A kert

Lelkem mélyén egyre erősödik a gyanú, hogy valamit vészesen elcsesztem, azonban ebben a pillanatban nem érek rá ezzel foglalkozni. Túlságosan leköt Jules csillámos tekintete, valamint a kettőnk között vibráló különös feszültség. Jue finom odébb költözését nem is veszem észre a mosolyától, a hangjától. A fenébe is, de hát miért kell nekem egyfolytában olvadoznom a női nem minden egyes példányától?! És legfőképpen: miért kell egyfolytában a lenge bikini által szabadon hagyott formákat csillagásznom a szemeimmel?
A lány arcátlan szövege és nevetése olaj a tűzre. Mellé gördülök a földön és villámtámadást intézek ellene, még mielőtt eljuthatna a Sabrinával kapcsolatos mondatáig. Egyik kezemmel csiklandozom, a másikkal pedig összefogom két csuklóját, nehogy tiltakozhasson a bánásmód ellen. Addig nyúzom, mígnem véletlenül szorosan egymáshoz simulva kötünk ki az oldalunkon fekve; mancsaimban még mindig ott szorítom az imént tiltakozó szándékú kezeket, habár ezt észre sem veszem. Nagyot nyelve nézek Jules szemébe, tarkómon mintha hangyák balettoznának, a kezem pedig önállósítja magát és a derekára csusszan.
És akkor... oltári üvegcsörömpölés hallatszik bentről.
Szerinted mi történt - hallom magam mellől Jue hangját, ahogy rajtakapottan pattanok fel mellőle.
- Ne mozdulj - kiáltok vissza a lányra, akit a kertben hagyok, miközben repülőstarttal indítok a másik lányhoz, bentre.
Dühös és kevésbé dühös gondolatok sorakoznak fejemben. Vajon miért akartam megcsókolni? A hormonok tennék? Ennyire nem volnék hűséges típus? Mi a fene történt velünk odakint? És mi történt idebent Sabrinával? A csörömpölés... nyilván a poharat törte össze, amiből inni akart. De miért? Talán meglátott minket Julesszel és ez volt rá ilyen drasztikus hatással? De az nem lehet, hiszen nem történt semmi! Aha, azonban ha nem hallom meg a barátnőm zajongását, akkor megcsókoltam volna egy másik lányt, az ő házában vendégeskedve. Hát ez halmozott bűnnek számít, azt hiszem. Mekkora egy állat vagyok!
Az életben nem tudom jóvátenni, ha tényleg meglátta. Ha viszont nem látott meg minket, akkor én fogom elmondani neki, azután legfeljebb kidob. Nem Jules hibája. És nem is Sabé. Csakis az enyém, én szúrtam el. Az pedig más kérdés, hogy ha adódna mégegy hasonló helyzet, akkor vajon miként reagálnék, ebbe már belegondolni sem akarok.
Totál idegbajosan rontok a házba, ahol Austinon átesve rögtön leterítem Sabrinát. Hiába, őstehetség vagyok hülyeség terén. Mákja van, én kerülök alulra, így aligha üti meg még jobban magát. Az alig fél centivel mellettem sorakozót tartó üvegdarabkák alapján nem egyetlen pohárral indult útnak. Főleg ha hozzászámolom a karomba fúródott néhány cafrangot is. Álomi.
- Egyben vagy, szívszerelmem? - kérdezem aggódón magamhoz karolva Sabrinát. - Mi történt az előbb?
Mintha nem tudnám. Most mindjárt jól felképel, azután kihajít az utcára és utánam vágja a tatyómat is. Meg a tálcát, meg az üvegcserepeket, szálanként. Vagy szerelmesen átölel és elbőgi magát, netán beéri kisebb vokálozással a majdnem-csók és Jules miatt. A kinézete miatt biztosan nem, hiszen egyformán gyönyörűek mindketten. Ha egy csaj pipás, akkor holtbiztosan az első útjába eső fickón tölti ki a dühét. Most ráadásul még oka is van rá, amiről vagy tud, vagy nem.
Csak egy biztos: én egyik esettel sem járok jól.

Attól a pillanattól kezdve, hogy kis híjján elvesztem Chris szemeiben, minden hirtelen felgyorsult. Sabrina forgószélként vágtatott be a lakásba, Chris utána, egy paranccsal fekve tartva, aztán csörömpölés, és csend.
Feltámaszkodtam, tátott szájjal figyeltem ahogy a srác berohant. A nap egyre forróbban süt, pláne az amúgy is égő fejemre. Chris azt mondta, maradjak. Nekem eszembe sem jut mást tenni, mivel fogalmam sincs, hogy mégis mit csináljak. Azt hiszem egyértelmű, hogy Sabrina miért rohant el. Ettől pedig elég rosszul érzem magam...
Miféle vendég az olyan, aki gátlástalanul belebámul a barátnője pasijának a szemeibe?! Semmiképp sem szívesen látott. Márpedig Sabrina még csak el sem küldhet, legalábbis a jómodor így diktálná, és nekem is lenne mit magyaráznom otthon, hogy mit keresek ott máris, néhány óra után. És a barátságunknak is annyi lenne egy egyszerű hülyeség miatt.
Tépelődöm, mihez is kezdjek. Végül úgy döntök, megnézem, mi van. Egy percig még tanácstalanul fekszem, aztán  magam köré tekerem a törölközőt, és elhatározom, hogy át is öltözöm. Csak olaj lenne a tűzre, ha tovább parádéznék a bikiniben. Majd azt mondom, nem érzem jól magam benne, és kész. Sőt! Ez lesz az ürügy is, amiért bemegyek.
Az ajtóban azért megtorpanok, és beharapom az ajkam a bizonytalanságtól. Végül győz a vágy, hogy tisztázzam a helyzetet. Lehet, hogy beszélnem kell Chrissel, hogy hát... nem kéne ezt csinálni. Persze lehet, hogy csak én vagyok túlhevülve, és ő szimplán csak rám nézett, én meg túlreagáltam. Lehet, hogy Sabrina kizárólag rám pipa! Jesszusom...
Elindulok befelé, hogy a nyakába vessem magam, és mindenért bocsánatot kérjek egy privát csajos beszélgetéssel. Az első lépés viszont meg is állít. Iszonyatos fájdalom nyilall a talpamba, és felszisszenek. Felnézve látom, hogy Sabrina keze csupa vér, a föld sárga a kiömlött üdítőktől, Austin keserves képet vágva ül a csatatér mellett. Chris rám pillant, Sabrina szintén, és a kis szilánk a talpamban máris kevésbé fáj. Mosolyt erőltetek az arcomra.
- Átöltözöm, mindjárt jövök! - nyögöm, és felszaladok sántikálva az emeleti fürdőbe, ahol a ruháimat hagytam. Bezárkózom, és megnézem a lábam. Hallgatózom, szerencsére egyikőjük sem jött utánam. Az jó. Akkor egymással vannak elfoglalva. Azaz de, valaki itt van az ajtó előtt, és szomorúan... nyávog.
Résnyire nyitom az ajtót, és a narancslétől csapzott macska besurran. Felugrik a szennyestartóra, és rámnyivákol. Mosolyogva megsimogatom, és visszacsukom az ajtót.
- Na mi a helyzet? Forgalmi baleset, mi? - kérdezem tőle, aztán átöltözöm. A lábamat leöblítem. A szilánk még lenn kiesett a sebből, úgyhogy arra nincs gondom. Kinyitom a tükrös kis szekrényt, amiért kicsit tolakodónak érzem magam, de kell a tapasz. Gyorsan találok is egyet, aztán lebotladozom a lépcsőn, szigorúan ruhában. Austin a nyomomban dorombol.
Megállok a konyhaajtóban.
- Tudok segíteni valamit? - kérdezem, felajálva ezzel, hogy ha kell, magukra hagyom őket, és kiotródom...

Chris és Jules

Nagy nehézségekbe került, mire találtam egy olyan pontot a szilánkok között, ahol a padló tiszta volt, és nem volt rajta se vér, se üvegszilánk, s fel tudtam tápászkodni. Nagy lendülettel indultam el a felmosóért, miközben a vérrel borított csuklómat próbáltam lefogni, hogy az előtörő piros folyadékot elfojtsam, s ne legyen olyan minden, de mivel láttam, hogy ez a próbálkozásom értelmetlen, feladtam, s inkább a bennem maradt szilánkokat kezdtem el szedegetni az egyéb helyeken keletkezett sebekből. Néha-néha felszisszentem a fájdalomtól, de egyszer csak egy lökést éreztem magamon, majd egy átkaroló kezet, és ismét zuhantam a föld felé. Hang nélkül estem a földre együtt az engem ledöntő testtel, és meglepődve vettem észre, hogy aki alám került az nem más, mint Chris. Teljes meglepődöttséggel bámultam rá, hatalmasakat pislogva, hogy mi történt. Austinból ítélve, Christian is rajta eshetett át, mert a macskám most már egyfolytában fájdalmas nyávogást hallatott, miközben fájó bordáit nyalogatta. A cicáról pillantásom ismét az alattam fekvő srácra tévedt, aki jól voltomat firtatta.  Amikor Christian megkérdezte tőlem, hogy egyben vagyok-e éreztem valami furcsaságot a hangjában, mintha valamit titkolna, vagy mintha valami történt volna, de ezzel nem akartam többet foglalkozni, hiszen bőven elég volt nekem az előbbi féltékenységből adódó esés.
- Egyben vagyok, azt hiszem, leszámítva a bennem lévő üvegszilánkokat, meg a csuklómat.- válaszoltam megilletődötten, s csak most vettem észre hogy szép kis piros folt keletkezett Chris mellkasán valószínűleg az én véremtől, mivel ő egyenesen háttal feküdt a szilánkokban, s nem hason. Még egy kicsit remegtem a két elvágódást követően, de azért annyira jól voltam, hogy válaszolni tudtam a srác következő kérdésére.
- Hát ki akartam vinni az üdítőt, de keresztülestem Austinon, és amint látod ez lett a végeredménye az esésnek.- mutattam fel a csuklómat, és a kezemet, ami tele volt még üvegdarabkákkal. Semmi szükség nem volt arra, hogy tudja, hogy egy kis idő kellett arra is, hogy lenyugodjak, de erre lehet, hogy rájött ő maga is. Lassan lemásztam róla, enyhén elpirulva a felvett póztól s felálltam. Ekkor vettem észre, hogy időközben Jules is megjelent becsavarva egy törölközőbe, majd azt mondja, hogy felmegy átöltözni, s már ott sincs.
- Na, megyek, hozok elsősegély felszerelést, meg felmosót.- jelentettem ki még gyorsan hadarva- Gondolom, a te hátadban sincs kevesebb szilánk, mint az én első felemben.- néztem végig magamon, hiszen a legelső hasas az üvegben nem éppen kellemes élmény volt. Villámgyorsan előkapartam minden szükséges dolgot, s visszasiettem Chrishez. Legelőször a földről akartam eltűntetni az éles tárgyakat, nehogy más is balesetet szenvedjen az én ügyetlenségemből, így tettem három ugrást nyuszi ugrásban, s úgy szedegettem össze a darababokat, és dobtam ki a szemetesbe, majd Chrishez mentem segíteni neki a háta fertőtlenítésében. A föld még így is csupa vér volt, de mivel még az én kezem is tiszta olyan volt, fölöslegesnek tartottam, hogy addig feltöröljük, amíg mindenkit be nem kötöztünk.
Ezek után Jue is visszatért, s megkérdezte, hogy mit segíthet.
- Hát, ha nem undorodsz a vértől, segítesz felmosni a padlót?- kérdeztem, s talán egy kissé illetlen is voltam, hogy ilyet kérdeztem egy vendégtől, de reménykedtem benne, hogy nem veszi sértésnek, hogy rábíztam ezt a feladatot.

Úgy fest Sabrina semmiről nem tud, Austin - okos macska - megakadályozta, hogy eljusson az ajtóig és meglásson minket a kertben. Nekem mégis bűntudatom van. Holott nem is történt semmi, de éppen elég belegondolni, hogy történhetett volna. Nem rajtam múlt, ha jól sejtem, akkor nem is Jue-n, hanem mindösszesen a véletlenen. De azt tudom, el fogom mondani Sabrinának, ha nem is most és rögtön, de egyszer mindenképpen el kell mondanom.
Ekkor trappol be Jules az ajtón, méghozzá igencsak meggondolatlanul, szétnézés nélkül. Arra számítok, hogy rögvest fogcsattogtatva a torkomnak esik a kinti nézésem miatt, de nem. Diszkrét vérfoltokat pettyegtetve illan el az emeleti fürdőszoba felé, átöltözés céljából. Én pedig ott maradok Sabrinával a mellkasomon, harmadikként egy terebélyes vérfolt társul hozzánk, melyet nyilván a kiömlő üdítők terítettek szét ennyire. És feltűnik végre, hogy már csupán a vér maradt, Sab ugyanis egy ideje előttem áll, talán már akkor is ott volt, amikor Jue keresztültrappolt a szobán és a szilánkokon.
Sab hirtelen eltűnik, hogy valami takarító felszerelést vadásszon a házban, én pedig ott maradok háton fekve a biztos vérmérgezésben, vagy akármiben. Jólesően hűti a tarkómat és hátamat a hideg padló. Ha nem néhány liter üdítőben feküdnék, akkor nyilván élvezném is. Na meg ha kevésbé szúrnák a hátamat a szilánkok. Így vszont óvatosan felkászálódok, segítek az időközben visszaérkező barátnőmnek összecsipegetni a poharak maradványait.
- A helyedben nem pattognék ilyen vígan, cica - óvom a leányzót a kósza üvegszilánkoktól. - Még a végén valami gonosz üvegcafrang kiszemeli magának a talpadat.
Miután a földről eltüntettük az üvegdarabokat, a kertbe parancsolom a lánykákat, hogy ne a házat vérezzük össze totálisan.
- Jules, vedd le azonnal azt a ragtapaszt a talpadról, különben leharapom a fejed. Veled kezdem a műtétet, mert nálad valószínűleg kisebb a szilánkok létszáma, Sab viszont el fog tartani egy darabig. Kérem a talpad! Felkérném következő betegem, hogy foglaljon helyet luxusvárónkban és tisztítsa meg a műtéti felületet - fuvolázom, akárha valami menő magánrendelőben volnék bemondó, és villámgyorsan megkaparintam Jue tappancsát.
Két mozdulattal eltávolítom belőle a benne rekedt darabkát, még annak ellenére is, hogyha a műtött személy esetleg tiltakozna a (talán kissé szadistának tűnő) bánásmód ellen.
- Mostmár beragaszthatod. Kérem a következő jelentkezőt - négykézláb, mentő módra szirénázva csusszanok odébb a gyepszőnyegen és a hátára fektetem szerelmem, hogy kiszemezgethessen hasából az üvegszemcséket. Sugárzó, biztató-bátorító mosolyt küldök felé. - Ne aggódjon, hölgyem, a műtét mentes minden komplikációtól, simán fel fog épülni. A feltörlést pedig hagyjátok, az férfimunka lesz.
Cinkosan rájuk kacsintok, s közben nagyvonalúan megfeledkezem a saját hátamban tolongó üvegrengetegről. Érdekes, amíg mással foglalkozok, addig nem érzem a saját fájdalmam, úgy könnyű elvonatkoztatni tőle, hogy egy másik sziszegő áldozat fájdalmát igyekszem csillapítani. Rögtön elhatározom, ezt a módszert bevezetem mindenhol. Ezentúl a betegek műtik egymást, a dokik elmehetnek a sunyiba az összes kenőpénzeikkel, borravalóikkal együtt, én ugyanis feltaláltam a legjobb természetes gyógymódot. Azaz: műts, szabdalj mást; addig se neked fáj!
Kaján vigyor jelenik meg a gondolatra az arcomon, amit a csajok sokféleképpen értelmezhetnek. Egyfelől szólhat a lassan, de biztosan fogyatkozó szilánkoknak, másfelől pedig a lányoknak is, nehogy elájuljanak a ténykedésemet kísérő vértenger láttán.

Nincs sok időm válaszolni Sabrinának, aki felkér az üvegszilánkok és vér feltakarítására, épp hogy csak bólinthatok bátorító mosollyal az arcomon, ugyanis Chris úgy tűnik nem nagyon izgatja magát a pillanatnyi elmezavar miatt, ami a kertben tört ránk, és kiparancsol mindkettőnket újfent a kertbe.
- De ha a vér a padlóra szárad, úgy fog kinézni a lakás, mint valami nyilvános kivégzés színtere... - habogom, de a fiú semmit sem törődik az ellenállásommal, és gyengéden, de határozottan taszigál kifelé, én pedig engedelmesen botladozom. Sabrina csuklójára piros, egyre sötétedő szalagot festett a vére, és Chris pólóján is terjedelmes folt éktelenkedik, ráadásul a mellkasán.
- Jesszusom, mi történt ott benn? Nektek ugrott a tálca? - kérdezem kényszeredetten vigyorogva. Hirtelen egy képsor játszódik le előttem: Sabrina fog egy kést, és elindul kifelé,a tálca alá rejtve az eszközt, mikor meglát minket kinn, döbbenten elejti a tálcát, hadonászni kezd a késsel, megvágja magát, és hanyatt esik, megjelenik Chris, szintén elvágódik, a kés pedig a szívébe mar, és... Oké. Gondolatban fejbevágom magam, amiért ilyen baromságok járnak a fejemben. Megvan, hogy mit fogok csinálni: semmit. Tartom a két lépés távolságot a sráctól, és továbbra is Sabrinával fogok elsősorban törődni, elvégre ő a barátnőm, vagy mi... De az elmélet máris megdőlni látszik.
A következő pillanatban a kerti székben fekszem, Chris megjátszott komolysággal kéri fel barátnőjét az asszisztensi feladat ellátására, aki készségesen és úgy tűnik vidáman a helyzettől és előadástól, bábáskodik. Még fel sem fogom, mi van, mikor Chris megragadja a lábfejem.
- Hé! - kiálltok fel döbbenten. - Frankeinstein, mégis mit akar tő... AU!
Sikkantok, ugyanis Chris sikeresen letépi a jó minőségű ragtapaszt a lábamról, ami nem is annyira fáj, inkább csikiz. Így viszont kiderül, hogy tényleg lehet még valami a talpamban, mert belenyilall a fájdalom. Megragadom a műanyag ágy oldalát, mert tudom, hogy az ilyesfajta műtétek általában gyorsak, de nem fájdalommentesek. Ki tudja, milyen gigantikus de láthatatlan szilánk fészkelte be magát a húsomba...
- Őhm, lehet, hogy előbb az életveszélyesebb sérüléseket kellene ellátni, nem? - hadarom, hogy eltereljem a figyelmem. Chris úgy vizslatja a lábam, mintha azon tanakodna, milyen szögből fűrészelje le. Sabrina is érdeklődve odaáll. Életre kelt a lábamban a szilánk, vagy mi olyan érdekes? - Úgy értem, Sabrina kézfejét kis híjján lemetszette egy szép darab üveg, meg hát ahogy látom, a hasa sem sértetlen, lehet, hogy belső sérülései vannak, doki. És abban sem vagyok biztos, hogy a szép nagy folt rajtad azt jelezné, hogy nem haladsz jó úton a kritikus vérveszteség felé, meg a hátad is meg lett marcangolva, úgyhogy én amondó vagyok, hogy hagyjuk a lábam, megmaradok, és inkább takarítanék, ha leheeeeeeeeet! Ijjjjujj...
Chris kirántotta a szilánkot a lábamból, elvetemülten diadalittas arccal. Hátravetem magam a széken, és az hirtelen összecsuklik alattam, kicsit a fejem is beverem. Teljesen kiegyenesedve terülök el.
- Au... - nyögöm ki halkan, aztán nevetni kezdek, és feltápászkodom.
- Most már bekötözhetem, doktor úr? Rendben ment a műtét, vagy elbúcsúzhatok a lábamtól? - fordultam barátnőmhöz, a fejemet fogva és még mindig nevetve. Felállok, és előzékenyen mutatok a vízszintes székre. - Tessék helyet foglalni, szerintem ön a következő, Miss Wilder.
Ez a kis baleset úgy tűnik, visszazökkentett engem a való világba, és talán fátylat boríthatunk az elmúlt fél óra őrültségeire...

Chris és Jules

A vérfürdő után jól esett egy kicsit süttetni magamat a napon. Kényelmesen elhelyezkedtem a fűben, s két kezemen támaszkodva ültem, s megjátszott félelemmel hallgattam Christ. Elképesztő, hogy milyen hülyeségeket bír csinálni, de imádom.
- Hát valahogy nem érzem úgy, hogy az életemet rá merem bízni egy ilyen pszichopatára.- jelentem ki, és egy kicsivel arrébb csúszok, hogy ne tudjon elkapni, ha lenne ilyen szándéka.- Egyébként is mit csináltál Chrissel? Ő sosem tenne ilyet velünk.- mondom kétségbeesetten, majd elnevettem magam.
Chris orvosi tanácsai hatására a jó kedvem megmaradt, és mosolyogva hallgattam, ahogyan mesélte az őrült kamikaze poharak merényletét ellenünk, szövetkezve a macskámmal, aki most hirtelen megjelent Jules lábánál, majd odajött hozzám. Felkaptam az ölembe és elkezdtem simogatni.
A lány felkiáltására viszont elég furán néztem. Mit akar a vérrel? Nem már, hogy ő is kezdi ezt a „megiszom a véreteket kenyérrel és hagymával” dolgot. Épp elég Chris is őrültnek nem kell még egy. Akkor ki maradna itt normális emberként?
Nem mintha a saját barátomat nem tartanám normálisnak, de most jelen pillanatban nem úgy viselkedett, mint egy teljesen ép elméjű ember, de ez el van nézve neki.
- Mit szeretnél a vérrel?- kérdeztem, amikor feltette azt a kérdést, hogy miért nézünk így rá. Aztán eszembe jutott, hogy mit is akar- Jaj Jue hagyjad, majd később megcsináljuk.- mondtam, s elégedetten vettem tudomásul, hogy Jules visszafeküdt a hátára. Nem szerettem volna, ha ő takarít fel utánunk, főleg, hogy én vagyok a legfőbb bűnös, mert ha én nem ejtettem volna el a poharakat, akkor nem történt volna meg mindez. Ezért is kéne nekem összetakarítanom a vért.
Ekkor észrevettem, hogy Jules épp Austinra próbál lefeküdni, akaratlanul is, mivel a macskám közben odasurrant, hogy letelepedjen a lány helyére.
- Jue, vigyázz ott van Austin!- kiáltottam, de már késő volt, mert a cica hangos nyávogás kíséretében elsomfordált- Ne aggódj maximum egy óra és elfelejti az egészet.- mondtam háztársamnak, aki azon aggódott, hogy Austin egy életre megutálta a társaságunkat.
- Mi van túl sok energiád van?- kérdeztem nevetve, mivel Jules felpattant, hogy megszabadítsa a konyhát a piros foltoktól. Ám úgy tűnt semmi sem hatja meg, s bicegve indult befelé.
- Miért nem hagyta magát lebeszélni, hiszen úgy is összetakarítottunk volna, nem?- fordultam Chris felé, vigyázva a sérüléseimre.

Bocs, véletlenül ide mentettem a reagomat, amit lejjebb szántamXD Idézet helyett módosításra kattintottam

Enyhén lehajtott fejjel és olyan tekintettel nézek Julesre, mintha valami oltári hülyeséget mondott volna. Holott én is pontosan tudom, hogy ha rászárad a vér a padlóra, akkor nem könnyű eltávolítani, ámde itt következik a férfilogika!
- Egy kis víz mindenen segít - közlöm professzoros arckifejezéssel. Azután vérszomjas vigyorral folytatom, szám szinte habzani látszik, ujjaimat és nyakamat megropogtatom. - Menekülnétek, igaz, kislányok? De hát nincs hová... és nincs miért, hiszen nem bánt a doktor bácsi. Nem kell elfutnotok, szeretem a kislánykákat és a vért. Sőt, imádom a kislánykákat és a vért! Orvosért kár rimánkodnotok, mindjárt hozok hagymát, kenyeret és eltüntetem én a véreteket. Ne aggódjatok, nem fog fájni, csak egy kicsinykét! Hörr-nyamm!
Egy kegyetlen hördüléssel zárom soraimat, hogy még jobban rájuk ijesszek, hátha még nem borsódzik eléggé a hátuk tőlem. Illetve attól a vadállat pszicho- és szociopata fazontól, akit éppen alakítok a riogatás kedvéért. Hogy mégse suhintsanak tarkón az első kezük ügyébe kerülő baseball ütővel, gyorsan visszaváltok a normál figurára. Széles, megnyugtató vigyorral várom a produkció eredményét, a gonoszdi szurkálódásokat, a bosszúállást, a váratlan feszültség kisimuló, felengedő arcvonások látványát. Akármi is lesz, azért remélem nem nyírnak ki első felindulásukban.
Tőem telhetően normális szöveggel próbálom megnyugtatni őket, előveszem hozzá a humoromat is.
- A lába meg fog maradni, miss Jules. Ellenben el kell keserítenem. Nem a tálca próbálkozott hiábavaló merénylettel ellenünk - ezzel átölelem Sabrinát -, hanem a poharak. A hűtlen kandúr, pardon, kandleány összeesküdött velük. Szövetségük célja hármunk meggyilkolása volt és Sabbal akaták kezdeni, én lettem volna a második áldozat, ön pedig a harmadik. Merényletük azonban sikertelen volt, ők maguk is odavesztek. Ilyen egy kamikáze pohár, mostmár ezt is tudjátok, csajok.
Rájuk nevetek, azután hasmánt elnyúlok a fűben remélve, hogy valaki csatlakozik a napozáshoz és nem egyedül fogok unatkozni. A konyhai rumliról ugyanis időkezben elfeledkeztem, Sab pedig lefertőtlenítette a hátam, tehát semmi dolgom nincs már. Így van időm barnára süttetni a csomagolást a hátamon a délutáni, teljes fényerősséggel ragyogó nappal.

A számomra törékenynek tűnő béke visszaállni látszik. Egy kicsit ugyan mérges vagyok magamra, sőt, ami azt illeti a mellettem elterülő srácra is, aki úgy tűnik, teljesen megfeledkezett a kis közjátékról. Vagy tényleg én reagáltam túl... Fene tudja. Nem is érdekel. Ehelyett inkább vigyorogva terülök el én is a selymes fűben a tűző napon, úgy helyezkedve, hogy Sabrina kényelmesen közénk helyezkedhessen. Austin előtűnik a semmiből, ahogy szokott. Talán jobb lesz, ha hozzászokom. Összetapadt szőrrel dörgölőzik a lábszáramhoz, aztán átsétál a gazdájához. Ekkor jut csak eszembe, hogy én ígértem valamit.
Úgy pattanok fel, mint akit megcsípett valami, és felkiáltok.
- A vér!
Megszédülök a napon végzett hirtelen mozdulattól, aztán mikor megint normálisan látok, veszem észre, hogy Chris és Sabrina is úgy merednek rám, mint egy eszelősre. Visszanézek. - Mi az?
Aztán rájövök, és röhögésben török ki. A kiáltásom vagy egy illegális szervkereskedőt juttatott az eszükbe vagy egy éhező vámpírt, de semmiképp sem egy vakációzó, normális lányt. A feszültség ezzel ki is jön belőlem. Csak nevetek, és visszagördülök a hátamra. Válaszul egy éktelen nyávogást kapok: a macska el akarta foglalni a helyem, és nem számított rá, hogy még igényelni fogom. Szemrehányó pillantással, zászlósan feltűzött farokkal libbent el a közeli fák árnyékába.
- Azt hiszem szegény Austin egy életre megutálta a társaságunkat, mivel egyetlen ép csontja sem maradt. Ne haragudj, Austiiin! - kiabálok utána, de a cica természetesen tojik a fejemre, és feltűnően elutasító testtartást vesz fel, miközben nyalogatja magát.
- Hajh... - sóhajtok.- Ideje lesz betartanom az ígéretemet és nekem is úszni egyet a benti vérfürdőben.
Mielőtt bármelyikük segítségét ajánlhatná fel, felemelem a kezem rendre utasítólag.
- Ugyan, a mester - biccentek Christian felé - elmondta, hogy a víz csodákra képes, és mind a ketten durva sérüléseket szereztetek, gyakorlatilag mindkettőtök egy-egy oldalát eltávolították a szilánkok,, míg én csupán lesántultam. Úgyhogy nincs apelláta, mindjárt jövök.
Felpattanok, már amennyire a kis sérülés engedi a lábamon, és feltűnően húzva a lábamat, hangosan nyögdécselve elindulok befelé, de nem sokáig bírom a lezúzott harcost játszani, és elnevetem magam.

Chris és Jules

A vérfürdő után jól esett egy kicsit süttetni magamat a napon. Kényelmesen elhelyezkedtem a fűben, s két kezemen támaszkodva ültem, s megjátszott félelemmel hallgattam Christ. Elképesztő, hogy milyen hülyeségeket bír csinálni, de imádom.
- Hát valahogy nem érzem úgy, hogy az életemet rá merem bízni egy ilyen pszichopatára.- jelentem ki, és egy kicsivel arrébb csúszok, hogy ne tudjon elkapni, ha lenne ilyen szándéka.- Egyébként is mit csináltál Chrissel? Ő sosem tenne ilyet velünk.- mondom kétségbeesetten, majd elnevettem magam.
Chris orvosi tanácsai hatására a jó kedvem megmaradt, és mosolyogva hallgattam, ahogyan mesélte az őrült kamikaze poharak merényletét ellenünk, szövetkezve a macskámmal, aki most hirtelen megjelent Jules lábánál, majd odajött hozzám. Felkaptam az ölembe és elkezdtem simogatni.
Jules felkiáltására viszont elég furán néztem. Mit akar a vérrel? Nem már, hogy ő is kezdi ezt a „megiszom a véreteket kenyérrel és hagymával” dolgot. Épp elég Chris is őrültnek nem kell még egy. Akkor ki maradna itt normális emberként?
Nem mintha a saját barátomat nem tartanám normálisnak, de most jelen pillanatban nem úgy viselkedett, mint egy teljesen ép elméjű ember, de ez el van nézve neki.
- Mit szeretnél a vérrel?- kérdeztem, amikor feltette azt a kérdést, hogy miért nézünk így rá. Aztán eszembe jutott, hogy mit is akar- Jaj Jue hagyjad, majd később megcsináljuk.- mondtam, s elégedetten vettem tudomásul, hogy Jules visszafeküdt a hátára. Nem szerettem volna, ha ő takarít fel utánunk, főleg, hogy én vagyok a legfőbb bűnös, mert ha én nem ejtettem volna el a poharakat, akkor nem történt volna meg mindez. Ezért is kéne nekem összetakarítanom a vért.
Ekkor észrevettem, hogy Jules épp Austinra próbál lefeküdni, akaratlanul is, mivel a macskám közben odasurrant, hogy letelepedjen a lány helyére.
- Jue, vigyázz ott van Austin!- kiáltottam, de már késő volt, mert a cica hangos nyávogás kíséretében elsomfordált- Ne aggódj maximum egy óra és elfelejti az egészet.- mondtam háztársamnak, aki azon aggódott, hogy Austin egy életre megutálta a társaságunkat.
- Mi van túl sok energiád van?- kérdeztem nevetve, mivel Jules felpattant, hogy megszabadítsa a konyhát a piros foltoktól. Ám úgy tűnt semmi sem hatja meg, s bicegve indult befelé.
- Miért nem hagyta magát lebeszélni, hiszen úgy is összetakarítottunk volna, nem?- fordultam Chris felé, vigyázva a sérüléseimre.

Most kedvem lenne kitenni egy táblát  a bejárati ajtóra Bolondok háza! Te szegény normális, ki itt belépsz, elvesztél! felirattal ellátva, ám Sabrina szülei nyilvánvalóan zokon vennék a tettet, ezért mégsem mozdulok. Ezer méter mélyen hallgatok gondolatomról a csajok előtt, mivel valószínűleg ők sem vennék jó néven kisded ötletemet.
A humán tényezők lába körül sündörgő Austinra ügyet sem vetek, sokkal inkább foglalkoztat hirtelen az a kétely, hogy hogyan sündöröghet egyáltalán egy ilyen négylábú, amikor köztudott, hogy nem sün, hanem macska. Akkor miért nem macsdörög vagy cicdörög például? Egyáltalán ki volt az az idétlen, aki kitalálta a sündörgés szót? Pontosan érzékelem mennyire szőrszálhasogatóan abnormális dolog amit csinálok, hogy ilyesmiken filózok két bombanő között a nyár közepén. Na jó, akkor nézzünk valami kevésbé szürreális téma után!
Jue felkiáltása térít vissza a vérengzős témakörhöz. Úgy meredek rá, akárha a következőnek ledobandó atombomba célpontjáként határozta volna meg éppen Angliát. Látom, amint megszédül a hirtelen felpattanás hatására, mégsincs erőm utána nyúlni, kibiztosítani, mielőtt dőlni kezdhetne. Szerencsére Jules önerőből talpon marad, így kevésbé égő a lustaságom.
A cica birtoklási vágya viszont annál feltűnőbb, hiszen máris odaheveredett a lányka helyére, amint az megürült. Cinkosan összekacsintok a szőrgombóccal, a lányok megtréfálására készülődvén, azonban Jules megelőz. Arra kapom fel fejemet, hogy a másik vendég a fűbe paszírozza cinkostársamat. Úgy nézem, elszórakoztatják magukat a csajok, itt nem lesz szükség az én bolondozásomra. Azért nem bírom ki, muszáj hozzáfűznöm barátnőm szövegéhez:
- Jah, de az az egy óra lesz életed leghosszabb szakasza. Addig joggal tarthatsz a cinyóterrortól - vigyorgok szívélyesen a hölgyeményre.
Amikor a hős indián bebiceg a házba, felmerül bennem néhány pillanatra, hogy most aztán mindent elmondok Sabrinának. Néhány ezredmásodpercig gyűjtöm magamban a bátorságot az események bevallására, ám végül mégis hallgatok. Szerelmes sóhajjal hajolok a lány fölé, néhány másodpercig gyönyörködök eleven tekintetében, szája vonalában, azután ráérős alapossággal megcsókolom. Próbálok belefeledkezni, ám folyton Jules arca úszik be elém, ahogy fél órával ezelőtt ott feküdtünk és én magamhoz öleltem őt.
Nem! Ebből itt és most elég volt!
Odébb gördülök a puha füvön, bosszúsan megnyalom ajkaimat, aztán háton fekve bámulok fel az égre. Sabrina ízű a szám, mégis Jules képe van előttem, s ettől megint bűntudatom támad. Olyan kíváncsi vagyok, akár egy kémműhold. Vajon milyen lehet Jue csókja? Pontosan tudom, ez nem az a hely, ahol ki kéne derítenem, mégsem tágít a fejemből a hülye gondolat. Nagyot nyelek dühömben.
- Mindjárt jövök - szólok rekedten Sabrinának, azzal felpattanok és a ház felé veszem az irányt.
Beszélnem kell Julesszel, muszáj, mert másképp ez nem fog megoldódni. Hosszúra nyújtott, sietős léptekkel iparkodok befelé kíváncsiságom tárgyához.