassult volna az idő, mintha minden megállt volna körülötte. Le akarta fegyverezni a mardekárost, hogy aztán beszélhessen vele, de amikor meghallotta az átok első két betűjét, maga sem érti miért, egyetlen választámadás jutott az eszébe, és hagyta el ajkait szinte üvöltve.
- Sectumsempraaaaaaaaaa!
Nem tudta, hogy mi fog történni, mert még soha nem volt alkalma kipróbálni az ige hatását?majd most?

~ Potter...
ezt még megkeserülöd ~

Szinte hihetetlen, hogy mindkettejük egyszerre moccan. Ugyanabban a pillanatban rándul meg ugyanaz az izom mindkettejük karjában - vagy csak Malfoy látja így? Potter talán egy paraszthajszálnyival később reagál. Igen, mindenképp csak reagál.
Malfoy már várja, mikor esik össze végre ellensége a nedves kövön, de nem úgy történnek a dolgok, ahogy számította. Az átok telibe találja, még mielőtt ő elvégezné a sajátját.
Fogalma sincs, hogyan vagy mitől, de hirtelen mintha Potter egy hatalmas pallossal hasított volna végig Draco felsőtestén. A fájdalom épp csak egy szemvillanásnyit késlekedik, csupán annyi időt, míg az idegpályák közvetítik az agya felé a szikrázó kínt.
Fehér szikrák robbannak a fejében, térdre esik a fájdalomtól, jobb kezével odakap, de hasztalan: a sugárban spriccelő vért nem lehet megfékezni egy egyszerű szorítással. Ráadásul ereje sincsen szorítani.
Hányingere van, a feje nehézzé válik, ő pedig reszketni kezd, és nyilvánvalóan nemcsak azért, mert talárja máris megszívta magát vízzel. Gyengül. És mindet szinte másodpercek alatt. Vagy az is lehet, hogy hosszú percek teltek el? Az idő spirálban húzza lefelé, ő pedig lassan elterül, szőke haja koszosan úszik a véres vízben. Körülötte a vére, felhígítva a mocsokkal, rémisztően kérdőjelezve meg: számít-e egyáltalán valamit az, hogy aranyból van.
Távolról tompa hangokat hall, vízlucsogást, sikítozást.
- Gyilkosság! Gyilkosság a vécében!

Ne...
Ő nem ezt akarta.
Farzsebéhez kap, kitapintja a könyvet, melynek behajtott sarkán ott lapul a bűnös átok. Szeme Malfoyra ugrik, agya helyén mintha valami használhatatlan massza kavarogna: Nem tesz semmit, megmozdulni sem bír, csupán növekvő kétségbeeséssel figyeli, ahogy a halovány arc még fehérebbre és még fehérebbre vált.. Ha így folytatja, feloldódik a saját, féltve őrizgetett, tiszta vérében, és nem marad más belőle, csupán a mosdó csempéjét betöltő fehéres-szürkés-pirosas massza.
Harry rémülten tekint körül, ádáz pillantást vet Myrtile-re, aki persze megragadja a lehetőséget és tovább fokozza a már amúgy is beütni készülő pánikot. Saját kezei is remegni kezdenek, de hát mi ez ahhoz képest, amit Malfoyon lát? A Mardekáros üdvöske ott hever a lábai előtt, bármit tehet vele, teljes mértékben tehetetlen...
Térde rogy az egyre gyengülő test mellett, kezeit tehetetlenül a sebekre szorítja, ám akárhogy és akármerre próbálja forgatni őket, a vörös sugár egyre csak spriccel... Szemüvege is kap az égi áldásból, egy pillanatra elsötétül a világ, úrrá lesz rajta a kétsébeesés, aztán újabb ötlete támad. Előrántja a könyvecskét, heves lapozgatásba kezd, rájön azonban, hogy az ötlet meddő próbálkozás lenne - a semmi közepén, egy elhagyott leánymosdóban igen kevés esélye van egy bájital összeállítására..
Kellett nekem elragadtattatni magam, gondolja keserű önkritikával, Hermione és Ron hiánya fájóan támad fel benne: Igaza van azoknak, akik azt mondják, egyedül nem képes semmire.. Egyszer próbált meg önállóan akciózni, és tessék, mi lett belőle?
-Malfoy, ne.. - nyögi, és felemeli a fejet, amely azonban bármiféle reakció helyett ide-oda lötyög a kezében, akárhogy rázza. A pillák már rég lecsukódtak, csupán a szemek fehérje mutatkozik meg mögülük, Harry pedig kétségbeesetten ül le a percről-percre távolodó Malfoy mellett. Szinte nem is érzi, hogy nadrágja abban a pillanatban megszívja magát a koszos lével, bőre kihűl, a hideg rázza, a könyvecskét pedig elkeseredetten hajítja el a sikoltozás irányába, nem is hallja, hol ér földet...
A közeledő léptek zaja azonban gyors tempóban kezdi el visszapörgetni az eseményeket. Malfoy megtört arca.. A széttört mosdók látványa.. A visszatérő arrogancia, a saját feltámadó indulatai, és végül..
Az átok.
Miközben fejvesztve rohan el megkeresni és újra farzsebre dugni a könyvecskét, fülében felcsendülnek Hermione óvva intő szavai. Hát megint igaza lett...

FOR CLYDE

YOU WON'T HAVE TO BE MY HEAVEN
I WON'T HAVE TO BE YOUR FRIEND

OH, DAYLIGHT, DAYLIGHT COMES EVERY TIME IT'S CALLING
DAYLIGHT IT GOES AWAY AGAIN NOW

A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.

Mind összesúgtak a hátam mögött, tudom, halottam elfojtott hangjuk, s szemem sarkából észleltem, miként siklanak át az alakok egymás kereteibe. Ostoba festmények! Már meg sem próbálnak megszólítani, hiszen hasztalan próbálkozás lenne, csak figyelik lépteim, melyek halk visszhangot keltettek az üres és kopár folyosó szürke falai között. Már nincs sok, ki kell bírnom. Kezem, melyet talárom zsebében nyugtattam, minduntalan erősen rászorított a kics zacskóra, melyben ott volt boldogságom zálóga. Már nincs sok, hamarosan láthatom őt újra, s végre a karjaiba zár.

Apró kezem ráhelyeztem a mosdó kilincsére, majd nekivetve a vállam a fának, nyitottam be.
- Hahó! – Halk hangom bezengte az egészet, s válasz nem érkezett rá. Elégedett mosoly kellene kibontakozzon az arcomon, hiszen ez az, amire jelenleg vágytam. Egy üres kis sarok, ahol senki és semmi nincs, egy lélek sem. Megborzongok a legutóbbi lebukásom emlékére, ahogy szemeim elő furakodnak a képek. Rajtakaptak, ráadásul pont Ő, s láttam a szemében a furcsállást, a lenézést, a szánalmat s a megvetést.. Minden vele együtt eltöltött perc eleven sebet vájt lelkembe. Annyira gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam, s tisztában voltam azzal, hogy ami után vágyakozom, holmi álomkép marad csupán.

Beljebb lépkedtem, majd hátam a hideg kőfalnak vetettem, s lepillantottam tenyeremre, melyen még mindig ott voltak az üvegszilánkok okozta hosszanti seb, gúnyosan emlékeztetve baklövésemre. Halk sóhaj hagyta el ajkaim, ahogy a talárom belső zsebéhez nyúltam, s kivettem a gondosan összehajtott feketeanyagú zsebkendőt, amit tőle kaptam. Mindig nálam volt, pont ott hordtam, a szívem fölött, mint valami talizmánt. Ujjaim olyan óvatosan tartották, mintha attól félnék, valaha is elfoszlana a drága anyag. Arcomhoz érintettem, lehunytam a szemeim, s mélyeket lélegeztem, s szinte éreztem az illatát, ahogy ott áll előttem s figyel. Lopott perceim egyike voltak ezek csupán, melyek elszálltak, amint felnyitottam a szemem, s szembenéztem  rideg valósággal. Senkit nem érdeklek, senki nem tudja, ki is vagyok én pontosan, nem számítok, nem.. akár..

Akár meg is halhatnék.

Eltettem emlékem ezen kincsét, ami nekem az egész világot jelentette, vissza, a helyére, gondosan elrejtve, majd löktem el magam a faltól, s léptem az egyik wchez, s nyitottam be óvatosan, majd megállapítva, hogy az egyik épebb darabot sikerült kiválasszam, hatoltam beljebb, majd mint holmi rongybaba rogytam térdre a csésze előtt. Kezeim egyre inkább remegtek, ahogy kivettem zsebemből a mennyország kulcsát, mely nálam sajátos, fehér por formájában jelent meg. Sietősen csomagoltam ki, mint akinek nincs egy szabad perce sem, holott csak a megváltást akartam minél hamarabb.

Hideg.. mely a csontomig hatol, ahogy ott feküdtem a földön, az oldalamon, magzatpózba felhúzva a lábaim, karjaimmal már korántsem átölelve térdeim, hiszen ernyedtek voltak, élettelenek. Álmodtam. Álmodtam, hogy ott van velem, hogy valójában nem egy koszos mosdó padlóján fekszem, hanem egy virágos réten, a zöldellő fűben. A rideg kő helyett a nap meleg sugara érintette arcom. A hosszú, sötét pillák meg sem rezzentek, hajam kócosan hullott hófehér arcomba. Teljesen mozdulatlan voltam, mintha valójában nem is élnék, pedig lélegeztem.. aprókat, emberi szemmel talán láthatatlanul, ahogy a szívem is vert, igaz olyan lassan, hogy az már talán nem is számított. A wc csésze peremén még ott van a fehér por nyoma, de ki tudja, mennyit juthattam a szervezetembe? Nem is számoltam igazán, de most.. most végre itthon vagyok.

Daylene

Nem néztek rám, ha rájuk pillantottam, lesütötték a tekintetüket, s a padlót bámulták meredten. Féltek, vagy eleve elkerültek. Hogy átkozódnának el mindannyian, vagy forrnának a pokol bugyraiban. Milyen egy r..hadt érzés ez, hogy még csak hozzám sem szólnak. Legalább köpnének szemen, vagy rúgnának oldalba, még az is jobb lenne, azt legalább érezném. Csak érne már véget egyszer ez az ostoba körforgás, s történne már valami, bármi...
Ideges voltam, bár inkább csak a szervezetem fogott padlót. Amióta ráálltam erre az új szerre, napról napra sz...rabbul voltam. Folyton csak az kattogott a fejemben, hogyan szerezhetnék még többet, hogyan lenne rá pénzem, mikor használhatnám. Ingerültebb voltam, zavartabb. Gyors léptekkel haladtam célom felé, Myrtle mosdójához, amely oly elhagyatott szokott lenni, hogy tökéletes hely az életem pusztítására. Lépteim könnyednek tűntek az ócska tornacipőben, melynek nyelvei a padlót lefetyelték. Ideje vennem egy újat, s egy normál gatya sem ártana ehelyett a szakadt farmer helyett. Talán csak a bordó-kék kockás ingem tűnt normálisnak a fekete, kissé kopottas bőrdzseki alatt. Mondjuk, ha azt vesszük, én magam sem voltam normális, csak rám kellett nézni, a mogorva ábrázatomra, melyet a több napos borosta tett markánsá, bár, úgy plusz öt évvel is megtoldhattam a koromat. Határozottan haladtam előre, s már csak azért is mogorva pillantást vetettem mindenki felé. Teljesen fölösleges lett volna egy mosoly, vagy egy normális szemvillanás...A folyosó végéhez értem, egyre közelebb kerültem a betépés színteréhez. Tulajdonképp már reggel óta vártam azt a pillanatot, az órákon nem tudtam koncentrálni - már amelyikre bementem. Óránként többször is lepörgött előttem a kép, hogyan is alkalmazom a fehér kórt. Én már csak kórságnak hívom, amit elkaptam, s nem tudok belőle kilábalni. Pedig két hónapja az egész csak bulinak tűnt, egyszeri próbának, hogy tudjam, mit adok el. Most viszont már én is rabja lettem...

Az ajtóhoz érve körbepillantottam, egyetlen kósza lélek sem járt a környéken, így könnyedén nyitottam be, majd átlépve a küszöböt, behúztam magam mögött az ajtót. Rosszul voltam, már rettentően kívántam az anyagot. Mégis, egy belső hadakozott velem, hogy talán mégsem kellene megtennem. Beljebb sétáltam, s a tükörbe pillantottam. Ott láttam önmagam fakó képét, egy karikás szemű, sápadt képű, borostás, rémisztő alakot. Egy olyan fickót, akivel szóba nem állna senki. Lassan kezdtem rájönni, hogy mostanában miért elutasítóbbak az emberek. Persze, korábban sem voltak túl barátságosak, de akadtak olyanok, akikben kellemesen csalódtam. Amy, Yolanda...Egy pillanatra beugrott az arcuk, s az, ahogyan viselkedtem velük. Szánalmasan, bunkón és elutasítóan. Továbbra is figyeltem a tükörből rám pislogó alakot, s egyszerűen elkapott a düh. Gyűlöltem önmagamat, azt az alakot , amivé lettem. Minden haragom az öklömbe szorult, s teljes erőből öklöztem bele jobb kézfejemmel a tükörbe, amely darabokra tört. Hirtelen, a kezem több  részén apró, égető fájdalmat éreztem. Az üveg több helyen is apró sebet ejtett, amiből piros vér csordogált. Ekkor figyeltem fel egy apró neszezésre a mosdó felől. Én ostoba, körbe sem néztem, hogy van-e bent valaki. Besétálva megálltam minden wc ajtó előtt, s sorban rúgtam be őket, amikor az egyik résnyire nyitott ajtóhoz értem. Azt szabad kezemmel löktem meg, s ekkor tekintetem megakadt egy földön fekvő, élettelennek tűnő testen. A látvány kicsit meglepő volt, ilyesmire nem számítottam. A törékeny test rongybabának tűnt a rideg padlózaton, s a fekete hajzuhatag szinte eltakarta a lány arcát. Hirtelen megfeledkeztem arról, hogy miért is jöttem, a fájdalommal sem törődtem, mely a csuklómat járta körbe. Azonnal letérdeltem a lány mellé, s legelőször a pulzusát tapintottam ki, abban reménykedve, hogy még él. Ujjaim a törékeny csuklóra siklottak, s bár csak nagyon gyengén, de érezhető volt, ahogy pulzál az ér.
- Hé kislány, hallod , amit mondok? - Próbáltam kérdezgetni, s finoman pofozgatni őt, de semmi reakciót nem tapasztaltam. Az izmai teljesen elernyedtek, mintha egy élettelen test mellett guggoltam volna. Idegesen túrtam a hajamba, el nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, s most mit tehetnék. Ekkor tűnt fel a wc ülőkén némi anyag maradvány. Persze, tudhattam volna, ezek a jelek...belőtte magát. Ettől függetlenül  most talán még idegesebb lettem, hisz fogalmam sem volt arról, hogy mennyit vehetett be, s hogy mit kellene tennem. Ekkor már semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy önmagam is hasonló dolgot tegyek, bár a szervezetem hevesen tiltakozott az épp ész ellen.
- Kérlek, térj magadhoz. - Szóltam újra hozzá finoman, miközben gyengéden félresöpörtem arcából a sötét hajzuhatagot. Az arca olyan békésnek és ártatlannak tűnt, mégis, oly elveszettnek. Nem hagyhattam, hogy ott feküdjön tovább, azon a hideg kövön. Gyorsan kiszaladtam a mosdó előterébe, lekaptam a dzsekimet, az ingemet, majd ezeket szétterítettem a talajon. Ezután visszarohantam érte, óvatosan felemeltem, majd a szétterített ruhadarabokra fektettem őt, leültem mellé, s fejét az ölembe hajtottam.
- Gyerünk már, mi lesz? - Aggódtam érte, s többször ellenőriztem a pulzusát is, miközben magamban a másodperceket számoltam...

FOR CLYDE

YOU WON'T HAVE TO BE MY HEAVEN
I WON'T HAVE TO BE YOUR FRIEND

OH, DAYLIGHT, DAYLIGHT COMES EVERY TIME IT'S CALLING
DAYLIGHT IT GOES AWAY AGAIN NOW

Mindent betöltő csend s béke, olyan légiesnek és könnyednek érzem magam, mint még soha, a lelkem szárnyal, s táncolnék! Igen, táncolnék, széttárva karjaim, csak pörögve s pörögve magam körül, önfeledt kacagást hallatva. Egy virágos, zöldellő réten vagyok, arcom a napsugarak felé fordítom, s széles mosoly bontakozik ki a szomorú ajkak helyén, félresöpörve a mélabút. Szaladok, kapkodom a lábaim, szaladok bele a nagyvilágba, majd megtorpanok. Lila, sárga, piros, mennyi csodálatos szín! Megérintem őket, megszaglászom őket, s bódító illatuk egész elkábít. A szél feltámad, s könnyű csipkeruhám anyagába könnyedén belekap, mire kiegyenesedek, s körbepillantok.

Ekkor látok meg egy alakot. Magas, robosztus alakja könnyedén kiszúrható még ilyen messziről is, széles vállai, s hosszú lábai vannak, s az ő haját is összeborzolja a szél mindenkérés nélkül. Felemelem a karjaim, s integetek neki. Nem tudom ki ő, talán.. Zebediah? Az öröm hulláma újból végigsöpör rajtam, s ismét futni kezdek. Mintha szárnyak nőnének, s a szél maga is felkapna, egyre közelebb s közelebb kerülök hozzá. Hunyorgok, próbálom kivenni arcának vonásait, de a napfény elvakít. Kezem a szemem elé helyezem, de még úgy sem látok semmit, s akkor hirtelen minden megváltozik.

Egy fehér szobába kerülök, a falak pedig vészesen közelednek hozzám. Sehol egy ablak, vagy ajtó, én pedig kétségbeesetten simítom tenyereim a sima felületre. Ne.. ne.. engedjetek ki! Kiabálnék, de a torkomon egy hang sem jön ki, hiába próbálkozom. A semmiből felbukkan több ember, nincs arcuk, se szemük se szájuk vagy orruk, semmi. Megragadnak, a csuklómat, s ráncigálni kezdenek. Engedjetek el, engedjetek el, eresszetek! Vissza akarok menni, vissza, vissza oda ahol voltam, a mezőre! ERESSZETEK!

Lüktet a fejem, szememet égeti a feltörni akaró sóskönnycseppek hada, s ernyedt testem megmozdul, a látomások.. gyötörnek, s nem tudom őket elűzni. Hosszú percek után emelkedik meg igazán mellkasom, a levegőt mélyen beszívva, majd rázni kezdem a fejem, s kezeim is mintha mozdulnának.
- Nehh.. – nyöszörgöm, s látni lehet, hogy még mindig az illúziók rabságában szenvedek, melyek nem eresztenek. Csapkodni kezdek, lábaimmal pedig nem egyszer a levegőbe rúgok, s aztán minden vége szakad.

Felpattannak a szemeim, pupilláim rekordsebességgel szűkülnek össze, a kezemmel kapaszkodik bele az első olyan dologba, amit elérek, nevezetesen Clyde karja, s akadnak bele ujjaim ingjének anyagába. Nem ismerem fel az alakot, aki ott van mellettem, csak érzem. Remegve húzódok közelebb hozzá, s húzom fel térdeim, újra csak felvéve azt a szánalomra méltó pózt.
- Segíts.. – nyöszörgöm kétségbeesetten, s úgy kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta.

For Daylene, who needs help

- Térj már magadhoz...a francba! - Nem tagadom, kicsit beparáztam, hisz mást még sosem láttam ilyen állapotban, most már valahogy sejtem, hogy milyen lehet az, ha én anyagozok. Bár, ez talán több annál, lehet, hogy sokkal többet vett be, hisz így még én sem ütöttem ki magam, soha. Ujjaim átfogják a csuklóját, percről percre figyelem a pulzusát, mintha, egyre jobban érezném. Ez jó jel, nagyon jó, így talán megússza, hogy a gyengélkedőre vigyem, s talán én is a lebukás veszélyét.

Látjátok? Most is csak magammal törődöm, s azzal, hogy ne bukjak le. Ki tudja, talán tőlem szerezte be a cuccot, s most az miatt van ilyen szxr állapotban. Ilyenkor legszívesebben eltüntetném magam, ha tehetném. Utálom azt, hogy milyen lettem, s hogy nem tudok segíteni ezen a lányon. S utálom magamat azért is, hogy most is csak az anyagon jár az eszem, s azon, hogy minél előbb a szervezetembe juttassak egy kis anyagot. Fejét óvatosan elengedem, akárcsak a csuklóját, majd a zsebeimben kezdek kotorászni. Kezem megakad a farmeremben, így nem olyan könnyű kivenni a kis tasakot. Kicsit jobb oldalam felé dőlök, s ekkor sikerül két ujjam közé csippenteni a fehér port tartalmazó zacskót, majd végül kiszabadítom a ruhaanyagból, s fejmagasságba emelve leellenőrzöm a mennyiséget. Ezután vetek még egy pillantást a lányra, aki kábultan hever az ölemben. Nem, nem bírom megállni, a homlokom már verejtékcseppektől díszeleg, s egyre többször teszek kényszeres mozdulatokat, úgy mint szemdörzsölés, vagy orrpiszkálás. Csak egy kicsit, abból nem lesz semmi gond...

Szabad combomon bontom ki a port rejtő tasakot, ingem zsebéből előhúzok egy kis papírfecnit, majd szívócsövet hajtogatok belőle, s végül az orromon keresztül a szervezetembe juttatom. Pár pillanattal később már érzem is a kellemes hatást, amint szétárad a szervezetemben, megnyugszom. Egy csodálatos, napsütéses tengerpartot látok magam előtt, amint fűszoknyás lányok kókusztejjel a kezükben rohangálnak. S ott, a távolban meglátom őket, felém szaladva. Az egyikük a nyakamba borul, s én megölelem őt. Oly rég láttam már a húgomat, milyen nagy lett már...

A hallucináció olyan virtuálisnak tűnik, az egész olyan, mintha valóban magamhoz ölelnék valakit. S tulajdonképpen ez történik. Az ölemben heverő lányt ölelem szorosan magamhoz, s mikor meghallom a hangját, lassan, pislogva párat észreveszem, hogy a mosdó kövezetén ülünk, s a kábszeres lányt tartom a karjaimban. Talán meglepődnék, de az anyagnak köszönhetően mindez oly természetesnek tűnik. Segítséget kér, vajon miért? Most nem tudok gondolkodni, figyelni arra, hogy akár veszély is lehetne, csak újra magamhoz ölelem.

- Nem lesz semmi baj, most már örökre veled maradok..- Súgom oda, miközben kezem lágyan megérinti a hajfürtjeit. Igaz, én úgy érzem, mintha a húgomnak mondanám ezt, pedig tudhatnám, hogy fél óra múlva már nyoma vész ennek a szép gondolatnak, s szembesülnöm kell  a nyomorú valósággal...