Sötét varázslatok kivédése tanterem

Kora esti órák, Seraphin

Nem telik bele sok időbe, amíg a srác megfordul és végre beazonosíthatom. Searphin Lemartin, aki történetesen az egyik háztársam, és már öt éve nézegethetjük egymás fejét nap mint nap a klubhelyiségbe. A nevén kívül nem sokat tudok róla. Az évek alatt csak annyit állapítottam meg róla, hogy elég antiszociális típus. Ja igen és van még egy macskája is. A háziállatokra mindig emlékszem, sőt valamikor ezen alapján tudom beazonosítani, hogy ki kicsoda. Nem számítottam arra, hogy pont vele találkozok itt. Mikor háttal ült és nem tudtam ki az minden megfordult a fejemben csak az nem, hogy mardekáros az illető. Bár gondolhattam volna, hiszen nem tudok elképzelni, mondjuk egy hugrabugost kígyó patrónussal.
- Áh, csak te vagy az? – Teszem fel azt a kérdést, amire nem lehet hogy válaszolni, miközben a lelkesedés érezhetően kiveszik a hangomból. Kicsit csalódott vagyok, hogy nem egy olyan idiótával van dolgom, akit a sárga földig lehet alázni, de ez van. Az élet már csak ilyen kegyetlen.
- Kiváló? Milyen nagy szavak. De ahogy akarod, nevezd így, hiszen mint a legtöbb dolog, ez is viszonylagos. Én viszont inkább átlagosnak nevezném. Ha egyszer megtanulom a patrónus megidézését, akkor ígérem, megmutatom mi a kiváló – Nézek a nálam egy évvel idősebb fiúra. Talán egy kicsit nagyképűen adtam elő, de nem mondtam olyat, amiben nem vagyok biztos, hogy meg tudom csinálni.
- Neked mikor sikerült elsajátítanod? - Érdeklődök, hiszen jó lenne tudni mennyire vagyok lemaradva tőle, ha egyáltalán le vagyok, hiszen én még csak az ötödik évfolyamot járom, és feltételezem, hogy ő is körülbelül ilyen idős korában tanulta meg. Közben a beszélgetés tárgya, az ezüstösen fénylő kígyó lassan eltűnik a levegőben. Nagyon szépnek találom, de ezt nem jegyzem meg Serának elégedjen meg annyi elismeréssel, amennyit az előbb kapott.
- Igaz, egy izzadságcseppet se látok rajtad, bár azt nem tudom mennyire erőlködtél vagy nem, mivel már csak a végeredményt volt szerencsém látni, de ha te mondom elhiszem. Pitont… elnézést adjuk meg a tiszteletet, Piton professzort pedig pont ezért szeretjük, hiszen ő csak az igazi tehetséget értékeli. Ezért is örülök, hogy idén ő tanít minket, bár bájitaltan tanárnak se volt rossz – A mondat végén felállok a helyemről és nyugodt léptekkel elkezdek közeledni a katedra előtti üres rész felé.
- Igazán köszönöm a lehetőséget, de nem egészen értem, pontosan mit értesz kibontakozás alatt – A kérdés közben előhúzom zsebemből a tizenkét hüvelykes mahagóni pálcámat.
- Tudod a botlás nem az erősségem. Maradjunk inkább az alkotás résznél – Mosolygok az előttem álló fiúra

Kora esti órák, Zephyr

*Csak én. Felvonom a fél szemöldököm, kétkedéssel pillantok rá, elvégre ennél azért többet vártam olyas valakitől, amit a Süveg elég életképesnek ítélt ahhoz, hogy Mardekáros legyen, bár tény, nehéz nem átvenni a nagyteremben nyüzsgő vegyes tömegtől az ostobaság zászlaját, ami olyan fényes, olyan csillogó, hogy ki tudna ellenállni neki. Elhúzom a szám, nem szeretem, ha ilyesmit tapasztalok, már Darrentől is rosszul viseltem a túlzott tudálékosságot, de legyen hát, ha egyszer nem tudjuk, hogy hol a helyük, akkor meg kell „küzdeni” érte.*
-És íme a kulcsszó, HA egyszer megtanulod kíváncsian várom, hogy mily nagyszerűt tudsz majd mutatni…-*finoman rámosolygok, hiszen én nem haragszom, nincs rá okom*-…mindazonáltal nem az ember választja a patrónust, így hiába a vágy a nagyszerűség után, akinek nyúl jut, annak nyúl jut, de persze a maga nemében a cickány is lehet különleges és kiváló.
*Ez egy jó kérdés, elégedett is lehetnék, amiért feltette, így aztán igyekszem pontos választ adni rá.*
-Potter után… évközben láttuk tőle az első, még Lupin idejében, megdöbbentett mindenkit, de évközben a vizsgák miatt nem volt időm ezzel is foglalkozni-*valóban nem*-… harmadik nyarán. Negyedik félév végére pedig tökéletesítettem. Addigra lett olyan rendes formája-*nem, nem hiszem, hogy szégyenkeznem kéne azon, hogy nem lett kapásból inkarnálódott patrónusom, hiszen nem is fenyegetett semmi veszély, ami miatt szükségessé vált volna előbb is. Ráértem, hát megtanultam. Érdemes volt.
Zephyr elindul, egészen előrejön, a tanár asztalnak támaszkodok, övé a placc, a magam részéről a pálcámat leengedem magam mellé. Egy félmosollyal biztosítom, hogy immáron megidézni a drágaságomat csak szép emlék kérdése, az intenzitását tekintve lehet lusta, lassú patrónus, vagy éppen virgonc és fürge, mint egy sikló a hajnalban. A további szavaira azonban helyeslőn bólintok.*
-Így van, csak azt bánom, hogy nem tarthatja a professzor mindkét órát, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy Foley professzor lenne az alkalmas tanár arra, hogy felkészítsen a bájital RAVASZ-ra majd jövőre-*nem mintha különösebben aggodalmasan csendülne a szavam, csak mintegy mellékes gondolatként vetem közbe, miközben megint intek, aztán megoldom a talárom gombolását, hogy levegyem, mert már túl melegnek érződik.*
-Nem vitatom. Az előző csapatok, akiket kénytelen voltam megnézni munka közben inkább pusztításban jeleskedtek, lássunk valami alkotást. Gondolom azért jötté ide, nem? Valamit gyakorolni… -*elvigyorodom*-…vagy téged is hajtott a vágy, hogy a csoporttársainkat lásd gyakorlás közben, hogy holnap már ne érjenek meglepetésként azok a sokkoló mellékvarázslások, amiket úgyse hagynak ki?

Kora esti órák, Seraphin

Még sose gondolkoztam azon vajon, ha lesz patrónusom az milyen lesz, nem izgatott a téma. Most viszont elgondolkoztam rajta, hogy vajon nekem milyen állatként jelenik majd meg, ha egyszer megtanulom. Nekem semmi bajom nincs a nyulakkal, se a cickányokkal, de véleményem szerint hozzám valami más illene.
- Nekem mindegy, felőlem háziegér is lehet csak kutyát ne – Az állat nevének az említésére elfintorodik az arcom. Sose bírtam őket – Nem rajongok a kutyákért, ők se értem – Szolgálok rövid magyarázattal.
Ezután jön a következő kérdésemre a válasz. Potter nevének említésére elkezdem forgatni a szememet. Rosszul vagyok, ha ő kerül szóba, de legalább Sera nem isteníti őt, mint egyesek. A mondat további részét érdeklődve hallgatom végig. Szóval egy kicsit le vagyok maradva hozzá képest, de nem baj ez eddig még nem törte meg a lelkesedésemet. Akkor érezném hülyén magam, ha már próbálkoztam volna vele hosszú ideje, de mivel eddig még egyszer se kíséreltem meg a dolgot, meg nem is volt, aki megmutassa, hiszen a családtagjaimat hiába kérem ők állandóan olyan elfoglaltak, a tanárokhoz meg nem szívesen fordulok, ezért nem érzem úgy, hogy lemaradtam volna bármiről is.
- Értem – Tudom le tömören és röviden ezt a témát. A válasza teljes mértékben kielégítette a kíváncsiságomat.
- Ami Foley-t illeti vagyis Foley professzort – Javítom ki már másodszorra magam. Én csak a jelenlétükben szólítom professzornak a tanárokat, ő viszont akkor is megadja nekik a tisztelet, ha nincsenek ott. Ez kicsit furcsa számomra -  tényleg nem érhet a nyomába Piton professzornak, de a teljesítményed a RAVASZ-on nagyrészt rajtad múlik. Ha esetleg nem sikerülne jól, akkor ne a tanárt hibáztasd. Szerencsére nekem még odébb van. Addig hátha kapunk egy jobb tanárt – Nyugtatom magam, bár én egyáltalán nem aggódok emiatt. Egyrészt még odébb van másrészt úgyis megoldom a dolgot.
A következő feltételezésre, miszerint én is gyakorolni jöttem ide felnevetek.
- Igen, be kell vallanom minden este ide járok gyakorolni. Nincs is jobb dolgom ennél. Mellesleg nem értem, miért töltik ezzel a drága idejüket, ha nincs hozzá tehetségük, akkor csak az idejüket vesztegetik. De ők tudják… - Közben rájövök, hogy még nem válaszoltam a kérdésre – Amúgy csak kiszellőztettem a fejem egy kis sétával, mikor láttam, hogy milyen sokan jönnek ki innen és gondoltam megnézem mi lehet ennyire érdekes itt – A mesélésből természetesen kihagyom azt a fontos részletet, hogy eredetileg mit is keresek errefelé, de ezt rajtam kívül senkinek nem kell tudnia.
- Hm… Tudod mit akarok alkotni? – Kis hatásszünet – Egy patrónust. Ha már úgyis annyit beszéltünk róla, és ha neked már ilyen nagy tapasztalatod van benne, akkor talán megmutathatnád az alapokat. Mit szólsz? Persze, ha nem rohansz éppen sehova, bár őszintén szólva nem úgy nézel ki – Vigyorgok rá, miközben várom a válaszát. Ha már van itt valaki, aki meg tud tanítani erre a dologra, akkor miért ne használnám ki a lehetőséget?

Kora esti órák, Zephyr

*Jó. A szikrák elültek, az a kellemetlen kis rándulás az ujjaimban megszűnik, ami arra figyelmeztet, hogy nem lenne rossz kézben tartani a pálcám. Teljesen új szokás, csak akkor veszem észre többnyire, amikor már elmúlt, de Giles óta valahogy furcsán ingerlékenyebb vagyok a szokottnál, amin mondjuk egyáltalán nem csodálkozok. De lám, mégiscsak háztárs, intellektusban is felér, nem csak magasságban. Mindazonáltal neki is megvannak a maga gyengeségei, lám.*
-Kutyák?-*csodálkozva felvonom a szemöldököm.* -Buta, marcangolásra idomítható állatok, nagyon könnyű őket megfélemlíteni, de akár megnyerni is, csak ennivaló kérdése az egész-*semmi félelmetes nincs bennük, bár ki tudja, mindent meg lehet bűvölni úgy, hogy az ember megrettenjen tőle, esetleg, hogy a félelem jogos legyen halálos intenzitással is támadhat az emberre.* -Mivel azonban a patrónus az ember lelkét… vagy legalábbis valami olyasmit próbál megjeleníteni, csak erősebb, védelmező formában, ezért aligha hiszem, hogy a legboldogabb emlékeid között válogatva, majd varázsolva egy kutyaforma jönne ki belőled-*elvigyorodom, mert azért akaratlanul is elképzelem, ahogy a saját patrónusa elől menekül, bár nem tűnik menekülős típusnak, szóval még jobb: megtámadja a saját patrónusát! Pontosabban, megtámadná, ha lenne. A szavaira azonban bólintok, mert azoknak nem csak lenne, hanem van is igazságtartalmuk.*
-Valóban, jórészt rajtam múlik, de alapozás nélkül nehéz megfelelően teljesíteni. Persze Piton professzornál már eléggé alapoztam, de… -*legyintek, a többi szóra sem érdemes, nem lesz baj bájitaltanból, ha jobb ötletem nem lesz, majd átmegyek Potterbe és kitalálok valami akkora ökörséget, ami olyan szinten megdöbbenti a tiszteletreméltó professzorokat, hogy meg se buktatnak, mert nem akarnak többet találkozni velem.
Félrehajtom a fejem, figyelmesen megszemlélem, elvigyorodok. Nem, egyáltalán nem úgy fest, mint aki görcsösen gyakorlatozni jár. Bólintok.*
-Igen, engem ők vonzottak ide, jórészt csoporttársaim, holnap lesz óránk, hallottam, hogy tervezik a felkészülést, gondoltam megnézem őket. Érdemes volt, nehéz lett volna döntenem sírás és nevetés között, ha egy kicsit jobban a szívemre veszem amit műveltek azokkal a szerencsétlen pálcákkal. Bár… a pálcák baja, hogy milyen varázslót választanak maguknak-*ellököm magam a katedrától, egy pillanatra megfordul a fejemben a gondolat, hogy távozok, hiszen fejet szellőztetni egyedül érdemes, bár inkább magasabb és szellősebb helyeket szoktam választani, de a szavai, ha megtorpanásra nem is késztetnek, arra rávesznek, hogy a sétám más irányt vegyen, szembeforduljak vele, kibontott talárom szinte csapzottan lóg a vállamon, figyelmesen nézek rá.*
-Mondhatnám, hogy boldogulj magad-*de úgyse fogom ezt mondani, hiszen hízeleg, hogy éppen tőlem kér olyan segítséget, aminek maga is utána tudna nézni, de lám, becsüli annyira a tudásomat, hogy esetleg a segítségére lehetek. Meg különben is, maximálisan hiú vagyok. Úgy kell nekem.* -De jobb, ha segítek benne, és akkor nem tart fél évig, bár lehet előbb is meglennél, mindazonáltal mindjárt itt a nyár és utána ki tudja mi jön-*nem lesz több éjszakai séta a kastélyban, tiltott szavak, gyönyörködés az éjszaka mélykék csillanásában, nem lesznek órák, amiken meg lehet felelni, nem lesznek lenézett társak, nem lesz semmi. Talán új év sem lesz. Kellemetlen.* -Maximálisan ráérek. Gondolom ismered a bűbáj lényegét?-*Ha nem ismeri majd elmondom, de azért megkérdezem.*

Kora esti órák, Seraphin

Buta, marcangolásra idomítható állatok. Ez a jellemzés tökéletesen fedi a valóságot. Bólogatással helyeslek ezzel is jelezve mennyire egyet értek. Egy kissé megkönnyebbültem, mikor kiderül, hogy valószínűleg nem kutya lesz a patrónusom. Végig gondolom a szép emlékeimet, de egyikbe se vélem felfedezni az előbb említett állatot. Még szerencse. Legalább nem kell utálnom azt a dolgot, ami védelmez. Bár mivel nem hús vér állat lenne nem biztos, hogy úgy viszonyulnék hozzá, mint az igazihoz, de az előítéleteim megmaradnának. Hiába van rengeteg fajta kutya a világon nekem mindegyikről ugyanaz jut eszembe. Fogak, nyál, ugatás és harapás. Ennek ellenére nem félek tőlük. Ha szembejön velem egy, akkor nem futok el sírva. Nem, csak nem bírom őket, undorodom tőlük, mert az a személy jut róluk eszembe, akit a legjobban utálok a világon.
- Ez igaz. Jó alapok nélkül nehéz megfelelően teljesíteni – Térek vissza a bájitalos témára – Viszont a nehéz nem egyenlő a lehetetlennel. Kinézem belőled, hogy te jól fogsz teljesíteni. Azoknak is sikerül, akiknek semmi tehetsége hozzá, akkor neked miért ne sikerülhetne? – Ez talán bíztatásnak hangzott, pedig nem annak szántam csak próbáltam reálisan nézni a dolgokat. Én személy szerint nem aggódok emiatt. Egyrészt, mert még messze van másrészt, pedig biztos vagyok a sikerben, ahogy mindig. Ha másnak megy, akkor nekem még jobban fog menni.
Elvigyorodok, mikor meséli, hogy a csoporttársait jött megnézni hogyan szerencsétlenkednek. Mivel vizuális típus vagyok, ezért elképzelem miket művelhettek. Már csak azt sajnálom, hogy én nem lehettem itt.
- Kár, hogy lemaradtam róla. Azt hiszik, ha együtt gyakorolnak, akkor jobb lesz, pedig szerintem csak legfeljebb hátráltatni tudják egymást. És fogadni mernék, hogy ennek ellenére a fele aurornak készül – Egy sóhajjal zárom ezt a gondolatmenetet, majd végignézek a pálcámon – Amúgy ha a pálcák csak a jó képességű varázslókat akarnák választani, akkor nagyon soknak nem lenne gazdája. Ha nincs jobb, beérik a rossz minőséggel. De persze vannak olyanok is, akik jól választanak – Tekintetem ismét a mahagóniból készült tárgyra vándorol. Az enyémet nehéz volt megtalálni. Vagyis fordítva: ő talált meg nehezen engem. Már nem is emlékszek mennyi idő volt, de hogy nem volt rövid az biztos. Mindenesetre megérte az a sok várakozás, és próbálgatás.
Kíváncsi voltam mit válaszol a kérdésre. Azt észrevettem, hogy megváltoztatta az útirányt, nyilván eredetileg menni készült. Szembefordul a velem, majd megszólal. Feltételes móddal kezd, és az első három szó után már tudom is, hogy nyert ügyem van. Mondhatná, hogy boldoguljak egyedül. Ez után, pedig jön az a bizonyos „de” szócska.
- Pontosan. Nem tudni mi jön a nyár után ezért jobb, ha felkészülök mindenre. Hátha lesz dolgom dementorokkal a közeljövőben. Fő az elővigyázatosság – Nem hiszem, hogy a dementorok nagyon meg akarnának támadni, mivel nem szándékom akadályozni semmilyen tevékenységüket, de ha esetleg mégis megtennék, akkor jobb védekezni ellenük. Ezek olyan lények, amikben nem lehet megbízni.
- Köszönöm – Ezzel az egy szóval nyilvánítom ki a hálámat, amiért hajlandó időt szánni rám – A patrónus, ha jól tudom egy pozitvív erőtér, egyfajta védőszellem, aminek a dementorok nem tudnak ártani – Fejtem ki röviden a bűbáj lényegét, és körülbelül ennyi, amit tudok róla. Hogy miként kell előhívni azt már nem tudnám neki megmondani, de ezért is kértem a segítségét, hogy ezt megmutassa.

Kora esti órák, Zephyr

*Hízelegne? Aligha, de bizonyos egón túl az ember már elvárja, hogy a világ hízelegjen neki, sőt, ki is provokálja, vagy ha éppen erre nem hajlandó, akkor hajlamos leszek úgy értelmezni, hogy de mégis, mindazonáltal nekem ez is tökéletesen megfelel, amíg azt hallom, amit szeretnék. Tehetség, erő, hatalom, teljesítés. Kihívás, aminek meg kell felelni, elismertség, amit le lehet utána aratni. Persze lehet utálni az ilyen egyszerű vágyakért, de nem igaz, hogy olyan egyszerű, hiszen mint mondottuk volt, kell hozzá az emberben rejlő lehetőség, hogy kihasználhassa az életet ily módon. Édes.
Előhúzom a pálcám, tűnődve megforgatom az ujjaim között, sötét fája nem árulkodik agresszív pálcarokonairól, az egyszarvú szőre csendesen lapul benne…*
-Bizony kár-*mosolyodom el nem minden rosszindulat nélkül, csak azt sajnálom, hogy Neville a griffendélből nem volt itt, így nem volt szükség javasasszonyi segítségre ahhoz, hogy valaki kijusson a pokollá váló teremből, pedig micsoda mulatság lett volna.* -Ha jobban belegondolsz a griffendélből mindenki aurornak készül, a legtehetségtelenebb félvértől kezdve azokig, akik esetleg még kezdhetnek valamit is a pályán. Bár nem mintha olyan nagy dicsőség lenne a minisztérium kénye-kedvére ugrálni-*kaland, izgalom, nem nagyon hiszek benne, hogy ez egy olyan foglalkozás lenne, ami megmozgatja az emberek fantáziáját, már ha apám tapasztalatait veszem alapul, de ez megint csak részletkérdés.*
-Igen… érdekes dolog ezt a pálcákkal, néha olyan, mintha gondolkodnának, néha pedig egyáltalán nem tűnik úgy, mintha különösebben szándékuk lenne szolgálni, azt, akit választottak-*elég csak magam elé idézni a nem is olyan régen látott jelenetet. Vagy a magtól függ, de mivel olyan kevés magféle van, ez nem valószínű, vagy pedig a fától. A tiszafák jól választanak úgy érzem és alighanem a kőrisek is. Fák és varázstárgyak, nem mondom, még a végén belőlem is valami faragómester lesz, noha ez sem túl valószínű. De félrelépkedve leveszem a talárom, a nyakkendőm is ráfektetem, megoldom az ingem felső két gombját, pontosabban, azt az egyet, ami van, mert Mephisto reggel leszaggatta a másikat, mert kilógott belőle egy szem cérna, én nem vettem észre, bezzeg ő… aztán visszafordulok Zephyr felé, biccentek.*
-Nincs mit-*aztán újabb bólintás, amivel a körülfogalmazását honorálom.* -Tényleg az. Egy olyan energia, ami az emberből ered, varázserő alapú. Mivel szép emlék kell hozzá értelemszerűen pozitív erőtér. De nem csak arra elég, hogy távol tartsa az ilyen típusú lényeket, hanem arra is jó, hogy elkergesse őket. Emiatt inkább olyan, mintha megidéznél valamit, ami képes tettlegesen fellépni, de szellemi energiákból áll-*itt elharapom a mondatot, mielőtt nagyon elharapódzom az elgondolkodtató elmélettel, elvégre a legtöbbeket úgysem ez a rész érdekel.* -Igéje az expecto patronum, ügyelni kell a helyes kiejtésre a koncentrálás közben, és egy időben elegendő energiát kell felszabadítani. Különösebb pálcamozgást nem igényel, a siker leginkább a megfelelő lelkiállapottól függ, esetleg attól, hogy mennyire van vészhelyet. Esetleg fogunk neked egy farkast az erdőben.

Kora esti órák, Sera

Néha elgondolkozok azon, hogy mennyi tehetségtelen ember jár ebbe az iskolába, és közülük mindegyik nagy álmokat dédelget. Például, hogy aurorok lesznek. Csak azt nem tudom mire alapozzák az elképzeléseiket. Mindenesetre gyakran eltűnődök a dolgon. Szép számmal akadnak olyanok, akik varázserővel születnek, de szégyent hoznak a varázsló névre. Mindig is azon az állásponton voltam, hogy szelektálni kéne őket. Néha azon túl, hogy jókat röhögök az évfolyamtársaimon az órákon, elszörnyedek, hogy ilyen idiótákkal járok együtt, akiknek minimum valami kisegítőosztályra kéne vinni. Én biztos jobban megválogatnám a diákokat.
De szerencsére vannak olyanok is, akik tényleg idevalók például, aki éppen a patrónus bűbájt készül nekem megtanítani. Na igen, ha tehetségtelennek tartanám, nem őt kértem volna meg. Viszont azt még mindig fenntartom, hogy ha egyszer elsajátítom, akkor jobban fogom csinálni nála is. Nem kételkedek az adottságaiban, mert a saját szememmel láttam azt az elegáns kígyó patrónust, amit minden erőlködés nélkül hívott elő, azonban biztos vagyok magamban. Páran talán nagyképűnek tartanak emiatt pedig egyáltalán nem vagyok az. Csak tisztában vagyok a képességeimmel. Minek szerénykednék, ha semmi szükség rá? Mindenki azzal jön, hogy az őszinteség a legfontosabb dolog a világon, és mindenkinek ki kellene mondania, amit gondol, mert a hazugság rossz dolog. Csak aztán, ha őszinte velük az ember, megsértődnek. Általában kimondom, amit gondolok, kritizálok másokat, észreveszem és felnagyítom a hibáikat, ezért nem bírnak sokan. Főleg abból a házból, ahonnan szinte mindenki aurornak készül. Furcsa ezt hallani, és szörnyű belegondolni, mi lenne a világgal, ha ilyenek dolgoznának a minisztériumnak.
- A kicsikék azt hiszik meg tudják váltani a világot – mondom gúnyosan – majd koppannak, ha mégse sikerül nekik – rántom meg a vállamat, majd úgy döntök, itt az ideje a feladatra koncentrálni és elfelejteni a griffendélesek abszurd pályaválasztási terveit.
Úgy tűnik a rövid összefoglalóm az eddigi tudásomról helyes volt nem, mintha ezt nem tudtam volna. Utána hallgatom a további információkat. Eddig minden világos. Az elméleti tudásom kiegészült és a gyakorlat se tűnik nehéznek első hallásra, de tudom, hogy valószínűleg nem fog elsőre sikerülni. A varázsigét meg tudom jegyezni, az nem jelent nehézséget, viszont a megfelelő lelkiállapot az már egy kis kihívást fog igényelni. Szép emlék. Lássuk csak, most hirtelen egy se jut eszembe. Bezzeg, ha azt mondta volna, hogy rossz emlék, akkor rögtön húszat fel tudtam volna sorolni magamban. Persze az életem nem sötét fellegekbe burkolózó kilátástalan gyötrődés volt, gyakran éreztem magam boldognak, és a nagyit meg a kutyáit leszámítva szép gyerekkorom volt azzal a szépséghibával, hogy a szemem előtt öltek meg egy számomra fontos személyt, de pont ezért tudtam utána értékelni a jó dolgokat. Viszont nem is tudom mikor éreztem utoljára magam feltétlenül boldognak. Ha elértem valamit, akkor nagyon örültem, de az nem tartott sokáig, mert rögtön arra gondoltam, mi lesz azután. Gyorsan tovább tudtam lépni még a szép dolgokon is. Ezért is nem vagyok az a kapcsolatban élő típus, a barátnőimet, akik boldoggá tettek, hetek alatt meg tudtam unni, mert elmúlt az újdonság varázsa.
A másik az a veszélyhelyzet. Ez a terem nem tűnik valami félelmetesnek, és valószínűnek tartom, hogy egy dementor sincs a közelben. A farkas meg… ezt nem akartam mondani, de valószínűleg előbb próbálnám megsimogatni, mint patrónust használni ellene. Furcsa, a kutyáktól rettegek, a farkasoktól nem, meg egyéb más állattól se. Sőt szeretem az állatokat, ezért is vettem fel anno a legendás lények gondozását. Viszont így belegondolva, talán, ha egy farkas nyálcsorgatva rohanna felém dühösen az éles agyaraival, akkor talán sikerülne.
- Értem. Szóval expecto patronum – reagálok az előbbi kiselőadásra – Rendben, akkor kereshetünk egy farkast – Csillan fel a szemem az állat nevének említésére.
- De előbb kipróbálom itt – Gondolom ő se rögtön a terepre akart kivinni egy olyan átokkal, amit még egyszer se használtam. A választ meg se várva arrébb lépek pár lépést, majd körülnézek és kiválasztok egy tetszőleges pontot a teremben, majd felemelem a pálcámat, amit mint mindig a bal kezemben tartok. A kiejtéssel szerintem nem lesz probléma, tudtommal nincs semmilyen beszéd hibám és a memóriámat is elég jónak tartom ahhoz, hogy meg tudjak jegyezni egy két szóból álló átkot.
Egy pár pillanatig lehunyom a szememet és megpróbálok feleleveníteni egy olyan emléket, ami megfelelő lehet a bűbáj végrehajtásához.
Azt a pillanatot választottam, mikor megkaptam az értesítőt, hogy felvettek. Vagyis mikor elolvastam. Megpróbálom minél jobban beleélni magam abba a helyzetbe. Felelevenítem magamban a szobám képét és azt a kellemes nyári meleget, amire nem is olyan nehéz visszaemlékezni, mert most is hasonló a klíma. Aztán próbálom újra átélni azt az izgalmat, mikor kihúzom a papírt a borítékról, majd elolvasom a rajta álló sorokat. Újra átjár az a boldogság és önkéntelenül elmosolyodok.
- Expecto patronum! – Mondom ki a normálisnál hangerőmnél csak egy kicsivel hangosabban, majd kinyitom a szememet, hogy azért lássam is mi történik. Nem hitegettem magam, gondoltam, hogy elsőre nem fog sikerülni elsőre elhívni egy tökéletes patrónust, de azért kíváncsi voltam mit sikerül összehoznom első próbálkozásra.
Amit láttam az egy ezüstös gázfelhő volt, ami a pálca hegyéből tört elő. Mikor láttam, hogy ennél több nem történik, leengedtem a pálcát. Érdekes, én valami sokkal látványosabbra számítottam, de úgy tűnik most csak ennyi sikerült. Most pedig nem maradt más hátra, mint ránéznem az ideiglenes tanáromra és várni az ítéletét.
- Talán mégis csak kéne az a farkas – Vonom le a következtetést. Hiszen minél nagyobb a motiváció, annál biztosabb a siker. Főleg, ha a túlélés a cél. 

[Kora esti órák,]

Kora esti órák, Zephyr

-A világ, nem szorul arra, hogy megváltsák. Sőt, szerintem azt is elég rossz szemmel nézi, hogyha meg akarják menteni… valamitől-*mert ugye semmi nem történik véletlenül, minden a maga kis szabályai szerint halad, ezért születnek varázslók és varázstalan emberek, bár megfejthetetlen logikai rend szerint, de nekünk el kell fogadnunk ezt az elemi különbözőséget, nem pedig arra törekedni, hogy félvérekkel és mugliivadékokkal elmossuk a határokat, hiszen a mugliivadékok azért születnek varázserővel, hogy felhívják a figyelmet az erő mindenhatóságára és káoszt okozzanak, a félvérek születése pedig egy mesterségesen generált probléma. Mit szerethet egy aranyvérű egy emberben, egy mugliban, akinek fogalma sincs a világról, tudatlanságra kárhoztatott. Ah! Mily bosszantó gondolatok, még a végén a józanságomra megy és rossz tanára leszek Zephyrnek ami, tekintve, hogy milyen rövid időre szól a megbízatásom egyáltalán nem megengedett.*
-Persze, előbb itt, nem is biztos, hogy veszélyhelyzetben az lenne az első, hogy valami szépre gondolsz, kellemesre, boldogra-*vigyorodom el, miközben szemlélem. Milyen jó, ha a veszély egyenlő a boldogsággal, ha az elégedettség halott szempárral kísért, borzalomban tanyázó pillanatból ered. Igen, nagyon megkönnyíti a helyzetemet, ami nem jelenti azt, hogy patrónust idézni olyan egyszerű lenne, de nem nehezebb, mint más varázslatok, varázskörök megalkotása, nem. És ez a legjobb benne. Már. Persze kezdetben voltak nehézségeim vele, de ami volt, elmúlt, és ez is jó benne.
Közben felszáll a füstpamacs, aztán eloszlik. Jól van, a varázsereje a helyén van, aki komolyan veszi a feladatot, és nem egy Neville típusú varázsló, annak ennyi simán össze kell, hogy jöjjön, és az eredmény hízelgő. Mindazonáltal ő és én is olyan fajta vagyunk, akik nem érjük be részletekkel, szóval ez még édeskevés ahhoz, hogy igazán elégedettek legyünk.*
-Helyes, bár gondolom ez neked se elég-*biccentek felé, miközben ellököm magam a támasztó asztalnak, teszek néhány lépést, elfordulok tőle, mert érdekes arcot vághatok, miközben felidézem azt az elfogódott, boldog pillanatú ébredést, azt a dorombolóan lágy hangot, sóhajtok, de szóvá alakítom a hangom:* ~Expecto Patrónum!~*szinte parancsszerű és a kígyó visszatér, fejét felemelve keresi az ellenséget, a mumust, a rémet, akit el kéne kergetnie, megölni, elpusztítani, de munka nélkül maradtan lustán kígyózik, elhalványodik. Felé fordulok.*
-A patrónus csak akkor hatásos, ha igazán boldog emléket idézel. Ez lehet túl gyenge volt, válassz másikat-*jó tanács, nyugodt, lusta hang, leengedem a pálcám, megcsóválom a fejem.* -Nem félünk a farkastól, nem hiszem, hogy te félnél tőle. Maradjunk a jól bevált módszernél, keressünk valami mumust, hátha van egy… Mitől félsz a legjobban? Mivel tudnánk gyakorolni?

Kora esti órák, Seraphin

Ebben lehet valami. Talán a világ tényleg nem szorul megváltásra, és nem is akarja, hogy bármitől is megmentsék. Nem lehet tudni, és nem is érdemes rajta sokat agyalni.
- Talán nem akarja, hogy megmentsék, de később hálás lesz érte – Válaszolom a megszokottnál halkabban, majd elfordítom a tekintetemet, és elmerengek pár pillanatra. Ezzel egyrészt magamra is céloztam, én se akartam, hogy bárki megmentsen most mégis örülök, hogy itt lehetek még akkor is, ha ez egy ember életébe került. Másrészt, pedig természetesen a Nagyúr és a követői munkájára utaltam. Most mindenki rossznak látja őket, de biztos vagyok benne, hogy ebben a háborúban ők a jók, akik szélsőséges módszerekkel ugyan, de jobbá fogják tenni a világot. Ezt a gondolatsort viszont nem kívánom megosztani vele, mert talán az ő véleménye más, és ha erről elkezdek vitázni valakivel, akkor azt hajnalig se hagyom abba. Utálok magamban tartani dolgokat, de most a patrónus a lényeg, és az jelenleg a legfontosabb.
- Persze, hogy nem.  Ez még csak a kezdet kezdete lesz ez még jobb is. Ráadásul ezt még egy olyan aurornak készülő idióta is meg tudja csinálni. Csak éppen több idő alatt – Vágom rá rögtön a patrónusom értékelésére. Maximalista vagyok, tudom, hogy képes vagyok tökéletesen létrehozni a bűbájt, ezért nem érem be félmegoldásokkal.
Sera újra előhívja a légiesen sikló ezüstös kígyót, ami még jobban ösztönöz. Látom magam előtt a célt, amit el akarok érni, bár valószínűleg az enyém más állat lesz. Mindenesetre mosolyt csal az arcomra a látvány.
Talán nem volt elég boldog az emlék? Meglehet, de ilyen hirtelen nem tudtam megállapítani mi volt a tizenhat év alatt az a dolog, ami a leginkább boldoggá tett. Bár ez az emlék olyan volt, amire mindig szívesen gondoltam vissza, nem elég érős, így valami más után kell néznem. De itt van közben a másik probléma is, ugyanis ki kell találni min gyakorolhatok.
- Rendben, akkor keresek egy jobbat. Mindig újra akartam élni a régi szép emlékeket, mikor meg itt az alkalom, hogy felelevenítsem őket nehezen jutnak az eszembe. Ne érts félre nem kifogást keresek, mindjárt kitalálom a megoldást. Egyikünk idejét se akarom húzni – Valamikor, ha beszélek az egyenlő az időhúzással, hogy kitaláljak valamit. Például most is, és szerencsére bevált, ugyanis eszembe jutott egy olyan emlék, ami sokkal boldogabb, mint az előző. Most már csak az volt a kérdés min gyakorlok.
- Amitől a legjobban félek? Lássuk csak… Egy pszichopata feminista vénasszony, aki az Azkabanban ül. És mellesleg a nagyanyám. Tehát őt max egy mumus tudná utánozni – Vonom le a következtetést. Nem maradt más, mint keresni egy mumust valahol a kastélyban, aki felveheti a kedvenc rokonom alakját, akit nincs sok kedvem újra látni, de valamit valamiért.  

Kora esti órán, Zephyr

*A világ... Érdekes megközelítése a dolognak, de valahogy túl tág ahhoz, hogy értelmezni tudjam és foglalkozni vágyjak vele. Sokkal érdekesebb volna szétszedni a gondolatot alkotóelemeire, hogy külön és külön pontban vitathassuk a világ egységes mivoltát, megválthatósági mivoltát, és persze a háláját.*
-Hála?-*nézek rá olyan csodálkozóan, hogy azt szinte a megvető kételkedéshez hasonló.* -Mégis mit tudna tenni ahhoz bármilyen varázsló, mágus, legyen akár maga Merlin a világért, amiért az hálás lenne? Hiszen mi vagyunk a kisebbek, a világ maga semmivel nem tartozik nekünk, nemhogy hálálkodna... Ha jobban belegondolsz nem hiszem, hogy te is akár valaha hálás lennél egy kviblinek, amiért megtett neked bármit. Legalábbis nem tudok elképzelni olyan dolgot, amiért hálás lennék-*elképzelni éppen el tudom, ha nagyon akarom, de hogy megtapasztalni vágynám, azt nem hiszem. Közelebb sétálok Zephyrhez, visszafogom magam, mielőtt hangosan felnevetnék, csak egy félmosollyal engedek a derűnek.*
-Sajnos nagymamával nem szolgálhatok-*hacsak vissza nem megyünk Londonban, de az enyémben nincs semmi félelmetes, sőt, azt kell mondjam teljesen használhatatlan. Mindazonáltal kíváncsian megnézem magamnak ezt a mardekárost, tiszta Longbottom, remélem nem rokonok és került merő véletlenségből a házamba, mert az egy kicsit erős lenne. Még jelen helyzetben is, amikor pedig szinte bármi elképzelhető a házak között. De nem tűnik olyannak, különben is, Longbottom soha nem lenne képes egy patrónust megidézni.*
-Hát rendben. Javaslom a pincét, ott előfordulhat valamelyik sötétebb helyen, nem hiszem, hogy Piton professzornál kéne edzenünk a bátorságunkat azzal, hogy kérünk egyet-*elvigyorodom*-...bár lehet az ő személye elég vészhelyzetet jelentene. Mennyire voltál jó bájitaltanból?

Kora esti órák, Seraphin

Mindkét kezemmel nekitámaszkodok az egyik padnak, és úgy hallgatom a világról meg háláról alkotott elméleteket. Néha azt érzem, hogy ezeket is tanítani kellene, hogy mindenkinek legyen egy egységes képe erről az egész dologról. Akkor talán nem kellene ennyit filozofálni rajta, hogy mit is értünk olyan szavak alatt, mint az a kettő, amiről szó van. Hiszen, amit már egyszer megmagyaráztak azt az ember többnyire elfogadja. Egyik velem született tulajdonság, hogy kíváncsi vagyok. Mindent meg akarok ismerni, a legtöbb titok érdekel. A legjobb módja a megismerésnek, pedig az eszmecsere.
- Az a kérdés mit értünk világ alatt. Nem úgy értettem, hogy az egész univerzumot bárki meg tudná változtatni, hiszen az nem lehetséges. Legalábbis eddig még senkinek nem sikerült – Javítom ki magam, majd elengedem a padot és ismét felegyenesedek – A világban élőkre értettem. Azon belül is inkább az emberekre, és az emberi tudattal rendelkező lényekre. A társadalomra, ha úgy tetszik – Próbálom eloszlatni a félreértéseket. Kicsit talán tényleg félreérthetően fogalmaztam, de azért ő is gondolhatja, hogy nem a föld pályáját akarnám megváltoztatni vagy bármi más hatalmas, elképzelhetetlen dolgot. A hasonlata kicsit meglepett. A világ és egy benne élő aprócska porszemnek látszó varázsló hasonlatát párhuzamba hozni velem és egy kviblivel. Azért ennél egy kicsit nagyobb a különbség.
- Életem során nem sok kviblivel volt dolgom, nem keresem a társaságukat. Az egyetlen, akit már öt éve kénytelen vagyok elviselni az Frics. Néha azért elgondolkozok rajta, hogy képes így élni. Varázstalanul egy varázslóképzőben. Megalázó lehet. De ami furcsa, hogy még így is van némi tekintélye, mivel elég sokan tartanak tőle. Nekem személy szerint nincs rá okom, hogy féljek tőle – jelentem ki csak úgy tájékoztató jelleggel a Fricsről való hangos elmefuttatásom után.
Kíváncsian figyelem az arcát, mikor elmondom mi az a dolog, amivel bármikor rám lehetne ijeszteni és aminek az alakját a mumus is felvenné. Eddig a legtöbben visszakérdeztek vagy elkerekedett szemmel, és idióta tekintettel néztek esetleg simán elkezdtek röhögni, amint meghallották, hogy a tulajdon nagyanyám az általam legrémisztőbbnek tartott dolog. De ő egyiket se csinálta a három szokásos reakció közül. Csak egy félmosoly jelent meg az arcán.
- Szánalmasan hangzik ugye? Egy idős hölgy, akinek a hintaszékében kellene iszogatnia a teáját és fényképalbumokat böngészve felidéznie a saját fiatalságát. És ha az ember ránéz tényleg csak egy kedves, védtelen idős nőt lát. Ezt mindig is csodáltam benne. Kívülről egy törékeny idős nő látszatát kelti… - A mondatot félbehagyom és elmosolyodok. A többit a fantáziájára bízom.
- Makulátlan előéletű, bár azt még a mai napig nem derítették ki, mi okozta a nagyapám rejtélyes halálát. Még halálfaló se volt. Mindig azzal dicsekedett, hogy neki sikerült semlegesnek maradnia – Forgatom a szemeimet miután felidéztem magamban az élményeimet vele kapcsolatban.
- Amúgy semmi bajom a többi idős hölggyel, nincs nagymamafóbiám – Gondoltam ezt nem árt megjegyeznem neki, mielőtt azt gondolná, hogy szembejön az utcán egy ősz hajú nő és máris a kábító átkot használom ellene.
A pálcámat visszateszem a helyére. Mivel errefelé nincs semmi ijesztő dolog, ezért valószínűleg nem lesz rá szükségem. Közben hallgatom a következő két ötletet.
- Nekem mindegy – Válaszolok röviden kicsit érdektelenül. Ha Pitonhoz kéne bekopogni ilyenkor azt is meg lehetne oldani. Mindent a célért. A következő kérdés viszont egy kicsit meglepett, és nem is kell gondolkoznom a válaszon.
- Természetesen kiváló – Ezt körülbelül olyan hangsúllyal mondtam, mintha azt kérdezte volna meg, hogy milyen színű az ég. Körülbelül egy szinten állt a két kérdés, mivel ez is a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik. Mindig is maximalista voltam, és a tanulás sem volt kivétel. A Roxfortban való teljesítményem volt mindig is fontos volt az életemben. Nem engedhettem meg, hogy bárki is jobb legyen nálam.
- Valószínűleg nem lenne boldog, ha ilyenkor zavarnánk, de ha nincs más, akkor ezt a lehetőséget se lehet kihagyni. De azért maradjunk a pincénél, aztán ha ott nem találunk semmit, akkor jöhet Piton irodája B tervnek – Javaslom, majd rögtön el is indulok a kijárat felé. Az idő pénz. Vagyis jelen esetben nem az, de nem tudok hirtelen jobb párhuzamot vonni vele. Be kell látni, hogy a csevegéssel nem jutunk egyről a kettőre.
Azért mielőtt elhagynám a helyiséget hátranézek, hogy ideiglenes oktatóm követ-e.

///Nagyon hálásan köszönöm a türelmet///

Kora esti órák, Zephyr

*Megtorpanok a gondolataim között, ahogy újra szólásra nyitja a száját és bebizonyosodik számomra, hogy nem siet sehova, nem rohan, nem szalad, megadja a módját, és minő tünemény, egy kis filozófia is szorult belé. Újra alaposan megnézem magamnak, miközben a karomra fektetem a talárom, mert nincs kedvem visszavenni és nincs is olyan hideg, hogy szükségem legyen rá. Megnézem magamnak figyelmesen és most már több megbecsüléssel is. Sőt. Most már egészen komoly megbecsüléssel és ez érzés, ha szokatlan is, de nem kellemetlen. Mosollyal nyugtázom, és bólintok.*
-Fokozott örömmel hallom, hogy te is elkülöníted a világot… Igen. Többféle dolgot értek alatta és én sem az univerzumra gondoltam, de kicsit többre, mint az emberek közösségére. Én mindent értek alatta, ami az élőkhöz köthető, így a mágiát is, ami mozgatja és amit használunk-*biccentek, mert így teljesen más olvasata lesz a dolgoknak. Az emberek, az emberek tudata… kevés. Csekélység, hiszen a tudat, a gondolat olyan könnyen változik és formálódik, az egyik pillanatról a másikra. Elvigyorodom.*
-Mindenkinek van félnivalója Fricstől, akinek titkolnivalója van, de nem tőle félünk igazán, hanem attól a hatalomtól, amit tisztelt igazgatóságunk ráruházott. A mindent látó, mindenhol ott levő hatalmát, amivel továbbítja az információkat, amiket el kéne hallgatni, és még csak elkapni és megszorongatni se lehet, mert annak lenne igazán rossz vége. Számomra neki nincs tekintélye, az általa mozgó felsőbb hatalomnak, értsd Dumbledore professzor, csak az tart vissza az esetleges szabályszegésektől-*már amikor.* Az a kvibli is csak annyit ér, mint az összes többi-*zárószó, hiszen a véleményem megingathatatlan ebben a témában, ahogy a hitem is. Ha valaki a lelkemben látna tudná, a kviblik csak arra valók, hogy kísérletezzünk velük, szétvágott tetemük használható inferusnak, egyébként pedig csak szolgái a nagyobb hatalmú varázslóknak, amíg tudják, hogy mi a dolguk. Frics tudja. Mondjuk jó Zephyrnek, hogy nincs félnivalója, én azért nem szívesen futnék össze se vele, se a macskájával, hiába imádom személy szerint ezeket a kedves szőrös bestiákat, a folyosón éjnek évadján. Egyszerűen rosszul jönne ki a renomémhoz.
Figyelmesen viszonzom a kíváncsi pillantását, egy kicsit eltűnődöm, hogy vajon mit várt? Lenézést, szánalmat, megvetést, gúnyt. igen, ezek mind helyes válaszok lehetnének egy ki sem mondott kérdésre, amit talán végig se gondoltak. Visszamosolygom, már a magam hideg módján.*
-Korunk leghatalmasabb varázslói sem tűnnek többnek vékonyka, ősz hajú, elveszett férfiaknak és nőknek, mégis olyan hatalmuk van, amitől rettegünk. Vagy éppen a fekete mágusok java… ki hinné egy olyan édeni nőszemélyről, mint Bella Lestrange, hogy sokszoros gyilkos, amikor milyen gyönyörű volt?-*nem mintha komolyabban is érdekelne a személye, csak éppen a családi legendáriumban, akárcsak a szép, szőke Malfoyok ő is szót érdemelt és ha már témánál vagyunk, a legelvetemültebbek angyaloknak tűnnek.* -Csak annyira szánalmas, mint minden emberi gyengeség. Szükséges rossz-*hogy én mitől félek? Nem tudom. De attól nagyon. Nem érzem úgy, hogy került volna olyan dolog az életembe, ami bántott volna komolyabban és ne múlt volna el gyorsan, akár egy élet. Elkomorodom, legalább illik a patrónusokhoz ez a rossz emlékű homály, ami a mosolyomra száll. Inkább gondolok Zephyr boszorkány nagyanyjára gondolok, elképzelem mitől félhet és őszintén? Nem akarok a helyében lenni. Akkor sem akarok, ha lám, valahogy mégis túlesett rajta, pusztán azért, mert egy mumus, amint a nagyanyámmá alakul, úgy igazán nagyon kiábrándító lenne. *
-Értem. Szép család, mint minden öreg családfa, megvan a maga egzotikus nagymamája és szerencsétlen áldozata. Feltételeztem rólad, hogy meg tudod különböztetni a saját nagyanyád a többitől-*elvigyorodok és bólintok*-mint ahogy azt is feltételeztem, hogy kiváló voltál. Remek. Nem mondom, hogy gratulálok, majd ha megéred a RAVASZT belőle-*az a ha megéri voltaképpen nem is kéne oda, ízetlen poén lenne, ha annak szántam volna, így csak komor, mintegy emlékeztető, a magam számára, hogy nekem is meg kéne még érnem.* -Kiváló bájitaltan mellett nem marad félelmet a professzorban. Csak az egészséges óvatosság vezetne, az meg kevés. Hála égnek a pincét még nem sorolták a tiltott helyek közé-*két lépéssel beérem, az ajtón túl folyosóra intek, miközben egy pálcaintéssel visszasötétítem a termet.* -Csak utánad.