Sötét varázslatok kivédése tanterem

[{Előzmények, avagy Ms Reagan megint nem talál semmit…}]

{Előzmények, avagy Ms Reagan megint nem talál semmit…}

~NEM – KELLENE – ELKÉSNI – PITON – ÓRÁJÁRÓL~
Szóval nem. Igen, nem kellene. Nem? Igen. Oké, gondolat kipipálva. Wááá, el fogok késni Piton órájáról!
Kapkodva szedegetem a hanyagul szétszórt könyveimet. ~Hová tettem, hová tettem azt a nyomorult könyvet?~ Áh, vétek ilyen jelzővel illetni a tudás effajta atyját de azért mégis… hol – az – a - könyv??
Legszívesebben sebzett vadként üvöltenék fel. Nem igaz, hogy ilyenkor nem találom! Vajon Piton mit szólna, ha felszerelés nélkül masíroznék be hozzá? Mondjuk, előadhatnám, hogy tulajdonképpen a gondolat, hogy vele lesz órám, annyira elvette az eszem a többi értelmes gondolattól, hogy... áh, hogy hivatkozhatnék a személyére? Talán el sem tudnám játszani... meg egy Hollóhátas mióta mentegeti a gondolatait??? Nah jó... ebből elég. HOL A KÖNYVEEM?
Nem mondhatni, hogy tematikusan, mindinkább szélvész módjára sürgök-forgok a hálóban, egyszer itt, egyszer ott okozva robbanásszerű rendetlenséget. Ruhák röpködnek a baldachinos ágyakra, pergamenek szállingóz6nak a szobában ráérősen...
Ha megtudom, hogy valamelyik poénból nyúlta le a könyvem... jó, persze, csak én lehetek az, aki magából indul ki...
Vajon a házimanók díjazzák, hogy ekkora rendetlenséget kell takarítaniuk állandóan? Brrr... utálom a házimanókat! Azok a természetellenesen hosszú és vékony ujjak... az a ráncos bőr... azok a nagy, buta szemek... wáh...
Mélyet sóhajtva huppanok le az ágyamra. Hátravetem magam, tekintetem az ágy tetejére siklik. Révedező mosolyom elringatja előbbi idegességem, azok a kék szemek pedig teljesen megnyugtatnak. Egy kép van felragasztva. Felé nyúlok, mintha meg tudnám érinteni, el tudnám érni, de nem. Lehunyom a szemem. ~Nyugalom. Gondolkozz. Elvégre nem hiába kerültél ide...~
A fekete pillák megremegnek, és izgatottan pattanok fel.
- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Bűbáj! Szurcsók falna fel, Qi! – nevetek fel.
Előkapom a Bájitaltan könyvemet és a jobbomba pedig a pálcám kerül. ~Koncentrálj. Hogy is volt az a másolási ige?~ Áh, meg is van!
Pálcám hegye nem ér hozzá a könyv fedeléhez, éppen hogy csak felette húzom végig, borítóján, az igét mormolva.
A bájitaltan tankönyvem "eltűnik", helyette azonban egy SVK órán használatos kerül a kezembe. A megtévesztés a bűbájok édestestvére.
Csodálatos.
Most már mehetek. ~Hollóháti Hedvig! Imádlak!~

{A tanteremben}

~Remélem nem késtem el~
Az ajtó nyitva és pedig gyorsan belibbenek, mintha attól tartanék, csupán egy könnyed álca, amivel Piton a későket ringatja abba a tévhitbe, időben érkeztek. Hogy aztán levonhassa tőlük a pontokat...
De nem. Nem ám. Megkönnyebbülésem arcomon is tisztán látható, mély sóhajomról nem is beszélve. Az első akadályon átverekedtem magam. Legalább ezzel nem adok okot Pitonnak, hogy szapuljon... köszönök azoknak, akikkel ma még nem találkoztam, majd Benjamin felé libbenek.
Lecsapom az asztalra a megbűvölt könyvet. Ami eredetileg bájitaltan, de hát az ember miért boszorkány, ha nem ezért? Igaz, csak a borítása hajaz a SVK könyvre, de... reméljük a célnak megfelel.
- Szia Beni! – köszönök lendületesen és lehuppanok a mellette lévő helyre. Mármint a mellette lévő asztalhoz, hiszen Hermione mellett ül. Milyen furcsa. – Szia Hermione! – mosolygok a lányra is, majd kicsit közelebb hajolok Benjamin-hoz. Csak suttogva merem megkérdezni, hiszen ki tudja, melyik pillanatba toppan be a suhogó, fekete taláros vészmadár... azaz denevér, közismertebb nevén Perselus Piton. Meg hát, Hollóhátas létemre elég szétszórt vagyok... és ezt nem kellene még jobban híresztelni. Árt a ház nevének meg ilyenek...
– Nincs nálad teljesen véletlenül esetleg két tankönyv?
Ez is egy hülye kérdésnek tűnik, tekintve, hogy elméletileg valóban egy SVK tankönyv van nálam...
Ollálá, hát ez a nap sem semmi... valamiért úgy érzem, az óra izzasztóbb lesz, mint valaha. Ha Piton észreveszi... és miért ne venné észre?? Merlin segíts!!

~Nem alszom el. Nem alszol el. Nem alszom el~
Fáradt voltam… Tényleg nagyon fáradt. De órára muszáj volt mennem…
SVK… Ennél jobb órám nem is következhetne, erről még csak ellógni sem lehet. Azt próbálja meg az ember! Főleg egy Griffendéles.
Piton… Azaz ember… Szépen fogalmazva is rühelltem, igaz ez sose gátolt abban, hogy jó legyek az idei évig bájitaltanból idén meg már SVK-ból. Hiába tanította az a kígyó ezeket a tárgyakat, nekem attól még a kedvenceim voltak. Mondjuk ezzel sokan más véleményen voltak, leginkább háztársaim. De tény és való, hogy csak mert piros színekben pompázunk tízszer, ha nem százszor, annyi megaláztatást kellett tűrnünk, mint az iskola többi tanulójának.
A legszívesebben fent durmolnék a hálókörletemben, de nem lehet. Ráadásul még egy edzést is összerendeltem mára és azok után nem mondhatom le, hogy egy órás kiselőadást tartottam abból, hogy aki nem bírja az edzéseket, akinek sok az iskolai tanulmányai mellett a kviddics, az el is mehet, nem, nem mondhatom le. …
Lassan ballagtam a lassan kihaló folyosókon a táskámat szinte magam után húzva, a talár lógott rajtam, úgy néztem ki, mint egy ágról szakadt senki. Általában nem voltam hajlandó így mutatkozni, de ez a mai nap kivétel volt. Őszintén megvallva nem tudtam mitől voltam ennyire kimerülve. Talán attól, hogy már harmadik estét töltöttük Greggel szinte végig talpon? Vagy attól, hogy a kelleténél több edzést hívtam össze, hogy összeszokjon a csapat? Vagy hogy ha nem edzésen voltam akkor DS-en? Esetleg, hogy el voltam maradva rengeteg házi feladatommal, amiket unalmas perceimbe próbáltam összedobni? Azt hiszem, kicsit pihennem kéne. A csapatra is ráfér, de már rám is nagyon.
Egy hatalmas ásítást követően nyúltan a kilincsért, hogy bevánszoroghassak a terembe és ledobhassam magam, egy padra melyen álomba ringathatom magam talán még két percig. Ha mázlim van tovább. Persze előfordulhat az is, hogy nem kelek fel. Na ez az a hiba amit még egyszer nem fogok elkövetni Piton óráján. Egyszer harmadikban elbóbiskoltam, na azt, amit akkor kaptam, sose fogom elfelejteni.
Jó néhány tartózkodtak már a teremben, amit nem is csodálok, mert perceken belül kezdődhet az óra, és nincs olyan öngyilkos hajlamú diák az iskolában, aki erről az óráról késne. A mi szeretett Piton bácsink gondoskodott erről.  Mondjuk azért olyan sokan mégsem voltak. Ahogy jobban szemügyre vettem a bent tartózkodókat, rájöttem, hogy körübelül csak a fél társaság jelent még meg.
Jujuj mi lesz itt, ha Piton ezt meglátja… De erre a gondolatra csak mosolyogni tudtam.
Lassan előre vánszorogtam a többiekhez.
- Szia Josh – mosolyogtam a fiúra, miközben elhaladtam mellettük.
Ránk is ránk fért volna már egy kiadós beszélgetés, mert a Valentin-napi incidens óta, nem igazán tudtunk még beszélni. Pedig kellett volna, de ahogy most is, már épp valaki mással volt elfoglalva. Én meg nem akartam zavarni.
- Sziasztok – köszöntem oda a többieknek és az egyik mellettük üresen álldogáló padra, levágtam magam. A fejem az asztalra döntöttem és egy hosszú másodpercig élveztem, hogy lecsukhatom a szemem majd a többiekre néztem.
És mint általában, megint nem hagyhattam ki, hogy ne tegyek valami megjegyzést az én drága Ronimra, az én imádott keresztfivéremre. Amúgy kedveltem és egy nagyon édes embernek tartottam, meg hát rokonok is voltunk, de ha egyszer olyan jó volt cikizni.
- Ron, te megint nem találtad meg reggel a fésűt? – kérdeztem tőle.
Közben pedig már a padon könyököltem, és támasztottam a fejem. És eszembe se jutott, hogy a legjobbkor kötöttem megint bele Ronba… Jelenleg én sem néztem ki valami fényesen. Igaz, nálam ez a ritka pillanatok egyike közé tartozott, mert azért nem sűrűn fordult elő, hogy szakadtan néztem ki. Szerettem azért odafigyelni a részletekre.
- Egyébként a többiekről tud valaki valamit? Szánalmasan kevesen vagyunk – és ásítottam egyet, természetesen a szám elé téve a kezem. – És nincs kedvem ahhoz, hogy az a lenyalt hajú kígyó rajtunk vezesse a le a dühét.

[..::Az óra::..]

..::Az óra::..

Vészesen közeledik a perc, amikor a gonosz sötét alaknak már be kell rontania a terembe. Nyilván azért jön később, mert hihetetlenül utál egy légkörben tartózkodni a Griffendéles népppel, és ahogy Hermione körültekint, látja is, hogy igen igen, az aranyvér-mániás Malfoy és csatlósai ezúttal sem tették tiszteletüket házvezető tanáruk óráján. McGalagony professzor nyilván nagyon dühös lenne rájuk, ha ők, mint Griffendélesek nem jelennének meg Átváltoztatástanon. No persze kivételek mindig vannak... például ilyen az épp most berobbanó Ron is, aki jópárszor aludt már el és késett el a Házvezetőjük órájáról. Épp a minap kaptak hajba, ő és Ron, így hát a lány nem figyel különösebben a frissen érkezőre.
-Tudod, Ben, attól még lehetsz okos, hogy nem tanulod halálra magad. Fog menni a hoppanálás is, csak gyakorolni kell. - mondja a tőle jól megszokott stílusban. Kissé arrébbhúzza a padra kipakolt pergameneket, hogy Benjamin le tudjon mellé ülni. Legalább jó társasága lesz órán, na nem mintha annyira jól lehetne szórakozni Piton óráján...

-Szia, Ron. - köszön foghegyről a barátjának, bár nem érdemelné meg, hogy hozzászóljon, az nem rá valló viselkedés azonban, ha nem viszonozza a köszöntést. És ennyi, nem szól mást. Nem akar mást szólni a fiúnak, ám megnyilvánulása miatt muszáj lesz.
-Jaj, Ron, nem bírsz egy kicsit jobban odafigyelni? - mondja ingerülten a mellette bénázó fiúnak. Annyira jellemző... Egy szánakozó pillantást vet Benjaminra, aki nyilván ugyanezen a véleményen van Ront illetően.
-Ne idegesíts már, meg ne tanuljam helyetted a leckét? - veti oda a kérdést Ronnak, aki úgy tűnik immáron jó társaságra lelt egy Hugrabugos lány társaságában. Na, akkor meg is van oldva a probléma, nézzék ők ketten. Meg amúgy is, Hermione Benjamin mellett ül. És pont.
-Hagyd Beni, ne foglalkozz vele, tudod, milyen... - mondja oda a fiúnak, hogy felesleges Ron miatt agóddnia, megszokott dolog már, hogy ezt csinálja.
Ekkor toppan be egy Hollóhátas lány, aki pimaszul megtámadja Benjamint és egy elég átlátszó kérdéssel próbálja reávenni a fiút, hogy ossza meg vele a könyvét.
-Nahát... ki gondolta volna? - dünnyögi az orra alatt, hogy senki se hallja. Sóhajt egyet, majd fejét kitámasztva játszadozni kezd a kikészített pennával. Piton már megint megváratja őket... persze, ilyenkor késik, de az órát meg szemrebbenés nélkül tovább tartja. Mindegy, már csak két év van hátra vele, és vége!
-Mit szeretnél, Ron? Te a könyvtárba? Ne nevettess már, azt sem tudod, hol van! - mondja barátjának, miközben fél szemmel a mellette ülő Hollóhátast figyeli, hogy akkor miként is dönt.

(((100000bocsi a kései válaszért)))

×SVK×


SVK. Hát igen. Legtöbbször szeretem, mégis most a hátam közepébe sem kívánom. Nem tudom miért, egyszerűen csak most ilyen hangulatom van. Reggel úgy keltem fel, hogy végre SVK, most meg… Arra várok, hogy vége legyen, annak ellenére, hogy még el sem kezdődött.  Egész úton arrafelé azon gondolkodám… miként fogom eltölteni rég nem látogatott órám.  Netán rajzolással, olvasással? Áh, nem, ezt nem merem bevállalni. Na jó, talán a rajzolást igen. S hogy miért rég látogatott? Nem is tudom, csak olyan régen volt utoljára. A folyosón sietve haladok, nem akarok elkésni. Közben elhatározom, hogy csak rajzolgatni fogok, de közben persze azért figyelek is, nem akarom, hogy rosszul süljenek el a dolgok az órán. Van nekem elég bajom így is, a büntetőmunka nem hiányzik. Ma megpróbálok nyugton maradni, és valamennyire figyelni. Besétálok a terembe. Már sokan ott vannak. Integetek azoknak, akiket ismerek, kellőképp szétnézek, majd keresek egy üres helyet, kipakolom a felszerelésemet, meg néhány papírlapot, hogy tudjak mire rajzolgatni, és leülök. Kinyitom a könyvemet, melyben még mindig benne van az előző órai alkotásom. Egy kislányt ábrázol, ahogy mosollyal az arcán rajzolgat. ~Teljesen jó lett, ahhoz képest, hogy órán rajzoltam. Szerintem második-harmadikban én is valahogy így nézhettem ki. Arcomba omló haj, mosolygó arc, problémamentes élet. Hát igen, nem csoda, hogy annyit vigyorogtam. Mennyi minden változott azóta…~ Ezekre a gondolatokra elmosolyodom, majd előveszek egy másik lapot, és elkezdek rajzolni. Nincs jobb dolgom. Ez legalább kellőképp leköt. Így várom, hogy az óra elkezdődjön, majd mikor elkezdődik, az órára figyelek, közben azért néha-néha még húzok pár vonalat is… óra végére elkészülhet a mű… Elvégre nem nagy dolog… Pár fa, egy szép domboldal, napfelkelte. Egyszerű, gyorsan elkészíthető rajz…

[{ SVK, az Óra }]

{ SVK, az Óra }

[ Folyosók - Az Egyetlennek ]

A Klubhelység berkeit elhagyván a pár csendesen sétálgatott a folyosók szövevényes labirintusában, haladva a hírhedt SVK tanterem irányába, hogy tiszteletüket téve a zsíros hajú professzornál tölthessenek egy „csodálatos” órát…amit persze másra is szánhattak volna…de a házszabályok azok házszabályok. Nem mintha ez sokat jelentett volna a fiú számára…mégis, nem akarta Lyrát semmi rosszba belerántani. Azzal csak egykori züllött énjét csalogatta volna elő, aki olyan, mint Dom…arra az „emberre” pedig pláne nem akart hasonlítani. Freddie nem kapkodott, azon ütemet vették fel léptei, amelyet Egyetlenje diktált, nem akarta vonszolni, húzni…és…Ő volt a férfi, alkalmazkodnia kellett. Természetesen voltak dolgok, amiben nem engedett volna soha, elvégre a férfi legyen karakán, és dekadens, villantsa meg olykor, hogy bizony meg tudja védeni azt, akit Szeret. Pálcával, vagy anélkül, az teljesen mindegy…ő tanult öklözni…és a varázstárgyat sem forgatta éppenséggel rosszul. Nem volt egy elveszett ember a múltjából fakadóan. Ez most azonban egyértelműen nem tartozott azon pillanatok közé, most az etikett diktálta a szabályokat, amelyeket nagyon beléneveltek a fiatalba Francia honban…és természetesen közrejátszott az is, amit odabent érzett, legbelül. Érte bármit…bárhol és bármikor, a szó szoros értelmében.

Ujjakban összefont karjuk lassan lengett törzsük mellett, minden egyes lépés alkalmával előre, hátra mozdulván. Látszott rajtuk, soha nem szeretnék elereszteni egymást…Freddie így érzett, halovány mosollyal az ajkain lépdelt, vállán a két táskával. Egyikben azon tanszerek voltak, amelyeket a hálóban szedett össze, kellettek az órához…a másikban pedig Lyra életének legfontosabb titkai…Ő láthatta őket, kiváltságos volt. Belátást nyert oda, ahová még a családjának tagjai sem…ahová csak a lány járt, maga mögött hagyva a világot.

Egész út alatt szótlanul sétált, olykor oldalra fordítván fejét, és leszegve, Párja lélektükreit kutatva…aztán pillanatokkal később ismét vissza a kiesnek ható folyosók szakaszára. Amennyiben azokon lézengtek ismerősök, úgy természetesen a fiú intett, biccentett, esetlegesen szóban is foganatosította köszöntését.

Aztán elérték a folyosószakaszt, melynek végében ott díszelgett a tanterem ajtaja. Mintha lassultak volna a lépteik…Freddie érezvén ezt fonta szorosabbra ujjait a lányén…jelezvén, itt van Vele, rá számíthat. Odaérvén a vaskos, fémintarziával szegett ajtó elé emelte meg balját, és nyúlt a kilincsért. Nem késtek, időben voltak még, és Piton amúgy is mindig az óra kezdetén zuhant be a tanterembe, mint valami felbőszült vad, aki csak arra vár, hogy a prédák közé vethesse magát. Kihúzva az ajtót engedte el Lyra kezét, és lépett ki oldalra. Szabaddá volt jobbját a lány derekára helyezvén tessékelte előre…azon helyekre, amelyek ismeretlenek, a férfinek kell először lépnie, a tanterem azonban közel sem volt ismeretlennek nevezhető…

[ SVK tanterem ]

A terembe lépvén Lyra mögött, szemeit lassan hordozta végig a diáktársain…a tanári pulpitus irányába még csak egy sanda pillantást sem eresztett meg, felesleges is lett volna. Magabiztos volt, és tudta, hogy időben érkezett Párjával…továbbá, a tanár nem igen kavarta fel a lelkivilágát.
- Mhélységes hódolathom Hölgyheim!
Ejtette a szavakat…hangja lágy és bársonyos volt egyszerre, amelyet az ébenbarna szemek kontrasztja tetézett. Szokásának most nem hódolt, elvégre igen ütődöttnek tűnt volna, ha minden teremben lévő lány kacsójára csókot lehelne…és amúgy is, ott álldogált mellette a Kedvese. Tudta, az nem fog megorrolni rá az illedelmes, és jelleméből fakadó köszöntés miatt. Ez nála olyan volt, mint másnál egy átlagos tiszteletadás, nem tehetett róla, ösztönösen jött, hiszen éveken keresztül tanították neki. A bólintást követően ajkainak egyik szegletére apró mosoly húzódott, intett Ron, Josh, Ben, majd Kane irányába, megtisztelvén mindenkit, aki arra ildomos, ők pedig azok voltak.

Ezt követően fonta össze ujjait ismét Lyra ujjaival, majd követte azt azon pad irányába, amelyet választott…

[[ Még az óra előtt; Hermione, Ron, Qiana ]]

[ Még az óra előtt; Hermione, Ron, Qiana ]

- Hát ha te mondod – jelzésértékűen megvonom a vállam, s rábízom magam Hermione megítélésére. Ha az embert az évfolyamelső diák bíztatja, nyilván van némi igazság a mondandójában. Nem vagyok én hülye, csak rettentő ügyetlen. Vagy még inkább felületes, és pont ez vezet a személyes katasztrófáimhoz. Ám tény, a gyakorlást, mint olyat, nem nekem találták ki.
Hermione előzékenyen arrébb húzza az asztal egész felületét elborító holmiját, vélhetően azért, hogy egy kis szabad hellyel szolgáljon, ha már egymás mellett ülünk. Mindezzel egy időben a híres trió egyharmada valósággal berobban a terembe, és egyenest felénk veszi az irányt. Talán egy kissé feszélyez az a tekintet, amivel végigmér, és valószínűleg meg is ölne vele, ha képes lenne rá. Mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el, amikor a lány mellé ültem. Nem is értem, mi ezzel a probléma, miért kell annyira felhúznia magát miatta… hacsak… egyre erősebb bennem a gyanú, hogy Ron dühkitörésének csak látszólagos oka az SVK.

- Helló, Ron – jólneveltségem megköveteli, hogy visszaköszönjek, de azt nem szabja meg, milyen hőmérsékletű légyen az a köszönés. Igyekeztem távolságtartó és hideg hellót odavetni, nehogy elüssek a felvett modortól. Nem fogok bájologni, ha eleve rám ragasztották a nem kívánatos személy bélyegét. És mindennek tetejében még Hermione sem könnyíti meg a dolgomat a tüntetőleges nemtörődömségével, amivel Ron segítségkérésére reagál.
Kezdem úgy érezni magam a két griffendéles között, mint akinek szép lassan egy pohár jéghideg vizet csurgatnak a tarkójára. Elképzelhető, hogy ezek ketten összekaptak valamin (nem meglepő, sokszor látni őket a folyosón civakodni), és most Hermione nem szól Ronhoz, aki ezért engem tesz meg felelősnek. Legalábbis a gyilkos pillantásából valami ilyesféle elméletet gyártottam hirtelenjében. Őszintén mondom, cseppet sem tetszik ez a szerep, amibe belekényszerítettek; féloldalt ostromolt bástya vagyok, és az ellenfél azt hiszi, én rejtegetem a királylányt. Félő, a háború helyszíne az ominózus pad lesz, és a végső ütközetet a fejem tetején rendezik majd le.
- Ami azt illeti, nem, nem igazán tudom, milyen... de annyira nem is… hhh, mindegy – fűzök hozzá halkan egy kis megjegyzést, ám belátom, vajmi keveset ér a szerény tiltakozásom. Valami bűzlik a levegőben, persze csak képletesen. Nem akarom elkiabálni, de mintha a féltékenység szagát vélném felismerni. Egy jó párszor volt szerencsém átélni, milyen az, amikor a zöld szemű szörnyeteg rátelepszik az ember agyára, és a mancsai közé veszi az irányítást. De ebből a szemszögből minden egészen új megvilágításba kerül: most én lennék az a személy, akinek el kell szenvednie a hősszerelmes vad csapásait. Micsoda hálátlan szerep…

A terem ajtaján sötét árny suhan át, ami nem jelent mást, mint hogy újabb társunk csatlakozott az egyre csak hízó létszámhoz. Talán kapaszkodóm lehet a jövevény, valamiféle kiúthoz vezethet ebből a kínos helyzetből. Szerencsémnek köszönhetően (mivel egyéb okot nem találok a történtekre) a szomszédos padban foglal helyet, és rögtön meg is szólít. Én meg mint az őrült, úgy fordulok a lány felé, akiben azonnal felismerem Qianat, szeleburdi háztársamat. Már az előbbi koppanásra is felfigyeltem, s tekintetem megint megtalálja a tankönyvet, azaz a hang forrását.
- Szia… öhm, két tankönyv? Pech, a toronyban maradt a hat év alatt felhalmozott SVK könyvgyűjteményem. De minek is kell neked az? Nem tudsz betelni eggyel? – suta félmosollyal próbálom leplezni az értetlenségemet, ami egyébként teljesen jogos. Nekem egy példány is bőven sok minden tárgyból, ami Pitonnal hozható összefüggésbe. És Qiana kötetének látszólag semmi baja. Furcsa lánytól furcsa kérdés. Szeretem ezt az évfolyamot!

[{ SVK-n , Mi Amor}]

{ SVK-n , Mi Amor}

{ Még a folyosókon }

Boldog mosollyal ajkaimon lépdeltem mellette… Amiről eddig csak álmodni mertem, most beteljesült.
Mindez teljesen rendben volt egészen addig, amíg eszembe nem jutott épp milyen órára igyekszem.
Valaha, mikor még nem Piton tartotta, nagyon szerettem ezt az órát. A tanári kar kissé változatos volt, de mindezt leszámítva szerintem igazán hasznos óráink voltak. Ábrándos arccal révedtem el, és találtam szembe magam a Kedvesem tekintetével. Apró szájgörbülés, majd kissé megszorítottam ujjait, melyek az enyéim közt leledzettek. Kimondhatatlan érzések kavarogtak bennem. Soha nem éreztem még ehhez foghatót, talán mert soha nem voltam még ennyire szerelmes?
Lényegtelen, jól éreztem magam vele, mellette, és nem számított többé semmi más, csak ez.

Rápillantottam Freddie-re kinek vállán ott himbálózott agyongyömöszölt táskám, melyben ott pihent a reggel sebtében még beleerőszakolt SVK könyv. Na igen, mire jó egy szimpla tértágító bűbáj. Ha tehetném szerintem minimum kétszer ennyi cuccom lenne benne, de azért nem vagyok szadista magammal szemben, Vele, meg főképp gonosz dolog lett volna. Vajon este még átolvasta a többit is?
Nem mertem, és igazából nem is akartam megkérdezni, olyan idilli volt a kép, ahogy kéz a kézben sétáltunk, hogy nem akartam felesleges szavakkal belerondítani.
Felháborító, mennyivel felszabadultabb voltam, még így is, hogy az „imádott Tanár Úr” órájára igyekezetünk épp. Ugyan nem rohantunk, de nem is lassúztunk. Illetve én. Már az első pillanatban feltűnt, hogy a Kedvesem lépteit az enyémekhez igazította. Büszkén, egyenes tartással haladtam mellette, olykor-olykor köszönve egy-egy ismerős arcnak, háztársnak. Hogy azok mit gondolhatnak kettőnkről, már régen nem érdekelt. Csak Ő számított, és Én…

Azért annyira bátor mégsem vagyok. Ahogy elértük azt a folyosót, melynek végében a terem volt, lelassítottam. Rendben van, hogy Ő is itt van Velem, de … Halk sóhajjal nyugtáztam, hogy nincs visszaút. Emlékezetemben élénken élt a Professzor gyűlölködő tekintete, ha akartam se tudtam volna elterelni gondolataim, hogy perceken belül újra látni fogom. Nem akarom, nem akarom…
Freddie, mintha megérezte volna hezitálásom, szorította meg ujjaim. Leheletnyit szorítottam vissza, majd hagytam, hogy kinyissa előttem az ajtót, melyen nagyon nem akartam bemenni..

{ A teremben }

Belépve szokásomhoz híven, jobbra-balra ingattam fejem keresve az ismerős arcokat, Akadtunk azért jó páran.
Furcsa, és hihetetlenül jó érzés volt állni mellette, amikor köszönt a lányoknak, büszkén pillantottam Rá. Majd árnyalatnyi késéssel én is szólásra nyitottam a szám
- Sziasztok! – halk de nyugodt hang, apró biccentés, és széles mosoly azok felé, akikkel jóban voltam, vagy kedveltem; Chassy, Qiuana, Viki, ott volt Alodia is, Ron, Hermione…
Ujjaimon megérezve Freddie ujjait léptem ki oldalra, és indultam el az egyik középső pad felé, amely még szabadon leledzett.. Reméltem, hogy nem baj, de talán észrevette már, hogy se elöl, se hátul nem szeretek ülni, inkább valahol középtájt… Mosolyogva ültem le, arra gondolva, hogy életemben először, nem cserélnék helyet, senkivel és semmiért...

„Meeeg vagyóóók szakadva…”
Legszívesebben beleordítottam volna a nagyvilágba, ahogy az svk terem felé vánszorogtam. Ez olyan tény volt, amit nem lehetett vitatni; első pillantással lerítt rólam. Kócos haj, fekete szemek, 2ásítás/5mp, no meg a táskám a porban cibálva a hátam mögött…
Hát igen, már sokszor eldöntöttem, hogy nem érdemes hajnali négyig fent maradni, mert akkor a másnap reggelek kritikán aluliak, de… Így van, ott az a „de”.
Ez volt már a harmadik éjszaka, amit Vikivel szinte teljes egészében átvirrasztottunk, de nem bántam. Nem bántam, mert jól esett a lány közelsége, minden vele töltött pillanat gyógyír volt amúgy is megtépázott lelkemnek… innentől kezdve, megérte szenvedni a másnapokon.
Pedig ez a mai nap még a szokásosnál is nehezebben indult: megcsörrent a vekker olyan fél hét körül, majd darabokban ért földet. Ezután a szokásos dolgok, felkelés, mosakodás, öltözködés, miegymás… Bár ma reggel amilyen kómás voltam sikeresen kihagytam a reggelit is, mert ezek a teendők a szokásos idő kb másfélszeresét emésztették fel, így még enni sem maradt időm. Persze akár el is késhettem volna, ha nem Piton tartaná az órát, de ha nem érnék oda időben akkor úgy leoltana, hogy öröm lenne nézni. Ha meg visszadumálnék levonna háromszor annyi pontot mint az IQ-ja, és elküldene büntetőmunkára... Egy szó mint száz, ma nem késhettem el. Ilyen az én formám, így jártam.
Mondjuk lehet, hogy át kellene szervezni a napjaimat… Több alvás, több lazulás, vagy nem tom. De egyszerűen nem jutott rá idő. A nyakamba szakadt az összes létező leckém -meg büntető házim- tanulni is kellett, nem volt idő pihenni… Jó, mindenkinek arra van ideje amire szeretné, én pedig a kevéske szabadidőmet Vikire szánom. Innentől kezdve tiszta felesleges elmélkednem azon, hogy „milyen gáz szegény Diák sorsa”… pedig akkor is gáz a diák sorsa… Milyen már, hogy Pitonnal kell svk-n ülni egy ilyen reggelen?!
Mindeközben már elértem a terem ajtaját, és megtorpantam egy pillanatra. A szokásos „vidám Hawk” belépőmet most inkább jegeltem, mert nagyon nem voltam formában. Helyette megpróbáltam valamelyest kihúzni magam, felrángattam a táskám a földről, leporolás gyanánt kétszer megütöttem, majd valami mosolyszerűséget erőltettem elgyötört ábrázatomra, és a kilincs felé nyúltam…
- Hello mindenki – rendeztem el röviden a köszönést a már bennlévőknek egy fáradt mosollyal az arcomon. Hiába, ma tényleg nem voltam formában… Mindegy, a lényeg, hogy Piton még nem volt itt, nem tud kötekedni.
~Biztos hajat mos…~ fordult meg a fejemben, ahogy elindultam a padok között ~Na jó, ezt én sem gondoltam komolyan…~ 
Mindazonáltal tényleg pozitívan hatott a griffendélnek, hogy kb egy perccel becsöngő előtt sikerült beesnem. Így nem volt oka pontot levonni, a „barátságos és közkedvelt” Piton professzornak… Bár a végén még azon kezd el replikázni, hogy miért nem ültem még le? Így jár az ember, ha az utolsók közt érkezik… Na mindegy, ez már mondhatni megszokott volt.
Az irányt a megszokott bal hátsó pad felé vettem, de félúton egy hirtelen ötlettől vezérelve meggondoltam magam:
- Szia Viki –köszöntem a lánynak ahogy leültem mellé- Látom nem csak én vagyok szétcsúszva ma reggel –mondtam fáradtan vigyorogva, ahogy eszembe jutott a tegnap éjszaka. Első ránézésre, a lány sem aludhatott sokkal többet nálam, biztos szép párost alkottunk így egymás mellett ülve. Na de nem érdekelt senki és semmi véleménye, akinek nem tetszem, nem néz rám. Pont, nem téma.

[[SVK előtt, mindenki]]

[SVK előtt, mindenki]




*Hermione egy odavágott köszönést küld Ron felé, majd vissza is fordul jelenlegi beszélgető partnere felé, és folytatja az eleddig megkezdett csevegést. Rá sem hederít a Grifis srácra, sőt még segítségkérésére sem reagál, csak egy jól irányzott beszólással. Olyan sokat kért volna? Vagy, még mindig haragszik a reggeli miatt? De hát… olyan apró hülyeség volt. Ő már el is felejtette, mi is volt a vita tárgya. Lehet tényleg egy teáskanál érzelmi szintjén van? Na, jó az nem lehet. Ha ott lenne, akkor… akkor nem érezné, azt amit. Talán…talán.
Szerencséjére Chassy kimenti a katasztrófa övezetből, és még beszélgetni is akad kedve. Sőt, oda is vet egy félmondatot…ennyire látszik vajon, hogy mi foglalkoztatja. Persze, a tanácsot megfogadja. Hogyne tenné, hisz ezt szeretné már mióta. De úgy tűnik kiszemeltje, nem igazán hajlik, bármilyen társalgásra is… Tovább beszélget a hollóhátassal.
Újabb ember lép a terembe, szintén egy hollós. Nézzenek oda, ledobja magát a lány Beni mellé, majd meg is szólítja. Látszik a srácon, hogy örül a váratlan fordulatnak, mert elég kellemetlenül érezte magát eddig. Na, végre Ron elért valamit. Egy kis gonosz mosolyt elenged, majd figyeli a társaságot. Ismét újabb diák. Ezúttal egy mardekáros. Josh… Oda biccent felé, majd visszafordul Chassy és Hermione felé. Ismét nyílik az ajtó, újabb mardis, ezúttal egy lány. Ismételt biccentés…
Nem sokkal később egy ismerős alak lép a terembe. Viki az. Ron felnéz, majd valami szia félét monda a lánynak, mert jelen pillanatban jobban leköti a figyelmét, hogy Hermionéhoz szóljon. Persze, egyelőre nem jön össze, mert a lány a két hollóhátast követi tekintetével és figyelmével.
Elég rosszul néz ki Viki, csapzott, nyúzott. Mint aki nem sokat aludt az elmúlt évtizedben. Aztán jön egy kedves megjegyzés, Ron séróját illetően. Vikire néz, majd egy kissé megvető pillantás következik, ami elég bénára sikeredik, így kiegészíti.

-   Na azért te se nézel ki jobban. – vág vissza a lánynak. De meg is bánja, nem akart ilyen goromba lenni. – Izé, nem úgy értettem. Minden rendben? – próbál javítani a helyzetén, reméli sikerrel.

-   Na, igen. Nem vagyunk valami sokan… de csak jönnek még. Mondjuk arról fogalmam sincs hogy Harry merre járhat.

A társalgás közben megérkezik Emily, szintén mardekáros és eléggé magába forduló lány. Ron, eddig vagy órán látta, vagy egy ablakpárkányon ücsörögve, rajz cuccokkal a kezében. A lány úgy oson be, hogy alig veszik észre, leül és rajzolásba kezd. Majd megérkezik Lyra… nyomában a franciával. Ron szeme majd ki esik. Nem is tudta, hogy ezek együtt vannak. Néz, néz, még arról is megfeledkezik, hogy közölni akar Hermioneval valamit.

-   Sziasztok. – köszön feléjük… de elég izének sikerül… lehet el se jut odáig.

Majd újabb érkező, biccentés… valami olyasmi.
Végre szóhoz jut, mert a jelenet hatására elég nagy csönd hullott a teremre. És felteszi a kérdést Hermionénak.
Na nem erre a válaszra számított. Hermione kinevette és kigúnyolta. Ennyire azért nem bántotta meg reggel, hogy ezt érdemelje.

-   Igen is tudom, hogy hol a könyvtár, és csak egy kis segítséget szerettem volna kérni. Illetve nem csak azt, de mindegy. Nem tudom, miért kell ilyen ellenségesnek lenned. Mintha legalább Csámpást szögeztem volna ki a fúriafűzre. Csak kértem tőled valamit. Csak… csak… - fakadt ki Ron. Most nála betelt a pohár. Nagyon kedvelte a lányt, sőt. És pont ezért esett neki rosszul a hozzáállása.

-   Szóval én csak… csak ott meg akartam… ott …. Tőled… téged… kérdezni… szóval… a könyvtár… ahol csend van… meg ilyenek. És nincsenek sokan… Csak. – küszködött tovább.

~Csak, Merlinre. El akarltalak hívni a bálba.~ de ezt már nem volt képes kimondani.

-       Szóval lécci, gyere el a könyvtárba óra után.

 Az elhangzottak után többet nem volt képes mondani, csak vörösödő fejjel ült és nézte Hermione reakcióját.

- Wáááh, te, miért nem szóltál??...- *Ugrik ki az ágyból , s az első kezébe akadt tárgyat, ami jelen esetben egy sárga gumikacsa, szobatársa fejéhez vágja, aki már felöltözve indul az SVK órára... Persze, a srácnak jók a reflexszei és felrehúzza a fejét, majd egy jót nevet Olie-n, aki kisgatyájában rohangál, a szobában, hogy összeszedje a cuccait az órára..*
- Így jártál, Oliver...hehe, aztán ne késs, hihihi...- *Lépett ki az ajtón a szobatárs jókedvűen...*

- Hogy az a..., nem késhetek, Piton professzor szétszed....- *Olie gyorsan magára kapott egy sötét nadrágot, egy fehér inget, hozzá egy, a házához megfelelő színű nyakkendőt , s végül magára kapta a talárját, majd hóna alá véve a pergameneket és az íróeszközt rohant órára...Futás közben tűrte be az ingjét a nadrágjába, s úgy próbálta megigazítani a nyakkendőjét is, nem nagy sikerrel...*

~ Esküszöm, hogy beszerzek valami ébresztőórát...~

Úgy futott, hogy majdnem megbotlott saját cipőjének az orrában. Szerencsére az esés nem következett be, s Oliver sikeresen elért a tanterem ajtajáig. Odaérve kifújta magát, s az ajtó előtt megigazította a frizuráját...

~ Jólvan, csak semmi pánik...reménykedj, hogy még nincs bent. Piton még nincs bent, Piton még nincs bent...~

Oliver nem volt félős srác, de ha kellett volna mondania egy tanárt, akit a rémálmaiban sem látna szívesen, az Piton volt...A srác ujjai lassan a kilincsre fűződtek, majd egy szusszanás után határozott mozdulattal benyitott, s először a tanári asztal felé pillantott, de nem volt ott senki...Ezután pillantott a terem másik végébe, hátha ott lapul valahol  a kígyó, de szerencséje volt, úgy tűnt, hogy Piton még nincs a tanteremben.

- Huh, szevasztok srácok...-*lépett be immár nyugodtan, s mosolygott a többiek felé.*
- Mi újság, jól vagytok?...-*kérdezte barátságosan, miközben körbefuttatta tekintetét a tömegen, s kiszúrt magának egy üres helyet Griffendéles társai közelében. Odament, lepakolta a cuccait és leült...Amí várakozott, előkapott egy üres papírt és rajzolgatni kezdett...*

A Roxfort folyosói változatlanok diákkora óta; ugyanazok a festmények, ugyanaz a padlózat, ugyanaz a kő, mint akkor s mint már egy évezrede mindig. Több időt töltött itt, mint az átlag diák, de nem a tanulmányi eredményei okán: a Főnix rendjének tagjaként számos esetben kényszerült idejönni, lévén ez volt Dumbledore elsődleges tartózkodási helye… és most, hogy a háború újra kitört, ismét egyre gyakrabban és gyakrabban kereste fel a kastély igazgatójának irodáját; ámbár Dumbledore nem szerette, ha a rendtagok a kastélyban tartózkodtak, voltak olyan dolgok, amiket nem lehtett irott formában közölni vele s olyankor személyesen jött el ide valaki… rendszerint ő, de néha más is. Most is ez történt, és… Dumbledore szokatlan, furcsa… mondhatni eddig egyedülálló kérést intézett felé.

- Piton professzor jelenleg nem elérhető… és mialatt mi itt beszélgetünk, a hatodéves diákok éppen őt várják Sötét Varázslatok Kivédése órát tartani. – mondta szinte derűsen Dumbledore.
- És nekem ehhez mi közöm…? – kérdezett vissza.
- Szükségünk lenne egy helyettesitő-tanárra, amig Perselus visszaér…
- Nem… ezt nem kérheted tőlem.
- Oh, de bizony; épp az imént tettem meg!
- Nem vállalom.

És itt van; eme diskurzus után mindössze öt perccel, az iroda elhagyása után közvetlenül már a tanterem felé tartott, ahol azok a bizonyos hatodévesek várakoztak. Léptei visszahangot vertek a kihalt folyosón: egy halk, tompa és egy erőteljesebb, éles koppanás a kövezeten attól függően, hogy éppen melyik lába emelkedett fel és ért földet. Egyik szemét az előtte lévő, félig nyitott ajtóra szegezte, a másik rövid szemlélődés és megállapodás után folytatta körkörös útját az üregében, szemmel tartva az egész környéket egyidőben. Hasznos kis alkatrész volt… bár az emberünk azt vallotta, hogy gondolkodás nélkül visszacserélné az eredeti szemére, ha lenne rá lehetősége. Minden hiányzó testrészéről ezt mondta… és mindet igy is gondolta.
Egy pillanatra megtorpant az ajtó takarásában és összeszedte a gondolatait. Még soha nem tanitott. Egyszer már kellett volna neki, már megvolt a szerződés is, de… elaludt az ébersége: meglepték, legyőzték és bezárták. Kilenc hónap. Igaz, hogy végigaludta, de talán még semmi nem hagyott benne olyan mély nyomot, mint az az időtartam. Nem testileg, abból maradéktalanul felépült… a büszkesége sérült, gyógyithatatlanul.
Hát.. most legalább megtudja, hogy egyáltalán alkalmas lett volna-e a feladatra.
Felsóhajtott és belépett a terembe.
- Jóreggelt, jóreggelt… - mondta halkan, és ha esetleg nem vették volna észre, akkor két erőteljes tapssal hivta fel magára a figyelmet. – Fáradjanak a helyükre…  - elindult a katedra felé s nagy nehezen felkászálódott az emelvényre, majd a csoport felé fordult. Megvárta, míg mindenki elfoglalta a helyét és elült a hangzavar; egyszóval megvárta, míg csoport úgy kezd el kinézni, mint aki tényleg tanórára jött.
- Nos, mint láthatják, Piton professzor… pillanatnyilag nem elérhető. Mielőtt kérdésekkel kezdenének bombázni: nem, nem tudom hol van és azt sem, hogy mikor fog visszajönni. Erről ennyit.
-Hm… - tekintete végigvágott a termen, végül  azon az illetőn állapodott meg, akinek biztosan tudta a nevét. – Weasley! Mit vettetek az utolsó órán?

//Irási sorrend = érkezési sorrend, ha kérhetem.
Hermione kérte, hogy hagyjuk ki egyenlőre, tehát az utána következő jön; ha valakinek még ilyen jelelgű kérése támad, az jelezze.//

//Ezek szerint ez igy nem működik; jöhetnek a reagok az érkezési sorrendtől függetlenül.//

*Kop-kop...Ezek az ujjai, amint a padon dobol velük. Hol késhet Piton?...Oké, nncs tele várakozással, de a semmittevésnél még az is jobb lenne, ha egymást oltogatnák. Körbenéz. Hát igen, úgy tűnik, nem csak ő unja magát... A Huxley rajzol, a többiek valami olcsó semmiségről beszélnek - történhetne már valami.
Hoppsz, a kérése meghallgatásra talált. Az ajtó nyílik, megjelenik először egy műláb, majd egy igazi is, és ha a kopogás, ami a belépéssel jár nem lenne elegendő, felhangzik két taps is. Chass meglepődve fordul arrafelé, hiszen ezeknek a zajoknak a tulajdonosa egészen biztosan nem Piton. Hacsak...
Ám a vöröske ezúttal is hiába reménykedik. Nem a nagyranőtt rémdenevér esett le a lépcsőn és kényszerült amputációra, st még csak nem is sántít, hogy a botja koppanhasson minden egyes lépésénél; ez bizony a jó öreg Mordon..*

-Ollie..!!

*Bizony, a csapódás minden várakozás ellenére kissé megijesztette Chassyt. Tehetetlen dühét, amelyet a rémült kiáltás miatt érez, évfolyamtársára zúdítja; azt mégsem vallhatja be, hogy egyszerűen megijedt...*

-Miért nem szóltál?? A frász jött rám ettől a...az embertől.

*A megjegyzés talán egy icipicit hangosra sikeredett, és Chassy némi bűntudattal tekint Huxley-ra..*

-Bocs..szóval izé. Hogy aludtál?

*A srác biztosan tudja, hogy nem kell megsértődnie. A biztonság kedvéért rá is kacsint, majd Mordon felé fordítja tekintetét. Ahh, persze...Weasly aztán tudni fogja, mit vettünk előző órán...(())*

[Klubhelyiség]

Klubhelyiség

Dan lassan ébredezni kezdett. Érezte, hogy valami nincs rendben, ugyanis túl kipihent volt ahhoz képest, hogy három órával ezelőtt feküdt csak le. Lassan kinyitotta a szemeit és ahogy ásított egyet, matatni kezdett az éjjeliszekrényén az óra után. Mikor végre kisebb tapogatás után megtalálta, a kezébe vette és miután felült, nyújtózott egyet. Csak ezután pillantott rá az órára, ami.... hát megállt. Kész tény, de megállt. Dan idegesen körbepillantott a szobában és megütközve tapasztalta, hogy az teljesen üres. Egy ágyban sem aludt senki, a szobában egy árva lélek nem volt. Visszatette az órát az éjjeliszekrényre, persze próbáltam nem dühösen levágni, hogy eltörjön és délután azzal is bajlódhassak, de annyira felhúzta, hogy pont most állt meg, hogy nem bírta halkan letenni. Ezután kivágódott az ágyból és rögtön öltözni kezdett. Röpke háromórai alvás ugyan nem elég sok, de ha rendesen kialudta volna magát, akkor is úgy tűnne, mintha csak keveset aludna, pláne, ha Pitonnal kezdett. Dan már csak ilyen volt. Akármennyi energiája is volt, mindig sikerült egész napra elraktározni valamennyit és még este is kijutott belőle bőven. Dan kapkodva felöltözött, majd a cuccai után nyúlt, amik már az éjjeliszekrényén hevertek. Ezután a lépcsők felé vette az irányt és amilyen gyorsan csak tudott, leszáguldott a lépcsőn.
* De jó, hogy még tegnap este kipakoltam a ruháimat és az első órára szükséges tanszereket. Ilyen is ritkán esik meg velem, de most kész szerencse. Na nézzük... Szerencsemedál? Megvan. Varázspálca? Rendben. SVK tankönyv? Az is oké. *
Ahogy Dan ránézett a tankönyvére, rögtön undor ült ki az arcára. Ő az a típus volt, aki nem rejtette véka alá, hogy mennyire is gyűlöli Pitont. Na de ki nem. A mardekárosokon kívül persze, akik előszeretettel élvezték a Piton által nyújtott előnyöket. Dan idáig teljesen oda volt ezért a tantárgyért, főképp harmadéves korában, mikor Lupin tanította. Na de szinte mindenkinek ő volt akkoriban a kedvence és alighanem ez mostanáig nem változott.. Már amelyik házban....
Dan most is igyekezett minden erejével azon lenni, hogy tartsa magát ahhoz: a SVK a világ legjobb tantárgya.

Tanterem

A fiú végigszáguldott a folyosókon, nem akart sokat teketóriázni, mivel már így is rengeteg rovása volt Pitonnal szemben. Na meg persze eléggé súlyos büntetéseket tudott kitalálni, főleg, hogy Dan griffendéles volt. Csodálta is, hogy a húga nem oda került. De a Hollóhátat sem tartotta rossz háznak, sőt!
Ahogy befordult az egyik sarkon, rögtön észrevette a tantermet, és hogy... az ajtó csukva. Dan idegesen lefékezett az ajtó előtt és vett egy mély lélegzetet.
* Jó, nyugi, minden rendben, remélem nem Piton lesz. *
Mondogatta magában, miközben lenyomta a kilincset és benyitott. Rögtön bel is lépett, minél több magabiztosságot mutatva persze kívülről, de legbelül kicsit tartott, hogy Piton "tárt karokkal" fogja fogadni.  De teljesen más fogadta, mint amire számított.Ahogy megpillantotta Mordont, elállt a lélegzete a csodálkozástól.
* Jé hát az öreg meg mit keres itt? És Piton hol van? Tényleg... Most kíváncsi vagyok, tényleg az igazi jött-e be.*
Miközben Daniel ilyeneken agyalt, visszatért a magabiztossága és mosolyogva biccentett Mordon felé.
- Jó reggelt. - köszönt vigyorogva, majd a padok felé pillantott és elindult az egyik üresnek szék felé. Ahogy leült rá, körbenézetta teremben. Páran még mindig őt nézték, de ez Dant a legkevésbé sem érdekelte. Hallotta, hogy pár mardekáros röhögve sugdolózni kezd, de ő csak halálnyugodtan felcsapta a könyvét és belelapozott.
* Most már tudom mit érezhet Benjamin, ha ilyenkor toppan be. Na sebaj. Nézzük mi volt a multkor a lecke. Most jut eszembe, még házim sincs. Na mindegy... Unalom a könyv idén.*
Dan még kicsitlapozgatott, majd ugyanolyan hévvel becsapta a könyvet, mint ahogy kinyitotta és Mordont kezdte nézni.

[{ Lyra; SVK, AZ óra }]

{ Lyra; SVK, AZ óra }

A terembe való belépést, valamint a köszöntés formuláris szabályait maga mögött tudva indult meg Kedvese nyomában a padok között leledző sorban. Tekintete hol jobbra, hol pedig balra szökött, kémlelvén a diáktársakat, valamint azt, hogy azok vajon mivel is ütik el az idejüket, mielőtt az Éjfekete, mindenki által rettegett Professzor megérkezik, hogy megkezdje a sajátos formájú okítását, amely egyesek szerint felért egy kínzással. Az igazat megvallva a franciahon szülötte mindig is jókat mosolygott ezen a tényen, Piton olyan volt a társai számára, mint valami rossz ómen, amely ha megjelenik, semmi jóra nem lehet számítani. Arra azonban soha, senki nem gondolt, hogy az általa leadott tárgyból bizony valóban csak azok mentek át, akik tudtak valamit…no meg persze a Mardekárosok…azok lehettek akár olyan sötétek, mint a Házuk fejének talárja, vagy haja…ettől függetlenül esélyük sem volt frenetikus Troll osztályzatot kapni. Igen, ez valamelyest negatív irányba hatott, azonban az okítása megmaradt a fejekben, ahogyan a személye, és kisugárzása is. Freddie soha nem tartott tőle, mindig elvolt az óráján, odafigyelt, jegyzetelt, és az igazat megvallva, mindig megkapta a jegyet, amit megérdemelt. Talán amiatt, mert soha nem hívta fel magára a figyelmet…talán más miatt…

Ahogyan elmerengett ezeken a dolgokon, arra lett figyelmes, hogy a terem közepén álló üres pad mellé ért Párjával. Lyra eleresztvén a kezét jelezte, itt fognak helyet foglalni, az arany középúton. Az igazat megvallva ez volt a legjobb választás, mert ezzel kifejezték, érdekli őket az óra anyaga, de nem képviselik a stréber vonalat. Ahogyan az illő, a lány széke mögé lépett, majd kihúzta azt. Midőn Párja elhelyezkedett, kibújt táskájának pántjából, majd az ölébe helyezte. Nem akarta a földre, mert egyrészt, az illetlenség lett volna…másrészt pedig olyan dolgokat rejtett, amelyeknek nem a szék lábánál van a helye. Elmosolyodva fordult a saját széke felé, kibújva a saját táskájának pántjából heveredett le, és tette azt az asztalra. Egyenlőre nem vett elő semmit, Piton úgyis mindig el szokta habogni, mire lesz szükség…jegyzetelni is csak akkor volt ildomos, ha szólt…amúgy inkább figyelni.

Hátát a támlának szegve várta azt a tipikus „berobbanok a terembe” érkezést, amely minden esetben a kezdés pontos pillanatára volt tehető. Ez mondjuk eléggé furcsa volt, mindig is annak tartotta, de különösebben nem elmélkedett el azon, miért is lehet. Belegondolva, a Professzor talán rühelli a diákokat…nem, ez nem kérdés tárgya…szóval ki nem állhatja őket, és így nem kell velük többet összezárva lenni, mint az szükséges. Az egyetlen logikus magyarázat, más nem húzódhatott meg a háttérben. Minthogy az igazat megvallva nem érdekelte túlzottan az önnön eszmefuttatása, elhessegette, és kissé közelebb húzódott Lyra-hoz. Tisztában volt azzal, hogy a lány nem szívleli az óraadót…kezét annak kezére helyezve mosolyodott el, ezzel is biztosítva, ő itt van, ha kell. Pontosan abban a pillanatban nyílt ismét az ódon faajtó, és jelent meg Rémszem…Freddie felkapta a fejét, és kérdőn mustrálta végig a „golyószemű” tanárt…mindenre gondolt, csak arra nem, hogy Perselus Piton nem fog megjelenni a hőn áhított óráján, az SVK-n. Halovány mosoly kúszott az ajkaira, miközben a mogyoróbarna íriszek oldalra sandítottak, Párjának arcára…a látvány…a megkönnyebbülés…amely arról sugárzott.

Mordon Professzor köszöntésénél ismét előretekintett…amikor amaz végigmérte a diáksereget, bólintott, elvégre köszönteni szokás az érkezőt…szóban azonban nem szerette volna megzavarni a már elkezdődött tanórát. Csendesen hallgatta, amit a katedrán szobrozó előad.
~ Piton nem elérhető? ~
Sejlett fel benne a kérdés…minthogy azonban nem igazán szeretett eshetőségeken agyalni, így megrándítva a vállát tekintett oldalra…Ron irányába. A kérdéssel Őt illették…természetesen hatalmas mosoly ült ki szájának szegletére, merthogy tudta, a fiú legalább annyira figyelt az előző órán, mint most, a kérdés elhangzásakor. Nem akart közbeszólni, mert az stréberség lett volna, és bántó…így csak összefonta karjait a mellkasán, majd hol a Profra, hol pedig a Vörösre tekintett…remélte az előtte, vagy mellette ülő lesz annyira élelmes, hogy mutatja neki a jegyzeteit…